Lexine
Otthon, édes otthon, avagy az állatkert

Történt egyszer, hogy egy szemüveges majomnak - pontosabb állati kategóriába még mindig nem tudtam sorolni, mert hol egy gorillára hasonlít, hol egy orangutánra - eszébe jutott, hogy talán el kellene menni az állatkertbe. Hogy, hogy nem, de erre úti társául a szőke gyerekfelvigyázót választotta, aki már igaz, hogy nem éppen olyan szabad, mint egykoron volt, de ez jelenleg nem okozott akadályt. Egy állatkertben nincs semmi rossz, nem igaz? Egyébként azért éppen Leixne volt a szerencsés kiválasztott, mert jellemében ő hasonlít talán a legjobban a mi szemüvegesünkre, gyerekességben legalábbis biztosan.
Szóval történetünkbe valahol ott lenne érdemes belevágni, ha már ilyen szép felvezetővel elmondtam, hogy mi is a szitu, amikoooor iiiis, hm... leszállnak mondjuk a vonatról. Viktor már egészen elszokott Budapest viszontagságos tömegközlekedési helyzetétől, ezért a gondosan megtervezett - egy fárszt! - út helyett jöhet a rohangálás.
 - Őőőő, azt hiszem erre a buszra kéne felszállnunk, hogy eljussunk az állatkerthez. - Bök az egyik lilás-kékes csodára, ami éppen a megálló felé tart. Aztán a keze a tarkóját vakarja, miközben egy grimaszt vágva a fogai között kezdi el beszívni a levegőt. - Te egyébként jártál már itt valaha? - Egy kis figyelemelterelés arról, hogy mennyire katasztrofális szervező Viktor. A figyelemelterelés a specialitása, a kalauzolás... nos, az már kevésbé, és akkor finoman fogalmaztam, naggggyon finoman (igen, igen, sok-sok gy-vel a hangsúlyozás végett).
 - Ááá, igen, már tudom! Gyere, erre kell felszállnunk! - Jön az isteni szikra és már kézen is fogja a szőkét, hogy magával húzhassa a buszra, ami hangos csattanással most tárta szélesre kapuit, hogy befogadja a vele utazni szándékozókat. - Hat megálló és ott vagyunk, ígérem! - Bizalomgerjesztő Viktor mosoly villan. Ennek most tényleg lehet hinni, szerencsére tényleg jó buszra szálltak fel.
 - Na szóval, melyik a kedvenc állatod? Azt nézzük meg elsőként! - Udvarolja kicsit körbe a lányt, még egy vigyort is villant, na meg megigazítja szemüvegét, ami a nagy sietségben az orra hegyét kezdte el megközelíteni, pedig nem ott van a helye. Majd talán később, ha már öreg professzor lesz, akkor ott fogja hordani. De egyelőre az neki nagyon kényelmetlen lenne.

Lexine
Otthon, édes otthon, avagy az állatkert

Lótifuti jobbra, balra. Az állomásról kisétálva kicsit haladnak a tömeggel az első buszmegállóig, ahol persze a táblát is olvashatnák, de az ilyesmi túl egyszerű lenne. Az egyszerűségben pedig nincs semmi poén és élvezet. E kettő dolog nélkül meg az életet Viktor szemszögéből nem lehet élni. Szóval hát az isteni szikrát várva tarkót vakarva nézelődik, közben persze a csipkelődés sem marad el.
 - Nem fogunk eltévedni, csak maximum hosszabb úton keresztül jutunk el a célunkhoz. Az nem egészen az eltévedés. - Vigyorog. Egy férfi sose vallaná be, hogy eltévedt, ezért szoktak az emberek még jobban eltévedni, amikor véletlenül félreolvassák a térképet. Velük is előfordult már, amikor Ausztriába kirándultak autóval. De aztán végül csak odaértek a céljukhoz, csak kicsit megkerülték a térséget. Természetesen csak azért, mert meg akarták nézni a vidék látványosabb területeit. Mi másért?
Szóval valami ilyen helyet áll fent most is, csak a valódi eltévedés helyett tényleg sikerül felkevergőzniük az ideális buszra. A nagy felszállás közben összeragadt kéz persze most sem válik szét. Igazából elég közel áll a lányhoz a járat heringjellege miatt. Csak az éppen szabad kezét van helye felnyújtani a feje fölé. A fejével pedig lefele néz a lányra, hogy kíváncsiskodjon. Már régen kinőtt a kíváncsi korszakából. Hivatalosan. Ő azonban néha még most is olyan, mint egy bezsongott kisfiú, aki mindent tudni akar. Hát most is. Szóval a lány információközlését is figyelmesen hallgatja végig, hiszen ő ezt eddig nem tudta.
 - Komolyan? Akkor egyszer elviszlek pandát lesni egyenesen Kínába. Csak, hogy biztosra menjünk. - Kacsint rá és a fejében már a teljesítendő kívánságok listájára fel is jegyezte a pandaleső akciót. Szeret másoknak örömet okozni, szóval biztos, hogy el fogja egyszer még vinni a lányt Kínába, de oda azért már hopprendszeren keresztül mennek. A vonatozás sokáig tartana. Nem úgy, mint ez a buszút, hiszen Lexine lelkesedik és már rángatja is magával kísérőjét.
 - Szerintem én se tűnnék ki nagyon az állatok közül. Majd beállok mondjuk gorillának. - Vigyorogva el is kezdi utánozni a jól ismert gorillamozdulatokat és hangot. Még az is eszébe jut, hogy King Kong-ot játszik és felkapja a lányt, de nem tud vele túl messze szaladni, hiszen még nincs jegyük. De bent még lehet eljátssza a rablógorillát. A gorilla momentum persze a bájos mosolyoknak nem jön be, de Viktor ezt észre se veszi. Ha egy emberrel van, akkor csak arra figyel, nem a többi millióra, aki körülveszi őt. Tudja, hogy az illetlenség. Ugye, milyen jól nevelt? Egész büszke vagyok rá!
Közben már oda is értek a pénztárhoz. A sor most meglepően gyorsan halad. Vagy csak jól tudják elütni az időt sorban állás közben.
 - Jó napot! Két állatjegyet lehet kérni? Ha nem, akkor két felnőtt is megteszi. - A pénztáros annyira nem veszi jól a humort, szóval kissé morcosan nyújtja ki a jegyeket a pénz ellenében, amit Viktor át is nyújt. Közben persze igyekszik ügyelni arra, hogy a remek arckép róla, ami a személyién, vagy éppen a jogosítványán díszeleg ne kerüljön Lexi látókörébe. Tudja, hogy az ilyen "cuki" fotókra a lányok mennyire harapnak.
 - Mehetünk be! Először nézzük meg a tesóidat. Valahol a nagymacskák körül kell keresgélni, igaz? - Valahol a tigrisek környékén helyezné el ő maga a szőkeséget. Hiszen van, de dorombolni nagyon tud.

Lexine
Otthon, édes otthon, avagy az állatkert

 - Miért ne? Én már egyszer úgyis jártam Kínában. Mondjuk csak a hegyekbe. - Rántja meg vigyorogva a vállát, mintha ez egy mindennapos dolog lenne. Számára igazából az is. Nem egy nagy világutazó, de mióta tud hoppanálni kihasználja a tudás adta lehetőségeket és olyan vidékekre utazik el, ahova egyébként nem lenne kerete. Bár eddig még pandalátogatásra nem gondolt, de ez most számára egészen jó ötletnek tűnik. Mindig is szeretett volna ilyen őrült dolgot csinálni, csak nem volt mit és kivel. Most van. Nem lesz hülye, hogy ne használja ki.
 - Köszönöm, köszönöm! - Hajlong meg kissé a produkciója után vigyorogva, mintha egy nagy művész lenne. Pedig csak majomkodott, szó szerint. De most teljes komolyságot követel meg az akció következő pontja. Szóval teljesen komoly hangon kéri ki a jegyeket. De persze, amikor Lexi elkezd nevetni, ő se bírja vigyor nélkül. Na meg a pénztáros is csak szórakoztatja. Szereti meghökkenteni az embereket néha. Nem éppen felnőttes magatartás, de ez őt mikor érdekelte? Szerintem sosem! 5 éves kora óta nem komolyodott egy cseppet sem, ebben teljesen biztos vagyok.
 - Nekem meg asszem makognom. - Ad ki most inkább egy csimpánzra emlékeztető makogó hangot. Neki a majomkodás az, ami jól megy. - Ez a bandzsítás amúgy nagyon tuti. Én kicsiként csináltam, de anyám rám szólt, hogy úgy maradok, aztán nem csináltam többet. - A fiúknak egy mumusuk van, az anyjuk. Még a legbátrabbak is visszarettennek az anyaszörny haragjától. Ez egy olyasféle dolog, mint hogy a nagy hősök megmentik a világot, szembeszállnak a gonosszal, de egy tűtől becsokiznak.
 - Hát a nők többnyire nagymacskák szoktak lenni. - Rántja meg a vállát. - De amúgy szerintem papagáj vagy, néhány méterrel mindig a föld fölött jársz és elég színes vagy. - Bár azért tollászkodni szerencsére nem tart neki annyi ideig, mint egy átlagos nőnek. Ez a következtetés pedig abból jön, hogy időben odaért a megbeszélt helyre, nem pedig néhány órával később.
 - Ajánlom nekik, különben majd kénytelenek leszünk felébreszteni őket. - Egy cinkos mosoly jelenik meg arcán, ahogyan megfogalmazódik a fejében egy gondolat. Én már előre rosszat sejtek. Emberek, jobb lesz ha mindenki menekül, amerre lát! De tényleg!
 - Menjünk először mondjuk oda. - Mutat rá az egyik szimpatikusnak tűnő ketrecre nem is olyan messze tőlük. Bár innen még nem látja, hogy mik is bújtak meg a vasháló mögött. - Amúgy örülök, hogy eljöttél velem. - Mosolyog rá a lányra, aztán már el is indul a kiszemelt célpont felé, hogy kerítésbe kapaszkodva leshesse kisfiú módjára az állatokat. Néha olyan jó gyereknek lenni!

[Zárt]
Az egyetlen és örök, Lexine


Meleg van, de csak kellemesen. A mai nap éppen ennek a kellemes időnek van szentelve. Minden bút és bajt otthon hagyva fogta meg Viktor Lexi kezét reggel az ajtóban és indult el vele. A tópartra már Budapestről autóval érkeztek. Mugli köntöst adott ma az egésznek Viktor. A pálcáját is otthon hagyta. Egy piknikkosarat rakott be a csomagtartóba, meg egy táskát törölközővel, pléddel. Ami szükséges.
 - Szeretlek. - Súgja a fülébe, amikor már kiszálltak a kocsiból és a tó partjára álltak. Összebújva. Viktor keze a szőkeség dereka köré fonva, szemei annak kékjébe merülve. A végtelenségig szereti őt és bármit megtenne érte. Persze sok most a nehézség, de ez nem szab gátat érzéseinek. Lexi a mindene, és a tények ellenére is szereti őt, éppen annyira, mint korábban, ha nem jobban egy picit.
 - Nos, mit kérsz, szendvics vagy süti? - Vigyorog rá a kosár felé fordulva valamivel később. Picit megnyúlt a szerelmes pillanat. Mostanság nem volt ilyen, így behozta minden lemaradását.
 - De azért a kis pandabocs gumicukor igényére is gondoltam. - Igen, ő így nevezi a picit, pandabocs. Hiszen Lexi az ő pandalánya, és a gyerek az övé, vér szerint nem Viktoré, de minden máshogy igen. - Már úgy hiányzott a mosolyod. - Jegyzi meg mintegy mellékesen, teljesen oda nem illően. Kicsit csapongó és elvarázsolt. Szokatlan neki ez a nyugodt és mesés idill az utóbbi időben.

Nathalie

Ma jó napom... pom... pom... lesz! Fütyörészi magában Pompom zenéjét. A mese, amin minden Viktor korabeli gyerek felnőtt a Dr. Bubóval egyetemben. Jaj, de szerettem is én azokat a meséket. A tévé maci után jöttek mindig. De szép idők is voltak.
Na, de elég a nosztalgiázásból, még a végén öregnek fogtok nézni engem vagy Viktort, vagy ami még rosszabb - drámai dobpergés - mindkettőnket. Most mindenki sápadjon el, hogy az milyen tragikus lenne! Igen igen, már alakul. Na jó, nem kell! Evezzünk is inkább szebb és jobb vizekre. Bár ahogy elnézem annak a lánynak nem igazán sikerül ez, aki ott áll a fő utca közepén. Viktor persze a helyzet javításának céljából odasétál a lányhoz. Ő örök optimista és persze meglehetősen naiv léte lévén mindig elhiszi, hogy a legtöbb, ha nem mindegyik helyzetet jóra lehet fordítani.
 - Szia! -
Érinti meg a lány vállát, aki éppen ekkor hoppanál, zsupszkulcsozik, vagy nem is tudom mit csinál. Nem volt lehetőségem megfigyelni, csak érezni azt, ahogyan Viktor gyomra a váratlan változástól liftezni kezd. Na, az még szép lenne, ha előkapná a csirkepörköltet nokedlivel. Szóval nagy levegő, kifúj. Nagy levegő, kifúj. Á, igen, máris kezd alakulni. A színe is egész emberi, nem olyan ufó zöld.
 - Öhm... hol vagyunk? - Néz körbe értetlenül, majd a lányra pillant. Nem igazán erre számított, szóval most kissé ő is meg van illetődve. - Amúgy én Viktor vagyok. Nem főzök jól, nem tudok mosni, és nem vagyok túl házias, szóval házi manónak nem fogsz tudni befogni. - Vigyorog és kissé próbálja oldani a fura helyzetet, ami ki alakult. Bár tény, hogy nem egy remek csajozós szöveggel, sőt! De hát kérem szépen, ez Viktor. Minden nő (rém) álma! Na jó, azért talán annyira nem vészes a helyzet. Vagy szerintetek mégis?

Nathalie

Teljesen letaglózva érzi magát, amikor a lány egy sziáról átvált a magázódásra. Hát most ő minden, csak tanár nem, na meg egyébként, amikor tanár volt, akkor is jobban szerette, ha tegezték őt a diákjai. Valahogy közvetlenebb úgy a viszony. Persze a tekintélyt totálisan aláássa egy ilyesmi, de Viktornak nem fontos, hogy tekintélye legyen. Ő nem azért tanár, hogy felnézzenek rá, hanem azért, hogy újat oktasson a gyerekeknek, hogy valami egészen új dologgal bővítse azok tudását.
 - Maradjunk a sziánál! - Gyorsan rövidre is zárja a magázódást, és szerencsére a lány sem ragaszkodik hozzá, hogy tovább magázza a mi vénségünket. Szóval szent a béke és a világrend ismét helyreállt. Hurrá! Na, akkor már csak azt kell megtudnunk, hogy most akkor mit és hogy. Amit sikerül is, de mivel úgy néz rá a lány, mintha legalábbis valami borzasztóan rémes kérdést tett volna fel nem is fűzi tovább ezt a gondolatszálat, helyette inkább szépen próbálkozik valahogy viccesre fogni a figurát, ami nagyon sikeres, mert a lány el is kezd nevetni, amit aztán halk kuncogássá szelídít, majd észbe kap, hogy talán nem az út közepén kéne ácsorogni. Milyen igaza van! Azért egy pad mégis csak kényelmesebb, mint állni. Mondjuk egy kis sült gesztenye vagy kürtöskalács eszegetése mellett már egyenesen ideális.
 - Ez egy remek ötlet! Egyébként nem kérsz egy kis finomságot? Ott a sarkon van egy árus, meghívlak valamire. - Ajánlja fel természetes önzetlenséggel. Azért ennyit nagyon is megengedhet önmagának, és szerencsére egyre több mindent. Annak hála, hogy előadásokat tart egyre többen keresik fel és ez egyre több pénzt hoz a konyhára.
 - Egyébként minden oké? Amúgy még a nevedet sem tudom. Ne haragudj, de nem ugrik be az arcodról. Esetleg tanítottalak a suliban, hogy egyből tudtad, hogy tanár voltam? - Kezd egy kissé kíváncsiskodni a lánytól a lányról. Azért mégis jobb az, ha az ember tudja, hogyan szólítsa meg a másikat, és a gyere ide nem éppen a legjobb módszer egy emberrel szemben.