Monique

A vonat egy rándulással ismét elindul, s hamarosan andalító zakatolással szeli át a vidéket, hogy elérje Bogolyfalvát. Az ablakból nem sok minden látszik a kinti tájból, a sötétség leplét csak egy-egy, levelét elhullajtott, vasútmenti fa komor sziluettje töri át. Mintha az utasteret betöltő sápatag fényt is álmosítaná a vonat ütemes kattogása, amibe azonban egy alig észrevehető új hang is vegyül; léptek zaja. Ez talán fel sem tűnik az utasoknak, s csak akkor tűnik fel nekik, hogy valaki a fülkéket összekötő folyosón jár, mikor alakja megjelenik a fülkeajtó üvegezett részén át. A legtöbben ezt a részt elfüggönyözték, így számukra az idegen valószínűleg észrevétlen marad.
Eugene-t lassú léptek vezetik végig a vasúti kocsit átszelő szűk folyosón. Testének nagy részét eltakarja hosszú, fekete, felöltője. Ebből kifolyólag valószínűleg sötét sziluettként jelenik meg alakja a fülkék ablakában. Nem fordítja a fejét a fülkék belseje felé, így látszólag minden előzmény nélküli, amikor az egyiknél hirtelen oldalra fordul. Sápatag arca halotti maszknak tűnik, melyben csak zölden csillogó szemei mutatnak némi elevenséget - bár életnek ezt sem nevezhetnénk. A férfi tekintete gyorsan körbejár a fülke belterén, s szinte azonnal megakad az odabent ülő lányon. A férfi ajkai halvány mosolyra húzódnak, ám ez falsnak tűnhet, ha az ember látta az iménti kifejezéstelen ürességet.
A fülke ajtaja egy durvának tetsző kattanással nyílik, s kissé hangosabbá válik a zakatolás, míg Eugene belép.
- Elnézést. Szabad?
Udvarias, visszafogott hangon teszi fel a kérdést, miközben tekintetével az egyik szabad ülésrész felé int. Ha a lány megengedi helyet is foglal. Előtte persze leveszi majd a felöltőjét és a nyaka köré tekert, vékony, fehér pamutsálat, így láthatóvá válik, hogy a felöltő alatt egy kissé kopott öltönyt visel.
Pillantása megakad a lány ruhájának feliratán, s ennek hatására bujkáló mosoly jelenik meg arcán, de egyelőre nem fűz kommentárt a dologhoz.

Amira

Meg kéne tanulnom, hogy néha a "ne szólj szám, nem fáj fejem" elv beválik. Oké, talán Amira talált magának valaki mást, de én meg nem írtam neki. De azért, nekem mégiscsak van rá valamiféle okom... Hülye női logika. És mi lesz a szerelemmel basszuskulcs?
- Mikor... Régen a férfiak elmentek katonaságba... A csajaik megvárták őket... - röhögtem. Totál röhejes volt, amit mondtam. Egyáltalán ide sem illett... Semmi kedvem nem volt nevetgélni, de mégiscsak jobb, ha veled röhögnek, mintha rajtad röhögnének.
- Sajnálom... K... Kicsim... Én gondoltam rád... De tényleg eszméletlenül, rohadtul be voltam szarva Audrey miatt, és minden kiment a fejemből... A suli, szülők, barátok... És még te is... Szégyellem magam, rohadtul - leguggoltam a hintája elé és a kezem a combjára tettem, vártam, hogy ő beletegye az övét, és mélyen a szemébe néztem - De most, hogy megláttalak... Hát... Basszuskulcs... Mármint... Szeretlek.
Még egy fogyatékos tengerimalac is érezte volna a hangomon a bizonytalanságot. Meg a félelmet attól, hogy Amira felemeli az egyik kis pipaszár lábát, jól tökön rúg, és elballag a kis fehér ruhácskájában. Őszintén szólva megérdemelném. Be kellett volna fognom, de nem bírtam megállni, hogy ne győzködjem. Beszartam, attól, hogy elveszítem. Kegyetlenül beszartam.
- És, ha most adsz még egy esélyt, akkor tényleg nem cseszem el. Megígérem. De, ha nem adnál, azt is megérteném... - egy elég kétségbeesett tekintet (kb mint az ovisoknál, amikor rájönnek, hogy a Télapó nem is létezik) ült ki a szemeimre, a szemöldököm pedig összevontam olyan "kérlek Anyuci, lécci ne verj el fakanállal" féle szemöldökfelvonással - Illetve rohadtul nem érteném meg... Mert Amira ismersz, és tudod, hogy nem vagyok ilyen félénk kis szarzsák, mint most vagyok... De nem akarlak elveszíteni, és kajak, bármit megtennék, hogy ne veszítselek el...

-Mindig van következő alkalom mindenre. Arra is, hogy helyre hozd a dolgokat, meg arra is, hogy elrontsd őket még jobban. Meg valószínűleg a csokoládé gyárak termelése nem áll le már holnap. Túl jól megszedik magukat a gyártók ahhoz, hogy abbahagyják vagy bezárassák őket. Ha akarok, akkor az elkövetkező negyven évben csokoládét fogok zabálni. - ami persze teljesen lehetetlen elképzelés. Az elkövetkező negyven évben csak halon és sült krumplin fogok élni, sőt lehet, hogy az okozza majd a halálomat is. Lelki szemeim előtt látom magam plusz ötven kiló súlyfelesleggel, ahogy ülök az asztalnál és tömöm magamba marék számra a krumplit meg a halat. Egy apró fintor fut át az arcomon és visszadobom a krumplit a többi közé. Most úgy gondolok rá, mint esküdt ellenségemre, de holnap úgyis ugyanezt fogom kérni ebédre és még vacsorára is. Ameddig reggeli sportként tudok a kastély körül futkározni és edzeni, nagy bajom nem lehet. Halam utolsó darabkáit fölcsipegetem a tányérról, majd eltolom magamtól. Kissé olajos ujjaimat  a nadrágomba törlöm és jól lakottan a falnak dőlök. Úgy nézhetek ki mint egy jól lakott óvodás. Jobb lábamat fölhúzom a padra és lepillantok a zsebemre, melyből a cigarettás doboz sarka hívogatóan kikandikál. Ebéd után esik mindig  a legjobban. Meg leckeírás után, futás után, fürdés előtt és után, lefekvés előtt és még sorolhatnám. Igazából minden pillanatban jólesik a romlott levegőt szívni, de jaj ha egyszer elfogy. Kihúzom zsebemből a fehér dobozt, miközben pillantásom néha a lányra téved jelezvén, hogy odafigyelek a mondanivalójára. Apukának aztán rengeteg bölcsesség van a tarsolyában. Az én apám csak akkor szól hozzám, ha valamiért esetleg le kell hordani, vagy valamit meg kell csinálni valaki helyett. Egyetlen épkézláb mondata akkor volt, amikor Laura sírva fakadt, mert már nem bírta az otthon történő dolgokat. Akkor láttam életemben először érzelmeket az arcán. A teljes megbánás ült ki rá és szinte hallottam, ahogyan a fogaskerekek kattognak az agyában miközben arról gondolkodik, hogy megéri-e ezt művelni a gyerekeivel. Persze miután Laura lenyugodott újra magára öltötte a kemény apuka szerepét, de már tudtam, hogy hogyan lehet a pajzsán rést ütni. Ezt soha nem fogom elfelejteni és a megfelelő pillanatban kijátszom ezt a kártyát. Laura lett az én titkos fegyverem. Nem, ez nem bosszúskodás azokért az évekért, melyeket tönkretett még gyerek koromban. Az butaság lenne. Inkább amolyan ingyen cirkusz és ember tanulmányozási célzattal tenném. Idiótaság.
Dobozomból előkerül egy újabb aranyszűrős cigaretta szál, ami az asztalon landol öngyújtóval együtt. A dobozt biztonságba helyezem a zsebembe, aztán pedig magamhoz veszem a cigarettát és a gyújtót. A lány kérdésére csak bólintok egy aprót, miközben rágyújtok és visszateszem az öngyújtót az asztalra. Kissé előredőlök és magamhoz húzom a kis tálkát, melyet hamutartóvá avanzsáltam. Ha már ezen meglepődik, hogy adok neki a krumpliból, akkor azon hogy megfog, hogy most már az egész tányér tartalma csak őrá vár és arra, hogy megcsodálhassák a gyomrát belülről. Újra a falnak vetem a hátamat és egy apró füstfelhőt eresztek útjára a konyhában, persze jó messze a vacsorázó partneremtől, nehogy megfulladjon véletlenségből a füsttől, vagy esetleg újabb sírógörcsöt kap, hogy cigaretta szagú lett a haja. Bár amilyen szétszórt, életvidám és nagyra nőtt gyerek módjára viselkedik valószínűnek tartom, hogy megpróbálna valamit rajzolni a füstfelhőbe. Hamuzok egyet a tálkába, majd a cigarettát tartó kezemet megtámasztom felhúzott jobb lábamon. Bólintok csak egyet a megállapításra, melyek a fülemben lévő karikákra vonatkoznak. Én nem igazán fülbevalónak nevezem őket, hiszen nem a fülcimpámban vannak, hanem a porcon szúrták át őket, ráadásul nem rendes fülbevalók, hanem apró fémkarikák és nincs rés a fülem és a karikák között. Felvont szemöldökkel figyelem a lány rajongását a karikáim iránt, arcomra pedig egy apró mosolyt húzok fel. Ritka az ekkora lelkesedés a karikáim iránt. Újabb slukkot szívok a cigarettámból, arcomról pedig lelohad a mosoly, mialatt a kis energiabomba mutogatja a fülbevalóját és rögtön fel is ajánlja, hogy elhozza a gyűjteményét, hogy megmutassa őket.
-Nem unom őket. Jól elvannak ők itt bent, de azért köszönöm az ajánlatot. A sült krumplinak pedig senki nem örülne. Fájna, hogyha azt megpróbálnád áterőszakolni a kis lyukakon, ráadásul hely sincs, ahova bedughatnád. Viszont neked tudom adni az egyiket, hogy sikeresen átdugdosd rajta a krumplidat. - utasítom el ajánlatát és ajánlok fel neki én egy lehetséges opciót. Nagylelkűségemet történetesen az okozza, hogy a szobámban van még egy kis csomagnyi karika arra az esetre, hogyha valamelyiket elhagynám. Jobb a biztonság. Túl sokat nem kell válogatnom, mert mindegyik ugyanolyan fém színű mint társai és alakjuk sem különbözik a többitől. nincs sem nagyobb, sem kisebb az összes ugyanakkora. Finoman eltolom magamtól a lányt, még mielőtt már csak azért is megpróbálná a krumplit áttömködni a karikákon. Maradjon szépen a helyén és egye a krumplit, ne játsszon vele. Persze nem az én dolgom, hogy ki mit csinál az étellel.

Bentley

-Katonaságba? Hogy ho...ja... -Amira furcsán kérdezett vissza, mert fogalma  sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó. Aztán rájött, hogy mugliismereten tanulták már. Leesett neki, habár nem koppant nagyot. Az viszont igen, amit Bentley összehablatyolt ott neki. Szavai visszhangzottak a fejében, nem tudta végiggondolni, hogy mit is mondjon. Vágja rá, hogy "ja, igazad van, megvárhattalak volna", vagy pedig egyszerűen vágja a fejéhez, hogy még csak együtt sem voltak?
-Megértem -barátságosan elmosolyodott, tekintetével követte a srácot, majd megfogta a kezét. Szemébe nézve elgondolkodott egy picit. -Ha az én tesómnak lenne baja, én sem reagálnék jobban -mondta kedvesen. Azt viszont már nem tette hozzá, hogy nem egyszer meg is történt a nagy aggodalmas dolog, hiszen a lány ikertestvére amilyen hülye, sosem figyel a betegségére. Amira szerencsés, amiért nem cukorbeteg, de Maxie ezt az "ajándékot" kapta. Nem véletlen, hogy át is került a Rellonba, mert nem tudna magára vigyázni. A húga vigyáz rá, és figyel arra, hogy megkapja mindig az inzulinadagját. Mira arcán együttérzés volt jelen, és már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, mi van a kislánnyal.
-Bentley, nézd, én nem vagyok a kicsid. És nem szerethetsz. Úgy értem...ha ezt Kristóf megtudja...nem -zavartan megrázta a fejét, így próbálta elhárítani a szavak súlyát, még mielőtt az agyát nyomnák tovább. Szemben állt, helyesbítve ült egy olyan fiúval, aki egy idő után tényleg megdobogtatta a szívét. Viszont ott volt Kristóf, aki jelenleg egy határt jelentett, amit nem állt szándékában odébb rakni. És nem a korlátok miatt, hanem azért, mert élvezi, szereti, hogy ott van.
-Ne nézz így, könyörgök, ez nekem nagyon nehéz -elakart fordulni, de Bentley szemei fogságban tartották. Úgy nézett, mint egy ártatlan kisállat, aki fogságba esett, és még a mamája is eltűnt. Fájt a szíve, és tudta, hogy valakivel mindenképpen rosszat fog tenni. Csak azt nem tudta, hogy kivel.
Furcsa, hogy pont ő, Amira érezte, hogy nem akarja összetörni senki szívét. Megtette már, nem is egyszer, de most más. Megváltozott, ha csak egy kicsit is. Egy kiskaput akart találni, és biztosítékot...
-Adj egy kis időt. Gondolkodnom kell -behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Nem tudta, mit csinál, csak magyarázott.

Ádíííííka és a Halloween párti

Nem számítottam arra, hogy máris Halloween lesz. Most papolhatnék arról, hogy milyen gyorsan telik az idő, na de akkor ilyen papolásról is beszélünk? Hiszen az idő csak úgy repül, hogy az ember észre sem veszi. Én is már olyannyira megöregedtem, igazából elgondolkozom, mi dolgom van nekem még itt. Már rég elvégeztem volna az iskolát, ha nem bukok meg kétszer. Azért valljuk be ez elég ciki. Mármint, hogy most vagyok tagja csak a végzős diákoknak. És úgy érzem nem csak testben, de lélekben is kinőttem egy picit a Bagolykövet. Szó ne essék róla, még mindig imádok itt lenni, de már nem igazán találom a helyem. A korombeliek már mind elmentek, vagy mestertanoncokká lettek, egy-két emberről a mostani évfolyamomból már azt sem tudom kicsoda, ami így belegondolva elég durva. Vagy két évvel később kezdett, mint én, pesztrálhattam, hogy pisis, most meg szívok, mert együtt járok vele. Na akkor ki is a béna?
Meglepődtem, mikor Ádám előttem termett, bár nem kellett volna, hisz a  jelmezével meglehetősen kilógott a többiek közül. Na persze, dehát számíthattam volna rá, hogy ilyen kirívó jelmezt fog felvenni, mint egy mikrofonfrizura. Úristen. Letagadom, esküszöm. Azért még hiányzott.
- Esélye sincs annak, hogy ismerlek téged. - mosolyogtam rá kedvesen, majd megbillentettem kicsit a fejem. - A lábamon, és a vállamon kívül minden le van fedve. - kacsintottam rá, majd vidáman csókoltam vissza. Most lehet azt mondani, hogy nyálas szerelmespár vagyunk, de meg kell hagyni, egy több mint két éves kapcsolat közel sem semmi. Sőt, talán durva, de életem eddigi leghosszabb kapcsolata. Amiből még mindig nem akarok kiszállni. Sőt. Sokáig maradás, ki tudja mi lesz még? Azért én kíváncsi vagyok a programok egy részére, imádok félni.
- Nem vagyok éhes. Mielőtt lejöttem, ettem csokit. Na, vidd innen. - jelentettem ki, kicsit húzva a számat. Ezt a mai napig nem tudtam megszokni, hogy etet. Nem szeretem, amikor valaki etetni akar, és ezt még Ádámtól sem viselem el, akármennyire is imádom. Viszont kezdett melegem lenni, úgyhogy mocorogni kezdtem, és egészen addig tekeregtem-mocorogtam, míg végül leszedtem magamról a kabátot. Érdekes, mert általában fázni szoktam, és most mégis melegem van. Hajjaj. - Tessék, íme a jelmezem. - álltam meg Ádám előtt, meghajoltam, majd hozzábújtam, fejemet elrejtve a mellkasában. - Nem fogok enni, ne is mutogasd azt a  muffint. Inkább edd meg te! - fogtam meg jobb kezemmel az ő kezét, elkezdtem tolni az ő szája felé, hogy tényleg nem kérem. Mert nekem abszulúte nem kell most kaja. Nemnem.

Amira

- Amira, én megértem, ha te nem szeretsz... Elcsesztem, és minden jogod meg van rá, hogy utálj... De azt ne mondd meg nekem, hogy ne szeresselek. Mert olyan nincsen... - elhúztam a számat, és simogatni kezdtem hüvelykujjammal a kezét - Lehetetlen, oké?
Ritkán sírok, de az elmúlt pár hónapban nagyon gyakran megtettem. Úgy tűnik, mostantól mindig ilyen gyenge lelkű leszek. Valószínűleg meggyengített Audrey betegsége lelkileg. De ez ellen nagyon gyorsan tenni kell valamit, mert halál ciki lesz, ha fiú létemre minden egyes alkalommal elbőgöm magam, amikor valami egy iciri-picirit is szarul esik. De, ha jobban belegondolok... Eddig is sírtam, amikor valami nagy baj ütött be... De persze ezt senki sem tudja. Sírtam, amikor nagypapi meghalt... Sírtam, amikor megtudtam, hogy volt egy nővérem... És sírtam, amikor Audrey ágya mellett ültem, és azt mondta az orvos, hogy az életben maradásának esélye elég csekély. Szóval basszus, én mindig csak akkor rinyálok, amikor rohadt nagy a baj. Lehet, hogy ideje lenne beismernem, hogy Amira többet jelent nekem, mint én azt hittem. Sokkal többet.
Már éreztem a gombócot a torkomban. Elmosolyodtam, próbáltam leplezni, hogy mindjárt elkezdek torkom szakadtából üvölteni és bőgni.
- Ha most elkezdek sírni... Akkor az azért lesz, mert belement a homok a szemembe... És senkinek nem mondhatod el. Megígéred?
A mondatom végén a kérdést már elég remegős hangon mondtam ki. De még tartottam magam. Azt ismételgettem magamban, hogy "férfi vagy, férfi vagy, nem bőgsz, nem bőgsz", de nem bírtam. Alig 1 percen belül kicsordult az első csepp könny a szememből.
- Kicsi babám... Kérlek... Emlékezz a kísértetházra... Emlékezz, hogy mit csináltunk... Ha felidézel minden pillanatot, és így is azt mondod, hogy menjek a francba, kajak elmegyek. És nem látsz soha többet, és soha nem mondom el Kristófnak, hogy szeretlek... Megígérem. - totál homárnak éreztem magam. Szipákoltam, és törölgettem a könnycseppeket a szememből... Vagy homár vagyok, vagy szerelmes... Nem tudom, melyiknek örülnék jobban...

Bentley

-Nem akarom, hogy szeress, oké? Érted? Engem ne szeressen senki, én sem tudok...szeretni -na jó, talán eltúlozta ezt a kijelentést, mert igenis vannak, akiket szeret, csak hát a pasikkal nem éppen úgy megy a dolog, ahogy az jó lenne. Ha nincs Yarista, akkor most lehet, hogy egy tök normális kiscsaj lenne, aki nem olyan kőszívű kis liba, hogy minden pasit csak egy játéknak tekint.
-Én...Bentley... -elhúzta a kezét, és a srác arcára helyezte. Fájt neki, hogy így látta, nem gondolta róla, hogy gyenge.
Adott egy puszit az arcára, aztán megölelte. Lassan, visszafojtva vette a levegőt, és a szemben levő mászókára szegezte tekintetét.
Teljesítette a kérést, behunyta a szemét, és visszaemlékezett a kísértetházra. Szép volt, jó volt, tényleg. Viszont nem csak ez kúszott be az agyába, hanem több más eset is. Valami nem volt már a régi. Ezt viszont nem mondhatta el neki. Nem akarta Bentleyt bántani.
-Kristóf kinyírna...én azt nem akarom -mondta végül, így elterelve a témát. Gondolkozott rajta, hogy mit mondjon, vagy mi legyen, de elfutni nem lehet, Amira nem futamodik meg. Bántani egy ilyen trauma után? Azért a rellonos sem ennyire szemét. Elengedte az ölelésből, és visszakapaszkodott a hinta láncába.
-Hogy van a húgod? Már jól van? És mi volt a baja? Hány éves is? -egymás után szegezte neki a kérdéseket, remélve, hogy ezzel majd elfoglalja magát a srác, és nyer egy kis időt.

Amira

Éreztem Amirán, hogy teljesen felesleges minden, amit csinálok. Tovább lépett, és nekem is azt kell, hiába estem bele teljesen a feketeségbe. Ölelgetett, simogatott, a szemében ott volt a lenézés. Megesküdtem magamnak, hogy sohasem leszek ilyen... ilyen egy gyík, de a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Felálltam, és egy zsepivel megtöröltem a szemem, majd leültem Amira mellé egy másik hintába, és vettem egy nagyon mély lélegzetet. Azonnal meg kellett emberelnem magam, és visszaváltozni egy normális férfivá. Dan barátom szavait idéztem fel: "egyik nő sem ér meg annyit, hogy szar kedved legyen"... Nem hogy még bőgjek. Még Amira sem. Nem, nem, nem, nem, nem...
Győzködni próbáltam magam, hittem benne, hogy hogyha sokszor mondok el magamban valamit, akkor az úgy is lesz. Nem szóltam a lányhoz, csak magam elé néztem. A gondolataim kalandozni kezdtek vissza a múltamba... A múltunkba. Minden egyes pillanat most újra élt a fejemben. Egy idő után - bár észre sem vettem - a szemem lecsukódott, és úgy gondoltam vissza a kísértetházra... Amirával. Csak képek jelentek meg a fejemben egymás után, és hangosan és fájóan villogtak. Talán mondhatni, hogy egy kicsit újra éreztem mindent. Hallottam a hangokat. Olyan édes hangja volt... Hátrahajtottam a fejem, és kifújtam a levegőt. Ezzel jelképeztem magamnak, hogy elengedem az emlékeket. Elengedem Amirát, és átadom annak a kis pöcsnek. Akiről igazából nem is tudom, hogy kis pöcs e, mert nem is ismerem, sőt sosem láttam még. De akkor is rohadtul utálom. A kislányok utálják egymást, ha féltékenyek... Tökre bekattantam.
- Audrey 3 éves - mosolyogtam, mintha mi sem történt volna - Agyhártya-gyulladása volt. De már jól van. Hazaengedték a kórházból, már minden rendben... - kedvesen mosolyogtam a lányra, igyekezem leplezni, hogy ez most mennyire rohadtul fáj is nekem - Na jó, felejtsük el lécci az elmúlt pár percet... Kicsit elérzékenyültem. De elengedlek... - megköszörültem a torkom - Megígértem, hogy hogyha visszaemlékszel és nem érzel semmit, akkor békén hagylak... Betartom a szavam.

Szuper Alex

-Kétbalkezes nem vagyok, csak kétballábas, megnyugodhatsz, Alex -mosolyogva hangsúlyoztam a fiú nevét, és megcsóváltam a fejem. Persze, egy dolog, hogy hadonászok, de szoktam zsonglőrködni, ezért egy kést sem fogok kiejteni a kezemből. Bár most, hogy a rellonos bandát erősítem, talán még jobban ki is nézhető belőlem, hogy hoppá, véletlenül kinyírok egy ártatlan srácot, csak úgy totál véletlenül. Habár ő még nem is tudja, hogy zöld vagyok...jobb is.
Lökött vagyok, ez tény, szegény srácon láttam is, hogy párszor elég furcsán nézett rám. Csendben vagdaltam a hozzávalókat, vagyis hát...hangosan dúdolni kezdtem, de nem beszéltem. Nem szerettem volna levágni az ujjaimat.
A kérdésre felemeltem a fejem, és egyik szemöldökömet felvontam. Értetlenül néztem rá, de vállat vontam a végén.
-Minden jó. Vannak barátaim, Kurdi Domu a legeslegjobb, de mindig eltűnik... -szomorúan lebiggyesztettem ajkamat, ugyanis nem szeretem, ha a kis göndör hajú barátom felszívódik. Mindig találok magamnak valakit, akit ideig-óráig elszórakoztathatok, de az mégsem ugyanaz, mint amikor egy igazi baráttal játszik az ember. Hozzá még régi szálak is fűznek, nem úgy mint a többiekhez itt...
-Kicsaptak a Roxfortból, mert rossz voltam...pedig tanultam, én nem akartam leégetni a tanár úr haját... -szinte megjelent a glória a fejem fölött, olyan édesen pislogtam Alexra. Mint egy ártatlan kis angyalka nyuszis pizsiben.
-Mesélj te is. Nem nehéz neked itt? Érted mire gondolok -kíváncsi vagyok, és nem félek nyíltan rákérdezni bizonyos dolgokra. Nem tudtam, hogy a fiú hogyan fog viszonyulni a kérdéshez, de hát próba cseresznye.
Közben letettem a kést, és a deszkával együtt a paradicsomot odébb toltam.

Amira

Nagyon próbálkoztam, hogy rendesen talpra álljak, és kimásszak a képzeletbeli gödrömből. Kicsit úgy éreztem, hogy Audrey mellett kéne lennem. Hiába van már jól... Hiányzott, és vele akartam lenni. De volt valaki, aki még Audrey-nál is jobban hiányzott. Amira. Még mindig nem voltam képes elfogadni, hogy elveszítettem. Valahogy annyira a magaménak tudtam, valahogy nekem olyan nyilvánvaló lett, hogy együtt vagyunk, és végig az volt a fejemben, hogy Amira meg fog várni. Hogy gondolhattam ekkora baromságot? Pont Amira... Pont Amira fog megvárni... Még ha levelet is írtam volna... Mit számított volna?!
Amit csak megláttam a szobámban a földhöz vágtam. Fel, s alá járkáltam, és dübörögtem a padlón. Hol a falba vertem dühömben, hol dobálóztam, hol dübörögtem. Már a sírós-szomorkodós-önutálós korszakból átléptem az "haragudjunk inkább másokra" korszakba. Hiszen azért mégiscsak nem volt épp szép dolog, hogy Amira annyit sem m ondott, hogy "rúgd ki a falábam, ne haragudj"... Nincs is igazam. Miért mondta volna...? Totál bizonytalan voltam, nem tudtam kire haragudni. Haragudjak magamra? De én sem tehetek arról, hogy Audrey beteg lett. Haragudjak Amirára? Ő meg arról nem tehet, hogy én nem írtam, és "nem bírja a magányt" - hogy szépen fogalmazzak. Vagy haragudjak Audrey-ra? Ő meg aztán pláne nem tehet róla, hogy beteg lett. Kire haragudjak? Ki hibázott? Ki tett, és mit hogy így el kellett csesszem az életem? Napok óta nem ettem, úgyhogy úgy döntöttem kimozdulok a faluba, valami étterembe, vagy valami ahhoz hasonló helyre. Az eső zuhogott, a leheletem pedig látszott a levegőben. A szürke ülepes nadrágot, fehér v-nyakú pólót, a kedvenc rózsafüzérem, egy fekete bőrdzsekit, és supra cipőt viseltem, ami elég lenge öltözetnek tűnt a minuszokhoz. Majd meg fagytam, míg leértem a faluba, és rohadtul megörültem, amikor megláttam az éttermet. Beléptem, és kifújtam magam. Nagy meglepetésemre, egyetlen egy szabad asztal volt eldugva az egyik sarokban... Azt hittem egyedül leszek. Letettem a kabátom az egyik székre, jelezve, hogy később oda leülök, de előtte még bementem a mosdóba. Csak a szokásos. Befújtam magam a kedvenc parfümömmel, ami igazából most elég szükséges volt, mert otthonról jöttem, és anyu frissen mosott ruhái felértek egy virágos kerttel, és már így is homárnak éreztem magam. Visszaültem az asztalhoz, nézegettem egy kicsit az étlapot, majd intettem a pincérnek, hogy rendelni szeretnék.

Lucy ^^

 Már magam sem tudom, mióta nem voltam odakint, főleg nem a faluban. Jó ideje már annak, hogy lelátogattam oda, de most muszáj volt egy kicsit elszabadulnom. Úgy éreztem, a szoba falai egyre jobban összezáródnak körülöttem, ha nem tűnök el onnan. Jól voltam, de mégsem. Valami bujkált agyam egyik legeldugottabb zugában, de nem foglalkoztam vele. Nem is nagyon akartam, mivel az még inkább lelombozott volna, és azt nem akartam. Jól vagyok. De tényleg. Azt hiszem, most már minden rendben velem, most már kicsit sem tudok olyan lenni, mint azelőtt. Boldog vagyok, persze nem úgy, mint a többiek, mégsem érzem úgy, hogy búslakodnom kéne. Ugyan, minek? Ha azt mondom, minden rendben, akkor az úgy is van. Nem vagyok egyedül, ezt tudom nagyon jól. Mégis, a szoba nem akarta, hogy itt bent legyek egyedül, így hát nem volt más választásom, mint kikerülni  onnan és eltűnni, ahol sok az ember. Vagy a gyerek.
Ugyanis, a választásom a játszótérre esett. Mosollyal az arcomon, lassan lépegettem a köveken, amik az utat tarkították. Közben pillantásomat a fákon, a házakon és a kerítéseken járattam végig. Imádom az őszt, a kedvenc évszakom. Az sem érdekel, ha majd lefagy a kezem, akkor is jobban szeretem, mint a nyarat, mivel ilyenkor minden egyes fa gyönyörű színpompás levelekkel öltözteti fel magát. Plusz, Halloween is ilyenkor van, ami tegnap volt. Emlékszem, amikor kicsi voltam, nem volt olyan Halloween, amikor apuval el nem mentünk csokit gyűjteni, utána meg megszemléltük a kosaram tartalmát és a kandalló előtt letelepedtünk, rém meséket mondtuk egy bögre forró csoki társaságában. Igen, az volt a nap fénypontja. Érdekes módon, még mindig emlékszem azokra a sztorikra, amiket ő mondott. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogy felidéztem őket, és úgy fordultam be egy ismerős utcán, míg végre oda nem értem a játszótérre.
Mindkét kezem a szövetkabátom belsejében volt, de az egyiket szabaddá tettem addig, amíg ki nem nyitottam a kis kaput, ami elválasztotta tőlem a játszóteret. Csak egy-két gyerek volt ott, de így kisebb zsivaj támadt, amikor rám néztek. Integettem nekik, majd irányomat a hinta felé vettem, ahol el is foglaltam az egyiket. A másikban nem ült senki, mivel a többi gyerek inkább fogócskázott, ugrókötelezett vagy ugróiskolázott. Azért hihetetlen, hogy ilyen időben is képesek ilyen vidámak lenni és itt kint játszani. Mondjuk, az is hihetetlen, hogy én itt vagyok.

Bentley
nov. 3.

Hűvös idő, de hétvége. A szabad lejárás miatt a falu tömve volt, mégis a fekete prefektuskisasszony ott akarta csillapítani sétálni vágyó hangulatát. Most nem az erdőn keresztülvezető rövidítőn ment le, hanem a normális úton, ahol végig azt nézte, hogy hogyan futkosnak körülötte a többiek. Ja igen, ők azért futkostak, mert esett az eső, és vélhetőleg nem volt szándékukban szétázni. Amira ezt megoldotta, vízlepergető bűbájt használt a kalapján, amit a fejére húzott. Haját a sálja alá rejtette, esélye sem volt rá, hogy elázzon ismét feketében pompázó hajkoronája. Arcát sem érte a víz, csak a csizmája ázott kissé el, meg a táskája. Mellékes.
Az ajándékboltba tért be először, ahonnan egy kis ajándékdobozzal távozott. Kilépve a boltból megkordult a hasa, és megkívánta a csokitortát. Hümmögött párat, amit az eső hangja elnyomott, majd átsietett a Pillangó-varázsba. Mikor legutóbb itt járt, az eléggé emlékezetes volt...már kíváncsi volt rá, hogy Zachary után ki lesz a következő, akinek egy muffint nyom a képébe...
Az ajtón belépve első dolga volt, hogy levette a fejéről a kalapot, majd meglazította a sálját. Közben körbenézett az étteremben, és szúrós szemekkel nézte azokat, akik elfoglaltak minden szabad asztalt. Végül egy túlságosan ismerős arcon akadt meg a szeme. Bentley. Felsóhajtott, majd a pincérhez sétált. Megmondta, mit szeretne, aztán odasétált a sráchoz.
-Szia -kedvesen rámosolygott, aztán fejével a szabad szék felé bökött. -Szabad lesz? Vagy vársz valakit?

Mira ruci

Görög lettem?:)
Niki, bájitalkeverő:)

Charlotte (végre nem Annabellnek hívnak *-*)

    Ma már egyszer eltévedt, ráadásul nem is akárhogy. Szobájába visszaérve nekilátott, hogy keressen egy ragtapaszt, aminek az lett a vége, hogy beverte a térdét és a könyökét, úgyhogy már nem egy, hanem három kis apróságra volt szüksége. Mi tagadás, ez nem igazán volt Lucy napja, valahogy semmi sem alakult úgy, ahogy eltervezte. Csak egyszer ne szenvedne balesetet, az életben egyszer ne rontana el valamit. Eltelt másfél év, sok minden változott, egyetlen dolgot kivéve, a szeleburdiságát. Ezt egyszerűen nem bírja levetkőzni, ráadásul keresi a bajt, állandóan – vagy a baj keresi őt, erre még nem jött rá. A fürdőszobában végül megtalálta, amit keresett. Arról mondjuk ne beszéljünk, milyen nevetségesen nézett ki a teknősös ragtapasszal az orrán, de jobb híján ezzel kellett beérnie. Úgy döntött, ma még nem szenvedett eleget, kimegy sétálni és kiszellőzteti a fejét. És ezúttal, amennyiben ez lehetséges, vigyáz magára.
    Átöltöznie nem kellett, mindössze egy vastag, garbós pulcsit vett fel a bőrdzsekije alá, no meg fekete bokacsizmára váltott. Ősz ide vagy oda, valahogy hűvösebb az évszak, mint eddig. Már tegnap ki akart menni körülnézni, de sajna sem jelmeze, sem kedve nem volt a halloween-i partihoz. Ma már szívesen venne fel akármit, és ezer örömmel látogatna el a rétre, de késő bánat. Ezzel ellentétben, ma halottak napja van, november elseje. Volna olyan ember, akit gyászolhatna, talán temetőbe is kéne mennie, de mindig is úgy gondolta, mindenki úgy emlékezik meg szeretteiről és úgy gyászolja őket, ahogy az neki jól esik. Számára többet jelentett az, hogy minden héten többször gondol elhunyt rokonaira, minthogy állandóan kijárjon a sírjukhoz. Gyűlölte ezt a napot, valószínűleg ezért is esett áldozatul önmagának.
    Észre sem vette, hogy míg ezen agyalt, igen messze keveredett a kastélytól, méghozzá a faluba. Nem messze tőle megpillantotta a játszóteret és mintha felvillanyozódott volna, elhessegette előbbi gondolatait és gyermeki bájjal rontott be a játszótér területére, hogy a hintába vesse magát. Út közben persze majdnem orra esett, megbotlott egy kőben és majdnem nekiment a csúszdának, de túlélte. Mikor végre lehuppant a hintába, akkor vette észre, hogy a gyerekek mind őt nézik és integetnek. Hatalmas mosollyal az arcán köszönt vissza nekik, majd mikor hintázni kezdett volna, észrevette, hogy valaki ül mellette is.
 - Tyű, bocsi, ne haragudj! Ugye nem mentem neked? És ugye nem zavarlak? – pislogott rá tágra nyílt szemekkel. Na ja, ő meg a megkomolyodás. Úgy tűnik, ma már nem fogja megmutatni senkinek új vagány és laza énjét. Majd holnap. Vagy utána…

Amira

A pincér nem érkezett meg rögtön, szóval még volt egy kis időm nézegetni az étlapot. A forró puncs mellett döntöttem, amire majd később mindenképp rákontrázok egy kis whiskey-cola-val. Ha puncsot iszom, rögtön megkívánom azt is. Beszarás... Dehát, mindenkinek vannak rigolyái. Nekem ez. Tovább vizslattam az étlapot. Volt rajta mindenféle kaja, de ha az ember 3 napig nem eszik, akkor ajánlatos nem marhasülttel indítani a visszaszokást. Szóval kiválasztottam a málnás-sajttortát, így képről nagyon jól nézett ki. Amikor otthon vagyok, rendszeresen a telefonom nyomom, miközben arra várok, hogy megérkezzen a pincér vagy a kaja, és feltűnően nagyokat sóhajtok, de most nem volt nálam semmi. Furcsamód nem kezdtem el rögtön újra Amirán gondolkozni. Arra gondoltam, hogy miért is vagyok itt. A mugliéletben a bizonyítványom évvégén mindig valahol a hármas és négyes között volt. Voltak barátaim, és az a lány lehetett az enyém, akit csak akartam. Itt egy ép varázslatot sem tudok kimondani úgy, hogy működjön is, egy komplett félévvel vagyok elmaradva, barátok nulla, és egy lány megsiratott. Vissza akarok menni a régi életembe. Most. Hiszen, amit az elmúlt pár napban megtanultam az az, hogy az emberek nem olyan biztos, hogy szeretnek annyira, hogy megvárjanak. Biztos a barátaim is rég elfelejtettek, és Dan-nek is van egy új legjobb spanja, akivel éjszakánként a klubbokat járja. És biztos van egy új lányok kedvence is, akinek a volt barátnőim mesélhetik, hogy én mekkora egy tapló is voltam velük. Míg ezen törtem az agyam, és hál' Istennek nem Amirán... Megjelent valaki előttem. Csak nem Amira?!
- Maximum rád. - mondtam egy szerényebb féle Bentley-mosollyal az arcomon - Ülj le nyugodtan.
A lány tekintete elég fura volt, őszintén reméltem, hogy nem a rózsás, nárciszos, jácintos, gyönyvirágos tökömtudjamis öblítőt érzi a ruhámon.
- Ecset hol van? - mosolyogtam kedvesen.
Időközben a pincér is megérkezett, hála annak a Magasságosnak. Majd' éhenhaltam.
- Egy puncsot, és egy málnás sajttortát kérek... Ha lehet. Te, Amira?

Tolland

Visszatértem óta csak a szobámban ücsörögtem és küldtem néhány baglyot anyámnak –már azok közül, akik nem végezték a szobám padlóján...undorító. Eltűnésem estéje óta nem találkoztunk és ennek jó oka volt. Azonnal rájött volna, hogy mi történt, ahogy belépek a kastélyba. A nappalokat egyébként sem tölthettem volna vele, ez pedig egy újabb árulkodó jel. Nem egyszerű eljátszani, hogy semmi sem változott. Hogyan viselkedik egy ember? Eddig annyira természetesnek tűntek a mozdulatok, a szavak és a gondolatok, azonban jelenlegi képességeimmel ez már cseppet sem könnyű. A mozdulataim túl gyorsak lettek volna a szemének –már amíg nem tudtam kontrollálni magam-, a gondolkodásmódom pedig gyökeresen megváltozott.
Már nem félek. Eddig rettegtem attól a valakitől, akit az apámnak nevezek. Bántott másokat, végzett David családjával, én pedig életemben nem láttam őt. Hogyan nevezhetnék egy ilyen embert egyáltalán az apámnak? Hogy várhatja el tőlem, hogy tiszteljem mindazok után, amit tett? Miért uszított rám valakit? Miért nem jött ő maga és intézte el a dolgot?
A könyveim éktelen robajjal landoltak a padlózaton. Észre sem vettem, hogy dühömben levertem őket, ahogyan azt sem, hogy már ki tudja, mióta rohangálok oda-vissza a helyiségben. Az érzelmeim erősebbek lettek, az engem körülvevő világ tisztább. Nem bírtam tovább a bezártságot, márpedig nekem senki sem parancsolhat.
Végigszáguldottam az iskola folyosóin és pontosan tudtam, hová akarok menni. Elegem volt a négy falból, látni akartam az eget, a holdat. Megállíthatatlanul meneteltem előre, és mint fuldokló, aki partot ért léptem ki az erkélyre. Szabadság. Azt mondják, a mi fajtánk áll a tápláléklánc csúcsán –és itt most nem a csillogó szépfiúkra gondolok-, mégis folyton csak falakba ütköztem. Önuralmat kell tanulnom, ami borzalmasan nehéz. Nem mintha lenne más választásom. Egyszerűen vigyáznom kell az engem körülvevő emberekre, még ha ez néha lemondással jár is.

Lucy (hát, nálam se sűrűn  használják a Charlotte-ot )

 Igazából, nem is nagyon tudtam, hogy ma van Mindenszentek. Igaz, ez egy magyar hagyomány, de nem azért nem tudtam, csak egyszerűen ki ment a fejemből. Pedig, jó sok mindenkiért gyújtanék gyertyát, akiket elvesztettem 16 év alatt. Ott vannak rögtön a szüleim, a nagyszüleim és persze a nagynéném, aki akkor halhatott meg, amikor én olyan 1 éves lehetettem, illetve ott vannak Ginnie szülei is, akiket nem ismerek annyira, viszont a szüleim nagyon szoros barátságban voltak, így róluk is megemlékeznék. Igen, sok mindenkit vesztettem el az évek folyamán, de van olyan, akiről egyáltalán nem is tudok. Nem azért, mert esetleg nem találkoztam vele, hanem még azelőtt meghalt, hogy én felfoghattam volna, mi is az az élet. De, így hogy teljesen kiment a fejemből, kissé zavarban vagyok és legszívesebben el is ásnám magam a földbe, a legmélyére, hogy még csak véletlenül se jöhessek ki onnan. De ez legalább magyarázatot ad arra, miért voltam ma ilyen szorongó. Tényleg nem tudtam, hogy mi okozza és ezáltal a szobára fogtam, pedig nem az volt a bűnös. Érdekes, roppant érdekes.
Hideg volt, én még is kezeimmel a hintába kapaszkodtam. Mások már régen zsebre dugták volna  kezüket, vagy kesztyűt húztak volna, de én nem Ők vagyok, és ezt végre fel kellene már fognom. De mint már mindannyiszor mondtam, én ahhoz béna vagyok, hogy megértsem. Meg persze ön- és közveszélyes, de az már más tészta. Úgyis kiderül, amint megbotlok a saját lábamban. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy a gyerekek hogyan veszekednek egy olyan apróságon, hogy mi a litya és mi nem. Olyan aranyosak tudnak lenni, főleg amikor összevonják szemöldöküket bájos kis arcukon és felhúzzák a nózijukat, majd próbálnak úgy beszélni, mintha nagyobbak lennének a másiknál. Pedig nem így volt, mégis aranyosnak, szinte bájosnak hatott az egész.
Miután végighordoztam tekintetemet mindenkin, szemem egy ismerős lány akadt meg. A nevét nem tudom, de biztos, hogy láttam már valahol, ráadásul az Eridon toronyba. Kissé esetlen volt, mondhatni, hasonlított rám. Érdekes, pedig azt hittem, én vagyok az egyedüli, aki képes út közben is mással foglalkozni, végül pedig megbotlani valamiben. De úgy látszik, minden piros diák ilyen, na jó, nem mindegyik, de egy kis része igen. Leült mellém, én szóra nyitottam a számat, amikor végre megpillantott a lány, végül elmosolyodtam és csak utána válaszoltam neki.
- Semmi gond! Nem, nem mentél és nem zavarsz - hangom nyugodt volt, de még mindig mosolyogtam. Úgy látszik, ez a mai nap mindenkinél ilyen zűrös. - Elizabeth Charlotte Vane vagyok. Te is eridonos vagy, nem igaz? Mintha már láttalak volna a kh-ban.
Miközben belekezdtem a monológba, lábaimmal aprókat löktem magamon, de tekintetem mindvégig a lányon maradt, miközben szám szélén barátságos mosoly ült. Úgy látszik, mégsem leszek egyedül, ami nem is olyan nagy baj.  

Kicsit esik csak le az állam amikor egy fiatal, nagyon fiatal srác sétál ki a konyhából és lépked oda hozzám. Az öltözetből ítélve nem pincér, hanem inkább olyan szakácsformának tűnt. Na de most akkor hol marad az öreg, morcos, Gordon Ramsayhez hasonló figura, akit én vártam?! Mondjuk jobban örülök neki. Talán még kicsi fel is csillan a szemem, és a haragom is elszáll a tetovált karú, kócos srác láttán. A kislányos megjegyzése után nagyon durván szúrós szemmel meredek az arcába.
- Hidd el, ez a KISLÁNY háromszor ekkora adagot is meg tud enni... Bebizonyítom, de csak akkor ha te állod. -
Félreértés elkerülése véget, nem felkérés ez a keringőre, vagy invitálás egy randira, ahol ugyebár a fiúnak kell fizetni. Ez inkább "Challenge accept!" megjegyzésem volt. Majd figyelmesen hallgatom végig a bemutatkozást és a felkínált lehetőséget. Sunyi mosoly terül el az arcomon, miközben Csongor mondja a magáét.
- Bánfai Odett vagyok, a vendég, aki élne a felkínált lehetőséggel. -
Sunyi mosolyom szélesre váltott, majd hátratoltam a széket, felálltam, felemeltem a tányéromat és a főszakács mellé léptem.
- Csak utánad! -
Kezemmel abba az irányba mutatok, ahonnan Ő érkezett az előbb, ezután pedig várok, hogy elinduljon. Ha indul akkor ment közben nem bírok csendben maradni. A hallgatás nem az erősségem.
- Amúgy hány éves vagy? Elég fiatalnak tűnsz. Kezdő szakács vagy? Tuti... csak azért mertél ilyen keveset. -
Ó igen, kicsit csipkelődök is már vele. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan bírja az ilyesmit. Ha nem tűri a kötekedést, akkor nincs is miről beszélgetnünk. Akkor csak merek magamnak egy még egyszer ekkora adagot és távozom. Ha meg jó fej, és laza... nos...

Bentley

Hiába volt kicit mérges az emberekre, hogy nem volt szabad asztal, azért Mirának be kellett látnia, hogy nem csoda, hogy ennyien vannak. Lassan tél van, ráadásul kint az eső is esik...csodás.
Ahogy odasétált Bentleyhez, kicsit furcsán érezte magát. Kicsit? Nem kifejezés. Olyan nyomott hangulatot érzett körülötte, nem tetszett ez neki. De legalább volt társasága, ha már más nem volt aki mellé beülhetett volna.
-Köszi -elmosolyodott, és helyet foglalt. Kényelmesen elhelyezkedett, és ahogy közelebb húzta a széket az asztalhoz, megérzett egy ismerős illatot. Felismerte, de szóvá nem tette. Minek?
-Ó Ecset tökéletesen, fent van a szobában a kis barátjával. Augusztus vége felé történt egy...hát elég nagy galiba egy barátommal, aztán úgy került hozzám egy kis oroszlán. Nem hiszem, hogy ismered azt a fajt, na mindegy. Leo a neve, teljesen fehér, egy tündér. Ecsetet mindig a szájában cipeli, tök édesek. Csak olyan féltékeny, hogy fú... -Mira annyira beleélte magát a mesélésbe, hogy még a végén halkan fel is nevetett. Az állatkáiról mindig szívesen beszél, az olyan közelálló téma a szívéhez, és nagyon büszke rájuk.
A válasz után egy pár másodperccel odaért a pincér is, akitől elődlegesen Bentley rendelt, Amira pedig csak megingatta a fejét.
-Ide jöhet amit rendeltem az előbb -mondta mosolyogva a pincérsrácnak. Nem nagyon foglalkozott vele többet, a haját igazgatva fordult vissza a vele szemben ülőhöz.
-Tudod, hogy igazából meg kellene büntetnem téged a múltkori miatt? -kérdezte furcsa hangon, egyik szemöldökét felvonva. Persze nem volt szándékában, csak ő találkozott vele, aztán egyszer meg el is lehet nézni...évtizedenként egyszer, egy embernek.

Katherine

Tolland túl volt az első napján az új iskolában. Tetszett neki amit aznap tapasztalt, de elsőre túl sok volt neki. Úgy érezte ideje lazítani egy keveset. Nem tudta hová menjen. Ismeretlen volt neki a hatalmas kastély, így megindult arra amerre a megérzése vitte őt. Abban reménykedett, hogy nem csapja majd be.
Egyszer csak megindult felfelé. Tolland átgondolta, miért épp föl. Bizonyára szeretne kitörni. Ahogy ezen gondolkozott, felért az első emeletre. Ott egy barátságos kétszárnyú ajtót talált. Kicsit félt mi várja az ajtón túl, de úgy döntött, hogy belép rajta. Így is lett. Az erkélyen egészen hideg volt, mégis kellemes tiszta volt a levegő.
Tolland megpillantott egy lányt. Ezek szerint nincs egyedül a kis erkélyen. Sajnos nem ismerte. Ezen a helyen ő alig ismer valakit. Még.
Régen egészen biztosan nem merte volna megszólítani a lányt, de most, hogy új életet kezdhetett 14 évesen, új erőre kapott és bátrabban viselkedett mint azelőtt.
-Szia! -szólította meg- Engem Tolland Clotannak hívnak, elsős levitás vagyok.
A fiú csak reménykedni tudott, hogy sem elsős sem pedig levitás mi voltja, nem sérti a lányt.
Amíg a válaszát várta körbe nézett a tájon. Bogolyfalvát látta maga előtt. Könnyen felismerte, hiszen napokkal azelőtt egy hosszas túrát tett meg a faluban.
Így éjjel, felülnézetből talán még szebb volt mint mikor legutóbb látta.

Tolland

Miután összeszedem magam, ki is lépek a Monstersből. Mióta prefi vagyok, azt tervezem, hogy valamelyik este ki kéne nézni az udvarra, hátha meglátok ott egy diákot. Igaz, hogy nincs még takarodó, de azért ilyenkor is be lehet küldeni a diákokat, nem?
Szóval gyors léptekkel haladok végig a klubhelyiségen. Miután kiérek az északi szárnyból, lassabb tempóra váltok. Abban reménykedek, hátha meglátok egy olyan elsőst, vagy felsőbb évest, aki valami rosszat csinál. Tudom, hogy ez durván hangzik, de szeretnék végre valakinek büntit adni. Ha már prefektus vagyok, akkor élvezzem is. De hiába bízok abban a dologban, hogy valaki valami rosszat tesz, ugyanis egy árva lelket sem látok a folyosókon. Biztos vacsiznak, hiszen fél nyolc van. Na mindegy is, majd máskor biztos akad egy rendbontó.
Pár-perc alatt ki is érek az udvarra. Most érzem csak meg igazán, hogy milyen hideg is van itt kinn. Kezeimet a zsebeimbe mélyesztem, hogy legalább azok ne fázzanak. Az erdő felé pillantok, mert eszembe jut, hogy talán ott van egy-két diák, de oda most nincs kedvem elmenni. Ezért az iskola kapujához lépek, hátha ott találok valakit, aki épp be szeretne jönni az iskola területére, vagy elszeretné hagyni a kastélyt. De senkit nem látok. Ez meg mégis hogy lehet? Hiszen olyan sok szabályszegő fiatal van itt és most pont egy sem tesz ilyet. Talán vissza kéne menni a Monstersbe, hisz' rajtam kívül nincs is itt senki. Meg amúgy sem ehhez rétegesen vagyok felöltözve, így még meg is fázhatok.
Már épp visszaindulnék a kastélyba, mikor meghallom, hogy nyitódik a kapu. Elvigyorodom, ugyanis biztos vagyok benne, hogy egy lógós diák az, aki épp most jönne vissza. De amint megfordulok, egy fiúval találom szembe magam, akinek a kezébe egy bőrönd van. Biztos új diák.
 - Szia! Zachary Alex Williams Circle vagyok, prefektus. De a barátaim csak simán Zachnek szólítanak - mosolygok rá. Kedvesnek tűnik a srác és szegénynek biztos új ez az egész. Kivéve, ha aranyvérű.
 - Gondolom új vagy. Melyik házba kerültél? - teszem fel szépen sorjában a kérdéseim.

Dávid

A tegnapi este után, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy éjszaka után nem sokat sikerült aludni, jobban mondva semmit. Ágyba is olyan 4 óra körül kerültem, de egyáltalán nem voltam fáradt, sokkal inkább fel voltam pörögve, pedig a kis kincskeresés, meg kvíz egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem, elbénáztam rengeteg dolgot. De be kell valljam, annak ellenére, hogy mennyire nem volt kedvem az egészhez, annyira jól jött össze a dolog, régen nevettem ennyit. Bár volt bennem egy kis rossz érzés, hogy a tucat emberből csak Mirát ismertem, és ilyenkor jön bennem az, hogy megbánom a dolgokat, amiket tettem. Hogy elmentem több hétre az iskolából, és nem voltam sokkal szociálisabb. Elég magányos kis farkas tudok lenni, de ha egyszer ilyen a természetem?! Sajnos nincs mit tenni. Na de majd most belevetem magam az iskola életbe. A gondolaton jót kuncogtam magamba, és elindultam egy kis sétára a szobából. A hajamat ugyanúgy kiengedve hagytam, kis hullámokkal, mint ahogy tegnap este állt a jelmezemmel. De már nem ijesztő Piroskaként jártam a folyosókat, hanem egy egyszerű farmerben, és fehér pulóverben. Még gyorsan csináltam magamnak egy bögre forró kávét, amit vittem is magammal a kis utamra. Igazából nem tudtam, hogy merre menjek, csak jártam körbe-körbe. Néha láttam egy-egy ismerős arcot, néha pedig a festmények szóltak be valamit, de azokra már megszokásból nem is figyeltem. Annál rosszabb, ha felveszem a kis gonosz megjegyzéseiket. Így meg nem hatnak meg túlságosan, bár be kell valljam, azért akadnak köztük rendesek is, de a kastély másik felében. Jelenleg éppen a bejárat felé kóboróltam, és a pontversenyes homokórákat vettem szemügyre. Mire büszkén kihúztam magam, hogy eddig a Rellon vezet, az egyik gonosz banya már mondta is a magáét, hogy "hiába örülsz kedveském, úgy is a tündéri kis Navine fog nyerni". Ezt azonban már nem bírtam ki, és eléggé hangosan visszakiabáltam neki, hogy "Törődjön a saját dolgával, és ne irigykedjen a fiatalságra." , mire sétődötten elvonult, én pedig bosszankodva pillantottam vissza a homokórákra.

Tolland

Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Minden túlságosan közelinek tetszett. Mintha csak ki kéne nyújtanom a kezem és megérinthetném. A faluban emberek ténferegtek az utcákon és szinte hallottam miről beszélnek. Ha erősen koncentráltam egy-egy elsuhanó alakot tökéletesen ki tudtam venni. Az erdőben kisállatok kerestek magunknak menedéket vagy éppen menekültek a ragadozó elől. Talán más számára mindezek halhatatlan neszek voltak, az erdő békésnek látszott, azonban én láttam és hallottam azt, amit ők nem. Az élőlények mintha sohasem akartak volna nyugovóra térni, épp úgy, ahogyan a falulakók. Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még én is egy voltam közülük és éppen azon az ösvényen igyekeztem a tó felé, ahol mindenki más.
Gondolatok ezrei kavarogtak bennem és úgy éreztem képtelen leszek megtalálni a helyes utat. Fárasztó volt ez az egész. Játszani a tökéletest, miközben az ember tökéletesebb, mint azt bárki is el tudná képzelni. Nem változik, nincs veszély, fájdalom viszont annál több. Valószínűleg, aki nem tudja mindez mit jelent bármit megadna egy ilyen életért… ellentétben azzal, aki már tudja és a bármi áron szabadulna tőle. Próbáltam; nem lehet. El voltam keseredve, mikor rájöttem mi történt és minden lehetséges eszközt számításba vettem, azonban semmi sem működött.
Már azelőtt tudtam, hogy valaki közeledik, hogy a fiú kilépett volna az erkélyre, azonban szándékosan nem reagáltam rá. A mozdulatlanság semmiféle problémát sem jelentett számomra, épp olyan természetes volt, mintha leültem volna egy kényelmes kanapéra. Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna neki. Túl szűk volt odakint a hely.
-Katherine, Rellon! –vetettem rá egy lefegyverző mosolyt.
Természetesen vannak szabályok, azonban ha már el kell fogadnom, hogy az lettem, ami, akkor a viselkedésem is olyan lesz, mint egy magasabb rendűnek. Persze, ez nem fair a fiúval szemben, de érdekel is ez engem. Vadász vagyok, nem szeretet szolgálat.
-Mi szél hozz ide? –érdeklődtem csevegő stílusban, miközben tekintetem végigvándorolt a nyakán, majd a korlátnak dőltem és átfontam magam előtt a karjaimat.
Eszem ágában sem volt ostobaságokat művelni, egyszerűen csak bíztam benne, hogy valahol mélyen ő is érzi azt, hogy távol kell tartania magát tőlem. Minden épeszű embernek kiadja az agya a parancsot, miszerint most azonnal tűnjön el a közelemből.

Amira

Mosolyogva hallgattam, ahogy Amira az állatkáiról mesélt. Kedvem lett volna valami ahhoz hasonló poént elejteni, hogy "jé, hát neked van szíved?", de inkább nem. Örültem neki, hogy nem emlegeti fel a tegnapi sírós-jelenetemet. Az kéne még csak. Fú, halál ciki.
- Csapja hozzá a számlámhoz, amit a hölgy kért. - mondtam a pincérnek mosolyogva, majd visszanéztem Amirára - Mostanában elég gyakran váltogatod a hajszíned... Ha tegnap nem foglalt volna le, hogy visszakönyörögjem magam, szóvá is tettem volna, hogy valami gyötrelem volt az a vörös haj...! - röhögtem, és bekaptam egy darab kis... öhm... mi is az? Egy ilyen kis nemtudommit, ami az asztalra volt téve a vendégeknek kis tányérkákban. Minden asztalra egy-egy kis tányérral. Olyan színes bevonatú mogyoróknak tűntek, de ennek gyakorlatilag hányás íze volt. Hamar bele is köptem egy szalvétába, és közben olyan fejet vágtam, mint amikor Audrey pukizik, és megérzi a saját pukija szagát. Amira arcán egy elrejtett kis mosolyt láttam megjelenni... ettől én is vigyorogni kezdtem, majd megtöröltem a szám.
- Ne vigyorogj, a hajad se nézett ki ennél jobban...! - tettem a szeme elé a kiköpött "cukorkát" a szalvétában. Úgy oltogattam, mint egy jó spant. Hiszen, ha már együtt nem lehetünk... Legaláb barátok maradjunk. Akármilyen debil, hülye barátok is.
- Amúgy... Ezt úgy mondom, mint egy 16 éves kissrác, és nem úgy, mint az a fiú, aki tegnap úgy bőgött neked, mint egy szerelmes kiskutya... - elővettem a Bentley-mosolyt - Tök jó volt veled múltkor a kísértetházban... - mélyen a szemébe néztem, vártam, hogy mit fog mondani. Lehet, hogy nekem viszont ezt egyáltalán nem is kellett volna mondani. Szerintem pontosan tudja, hogy mennyire jó is volt nekem múltkor a kísértetházban. Olyan... Frankón tök pontosan. De azért mégiscsak akartam, hogy tudja.
- Megbűntetni? Miért? Sírásért már bünti jár? Ne már... - röhögtem - Ne vedd magadra, a Titanic-on is sírtam.
Próbáltam elviccelni a tegnapit, pedig igazából rohadtul nem tartottam viccesnek... Hiába, a férfi büszkeség...

Charlotte (nekem ez jobban tetszett. ^^ az Annabellt úgyis nehezen tűröm meg )

    Ahogy a másik arcát vizslatja, átfut a gondolat a fején, hogy „huuu, én őt ismerem”. Oldalra billenti a fejét, aztán felemeli, aztán előrehajol - mintha ezzel bármit is segítene a helyzeten – majd konstatálja, hogy igen, ő házbeli. És azért álljunk meg egy szóra, a nap híre! Nem ment neki a lánynak, és nem zavarja! Mondhatni isteni sugallat volt, hogy idejöjjön hintázni.
 - Te vagy az egyik prefektus – most feltehetnénk a kérdést: you don’t say? – Oh, bocsi, elkalandoztam. Annabell Lucy Parker vagyok. És igen, minden bizonnyal az Eridonban találkoztunk. – mosolygott vissza a másikra, majd ő is elkezdett hintázni. Gyermekkori emlékek ragadták magukkal, mikor még együtt hintázott a többiekkel, vagy mikor az anyukájával ment ki a játszótérre. Régen volt, és azóta minden megváltozott, legfőképpen ő maga. Megkomolyodott, szemtelenebb, szókimondóbb, és talán még kekeckedőbb is lett. De ez mind jól állt neki, ugyanúgy, mint új énjének. Vérbeli rocker lett, ami jót tett a személyiségének.
 - Egyébként, hogy-hogy te itt vagy? – kérdezte kedvesen. Nem, nem akart belekötni a lányba, vagy kigúnyolni, pláne ha azt nézzük, hogy ő maga is egy hintában ül és nagy lendülettel löki magát, hogy minél magasabbra jusson. Biztos érdekes látvány lehet. Aztán megállította a hintát és megtapogatta az orrát, végül felszisszent. Az a tükör bizony nagyon kemény volt. De legalább ne lendületből ment volna neki… Lássuk be, Lucy javíthatatlan.
 - Amúgy, neked van háziállatod? Nekem volt egy kutyusom, még itt. Csak valaki megtalálta és elvitte. Gondolom éjjel kiszökött, azóta nem találom. De apa azt mondta, hamarosan kapok egy új kiskutyát. A kikötés csak annyi, vigyázzak rá jobban… - nevet fel, majd elszégyelli magát. Az a szerencsétlen pára az ő felelősségére volt bízva. És most volt és nincs. Pedig milyen hűséges társ volt… Mindig kihúzta őt a bajból, még abban az időben volt vele, mikor Dessel volt. Gyorsan megrázta a fejét. Az egy régi, ócska love story, nem érdemes felemlegetni még akkor sem, ha kellemesek az emlékek. Viszont, ha már erre jár, nem lenne rossz találni egy lelki társat, aki lehetőleg fiú.
 - Tudom, hogy kicsit hirtelen a téma, de nem ismersz olyan srácot, aki őrült, de szerethető és épp egy barátnőt keres? Nem feltétlenül párkapcsolati értelemben – szegezi neki a kérdést, és érdeklődve fülel, mert ez most tényleg komoly dolog.

Katherine
Tolland bátorsága rögtön alább hagyott. A fiúnak igen komoly tériszonya van. Mikor a lány minden félelem nélkül neki vetette magát a korlátnak, Tolland nagyon megijedt. Ez az érzés nem volt számára szokatlan, így megpróbálta nem tudtára adni a lánynak, hogy most épp nagyon megijesztette.
A fiú gyorsan lehuppant egy fotelbe, ezzel igyekezvén valami kis ellenérzést kelteni az elméjében. Össze szedte magát, hogy tudjon válaszolni a kevésbé barátságos lánynak:
-Csak ki akartam kicsit kapcsolódni. Elindultam felfedezni a kastélyt és ide tévedtem. Azt hiszem jó helyen vagyok. Itt nagyon tiszta a levegő.
Tolland nem hazudott, nagyon jól érezte magát a holdfény-fürdette erkélyen. Ugyan nem bízott abban, hogy komolyabb beszélgetést tud létesíteni a lánnyal,(látta testbeszédén a tiltakozást)tett egy próbát, és kérdezett ő is:
-És te? Te mit csinálsz itt? -amint megkérdezte, tudta, hogy a lány valószínűleg meg fog haragudni rá, amiért ilyen nyíltan kérdőre vonja. Ez általában így van. Főleg a lányok esetében. Még akkor is ha ugyanazt a kérdést korábban ők maguk tették fel. Tolland még is szerette az ilyen helyzeteket. Soha nem tudta őket olyan véresen komolyan venni mint sokan. Mindig játékosan fogta fel az emberi természet megnyilvánulásait.

Black kisasszony

Allegra izgult. Igen, határozottan ez volt az érzésem. Némileg megijesztett ez a gondolat. Lehet, hogy nem csak a tanáraként, hanem férfiként is tekint rám? Volt egy elvem, miszerint a diákjaimmal nem kezdek ki, soha, semmilyen körülmények között. De ismerve magamat, jelen helyzetben előbb-utóbb nem tudnám megállni, ha úgy érezném Allegra is benne lenne. A szokásos forgatókönyv érvényesülne: begyűjtenék egy újabb skalpot, aztán viszontlátás.
Furának találtam az éhes vagy kérdést, hirtelenjében nem is tudtam rá válaszolni, a kisasszony valószínűleg érzékelte is ezt, így rátérhettem a rendelésre.
- Köszönöm. Egy jó levest kívánok most leginkább. Legyen egy tyúkhúsleves! -
Nem tudtam, hány fogást rendelhetek, ezért első körben mást nem kértem. Szokatlan volt számomra a szituáció, hogy egy hölgy hívott meg ebédelni. Normális esetekben fordítva szokott ez lenni.
- Szerintem helyes a kép, hogy a tanárodat csak a tárgyához tudod kötni. Érdemes ezt lerombolni? - kérdeztem meg egy vigyor kíséretében, de utána folytattam is. Igazság szerint kedvem volt kicsit jobban megmutatnom Allegrának, milyen is vagyok.
- Tudod, nekem a munkám gyakorlatilag a hobbim is. Ausztráliában profi játékos voltam, most pedig repüléstan tanár. Emellett a kviddicshez köthető relikviák lelkes gyűjtője vagyok. - ennyi volt, amennyit magától is tudhatott, kinézhetett belőlem.  
- Bulizni is szeretek. Bár amióta ide kerültem ritkán mozdulok ki. - lehet, hogy már túl öregnek éreztem magam, vagy csak nem alakult ki itt olyan társaság, akikkel rendszeresen szórakozni tudtam volna. Némiképp hiányzott a pörgősebb ausztrál életem. Ott megtehettem, hogy a muglik között szolid tanár vagyok, a varázsvilágban pedig féktelen partyállat. Itt viszont már képtelenség volt összeegyeztetni a két szerepet.

Monique Mélanie Mercier

- Ez nagyon fájt. - szóltam támadómhoz még a földön fekve. Sajnáltatni próbáltam magam, szerintem tökéletesre is sikerült az alakítás.
Váratlanul megszólalt egy durva hang, hogy guruljunk arrébb. Remek, úgy látszik itt senki se bírja befogni, még nem tudják ki vagyok. Sebaj, előbb-utóbb meg fogják tanulni, hogy ki a főnök. Lassan tápászkodtam fel, de mire ez megtörtént, támadóm nemes egyszerűséggel lelépett. Egy cseppnyi sajnálatot se mutatott irányomban. Gyönyörű, mondhatom.
Mindegy, legalább felvilágosítom ezt a másikat, hogy velem hogyan beszéljen. Egy hideg pillantással végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy az öltözéke röhejes. De volt valami, talán a franciás akcentus, ami miatt úgy éreztem, hogy nem kell egyből a legrosszabb énemet mutatnom.
- Azt hiszed az akcentussal menőbb vagy? - ez tőlem még egy egészen visszafogott kérdés volt, jelen helyzetben. Bár ahhoz biztos elég, hogy ebből is sértődés legyen. Nem tudom, miért olyan érzékeny mindenki. Én például ritkán sértődök meg. Rögtön elégtételt szoktam venni.
A lány nyaktól lefelé egész jó kis bőrnek látszott, főleg a csíkos, feszes nadrág vált előnyére. Viszont a feje erőteljesen zacskóért kiáltott. Tűzoltásra azért így is megtenné.
- Bár nem a te hibád, hogy nem tudtad kivel beszélsz. Várffy-Zoller Róbert. - mutatkoztam be egy meghajlás kíséretében. Tulajdonképpen nem számítottam rá, hogy a nevem bármit is mond a világ eme eldugott kis szegletében, de azt nagyon előtudtam adni, hogy én rendkívül fontos személy vagyok, és már ez is tiszteletet tudott parancsolni.

Bentley

Örült neki a leányzó, hogy Bentley nem unottan hallgatta végig amit összehablatyolt az állatairól, akiket igazából mindennél jobban szeret. Végre mosolyogni látta, aminek nagyon örült.
A fizetős dologra csak egy furcsa pillantást küldött a srác felé, de jobban felakadt azon, amit a hajáról mondott.
-Jaj cica, ha gyakran váltogatnám a hajam színét, akkor most nem az eredeti lenne. Amúgy meg a vörös tök passzolt a ruhámhoz, és még úgy is dögös voltam -csak Miramosollyal az arcán megvonta a vállát, aztán hátradőlt a széken. -Még el is ájultak tőlem -ezt nem hagyhatta el a megjegyzésből, főleg mivel igaz volt. Habár az nem a haja miatt volt, hanem inkább a bejelentéstől, amit szerencsétlen barátjának tett. Szegény Zach...ahogy visszakérdezett, hogy terheees? Amira igazából képen röhögte volna...
A következő pillanatban Mira felnevetett, méghozzá azon, hogy Bentley milyen fejet vágott a cukor kiköpése után. Vajon mire számított?
-A hajam tökéletes, nem úgy mint a te nyúzott fejed -mondta kuncogva, a szemébe nézve. -Néha rád férne egy tükörbenézés -halál komoly fejjel mérte végig Bentleyt az arcától egészen a hasa közepéig, ameddig látszott az asztalnál ülve.
Kíváncsian figyelte a fiú arcát, meg a beszédét, először nem tudta, hogy mit akar mondani. Összevonta a szemöldökét, és amikor kimondta a teljesen egyértelmű megjegyzést, fogsorát kivillantva elmosolyodott.
-Tudom. Mondták már -olyan természetességgel mondta, mintha egy mindennapos dologról lenne szó. Mintha a fésülködésről beszélgetnének, habár egész más került terítékre.
Nem akart belemenni a többibe, úgy volt vele, hogy jobb lesz nem kedveskedni a sráccal, hátha úgy könnyebben csillapodnak az érzései. Mert ő kitart Kristóf mellett, és nincs szándékában otthagyni hirtelen felindulásból.
-Nem a sírás miatt, azért inkább megvetés járna. Ha nem lennék ilyen cuki. Viszont prefektus vagyok, ezt ne felejtsd el...és te meg olyankor tartózkodtál a faluban, amikor nem volt rá engedélyed.

Lucy (Akkor még jó, hogy Lucynak hívtalak )

 Azért nem gondoltam volna, hogy lesz még rajtam kívül valaki, aki ide jön, főleg most, ráadásul ilyen időben. De úgy látszik, nem csak én vagyok ilyen "őrült". Persze, ezt bóknak szántam, legalábbis a lány esetében, a magam részéről viszont
igazság, jó nagy igazság. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy Ő nem normális, de én nem vagyok az. És ezt mindenki tudja. Bár lehet, hogy akad olyan, aki nem. Annak nem ajánlom, hogy olyankor találkozzon velem, amikor épp készülnék elesni, mert bizony megjárja. Főleg, ha még a kezemben is van valami. Na akkor futás a közelemből. De most nem volt példa erre, és Lucy is teljes mértékben biztonságban volt.
- Igen, én vagyok - feleltem. Ha máshogy nem, erről majdnem minden diák felismer. Én vagyok az egyik prefektus. Persze, már megszoktam, de néha akkor is fura, amikor rádöbbenek, hogy milyen "hatalom" van a kezemben. Persze, ezzel nem arra célzok, hogy milyen magas a rangom, mert egyáltalán nem az, csak bárkit megbüntethetek, aki rosszan töri a fejét és segíthetek a bajbajutott diákokon. Akár hiszitek, akár nem, mindegyiket szeretem. Szeretek segíteni, de ugyanakkor büntetőfeladatot is kiszabni a rosszcsontoknak. Pedig a kettő, szöges ellentéte egymásnak, nagyon is.
- Nem volt kedvem bent maradni a szobában, így inkább kijöttem. Ráadásul, itt mindig gyereknek érzem magam! - válaszoltam neki, kedvesen. - És, te?
Ha már Ő is megkérdezte, akkor én miért ne érdeklődhetnék? Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindent kikérdezek tőle, csak érdekelne, hogy miért pont ide jött, ráadásul, most. Mert bizony nem mindenki merészkedik le ilyenkor, ide. A gyerekek mégis megtették. Bár, nekik nem számít, milyen idő van, Ők még télen is jól érzik magukat, illetve nyáron 40 fokban is. Irigylem őket.
- Van bizony, egy fehér egerem. Jack-nek hívják, és most lesz lassan négy éves - néha eszembe jut az a nap, amikor megláttam a kirakatban. Kisebb volt, mint a többiek, pedig már betöltötte az első évét. Mégis, bátrabb volt mindnél. Amikor találkozott a tekintetünk, rögtön tudtam, hogy Ő kell nekem, senki más. azóta is nagy a "szerelem" közöttünk és elválaszthatatlanok vagyunk, pedig ő csak egy egyszerű kis rágcsáló. De épp ezért szeretem annyira. Ő megért. Ő vigasztalt, amikor David megint elhagyott, és nekem Jack a legfontosabb.
- Hmm? Bocsánat, nem figyeltem - éreztem, ahogy elpirultam. - Sajnálom, nem ismerek, de jó lenne, ha ismernék.
Sóhajtottam egyet, majd tekintetemet nem a lesütöttem, ahogy mindig is szoktam, hanem emelt fővel néztem a játszóteret. Közben egyre jobban hajtottam magam. Ha ismernék, talán minden rendben lenne és nem emlékeznék Davidre. Talán. De Őt már sosem fogom elfelejteni.