Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A válasz hallatán nem tud nem elvigyorodni. Kíváncsi fény villan a tekintetében, de nem fog kérdezősködni, van benne ennyi tapintat. Van valami ebben a nőben, mai vonzza a tekintetet, ami arra készteti az ember fiát, hogy közelebb és közelebb kerüljön hozzá... hogy ezt fizikailag vagy emberileg éti-e, mindenkinek szíve joga eldönteni. De meg kell hagyni, messziről is bőven van mit nézni Norán. Bőkezű volt vele az élet.
Viszont az nem mondható, hogy kimondottan a zsánere lenne, csupán azért is, mert nem tudna ilyennel előállni. Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem érdekli a külalak, a lágy arcél, a kecses vonalak. Viszont pusztán azért, mert valaki szép, még nem jelenti azt, hogy vonzó is. Neki az a plusz jelenti a zsánert, ami egyedivé varázsolja a másik egész lényét, amitől izgalmassá teszi saját magát akarva-akaratlanul. És az biztos, hogy Norából olyan kecsesen üvölt az a plusz, hogy ha akarná se tudná csupán messziről szemlélni.
- Akkor már ketten vagyunk - ereszt meg egy széles mosolyt is mellé, hogy alátámassza szavait. Tekintetük szinte egyszerre kalandozik el, de talán többet időzik a másik dús ajkain, mint a nő az övén. Milyen lehet? Vajon vörösre festette a neves alkalomra? Vagy valami lágyabb szín keretezi a száját? Halovány emléke van csupán, hogy milyen érzések, ingerek párosultak a színekhez. De ha választania kéne, akkor azt mondaná, hogy olyanok lehetnek, mint a hordóból kitöltött vörösbor színe, miközben a nap sugarai vonják dicsfénybe; ragyogó, élettel teli és vad.
Tekintete lesiklik az egymásba gabalyodott ujjakra, majd enyhén maga felé húzza őket, hogy mihamarabb megtehesse Nora a köztük lévő távolságot. A nő parfümje azonnal simogatni kezdi a receptorait, a levegő immár enyhén szaggatottan hagyja el a tüdejét. Ahogy közelebb hajol, hogy felmérje a tetoválást, nehezen állja meg, hogy ne hajoljon a kelleténél közelebb. Viszont ezidáig az önkontrolljával sosem volt probléma. De meg kell hagyni, elégedett mosolyt csal az arcára, ahogy meglátja ugyanezeket a jeleket a nőn.
- Biztos voltam benne - kissé mélyebben cseng a hangja, mint eddig. Rezzenéstelenül állja a nő tekintetét, próbál nem elveszni a csillogó, mélyfekete szemekben.
A kérdésre elmosolyodik, majd a tekintetét elszakítva Nora arcáról, a combjára vándorol. A nadrágon keresztül érzi a nő tenyerének melegét. Alig észrevehetően élesebben szívja be a levegőt, mégis halálosan nyugodtnak tűnik, sehol sincs benne feszültség, a mosolya is derűs és laza marad.
- Kissé fedettebb részen, mint a tiéd - halkan ejti ki a szavait, miközben jobbja Nora derekára vándorol. Nem kalandozik el, úgy tartja ott, mintha csak táncra invitálná őt. Micsoda véletlen egybeesés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nézőpont kérdése, ahogy a világban majdnem minden. Szerinte a játéktól függ, én továbbra is tartom, hogy kivel folyik a játék. Ezért vannak a világban viták, ezért nem tökéletes minden. Ha mindenki ugyanúgy látna mindent, abban mi lehetne az élvezet? Más véleményért, más nézőpontért még senkit nem kellett kipaterolnom innen, aligha most fogom elkezdeni, főleg, hogy tőle függök. És a felismerés fájhatna, járhatna kellemetlen érzéssel, esetleg még gyengének is érezhetném magam ettől, mégsem teszem. Miért lennék kevesebb azért, mert segítséget kérek – enyhe túlzással – egy olyan embertől, aki biztosabb a dolgában, mint én valaha lennék? A nem tudás elismerése, hogy felismered a hibát, ami benned rejtőzik, nem gyengeség, pontosan az ellentétje. Minél jobban látod tisztán ezeket, annál erősebb és tiszteletreméltóbb leszel. Mert tudod, hogy mi az, amiben erősödnöd kell, hogy mik azok a dolgok, amik árthatnak neked, ha nem vagy résen. És így már a tudás a birtokodban van, amit felhasználhatsz, hogy csak még erősebb legyél. Fejemet csóválom meg kedves mosollyal ajkaimon, de nem reflektálok, a következő kérdés sokkalta jobban leköti a figyelmemet. Lesütöm pillantásomat, miközben ajkaim elnyílnak egymástól.
- Példának okáért az, ha az ügyfél felmondja a megbízást – és még csak nem is hazudok. Kockázatelemzőként a legnagyobb törés lehet az életedben, ha a cég, akivel együtt dolgozol, fogja magát és faképnél hagy. Pontosan olyan egyszerű ez, mint amilyennek hangzik, kivéve, ha részese vagy, azonban mélyebbre menőbben erről nem nagyon tudok nyilatkozni. Túl jól végzem ahhoz a munkámat mindkét oldalon, hogy ez nálam fennállhasson. Mert ahogy önzetlen emberként, úgy bár tulajdonosként sem engedhetem meg a hibázás lehetőségét, mert az végzetes lenne, ami talán visszafordíthatatlan és minden elveszhet. Túl sok mindenért, nagyon sokáig küzdöttem, nem hagyhatom sajnálatos módon, hogy valami semmirekellő vegye el tőlem ezt. Főleg nem olyan, aki még csak nem is küzd érte, egyszerűen aljas féreg módjára próbál befurakodni elmémbe, hogy csak vele foglalkozzak. Elérte. Fuss.
- Azt nem mondtam, hogy mindenkinek – szemtelen mosoly ül fel ajkaimra. Whiskymet emelem fel, aprót kortyolok, szinte belenyalintok csak az aranyló italba, amely kellemesen marja végig torkomat, ahogy lefelé halad, mielőtt válaszolnék. Kékjeimet fúrom övéibe, mondandóm végéig nem is eresztem el azokat. – Miért, mire szeretnél kérni, hogy enyhíthesd az alaptalan lelkiismeretfurdalásod? – szemrebbenés nélkül hagyják el ajkaimat a szavak, melyekről a mosoly nem lankad, ugyanolyan visszafogottan pihen, mintha a csevej a tökéletes időjárásról szólna, ami kint tombol. Utolsó kortyomat is eltüntetem a kristálypohárból, amely a pillanatnyi beállt csendben, fülsiketítően koppan az asztallapon. Elégedetten szusszanok egyet, lábam a szőnyegen huppan, előre dőlök, könyökömmel támaszkodom meg térdemen, tenyerembe támasztom államat, somolyogva fürkészem azt, akitől függök.
- A felesleges aggódás nem tesz jót a léleknek. Ne hagyd, hogy a fejedben kialakult képek legyűrjenek, mert az időpocsékolás – nagyot szusszanva állok fel, könnyed léptekkel sétálok az ajtóig. Az étel kellemes illata tölti meg azonnal a tágas irodát, halványan mosolyogva biccentek egyet, majd kattan a zárnyelv, én pedig az asztal egy szabad részére csúsztatom a két jókora tálcát, és ha Sébastien felpillant, elkapom tekintetét. – Ha rajtam múlik, márpedig ritkán történik olyan, hogy nem rajtam múlna, senki nem tudja meg, hogy ma itt jártál – bátorító mosolyt küldök felé, majd a fotel felé indulok. Nadrágszáram megigazgatása után foglalok helyet, vendégemre pillantok.
- Jó étvágyat – az asztalon heverő könyvet veszem kezembe, majd nyitom ki a közepetáján. Megfelel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Tisztázzuk, hogy nem a szóvicceid miatt vállalom fel, hogy szeretlek XD

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Két kis angyalarcú ördög. Azt hiszem ez volt az első gondolatom, mikor megláttam a Bailey ikreket, akikkel Noel beállított. Persze a kitörő lelkesedés, és levakarhatatlanul boldog mosoly, ami az elmúlt napokat, heteket jellemezte most sem szűnt és külön szívmelengető érzéssel zártam karjaimba a lurkókat. És igyekeztem nem túlaggódni, meg túlizgulni, mondván, hogy van tapasztalatom két kisebb testvérrel (és valljuk be Leonie plusz kettővel is felért), de mégis különös lámpaláz lett úrrá rajtam, amint a szőkeségek kacagása betöltötte a teret.
- Azt hiszem minden megvan - pillantottam végig a kettővel kibővült csapatunkon, és még bólintottam is egyet hozzá. A fejemben lévő lista minden tételén pipa díszelgett, hiszen négy éves gyerekekkel nem megyünk csak úgy túrázni, hát ha megszomjaznak vagy megéheznek, vagy… oké, azt hiszem határozottan túlaggódtam, és elég volt egy pillantást vetnem azokra a mindig pirulásra késztető zöldekre, hogy erről megbizonyosodjak. Felnevettem, majd inkább elindultam az ajtón kifelé.
Az erdőben sétálva boldogan fonom össze ujjaimat Noelével, a másik kezemben pedig a mindig viháncoló, újabb és újabb táncmozdulatokat bemutató Natashát igyekszem nem elveszíteni. A kislány mozgékonyságát azzal is tetézi, hogy rendszeresen próbál megtanítani táncolni engem is   ‘nééézd, néézd, így csináld!’ felkiáltásokkal, ám egyelőre hősiesen ellenállok. Akárhányszor valamit szólok Chrisnek, Nasi határozottan megismétli, majd felém fordulva sóhajt fel drámaian, én pedig nem bírom megállni nevetés nélkül, mert annyira magamra emlékeztet, ahogy Kevint próbáltam nevelni.
Ugyan még csak az ösvény elején jártunk, máris teli vagyunk különféle izgalmas feladatokkal, amik még engem is lekötnek.
- Hm, szerintem ez valamilyen madár hangja lehet, nem gondoljátok? - morfondírozom, ahogy a harkály kopácsolását próbálják beazonosítani. Leguggolok melléjük, miközben a gondolataim minduntalan akörül forognak, hogy úgy nézhetünk ki.. mint egy család. Hiába, egy nőnek harminc fölött ösztönösen jutnak eszébe ilyenek. Elvégre a biológiai óra egyre csak ketyeg, és én sem leszek már fiatalabb. Lopva Noelre pillantok és ajkaimon ismét az az boldog ‘otthon vagyok melletted’ mosoly játszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Hát annyira megbolondítasz, hogy rossz helyen kérem, hogy szeress, akkor szerinted?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Úgy értettem vonzottál magad felé, erővel kellett megtartanom a nyakam, hogy arcom ne simuljon a tenyeredbe. Úgy értettem, hogy hiába suhant át az agyamon minden ok arra, hogy miért kéne ellépnem, kíváncsi voltam mi történik ha mégsem teszem meg. Furcsa voltál, vonásaid gyengédek, mások, finomak; figyeltél rám, egyre közelebb és közelebb léptél, vontál magadhoz. Míg egyik pillanatban az lett volna furcsa ha eltollak, a másikban már az lett az, hogy nem teszem, belezavarodtam a fejemen átfutó miértekbe, mi történikekbe, és csak téged tudtalak nézni. Vártam. Talán nem hittem mi folyik ott, nem értettem miért bánsz velem úgy, ahogy, de...
De nem lett volna szabad hagynom. Tudom. Hidd el, pontosan tudom.
- Ne bánts - suttogom halkan, megtagadva a válaszadást, hiszen nem, ezt nem akarnám kimondani. Nem is tudnám - de még megmutatni sem. Kérdése váratlanul ér, elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az apró, de a kialakult helyzeten mégis oldó válaszom; ami valójában nem is válasz semmire. Felszusszanok, ahogy halványan ugyan de elmosolyodik, mégis ez nem más csupán mint egy mély levegő, amit kénytelen vagyok beiktatni mielőtt igazán veszélyes vizekbe buknék alá.
Hát akkor min múlik? Visszakérdezésem készen áll, mégis a tokromra forr, ahogy egy újabb mondata, mikor azt hinném már végzett, még közénk feszül. - Őszintén nem értelek - bukik ki belőlem egy hitetlen, vérszegény nevetésféleség, miközben ujjaim hajamba túrnak. MI AZ, hogy akarunk-e úgy tenni? Eddig azt hangoztatta, hogy bájital így, bájital úgy, az egész az én hibám, mert mégis hogyan engedhettem! Bocsánat, de ez nem úgy hangzik, mintha ANNYIRA zavarna! Ha ezt ki tudnám mondani hangosan, ugye...
Lassan rázom meg a fejem, hogy pírommal együtt gyorsuló szívdobogásom - hagyd abba - is leküzdjem, de valahol itt zavart össze annyira, hogy feladjam az egészet. Nem értem őt. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e már érteni. Még mindig tekintetébe meredve csúsztatom le tenyereimet a nyakamhoz, ujjaim kifeszítve támasztják ki az állam, balom mutatóujjának körme egészen bőrömbe nyomódik. Nem bánom.
- Nem - szökik ki belőlem olyan könnyedén, lágyan és tisztán a szó, mintha csupán egy kiskutyára mondtam volna azt, hogy cuki. - Nem. Nem tudnánk, és nem is akarhatunk úgy tenni mintha meg sem történt volna, elvégre hibáztunk - nyomom meg keményen az utolsó szót - nem söpörhetjük szőnyeg alá a botlásainkat. - És ismét. Hiba, botlás, malőr, baklövés, ragozhatnám pirkadatig. Meddig soroljam, hogy magamra hagyj, és ne bánts tovább? - Ezért mondtam, hogy a legegyszerűbb, ha nem beszélünk róla. - Továbbmegyek. - Ha nem beszélünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudja eldönteni, hogy az előtte ülő csak táplálja az ellenszenvet, vagy lenyűgözi. Hogy legszívesebben rombolna, törne és taposna, vagy csak csendben fürdene a társasában. Gyűlöl vagy lenyűgöz, az, amely árat belőle és amely átjárja a szobát. Hogy csak egy nagyra jutott valaki, vagy tényleg az, akinek eladja magát. Nem tudja és nem is fog erről most dönteni magában, egyelőre csak ül és mérlegel, a saját szavait, a másik szavait és tekintetét, amelyet rá emel, amelyben dolgok vannak és mégis, mintha semmi sem lenne ott. Hogy most ő van ismét górcső alatt, egy olyan tekintet előtt, amely magasról figyel. Mert szinte el is felejtette, milyen ez, milyen, amikor bizonyítani kell és nem csak a megszokásból táplálkozni. Hogy amit tesz, azt már tudják milyen, hogyan, nem kell dicséret, mert ez az elvárt minimum, afölött pedig van és csak nyeli és nyeli, táplálja a hatalmas gombócot, amelyet hizlal, ameddig egyszer ki nem durran. Mert volt idő ugye, amikor olyan apró volt, mint ahogy most a férfi talán beállítja magában, amikor igenis lefele kellett pillantani, mert úgy illik és persze, nem illett még a kérdés sem. Se joga, se hangja, se semmije nem volt, aztán egy pillanat alatt történt minden. Persze, sosem látta, de el tudja képzelni, ahogy a rideg és számító mosoly kúszott az arcára és kezét nyújtva segítette át a végső akadályon, hogy elveszhessen a fertőben. Azóta pedig nagyon sok minden történt, formálódott, nem tudja egyszerűen lesunyni a tekintetét, mert minden mozdulatát figyelnie kell és látnia, hogy mégis mit és hogyan tesz, hogyan reagál rá. Fogalma sincs, mennyire nyerő a rávezetés, vagy bármi. Tartása kényelmes, meg sem rezdül, mintha épp olyan őszinte lenne, mint sosem. Figyel a gesztusokra, a mimikára, talán még a tekintetében játszó fényekre is, hogy hol élesebbek, hol tompábbak legyenek. Igyekszik mindenre, főleg a szavakra. Nem a legegyszerűbb, lehet előtte gyakorolhatta volna a tükör előtt, mint tincseinek belövését, a tökéletes külsőt. Ülés előtt lazította ki zakójában gombját, amely még mindig szinte gyűrődésmentes. A színek egyszerűek, az éjszaka színei, mélykék és fekete, semmi hivalkodó és szemnek bántó. Az anyag sem egyszerű, érthetően gonddal választott és vásárolt, mintha nem is mulatni jött volna, hanem eleve erre készülve és ha figyelt, mindig hasonlóban láthatta, mint aki elsőre és sokadjára is arra készült, hogy ha kell, akkor a pillanatnak megfelelően jelenjen meg.
- Igen, igen, pontosan így – bólint egy aprót, erre gondol. Téboly, milyen jó szó rá. Már-már majdnem meg is dicséri, de szavakkal nem teszi meg, inkább, míg beszél, figyelve őt, amit kifejti, mire is célzott, ismét aprót bólint. Kinyúlva veszi el a poharat ismét, hátrébb dőlve kortyol egy aprót, már csak megnedvesíteni ajkait, a száját, legurul az ital és visszatéve a kezét, apró mosolyra húzódnak ajkai.
- Azt én nem tudhatom, neked mi éri meg teljesen, hiszen értékrended valódi mértéke ismeretlen számomra – ujjaival a pohár falán játszadozik, apró mozdulatokkal. - Én nem mutattam mást, csak szavakat. Sem erőt, sem tudást, semmi mást, és a kételkedés jogos. Azonban, mondhatnám, hogy engem. Nekem senki jött-ment nem kell, ahogy emlegettem, és cserébe bármit meg tudok adni, amely csak, mint valami teszt, lépcsőfok kell az egészhez. Őszinte leszek. Be akarom bizonyítani, hogy itt és melletted a helyem. Engedd hát, adj egy esélyt, és ha nem sikerül, akkor eltűnök oda, ahonnan jöttem. Mondhatni, ahogy te időt adtál nekem, most annak van ideje, hogy valamelyest viszonozzam – az, hogy bármi, remélhetően érthető, hogy nem csak holmi apróságra értendő, hanem hogy nem fél kezét bepiszkolni. Sőt, be akarja piszkolni. Hogy ez miért éri meg neki? Mert amit hoz utána, amely oldalról ő jön, annak jobb nem útjában állni – nem mintha ez állna fenn. Ez amolyan önös akció.
- Szabad esetleg itt rágyújtani?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Rendben van – bólint rá, hogy ő sem zárja ezt a lehetőséget ki, ha már adódik legközelebb, miért ne. Arról is hazudna, ha teljes mértékben a mérgek és egyéb főzetek miatt gondolna erre, de az is hasznos, valahol, azért is van itt, hogy hasznosat faragjon belőle, vagyis nem ő, majd más, egyelőre mivel nincs más, marad az, hogy ácsorog, hasonló mosolyt húz ajkaira, mintha értené a sorok között a poént, vagy bármi utalást, mintha eleve lenne. Honorál ő, ahogy tud, de nos, kinek mi az érték. Lehet az elismerés, lehet az bármi más is, vannak dolgok, amelyeket mások sokkal többre értékelnek, neki meg csak szavak, mert előrébb nem viszik. Friss ismeretsége talán épp minden végkimenetelre utal, talán már tudja a válasz, miközben megvonja a vállát arra, mi a kellemetlen. Sorolhatná ugyan, de az nem panasz lenne, hanem csak egy felsorolás, a mi irritálja az életben kérdés pedig inkább gyónás lenne, aligha változtatna benne bármit is. Kellemetlen. Lehet így is nevezni.
- Annyira nem. Csak pár alkalom, aztán visszatér minden a normál kerékvágásba – fogalma sincs, hogy legközelebbre is ő kell majd, vagy mit találnak ki, lesz-e egyáltalán hangulata ahhoz, hogy bármit is csináljon, úgy véli – a többiek részéről – ez csak egyszeri alkalom, nem egy bevésődő szokás. Nemigen használ mérgeket, arra ő maga az inkább, tetőtől talpig, nincs szüksége nagyon külön erősítésre, mert ha nagyon kell, ott a pálca, vagy bármi más, amit hasznosítani tud, mert kreatív, a látszat ellenére is, igencsak meglepné talán, vagy sem, egyszerűen ez egy olyan dolog, ami kiderül, vagy sem. Nincs ellenére semmi, sosem volt és sosem lesz, ahogy csendben hallgatja a nőt a karrierjéről, vonásaiba elismerés költözik, amint felé biccent. A buta nők sosem voltak többek, mint lyukak körítéssel, az üres fecsegés és fej pedig általában hamar eluntatta. De a nagyon okos nők sem a legjobbak, mégis, kellemesebb velük szót érteni, mert néha neki is vannak szavai, amelyek többet holmi vicceknél, komolytalan akárminél. Noha nem járta végig az utat, amely az iskola padjai között várta, ahhoz képest intelligens, csak épp a jó formában kell elkapni. Ez már rizikósabb.
- Minden elismerésem. Micsoda karrier, és nem azért, mert most jön a, de hát nő vagy... mondat, mert ez már nem divat. És mi vitte rá erre a szakmára, ha lehet tudni? - érdeklődik felszínesen, mégis érthetően és érezhetően. Hízelegni kell, mert az ilyenek, mint ő, nem csak elszántak, de büszkék is, még ha nem hencegnek. Ha valaki elejti ezeket, a léleknek jól esik.
- Nem lenne szívem halálra rémíteni, egy kicsit talán, de az pedig kellene is – viszonozza az incselkedő dolgot, mert már majdnem mondhatná, hogy olyan, mint mikor direkt ijesztőbb filmet választanak, hogy közelebb bújjon és kerüljön. Aljas és hasznos módszer, sokan élnek vele mégis, akármennyire is elcsépelt. De most nem az ijedelem, vagy a félelem a fontos, hanem az álca, amely mögé rejtette az ittlétét. Mert bár nem ez a célja, a mély álom is lehet hasznos, mert kicsivel több, és örök lehet. Azonban ugye, ez nem kérdés.
- Ritkán álmodok, akkor sem pihentető. Stresszes élet már csak ilyen. Inkább akkor ne kínozzon az – von aprón vállat, ahogy tekintetük találkozik, és ahogy közelebb lép, mint aki várja a következő felvonást, vagyis inkább tanácsot, akármit, amely a válaszból adódik, hiszen, most tanul. Aztán ki tudja, lehet csak közelebbről is látni akar mindent, akár csak hajtincsének esését, vagy az illatot, amely körbelengi, mintha cserkészne és mégsem.
- Bizonyára nem a legpihentetőbb a tanítás sem, a sok gyerekkel. Kérem, ne gondolja, hogy ezzel terhelni kívánom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Mmmm, nem kell mindig cső oda, tudod, kreatívnak kell lenni – kacsint egyet, hogy nem kell durrannia semminek, hogy valami végül puffanjon a padlón. De nem is az a fontos most, hogy kitárgyalják mik a legújabb trendek a témában, melyik a legkézenfekvőbb az ő finom ujjai, vagy saját hosszú, mondhatni lapáttenyerébe. Elvégre szórakozni készülnek.
- Mert ha teljesen az lenne, akkor kiütést kapnék tőle – nevet fel, mintha az aranyos dolgok végképp nem mennének neki, de még elviselni sem tudja szinte, mert annyira lehetetlen az egész, még képzelet szintjén se. - Sok helyen barangolnék inkább, beérem most ezzel is. Akkor andalogjunk, mint a normális emberek. Vagy kik tesznek így – mint aki tudatlan, pedig nem az, eleget figyelt ő is, de az biztos, nem annyit, mint Yezebel, akinek hosszabb út van a háta mögött, mint amelyet a falu, az ország, de talán a világ elbírna. Nem szokása a túlzott nosztalgia, neki a jelen és a jövő a fontosabb, mint az, amit maga mögött hagyott. Az, ha valamit a másik mesél, ha előfordul, akkor meghallgatja, mint holmi mesét. Ez már csak ilyen. Egy ital, macska az ölbe, mint majdnem a normális emberek, ha már ide jöttek játszani. Bár sosem tudja, hogy ő maga tud-e olyan lenni. Inkább mint a kés a tartóban.
- Én nem aggódom ezen, sosem. Talán lenne kitől aggódni, de fel sem fog tűnni, főleg, ha megkapom a nyerő lapjaim – ropogtatja ki ujjait, mintha máris arra készülne, hogy felemelve lesse meg, mit rejt a szerencséje. Ez változó, semmiben sem kitűnőbb annál, mint aki bemegy oda és játszik csak úgy. Semmivel. Csak neki van miből veszteni bőségesen, nem aggódni, hogy oda a holnapi kenyér. Vagy akármi más. - Neked mikor nem a hetes az? - vigyorodik el, hát felőle tegye, ő meg majd random, mint ahogy szokása, akár vezetheti is a kezét, lesz ami lesz alapon. Még egy apró igazgatás és készen is van, ítéletre vár, elégedett képpel pillant felé a bókra, mint aki csak erre várt.
- Melletted csak így lehet – vigyorodik el, és egy pillanat alatt ott is vannak, a talpa alatt immáron a macskakövek göröngyösségét érzi, előre tekintve pedig észleli ő is a kaszinót, amely ugyan még nem teljesedik ki, hisz valóban ráérős léptekkel haladnak, igyekszik a saját hosszú lépéseit a másikéhoz igazgatni. Karja ott marad az övével összefonva, szabadjával pedig cigarettát túr elő, túr elő és ajkai közé tűzve gyújtja meg azt.
- Én már azt kívánom, történne. Túl nyugodt, pedig aztán ki tudja kik vannak erre, simlisek és kapzsi lelkek? Bujdosó álszentek? Csak csendesek. Biztos a légkör – húzza el a száját és a füstfelleget fújja az ég felé. Mert bár ők is csendesek, eleget figyelnek ahhoz, hogy tudjanak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Minden évvel egyre csak rosszabb lett. Rosszabb lettem. Önmegtartóztatást kellett volna tanulnom, mert túlságosan elszaladt a ló, de ehelyett ültem a muglik között, teljesen más fajként, és áhítattal figyeltem a nőt, aki a szorzás rejtelmeibe avatott be minket. Szerettem órákra járni, teljesen mindegy, hogy milyen óra volt, egyszerűen csak örömködtem neki, mert ha órán ültem, nem bánthattak. Sehogy. Nem kellett tartanom a bántó szavaktól, attól, hogy megdobálnak, rúgnak vagy ütnek, esetleg mindez egyszerre. Nem kellett tartanom semmitől, de egyszer mindennek vége szakad. A szüneteket túléltem, igyekeztem túlélni, de lelkem már rég meg volt törve, amikor testem ugyanúgy cipelte tovább mindenhova, mert nem tehetett mást. Voltak kötelezettségei, amiknek eleget kellett tennie, különben csak még rosszabbra fordult volna minden. Sokáig gondolkodtam azon, hogy aznap mi vitt rá a cselekvésre. Talán lelkem megtörtsége, ami véglegessé vált, talán az, hogy testem is kezdte feladni a küzdelmet, így elindított egy automatikus védelmi mechanizmust. Annyi a biztos, hogy bevált. Ösztönként jött elő bennem, hogy elkapjam a gyűlölettel teli barna tekintetet, ami engem szuggerál, majd egyre közelebb és közelebb furakodott személyesterembe. Elkaptam, és többé nem eresztettem, pedig nem is gondoltam rá, nem is akartam, egyszerűen megtörtént. Évekig tökéletes csend honolt agyamban, lelkemben és testemben egyaránt, mert a probléma, ami minden napomat megkeserítette, megszűnt, megszüntettem. Megszüntettem azzal, hogy egyszerűen elmosolyodtam, és a probléma igazából talán saját magát szüntette meg, egyetlen mosolyomnak hála. Évek tökéletessége, ami a mindent jelentette akkor. Az áhítat, ahogy én figyeltem a tanárokat, akik tudásukat adták át nekem, úgy nézett rám ő is minden egyes pillanatban, mintha nem lenne holnap. És jó volt, jól esett, nem akartam elengedni, mert elhittem, hogy ez őszinte szeretet, hogy magamért szeret és akar a közelemben lenni. Nem így volt, mert megtört az ő lelke is, ahogy a másik feje, amit a betonba csapott, amiért hozzám ért. Pedig olyan tökéletesnek tűnt. Az is volt igazából, egészen addig a pillanatig. Onnantól minden megváltozott, és kényszer volt elmennem az RJ-be. Nem akartam. A megszokott tökéletességet akartam, azt, amihez hozzászoktam az évek alatt, ami csendet teremtett bennem, de minden hiábavaló volt, mert felvettek, és mehettem a cuccommal együtt. Szépen indult, majdnem tökéletesen, egészen addig, amíg védekezni nem kezdtek ellenem. Életemben először tört fel belőlem a véla, aki bennem él, megmutatva a valódi arcát, amitől sikítva rohantak el a diákok. Az igazi véla, ami szintén én voltam. Ami szintén én vagyok. Hangja szaggat ki az események sorozatából, kissé összerezzenek, ahogy megszólal. A hála úgy fut végig minden porcikámon, mintha most érezném először, amiért megszólalt, amiért elsöpörte az emlékeket. Nem akarok emlékezni.
- Hét év – suttogom a szavakat, tarkóján pihenő ujjaimon kívül semmim nem mozdul. Nem tud megmozdulni, nem is akarnék. A közelsége az, a hangja, amely még a talajon tart és nem hagyja, hogy elvesszek. Testem nyomódik az övének jobban, ahogy átölel. A mozdulat olyan automatikusnak hat, kékjeim egy pillanatra pattannak ki, ahogy agyam dolgozza fel, mi is történik. Mikor is öleltek meg utoljára? Nagyot szusszanva hunyom le ismét szemeimet, halkan nevetek fel a kérdésen, tarkóján pihenő ujjaim abbahagyják a mozgást, mellkasára simított kezem kissé lejjebb ereszkedik. Közel sem olyan, mint beleszületni. Vajon melyik lehet a rosszabb? Amikor hangja végre kiszaggatott az emlékekből, ismét visszatérhetek hozzájuk. A verésekhez, a szitkokhoz, a szavakhoz, amelyek mindennap egyre csak jobban és jobban tépték a lelkemet. Pólója alól csusszan ki kezem, tarkójáról óvatosan húzom el a másikat, miközben ellépek tőle.
- Volt rá példa – már-már szégyellős mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elkapom pillantását. Közelebb hajolok, lehunyt szemekkel lehelek apró csókot ajkaira, egyáltalán nem törődve a lány csapattal, akik elcaplatnak mellettünk, túlságosan hangosan. Irritálóak. Elszakítom magamat tőle, óvatos mosollyal ajkaimon kapom el a már engem figyelő kékeket.
- Mennem kell – arcára simítom kezemet, lágy csókot lehelek homlokára, mielőtt véglegesen ellépnék tőle és arra indulnék, amerre eredetileg tartottam. A sarkon befordulva mosolyom már őszintén ékesíti ajkamat. Talán meglepő lehetne, hogy így csak még inkább megbámulnak. Most nem érdekel. Semmi nem érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Csak párat bólintok, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mennyire nem hiszi el. Majd hülye leszek bevallani bármit is, amikor abban sem vagyok biztos, hogy ő egyáltalán tudja mi fán terem egy véla. Ha meg egy muglinak mondom el, akkor meg engem vesznek elő. Bár a tényen így sem változtat, hogy nem különösebben érdekel, hogy tudja-e, sejti-e, boszorkány-e, vagy egyszerű mugli, nem szoktam villogni a vélaságommal. Nincs mire. Nevetésére emelkedik meg szemöldököm, megvonom vállamat, még fejemen is aprót rázok, amolyan visszajelzésként, hogy nincs probléma, nevetgéljen csak a válaszon, kérjen bocsánatot, de akkor sem fogom úgy szórakoztatni, ahogy ő szeretné. Lehet, hogy más fajba tartozom, de hülye még nem lettem ettől, úgyhogy a műsornak vége. Még akkor is, ha a srác mindezek után akarva, akaratlan, teljesen mindegy, ide-idepillantgat továbbra is. Látod? A csáberőm.
Hangos nevetésre fordítom fejemet a bejárat felé. Az előttem álló már az ajtót nézi, amikor nekem még csak megpillantják kékjeim a lánycsapatot, akik fennhangon közölték, hogy tenném őket magamévá. Kár, hogy engem erről nem kérdeztek meg, lenne egy-két szavam ehhez, de aligha fogom bele kiabálni az arcukba. Majd ha felidegesítenek, akkor maximum. A lány csapat feje ide-oda jár, ahogy keresnek valamit, éppen felnevetnék, hogy mennyire szánalmasan keresnek bárkit is, de szerencsétlen akárki, amikor megállapodik a pillantásuk rajtam, és rögtön visszatartom a nevetésem, mert így már egyáltalán nem olyan vicces a helyzet, mint az elején volt. A rózsaszín ruha úgy suhan felém, mintha az elhatározás, amely megszületett benne hajtaná előre, nem az, hogy ma mennyire, de meg lesz dugva. Végül is, emlegethetjük egy lapon a kettőt egymással, ez is egyfajta elhatározás, szomorú, hogy ehhez én is kellek. Szemöldököm emelkedik meg, ahogy közelebb és közelebb ér, már kezdeném gondolatban megfogalmazni, hogy mondjam el szépen és kedvesen, hogy takarodjon, amikor megérzem tarkómon a lágy érintést. Megilletődve pillantok az előttem állóra, eléggé előre kell görnyednem, hogy elérjen, de hagyom végül, hogy ajkai érintsék az enyémet, de a csók nem kap viszonzást. Halvány mosollyal ajkaimon rázom meg fejemet, ahogy visszaereszkedik.
- Nem mondom, hogy kösz – egyenesedem ki, majd újdonsült ismerősöm tekintetét követve emelem kékjeimet a lány csapat irányába. Mrs. Rózsaszín bamba arccal áll a két tűz között, én pedig szinte már megsajnálom. Kezemet húzom ki kabátom zsebéből, intek neki egyet egy elbűvölő mosollyal, majd a nő után nézek.
- Nincs mit – nem mintha meg kellett volna erőltetnem magam érte. – Majd máskor esetleg, most várnak rám otthon – és ennyi izgalom mára éppen elég volt, csak hadd aludjak el abban az ölelésben, amit a legjobban kívánok most. Így ezzel a lendülettel intek egyet a nőnek és indulok el a hopponálási pont felé. Mert minél előbb, annál jobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Mosolyogva sandítok Beliánra, amikor leesik neki a mondandóm, de a vidám görbe azonnal arcomra fagy, ahogy Márk megszólal. Szemöldököm szalad az égig, hitetlenkedve szuggerálom a srácot, és meglepő, de türelmesen megvárom, amíg mindenki a mondandója végére ér, mindenki tud reflektálni mindenre. Az agyam ilyenkor, mint egy szivacs, szívja magába az információt, így nem kell attól tartanom, hogy bárkit is kihagynék véletlenül. Tekintetem vándorol végig a társaságon, éppen azon megállapodva, aki éppen szót kap. Mindenki belelkesül, és amint szervezkedni kezdenek, elmosolyodom, mennyire aranyosak már(!), majd egy könnyed mozdulattal huppanok le az asztalról. Komótos léptekkel battyogok Karola és Márk kettőséhez, megtorpanok előttük, meghatódva pillogok rájuk pár másodpercig, meg kell őket zabálni menten, de tényleg. Mosolyom kiszélesedik, ahogy sikerül elkapnom Márk pillantását, mielőtt Karolával elindulhatnának bármerre is.
- Hálás vagyok, amiért ennyire aggódsz azért, hogy legyen zöldség is Isaacnek – oldalra biccentem fejemet, ahogy elmélyülök a rám szegezett kékekben. – De a modorodon igen sok javítani való van. Nem szeretném, ha megint az történne, ami a pizzériában, szóval… moderáld magad egy kicsit, kérlek – hangom kedves, nincs benne semmi fenyegető, esetleg számonkérő vagy bunkó, egyszerű csevej hangnemet ütök meg, mintha valóban cseverésznénk. Választ sem várva lépek el tőlük, majd pár lépést hátrálva ismét végig járatom tekintetemet a többieken. Ha Márk továbbra is ezt a stílust hozza, lehet nem húst meg zöldséget kell majd vennem, hanem nagyon gyorsan keresni egy gyógyítót és kérni valami idegnyugtatót. És hogy pont most nincs itt Nora, pedig soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondanám, hogy hiányzik. Szemeimet megdörzsölöm, végül Isaac-re emelem pillantásomat.
- Én megyek Isaac-el vásárolni, ti addig rakjátok össze a többit. Ott a tűzrakó hely – mutatok a megfelelő irányba, majd a nagyobb ház felé fordulok. – A nagyobb ház túloldalán pedig van egy tároló, amiben találtok székeket és asztalt. És kérek mindenkit, ne folyjon vér, mire visszaérek – szélesen mosolyodom el, miközben a navinésre sandítok, hogy meglássam reakcióját, miszerint édeskettesben fogunk vásárolni. Nem élvezem sokáig a látványt, az asztalhoz lépve kapom fel a táskámat, majd vállamra dobva azt lépkedek Isaac elé.
- Dobd le a cuccod, húsz perc múlva találkozunk a kapunál – halvány mosolyt engedek meg magamnak, ismét egy diszkrét kacsintást kap csupán, majd szó nélkül indulok el a ház felé, remélve, hogy Belián is szó nélkül követ. Talán annyira nem sokkoltam le, hogy tud mozogni magától is, és nem kell noszogatni. Fogom én a napokban eleget noszogatni mindenre is, szóval legalább még ma hadd ússzam meg a napot mindenféle megerőltetés nélkül. Könnyedén dugom be a kulcsot a zárba, majd nyitom ki az ajtót. A táskámat rögtön az egyik székre dobom, majd elvágódom az ágyon, nézzen körbe megint a halál. Egyszer már láttam mindkét házat, még sok is volt. Nagyot szusszanva fordítom fejemet Belián felé.
- Melyik oldalon szeretnél aludni? – mivel egy ágy van, szerencsére a választási lehetőségeink valóban csak eddig terjednek. Zseniális napoknak nézünk elébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Megkönnyebbülés. Pillanatnyi sötét emlékképek, azonban főleg az ezeket elhomályosító megkönnyebbülés, felszabadultság. Ezeket látom rajta. Ugyan egyáltalán nem úgy vette a kérdésem, mint hittem, ám volt belőle így is mit meglátnom. Érteni nem teljesen értem, mivel én egyelőre nem tudok álneveiről, viszont az világos, hogy most éppen jól érzi magát a bőrében, láncok nélkül. Apropó: már most tudom, hogy lesz még itt hidegháború a neve körül, néha kijavít majd, néha nem, de hogy én szökőévente egyszer fogom csak jól mondani, az biztos. Nem mintha ne jegyeztem volna meg elsőre. De tény, ezt ő nem tudhatja és nem is fogja. Meglátjuk, ki nyer majd a végén: ő, mert a nevén fogom szólítani, vagy én, mert minden névre hallgat majd, amit ráaggatok. Mondjuk én mindenképpen nyertesnek fogom érezni magam, mert ha mégis helyesen szólítom majd, azt is én fogom eldönteni valamiért. De nem fogom ezt az orrára kötni és letörni örömét. Már ha így lesz, ugyebár.
- Jól van, részemről hirtelen ennyi. Ha kegyednek nincs kérdése... - hagyom fenn a hangsúlyt, közben nekiállva szöszmötölni valamit az asztalomon. Főleg ki akarom deríteni, hogy mi ez itt már megint és hogy került ide. Milyen csodás is lesz, amikor az eféléket egyszerűen csak a hölgyemény asztalára röptetem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Aprót szusszanva dörgöli meg az orrnyergét és hunyja le a szemét egy pillanatra. Ezidáig talán háromszor, ha dolga volt más által kreált kötésrúnával és mindannyiszor igen izzasztó munkának bizonyult. Az elsőnél majd egy hétig görnyedt a mintázat fölött, mert képtelen volt elvonatkoztatni a saját logikájától, gondolkodásmódjától. Minden ember egyedi és szeretik is hangsúlyozni, hogy ők mások, mint a többiek. És ezzel nincs is semmi baj. Az önálló, rendhagyó gondolatok viszik előre a világot a haladás útján. Az a fontos, hogy képesek legyünk helyén kezelni a másik véleményét, mivel az is előrébb vihet minket, olyan szemszögből láttathatja az adott témakört, problémát, ami sohasem jutott volna eszünkbe. Kellenek az egyéni perspektívák, hogy egy színekben tobzódó világban élhessünk. Kellenek az egyéniségek.
Viszont az ő szakmájában ez az egyéniség, a mesterre jellemző védjegy könnyen kiismerhetővé teszi a munkáját. Ha ismered a készítőt, a művét is ismerni fogod, legyen az akármennyire is összetett. Senki sem tud megszabadulni saját magától, bármennyire is próbálkozik. Viszont Sebi nem talál semmilyen kapaszkodót, nincs meg a vezérfonál, amit követve elérhetne a probléma forrásáig. És ez a hiány egy részét megnyugtatja, viszont a másikat felettébb bosszantja.
Még egyet sóhajt, miközben a még félig teli pohárért nyúl. Ajkait megnyalva kortyol bele és lehunyt szemmel élvezi ki a röpke pillanatot, míg a hűs folyadék végigszalad a nyelőcsövén. Próbálja kihasználni ezt az apró szünetet, hogy kitisztítsa elméjét, hogy megszabadulhasson a gondolatoktól, a saját logikájától, amik csak félrevezethetik munka közben. A szokatlan, idegen környezet és az ittlétének mikéntje mindezt nemigen segíti.
- Szép példa. De jelen helyzetben nem hiszem, hogy ez állna fent. - Szemöldöke enyhén megemelkedik, úgy pillant Alfredre, miközben a poharat némán visszarakja az asztalra. Nem a feltételezésekre kíváncsi és ezt mind a ketten nagyon jól tudják. És elérkezett az a pillanat, mikor nem akar felesleges köröket futni, sejtelmesen utalgatni. Bosszantja a feladata, bosszantja, hogy erre kell pazarolni a tudását. A kérdés csak az, hogy tényleg azért feszélyezi mindez, mert pazarlásnak érzi.
Sóhajtva, erőnek erejével engedi el a negatív érzéseket és a feszültséget. Ismét a tollba kapaszkodik és az előtte heverő rúnákra összpontosít, hogy egy újabb nézőpontból szedhesse őket darabokra. A megjegyzésre viszont kénytelen ismét felnézni. Arca kifürkészhetetlen, kékjei tompán csillognak az iroda tiszta fényében. Ha akarna se tudna szabadulni Alfred átható tekintete elől. De nem fog gyengeséget mutatni. Tisztában van az összessel és a jelleme nem tartozik ezek közé.
- Nem vagyok ennyire kicsinyes. Én hozom a saját döntéseimet, nincs szükségem feloldozásra - kis szünetet hagy, de közben nem szakítja meg a szemkontaktust. - Egyenes leszek. Nem magamnak kérem a lehetőséget. Neki - mondja kimérten, miközben aprót biccent a kanapén heverő felé. Fogalma sincs, hogy ki ő. Nem tudja a nevét. Nem tudja, hogy van-e családja, mit csinál. Semmit se tud róla, mégis joga van dönteni. A döntéshez pedig szüksége van az életére. Bárki is ő, jelenleg áldozat. És akárhogy is hangzik, ő megmentő akar lenni, nem cinkos.
- Olyanról nem lehet képet alkotni, amire nincs rálátásom - mondja halkan, immár újra a munkába temetkezve. Fejét jobb tenyerében nyugtatja, félig a hajába túrva, tekintete lázasan cikázik a motívumok és jegyzetek között. Nem érzékeli Alfred mozgolódását, egyedül az elé pakolt ételre emeli fel a tekintetét, pont annyira, hogy a tányérra és tartalmára fókuszálhasson.
- Megnyugtató - kissé megrándul a szája széle beszéd közben. Tekintete az alvó tagra siklik és nyugtázza, a helyzet újbéli iróniáját. Ha úgy lenne, ahogy Alfred állítja, most nem ülne Damoklész lebegő kardja alatt.
- Jó étvágyat - elrablás ide, vagy oda, úriember ő. Viszont ahelyett, hogy szokásos módon minden figyelmét az ételnek szentelné, olykor csipeget valamennyit belőle munka közben. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy nem épp vendégségben tartózkodik. Menekülni akar. Minél gyorsabban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Van az a pont, mikor az ember felnő, de megkapja a szüleitől, hogy: mert én azt mondtam, és amíg itt laksz, az van, amit én mondok. Jelenleg is ez történt esetemben is, édesanyánk azt mondta, amíg nincsenek kijavítva a jegyeim, nem találkozhatok a barátaimmal, legalábbis nem Pesten, és nem éjszaka. De ennek a mondatnak teljesen hibás a második része, nem velük élek a hétköznapokban, tehát erre az időszakra nem vonatkozik a kijelentése. Úgyhogy ma, csütörtök este egy rellonossal a nyakamon, épp sietek kifele a metróaluljáróból. Igen, egy rellonossal, akivel most találkoztam életemben először. Elég érdektelen a találkozásunk, egyik zöldike haverom is velünk tartott volna, viszont elkapott valami mágikus betegséget, és éppen a WC-n ülve tölti az elkövetkezendő egy éjszakát biztosan.
- Éhes vagy öhmm….. – nem, még nem volt időnk bemutatkozni egymásnak, ezért a nevét sem árulta el. Tuti hallottam már róla, de a magyar nevekkel gyakran bajban vagyok, az övé még különlegesebb is. Általában a bulik előtt eszünk pár falatot, nem jó az első órában leinni magunkat a sárga földig, azonban, ha a lány úgy gondolja, ma kihagyhatjuk. Lepillantok rá, olyan kis ártatlannak tűnik, miért akar ennyire bevágódni a bulik világába.
- Amúgy csak Dylan-t ismerted a bandából? Vagy más nevekkel is találkoztál már? – kíváncsi leszek kiket mond, ha mond egyáltalán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Még elég tiszta tudattal hallottam meg, amit a férfi mondott. Arról, hogy mi lehetett Károly szándéka. Csak az marad meg bennem belőle, hogy játszma volt. Ennek sejtem én is, de nem vagyok képes átgondolni, miközben beszélek és mind mélyebbre süllyedek emlékeim borzalmában. A felidézésük okozta pszichés sokkom egészen odáig fajul, hogy teljesen elveszítem a kontrollt alakváltó képességem felett és küllemem pillanatról pillanatra változik. Mint valami amorf lény, ami nem találja a valóság síkján való megjelenés legmegfelelőbb formáját. Mindehhez még lélekszaggató zokogás is társul különböző hangokon. Ekkor talál el az igézet, melynek hatása pár pillanaton belül érzékelhető. Mágiám lecsillapodni látszik. Testem rövid időn belül nem változik tovább. Sötétvörös tincseim hosszan omlanak le ismét a derekam alá. Lélektükreim világoskékekké és értelemmel telivé alakulnak vissza. Minden vonásom a helyére kerül és megállapodik. Ez az eredeti formám, amivel születtem és felnőttem. Pilláim kisvártatva megrebbenek, jelezvén érzem Ilián kezének szorítását. Ez azonban egészen másfajta mint amikben eddig részem volt. Azokat szép és gyengéd szavak előzték meg, majd harag vagy ütlegelés követte a rám feszülő ujjak érintését. Ennek az embernek a szavai erősek, de a tettei elmondják számomra, hogy az a bizalom amit kezdettől fogva vele kapcsolatban érzek egyáltalán nem alaptalan. Bármilyen bűbájt is vetett rám, mert akkor nem hallottam és nem láttam amikor megtette, azért hálás vagyok. Ez látszik a szememben, ahogy ránézek. Még nem tudok beszélni. Keresem a szavakat elmém frissen beállt csendjében. Mint amikor elül a vihar és, ugyan az eget még sötét felhők árnyékolják, de az eső illata feledteti a villámlás és mennydörgés ijesztő rémségét. Ezt érzem. Éteri könnyűséget és nyugalmat. Ez azzal is jár, talán a varázslat hatása, hogy ösztönös lényem ki tud bontakozni abból a keretből, melybe egóm beszorította. - Köszönöm -suttogom a zokogástól még rekedtes hangon, majd fejemet a férfi mellkasának támasztva lehajtom. Lehunyom szemeimet és egyszerűen csak létezem. Lebegni érzem magamat a semmiben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Drinóczi „elesek” Babettnek fogom hívni mostantól. Tényleg vicces, hogy mindig kényszeres popóérintést érez a földdel. De akkor is segítek, ha elesik kétszer, hússzor, vagy százszor. Legalább van min nevetni, mert ezek az elesések olyan véletlenszerűen jönnek, hogy még csak számítani sem lehet rá. – Veszélyes vagy. Te vagy a legcukibb emberre ráeső boszorkányom… izé, boszorkány ismerősöm – javítom ki magam gyorsan, mielőtt túlságosan személyeskedni és flörtölni kezdenék. De tényleg, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy… nem kell küzdeni érte? Egyáltalán miért ne kéne bárkiért küzdeni? Egyáltalán miért is jut eszembe ez? Ennyire tetszik Babett? Hát, végül is… ennyire. De most nem csak arról van szó, hogy nagyon tetszik a szeme, vagy az ajka. Tényleg valahogy olyan különleges neki. Bence, te kezdesz maci lenni, Babett meg a málnás, „junó”? Még jó, hogy a kis bagoly megtámadja, nekem pedig újra hős üzemmódba kell kapcsolni ahhoz, hogy kiszedjem a bagolycsemegét a hajából. Jól sikerül, szerintem nem maradhatott benne sok, legalábbis nem látszik. Az ujjaimat fésűnek használva túrok bele a hajába, de csak pár morzsa esik már ki, tehát jól végeztem a munkámat. Közben engem néz, én meg őt, de persze főleg a „munkára” koncentrálok, mégis… kezd megint elhatalmasodni az érzés, ami a stégen volt. Rápillantok az ajkára, kószán, mintha nem is azt nézném és viszem tovább a pillantásom a hajára, de azon az oldalon már nincs morzsa.
- Sz… - nyelek egyet – szívesen – fejezem be, majd mosolyt varázsolok az arcomra és még csak pálca sem kell hozzá. Gyorsan vissza is terelem a témát a baglyokra, és mindjárt helyben is vagyunk. Szóval szereti az állatokat, úgy néz ki, megint új dolgot tudtam meg róla. Jó, a baglyokat úgy általában minden varázsló és boszorkány szereti, deee, akkor sem tudtam eddig ezt róla.
- Akkor a tiéd mostantól – látom az örömöt rajta, hogy megkapta és hát tök jó érzés. Jó, nem mintha nem maradt volna még nyolc, így könnyen váltam meg bármelyiktől. Nekem nem volt kedvencem közülük, így könnyű átadni neki és akkor még én vagyok a rendes is, nem? Meg hát szívesen is adtam… ó, Merlinre, de jól áll rajta ez a ruha, basszus! Ahogy pedig kuncog, hát meghalok. Mondom ezt húsz évesen, mint egy óvodás! De hát most mit tegyek, tényleg aranyos lány! Meg szexi, meg… mindegy…
- Jó választás, szerintem tetszik neki – nézem a kis állatot a reakcióra, aki víjjan egyet, úgy tűnik igazam volt. Aztán pedig rám néz huncutul, amit nem tudok mire vélni, de érzem, ahogy az ajkaim szélesebbre húzódnak, a szemeim pedig kíváncsian fúródnak az övéibe. Addig sem az adottságait bámulom, ügyes vagyok, nem?
- Én is veled – vágom rá gyorsan, mielőtt elolvadnék a szavaitól. Hát szeret velem lenni! Pedig alig volt még velem, de milyen jó, hogy mondta! – Hát azért olyan sokszor még nem találtam ki, ez az első. A sörözésben nem számítottam rád, a halat sem én rendeltem oda és… - hirtelen vörösödök és hallgatok el. – A többi sem volt olyan előre kitalált, de örültem nagyon hogy ott voltál a szülinapodon. Legalább emlékezetes marad, hogy lecsapott egy hal! – nevetek fel, majd leülök mellé, és birizgálom Mogyorót, az újdonsült baglyát.
- Ú, imádnálak érte – emelem meg szemöldökeim egyszerre. - Amúgy, ha tudsz még valakit, aki rászorul bagolyra, vagy csak szeretne egyet, szólj és adok neki, amíg van. De csak olyat, aki szeretettel gondozza, mint te – mosolygok rá, majd a fejem a vállára teszem, és úgy nézem a többieket. Aztán sóhajtok egyet és feltápászkodom.
- Van kedved visszasétálni velem? Vagy maradnál? Nekem most mennem kell, de mindenképpen meg akartam mutatni őket – a kezemet nyújtom neki mosolyogva, hátha elfogadja. – Öhm – kezdek bele a nagy tervbe. – Találkozhatnánk máskor is, ha van kedved hozzá. Nem akarok erőszakosnak tűnni, de jó fej vagy, és hát – beharapom az ajkaim, majd folytatom kisvártatva – úgy tűnik, hogy izé… ajj, ebből már nem jövök ki jól – nevetem el magam. – Szóval, ha van kedved még elmehetnénk ide-oda, no – most biztos, hogy teljesen belevörösödöm az egészbe, érzem, hogy ég a fülem. – De inkább menjünk, mielőtt elsüllyedek a bénázásban – kacagok fel, majd remélem, vele együtt megindulok a kastély felé. – Mogyoró. Tényleg jó név.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

De még mennyire, hogy ketten vannak. Norának is épp ez jutott eszébe, ahogy arra gondolt, valószínűleg ma már senki sem fog betoppanni a tanáriba, hiszen elég későre jár. Nem fogom azt mondani, hogy nincsenek illetlen elképzelései az éjszaka hátralevő részét tekintve, de nem kíván ajtóstul rontani a házba. A hirtelen mozdulatok, a kapkodás mindig ront az élményen, ő pedig annyira imádja ezeket a játszmákat! Az apró, jelentéktelennek tűnő pillantások, mikor tekintetük csupán egy röpke másodperctöredékkel időzik el tovább a másik ajkán, vagy éppenséggel összefonódó ujjaik, amik nyilvánvalóan nem azért kapcsolódnak össze, mert terveznének valamit. Ugyan, dehogy, épp ellenkezőleg. Sebi úriember volt, mikor az illemszabályoknak megfelelően kinyújtotta kezét, hogy így vonja közelebb magához a csinos alakot.
Különös melegség járja át, ahogy arra gondol, ha csak egy picit közelebb hajolna a férfi, akkor forró lehelete nyakszirtjén csapódna le. Érezné a légzését, mely mintha egy kicsivel szaggatottabbá válna így, hogy a köztük lévő távolság minimálisra redukálódott. Miféle ördögi tánc ez közöttük? Nem történik sem, hisz nem tolakodik egyikük sem, mégis tapinthatóvá válik a köztük lévő feszültség. Mégsem kellemetlen, mi több, inkább hat ösztönzőnek ez az érzés.
- Így jobban hangzik - a mély bariton lágyan cirógatja fülét, s minél öblösebbé válik, Nora annál inkább érzi, hogy cirmosként tudna dorombolni. Alattomosan húzza el a mézes madzagot Lafayette orra előtt, ahogy kezével megtámaszkodik combján, noha súlyát továbbra is inkább helyezi lábaira. Ahogy lepillant az említett részre, a nő is hasonlóképp tesz, hogy mikor tekintetük ismét találkozik, akkor játékosság és kacérság rejtőzzön fekete íriszeiben. De még mennyire, hogy tudná ezt fokozni, azonban vár egy aprócska engedélyre, egy jelre. Arra a pontra, ahol már nem tudják visszafogni magukat és engednek ennek a különös húzóerőnek maguk között. Nem kell már sokáig várni, legalábbis az ő részéről.
- És mondd csak, elárulod, hol van vagy nekem kell megkeresnem? - bujkáló mosollyal reagál a derekára sikló kézre és még közelebb lép, de szinte alig észrevehetően, miközben az eddig combon nyugtatott keze a felkarról a vállra vándorol, majd a tarkóra. Közelebb hajol, vészesen közel, ha akarná, könnyedén megcsókolhatná a másikat, azonban a hosszas szemkontaktust egy pillanatra megszakítja, hogy az ing gallérját némiképp eltoltva ellenőrizze a bőrt. Ujjai hűvösen csúsznak az anyag alá, s mikor kihúzza őket onnan, körmével cirógatja meg az érzékeny felületet. - Itt nincs - közölvén a nyilvánvalót húzódik valamivel távolabb, de még így is kisebb az őket elválasztó tér, mint az erős kéz derékra siklásakor. Még mindig veszélyesen közel vannak, érzi a férfi illatát, ujjai pedig lustán játszanak a puha tincsekkel.