Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=811834#post811834][b]Juhász Laura - 2020.06.18. 18:57[/b][/url]

nagy hintázásban

Egész kellemes most ez a meleg, talán mert tegnap esett az eső, és nem annyira nyomott, párás a levegő. Na meg még nem annyira tűz forrón a nap.  Mindenesetre éppen olyan idő van, amikor már eszembe se jut hosszú nadrágokat hordani. Rövidnadrág vagy szoknya, és póló vagy top. Ez illik az ilyen időhöz. Most éppen nadrág plusz top kombó van rajtam, hiszen az jobban megfelel a célnak.
Ismét a játszótérre igyekszem, néha-néha kedvem van egy kicsit hintázni, vagy csak felmászni a mászóka tetejére, onnan lógni lefelé, vagy kényelmesen elhelyezkedve nézni a falut  és az embereket. Most a hinta vonz inkább. Csupán reménykedem abban, hogy terveimet nem hiúsítja meg senki és semmi. Vagyis, hogy nem lesz ott túl nagy tömeg. Csak nem. Ha igen, akkor se nagy gond, akkor meg előveszem a tatyómból a könyvet és kiheverek valami füves helyre olvasgatni.
Odaérve nem is fedezem fel, hogy nem vagyok egyedül. Hiszen sehol egy szülő, gyerekek sem visítanak, a hinták szabadok, a csúszdák szabadok, felfelé meg nem nézelődöm.  Arcomon diadalmas mosoly terül el és egyenesen az egyik nagyobb gyereknek való hintához sietek. Táskám a földön landol, ahogy lecsúsztatom a vállamról, és már huppanok is bele a kissé alacsony ülőkére. Lábammal ellököm magam, majd gondosan magam alá húzom, hogy ne akadályozzon nagyon. Kicsit körülményes ugyan így hintázni, de nem érdekel. Felállni nem fogok, átpördülni nem lehet, varázslatot használni meg nem szeretnék. Na meg szeretném letesztelni azt a híresztelést, miszerint egy bizonyos mértékig az ülőke helyzete alkalmazkodik az őt használó testméretéhez. Persze nem felnőttekre méreteződik akkor sem, de nem egy tökmagra. Boldogan dúdolászva hajtom magam fel-le, nem is sejtve, hogy tettemnek bizony nézője akad az egyik mászóka tetején.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=811885#post811885][b]Lóránt Bence - 2020.06.19. 10:27[/b][/url]

Néha nem tudok mit kezdeni a lányokkal, de komolyan. Olyan furcsák. MOst úgy érzem, hogy Babu belém akar bújni, mintha az egyetlen menedék lehetnék számára. Az, hogy a körme milyen éles, igazából nem is zavar, mert ha most kivennénk magunkat innen és egy szobába képzelném magam, nem az jutna eszembe, hogy miért karmolászik, hanem, hogy milyen szexi. Mondjuk, most is az, csak a szemei... nem tudom mit mondott neki Nate, de látszik, hogy megrémülhetett valamitől, pedig... biztos vagyok benne, hogy nem történhetett semmi. De, hogy száz százalék legyen, rákérdezek. Megölelem őt, hogy érezzen, mert erre vágyik, és én is szívesen védelmezem őt. Nem gondoltam olna, hogy ilyen kettős, de nem ellentétes érzéseket vált ki belőlem egy ölelés. ROhadtul zavarban vagyok, szerencsére itt a sötétben nem igazán látszik, de belepirulok az ölelésébe, érzem, hogy a fülem ég. Próbálok bátorítóan viselkedni, ami nem nehéz, és nem is igazán próbálom, mert jön az magától. Aztán megtörik az idill, ahogy összeszedi magát, mikor felajánlom, hogy elviszem haza. A könnyes szemeket, csak most veszem észre, ahogy a zöldeskék hullámokból visszatér a fókuszom az egész arcra. Most valahogy, nagyon szívesen gondolok vissza a stégre is, meg úgy mindenre, ami vele kapcsolatos.
- Ugyan - újabb mosoly tűnik fel az ezerből, amit neki adtam már, a barnaság ezt hozza ki belőlem. Az, hogy megköszöni természetes, az, hogy elbagatelizálom, szintén. Látom, hogy akar valamit, a feszültség érezhető a szeme villanásában, aztán... egy pillanat alatt megszakad, ahogy megrázza a fejét. Vajon mit akart elmondani, mutatni, vagy tenni? Sosem fogom megtudni, én sem mondanám el. Talán ha belenéznék az ő fejébe is... nem tehetem, nem lenne fair, egy látszólag sebzett galamb lelkébe bámulni.
- Na, gyere te bolond - csapódik ki az ajkaim körül megformálva, az érthetetlen mondat, de mivel megkapja mellé az ezeregyedik mosolyomat is, majd lazán átkarolom és magamhoz húzom, talkán megérti, hogy hogyan gondolom a szavaimat. Az újabb köszönömre is felelnem kellene, de mit mondhatnék rá? A szüleimnek köszönd? Vaaaagy, mert egy hülye vagyok és később jöttem?
- Jó volt a buli amúgy? Voltak csinos csajszik rajtad kívül? - pillantok rá huncut vigyorral, majd sétálni kezdünk a tesója lakása felé. Jó érzés átkarolva vele menni, érzem, hogy felspanol a dolog. Sok minden jár a fejembe, de most főleg az, hogy örülök, hogy erre jártam. ki tudja hogy alakulhatott volna az estéje, persze az is lehet, hogy ha nem érkezek még jobban. A lényeg, hogy... jó vele sétálni, na. Érzem a meleggel átitatott hűvőös levegőt, ahogy cirógat minket. És ennek köszönhetően józan maradok. Most örülök, hogy nem érkeztem hamarabb, hülyeséget is csinálhattam volna. örülök, hogy Nate lelépett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=812989#post812989][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.07.08. 13:35[/b][/url]

Jobb karomat, amolyan macskamód vakargatva állok meg a játszótér kerítésénél. Szeplős orromat erős fintorra húzom, miközben vizsgálni kezdem a válaszfalat és megpillantom rajta azt a számomra hatalmas szőrcsomót. Sajgó és viszkető jobbomat lóbálva eresztem le magam mellé, majd a bal vállamról lógó fehérszín vászontáskát a homokos talajra eresztem. Szinte érzem ugyanazt a fájdalmat, amit tegnap éjszaka, ezért a még mindig porcelánarcomat csúfító fintorral tekintek a fájdalmas részre felkaromon. Tegnap este portyáztam egy keveset, miután végre letettem a pennát, ami az egyik újabb zseniális házifeladatomat véste az eperillatú pergamenemre. Bogolyfalvát szerettem volna felfedezni magamnak, és olyannyira hívogatónak találtam a hinta tetején üldögélő, már hajnalban ébredező pacsirtát, hogy be szerettem volna mászni a kerítésen tátongó lyukon, hogy játszadozhassak vele. Természetesen nem sikerült olyan jól a manőver, mint terveztem és pöttyös kis bundám beleakadt a kerítésből kilógó drótdarabba. Belső fülemmel hallom a macskaszerű fújással megspékelt, fájdalmas szerválnyávogást, de egy fejrázással el is tüntetem gondolataimból. Ez sem gyereknek, sem cicának nem való, ezért úgy döntöttem, hogy ma visszajövök, és rendbe teszem azt. Egy reparo bizonyára megteszi majd, amire már hajnalban nem voltam képes, ezért lehajolok táskámhoz, és előveszem pálcámat.
Késő délután van, és már a gyerekeknek bizonyára takarodóközeli állapotban kell fogat mosni az esti vacsora után, ezért most teljesen enyém a terep. Néhány, a távolban röhögcsélő tinédzsert hallok csupán, de nem közeledő hangok ezek, így leguggolok a kerítéshez, és megnézem, hogy hová is akadtam fel cicaformámban. Nem szép. Nagyon nem. A kissé véresebb szőrcsomóért nyúlok, és szürkés szemeimmel vizsgálgatni kezdem. – What an unlucky bastard you are, Martha – motyogom csak úgy magamnak megerősítésként, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, majd felállok és egy közeli kukához sétálok és beledobom bundám maradványát.
Légies lépteim végül újfent a kerítés mellett puffannak, majd leguggolok, és varázspálcámat a kerítésre szegezve kezdem meg a javítást. Jó kis pénteki program.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813024#post813024][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.08. 22:42[/b][/url]

Tegnap már egész jó volt, ma pedig bőven akadt ereje arra, hogy kimozduljon így bement az órákra is, bár talán még kicsit sápadt, de épp azon van, hogy a hétvégi elégedett kalóriákkal életet leheljen magába és magára is. Ez egy örök körforgás, fogni a nem alvásra, minden vacakra, aztán most már nem is érdekli, biztos tudja az, aki figyel és szemfüles és ő inkább nem figyel, nem görcsöl rá, mert valahogy mindig előjön benne az, hogy izzadni kezd a tenyere, ha feljön a téma. Van, amit nem lehet levetkőzni még ennyi idő után sem, de ugye a nép véleménye annak is fontos – lenne – aki annyira nincs ebben bent. Benézett mindenhova is, ahova csak kellett, onnan igyekszik hazafelé, hogy aztán valami kiadós vacsorát főzzön és bámulja a tévét, mert nincs még hangulata tanulni, a házat meg már rendbe vágta a napokban unalmában. Mikre nincs ideje...
Jobb karján ficeg a szatyor, amelybe a nemrég vásárolt cuccok pihennek, hogy egy jó rakott krumplit egyen végre, vágja is a karját rendesen a belerámolt krumplik hada is, bánja a fene. Azt mondjuk jobban, hogy bal nagylábujján a köröm haragos színű, fogalma sincs, hogy mibe és mikor rúgott ennyire bele, de legalább a szeme alatti vékony sebecske, amit a zsenge ág arcba csapódása okozott, már kevésbé kellemetlen. Az erdő már csak ilyen, a holdkóros reggelek pedig érdekesek. Azért mégis papucsot húzott, rövidujjas nadrágot és fehér pólót, melege van kicsit mégis, hiába, amit gyereknek órákig bírt a tűző napon, most kevésbé, a kertben kipróbálta milyen, bőre ezért is vörös itt-ott, rosszabb már nem is lehetne, komolyan. Megkerüli épp a teret, épp valaki szemetet szed, mert egy csaj épp onnan lépked vissza, legalább valaki megteszi, így is egy csomó csikket lát, mint minden játszótér mellett, ahol életében megfordult, szóval lélekben meg is tapsolja. Épp leguggol és pálcát húz elő, műsor kezdődik, a mugli pedig kíváncsi így befékez, távolabb persze és ahogy megállva csapódik oldalának a szatyor, mert ugye kezek a zsebben, úgy jajdul fel, kétszer, mert a szatyor anyaga gyenge és az árú nehéz, kiszakadva pedig, káromkodásától fűszerezve gurulnak a burgonyák össze vissza.
- Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el – még jó, hogy túl van rajta, mármint az agresszión, mert még ordítana is, ellenben időben kapja el a maradékot, hogy legalább a kolbász meg a tejföl ne csattanjon a földön, hogy aztán mély szusszanással guggoljon le ő is, és azzal a lendülettel gyújtson rá. Káosz. És akkor itt a csaj, aki majd jót néz, hogy mit művészkedik. Csak egy szégyellős vigyort ejt előtte, majd homlokát fogja. Ilyen nincs.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813044#post813044][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.07.09. 18:59[/b][/url]

Érzem, ahogyan a kényelmetlen pozícióban zsibbadni kezd először jobb, majd bal vádlim, ezért szabad kezemmel odanyúlok, hogy megpaskolgassam a „hangyásodó” részt, ám közben léptekre leszek figyelmes. Vállam fölött tekintek a hang irányába, amikor is meglátom az iskolából már ismerős arcot. Ő még nem tekint rám, ezért inkább vissza is fordulok a kerítés felé. Lábaim egyre jobban zsibbadnak. Számomra teljesen érthetetlen módon, hiszen eléggé jó az állóképességem, most mégis itt szerencsétlenkednek a küllők. Biztosan a tegnap éjszaka hozománya ez is, elvégre nem sikerült túl jól tegnap a mutatványom. Bundát szakítottam, végül a madarat is elveszítettem, így nem tudtam kivel játszani a hajnali órákban. Megsemmisülve tértem vissza a kastélyba még napkelte előtt, hiszen egy szervál nem éppen a megszokott, őshonos fajta a Kárpát-medencében. Azért szeretek az éjszakában átváltozni, mert akkor egyszerűen nagyobb macskának láthatnak az emberek, így nem bukok le, hogy ez bizony animágus alak. Éppen kirajzolódik néhány homályosabb kép a reggeli napfénnyel keveredve, amikor meghallom a puffanást.
Ösztönösen húzom össze magam, miközben egy gyors fordulattal szemben is találom magammal a kíváncsi fiúval. A káromkodásra féloldalas mosolyra húzódnak vörös ajkaim, majd lassan felegyenesednék, amikor elvonja a figyelmemet az egy földön guruló krumpli. Felállok, s sebtében szoknyám kötényzsebhez hasonló részébe dugom a pálcámat. Teszek néhány játékos lépést feléjük, az egyikbe meggondolatlanul bele is rúgok – elvégre gurul és játék – de hamarosan kapcsolok, és zavartan motyogva, hasonló szégyenlős vigyort ejtek meg a srác felé. Nem igazán kellene rugdosnom a kajáját. A mosolyom végül ajakszorításba feszül, majd azt a néhány krumplit felveszem a homokból, megfújkálom, szoknyám anyagjába törlöm, és a fiú felé fordulok.
Teszek néhány lépést felé, majd az egyik krumplit szorongató kezemmel intek.
– Hi – köszönök természetes angolsággal. – Azt hiszem, hogy ezek még a tieid – döntöm oldalra vörös koponyámat, és arcomra újfent barátságos mosolyt varázslok. Akcentusom erős. Hallani, hogy nem itt születtem. Esetlenül formálom a szavakat, de egyáltalán nem látszik rajtam, hogy ez különösebben zavarna. Szürkés szemeimmel a srác tekintetét keresem, néha mintha bele is bújnék szemeinek útjába, hogy végre megkaparinthassam kék szempárját. – Mi készül? – bökök fejemmel a többi hozzávalóra, majd a cigarettafüstöt követve szemeimmel tekintek a Nap irányába, így látványosan hunyorogva fordulok vissza a guggoló srác felé. Elgondolkodva tekintek a kezemben szorongatott krumplikra, s még mielőtt zsonglőrködni kezdek velük én is leguggolok, hogy a többi mellé tegyek őket, egy helyre. Ezután megfordulok, és vászontáskámat felkapva térek vissza a szőkés fiú elé. Mosolygósan felé nyújtom. – Tessék. Pakolj ebbe – közben még egy pillanatra magam elé veszem, hogy kivegyem pénztárcámat, amit gyorsan a zsebembe is rejtek pálcám mellé. Majd a napszemüveg kerül a táskából a fejem búbjára. Emiatt aztán igazán kellett nekem a vászonszatyor. – Ez jobban fogja bírni – teszem hozzá tagoltan, és nyújtom felé újra a táskát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813050#post813050][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.09. 21:05[/b][/url]

Közelebb érve szemeinek ismerős arc bontakozik ki, hiszen járkál ő eleget a zöldek háza táján – mert rettentő jó memóriája ezt is megjegyezte, hol látta -, hogy egyszer-kétszer úgymond közös térben mozogtak. Valahogy szégyentelen módon nem érzi azt, hogy rossz helyen jár, ha pedig igen, akkor üsse kő, nem számít. Nem is ez a lényeg, semmi sem lenne, igazából csak sunyi módon kilesi, miközben megpihen kicsit, hogy mit akar a kerítéssel, sose árt, meg minden, de a kíváncsiságnak és részben kotnyelességnek meg is lesz az ára. A krumplik állnak bosszút, hogy ideje lenne már tovább indulni és nem bámészkodni, de nem hallgat rájuk, sőt mi több, semmire sem, végül pedig megsemmisült érzettel nézi, ahogy szanaszét gurulnak a földön. Remek. Immáron guggol, tökre elhiszi, hogy a bagófüst és a keze, amivel a homlokát fogja, majd elrejti bármi elől, egy tekintet elől. Az a szerencse, hogy a népek sem erre járnak, legalább nem lesz látványosság belőle. Annyira.
Kezét leengedve szív egy mélyet, fújja ki az ég felé a füstöt, majd a nő felé pislant, aki közben már felállt és határozottan felé néz. Nem mintha jobb bemutatkozóra számított volna, sőt, semmire sem, egyelőre azon agyal, hogy össze kellene szedni amíg látja is azt, amit kell, de mégsem moccan, nem fagyott ugyan le, de mintha. Inkább nevetne, hangosan, de lenyeli, csendben maradva követi azt a darabot, amelybe akaratlan rúgott bele a másik. Szépen állunk. Az előtte heverő pár darabot a szatyor maradékára pakolja, a többi cucc mellé, pöccint egyet, a hamu a földre kerül, lépések zaja, persze, hisz ki kell kerülnie, ha inkább odébb állna. Nem is ítélné el, pakolászik, megáll a keze a mozdulatban mégis, ahogy felpillant rá, hiszen oda lépkedett hozzá, egy kissé hunyorogva szemléli, mintha nem látna jól, de épp megint hosszabbra nőtt tincse csusszan előre.
- Ööö... hello – csak bátran, ugyebár. Még mindig nem szociális lény, hiába történnek a dolgok, oldódik más mellett, új közegben, ráadásul ilyen nyitánnyal, nagyon nem az ő terepe. - Hú, és tényleg. Köszönöm – pillant le a krumplikra, igaz, kell egy kis idő, mire az egyik szóból azt hallja ki, amit kell, az akcentus ilyen, hallott már, de most nem nosztalgiázik azon, hogy segített megérteni a tekervényes szavakat. Nem olyan ember ő, aki ezt megszólja, elvégre, fordítva, ha angolul kellene beszélnie, eret vágna az oxfordi brigád, az is biztos. Így, mintha nem is lenne, int ő is, majd elpakolja az eddig gyűjtött kis a szép kis halomra, ami gyűlik, de ha nem figyel, akkor megint szét fognak gurulni, így egyik kezével tartja az oldalát a krumpli-dombocskának. - Rakott-burgonyát csinálok, ha valaha odaérek velük – pillant le, majd vissza, hagyja, hogy elkapják a tekintetét egy kis időre, majd elszakítva azt, saját kezére és annak környékén árválkodó szemre figyelnek, amit gyorsan a többihez tesz, a másik pedig kiegészíti. Oké, így tényleg gyorsabb. Épp megköszönné, ezt is, amikor már szatyorral ér vissza, amire bambán pislog csak pár másodpercig.
- Hát én... – igen, jönne a szokásos, nem fogadhatom el, túl nagylelkű és minden tiltakozás, de azóta fejlődött, nyel egyet, mielőtt kiakad és elveszik, meg be kell vallania, vagy ez, vagy a pólóját felhajtva kosarazik. - Oké, tényleg szükségem van rá – mondja ki hangosan a gondolatot, köhint egyet, hogy ez így nem a legjobb és óvatosan kinyúlva veszi el azt. Látta, hogy pakolászott, amit most meg is kezd, bele a szatyorba, de előbb elnyomja a csikket, egyelőre a földön hagyja, mindjárt megy a szemétbe a nejlonnal együtt.
- Életmentő vagy, köszönöm. Természetesen visszaadom, ha... eljött pár utcányit, azonnal. Adhatok cserébe kávét, ha holnap látlak, akkor meg a kajából is, na? - hirtelen jött bátorsággal mondja ki a szavakat, ahogy a halom tűnik el a szatyorban, de illik a segítséget viszonozni, ez egyszerű.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813051#post813051][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.07.09. 21:45[/b][/url]

Tekintetem érdeklődően fúródna a másikéba, azonban ő rendkívüli alapossággal és gyakorlattal kerülni az enyémet. Van valami bájos az egész jelenetben, ami ismét megmosolyogtat, miközben figyelem, ahogyan egyik kézzel pakolászik, a másikkal pedig cigarettáját szívja. Amikor beleszív a „füstösbe” akaratlanul csúsznak szürkéim ajkaira, és figyelem, ahogyan folytatja a műveletet. Nagyritkán én magam is elszívok egyet-kettőt, de ma eszembe sem jutott volna, hogyha nem találkozunk. Azt mondják, hogy a passzív dohányzás rosszabb, mint az, hogy szívja az ember. Baromság. Mélyet szívok a levegőbe, szinte szemeimet is lehunyom, majd meg is kapom a választ a vacsorát illetően. Rakott burgonya. Gondolkodón húzom el ajkaimat, és az egyik közeli fa lombjait kezdem figyelni. A szél meg-megfújja az ágakat, így a levelek boldogan táncolnak a napfényben. Arcomra újra mosoly kerül, és a fiú felé fordulok.
– Aaaaz – kezdem bizonytalanul, kínosan vigyorogva. – Az ilyen nehéz, kolbászos cucc, nem? – nem vagyok nagy szakértője a témának. Bármilyen húsos pitét elkészítek bárkinek. Sőt nekem van a legfinomabb zöldborsópürém az egész univerzumban, de ha rakott krumpliról és magyar társairól van szó, akkor igen csak nem vagyok lőve. Bár ezt mintha ettem volna már a kastélyban egyszer vacsorára, de az is lehet, hogy egyszerűen összekeverem valamelyik másik krumplis kajával. Na, de már így is eléggé sokat agyaltam a kajákon, ezért zavartan vakarom meg jobb karomat, s visszatekintek a fiú kékjeibe.
Közben megjárom a táskabeszerző-körutat, és azt nyújtva állok előtte arra várva, hogy elvegye tőlem. Hezitálására megrázom a felé tartott szatyrot, és kedves félmosoly száguld végig szeplős arcomon. – Na, ugye – bólintok egyet elégedetten. Szüksége lesz rá, mert ezek a nejlon vackok se nem túl környezetbarátok, se nem megbízhatók. – Várj, segítek – guggolok le én is mellé, és szórakozottan teszem bele a krumplikat a zsákba. Amikor a fiú keze éppen kikerül onnan, akkor én azon nyomban akcióba lendülök, és így pakolászom egyesével a zöldségeket. A félretett csikkre csúszik egy pillanatra tekintetem, de nem szólok egy szót sem. Biztosan kidobja majd.
– Tudom – válaszolom hamiskásan mosolyogva a köszönetre, és az „életmentő” jelzőre. Még mindig vidám arccal fordulok újra a lombok felé, ám amikor meglátom ott a pacsirtát elkomorodik arckifejezésem, pedig éppen egy kávémeghívás hangzott el a másik szájából. Néhány másodpercre csendben maradok, és macskaszerű rezdületlenséggel teszek két lépést a fa irányába. Emiatt a kis rohadék miatt – vagy valamelyik rokona miatt – akadtam fel tegnap. Nem is a magam bénasága miatt, persze. A madár csiripel egy keveset, majd hirtelen tovább száll. Ekkor fordulok vissza a srác felé. Tekintetem ugyan picit homályos, de kedves mosolyra ível vörös ajkam.
– A kávé jól hangzik – fúrom szemeimet az övébe. – Csaaaaaak – emelem a magasba vékonyka mutatóujjamat, és színpadiasan a kerítés felé fordulok. – Ezt még befejezem – lépek a lyuk mellé. Pálcámat a kezembe veszem, és elmormolok egy reparot, amire a kerítés szépen lassan visszanyeri hajdani, veszélymentes állapotát. Elégedetten biccentek egyet csak úgy magamnak, és ismét a másik felé perdülök. – Nelli vagyok, by the way – mondom csilingelő hangon. – Láttalak már a kastélyban – húzom össze szemeimet, és teszek felé egy lépést. Éppen annyira, hogy belepofátlankodjak az aurájába. – Prefektus vagy, igaz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813094#post813094][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.10. 13:45[/b][/url]

Nemigen veszi már észre magát, miközben nem olyan határozottan figyel felé, tényleg leginkább olyan, mint valami ösztönös védekező mechanizmus, mert ugye a szem a lélek tükre és az övé nem mindig van rendben. Most persze egész jó, mégis, annyira megszokta, hogy észre se veszi. Azt se talán, hogy zavarja-e a füst a másikat, de úgy tűnik, nemigen, legalábbis fintort és azt a kamuköhögést se hallja, amit ilyen esetekben nyomnak be, hogy vegyék már észre magukat. Meg valóban nemigen figyel. Nos. Sose volt tökéletes.
Fejét felemelve végül pillant vissza rá, bólogatva húzódik arca barátságosabb vonulatra.
-Igen, igen és annyira nem – áll meg a mozdulatban, mielőtt belekezd. Nem itt nőtt fel, neki lehet sok kaja neve semmit se mond, ő meg olyan alak, aki imád főzni, enni, erről beszélni ritkán szokott, de akkor azt is szeret. – Nem feltétlen kell bele kolbász. Van aki hús nélkül, van aki virslivel, szalámival, ki tudja mivel csinálja. Nekem is inkább az íze miatt kell, ad neki pluszt és huh. Annyira nem olajos, amúgy. Olyan... Közepes? Talán – próbálja felvázolni, hogy miről is van szó, gyomra pedig egyelőre csendesen kordul egyet, jelezve, hogy jó lenne tettekbe önteni a gondolatokat de nem figyel az éhező belére. És ahelyett, hogy a földön tologatná a cuccokat, tényleg pakolhatna, ha már itt fel is ajánlja a segítséget. Aprót nevet a „na, ugye” kifejezésre és mert valóban, azért kicsit leakadt, hogy már hangosan gondolkodik, mivel azonban nem valami nagyon titkos dolgot kotyogott ki, pánik sincsen. Nagyban teszi is a dolgot, amikor leguggol mellé. Oldalról sandít a szeplős arc felé, apró mosolyt enged es hagyja, nem tiltakozik vadul, ahogy nem olyan rég tette volna, de most csak emlékszik rá. Fura. Mintha valaki más lett volna és mégsem, mert a nagy lényeg mit se változott. Sőt.
- Köszönöm, megint. Sokkal fogok így tartozni – csóválja meg a fejét, mintha ez gond lenne, pedig nem, nem érzi annak. Hamar eltűnik a halom így, kész öröm, a tetejére teszi a kolbászt, tejfölt, szusszanva nyújtózik egyet, miközben térde kicsit recseg, vádlija húzódik.
- Tudod? Hu, te is látod a gondolataim? – picit riadt tekintettel figyeli, nem mintha lenne mit nagyon elrejteni, mégis, igy jobb az összkép. Közben a lány elindul, talán ennyi volt tőle, így lepillantva szedi össze a zacskót, a csikket, a szatyrot a karjára akasztva áll fel – nyekereg egy kicsit, pár napja tört szét, belefér -, és a közeli kukába dobja azokat.
- Így ni. Több ilyen szart se veszek – fintorog a nejlongalacsinra, fordulnak ismét egymás felé és vár a válaszra, ha már nem ment el. Mondjuk kicsit berezel, mert na, hirtelen jött, ő meg ritkán vendégel meg bárkit, ki tudja, hogy lakótársa otthon van-e, vagy Mihail lepi meg, ő meg beállít vele. Mindegy. Nincs semmi ebben.
- Csak? – lehet neki se megy könnyen az ilyen dolog, de végül a kerítés elé guggol vissza. Apró „Ó” -t hallat végül csak, miközben a javítást figyeli. Na igen. Ezt irigyli néha, bele is bambul, ahogy végül fejét rázza meg, mert na, beszélnek hozzá.
- Szia Nelli. Az lehet, ott tanulok, meg minden – bólogat is mellé. – Igen, a Levita prefektusa. Te pedig... Rellon, ott láttalak múltkor azt hiszem. Angol vagy, ugye? Ha jól hallom.
 

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813112#post813112][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.07.10. 16:26[/b][/url]

Amikor a fiú vonásai rendeződnek, és talán valami mosolyfélét is megpillantok rajta, szemeim felcsillannak és egy széles mosollyal mutatom felé, hogy mennyire örülök annak, hogy végre megérkezett közénk. Nem sok embert ismerek még a kastélyból, ezért nagyon sokat jelentenek nekem ezek a pillanatok. Új emberek, új érzések, új helyszínek, új illatok és talán még új színeket is vélek felfedezni a kastélyon belül és kívül egyaránt. Halkan hümmögve hallgatom az további információkat az ételről, s érzem, ahogyan beindul a nyálelválasztásom, ezért egy ideig ugyan nyitott szájjal figyelem a srácot, de hamarosan nyelnem kell egy hatalmasat. Mindkettőnk éhsége meg-megmutatkozik ezekben a percekben, mert a halk korgás az én figyelmemet sem kerüli el, azonban csak egy pillanatra tekintek a másik hasára, hiszen nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ez mindig olyan kényes téma tud lenni. Miért?
Nem tudom. De annyi szent, hogy sokan kínosabbnak találják, mint egy pattanást az orrod hegyén, az iskolai fotózás napján.
– Közepes – ismétlem droid módjára, enyhén bólogatva és információt raktározva. Meg is nézem, hogyan kell csinálni ezt az ételt, hogy apámat meglephessem vele valamelyik szünetben, amikor végre hazalátogathatok. Meg szeretném mutatni neki, hogy hálás vagyok azért, amiért magához fogadott itt. És ehhez mi lenne a legjobb? Valami magyar, amit szeret. A magyarok perverz módon imádják a krumplit, ahogy’ észrevettem.
Készségesen pakolászom a gumókat a szatyorba, s közben egy-egy pillantást lopok az előttem guggoló fiútól. Az egyik ugyan kissé hosszabbra sikeredik; ahogyan előre hajol, egy másodpercre belátok fehér pólója alá, s mintha látnék ott valamit, de gyorsan elkapom a tekintetemet. Ezután egy újabbat lopok, de csak azért, mert miért ne. Végig futnak szürkés szemeim orrnyergén majd, amikor egy újabb mosolyt látok, lesütöm szemeimet és én is hasonlóan teszek. – De még mennyire sokkal – kacsintok játékosan, ám a következő pillanatban inkább magamba fojtom a szót, hiszen látom eléggé komolyan vesz néhány szót. Tiltakozón emelem a magasba vékonyka karjaimat. – Dehogy – húzom össze a szemöldökömet. – Dehogy is. Nem – csóválom meg hozzá vörös hajkoronámat. – Ha tudnék sem tennék ilyet – mondom a legtermészetesebben, mielőtt a kerítéshez lépnék. Bájosan felhorkanok arra, hogy ilyen silány szatyrot sem vesz többet, itt újfent lopok egy pillantást, majd a kerítéshez sétálok. – Ó? – fordulok munkám végeztével felé, és a zsebembe rejtem a pálcát. – Eléggé hétköznapi mutatvány – teszem hozzá értetlenül, de bizonyára nem a varázslat lepte meg, hanem ez a megvilágosodás „ó”-ja volt.
– Levita – húzom el a szót egy hamiskás mosoly kíséretében. – Akkor majd hozzád járok korrepetálásra – azt beszélik, hogy itt a Levita a Hollóhát, ezért biztosan nagyon művelt, okos a srác, akivel ismét szemben találom magam. – Rellon – bólintok. – Igen – majd újabb lépéseket teszek felé. – Yes – mondom mosolyogva, és egy aprót pukedlizve. – A te neved pediiiig… - mutatok rá szemeimet hunyorítva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813204#post813204][b]Palotás Polli - 2020.07.12. 22:29[/b][/url]

Igyekezett megtalálni azt a kokaviraesti időpontot, amikor még a kastélyba nem kötelező visszaérniük, de remélhetőleg már nem lesznek olyan sokan a faluban. Szeretett volna megismerkedni a hellyel, mert a pályaudvaron kívül még nemigen járta be ezt a környéket, pedig ahogy hallotta nagyon szép helyen fekszik, a házak pedig nagyon hangulatosak. Meglepően nagynak találta a helyet egy faluhoz képest, nagyon sok minden található benne. A vendéglátós részre inkább nem nézett be, mert az utcán látott egy feltűnően kótyagos figurát, aki hangosan énekelgetett egy régi számot, amit még gyerekkorában hallott a rádióban, de -szerencsére- mostanában már nem találkozik vele.
Így inkább az ellenkező irányba fordult el, útközben megajándékozta magát egy gombóc sárgadinnye és egy gombóc citromos fagyival, annak örömére, hogy nem ment teljesen világgá, csak részben.
A faluban kiállított órára nézve megállapítja, hogy egy rövid csatangolásra még van ideje, így hagyja, hogy a lába vezesse. A Boglyas térről egyik utcából a másikba fordul, míg nem egy üresedő játszótéren köt ki. Szerencsére a legtöbb gyereket már hazavitték vacsorázni, mert már kezd lehűlni a levegő, így valószínűleg úgy tűnik, hogy megússza a sikítozva játszó gyerekek társaságát. A fagyitól és a kissé csípős időtől libabőrösen lép be a hatalmas csúszdák erdejébe, mindenfelé nyújtogatja a nyakát. Egyikre sem merne felülni a magasabbak közül, pedig talán még nem küldenék le a mérges anyukák, mert eléggé kicsi ahhoz, hogy beolvadjon a környezetébe. Ez számára zavaró szokott lenni, főleg akkor, amikor az 5 évvel fiatalabb húgára egyszer azt hitték, hogy az ikertestvére.
A kavicsok halkan koccannak a talpa alatt, ahogy a távoli bokrokhoz sétál, hogy egy üres padon befejezze eledelét, miközben megvizsgálja a különleges játékokat, amikhez foghatókat még nem látott. Néha egy-egy távoli kacagás, kiáltás elvonja a figyelmét, olyankor oda-oda kapja a fejét. Már éppen indulni készülne, amikor egy más típusú hang üti meg a fülét: egy fióka hangos, de különös csipogása. Ez még nem is lenne furcsa, de úgy hallja, hogy lentről jön, nem pedig egy fáról. Hiába bántja a fülét az éles hang, úgy dönt, hogy megnézi nincs-e nagyobb baja. Tudja, hogy nem nagyon szabad megérinteni őket. Tétován indul meg a hang irányába, figyelmesen benéz a bokrok mélyére is, hátha oda bújt el a ragadozók elől a kismadár. A harmadik bokorban egy parányi (kb. 4 centis), emberhez egészen hasonlító lényre bukkan. – Baba tündér? – Motyogja megdöbbenve, majd az apróság a hangtól megrettenve eliszkol, nehogy Polli meg tudja fogni. – Hol az anyukád? – Kérdi, ahogy a nyomába lendül. Tudja, hogy nem tudnak beszélni, de most már érdekli a dolog. Sosem látott még tündércsaládot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813225#post813225][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.13. 13:03[/b][/url]

A mosolyra a sajátos, szerény sajátjával válaszol ahogy ismét felé pillant, pedig még mindig úgy érzi, hogy ha nem is égett be, de annak a tipikus ritka szerencsétlen srácnak tűnik, akinek érzi magát a legtöbb esetben, máskor pedig olyannak látják, akinek nincs sok gondja, még ha csendes is. Valóban, a nagy mellett igazából már aligha van valami, ami aggasztja, persze, akad, mindig van valami és nem is kesereg, mert morbid módon már megszokta azt, mégsem kellemes, hogy újabban mi forog a fejében, amely már szelídült, mégis, ha épp nagyon elmélyed, akkor felbukkan. De úgy van vele, hogy nem rágja magát, lesz akkor a szerencsétlen, aki ellen a nejlonszatyrok lázadtak fel és aki készségesen elmagyaráz bármi ehetőt, mert abban szavai sosem látott biztossággal hangzanak. Hát nem csodálja, ahogy a magyarázat közben nyel egy nagyot, aprót nevet a magyarázat közben, de úgy, amely nem sértő, hanem inkább az egyetértő, hogy már ő is érzi, hogy mindjárt neki áll nyersen krumplit rágni, kolbászt és kanalazza mellé a tejfölt.
- Ühüm – bólogat, elengedve, hogy gyomra nemrég kiabált kicsit, hogy fejezze be és használja a száját kellemesebb dolgokra; az evésre, jelen esetben. - Nem tudom, mennyire ismered a magyar ételeket. Mi mindent zsírral, olajjal és szalonnával képzelünk el, tény, no meg kenyérrel. De ezek a rakott dolgok annyira nem vészesek. Mióta vagy itt? Mármint... hogy miket kóstoltál, arra értem – javítja ki magát, mert nem akar ő indiszkrét lenni, hogy napra pontosan számoljon be neki, csak ha már kajáról van szó, mennyi ideje volt kipróbálni az ízeket. Mert oké az olaj, a zsír, de még az erősről, a pirospaprikáról meg ezekről nem is volt szó. Egyelőre azonban maradnak a krumplik, amelyek lassan a szatyorba kerülnek. Nem figyel arra, hogy mit és mennyire mérnek fel rajta, nem húzza össze magát, azt is elhagyta, hogy nyakig öltözik, mindenét fedve, de mégsem tolja a dolgokat a másik arcába. Teljesen véletlen vagy épp átlagos mozdulatok és pillanatok ezek, amikor a görcsös magatartás elmaradt már kicsit, de attól még benne van valahol mélyen. Egy-egy pillanatra mégis elkapja a pillantását, majd lesütve kezeire mereszti, hogy épp hova nyúl és hogyan, ne ütközzenek, megjegyzi a közelebbről látható szeplők sokaságát, amelyek borítják a világos bőrt. Egy nőn ez nagyon jól mutat, mindig is úgy vélte, pasikon kevésbé, ha neki lenne, főleg, de neki csak anyajegyei vannak, abból több is, így nem annyira vészes, napozni kevésbé szokott, így kibírható a történet.
- Ó jaj, eladtam a lelkem? - ingatja meg a fejét, mintha máris tollat kellene ragadnia és aláírni a pergament. Leginkább saját magát lepte meg a kérdéssel, mégis a másik is meglepődik, hogy ki is ejtette, a gondolatok fura dolgok, a lakótársa tudja, ezt megszokta és mégis, mostanság kényelmetlennek érzi, hiszen vannak ott néha olyan dolgok, amik, nos... intimek. De mindegy is, inkább szégyelli el magát, hogy felhozta, szusszan egyet, aztán szinte bocsánatkérően tekint rá.
- Áh, bocsi, nem úgy értettem, vagyis... Mindegy. Értem én, értem. Tudom, hogy nem mindenki tud olyat – vagy ha nem is kevesen, de mással eddig nem találkozott. Mihail nem tud, a lányok se a falkából, mondjuk előttük nagyon titkok sincsenek, mégis, néha aggasztó, hogy megy az utcán, valaki sétál mellette és simán hallhatja, épp mi pörög a fejében. - Ez... megnyugtató. Fura hely az – bök a homloka irányába és követi, ahogy kerítést javít. Mert ez fontos, ahogy lassan kerülnek helyére a lécek, szegek, mintha semmi se történt volna.
- Ó. Bizarr módon szeretem nézni a mágiát működés közben – meg kicsit rettegni tőle. De ennyi volt, immáron felé fordulva ismer meg belőle egy kis szeletet, majd nevet fel a megállapításra. Korrepetálás, ha már tanárnak tanul az egyetemen, egész jó gyakorlás, csak ő nem a megfelelőbb ember.
- Elméletből bármikor. Még a matekot is értem. Mágiából... nos, ott mást ajánlok – von vállat, hogy ezzel talán mindent is elmondott. Aztán csap a homlokához, hogy a lényeget kihagyta, mert se nem Levita, se nem Prefektus nem szerepel a személyiében név címén. Elröhögi a sort, hogy megint és bizonyosan szerencsétlen. Mondjuk, inkább szokott ahhoz, hogy így vagy úgy, de ismerik a nevét már.
- Ahh, bénázok itt. Belián vagyok – nyújt felé végül kezet, bár egy kis hezitálás után, de a lényeg az eredmény.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813323#post813323][b]Bossányi Karola - 2020.07.14. 18:32[/b][/url]

Lassan két nap is eltelt már a pizzéria óta, s egyre izgatottabb lettem Bence miatt. Azóta nem is beszéltünk, pedig nekem nagyon is fúrta az oldalamat az, hogy vajon mit csinál, írogat-e Flashként másoknak levelet, vagy akár Benceként, várja-e, hogy újra találkozzunk, s vajon mi játszódhat le a fejében?
A játszótérre érve kiszemeltem magamnak egy félreeső padot, s azon megtelepedve halásztam elő a mobilomat, majd pötyögni kezdtem rajta neki. Aztán bizonytalan lettem, hogy talán még ki kéne várnom ezt az estét, így inkább töröltem az üzenetet. Rá egy percre újra pötyögtem, aztán megint kitöröltem, s ez így zajlott jó negyed órán át, miközben azon agyaltam, hogy miért is kell megvárnunk a holnapot, miért kellene még egyet aludnom, ha már döntöttem?
A gondolataimból egy furcsa csipogás rántott vissza, mely meglehetősen közelről hallatszott, s egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egy játszó gyerek adná ki magából a hangokat. Ez sokkal inkább olyan volt, mintha egy madár csipogna, vagy valamiféle lény. Fel is kaptam a pillantásom, s fülelve a hang irányába fordítottam a fejem, amikor megpillantottam egy pöttöm lányt a közelben a bokrok közt kutakodni.
Kíváncsi lettem, hogy vajon miféle jószág után kutat, így felegyenesedve a padról, megindultam felé, s már csak azt láttam, hogy valamit el akar kapni. Magam is felgyorsítottam a lépteimet, így nagy nehezen sikerült beérnem őt, közben a mobilomat a zsebem mélyére csúsztattam.
- Hát te mit üldözöl? Csak nem valami háziállat? - kérdeztem kíváncsian, mert igen csak fülsértő volt a hang, amit az az akármicsoda kiadott magából.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813325#post813325][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.07.14. 18:50[/b][/url]

Tetszik most nekem ez a helyzet. Tetszik, hogy összetalálkoztam egy kedves idegennel, aki látszólagos zárkózottsága ellenére mosolyog rám és még olykor egy-egy viccet is elsüt. Kislányosan somolyogva figyelem és hallgatom őt, miközben természetesen felmérem, hogy ki is ez a fiú valójában. Láttam a kastélyban, persze. Prefektus, persze. A nevét azonban még nem tudom, ami egy ideig nem is okoz semmilyen nemű problémát, hiszen a név csak név. Anélkül is bármikor megállnék csacsogni vele a folyosón, elvégre én az a fajta vagyok, akivel lehet bárhol és bármiről beszélgetni. Nincsenek tabuk. Én is szívesen beszélek, és azt is kedvelem, amikor a másik őszintén válaszol az engem érdeklő kérdésekre. S hogy ebben a fiúban mi érdekel? Sok minden. Valahonnan mélyről azt érzem, hogy több időt töltenék vele, mert szórakoztat és tetszik ez az egész lény, amit ő képvisel. Ajkamba harapok játékosan, az ühümözésre, majd hagyom, hadd fejezze be az ételekről szóló beszámolót. A kaja mindig jó téma. Ugyan nem kifejezetten látszik rajtam, de rengeteg tudok enni. És nagyon is szeretek. Ahogyan említettem főzni is nagyon, csak itt nincsen rá szükségem. Otthon pedig lehetőségem nem volt, mert Hilda – apám szakácsnője – mindig finomabbnál finomabb dolgokkal lepett meg minket reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára és még vacsorára is. Tudom, hogy nagyon elkényeztetett csitri módjára beszélek ilyenekről, mint bejárónő, kertész, dada vagy akár éppen Hilda, a szakácsnő, ám én ebben nőttem fel. Nekem ezek természetes dolgok. Persze mégsem úgy beszélek róluk, mintha akárki fölött is állnék. Ők családtagok, akik apámmal élnek egy fedél alatt. Láttátok valaha azt a mugli sorozatot, hogy Csengetett, Mylord? Mi is úgy élünk, csak már valamivel modernebb változatban. A varázstalan dolgokat sem vetjük meg, habár a Playstationnel meggyűlt a bajom, ezért azóta is a szekrény tetején porosodik.
– Körülbelül – kezdeném, de kiderül, hogy inkább az ételekre kíváncsi, így nem osztom meg ittlétemnek eddigi hosszát. Majd máskor. Maradjunk a témánál, teljesen igaza van. – Á, okay. Vagy úgy – bólogatok sunyi mosollyal arcomon. – Apám magyar – osztom meg az információt egy hanyag vállvonással. – Ismerek egy jó néhányat, de ja… én is úgy vettem észre, hogy eléggé szeretitek ezeket a nehezebb kajákat – s itt elgondolkodok egy pillanatra, színpadiasan tapogatom meg vörösszín ajkaimat finom mutatóujjammal. – Majd akár főzhetsz is nekem néha – flört? Dehogy. Csak egyszerűen Nelli, aki mindig kimondja, hogy mit gondol. A legtermészetesebb módon.
Felnevetek. Eladta a lelkét? Bólogatni kezdek mellé, miközben felírom vörös koponyámba, hogy ezzel a fiúval valóban lehetne jókat kacarászni. Nincsenek még itt barátaim. Ugyan néhány háztársammal össze szoktunk ülni a klubhelyiségben dumálgatni vagy kártyázni, s közben kicsit sörözgetni, de ez mind olyan felszínes egyelőre, mint bármi más volt eddigi életem során.
A gondolatolvasásra bólogatni kezdek. Valóban nem szép, ha valaki visszaél ezzel a képességgel. Bizonyára vannak helyzetek, amik megkívánják a használatát – különben minek lenne ezen a világon, ugye –, de jobb, hogyha a másik is tud róla, hogy csinálod. A bocsánatkérés újabb vidám mosolyt varázsol arcomra, s ezzel együtt legyintek is egyet. Közben persze elvégzem a kerítésjavítást, jó munkásasszony módjára, majd a magasba repül a szemöldököm, amikor látom és végül hallom is, hogy mennyire elvarázsolja őt a mágia látványa. Nem tulajdonítok neki ugyan nagyobb jelentőséget, hiszen tök jó, hogy ennyire élvezi a világot, amiben élünk. Engem is lenyűgöz néha, hogy mennyire sok minden van, amiről még én sem tudok, de a reparo azért nem tartozik a kivételes képességeket igénylő bűbájok közé.
– Hm – nyüszögök egyet. – Én sem vagyok a legjobb gyakorlatban, de hát ezért vagyunk itt, nem igaz? – mutatok fejemmel a kastély felé, majd a következőkre cicamód döntöm oldalra fejemet. Fura hely? Mi lehet odabenn fura. Ha most szervál formámban lennék, bizonyára izgatottan ráncigálnám a levegőben ide-oda farkincámat, ám emberi kinézetemben csak szemem csillogása és fejem állása árulja el, hogy mennyire kíváncsivá tett most engem ez a fiú. Többet akarok tudni róla, érzem legbelül izgatottan. – Én mégis inkább téged választanálak – teszem hozzá egyszerűen.
Ezután érkezik a bemutatkozás, amit bájosan megmosolygok, és a felém nyújtott jobbra tekintek. Kézfogás. Értem. Megemelem vékonyka karomat, és elfogadom a jobb kezet, amire finoman rászorítok, egy angolosan elegáns bólintással. – Belián. Milyen érdekes név? Magyar? – teszem fel, s közben észre sem veszem, hogy nem engedem kezét annak ellenére sem, hogy érzem tenyerünkben a krumpli homokos maradványait. Szeretem, ha tiszta a kezem, most mégsem engedem, csak kíváncsian fúrom szürke szemeimet a prefektus kékjeibe. Úgy érzem, hogy ez egy jó kis délután lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813342#post813342][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.14. 21:10[/b][/url]

Jól bemutatkozik, nincs neve, csak az, hogy mit képvisel az iskola keretei között és nem tananyag, nem valami érdekesebb vagy épp komolyabb téma, hanem az evészet. Odett bizonyára nagyokat bólogatva helyeselne, hogy soha jobban ne kezdjen egy ismerkedést, mert az evés fontos, a legfontosabb és ha valaki, mint most a másik, ennyire kellemes hallgatóság benne, akkor azt csak ne szégyellje, ültesse csak le az asztalhoz és minden szebb lesz. Lehet szakácsnak kellett volna állnia, nem pincérnek és botanikusnak, meg amit még kitalált vagy elkezdett az életben. Nem bírna vele, erre jutott mindig és valaha, vagy mégis, de annyira van lusta ő is, hogy egész nap biztos képtelen lenne csinálni, minden kórság nélkül. Ez ilyen, azonban ha elkapja a hév, pár órát simán kibír. De ez most csak elmélet, igaz, kicsit ízletessé válik a szájában, ahogy már elképzeli az ízeket, szinte rá is harap és tuti, hogy Nelli is hasonlóképp érez, vagy épp csak mással, nincs ebben szégyen, úgy néz ki, akaratlanul nyúlt egy olyan pontra, amelyben könnyen találnak közös nevezőt, még ha az most a túlzott nyálelválasztás. Fogalma sincs, milyen amúgy ő, mik érdeklik emellett, vagy épp mik taszítják, hiszen nem ismeri, míg saját maga csendes, ő azt sejti, a lány közvetlenebb jóval. Ezzel sincs gond, Odett, Baj, velük is bír és szereti őket, az élete része most már, ahogy sok mindenki más, de most csak a lányokat nézi a felsorolásban. Van valami abban, hogy az ellentétek passzolna, így vagy úgy, nem érez menekülési kényszert, még érdeklődik is arról, hogy mit ismerhet és mit nem, mit tudott megtapasztalni. Kicsit a lány is félreérti, nincs ezzel gond, tényleg sok irányú a kérdés, hamar pontosít mégis, és a kínos keresgélések így meg sem születhetnek.
- Nahát! Hogy ő magyar – bólogat serényen, nos, így sok kérdés vagy épp inkább dolog meg van magyarázva. Lehet, hogy akcentusa van, erős, de érteni mit mond és tud is szavakat formálni, magyar apától pedig nyelvet tanulni is egyszerűbb, mintsem könyveket bámulni és megérteni, mi az a „gy” meg a hosszú ékezetes magánhangzók és társaik. - Régóta él kint? Nekünk elvileg Törökországban vannak rokonaink – vagyis anyja mesélte, hogy nővére és a férje oda költözött, azóta lehet haza vagy máshova mentek, a távolabbi rokonok között is már anno, akkor több kiköltözött máshova, a jobb élet reményében címmel. Hamar rájött akkor, hogy ilyet sose tenne, ahhoz nagyon szereti a kis hazáját, a mindent, földhözragadt ebből a szempontból, azonban sosem tudni, mit hoz a jövő, főleg, ha más is van az egyenletben. De semmiben sem biztos, így nem agyal ilyesmiken.
- Eeee. Eléggé. Töltött káposzta és társaik. Ez az ország ilyen, elhiszem, hogy elsőnek némely ijesztő és hát na, valljuk be, a gyomrot is bántja. Én az indiaival vagyok így, ízlik, finom, csak sok. Na de nem untatlak én ezzel – legyint egy aprót, hogy nem kezdi el sorolni, hogy gyomra mitől tud úgy fájni, mintha Gillette-pengéket reggelizett volna. - Viszont a levesek könnyedebbek és finomak. Gulyást ettél? Kötelező! A lángos mellett – mintha meg akarná feddni, hogy vallja csak be, mit nem kóstolt még, de csak mókázik. Mondaná tovább, hogy palacsinta, pörkölt, akármi, de beleakad a szó, kissé száját tátva pislog rá és nos, zavartan szakítja el róla a tekintetét. Főzni. Neki.
- Hát... - kezd bele, lenéz a szatyorra, ami karján lóg. Fogalma sincs, mi lenne illedelmes, ami elutasítás, elvégre tényleg kisegítette, ismerkedni sosem árt, vagyis azt mondták neki éljen és élni kell, ő pedig egész jól megtanulta. - Végül is, ha nagyon ráérsz és meg tudod várni, akkor megcsinálom ezt – emeli meg a szatyrot, utalva, hogy mit akar alkotni. Kicsit persze szégyellősebb, mint amikor beszélt a kajákról, no de ilyet, na az biztos, hogy ebben az „új” formájában most csinál először. Meg, ha el is adta a lelkét, akkor bőven kell áldoznia valami ehetővel, nem? Érdekes. Oké. Le kell nyelni a görcsöt, amely feltörni készül. Már nem az a nyomorult, aki leszállt a vonatról. Kimoriah-t is random és véletlen szedte össze és lám, mi lett belőle. Nelli sem tűnik sorozatgyilkosnak, szóval... Oké, elég. Nem kell pánikolni, mert valaki kér valamire.
- Ez annyira így nem igaz – ingatja meg a fejét. Ők vannak ezért itt, míg a mugli növényeket bizergálni. De mivel tényleg nem gondolatolvasó, ki kell fejtenie. Főleg, hogy őt választaná, amire aprót köhint. Nincs, nincs zavar, csak hát, nem érti. Elmosolyodik végül, akkor jobb, ha tisztázza.
- Én botanikus leszek, meg lehet tanár, ha bele nem csömörödök. Azonban, bennem nincs mágia. Mugli vagyok – tárja szét a karját, hogy ennyire egyszerű a dolog és ha varázsigéket akar mormolni, a „csiribu”-nál meg fog állni. Inkább nyújt kezet, rázza meg finoman, bár tuti kicsit nyirkos, mert amikor ilyen van, vagy izgul, beég, zavart, az történik.
- Ahm, igen. Vagyis szlávoktól van, egyszer megnéztem. De magyar, csak furán hangzik. Anyukámnak tetszett – magyarázza, majd végül egyben maradt ujjaikra pillant. Elengedi ő, lassan, nem rántja el, a pillanat fura, ölelkezni sem szokott, ettől meg nem akad ki, szóval jó jel.
- Nos, akkor... mi legyen? Kávé és kaja vaaagy... majd máskor? - ez furán hangzik, de felőle kész ártatlan momentum.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813361#post813361][b]Palotás Polli - 2020.07.15. 01:00[/b][/url]

Amikor még kisebb lány volt, akkor rengeteg tündérmesét olvastak fel neki a szülei, sőt szereztek mugli könyvesboltokból olyan történeteket, ahogy a muglik látják a tündéreket. Ezeket mindig nagyon szerette, talán még jobban is, mint a varázslók által írt sztorikat, mert jobban szerette azt a verziót, hogy a tündérek kedvesek és barátságosak, mindent megjavítanak, miattuk virágzanak a virágok és hogy ha a bizalmadba fogadsz egyet, akkor örökké a legjobb barátod lesz. Ehhez képest a varázslók hiú bajkeverőknek tartják őket, akik csak kívülről szépek, belülről meg… kevésbé. Az ő fejében kicsit keveredik a valóság, meg a 8 évvel ezelőtti esti mesék – amiket a húga miatt még nem is olyan túl régen hallott-.
Erre most egy szempillantásra ugyan láttot egyet, akin a méretéből meg a külsejéből is látszott, hogy még egészen kicsike. Már nem emlékszik pontosan, hogy mekkorának kellene lennie egy tündérnek, de ez egészen biztosan kisebb volt annál, valamiféle növendék egyed lehetett. Aztán huss, olyan gyorsan elillant, hogy Polli abban sem volt biztos, hogy tényleg azt látta, amit. A barna mütymürütynek sem kellett több, ezt közelebbről meg kell néznie, lehet, hogy segítséget kér.
Polli éppen a szomszédos rózsabokrot kezdte finoman széthúzni, amikor egy ismeretlen beszéde ütötte meg a fülét. A hang irányába fordulva megállapítja, hogy egy vele nagyjából egykorú lány áll tőle nem messzire – vagy ha olyan ütemben fejlődik, mint ő, akkor sokkal idősebb, de igyekszik megmaradni a realitás talaján-.
- Neem, szerintem tündér lehet. Még kicsi, biztosan az anyukáját keresi. Segítsünk neki! –
Feleli lelkesen kezeit kissé tapsikolva, majd újra a tüskék közé nyúl, mert egészen közelről hallja a borzalmas visítást. Attól is fél, hogy a kicsi megszúrja magát.
- Az anyukája vajon nem hallja, hogy keresi? Elég hangos. –
Tűnődik határozottan bólogatva a saját megállapításán. Ha a közelben lenne, egészen biztosan jönne érte. Ebben a pillanatban a bokor aljából előtör az aprócska, színes szárnyú kis alak, és tempósan átiszkol a következő bokorhoz, ami ugyan már nem szúr, de cserébe nagyon is terebélyes, dús lombozatú. Egy pár másodpercig úgy tűnik, mintha elhallgatna, majd többször rövidebbet sikít. Polli baljával a jobb felkarján dobolva tűnődik a rózsatő és a szétterülő bokor között félúton, hogy most mégis mi történt. Megtalálta a mamáját és éppen fenekeli? A tündérek vajon megütik a gyerekeiket?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813366#post813366][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.07.15. 10:01[/b][/url]

A Nap egyre kevésbé tűz, így már porcelánszín, érzékeny bőröm is kezd biztonságban lenni. Ugyan még időben vagyunk naplementéig, attól függetlenül furcsa nekem, hogy ilyen napszakban is kijöttem az alagsorból. Nem szeretem annyira a napfényt. Éjszakai állat vagyok, a sötétség megnyugtat. Más abban lelki meg az igazi poklot, számomra mégis a Nap lemenetele utáni időszak az, amiben otthonosabban mozgok. Többek között ezért sem érzem kellemetlennek, hogy talán a késő délutáni kávét – vagy teát, még meglátjuk – egy félig-meddig idegennél fogom elfogyasztani. Ha lesz nála otthon egy filter earl grey és jó zsíros tej, akkor meg is válaszoltam magamnak, hogy mi lesz az ital, amit magamhoz veszek. Britlány lévén többször fogyasztom a szárított levelekből készült finomságot, mint a kávét, de az utóbbit sem vetem meg egy pillanatra sem. Apám inkább a kávés. Tudjátok azonban a pici üvegpoharakból szürcsölgető fajta, mint amit a magyarok nagyanyjuknál vagy dédnagyanyjuknál láthattak. Egy kis presszó a kotyogósból, tejszínhabbal a telején. Kiskorunkban csak a habbal együtt juthatott kávéhoz mindenki, de micsoda élmény is az, Merlinre!
– Igen – bólogatok apám származására. – Anya angol. De ő aztán teljesen – mosolyodok el a nő gondolatára, hiszen ha már láttál tipikus angol hölgyet, akkor az nem más lesz, mint az én édesanyám. Aki szeret sorban állni, mindig mosolyog és a kedvenc témája az idő az öt órási teája mellé. Apám meg… hát ő az igazi csábító, tűzről pattant idős férfi, akinek magyar temperamentuma mellett még a huszonéves lányok sem tudnak elsétálni anélkül, hogy ne keltené fel az érdeklődésüket. Éppen ezért tartunk ott családilag, ahol. – Apa pár éve költözött vissza Budakeneresdre a legújabb nőjével. Anya kinn maradt Londonban – teszem hozzá egy elhúzott szájmozdulattal. Nem hallani hangomból, hogy annyira bántana a dolog, elvégre a szülők így is teljesen rendben vannak egymással valamilyen perverz módon. De azért érezhető, hogy nem teljesen vagyok kibékülve a helyzettel. Szeretném, ha újra egy család lennénk, habár anyám szerint így is bőven azok vagyunk, csak Ferdinánd az, aki néha örökbe fogad egy-egy modellt valamelyik puccosabb eseményről. Ő már csak ilyen.
Hosszú időbe telt, mire valamennyire elfogadtam a helyzetet, de most már csak akkor játszom a kerítőt, hogyha mindhárman egy légtérben vagyunk, ami – valljuk be – eléggé ritkán van. Nagyon nem bírom ezt a klisét, amit képviselünk; a gazdag idős apa elvált a fiatal anyukától, van egy kölyök, aki én lennék, és az öreg maximum két évente váltogatja a nőket, mert megteheti. Hatalmas ház és birtok. Személyzet.
– Voltunk ott nyaralni – felelem csillogó szemekkel. – Törökország nagyon szép. Te jártál már ott? – de az is lehet, hogy túl távoli rokonok. Sőt bizonyára, csak azt nem hallottam ki a mondandójából, hogy „elvileg”. Vannak ilyen bakik, hiszen egyben érteni minden magyar mondatot még mindig embert próbáló számomra.
Továbbra is szívesen hallgatom az ételek milyenségét, és sóvárogva harapom be alsó ajkamat. A feddő hangnemre ismét szélesen elmosolyodok. A gulyásra pedig bólogatni kezdek. – Nem mondom, hogy az angol nem eszik nehezet – gondolok itt a mindenféle pitére, ami a zsírosabbnál zsírosabb húsokat tartalmazza és a szénhidrát tartalma is az egekben van. Plusz a gravy. Ú, hagyjuk abba, mert mindjárt levadászok egy madarat és azt eszem meg – természetesen egy kis játék után – Belián előtt.
A következőkre viszont kitisztul tekintetem, s ahogyan a Nap fáradó sugarai megvilágítják arcomat, úgy csillannak meg szürkés szemeim is.
– Meg én – persze, hogy megvárom. Mára már nincsen dolgom és este sem kell majd nagyon tartanom senkitől sem, mert cicaformában viszonylag gyorsan visszaügetek a kastélyba. A biztonságos úton – nem az erdőben, persze – nem eshet bajom, mert egy kóbor kutya támadása sem jelent rám különösebb veszélyt. Legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint. – Ez nagyon kedves tőled – teszem hozzá, hiszen az angol udvariasság igenis megkívánja, s így is gondolom.
„Ez annyira nem igaz”, csapja meg fülecskéimet a mondat, amire szűkített szemhéjakkal, érdeklődőn csillogó szemekkel fordulok a fiú felé. Nem kérdezek, inkább várom, hogy kifejthesse, mégis mit jelent ez pontosan. Az apró, zavart köhintésre elrejtek egy mosolyt ajkaim összeszorításával, hiszen nem szándékom teljesen megerőszakolni őt nyíltságommal, de meg kell hagyni, hogy rendkívül bájosnak találom, hogy ő ilyen. A Rellonban a nagyszájú srácokhoz vagyok hozzászokva, akik inkább haver kategóriába sorolódnak abban a pillanatban, hogy megismerem őket. Belián meg… nem akarok messzire menő következtetéseket levonni, de mindenesetre ő teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam. Ezt ezalatt a néhány tízperc alatt is meg tudom állapítani.
Mugli. Micsoda érdekes fordulat. Látszik rajtam a teljes meglepettség. Nem szoktam varázstalan emberekkel találkozni, s nem kell azt hinni, hogy ez most nálam valami bazári majom kategóriába tenné őt, de még jobban érdekelni kezd, hogyan is került ide, hogyan tanulhat itt, ám ezt most nem itt és nem most kell megbeszélnünk teljességében, így csak hümmögve bólogatni kezdek.
– Ez nagyon izgalmas – teszem hozzá őszintén. És az, hogy mindezt ilyen természetesen, szégyentől mentesen mondja – mert ugyan mit is kellene szégyellni rajta – még színesebbé varázsolja nekem az őt körülvevő aurát.
– Anyukádnak jó ízlése van. Szép neved van – engedek meg egy bájos mosolyt, majd a falu irányába fordulok. Erre indult haza a fiú, ezért feltételezem, hogy nem a kastélyban lakik. A kérdésre hirtelen fordulok vissza, mintha le szeretnék rá csapni, és hatalmasakat gesztikulálva kezdek tiltakozni a következő alkalom ellen. – Most – mondom, amibe bele is pirulok. Nem szeretnék erőszakos lenni, ezért torkomat köszörülve fogalmazom át a dolgot. – Ráérek ma. Szívesen megyek most.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=813393#post813393][b]Helvey Belián Balázs - 2020.07.15. 19:30[/b][/url]

Kósza mozdulat, ahogy karját vakarja meg és kapja le akaratlan a sebtetőt, az apró karcok csak ilyenkor kellemetlenek és mióta nem rágja a körmeit, annyira, nehezebb vakarózni, de kellemesebb is. Jóleső libabőr fut végig a karján, ahogy elhúzza ujjait onnan és figyeli a másikat, akit kávéval fog kínálni, mert az olyan egyszerű dolog és amúgy az, a filmekben is mindig így történik, egy apró, véletlen találkozás, majd beszélgetés, noha ez is rövid volt ahhoz, hogy megtörténhessen, de a cselekmény, amely kiváltotta, indokolja. Agya persze szajkózza, hogy túl gyors, túl gyors, valóban, de igazából mihez képest? Minden kapcsolata hirtelen és váratlan érte, egyik pillanatban még élte a kis magányos életét, pár perc alatt lett lakótárs, lett és lettek barátai, ismerősei, hirtelen volt maga az első csók is, majd az, amelynek hitelt tudott adni. És lám, még mindig bírja, él, szóval nem panaszkodik, görcsöl, vagyis, igyekszik. Miért ne. De a változást ő érzi, tudja honnan és hogyan jött és a tükörben is látja néha, nem azt mondva ezzel, hogy hiányolja. Csak amikor rossz, akkor vágyik vissza az erdőbe, ahonnét jött.
- Ó, értem, értem. Ő angol – bólogat, hogy akkor érti a felállást, vegyes házasság, nincs ezzel semmi gond, a két kultúra ugyan eltér, de meg is fér egymás mellett, szerinte. Szeretett volna kijutni oda, csak az élet közbeszólt alapon maradt az, hogy csak annyit lát, amennyit a média mutogat belőle. Már kérdezne ismét, amikor felszisszen. Na tessék, most már biztos, hogy érzéke van arra, hogy a kényelmetlen témákba belekérdezzen. Nem ez az első, túl sokszor tapasztalta, hogy telibe, nem kellene néha meg se szólalnia, bár nem látja rajta, hogy kesereg, dühös, vagy bármi, de nem mindig mutatkozni, elég érezni azt. Szusszan egyet végül.
- Ne haragudj a kellemetlen téma miatt, nem volt szándékos – mert na, lehet elfogadni, egy gyereknek akkor is apa és anya egy egység, még ha ők nem is működnek már nagyon régóta egységként. - A legújabb. Hát akkor gondolom... na mindegy, semmi közöm hozzá. És te akkor úgymond, két helyen élsz? - mert ha kint az anya, itt az apa, nyilván mindkettőt látogatja, ahhoz idős, hogy láthatási jog meg ilyenek kellenek, de mégis, a szülei. Neki is lett volna rá lehetőség, ha bevállalja és nem hallgat arra a bizonyos „ajánlatra”, amely a kényelmet nyújtotta a minisztériumnak, az mindegy, hogy ő azóta meggondolta magát, de mersze nincs cselekedni, talán esélye se akad. Csak reménykedni tud, hogy minden rendben van otthon, mindenkivel. Ennyije maradt, meg pár apró holmi.
- Sajnos nem. Nemigen voltam külföldön, egyszer ühm... még régen, a régi ismerősökkel, meg mikor az iskola szervezett sítúrát. Jó, meg az iskolával a tipikus „bécsi karácsonyi vásár” úton – családja belföldi utazós volt mindig, idehaza nagyon sok helyen jártak, az Alföldtől a Mecseken át, fürdők, parkok, üdülők, amikor épp mire futotta. Ezért is kapott rá arra, amikor saját maguk mentek, messzire, csak hát, rá is járt a rúd, elég rendesen.
- Mindenki eszik nehezet, csak másképp. Ott ha jól tudom, a vacsora a fő étkezés és a reggeli is kiadósabb – vakarja meg állát gondolkodva, valami rémlik neki. Sonka, tojás, paradicsomos bab talán, hol mi a szokás. - Bár valljuk be, a legdurvábbak az amerikaiak – elég csak a hamburgerre, a cukros lőrékre gondolni, amiket a filmjeikben látni és azt valójában tolják befele. Meg is látszik, bár itthon is, nem kell messzire menni. Nem is fognak, csak a házig, ha már sikerült kinyögnie.
- Ugyan, hát semmiség - megint a túl gyors érzet, érzi, hogy pulzusa kicsit emelkedik is, a lemenőbe forduló nap sugarai melegítik bőrét és pár izzadságcseppet is érez bőrén, saját magát múlja felül ezzel az egésszel. Most megint kicsit kerüli a tekintetét, akaratlan, de ha ismerné, tudná, miért. Vagy hát lehet, hogy üvölt róla, hogy ő távolságtartóbb és lassabb, mint az átlag. Néha irigyli a bátor, a szabad szellemű és semmi és senki nem akadály felfogást, azt, amivel ő is élt, a határozott és erélyes jellemmel, amely nem aggódik semmi miatt, csak teszi, amit csak akar. Irigyli, majd aztán el is engedi. Neki ez kényelmes, lehet nem a leghatározottabb, nem a „macsó”, ez van, háttérember és annak pont ilyennek kell lennie. Így is több figyelmet kap néha, sokszor, mint amennyit szeretne, de ezzel jár, ha az ember népszerűbb ember mellett cövekel le, vagy épp csak mugliként varázslóiskolába iratkozik. A másik meg fogja várni, amíg ő főz. Annyira nem hosszú idő, de nem is öt perc, ő mágia nélkül dolgozik ugye, szóval, talán nem is tudja, hogy mire vállalkozik. Persze, nem fogja lelakatolni az ajtókat, ha út közben meggondolná magát. Inkább mégis ellövi a poént alapon teszi le azt a kártyát, amin mindene van. Meglepi, látszik az arcán, ő meg a tarkóját vakarja, hogy na igen, erre sose számít senki, biztosan mindenki azt hiszi, hogy ő is pálcával hadonászik, de csak a fakanállal szokott, amikor épp a macskának magyarázza, hogy jó lenne, ha nem nyervogna úgy, mint akit nyúznak, mert épp ő abból a csirkéből akar enni.
- Annyira nem, sőt. Egyszerű, meg ilyenek – von vállat, mert valljuk be, a mágia mellett a semmi, nos, lehet épp unalmas. De ezt gondolja ő, a mágusoknak a villanykörte is izgalmas, meg egy görkorcsolya, hát ezek után lehet egy személy is.
- Köszi – nevet aprót arra, hogy szép. - A másik meg a Balázs, de sokan az előbbit jegyzik meg – nem zavarja, sőt, neki még mindig mindegy, a „hé, te” is megszólítás. Egy lépést tesz épp, mire Nelli fordul vissza, hogy tiltakozzon, elsőre azt hiszi az egész ellen, de csak a későbbi időpont az, amit nem akar. Meglepve pislog rá, hogy ez a ragaszkodás a most-hoz kicsit új neki, de végtére is, saját maga hozta fel, szóval...
- Oké, oké. Most. Akkor ühm, erre lakom – mutat az utca felé, és elindul. Kicsi idegességében gyújt rá automatikusan, pedig a terv az volt, hogy kevesebbet teszi. Mindegy annak már. - A lakótársam nincs otthon, vagyis nem volt, mikor eljöttem. Remélem nem vagy allergiás a kis kupira és a macskaszőrre – mert nem rámolt el mindent teljesen, de így is, pasikhoz képest patika rend fogja fogadni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=814167#post814167][b]Niadra - 2020.07.25. 12:24[/b][/url]

Esze ágában sincs elzavarni senkit, tipikusan az az ember, aki szeret tanítani, mesélni, valamit adni másoknak - többek között ez az oka annak, hogy nem maradt hazájában, hanem inkább új utakon jár. Távol áll tőle az agresszió, ami fajából kiindulva egyébként jellemző tulajdonsága kellene legyen, így hát nem is képes kimondottan erélyes vagy támadó lenni. Sokkal szívesebben ül le megbeszélni a dolgokat, mintsem erőszakkal tegyen pontot a végükre, ettől olyan különleges ő. S hogy ezek után kérdés-e még, hogy maradhat-e Zina? Nem, egyáltalán nem.
- Dehogy is, maradj csak. Örülök, ha tetszik. Még itt leszünk egy pár órácskát, ma enyémek a lurkók - kedvesen elmosolyodva fordítja feléjük fejét, miközben arra gondol, mindannyiukra ráfért már egy kis szünet. Panaszra nem lehet oka: a gyerekek szinte szó nélkül, tátott szájjal hallgatták és itták szavait, így nem igen kellett fegyelmeznie őket. Jobb is így, nem akar szigorú lenni - plusz így már egyértelmű, hogy jól csinálja, amit csinál, mivel leköti őket.
Ez az eszmefuttatás akár messzebbre nyúló is lehetne, amennyiben nem érdekelné hihetetlen mód Zina ebédje. Sok mindent látott már, sok mindennel találkozott - és még mennyi mindennel nem! -, de ez az étel nagyon piszkálja a fantáziáját. Talán kissé illetlenül közvetlen módon érdeklődik iránta, de végtére is mindegy.
- Hot dog - ismétli meg és azonnal összevonja a szemöldökét. Kell némi idő, hogy összerakja a képet, amikor pedig megvan, nemes egyszerűséggel elfintorodik. - Én úgy tudtam, hogy errefelé szeretik a kutyákat. Nem gondoltam volna, hogy megenni - szíve szerint meg is csóválná fejét, ehelyett azonban csak érdeklődését vesztve fordul vissza sajátjához. Felesleges is elmondanom, hogy mindez nem álszentségből fakad: sokféle vadon élő vagy háziasított állatot fogyasztott már el, de ha egyszer valakit a "leghűségesebb barátjának" tart, akkor nem azon gondolkodik, hogy sütve, rántva, vagy darálva fogyassza el. Barbárok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=814252#post814252][b]Antal Zina - 2020.07.25. 23:09[/b][/url]

Öröm, lelkesedés; Zina elmosolyodva bólint az engedélyre, testtartása ellazul, így már nem érzi úgy, hogy rosszban sántikálna a hallgatódzással. És a többiek ebből egy egész napot kaptak? Helyettük is örül inkább, minthogy irigykedne rájuk, vagy azon siránkozna, neki nincsenek már ilyen meglepinapjai. - Köszönöm a lehetőséget. - Érzi, mégiscsak nagyobb már, tanodás, nem előkészítős, mint a többiek a földön, és ezzel a kedvesen erőltetett komolysággal, ami a felnőttnek látszani akaró gyerekek sajátja, kihúzza magát. Még a lábait is kibogozza törökülésből, elvégre az nem eléggé nagylányos - még ha rendre látja is a felsőbbévesektől imitt-amott.
- Azt hittem ilyen csak a filmekben van - kerekednek el a szemei, miközben az őszinte, de igencsak meglepett szavak kicsúsznak a száján. Visszapislog a nőre, nézik egymást, mint a madarak a kisállatkereskedésekben elhelyezett szomszédos ketrecekben, amikor átmorzéznak egymáshoz, hogy "hé, szerinted is finom a gilisztanyál?", "nem, Pablo Diego, nem feküdtem le a tesóddal". Mármint na, a madarak nem tudnak morzézni, nem csoda hogy elbeszélnek egymás mellett, de Zina és Niadra? Próbáljuk akkor meg máshogy. Mielőtt túlságosan mélyen beleivódna a nő fejébe a képzet egy bongyori ebekre nyálukat csorgató, "ay puppy, ay puppy a-ay" feliratú előkés társadalomról, megköszörüli torkát, hogy eloszlassa a kialakult félreértést. - Nooos nem is eszünk kutyákat. Disz... Azt hiszem disznóhúsból van, igen, bár ugye mivel nem boltban vettem, nem volt ráírva, hogy pontosan miből készült, így csak azt tudom, hogy általában hogyan... De a hot dog az egész kaja neve, így bucistól mindenestül, nem arra utal - és nyomatákosít - tündérbecsületszó nem arra utal, hogy kutyákat... Eh, szegény kutyák. - S megrázza a fejét.
- Azt mondjuk nem tudom honnan ered a neve - emeli a szájához, hogy újabbat harapjon, ám belefagy a mozdulatba, és puhatolódzón a másik, még érintetlen hot dog felé biccent. - Meg szeretné kóstolni? - Mindeközben akaratlanul is felmerül a lányban, hogy vajon a kólához mit szólna a nő... Fekete is, pezseg is... Mondjuk oké, persze, az, hogy egy valamit nem ismer nem jelenti azt, hogy azt se tenné. Ki az aki nem hallott még ezekről?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=814402#post814402][b]Bossányi Karola - 2020.07.26. 21:18[/b][/url]

Nem akartam megijeszteni a lányt, de szerencsére nem is ijedt meg, az viszont látszott rajta, hogy valami nagyon is felkeltette az érdeklődését, s mivel korábban is úgy láttam, hogy kerget valamit, így már szinte biztos voltam abban, hogy valami lapulhat abban a rózsabokorban.
-Tündér? Nem sűrűn látni erre tündért, nahát - egy kicsit meglepődtem ezen, bár nem volt lehetetlen, hogy efféle lényekkel is találkozhassunk a játszótéren. Mondjuk nem hittem azt, hogy kedvelik a zsúfolt helyeket, de a lány szerint eltévedhetett ez a kis tündér. - Segíthetünk, csak nem tudom, hogyan találjuk meg az anyukáját, sajnos annyira nem értek a tündérekhez - vallottam be a tapsikoló lánynak, egy picit furcsálltam a lelkesedését, de ki tudja, lehet hogy ez neki újdonságnak számított.
- Óvatosan, ez eléggé szúr - próbáltam figyelmeztetni őt, miközben még mindig hallatszott a kis tündér visítása. Rossz érzésem támadt, s még az is megfordult a fejemben, hogy talán ő is megsérült, vagy az is lehet, hogy valaki ráijesztett, és ezért menekült a rózsabokrok közé.
- Nem tudom, még az is lehet, hogy valami ráijesztett, emiatt menekült el, és akkor talán az anyukája meg sem találja. Egyszer olvastam egy történetet, amiben azt írták, hogy a tündérek félnek a macskáktól és a nyestektől. Talán egy nyest lehetett a ludas - tártam szét karjaimat, hisz ebben sem voltam biztos. Közben magam is odaléptem a bokorhoz, hogy segítsek azt széthúzni.
- Hopp, nézd csak, ott iszkol! - sikerült kiszúrnom, amint a kis tündér átevickélt a levelek közt, és megiramodott a másik bokor felé. Sietve el is tűnt annak sűrű zöldje közt, s egy ideig csönd lett a játszótéren. - Lehet, hogy tőlünk is fél - jegyeztem meg, miközben a lányra pillantottam. - Amúgy Karola vagyok, az arcod ismerős, nem te vagy az egyik új elsős a suliban? - prefektusként próbáltam figyelemmel követni a legújabb diákokat, s ez nagyjából ment is, kivéve, amikor egyszerre többen is érkeztek.
- Ajjaj, megint sír. Lehet, hogy megszúrta őt a rózsatövis. Jó lenne neki segíteni valahogy, de nem nagyon értek a tündérekhez. Szerinted mit csináljunk?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=814645#post814645][b]Palotás Polli - 2020.07.28. 19:49[/b][/url]

Furcsa módon most, hogy a kíváncsisága erősebb, mint az érzékenysége, nem annyira borítja ki ez az éles hang. Valószínű azért, mert a távolból, egészen halkan találkozott először ezzel a zavaró zajjal, volt ideje tolerálni, sőt még a felfokozott figyelmét átirányítani az ismeretlen megismerésére, nem pedig a szorongásnak átadnia magát. Ez ritkán szokott előfordulni vele, évek óta ezen dolgoznak, hogy az átlagos ember számára kellemetlen, de tolerálható dolgot kezelhetővé tegyék Pollinak is.
- Nagyon hívja szegény… - Sóhajtja kezeivel betapasztva a fülét egy hangosabb tündér sikoly után, hiszen az ő kíváncsisága sem végtelen annyira, hogy a bántó hangokat korlátlanul elviselje. – Remélem nincs baja a családjának. – Folytatja zavartan szétnézve, hátha egy mérges, vöröslő arcú tündérmama közelít feléjük furkósbottal a kezében, mögötte pedig a tündérhadsereg áll készen arra, hogy a két galád embertől megmentsék az apróságot. Szerencsére nincs semmi ilyen, de balszerencsére olyan sincs, hogy a féltő anyuka széttárt karral száll a kicsi felé, hogy tovaszálljanak együtt az otthonuk biztonságába.
- Igen, vigyázok.  – Helyesel, ahogy próbál manőverezni a tüskék között, ám hamar elveszíti a kicsit még azelőtt, hogy megérinthette volna, így jobb híján kihúzza karját a belátás javítása érdekében. Ez nem sikerült tökéletesen, az egyik tüske néhány centi hosszan felületesen belekarcol a hüvelyujjába, amit egy hal sziszegéssel díjaz. Egy futó pillantást még vet az égő sebre, de folyó vér híján elintézi egy vállrántással, újból a mentési akcióra koncentrál.
- Ugye nem tőlem fél? Már akkor sírt, amikor idejöttem. – Ő semennyire nem érzi magát nyestnek, macskának egy kicsit esetleg, a testvérével szoktak macskafújást utánozni, amikor játékból ellenkeznek egymással vagy a szüleik olyat kérnek tőlük, amit nem akarnak megcsinálni. Jó, lehet egy kicsit jobban macska, mint kéne. De most csendben volt.
Huss! Mint egy szempillantás, úgy iszkol el az apró szárnyas lény, ettől Polli is hátralép ijedtében, mert váratlanul érte. Bólogatva helyesel, szerinte is fél tőlük. Mondjuk, ezt nem is csodálja, tőle a legtöbb ember csak 1-2 fejjel magasabb, mégis tudja zavarni a látványuk. – Túl hangos voltam? – Kérdi suttogva, kicsit összébb húzva magát. Polka csak segíteni akart, nem rémisztgetni ártatlan gyerek tündéreket. – De, nem rég jöttem. Szerintem én is láttalak már valahol. Polli vagyok, eridonos. – Mutatkozik be Karola bal fülének egy bizonytalan mosoly keretében. Már megtanulta, hogy a háza egyfajta identitást ad neki, a rellonos az ijesztő emberek háza, ha nem nézzük Olcsit. – Te melyik házban vagy? – Még egészen újdonság neki ez a házasdi, minden érdekli ezzel kapcsolatban, de legalábbis az, hogy kell-e félnie az illetőtől.
Egy újabbat sóhajtva rázza meg a fejét. Ő sem látott még sok tündért, fogalma nincs, hogy milyen hangokat adnak ki magukból, amivel hívni lehet őket magukhoz. Elsa módszerét ismeri, de abban biztos, hogy az nem fog működni itt és most. – Valahogy csapdába kéne csalni, hogy nehogy megsérüljön. Remélem őt nem karcolta meg a rózsa. – Nem tudja, hogy mennyire lehet puha és érzékeny a bőre egy ilyen lénynek, főleg, ha még mini. – A tündéreknek nem kedveskedni kell? Ő vajon megérti már? – Kérdezi halkan elhúzva a száját. Mintha valami olyat olvasott volna, hogy beképzeltek és dicsérgetni kell őket. – Egyáltalán honnan tudnak emberül? – Ráadásul mi van, ha külföldről jött ide a tündér egy vándorcirkusszal vagy ilyesmi? Mi van, ha török? Nem nézett annyi Szulejmánt, hogy meg tudja dicsérni törökül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=814839#post814839][b]Elijah Kearney - 2020.07.31. 21:34[/b][/url]

Lóbálom a lábam és? Valamit kellene csinálni, sőt, biztos, hogy kell, mert kattognak a fogaskerekek és az senkinek sem jó, főleg nekem. Petyán se lóghatok mindig, vannak barátai, ott az a lány, meg ha az nem is, biztos lesz, csak nekem nincs mert… fogalmam sincs. Tetszenek, szépek, de amikor tenni kellene valamit, akkor így leakad a rendszer és azt sem tudom, hogy mit csináljak. Sőt, annál rosszabb. Néha nézem a nagyokat, hogy csinálják, amíg el nem hajtanak, hogy van-e jobb dolgom, pedig már nem vagyok kicsi. Tudom, hogy elsősnek az voltam, mindenhogy, de most már megnyúltam eléggé, valamennyit edződtem is a meccsek alatt, de még mindig gyereknek néznek és fognak is, ameddig élek. Megszoktam, igazából, azt is, hogy sokan unszimpatikusnak tartanak, ha figyelek, de amúgy mást nem tudok. Nincs bátyám, apámat ritkábban látom, mint illene, vagy mint anyut, az idősebb srácok nem haverkodnak velem, így… valakitől muszáj tanulnom nem? Jó, nem a rellonos meg ilyen arcoktól, az durva lenne és nem akarok olyan lenni. Sőt. De sok van, akik közül szívesen lennék valamennyire olyan. Hasonló. Nem tudom. Magam akarok maradni, így, de kicsit mégsem. Ez elég bonyolult, oké.
Hátrébb csusszanok, helyezkedek úgy, hogy a fokok között lógjon le a lábam, majd még csusszanok hátra és megkapaszkodom. A seprűn ezek nehezebbek, az a lajhárlengés azóta se nagyon sikerült, véletlen is volt, de attól még az egyensúly javult, kevesebbet esek és kelek, bénázok, cselekszem. Vagyis ezt látom. Sose vagyok biztos semmi mágiában, de igyekszem. Valahogy. De tudom, hogy nekem nem pálcás jövőm lesz, az lesz a biztos.
Kapaszkodom ugye, erősen, majd lendülök hátra, hogy mint valami majom, úgy lógjak. A pólóm a nyakamba csúszik, morcos képpel húzom fel és tűröm be a hasamnál gyors, hogy fejjel lefele, de lássak. Érzem, hogy tódul a vér a fejembe, de kellemesen csüngök, miközben nézem a teret. Így fura, aztán a hintákra csak így látok lá, ahol… Ó!
- Lau! – kiáltok fel, elengedem a mászókát és fejjel lefele, viszont integetek neki mint a vadalma. Persze, nyakat törni nem kéne, így hamar kapaszkodok vissza, hogy kicsit nyögvenyelősen húzzam fel magam, és végül leugorhassak a porba. Fejem kell megráznom mert szédeleg a lógástól, miközben elindulok felé. Ó igen, a hinta, amit a lábaim kinőttek már, de őt se zavarja.
- Csatlakozhatok? – mutatok a másik hintára, mert igen, nem akarok egyedül lenni és gondolkodni, arra meg nagyon jó a beszélgetés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=815339#post815339][b]Juhász Laura - 2020.08.08. 19:42[/b][/url]

Boldog vigyorral az arcomon hintázom. Itt és most nincs semmi ami aggasztana. Semmi negatív gondolat, csak a  megnyugtató mozdulatsor, az enyhe szellő az arcomon. Kicsit hátrébb is hajtom a fejemet, hogy a hajam kényelmesen lelóghasson és behunyt szemmel élvezem az egészet.
Így aztán pláne nem veszem észre a felettébb látványos mutatványokat végrehajtó fiút. Hogy is venném észre? Pedig tényleg klassz kis produkciót nyom le. A kiáltást azt viszont meghallom. Rögtön fel is pattan a szemhéjam, jobban hátradőlök, hogy lássam ki kiabálja a nevemet. Fejjel lefele látom meg hát én is Elit, aki úgy lóg a mászókán, mint valami pók. Vagy majom. Vagy pókmajom. Aztán lehuppan a földre, én pedig megijedek hirtelen.
Kiegyenesedem, majd kiugrom a hintából egy biztonságosabbnak tűnő ponton, szerencsére sérülés nélkül megúszom a dolgot és már pördülök is az eridonos felé.
- Eli! Jól vagy? – kiáltok oda neki aggódva. Aztán megtorpanok látva, hogy felém tart, és látszólag nincsen semmi baja. Direkt ugrott akkor így le, nem is tudom miért látszott fejjel lefelé valamiféle esésnek, véletlennek, balesetnek. – Öhm, persze.
Egyelőre még földbe vannak gyökerezve a lábaim, alaposan végigmérem a srácot, hogy tényleg-tényleg-tényleg semmi baja-e, és csak utána lépek vissza a hintámhoz.
- Gyakran hozod rá a frászt gyanútlan lányokra ilyen mutatványokkal? – kérdezem vigyorogva, miközben leülök a még meleg ülőrészre. – Nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül és ahogy leérkeztél, azt hittem hogy leestél. Pedig gondolhattam volna, hogy egy kviddicsesnek ez semmi – magyarázkodom nevetve. Egek, de buta vagyok, hisz a fiúnak van egyensúlyérzéke, meg koordinációja is, nem olyan béna mint én. Még jó, hogy nem esik le onnan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=815911#post815911][b]Bossányi Karola - 2020.08.19. 09:53[/b][/url]

Rossz volt hallani a kis tündér sírását, teljesen megértettem azt, hogy a lány miért aggodalmaskodik, s láthatóan már őt is kezdte zavarni az egyre élesedő hang.  - Reméljük, hogy nincs, mondjuk inkább az lesz a gond, hogy valószínűleg elszakadt a családjától és nem talál vissza hozzájuk - ezt tartottam a legésszerűbb magyarázatnak, bár annyira nem voltam képben azzal, hogy milyen ellenségeik lehetnek a természetben ezeknek a kis lényeknek, s hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hogy honnan is kerülhetett ide ez a kicsi.
- Tőled? Nem, dehogy! Nem vagy ijesztő - mosolyogtam a lányra, s ezt az elméletét teljességgel kizártam. Bár, utólag átgondolva eszembe jutott valami, s ahogy gondolkodtam, talán még az arcomra is kiült az, hogy éppen töröm valamin a fejemet. - Hm, tudod mi lehet? Ugye ez egy játszótér, és elképzelhető, hogy mondjuk valamelyik kisgyerek játékként nézett rá, talán rá is ijesztett, és lehet hogy emiatt van ennyire megijedve. Mondjuk én is ijedt lennék, ha elszakítanának a saját környezetemből, de ne vedd magadra, oké? - bátorítóan szóltam hozzá, hisz nem akartam azt, hogy a lelkére vegye ezt az esetet. Közben feltűnt, hogy ismerős a lányka, bár elég picinek tűnt, így nem voltam biztos abban, hogy vajon a suliba jár-e, vagy esetleg máshol láthattam.
- Örvendek Polli, akkor most már tudom, hogy miért tűntél olyan ismerősnek! Eridon, klassz ház - mosolyogtam rá kedvesen, és a kezemet is nyújtottam felé egy kézfogás erejéig, miután bemutatkoztam. - Év elején töltöttem ott néhány napot, mert nálunk volt egy kis forgatag a levitában, elég sok minden felújításra került, szóval addig szétosztottak minket a házak közt. Jó volt az ott töltött időszak is, szép a klubhelyiségetek - ez maradt meg bennem leginkább, ugyanis az idő jó részét ott töltöttük.
- A levitában vagyok, de ne higgy a híreszteléseknek, azért nem csak a tanulásról szól az életünk - mondtam mosolyogva, mígnem visszakanyarodtunk a tündérekhez, s lényegében kiderült hogy egyikünk sem ért hozzájuk igazán.
- Ez jó ötlet Polli, csak azt nem tudom, hogyan tudnánk őt csapdába csalni. Nagyon gyorsan mozog, kis helyen is megtud bújni előlünk. Hm - tanácstalanul sóhajtottam egyet, nem voltam felkészülve ilyen tündérmentőakcióra, így erősen agyaltam, viszont Polli közben egész jó ötleteket osztott meg velem.
- De , azt hiszem, ezzel nem is mondasz hülyeséget. Talán próbáljunk meg kedvesen szólni hozzá, ha megérti, lehet hogy idejön hozzánk. Próbáljuk meg - azzal leguggoltam ahhoz a bokorhoz, aminél a legutóbb láttuk őt, Pollira pillantottam, majd vissza a bokor sűrűjébe.
- Szia Kistündér, Karola vagyok, ő pedig Polli, nem akarunk bántani, segíteni szeretnénk - nem mozdultam, csak vártam, hátha lesz valami reakció, bár abban sem voltam biztos, hogy érti majd a szavaimat. - Lehet, hogy fel kéne adnunk ezt Polli - bár szerettem volna segíteni a tündérnek, nem tudtam, hogy mit kellene ilyen helyzetben tenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=816071#post816071][b]Niadra - 2020.08.23. 20:40[/b][/url]

Épp a lány által fogyasztott étel után érdeklődik, amikor sokkolják a válasszal - persze csak egy pillanatra. Sok mindenről olvasott már, például, hogy egyes helyeken rovarokat raknak az ételbe, de egy dolog mindenhol közös: a kutyák az emberek legjobb barátai. Ebből kiindulva nem kevéssé sokkos állapotba kerül, mikor azzal szembesítik, hogy játszi könnyedséggel tolják az arcukba azokat az édes teremtéseket. Lelki szemei előtt megjelennek a szenvedő, vonyító házi kedvencek, amint lenyúzzák róluk bőrüket, s csak azért nem rázza ki a hideg, mert otthon látott ő már ennél durvábbat is. Elég csak magára néznie zerg alakjában. - Bevallom, én is - széttárja karjait, mivel úgy értelmezi, ez is csak valamiféle szleng, egy általános mondás. Az vitathatatlan, hogy a szerepét kimondottan jól játssza, nincs oka szégyenre, hisz azon túl, hogy bárdolatlan külföldinek tekintik, nem gyanús viselkedése.
- Elég furcsa, hogy olyasmiről nevezik el, ami nincs is benne - töprengőn kocogtatja mutatóujját állán, majd Zinára emeli tekintetét. Tényleg úgy tűnt, hogy nem hazudik, így végül megadóan biccent egyet, inkább magának, mintsem a rellonosnak. - Pedig érdekes kérdés. Esetleg utánanézhetnénk - elmosolyodik, miközben észrevétlenül előrevetít egy következő találkát, ahol kivesézhetik a hot dog történelmi hátterét. Csodásan hangzik - nem.
Már épp lezárná magában a kérdést, mikor érkezik hozzá egy ajánlat, amit nem lenne illendő elfogadnia. Mármint, szegény gyerek, eleszi itt előle a kajáját... De közben meg olyan szívesen beleharapna, főleg most, hogy kiderült, nem kutyából készült! Nos, egy élete, egy halála... Beharapja alsó ajkát és felváltva néz az ételre, majd a lányra, a kíváncsiság pedig győzedelmeskedik, mint általában. - Na jó, de csak egy apró falatot! - ezt nem is igazán Zinának szánja figyelmeztetésképp, sokkal inkább magának, ezzel is igyekezvén emlékeztetni, hogy az ebédje a saját kezében van, míg a farkaslányé maga mellett, a padon. Erőt véve magán félreteszi szendvicsét, a virslis csodáért nyúl, végül pedig szájához emeli, hogy beleharapjon. Az, hogy forró, meg se kottyan neki, ezek az ízek azonban leveszik a lábáról. Szemei elkerekednek, ujjával óvatosan letörli az ajkainak széléhez folyt szószt és elismerően, ámulva kezd el bólogatni.
- Hiszen ez isteni!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=816494#post816494][b]Elijah Kearney - 2020.08.31. 23:23[/b][/url]

Nem sokat lógok fejjel lefelé, látok így olyat, aki miatt feladhatom pókemberi karrierem, de na, azért jól esett mégis. Könnyebb, mint hittem, bár így is nagyra nőttem, ahhoz képest, honnan indultam, nagy darabnak sem lehet nevezni, könnyedén mozgok ilyesmiben is. Nem örökké azonban, így hát hamar a földre is ugrok, miután köszöntem neki és ez által, úgymond magamra hívtam a figyelmet. Épphogy felé nézek, már siet is hozzám, arca pedig kissé mintha riadt lenne. Vagy csak úgy látom? Hirtelen nem tudok dönteni, ezért fejem billen kissé oldalra, mert nem értem, ezért is sétálok tovább, a hinták fel.
- Persze, hogy! Miért ne lennék jól? – lelesek, maximum egy kis por került rám, kezemen a pergő festék apró „morzsája” de semmi több. Nem, nem estem le, meg ilyenek, akkor máshogy kiabálnék. Szóval, így, ha már engedi, odalépve ülök bele a mellette lévő hintához. Kicsit még le van fagyva, úgy érzem.
- Tényleg nincs gáz, még a bokám se húzódott meg – mosolygok is mellé, hogy biztos legyen az a nyugalom, majd aprót lökök a hintán. A felnőtté válás egyik jele, hogy már leér a lábam, így csak azzal rugózva mozgok kissé előre és hátra, de ha felhúznám, akkor menne a hagyományos módszerrel is. De ez is kényelmes. Felnevet arra, amit mond.
- Neeem, nem. Szerintem ezt csak te láttad eddig egyedül. Nem szoktam lányokkal jönni ide – mással se nagyon, mert a legtöbbször tele is van és a kicsik másznak azon a mászókán, nem kéne letúrnom őket onnan.
- Semmi gond. Én is csak akkor, amikor fejjel lefele fordultam. Akkor szúrtalak ki – magyarázom, hogy egyikünk hibája sem, el voltunk nagyon gondolkodva, ezek szerint. – Ha leesek, azt tudni fogok. Naaagyon hangosan kiabálok és káromkodok. Mikor épp milyen nyelven – húzom el a szám, hogy igen, ha nagyon fáj, akkor nagyon mondom. Ez meg csak egy ugrás volt. – Annyira nem vagyok nagy kviddicses, viszont bevallom, segített ezekben – főleg, hogy a seprű mozog és az a lajhárlendülés hasonló ehhez. Pedig az első az tényleg véletlen volt, utána inkább ajánlották, hogy gyakoroljam, élesben jól fog jönni.
- De veled minden rendben? Mármint, hogy ide kijöttél. Vaaagy… hát a hinta miatt muszáj is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=817021#post817021][b]Palotás Polli - 2020.09.16. 00:16[/b][/url]

Nagyot nyelve próbálja meg legyőzni a feszültséget. Elvégre most ő a nagylány, neki kell felelősségteljes döntéseket hoznia, mégpedig higgadtan. Még szerencse, hogy itt van Karola is, mert egyedül rettegne ilyeneket csinálni, így legalább van kire hárítani a felelősséget.
Csak a pillanatnak egy töredéke volt, amíg azt hitte, hogy a prefektus olyat látott, amit ő nem és ezt szeretné közölni vele, hirtelen eláll a lélegzete és meredt tekintettel fordul Karola felé. – Ja… hogy… azt hittem, hogy a szárnya szakadt el…. – Sóhajtja megkönnyebbülten. Ez sem egy jó dolog, ha valakit elszakítanak a családjától – ő már csak tudja. Legszívesebben ő is ordított volna, valószínűleg őt is kergették volna, de nem haza próbálták volna vinni, hanem egy sokkal fehérebb helyre, mint az otthonuk.
Bólogatva hallgatja a levitás lány elméletét. Logikusan hangzik, hogy valamelyik gyerek játéknak nézte, elvégre mennyi élethű játék van már a piacon. A húgának is olyan ajándékokat adtak még pár éve, hogy csak lesett. Attól az élethű sírós kisbabától a mai napig rémálmai vannak, annyira valósághű volt. De Panna elvolt vele, ez a lényeg. – Igen, a kicsik mindent összefogdosnak meg kell nekik. – Bólogat a hatalmas 151 centije magasságáról. Ő már csak tudja, hogy milyenek a kicsik, mint ahogy a kis tündér pánikját is átérzi. Valami ilyesmit érzett nem is olyan túl régen, pedig készítették is rá. – Igen, rémisztő, ha kiszakítanak az otthonod biztonságából és az idegenben vagy… egyedül. – Bólogat a tündér utolsó nyoma irányába bólogatva. Ühüm, ezt túlzottan is jól megérti, ehhez még tündérnek sem kell lennie.
- Örvendek! Én nem jegyeztelek így meg! – Ismeri be zavartan a hajába túrva, majd elmormolva egy bocsit mellé. Annyira nem figyelgette a levitásokat, a sajátjaitól nem sok mindent hallott az étkezőasztalnál, sokszor legszívesebben külön evett volna tőlük. – Nekem is tetszik, kényelmes. Hangulatos este. Egyszer lehet én is megnézem majd a tiéteket, ha van valami. – Nem tűnik kopottnak az Eridon, de amilyen bulit tud ott csapni némelyik társa, simán kinézi, hogy felrobbantanak egy trágyagránátot és akkor menekülniük kell a szag elől. Csak a ruhája át ne vegye. – Biztos az is nagyon szép. A Levita klubhelyiség hogy néz ki? – Nem tudja, hogy lesz-e lehetősége valaha megcsodálni, de így jobban belegondolva nagyon elkezdte érdekelni, hogy a többi ház milyen. Ezek szerint nem egyforma az elrendezés különböző színekben, pedig úgy lenne egységes. De a diákok sem egységesek, igazuk van. – Mégis jól tanultok. Hogy csináljátok? – Jól jönne neki pár tipp, hogy kevés tanulással olyan tudása legyen, mint a levitás csapatnak. Biztosan jobb tanulási módszereik vannak, mint neki. Állítólag tanulni is meg tudni tanulni meg nem mindenkinek egyforma a tanulási stílusa. Ő ezzel annyira nem törődött annyira, de lassan ideje lenne.
- Én sem tudom, hogy miféle csapdába lehetne becsalni… valamibe, ami nem szúrna meg minket, ha benyúlunk... Nagyot harap egy ilyen? – Kérdi halkan felnyögve. Ez egy nagylányos döntés lenne a részéről, hogy hagyja magát megharapni, de azért nem szeretne a Molyemberré változni és házról házra röpködve üldözni a gonoszt emiatt az eset miatt. - Ha már megharap, akkor már végül is mindegy, hogy rózsa, nem?-
A molyemberes fantáziálás helyett leguggol Karola mellé a bokorhoz, hogy bekedveskedjék magukat a kis tündérnek. Reméli, hogy menni fog, mert már eléggé ráijesztettek. Csalódottan pislog a levitás jobb fülére, amikor látja, hogy próbálkozásuk sikertelen. – Kár, hogy nem jött elő ez a kis tündér, pedig olyan szép tündérke. Nagyon szép. – Próbál finoman hízelegni, de ez sem válik be. Lehet, hogy tényleg orosz. Ekkor eszébe jut egy újabb ötlet, igaz ez kevésbé finom, csak tátogni meri Karolának, ahogy mutogat a bokorra: „SÓBÁLVÁNYÁTOK? Az megölné?” Tátogja tovább, ahogy látványosan szétteszi a karját. Azért az rossz volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=817150#post817150][b]Bossányi Karola - 2020.09.19. 15:36[/b][/url]

- Áh, nem gond, én is csak azért, mert prefektusként igyekszem odafigyelni az újakra - kedvesen rámosolyogtam, tényleg nem volt miért szégyellnie magát, nagy ez az iskola, és nem ismerhetünk mindenkit. Most viszont itt volt az alkalom a bemutatkozásra, ez gyorsan meg is történt, így Pollinak is lett már legalább egy ismerőse, bár biztos voltam benne, hogy már másokkal is találkozott.
- Ó a miénk is klassz, én mondanám, hogy gyere és nézd meg, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Csak úgy nem járkálhatunk be egymáshoz, ezt valamiért nagyon is szigorúan veszik, amióta áll ez az épület. De néha akadhatnak olyan helyzetek, amikor megnyílnak a kapuk. Mi mondjuk nem voltunk szerencsések, szükséges volt sajnos a házrészünk átépítése - ecseteltem kicsit talán hosszan a történéseket, s remélem, hogy ezzel nem untattam nagyon Pollit.
- Hangulatos, és nagyon otthonos, kicsit hasonlít a tiétekhez - mosolyogva idéztem fel, hogy milyen is a klubhelyiségünk, a tanulással kapcsolatos dolgokon pedig elmosolyodtam.
- Fogalmam sincs, de egy közös van mindannyiunkban, imádunk olvasni. Talán ez a titka, hogy több időt is képesek vagyunk ráfordítani valamire. De azért ne gondold azt, hogy minden levitásra jellemző az, hogy nagyon jól tanulunk. Azért ezt az élet is befolyásolja, mert akadhatnak jobb és rossz napjaink. Valójában én sem vagyok mindenből jó, van, amit nem ártana gyakorolnom. De szorgalmas vagyok, amennyire lehet. Azt hiszem, hogy inkább ez a titka, a szorgalom, meg az időráfordítás. Amúgy nálatok is vannak jó tanulók, és a rellonosok közt is van egy-két kiemelkedően teljesítő tanuló - súgtam meg, már csak azért is, hogy Polli ne adja fel, s bízzon magában. Tényleg nem a ház színétől függ az, hogy ki hogyan tanul.
- Hű látod, ez egy nagyon jó kérdés. Sosem harapott még meg tündér. Szerintem olyan lehet, mint egy darázscsípés, de nem vagyok szakértő - elmosolyodtam, ez egy jópofa kérdés volt, s őszintén tényleg nem tudtam, hogy mennyire kellene félnünk egy apró pici tündértől.
- Akkor mindegy, legfeljebb átváltozol - mondtam komolyan, de valójában csak ugrattam a lányt, s rögtön újra elnevettem magam. - Ne félj, nem fogsz átváltozni, ha meg is harap, szerintem csak bepirosodik majd, de nem vészes-
Egy ideig próbálkoztunk a tündér csalogatásával, minden kedvességet bevetettünk, amit csak lehetett, még sem értünk célt. Kezdtem feladni a reményt, tanácstalanul guggoltam a bokor előtt, mikor Polli érdekes dolgot tátogott felém. Az ötlet jó volt, egész jó, viszont ahogy tovább gondoltam, mégis el kellett vetnem ezt.
- Nem, ez nem biztos, hogy jó lesz Polli, mert akkor sosem találjuk őt meg. Várj csak...- hirtelen eszembe jutott, hogy maradt a zsebemben egy szem bonbon, így azt kicsomagoltam a papírból, hogy a finom csokoládé illatával csaljam oda magunkhoz a kis tündért.
- Tündérke, nézd csak milyen finom csokoládé van itt. Nyamm de finom...hmm, ezt neked is meg kellene kóstolnod - picit még beljebb is toltam a kezem, amikor egyszer csak megmozdult a bokor, s úgy tűnt, mintha előbújna a kis tündér.
- Nézd Polli...beszélj hozzá - súgtam oda a lánynak, s kíváncsian figyeltem, hogy mi lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=817509#post817509][b]Palotás Polli - 2020.09.22. 22:27[/b][/url]

Polliból biztosan sosem lenne jó prefektus. Neki nem menne, hogy felügyelje az újakat, még az eridonos elsősökkel sem bírna el, nem még, hogy mások éjjel rakoncátlankodó diákjaival hadaskodjon.  Főleg, ha az a más házak a Rellon, el nem tudja képzelni, hogy mit tudna mondani egy rendbontó rellonos diáknak éjjel a sötét folyosón egyedül. Valószínűleg sírna.
Figyelmesen hallgatja Karolát, a végén lemondóan biccent. Hát, igen. Nem lehet csak úgy átjárni egymáshoz, pedig néha jó lenne tartani valamilyen pizsi partit, vagy ha majd egyszer itt lesz Panna és véletlenül külön házba kerülnek, akkor vele is borzasztó lenne külön aludni. Biztosan van rá valamilyen mód, hogy találkozhassanak. – Miért kellett átépíteni ilyen sürgősen? – Kérdi döbbenten. El nem tudja képzelni, hogy mi történt abban a házban, ami ekkora káosszal járhatott. Csőtörés volt és elázott az összes okosságuk?
– Talán egyszer majd megnézem. –Biccenti mosolyogva. Ki tudja, egyszer még lehet náluk is káosz, amilyen őrült némelyik háztársa. Bár bolondságban Pollit sem kell félteni, otthon a szülei állandóan nevelni meg csitítani próbálják, amikor a húgával összeszabadul. – Óóó… olvasni azt nem szoktam annyira… de gyakorolni szeretem a zongorát. Abban verhetetlen vagyok. Talán a pálcával is menne többet. - Ha a tanulmányainál is olyan elszánt volna, mint a zongoránál, már talán harmadikba is járhatna. Igaz, azt mondták neki, hogy arra született is. Boszorkánynak is született, azt nem tudja, hogy különösebben tehetségesre sikeredett-e. Nem érzi magában az erőt. Nem rossz tanuló, nem is erőlködik különösebben. Még keresi a helyét a világban.
- Utálom a darazsakat. – Nyögi fel alsó ajkába harapva. – Az nagyon fáj. – Pillant fájdalmasan Karola arca irányába. Nem olyan bátor kislány Polli, mint látszik néha, nincs túl nagy fájdalomküszöbe. Ha a közelébe kerül egy darázs, mert teljesen kétségbe van esve, mert zavarja a hangja, meg egyáltalán elképzeli, hogy megcsípheti. Először kicsit el is hiszi, hogy át tud változni valamivé, főleg a darázscsípés után, ami számára az egyik legborzalmasabb dolog, ami vele történhet. – Lehet valaki allergiás tündérharapásra? - Kérdi inkább érdeklődéssel a hangjában, mint aggodalommal. Nem egy allergiás fajta, inkább csak a fájdalomtól fél, mert hiába kicsi a lény, élesek lehetnek a fogai. Amilyen kicsi, még a tejfogai is beletörhetnek az ujjába? Minél többet gondolkodik rajta, annál rémisztőbb az egész. – Az lehet túl durva lenne… - Helyesel száját elhúzva. Picit szégyelli, hogy ilyen drasztikus megoldások jutottak az eszébe, de tényleg segíteni szeretne, csak egy hirtelen gondolat volt.
Érdeklődve előre dőlve figyeli, hogy mit talál ki a levitás. Elégedetten mosolyodik el a csokoládé ötletére, sokkal kíméletesebbnek tűnik, sőt egészen hamar be is válik.
Halkan, lassan közelebb merészkedik, ügyelve, hogy ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot – de legszívesebben kapálózna, mert ez túlottan izgalmas- lágy hangon megszólal. – Szia kicsi! Hoztunk neked csokit, ha elfogadod visszaviszünk a mamádhoz. – A beszédre először az apróság összerezzen, aztán végül megbátorodik az édesség illatára és közeledik hozzájuk. – Biztosan nagyon éhes már. – Súgja oda Karolának, ahogy a parányi lény majszolja el a csokoládét és egyre kényelmesebbé válik a jelenlétükben, a lábacskája már hozzá is ér Karola ujjához evés közben. Talán, ha elfogy még rá is szállna? Polli halkan kedveskedik közben, hogy szokja hangjukat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=817650#post817650][b]Antal Zina - 2020.09.25. 23:55[/b][/url]

Vajon Zina esetében ha az étel valóban kutyából készülne, az mennyire számítana kannibalizmusnak? A kutyák félig farkasok, a kicsilány félig farkas, akkor ez negyedkannibalizmus? Vagy mivel már bizonyos szintig az, így teljesen annak számít? Elvégre ha egy kisujjat megeszel is ember, szóval azt hiszem ebben az esetben a zéró tolerancia az iránymutató, úgyhogy sajnálom Zina, nem ehetsz kutyát, maximum a bundáját nyalogathatod.
Ugyan kiben merülne fel egy ilyen társalgás folyamán a gyanú, hogy partnere nemcsak, hogy messziről származik, de nem is egy fajba tartoznak? Zinában. Jó, persze nem azért, mert Niadrát leplezte le varázslatos módon, inkább saját állapota miatt esetében ez a leggyakoribb felállás. A lány is teljes békés tudatlanságában üdvözli a nőt, még csak azt sem lehetne mondani, hogy igazán különösnek tartaná viselkedését, elvégre gyerekek között dolgozik, nem csoda, ha vannak olyan tulajdonságai, melyek a kicsikre emlékeztetnek. Valljuk be, szinte mindenki elsütötte már a hot dogos kérdést fiatal korában, a különbség csak az, hogy Niadra egészen komolynak tetszik mindeközben.
Egy mosoly bujkál a lány szája szélén, ahogy arra vár, vajon végül elfogadja-e a nő a kóstolót, s végül szemöldöke egészen megemelkedik a kutatómunka hallatán. Furcsa ötlet, meg kell hagyni, de gyorsan túllendül rajta, és inkább a füvön csoportosuló gyerektömeg felé bök a fejével. - Még érdekesebb lenne, ha egyszerűen kitalálna ezzel kapcsolatban valamilyen eredet-mesét. Kíváncsi vagyok, hogy hányan hinnék el. - Őszintén megfordul a fejében a csíny, és már kalkulál... Talán a csoport fele?
Ha úgy vesszük a jó cél érdekében bök hát ebédjének második részére - közeleg a telihold, ilyenkor igazán farkas éhes szokott lenni... Viccelek, azért van nála kettő, mert egy hot dog nem hot dog, kettőtől lesz boldog.
- Csak nyugodtan - biztatja a másikat, a habozást kihasználva pedig a beálló csöndben ő is harap egyet sajátjából. Azaz mindkettő a sajátja, de a sajátjább sajátból.
A szendvics gyorsan merül feledésbe, ahogy az újdonság varázsa leveszi a lábáról, Zina pedig furcsa örömöt érez, amiért ő mutathatta meg ezeket az ízeket a fiatal tanárnőnek. Mindig a nagyobbak azok akik az új dolgokkal megismertetik, mindig tőlük származnak az információk, képek, hangok, szóbeszédek, és most egyszer Zina is nagynak érzi magát attól, hogy valami olyat ismert, amit a másik nem. Bár ő magában nem igazán tudja megfogalmazni miért is ül egy apró vigyor a szája szélén, mielőtt észbe kapna, már az érzéstől megrészegülve nyújtja közelebb italát a nő felé. Olyan ez most mint egy kísérlet, vajon ezt sem ismeri, azt sem, hogy reagál majd erre ha, hogy reagál majd arra ha. - Nem hiába volt jó illata. Kólát? Ebben sincs semmilyen furcsaság - majd elbizonytalanodik - azt hiszem. - Őszintén, sosem nézett igazán utána.