36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Bánffy-Vass Petronella
INAKTÍV


just a Freckled Meow
offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 103
Írta: 2020. július 8. 13:35 | Link


kerítésjavítás | felöltöztem

Jobb karomat, amolyan macskamód vakargatva állok meg a játszótér kerítésénél. Szeplős orromat erős fintorra húzom, miközben vizsgálni kezdem a válaszfalat és megpillantom rajta azt a számomra hatalmas szőrcsomót. Sajgó és viszkető jobbomat lóbálva eresztem le magam mellé, majd a bal vállamról lógó fehérszín vászontáskát a homokos talajra eresztem. Szinte érzem ugyanazt a fájdalmat, amit tegnap éjszaka, ezért a még mindig porcelánarcomat csúfító fintorral tekintek a fájdalmas részre felkaromon. Tegnap este portyáztam egy keveset, miután végre letettem a pennát, ami az egyik újabb zseniális házifeladatomat véste az eperillatú pergamenemre. Bogolyfalvát szerettem volna felfedezni magamnak, és olyannyira hívogatónak találtam a hinta tetején üldögélő, már hajnalban ébredező pacsirtát, hogy be szerettem volna mászni a kerítésen tátongó lyukon, hogy játszadozhassak vele. Természetesen nem sikerült olyan jól a manőver, mint terveztem és pöttyös kis bundám beleakadt a kerítésből kilógó drótdarabba. Belső fülemmel hallom a macskaszerű fújással megspékelt, fájdalmas szerválnyávogást, de egy fejrázással el is tüntetem gondolataimból. Ez sem gyereknek, sem cicának nem való, ezért úgy döntöttem, hogy ma visszajövök, és rendbe teszem azt. Egy reparo bizonyára megteszi majd, amire már hajnalban nem voltam képes, ezért lehajolok táskámhoz, és előveszem pálcámat.
Késő délután van, és már a gyerekeknek bizonyára takarodóközeli állapotban kell fogat mosni az esti vacsora után, ezért most teljesen enyém a terep. Néhány, a távolban röhögcsélő tinédzsert hallok csupán, de nem közeledő hangok ezek, így leguggolok a kerítéshez, és megnézem, hogy hová is akadtam fel cicaformámban. Nem szép. Nagyon nem. A kissé véresebb szőrcsomóért nyúlok, és szürkés szemeimmel vizsgálgatni kezdem. – What an unlucky bastard you are, Martha – motyogom csak úgy magamnak megerősítésként, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, majd felállok és egy közeli kukához sétálok és beledobom bundám maradványát.
Légies lépteim végül újfent a kerítés mellett puffannak, majd leguggolok, és varázspálcámat a kerítésre szegezve kezdem meg a javítást. Jó kis pénteki program.
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
offline
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. július 8. 22:42 | Link

bénaságom netovábba. kolompért a hölgynek.


Tegnap már egész jó volt, ma pedig bőven akadt ereje arra, hogy kimozduljon így bement az órákra is, bár talán még kicsit sápadt, de épp azon van, hogy a hétvégi elégedett kalóriákkal életet leheljen magába és magára is. Ez egy örök körforgás, fogni a nem alvásra, minden vacakra, aztán most már nem is érdekli, biztos tudja az, aki figyel és szemfüles és ő inkább nem figyel, nem görcsöl rá, mert valahogy mindig előjön benne az, hogy izzadni kezd a tenyere, ha feljön a téma. Van, amit nem lehet levetkőzni még ennyi idő után sem, de ugye a nép véleménye annak is fontos – lenne – aki annyira nincs ebben bent. Benézett mindenhova is, ahova csak kellett, onnan igyekszik hazafelé, hogy aztán valami kiadós vacsorát főzzön és bámulja a tévét, mert nincs még hangulata tanulni, a házat meg már rendbe vágta a napokban unalmában. Mikre nincs ideje...
Jobb karján ficeg a szatyor, amelybe a nemrég vásárolt cuccok pihennek, hogy egy jó rakott krumplit egyen végre, vágja is a karját rendesen a belerámolt krumplik hada is, bánja a fene. Azt mondjuk jobban, hogy bal nagylábujján a köröm haragos színű, fogalma sincs, hogy mibe és mikor rúgott ennyire bele, de legalább a szeme alatti vékony sebecske, amit a zsenge ág arcba csapódása okozott, már kevésbé kellemetlen. Az erdő már csak ilyen, a holdkóros reggelek pedig érdekesek. Azért mégis papucsot húzott, rövidujjas nadrágot és fehér pólót, melege van kicsit mégis, hiába, amit gyereknek órákig bírt a tűző napon, most kevésbé, a kertben kipróbálta milyen, bőre ezért is vörös itt-ott, rosszabb már nem is lehetne, komolyan. Megkerüli épp a teret, épp valaki szemetet szed, mert egy csaj épp onnan lépked vissza, legalább valaki megteszi, így is egy csomó csikket lát, mint minden játszótér mellett, ahol életében megfordult, szóval lélekben meg is tapsolja. Épp leguggol és pálcát húz elő, műsor kezdődik, a mugli pedig kíváncsi így befékez, távolabb persze és ahogy megállva csapódik oldalának a szatyor, mert ugye kezek a zsebben, úgy jajdul fel, kétszer, mert a szatyor anyaga gyenge és az árú nehéz, kiszakadva pedig, káromkodásától fűszerezve gurulnak a burgonyák össze vissza.
- Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el – még jó, hogy túl van rajta, mármint az agresszión, mert még ordítana is, ellenben időben kapja el a maradékot, hogy legalább a kolbász meg a tejföl ne csattanjon a földön, hogy aztán mély szusszanással guggoljon le ő is, és azzal a lendülettel gyújtson rá. Káosz. És akkor itt a csaj, aki majd jót néz, hogy mit művészkedik. Csak egy szégyellős vigyort ejt előtte, majd homlokát fogja. Ilyen nincs.
Hozzászólásai ebben a témában

Bánffy-Vass Petronella
INAKTÍV


just a Freckled Meow
offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 103
Írta: 2020. július 9. 18:59 | Link


kerítésjavítás | felöltöztem

Érzem, ahogyan a kényelmetlen pozícióban zsibbadni kezd először jobb, majd bal vádlim, ezért szabad kezemmel odanyúlok, hogy megpaskolgassam a „hangyásodó” részt, ám közben léptekre leszek figyelmes. Vállam fölött tekintek a hang irányába, amikor is meglátom az iskolából már ismerős arcot. Ő még nem tekint rám, ezért inkább vissza is fordulok a kerítés felé. Lábaim egyre jobban zsibbadnak. Számomra teljesen érthetetlen módon, hiszen eléggé jó az állóképességem, most mégis itt szerencsétlenkednek a küllők. Biztosan a tegnap éjszaka hozománya ez is, elvégre nem sikerült túl jól tegnap a mutatványom. Bundát szakítottam, végül a madarat is elveszítettem, így nem tudtam kivel játszani a hajnali órákban. Megsemmisülve tértem vissza a kastélyba még napkelte előtt, hiszen egy szervál nem éppen a megszokott, őshonos fajta a Kárpát-medencében. Azért szeretek az éjszakában átváltozni, mert akkor egyszerűen nagyobb macskának láthatnak az emberek, így nem bukok le, hogy ez bizony animágus alak. Éppen kirajzolódik néhány homályosabb kép a reggeli napfénnyel keveredve, amikor meghallom a puffanást.
Ösztönösen húzom össze magam, miközben egy gyors fordulattal szemben is találom magammal a kíváncsi fiúval. A káromkodásra féloldalas mosolyra húzódnak vörös ajkaim, majd lassan felegyenesednék, amikor elvonja a figyelmemet az egy földön guruló krumpli. Felállok, s sebtében szoknyám kötényzsebhez hasonló részébe dugom a pálcámat. Teszek néhány játékos lépést feléjük, az egyikbe meggondolatlanul bele is rúgok – elvégre gurul és játék – de hamarosan kapcsolok, és zavartan motyogva, hasonló szégyenlős vigyort ejtek meg a srác felé. Nem igazán kellene rugdosnom a kajáját. A mosolyom végül ajakszorításba feszül, majd azt a néhány krumplit felveszem a homokból, megfújkálom, szoknyám anyagjába törlöm, és a fiú felé fordulok.
Teszek néhány lépést felé, majd az egyik krumplit szorongató kezemmel intek.
Hi – köszönök természetes angolsággal. – Azt hiszem, hogy ezek még a tieid – döntöm oldalra vörös koponyámat, és arcomra újfent barátságos mosolyt varázslok. Akcentusom erős. Hallani, hogy nem itt születtem. Esetlenül formálom a szavakat, de egyáltalán nem látszik rajtam, hogy ez különösebben zavarna. Szürkés szemeimmel a srác tekintetét keresem, néha mintha bele is bújnék szemeinek útjába, hogy végre megkaparinthassam kék szempárját. – Mi készül? – bökök fejemmel a többi hozzávalóra, majd a cigarettafüstöt követve szemeimmel tekintek a Nap irányába, így látványosan hunyorogva fordulok vissza a guggoló srác felé. Elgondolkodva tekintek a kezemben szorongatott krumplikra, s még mielőtt zsonglőrködni kezdek velük én is leguggolok, hogy a többi mellé tegyek őket, egy helyre. Ezután megfordulok, és vászontáskámat felkapva térek vissza a szőkés fiú elé. Mosolygósan felé nyújtom. – Tessék. Pakolj ebbe – közben még egy pillanatra magam elé veszem, hogy kivegyem pénztárcámat, amit gyorsan a zsebembe is rejtek pálcám mellé. Majd a napszemüveg kerül a táskából a fejem búbjára. Emiatt aztán igazán kellett nekem a vászonszatyor. – Ez jobban fogja bírni – teszem hozzá tagoltan, és nyújtom felé újra a táskát.
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
offline
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. július 9. 21:05 | Link

bénaságom netovábba. kolompért a hölgynek.



Közelebb érve szemeinek ismerős arc bontakozik ki, hiszen járkál ő eleget a zöldek háza táján – mert rettentő jó memóriája ezt is megjegyezte, hol látta -, hogy egyszer-kétszer úgymond közös térben mozogtak. Valahogy szégyentelen módon nem érzi azt, hogy rossz helyen jár, ha pedig igen, akkor üsse kő, nem számít. Nem is ez a lényeg, semmi sem lenne, igazából csak sunyi módon kilesi, miközben megpihen kicsit, hogy mit akar a kerítéssel, sose árt, meg minden, de a kíváncsiságnak és részben kotnyelességnek meg is lesz az ára. A krumplik állnak bosszút, hogy ideje lenne már tovább indulni és nem bámészkodni, de nem hallgat rájuk, sőt mi több, semmire sem, végül pedig megsemmisült érzettel nézi, ahogy szanaszét gurulnak a földön. Remek. Immáron guggol, tökre elhiszi, hogy a bagófüst és a keze, amivel a homlokát fogja, majd elrejti bármi elől, egy tekintet elől. Az a szerencse, hogy a népek sem erre járnak, legalább nem lesz látványosság belőle. Annyira.
Kezét leengedve szív egy mélyet, fújja ki az ég felé a füstöt, majd a nő felé pislant, aki közben már felállt és határozottan felé néz. Nem mintha jobb bemutatkozóra számított volna, sőt, semmire sem, egyelőre azon agyal, hogy össze kellene szedni amíg látja is azt, amit kell, de mégsem moccan, nem fagyott ugyan le, de mintha. Inkább nevetne, hangosan, de lenyeli, csendben maradva követi azt a darabot, amelybe akaratlan rúgott bele a másik. Szépen állunk. Az előtte heverő pár darabot a szatyor maradékára pakolja, a többi cucc mellé, pöccint egyet, a hamu a földre kerül, lépések zaja, persze, hisz ki kell kerülnie, ha inkább odébb állna. Nem is ítélné el, pakolászik, megáll a keze a mozdulatban mégis, ahogy felpillant rá, hiszen oda lépkedett hozzá, egy kissé hunyorogva szemléli, mintha nem látna jól, de épp megint hosszabbra nőtt tincse csusszan előre.
- Ööö... hello – csak bátran, ugyebár. Még mindig nem szociális lény, hiába történnek a dolgok, oldódik más mellett, új közegben, ráadásul ilyen nyitánnyal, nagyon nem az ő terepe. - Hú, és tényleg. Köszönöm – pillant le a krumplikra, igaz, kell egy kis idő, mire az egyik szóból azt hallja ki, amit kell, az akcentus ilyen, hallott már, de most nem nosztalgiázik azon, hogy segített megérteni a tekervényes szavakat. Nem olyan ember ő, aki ezt megszólja, elvégre, fordítva, ha angolul kellene beszélnie, eret vágna az oxfordi brigád, az is biztos. Így, mintha nem is lenne, int ő is, majd elpakolja az eddig gyűjtött kis a szép kis halomra, ami gyűlik, de ha nem figyel, akkor megint szét fognak gurulni, így egyik kezével tartja az oldalát a krumpli-dombocskának. - Rakott-burgonyát csinálok, ha valaha odaérek velük – pillant le, majd vissza, hagyja, hogy elkapják a tekintetét egy kis időre, majd elszakítva azt, saját kezére és annak környékén árválkodó szemre figyelnek, amit gyorsan a többihez tesz, a másik pedig kiegészíti. Oké, így tényleg gyorsabb. Épp megköszönné, ezt is, amikor már szatyorral ér vissza, amire bambán pislog csak pár másodpercig.
- Hát én... – igen, jönne a szokásos, nem fogadhatom el, túl nagylelkű és minden tiltakozás, de azóta fejlődött, nyel egyet, mielőtt kiakad és elveszik, meg be kell vallania, vagy ez, vagy a pólóját felhajtva kosarazik. - Oké, tényleg szükségem van rá – mondja ki hangosan a gondolatot, köhint egyet, hogy ez így nem a legjobb és óvatosan kinyúlva veszi el azt. Látta, hogy pakolászott, amit most meg is kezd, bele a szatyorba, de előbb elnyomja a csikket, egyelőre a földön hagyja, mindjárt megy a szemétbe a nejlonnal együtt.
- Életmentő vagy, köszönöm. Természetesen visszaadom, ha... eljött pár utcányit, azonnal. Adhatok cserébe kávét, ha holnap látlak, akkor meg a kajából is, na? - hirtelen jött bátorsággal mondja ki a szavakat, ahogy a halom tűnik el a szatyorban, de illik a segítséget viszonozni, ez egyszerű.
Hozzászólásai ebben a témában

Bánffy-Vass Petronella
INAKTÍV


just a Freckled Meow
offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 103
Írta: 2020. július 9. 21:45 | Link


kerítésjavítás | felöltöztem

Tekintetem érdeklődően fúródna a másikéba, azonban ő rendkívüli alapossággal és gyakorlattal kerülni az enyémet. Van valami bájos az egész jelenetben, ami ismét megmosolyogtat, miközben figyelem, ahogyan egyik kézzel pakolászik, a másikkal pedig cigarettáját szívja. Amikor beleszív a „füstösbe” akaratlanul csúsznak szürkéim ajkaira, és figyelem, ahogyan folytatja a műveletet. Nagyritkán én magam is elszívok egyet-kettőt, de ma eszembe sem jutott volna, hogyha nem találkozunk. Azt mondják, hogy a passzív dohányzás rosszabb, mint az, hogy szívja az ember. Baromság. Mélyet szívok a levegőbe, szinte szemeimet is lehunyom, majd meg is kapom a választ a vacsorát illetően. Rakott burgonya. Gondolkodón húzom el ajkaimat, és az egyik közeli fa lombjait kezdem figyelni. A szél meg-megfújja az ágakat, így a levelek boldogan táncolnak a napfényben. Arcomra újra mosoly kerül, és a fiú felé fordulok.
Aaaaz – kezdem bizonytalanul, kínosan vigyorogva. – Az ilyen nehéz, kolbászos cucc, nem? – nem vagyok nagy szakértője a témának. Bármilyen húsos pitét elkészítek bárkinek. Sőt nekem van a legfinomabb zöldborsópürém az egész univerzumban, de ha rakott krumpliról és magyar társairól van szó, akkor igen csak nem vagyok lőve. Bár ezt mintha ettem volna már a kastélyban egyszer vacsorára, de az is lehet, hogy egyszerűen összekeverem valamelyik másik krumplis kajával. Na, de már így is eléggé sokat agyaltam a kajákon, ezért zavartan vakarom meg jobb karomat, s visszatekintek a fiú kékjeibe.
Közben megjárom a táskabeszerző-körutat, és azt nyújtva állok előtte arra várva, hogy elvegye tőlem. Hezitálására megrázom a felé tartott szatyrot, és kedves félmosoly száguld végig szeplős arcomon. – Na, ugye – bólintok egyet elégedetten. Szüksége lesz rá, mert ezek a nejlon vackok se nem túl környezetbarátok, se nem megbízhatók. – Várj, segítek – guggolok le én is mellé, és szórakozottan teszem bele a krumplikat a zsákba. Amikor a fiú keze éppen kikerül onnan, akkor én azon nyomban akcióba lendülök, és így pakolászom egyesével a zöldségeket. A félretett csikkre csúszik egy pillanatra tekintetem, de nem szólok egy szót sem. Biztosan kidobja majd.
Tudom – válaszolom hamiskásan mosolyogva a köszönetre, és az „életmentő” jelzőre. Még mindig vidám arccal fordulok újra a lombok felé, ám amikor meglátom ott a pacsirtát elkomorodik arckifejezésem, pedig éppen egy kávémeghívás hangzott el a másik szájából. Néhány másodpercre csendben maradok, és macskaszerű rezdületlenséggel teszek két lépést a fa irányába. Emiatt a kis rohadék miatt – vagy valamelyik rokona miatt – akadtam fel tegnap. Nem is a magam bénasága miatt, persze. A madár csiripel egy keveset, majd hirtelen tovább száll. Ekkor fordulok vissza a srác felé. Tekintetem ugyan picit homályos, de kedves mosolyra ível vörös ajkam.
A kávé jól hangzik – fúrom szemeimet az övébe. – Csaaaaaak – emelem a magasba vékonyka mutatóujjamat, és színpadiasan a kerítés felé fordulok. – Ezt még befejezem – lépek a lyuk mellé. Pálcámat a kezembe veszem, és elmormolok egy reparot, amire a kerítés szépen lassan visszanyeri hajdani, veszélymentes állapotát. Elégedetten biccentek egyet csak úgy magamnak, és ismét a másik felé perdülök. – Nelli vagyok, by the way – mondom csilingelő hangon. – Láttalak már a kastélyban – húzom össze szemeimet, és teszek felé egy lépést. Éppen annyira, hogy belepofátlankodjak az aurájába. – Prefektus vagy, igaz?
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
offline
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. július 10. 13:45 | Link

bénaságom netovábba. kolompért a hölgynek.


Nemigen veszi már észre magát, miközben nem olyan határozottan figyel felé, tényleg leginkább olyan, mint valami ösztönös védekező mechanizmus, mert ugye a szem a lélek tükre és az övé nem mindig van rendben. Most persze egész jó, mégis, annyira megszokta, hogy észre se veszi. Azt se talán, hogy zavarja-e a füst a másikat, de úgy tűnik, nemigen, legalábbis fintort és azt a kamuköhögést se hallja, amit ilyen esetekben nyomnak be, hogy vegyék már észre magukat. Meg valóban nemigen figyel. Nos. Sose volt tökéletes.
Fejét felemelve végül pillant vissza rá, bólogatva húzódik arca barátságosabb vonulatra.
-Igen, igen és annyira nem – áll meg a mozdulatban, mielőtt belekezd. Nem itt nőtt fel, neki lehet sok kaja neve semmit se mond, ő meg olyan alak, aki imád főzni, enni, erről beszélni ritkán szokott, de akkor azt is szeret. – Nem feltétlen kell bele kolbász. Van aki hús nélkül, van aki virslivel, szalámival, ki tudja mivel csinálja. Nekem is inkább az íze miatt kell, ad neki pluszt és huh. Annyira nem olajos, amúgy. Olyan... Közepes? Talán – próbálja felvázolni, hogy miről is van szó, gyomra pedig egyelőre csendesen kordul egyet, jelezve, hogy jó lenne tettekbe önteni a gondolatokat de nem figyel az éhező belére. És ahelyett, hogy a földön tologatná a cuccokat, tényleg pakolhatna, ha már itt fel is ajánlja a segítséget. Aprót nevet a „na, ugye” kifejezésre és mert valóban, azért kicsit leakadt, hogy már hangosan gondolkodik, mivel azonban nem valami nagyon titkos dolgot kotyogott ki, pánik sincsen. Nagyban teszi is a dolgot, amikor leguggol mellé. Oldalról sandít a szeplős arc felé, apró mosolyt enged es hagyja, nem tiltakozik vadul, ahogy nem olyan rég tette volna, de most csak emlékszik rá. Fura. Mintha valaki más lett volna és mégsem, mert a nagy lényeg mit se változott. Sőt.
- Köszönöm, megint. Sokkal fogok így tartozni – csóválja meg a fejét, mintha ez gond lenne, pedig nem, nem érzi annak. Hamar eltűnik a halom így, kész öröm, a tetejére teszi a kolbászt, tejfölt, szusszanva nyújtózik egyet, miközben térde kicsit recseg, vádlija húzódik.
- Tudod? Hu, te is látod a gondolataim? – picit riadt tekintettel figyeli, nem mintha lenne mit nagyon elrejteni, mégis, igy jobb az összkép. Közben a lány elindul, talán ennyi volt tőle, így lepillantva szedi össze a zacskót, a csikket, a szatyrot a karjára akasztva áll fel – nyekereg egy kicsit, pár napja tört szét, belefér -, és a közeli kukába dobja azokat.
- Így ni. Több ilyen szart se veszek – fintorog a nejlongalacsinra, fordulnak ismét egymás felé és vár a válaszra, ha már nem ment el. Mondjuk kicsit berezel, mert na, hirtelen jött, ő meg ritkán vendégel meg bárkit, ki tudja, hogy lakótársa otthon van-e, vagy Mihail lepi meg, ő meg beállít vele. Mindegy. Nincs semmi ebben.
- Csak? – lehet neki se megy könnyen az ilyen dolog, de végül a kerítés elé guggol vissza. Apró „Ó” -t hallat végül csak, miközben a javítást figyeli. Na igen. Ezt irigyli néha, bele is bambul, ahogy végül fejét rázza meg, mert na, beszélnek hozzá.
- Szia Nelli. Az lehet, ott tanulok, meg minden
– bólogat is mellé. – Igen, a Levita prefektusa. Te pedig... Rellon, ott láttalak múltkor azt hiszem. Angol vagy, ugye? Ha jól hallom.
 
Hozzászólásai ebben a témában

Bánffy-Vass Petronella
INAKTÍV


just a Freckled Meow
offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 103
Írta: 2020. július 10. 16:26 | Link


kerítésjavítás | felöltöztem

Amikor a fiú vonásai rendeződnek, és talán valami mosolyfélét is megpillantok rajta, szemeim felcsillannak és egy széles mosollyal mutatom felé, hogy mennyire örülök annak, hogy végre megérkezett közénk. Nem sok embert ismerek még a kastélyból, ezért nagyon sokat jelentenek nekem ezek a pillanatok. Új emberek, új érzések, új helyszínek, új illatok és talán még új színeket is vélek felfedezni a kastélyon belül és kívül egyaránt. Halkan hümmögve hallgatom az további információkat az ételről, s érzem, ahogyan beindul a nyálelválasztásom, ezért egy ideig ugyan nyitott szájjal figyelem a srácot, de hamarosan nyelnem kell egy hatalmasat. Mindkettőnk éhsége meg-megmutatkozik ezekben a percekben, mert a halk korgás az én figyelmemet sem kerüli el, azonban csak egy pillanatra tekintek a másik hasára, hiszen nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ez mindig olyan kényes téma tud lenni. Miért?
Nem tudom. De annyi szent, hogy sokan kínosabbnak találják, mint egy pattanást az orrod hegyén, az iskolai fotózás napján.
Közepes – ismétlem droid módjára, enyhén bólogatva és információt raktározva. Meg is nézem, hogyan kell csinálni ezt az ételt, hogy apámat meglephessem vele valamelyik szünetben, amikor végre hazalátogathatok. Meg szeretném mutatni neki, hogy hálás vagyok azért, amiért magához fogadott itt. És ehhez mi lenne a legjobb? Valami magyar, amit szeret. A magyarok perverz módon imádják a krumplit, ahogy’ észrevettem.
Készségesen pakolászom a gumókat a szatyorba, s közben egy-egy pillantást lopok az előttem guggoló fiútól. Az egyik ugyan kissé hosszabbra sikeredik; ahogyan előre hajol, egy másodpercre belátok fehér pólója alá, s mintha látnék ott valamit, de gyorsan elkapom a tekintetemet. Ezután egy újabbat lopok, de csak azért, mert miért ne. Végig futnak szürkés szemeim orrnyergén majd, amikor egy újabb mosolyt látok, lesütöm szemeimet és én is hasonlóan teszek. – De még mennyire sokkal – kacsintok játékosan, ám a következő pillanatban inkább magamba fojtom a szót, hiszen látom eléggé komolyan vesz néhány szót. Tiltakozón emelem a magasba vékonyka karjaimat. – Dehogy – húzom össze a szemöldökömet. – Dehogy is. Nem – csóválom meg hozzá vörös hajkoronámat. – Ha tudnék sem tennék ilyet – mondom a legtermészetesebben, mielőtt a kerítéshez lépnék. Bájosan felhorkanok arra, hogy ilyen silány szatyrot sem vesz többet, itt újfent lopok egy pillantást, majd a kerítéshez sétálok. – Ó? – fordulok munkám végeztével felé, és a zsebembe rejtem a pálcát. – Eléggé hétköznapi mutatvány – teszem hozzá értetlenül, de bizonyára nem a varázslat lepte meg, hanem ez a megvilágosodás „ó”-ja volt.
Levita – húzom el a szót egy hamiskás mosoly kíséretében. – Akkor majd hozzád járok korrepetálásra – azt beszélik, hogy itt a Levita a Hollóhát, ezért biztosan nagyon művelt, okos a srác, akivel ismét szemben találom magam. – Rellon – bólintok. – Igen – majd újabb lépéseket teszek felé. – Yes – mondom mosolyogva, és egy aprót pukedlizve. – A te neved pediiiig… - mutatok rá szemeimet hunyorítva.
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
offline
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. július 13. 13:03 | Link

bénaságom netovábba. kolompért a hölgynek.


A mosolyra a sajátos, szerény sajátjával válaszol ahogy ismét felé pillant, pedig még mindig úgy érzi, hogy ha nem is égett be, de annak a tipikus ritka szerencsétlen srácnak tűnik, akinek érzi magát a legtöbb esetben, máskor pedig olyannak látják, akinek nincs sok gondja, még ha csendes is. Valóban, a nagy mellett igazából már aligha van valami, ami aggasztja, persze, akad, mindig van valami és nem is kesereg, mert morbid módon már megszokta azt, mégsem kellemes, hogy újabban mi forog a fejében, amely már szelídült, mégis, ha épp nagyon elmélyed, akkor felbukkan. De úgy van vele, hogy nem rágja magát, lesz akkor a szerencsétlen, aki ellen a nejlonszatyrok lázadtak fel és aki készségesen elmagyaráz bármi ehetőt, mert abban szavai sosem látott biztossággal hangzanak. Hát nem csodálja, ahogy a magyarázat közben nyel egy nagyot, aprót nevet a magyarázat közben, de úgy, amely nem sértő, hanem inkább az egyetértő, hogy már ő is érzi, hogy mindjárt neki áll nyersen krumplit rágni, kolbászt és kanalazza mellé a tejfölt.
- Ühüm – bólogat, elengedve, hogy gyomra nemrég kiabált kicsit, hogy fejezze be és használja a száját kellemesebb dolgokra; az evésre, jelen esetben. - Nem tudom, mennyire ismered a magyar ételeket. Mi mindent zsírral, olajjal és szalonnával képzelünk el, tény, no meg kenyérrel. De ezek a rakott dolgok annyira nem vészesek. Mióta vagy itt? Mármint... hogy miket kóstoltál, arra értem – javítja ki magát, mert nem akar ő indiszkrét lenni, hogy napra pontosan számoljon be neki, csak ha már kajáról van szó, mennyi ideje volt kipróbálni az ízeket. Mert oké az olaj, a zsír, de még az erősről, a pirospaprikáról meg ezekről nem is volt szó. Egyelőre azonban maradnak a krumplik, amelyek lassan a szatyorba kerülnek. Nem figyel arra, hogy mit és mennyire mérnek fel rajta, nem húzza össze magát, azt is elhagyta, hogy nyakig öltözik, mindenét fedve, de mégsem tolja a dolgokat a másik arcába. Teljesen véletlen vagy épp átlagos mozdulatok és pillanatok ezek, amikor a görcsös magatartás elmaradt már kicsit, de attól még benne van valahol mélyen. Egy-egy pillanatra mégis elkapja a pillantását, majd lesütve kezeire mereszti, hogy épp hova nyúl és hogyan, ne ütközzenek, megjegyzi a közelebbről látható szeplők sokaságát, amelyek borítják a világos bőrt. Egy nőn ez nagyon jól mutat, mindig is úgy vélte, pasikon kevésbé, ha neki lenne, főleg, de neki csak anyajegyei vannak, abból több is, így nem annyira vészes, napozni kevésbé szokott, így kibírható a történet.
- Ó jaj, eladtam a lelkem? - ingatja meg a fejét, mintha máris tollat kellene ragadnia és aláírni a pergament. Leginkább saját magát lepte meg a kérdéssel, mégis a másik is meglepődik, hogy ki is ejtette, a gondolatok fura dolgok, a lakótársa tudja, ezt megszokta és mégis, mostanság kényelmetlennek érzi, hiszen vannak ott néha olyan dolgok, amik, nos... intimek. De mindegy is, inkább szégyelli el magát, hogy felhozta, szusszan egyet, aztán szinte bocsánatkérően tekint rá.
- Áh, bocsi, nem úgy értettem, vagyis... Mindegy. Értem én, értem. Tudom, hogy nem mindenki tud olyat – vagy ha nem is kevesen, de mással eddig nem találkozott. Mihail nem tud, a lányok se a falkából, mondjuk előttük nagyon titkok sincsenek, mégis, néha aggasztó, hogy megy az utcán, valaki sétál mellette és simán hallhatja, épp mi pörög a fejében. - Ez... megnyugtató. Fura hely az – bök a homloka irányába és követi, ahogy kerítést javít. Mert ez fontos, ahogy lassan kerülnek helyére a lécek, szegek, mintha semmi se történt volna.
- Ó. Bizarr módon szeretem nézni a mágiát működés közben – meg kicsit rettegni tőle. De ennyi volt, immáron felé fordulva ismer meg belőle egy kis szeletet, majd nevet fel a megállapításra. Korrepetálás, ha már tanárnak tanul az egyetemen, egész jó gyakorlás, csak ő nem a megfelelőbb ember.
- Elméletből bármikor. Még a matekot is értem. Mágiából... nos, ott mást ajánlok – von vállat, hogy ezzel talán mindent is elmondott. Aztán csap a homlokához, hogy a lényeget kihagyta, mert se nem Levita, se nem Prefektus nem szerepel a személyiében név címén. Elröhögi a sort, hogy megint és bizonyosan szerencsétlen. Mondjuk, inkább szokott ahhoz, hogy így vagy úgy, de ismerik a nevét már.
- Ahh, bénázok itt. Belián vagyok – nyújt felé végül kezet, bár egy kis hezitálás után, de a lényeg az eredmény.
Hozzászólásai ebben a témában

Bánffy-Vass Petronella
INAKTÍV


just a Freckled Meow
offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 103
Írta: 2020. július 14. 18:50 | Link


kerítésjavítás | felöltöztem

Tetszik most nekem ez a helyzet. Tetszik, hogy összetalálkoztam egy kedves idegennel, aki látszólagos zárkózottsága ellenére mosolyog rám és még olykor egy-egy viccet is elsüt. Kislányosan somolyogva figyelem és hallgatom őt, miközben természetesen felmérem, hogy ki is ez a fiú valójában. Láttam a kastélyban, persze. Prefektus, persze. A nevét azonban még nem tudom, ami egy ideig nem is okoz semmilyen nemű problémát, hiszen a név csak név. Anélkül is bármikor megállnék csacsogni vele a folyosón, elvégre én az a fajta vagyok, akivel lehet bárhol és bármiről beszélgetni. Nincsenek tabuk. Én is szívesen beszélek, és azt is kedvelem, amikor a másik őszintén válaszol az engem érdeklő kérdésekre. S hogy ebben a fiúban mi érdekel? Sok minden. Valahonnan mélyről azt érzem, hogy több időt töltenék vele, mert szórakoztat és tetszik ez az egész lény, amit ő képvisel. Ajkamba harapok játékosan, az ühümözésre, majd hagyom, hadd fejezze be az ételekről szóló beszámolót. A kaja mindig jó téma. Ugyan nem kifejezetten látszik rajtam, de rengeteg tudok enni. És nagyon is szeretek. Ahogyan említettem főzni is nagyon, csak itt nincsen rá szükségem. Otthon pedig lehetőségem nem volt, mert Hilda – apám szakácsnője – mindig finomabbnál finomabb dolgokkal lepett meg minket reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára és még vacsorára is. Tudom, hogy nagyon elkényeztetett csitri módjára beszélek ilyenekről, mint bejárónő, kertész, dada vagy akár éppen Hilda, a szakácsnő, ám én ebben nőttem fel. Nekem ezek természetes dolgok. Persze mégsem úgy beszélek róluk, mintha akárki fölött is állnék. Ők családtagok, akik apámmal élnek egy fedél alatt. Láttátok valaha azt a mugli sorozatot, hogy Csengetett, Mylord? Mi is úgy élünk, csak már valamivel modernebb változatban. A varázstalan dolgokat sem vetjük meg, habár a Playstationnel meggyűlt a bajom, ezért azóta is a szekrény tetején porosodik.
Körülbelül – kezdeném, de kiderül, hogy inkább az ételekre kíváncsi, így nem osztom meg ittlétemnek eddigi hosszát. Majd máskor. Maradjunk a témánál, teljesen igaza van. – Á, okay. Vagy úgy – bólogatok sunyi mosollyal arcomon. – Apám magyar – osztom meg az információt egy hanyag vállvonással. – Ismerek egy jó néhányat, de ja… én is úgy vettem észre, hogy eléggé szeretitek ezeket a nehezebb kajákat – s itt elgondolkodok egy pillanatra, színpadiasan tapogatom meg vörösszín ajkaimat finom mutatóujjammal. – Majd akár főzhetsz is nekem néha – flört? Dehogy. Csak egyszerűen Nelli, aki mindig kimondja, hogy mit gondol. A legtermészetesebb módon.
Felnevetek. Eladta a lelkét? Bólogatni kezdek mellé, miközben felírom vörös koponyámba, hogy ezzel a fiúval valóban lehetne jókat kacarászni. Nincsenek még itt barátaim. Ugyan néhány háztársammal össze szoktunk ülni a klubhelyiségben dumálgatni vagy kártyázni, s közben kicsit sörözgetni, de ez mind olyan felszínes egyelőre, mint bármi más volt eddigi életem során.
A gondolatolvasásra bólogatni kezdek. Valóban nem szép, ha valaki visszaél ezzel a képességgel. Bizonyára vannak helyzetek, amik megkívánják a használatát – különben minek lenne ezen a világon, ugye –, de jobb, hogyha a másik is tud róla, hogy csinálod. A bocsánatkérés újabb vidám mosolyt varázsol arcomra, s ezzel együtt legyintek is egyet. Közben persze elvégzem a kerítésjavítást, jó munkásasszony módjára, majd a magasba repül a szemöldököm, amikor látom és végül hallom is, hogy mennyire elvarázsolja őt a mágia látványa. Nem tulajdonítok neki ugyan nagyobb jelentőséget, hiszen tök jó, hogy ennyire élvezi a világot, amiben élünk. Engem is lenyűgöz néha, hogy mennyire sok minden van, amiről még én sem tudok, de a reparo azért nem tartozik a kivételes képességeket igénylő bűbájok közé.
Hm – nyüszögök egyet. – Én sem vagyok a legjobb gyakorlatban, de hát ezért vagyunk itt, nem igaz? – mutatok fejemmel a kastély felé, majd a következőkre cicamód döntöm oldalra fejemet. Fura hely? Mi lehet odabenn fura. Ha most szervál formámban lennék, bizonyára izgatottan ráncigálnám a levegőben ide-oda farkincámat, ám emberi kinézetemben csak szemem csillogása és fejem állása árulja el, hogy mennyire kíváncsivá tett most engem ez a fiú. Többet akarok tudni róla, érzem legbelül izgatottan. – Én mégis inkább téged választanálak – teszem hozzá egyszerűen.
Ezután érkezik a bemutatkozás, amit bájosan megmosolygok, és a felém nyújtott jobbra tekintek. Kézfogás. Értem. Megemelem vékonyka karomat, és elfogadom a jobb kezet, amire finoman rászorítok, egy angolosan elegáns bólintással. – Belián. Milyen érdekes név? Magyar? – teszem fel, s közben észre sem veszem, hogy nem engedem kezét annak ellenére sem, hogy érzem tenyerünkben a krumpli homokos maradványait. Szeretem, ha tiszta a kezem, most mégsem engedem, csak kíváncsian fúrom szürke szemeimet a prefektus kékjeibe. Úgy érzem, hogy ez egy jó kis délután lesz.
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
offline
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. július 14. 21:10 | Link

bénaságom netovábba. kolompért a hölgynek.


Jól bemutatkozik, nincs neve, csak az, hogy mit képvisel az iskola keretei között és nem tananyag, nem valami érdekesebb vagy épp komolyabb téma, hanem az evészet. Odett bizonyára nagyokat bólogatva helyeselne, hogy soha jobban ne kezdjen egy ismerkedést, mert az evés fontos, a legfontosabb és ha valaki, mint most a másik, ennyire kellemes hallgatóság benne, akkor azt csak ne szégyellje, ültesse csak le az asztalhoz és minden szebb lesz. Lehet szakácsnak kellett volna állnia, nem pincérnek és botanikusnak, meg amit még kitalált vagy elkezdett az életben. Nem bírna vele, erre jutott mindig és valaha, vagy mégis, de annyira van lusta ő is, hogy egész nap biztos képtelen lenne csinálni, minden kórság nélkül. Ez ilyen, azonban ha elkapja a hév, pár órát simán kibír. De ez most csak elmélet, igaz, kicsit ízletessé válik a szájában, ahogy már elképzeli az ízeket, szinte rá is harap és tuti, hogy Nelli is hasonlóképp érez, vagy épp csak mással, nincs ebben szégyen, úgy néz ki, akaratlanul nyúlt egy olyan pontra, amelyben könnyen találnak közös nevezőt, még ha az most a túlzott nyálelválasztás. Fogalma sincs, milyen amúgy ő, mik érdeklik emellett, vagy épp mik taszítják, hiszen nem ismeri, míg saját maga csendes, ő azt sejti, a lány közvetlenebb jóval. Ezzel sincs gond, Odett, Baj, velük is bír és szereti őket, az élete része most már, ahogy sok mindenki más, de most csak a lányokat nézi a felsorolásban. Van valami abban, hogy az ellentétek passzolna, így vagy úgy, nem érez menekülési kényszert, még érdeklődik is arról, hogy mit ismerhet és mit nem, mit tudott megtapasztalni. Kicsit a lány is félreérti, nincs ezzel gond, tényleg sok irányú a kérdés, hamar pontosít mégis, és a kínos keresgélések így meg sem születhetnek.
- Nahát! Hogy ő magyar – bólogat serényen, nos, így sok kérdés vagy épp inkább dolog meg van magyarázva. Lehet, hogy akcentusa van, erős, de érteni mit mond és tud is szavakat formálni, magyar apától pedig nyelvet tanulni is egyszerűbb, mintsem könyveket bámulni és megérteni, mi az a „gy” meg a hosszú ékezetes magánhangzók és társaik. - Régóta él kint? Nekünk elvileg Törökországban vannak rokonaink – vagyis anyja mesélte, hogy nővére és a férje oda költözött, azóta lehet haza vagy máshova mentek, a távolabbi rokonok között is már anno, akkor több kiköltözött máshova, a jobb élet reményében címmel. Hamar rájött akkor, hogy ilyet sose tenne, ahhoz nagyon szereti a kis hazáját, a mindent, földhözragadt ebből a szempontból, azonban sosem tudni, mit hoz a jövő, főleg, ha más is van az egyenletben. De semmiben sem biztos, így nem agyal ilyesmiken.
- Eeee. Eléggé. Töltött káposzta és társaik. Ez az ország ilyen, elhiszem, hogy elsőnek némely ijesztő és hát na, valljuk be, a gyomrot is bántja. Én az indiaival vagyok így, ízlik, finom, csak sok. Na de nem untatlak én ezzel – legyint egy aprót, hogy nem kezdi el sorolni, hogy gyomra mitől tud úgy fájni, mintha Gillette-pengéket reggelizett volna. - Viszont a levesek könnyedebbek és finomak. Gulyást ettél? Kötelező! A lángos mellett – mintha meg akarná feddni, hogy vallja csak be, mit nem kóstolt még, de csak mókázik. Mondaná tovább, hogy palacsinta, pörkölt, akármi, de beleakad a szó, kissé száját tátva pislog rá és nos, zavartan szakítja el róla a tekintetét. Főzni. Neki.
- Hát... - kezd bele, lenéz a szatyorra, ami karján lóg. Fogalma sincs, mi lenne illedelmes, ami elutasítás, elvégre tényleg kisegítette, ismerkedni sosem árt, vagyis azt mondták neki éljen és élni kell, ő pedig egész jól megtanulta. - Végül is, ha nagyon ráérsz és meg tudod várni, akkor megcsinálom ezt – emeli meg a szatyrot, utalva, hogy mit akar alkotni. Kicsit persze szégyellősebb, mint amikor beszélt a kajákról, no de ilyet, na az biztos, hogy ebben az „új” formájában most csinál először. Meg, ha el is adta a lelkét, akkor bőven kell áldoznia valami ehetővel, nem? Érdekes. Oké. Le kell nyelni a görcsöt, amely feltörni készül. Már nem az a nyomorult, aki leszállt a vonatról. Kimoriah-t is random és véletlen szedte össze és lám, mi lett belőle. Nelli sem tűnik sorozatgyilkosnak, szóval... Oké, elég. Nem kell pánikolni, mert valaki kér valamire.
- Ez annyira így nem igaz – ingatja meg a fejét. Ők vannak ezért itt, míg a mugli növényeket bizergálni. De mivel tényleg nem gondolatolvasó, ki kell fejtenie. Főleg, hogy őt választaná, amire aprót köhint. Nincs, nincs zavar, csak hát, nem érti. Elmosolyodik végül, akkor jobb, ha tisztázza.
- Én botanikus leszek, meg lehet tanár, ha bele nem csömörödök. Azonban, bennem nincs mágia. Mugli vagyok – tárja szét a karját, hogy ennyire egyszerű a dolog és ha varázsigéket akar mormolni, a „csiribu”-nál meg fog állni. Inkább nyújt kezet, rázza meg finoman, bár tuti kicsit nyirkos, mert amikor ilyen van, vagy izgul, beég, zavart, az történik.
- Ahm, igen. Vagyis szlávoktól van, egyszer megnéztem. De magyar, csak furán hangzik. Anyukámnak tetszett – magyarázza, majd végül egyben maradt ujjaikra pillant. Elengedi ő, lassan, nem rántja el, a pillanat fura, ölelkezni sem szokott, ettől meg nem akad ki, szóval jó jel.
- Nos, akkor... mi legyen? Kávé és kaja vaaagy... majd máskor? - ez furán hangzik, de felőle kész ártatlan momentum.
Hozzászólásai ebben a témában

Bánffy-Vass Petronella
INAKTÍV


just a Freckled Meow
offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 103
Írta: 2020. július 15. 10:01 | Link


kerítésjavítás | felöltöztem

A Nap egyre kevésbé tűz, így már porcelánszín, érzékeny bőröm is kezd biztonságban lenni. Ugyan még időben vagyunk naplementéig, attól függetlenül furcsa nekem, hogy ilyen napszakban is kijöttem az alagsorból. Nem szeretem annyira a napfényt. Éjszakai állat vagyok, a sötétség megnyugtat. Más abban lelki meg az igazi poklot, számomra mégis a Nap lemenetele utáni időszak az, amiben otthonosabban mozgok. Többek között ezért sem érzem kellemetlennek, hogy talán a késő délutáni kávét – vagy teát, még meglátjuk – egy félig-meddig idegennél fogom elfogyasztani. Ha lesz nála otthon egy filter earl grey és jó zsíros tej, akkor meg is válaszoltam magamnak, hogy mi lesz az ital, amit magamhoz veszek. Britlány lévén többször fogyasztom a szárított levelekből készült finomságot, mint a kávét, de az utóbbit sem vetem meg egy pillanatra sem. Apám inkább a kávés. Tudjátok azonban a pici üvegpoharakból szürcsölgető fajta, mint amit a magyarok nagyanyjuknál vagy dédnagyanyjuknál láthattak. Egy kis presszó a kotyogósból, tejszínhabbal a telején. Kiskorunkban csak a habbal együtt juthatott kávéhoz mindenki, de micsoda élmény is az, Merlinre!
Igen – bólogatok apám származására. – Anya angol. De ő aztán teljesen – mosolyodok el a nő gondolatára, hiszen ha már láttál tipikus angol hölgyet, akkor az nem más lesz, mint az én édesanyám. Aki szeret sorban állni, mindig mosolyog és a kedvenc témája az idő az öt órási teája mellé. Apám meg… hát ő az igazi csábító, tűzről pattant idős férfi, akinek magyar temperamentuma mellett még a huszonéves lányok sem tudnak elsétálni anélkül, hogy ne keltené fel az érdeklődésüket. Éppen ezért tartunk ott családilag, ahol. – Apa pár éve költözött vissza Budakeneresdre a legújabb nőjével. Anya kinn maradt Londonban – teszem hozzá egy elhúzott szájmozdulattal. Nem hallani hangomból, hogy annyira bántana a dolog, elvégre a szülők így is teljesen rendben vannak egymással valamilyen perverz módon. De azért érezhető, hogy nem teljesen vagyok kibékülve a helyzettel. Szeretném, ha újra egy család lennénk, habár anyám szerint így is bőven azok vagyunk, csak Ferdinánd az, aki néha örökbe fogad egy-egy modellt valamelyik puccosabb eseményről. Ő már csak ilyen.
Hosszú időbe telt, mire valamennyire elfogadtam a helyzetet, de most már csak akkor játszom a kerítőt, hogyha mindhárman egy légtérben vagyunk, ami – valljuk be – eléggé ritkán van. Nagyon nem bírom ezt a klisét, amit képviselünk; a gazdag idős apa elvált a fiatal anyukától, van egy kölyök, aki én lennék, és az öreg maximum két évente váltogatja a nőket, mert megteheti. Hatalmas ház és birtok. Személyzet.
Voltunk ott nyaralni – felelem csillogó szemekkel. – Törökország nagyon szép. Te jártál már ott? – de az is lehet, hogy túl távoli rokonok. Sőt bizonyára, csak azt nem hallottam ki a mondandójából, hogy „elvileg”. Vannak ilyen bakik, hiszen egyben érteni minden magyar mondatot még mindig embert próbáló számomra.
Továbbra is szívesen hallgatom az ételek milyenségét, és sóvárogva harapom be alsó ajkamat. A feddő hangnemre ismét szélesen elmosolyodok. A gulyásra pedig bólogatni kezdek. – Nem mondom, hogy az angol nem eszik nehezet – gondolok itt a mindenféle pitére, ami a zsírosabbnál zsírosabb húsokat tartalmazza és a szénhidrát tartalma is az egekben van. Plusz a gravy. Ú, hagyjuk abba, mert mindjárt levadászok egy madarat és azt eszem meg – természetesen egy kis játék után – Belián előtt.
A következőkre viszont kitisztul tekintetem, s ahogyan a Nap fáradó sugarai megvilágítják arcomat, úgy csillannak meg szürkés szemeim is.
Meg én – persze, hogy megvárom. Mára már nincsen dolgom és este sem kell majd nagyon tartanom senkitől sem, mert cicaformában viszonylag gyorsan visszaügetek a kastélyba. A biztonságos úton – nem az erdőben, persze – nem eshet bajom, mert egy kóbor kutya támadása sem jelent rám különösebb veszélyt. Legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint. – Ez nagyon kedves tőled – teszem hozzá, hiszen az angol udvariasság igenis megkívánja, s így is gondolom.
„Ez annyira nem igaz”, csapja meg fülecskéimet a mondat, amire szűkített szemhéjakkal, érdeklődőn csillogó szemekkel fordulok a fiú felé. Nem kérdezek, inkább várom, hogy kifejthesse, mégis mit jelent ez pontosan. Az apró, zavart köhintésre elrejtek egy mosolyt ajkaim összeszorításával, hiszen nem szándékom teljesen megerőszakolni őt nyíltságommal, de meg kell hagyni, hogy rendkívül bájosnak találom, hogy ő ilyen. A Rellonban a nagyszájú srácokhoz vagyok hozzászokva, akik inkább haver kategóriába sorolódnak abban a pillanatban, hogy megismerem őket. Belián meg… nem akarok messzire menő következtetéseket levonni, de mindenesetre ő teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam. Ezt ezalatt a néhány tízperc alatt is meg tudom állapítani.
Mugli. Micsoda érdekes fordulat. Látszik rajtam a teljes meglepettség. Nem szoktam varázstalan emberekkel találkozni, s nem kell azt hinni, hogy ez most nálam valami bazári majom kategóriába tenné őt, de még jobban érdekelni kezd, hogyan is került ide, hogyan tanulhat itt, ám ezt most nem itt és nem most kell megbeszélnünk teljességében, így csak hümmögve bólogatni kezdek.
Ez nagyon izgalmas – teszem hozzá őszintén. És az, hogy mindezt ilyen természetesen, szégyentől mentesen mondja – mert ugyan mit is kellene szégyellni rajta – még színesebbé varázsolja nekem az őt körülvevő aurát.
Anyukádnak jó ízlése van. Szép neved van – engedek meg egy bájos mosolyt, majd a falu irányába fordulok. Erre indult haza a fiú, ezért feltételezem, hogy nem a kastélyban lakik. A kérdésre hirtelen fordulok vissza, mintha le szeretnék rá csapni, és hatalmasakat gesztikulálva kezdek tiltakozni a következő alkalom ellen. – Most – mondom, amibe bele is pirulok. Nem szeretnék erőszakos lenni, ezért torkomat köszörülve fogalmazom át a dolgot. – Ráérek ma. Szívesen megyek most.
Utoljára módosította:Bánffy-Vass Petronella, 2020. július 15. 10:04
Hozzászólásai ebben a témában
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
offline
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. július 15. 19:30 | Link

bénaságom netovábba. kolompért a hölgynek.


Kósza mozdulat, ahogy karját vakarja meg és kapja le akaratlan a sebtetőt, az apró karcok csak ilyenkor kellemetlenek és mióta nem rágja a körmeit, annyira, nehezebb vakarózni, de kellemesebb is. Jóleső libabőr fut végig a karján, ahogy elhúzza ujjait onnan és figyeli a másikat, akit kávéval fog kínálni, mert az olyan egyszerű dolog és amúgy az, a filmekben is mindig így történik, egy apró, véletlen találkozás, majd beszélgetés, noha ez is rövid volt ahhoz, hogy megtörténhessen, de a cselekmény, amely kiváltotta, indokolja. Agya persze szajkózza, hogy túl gyors, túl gyors, valóban, de igazából mihez képest? Minden kapcsolata hirtelen és váratlan érte, egyik pillanatban még élte a kis magányos életét, pár perc alatt lett lakótárs, lett és lettek barátai, ismerősei, hirtelen volt maga az első csók is, majd az, amelynek hitelt tudott adni. És lám, még mindig bírja, él, szóval nem panaszkodik, görcsöl, vagyis, igyekszik. Miért ne. De a változást ő érzi, tudja honnan és hogyan jött és a tükörben is látja néha, nem azt mondva ezzel, hogy hiányolja. Csak amikor rossz, akkor vágyik vissza az erdőbe, ahonnét jött.
- Ó, értem, értem. Ő angol – bólogat, hogy akkor érti a felállást, vegyes házasság, nincs ezzel semmi gond, a két kultúra ugyan eltér, de meg is fér egymás mellett, szerinte. Szeretett volna kijutni oda, csak az élet közbeszólt alapon maradt az, hogy csak annyit lát, amennyit a média mutogat belőle. Már kérdezne ismét, amikor felszisszen. Na tessék, most már biztos, hogy érzéke van arra, hogy a kényelmetlen témákba belekérdezzen. Nem ez az első, túl sokszor tapasztalta, hogy telibe, nem kellene néha meg se szólalnia, bár nem látja rajta, hogy kesereg, dühös, vagy bármi, de nem mindig mutatkozni, elég érezni azt. Szusszan egyet végül.
- Ne haragudj a kellemetlen téma miatt, nem volt szándékos – mert na, lehet elfogadni, egy gyereknek akkor is apa és anya egy egység, még ha ők nem is működnek már nagyon régóta egységként. - A legújabb. Hát akkor gondolom... na mindegy, semmi közöm hozzá. És te akkor úgymond, két helyen élsz? - mert ha kint az anya, itt az apa, nyilván mindkettőt látogatja, ahhoz idős, hogy láthatási jog meg ilyenek kellenek, de mégis, a szülei. Neki is lett volna rá lehetőség, ha bevállalja és nem hallgat arra a bizonyos „ajánlatra”, amely a kényelmet nyújtotta a minisztériumnak, az mindegy, hogy ő azóta meggondolta magát, de mersze nincs cselekedni, talán esélye se akad. Csak reménykedni tud, hogy minden rendben van otthon, mindenkivel. Ennyije maradt, meg pár apró holmi.
- Sajnos nem. Nemigen voltam külföldön, egyszer ühm... még régen, a régi ismerősökkel, meg mikor az iskola szervezett sítúrát. Jó, meg az iskolával a tipikus „bécsi karácsonyi vásár” úton – családja belföldi utazós volt mindig, idehaza nagyon sok helyen jártak, az Alföldtől a Mecseken át, fürdők, parkok, üdülők, amikor épp mire futotta. Ezért is kapott rá arra, amikor saját maguk mentek, messzire, csak hát, rá is járt a rúd, elég rendesen.
- Mindenki eszik nehezet, csak másképp. Ott ha jól tudom, a vacsora a fő étkezés és a reggeli is kiadósabb – vakarja meg állát gondolkodva, valami rémlik neki. Sonka, tojás, paradicsomos bab talán, hol mi a szokás. - Bár valljuk be, a legdurvábbak az amerikaiak – elég csak a hamburgerre, a cukros lőrékre gondolni, amiket a filmjeikben látni és azt valójában tolják befele. Meg is látszik, bár itthon is, nem kell messzire menni. Nem is fognak, csak a házig, ha már sikerült kinyögnie.
- Ugyan, hát semmiség - megint a túl gyors érzet, érzi, hogy pulzusa kicsit emelkedik is, a lemenőbe forduló nap sugarai melegítik bőrét és pár izzadságcseppet is érez bőrén, saját magát múlja felül ezzel az egésszel. Most megint kicsit kerüli a tekintetét, akaratlan, de ha ismerné, tudná, miért. Vagy hát lehet, hogy üvölt róla, hogy ő távolságtartóbb és lassabb, mint az átlag. Néha irigyli a bátor, a szabad szellemű és semmi és senki nem akadály felfogást, azt, amivel ő is élt, a határozott és erélyes jellemmel, amely nem aggódik semmi miatt, csak teszi, amit csak akar. Irigyli, majd aztán el is engedi. Neki ez kényelmes, lehet nem a leghatározottabb, nem a „macsó”, ez van, háttérember és annak pont ilyennek kell lennie. Így is több figyelmet kap néha, sokszor, mint amennyit szeretne, de ezzel jár, ha az ember népszerűbb ember mellett cövekel le, vagy épp csak mugliként varázslóiskolába iratkozik. A másik meg fogja várni, amíg ő főz. Annyira nem hosszú idő, de nem is öt perc, ő mágia nélkül dolgozik ugye, szóval, talán nem is tudja, hogy mire vállalkozik. Persze, nem fogja lelakatolni az ajtókat, ha út közben meggondolná magát. Inkább mégis ellövi a poént alapon teszi le azt a kártyát, amin mindene van. Meglepi, látszik az arcán, ő meg a tarkóját vakarja, hogy na igen, erre sose számít senki, biztosan mindenki azt hiszi, hogy ő is pálcával hadonászik, de csak a fakanállal szokott, amikor épp a macskának magyarázza, hogy jó lenne, ha nem nyervogna úgy, mint akit nyúznak, mert épp ő abból a csirkéből akar enni.
- Annyira nem, sőt. Egyszerű, meg ilyenek – von vállat, mert valljuk be, a mágia mellett a semmi, nos, lehet épp unalmas. De ezt gondolja ő, a mágusoknak a villanykörte is izgalmas, meg egy görkorcsolya, hát ezek után lehet egy személy is.
- Köszi – nevet aprót arra, hogy szép. - A másik meg a Balázs, de sokan az előbbit jegyzik meg – nem zavarja, sőt, neki még mindig mindegy, a „hé, te” is megszólítás. Egy lépést tesz épp, mire Nelli fordul vissza, hogy tiltakozzon, elsőre azt hiszi az egész ellen, de csak a későbbi időpont az, amit nem akar. Meglepve pislog rá, hogy ez a ragaszkodás a most-hoz kicsit új neki, de végtére is, saját maga hozta fel, szóval...
- Oké, oké. Most. Akkor ühm, erre lakom – mutat az utca felé, és elindul. Kicsi idegességében gyújt rá automatikusan, pedig a terv az volt, hogy kevesebbet teszi. Mindegy annak már. - A lakótársam nincs otthon, vagyis nem volt, mikor eljöttem. Remélem nem vagy allergiás a kis kupira és a macskaszőrre – mert nem rámolt el mindent teljesen, de így is, pasikhoz képest patika rend fogja fogadni.
Utoljára módosította:Helvey Belián Balázs, 2020. július 15. 19:35
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér