Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem tetszik neki, hogy András megismétli a gondolatait, ettől olyan érzése van, mintha valami helytelent mondott volna. Vagy inkább, mintha kiskapu szagot érezne, ennél büdösebb pedig nem is lehetne. Ami azt illeti, eddig kedvelte a férfit és nem örülne, ha simliskedéssel rontaná ezt el. Az meg ugye tudott, hogy a nő igen kemény kézzel kezeli nem csak a pénzügyeket, de az embereket is. Ennek köszönhető, hogy jelenleg egy fitying adósságuk nincs és nem úszik mindenük. Úgyhogy lehet jobban járna a kedves tanerő, ha előállna azzal a bizonyossal.
- Ha rajtam múlik, akkor egy írásbeli beadvánnyal kezdünk, amely részletesen tartalmazza, hogy a tanerő mi okból kívánja bővíttetni a keretét - kávéjához nyúl és belekortyol, majd a férfi felé fordítja fejét. Egyértelműen látszik rajta, hogy ez még csak az eleje a sztorinak. Haha, ugye senki sem gondolta, hogy egy cuki beadandó árán majd szépséges summát kap pluszban? - Miután magam is utánajárok ezen költségeknek és mérlegelem Antonnal, hogy mennyiben megvalósítható, utána következne egy személyes elbeszélgetés a kérelmezővel - azon túl, hogy rendkívül profi eljárásmenetet ír le, valahol hajmeresztően soklépcsős és bonyolult is. Hogy mi ezzel a célja? Biztos benne, hogy ilyen esetben valóban csak az a tanár tartana ki, aki igazán akarja azt a bővítést és aki hisz az ügyében. Amennyiben András is ezek közé az emberek közé tartozik, nem látja majd akadályát, hogy alávesse magát ennek a nem kis tortúrának.
- Ha minden jól sikerül, akkor megadom a bővítést, de folyamatosan menedzselni kívánom a kiadásokat és év végén egy beszámoló megírása is szükséges, mely tartalmazza a projekt sikerességének értékelését - kora reggel van és még ennek ellenére is ilyen alapos, profi választ ad. Mi van veled Jules, minden oké? Ahogy lezárja a gondolatmenetet, tovább fürkészi Bandi arcát, hátha leolvas majd valamit, vagy végre kibukik, miért is olyan fontos ez éppen most, hajnali nyolckor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Már csak az volt hátra, hogy végre felvigyem a highlightert.
Elégedetten pislogtam a tükörbe, ujjammal finoman megigazítottam az egyik rossz helyen növő szempillámat, majd csókot dobtam saját magamnak. Nincs mese, a jó smink nagyon is sokat számít, és bár tisztában voltam azzal, hogy nem én vagyok a legjobb nő a világon, mégis minden egyes nap ki tudtam magam sminkelni úgy, hogy mások tökéletesnek lássanak. Ez pedig egy igazán jó tulajdonság volt. Hiszen miért kellene a rossz oldalunkat, az átlagos oldalunkat mutatni, mikor a legjobbat is nyújthatnánk?
Most pedig épp a legjobbat hoztam.
Összedörzsöltem ajkaimat, ezzel is kicsit megigazítva a rúzst ami rajtam volt, majd kezembe vettem az ecsetemet, amivel a highlightert szoktam felkenni. Szép legyező alakja volt, ez volt a kedvencem. Gyorsan belemártottam a fémesen csillogó porba, majd mintha csak tündérek poroztak volna be, pont úgy kentem fel az orcáimra.
Az egyetlen probléma csak az volt az egésszel, hogy végezvén a precíz és tökéletes felvitellel, az ecsetet nem tudtam letenni.
Az ujjaim nem engedelmeskedtek egyáltalán, így próbáltam a másik kezemmel segíteni, azonban hiába is próbálkoztam, mintha csak ragasztóval ragasztották volna hozzám.
- Ezt nem hiszem el! - dünnyögtem közel a totális kiboruláshoz. A közelgő hisztéria marta a torkomat, pont ahogy az idegességből előtörő sírás is. Azonban nagy nehezen erőt vettem magamon, visszanyeltem a könnyeimet, majd idegesen kiviharzottam a szobából.
Kell a gyengélkedő! Egy orvos, egy nővér, egy akárki, aki tud segíteni!
Mezítláb, csattogó talpakkal siettem végig a folyosókon, kezemben az ecsetet szorongatva, majd kábé öt perc séta után megtorpantam. A hely nem volt ismerős. Lehet hogy a gyengélkedő felé le kellett volna fordulni jobbra? Vagy nem is ezen az emeleten van? Mindenesetre a képek nagyon szépek a falon, és talán a hölgyek segíteni is tudnának... Vagy ha nem, akkor beporozom őket az ecsetemmel.
- Elnézést! Merre találom a gyengélkedőt? - kérdeztem a falon lévő kisasszonyoktól, akik válaszul leginkább csak a legyezőikkel bíbelődtek.
- Az egy másik helyen van, drágám! De mondd csak! Miért keresed a gyengélkedőt?! Valami történt? - kérdezte az egyikük kíváncsian.
- Á, mindegy, akkor majd mást kérdezek meg inkább... - mondtam nem túl kedvesen, ezzel a stílussal megköszönve a segítséget, majd körbenéztem. Csak felbukkan valaki ezen a nyamvadt folyosón, aki tud segíteni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Azzal, hogy immár rendes diáknak számít, talárt is kapott, belül finoman hímzett címkével, amin a neve olvasható. Mint a marhák, fülükben számozott cédulákkal, úgy érezi most magát. Egy a sok közül. Hülye barmok... Ki akart tűnni valahogy a tömegből. Legszívesebben letépte volna magáról, de ahhoz túl drága lett volna, és nem az apja fizette, hogy kitolhasson vele, hanem pont a nagybátyjáék, akik befogadták őket átmenetileg, mielőtt lecuccolt volna az alagsorban. Egyúttal tudja jól, hogy fékeznie kell magát, ha nem akar visszakerülni oda, ahonnan bizonyos feltételek betartása mellett kiszabadulhatott. De mégis, olyan nagy az a kísértés. Egyelőre csak az álmaiban jelennek meg ilyen-olyan képek, és többnyire elfelejti őket, mikor már teljesen felébredt. Idővel azonban szinte biztos, hogy átülteti őket a gondolataiba, és akkor már csak hónapok, vagy éppen hetek kérdése, mire a cselekvéseiben is megnyilvánul.
Bal lábbal kelt ma fel, ahogy általában mindig. Ha volt is nyugodt éjszakája azóta, hogy a háza hálókörletében éli mindennapjait, végleg abbamaradtak, amióta összekerült a szobatársával. A legelviselhetetlenebb döggel, akivel csak párosíthatták. Mit volt mit tenni, ott az a rohadt jelvény rajta, ami megakadályozza, hogy ne verje péppé. A reggeli teendőit onnantól számítva szereti hamar letudni, vagy leginkább sehogy, ezért kissé kócos hajjal indul el a Nagyterem felé, hogy tömhessen magába valamit. Vállalja, hogy kissé megkésett vele, de bízik abban, hogy az asztalokról még elcsíphet pár falatot. Inkább, mintsem ő csináljon magának a konyhán, abból elég volt. Azonban gyakran előfordul még, hogy elszámolja a fordulókat, hiszen a matek amúgy sem az erőssége, meg úgy a gondolkodás sem. Úgyhogy kiköt a második emeleten, az impozáns folyosón meg csak tovább halad, mert ahogy a legtöbben vallják, szépek a képek. És csajok vannak rajta. Nem pont az ő stílusa, de megteszi. Nézni még szabad. Azért pingálták őket oda. És ez vigyorra készteti, amíg meg nem zavarja egy lányka rikácsolása, aminek pont a végét sikerül elcsípnie.
- Na mi van? Mi bajod velük? - kiáltja felé, s nyomban közéjük siet, mert azt feltételezi, hogy a barátságtalan hangnemet a freskók váltották ki. Tudni akarja, mi van, úgyhogy beleüti az orrát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem szokásom ilyen könyveket olvasni, a mugli tankönyvek közül sem a biológia lesz a szabadon választott, emelt érettségi tárgyam jövőre, hanem az informatika. Most mégis ilyen könyvek tömkelegével kuporodom le az egyik asztalhoz, amik mellé pár pszichológia kutatás is a kezembe akadt. Körülnézek, hogy biztos ne legyen Kiara a közelben, utálom mikor annyit kérdezősködik. Más kíváncsi szavaira sem vagyok kíváncsi, ezért fülemhez helyezem a mugli eszközömet, olvasás közben.
Kis idő elteltével sóhajtva meredek magam elé, hogy megemésszem az olvasottakon, gondolataim cikáznak. Elgondolkozom az előző kapcsolatomon, a lányokon, a srácokon, akik körülvesznek engem, de nem jut eszembe olyan személy, akivel bármi komolyabbat szerettem volna csinálni csókolózáson kívül. A barátnőmmel is addig jutottunk, tovább nem. Ő akarta volna, én azonban nem éreztem úgy, hogy szexelni akarnék vele, fél év után sem. Bulikban a legtöbb srác midig hazavisz egy csajt, ha az könnyen kapható, rám is mászott már különböző korú, szemszínű, stb., mégis visszautasításra kerültek. Gondolataimból egy koreai szó ébreszt fel, mire rá emelem a tekintetemet, és mosolyogva visszaköszönök. Kicsit zavarba jövök, amikor a húgomra kerül a szó, nem is válaszolok, inkább csak bólintok.
- Bálint, igaz? – nem hallottam, hogy lenne koreai neve, nem úgy, mint nekem, vagy a könyvtárosnak. Szeretem, amiért ennyi koreai van körülöttem, legalább velük tudok beszélni a saját anyanyelvemen. A könyveire pillantok, érdekesnek tűnnek, de, ha már így alakult, inkább beszélgetésbe elegyedek vele.
- Hogy vagy mostanában? – valahogy beindítom a beszélgetést, ezután a kérdés után valószínűleg mindkettőnknek, vagy egyikőnknek lesz ötlete a folytatásra. Utálom a kínos csendet, az olyan….kínos. Becsukom az utolsó könyvet, ezzel teljes figyelmemmel rá koncentrálok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Ó, akkor ezek szerint jól rajzolsz. A precizitás jellemző rám, akár nyithatnánk egy közös üzletet is! - viccelődtem vele vidoran. Végül is a tanárok és a szüleim szerint mindig is igyekeztem az alaposságra, a pontosságra, de sajnos a rajzolás már nem igen ment.
- Hát, sokszor nem egyszerű a családdal, nekem igazából a magánszféra hiányzott, hogy egyedül lehessek időnként... ez most sem adatik meg, bár jelenleg ketten vagyunk egy szobában. Azért mégis más, valahogy jobban önmagam tudok lenni, mióta külön élek a családtól, ezt pedig egyáltalán nem bánom - válaszoltam a másiknak komoly arccal.
- Nos, a kérdésed akár vonatkozhatna rám is, ha tudnának az eddigi kihágásaimról. De ugye nem tudnak szinte semmit... egyébként Theon-ra gondoltam - mondtam neki a szemébe nézve, nem tudhattam, hogy ismeri-e a fiút vagy csak látásból ismerős neki...
- Kaják terén utálom a krumplilevest, a tökfőzeléket, illetve a spenótfőzeléket... a többi ételt szeretem - válaszoltam mosolyogva.
- Na, és te mely ételeket preferálod kevésbé? - kérdeztem tőle érdeklődve, ha már ez volt a téma.
- Nekem is ez a benyomásom, igencsak hasonlóak vagyunk. Abban is igazad van, hogy én bizony kaland orientált vagyok - feleltem neki vidáman. Az igazat megvallva szerettem mászkálni, részt venni eseményeken, de azért időnként jól esett a pihenés is.
- Ugyan, most is simán felülhetsz az asztalra, ha kedved tartja. Ne gátoljon meg abban semmi, amit szívesen csinálnál. Én például most őrjáraton lennék, de ehelyett inkább vacsoráztam valami finomat - vontam meg a vállam jókedvűen, egyáltalán nem bántam meg, hogy az unalmas járkálás helyett a finom étel elfogyasztását választottam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Föltette ugyan a kérdést, de véletlenül sem gondolta volna, hogy Brigi majd azt mondja, hogy igen, jöjjön be újra. El is kerekedett kicsit a szeme, és motyogott maga elé egy okézsokét, mielőtt visszasietett volna az ajtón túlra. Mielőtt kilépett volna rajta, még hallgatta az instrukciókat, és bólogatott mellé, mint aki érti, pedig annyira azért nem volt világos, csak miután egy hasonlatot kapott.
Ó, balett! Olyat már látott!
- Jajj, azt tudom! Mármint nem tudok balettozni, de van egy.. valakim, aki igen, és láttam, hogy csinálja.
Kicsit mondjuk megint elbizonytalanodott, mert a tánc előtt be kell melegíteni, megnyújtóztatni a végtagokat. Remélte, hogy a hölgyként való mozgásnak nem előfeltétele a fél órás bemelegítés, mert úgy egész biztos mindig mindenhonnan csúnyán el fog késni. És ha késésben volt, úgy szaladhatott, és akkor eleve kár volt az egész, és egyszerűen elébe mehet azzal, hogy eleve csak odafut, ahova kell.
Gyorsan elhessegette a későbbi problémát, és inkább megpróbálkozott a balett kecsességét a járására alkalmazva lépdelni, újra, a már megtett úton Brigi felé. Ezúttal sokkal lassabban, kimértebben, és úgy látszatra természetellenesebben mozgott, meg-megremegett a lába, de fejét felszegve, egyenes háttal haladt, és úgy érezte, már csak valami nagyon flancos ruha kéne rá, és mehetne divatbemutatóra.
Közben a mosolyt is gyakorolta, próbált nem a mosolyra magára koncentrálni, hanem valamire, ami kiválthatja azt, és ilyen szerencsére talált bőven, csak aztán vissza kellett fognia magát, hogy mégse vigyor legyen a végeredmény.
Többé-kevésbé sikerült is a dolog, és mikor megérkezett Brigi elé, úgy érezte, valamiféle nagy feladatot vitt véghez, és most mindjárt kap egy fejtaptapot.
A kérdésen, hogy mit is gyakoroljanak, elgondolkodott kissé, és igazából fogalma sem volt néhány pillanat hallgatás után sem, hogy mit feleljen erre. Kapott még egy kis fejmosást az elkalandozásáért (pedig az elefántok igenis tök jók!) aztán összeszedte a gondolatait, és úgy felelt:
- Stílusfejlesztés.. az mi? És a bemutatkozás? Izé, az nem jó, hogy szia, Lili vagyok..?
Ideges kis mosolyt eresztett, valamiért úgy sejtette, hogy nem, nem jó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Hogy hallotta-e a mondatokat, amelyek a szájából jöttek? Igen. De hogy felfogta-e? Kétséges. Voltak gondolatfoszlányok, amik megmaradtak, de hogy pontosan mi következett mi után, arról semmi fogalma nem volt. Mintha csak valami furcsa kényszer lett volna úrrá rajta, ami miatt be nem állt a szája.
Csak nyomta a dumát, valami teljesen másról, miközben agyában próbálta feldolgozni mi is történik. Illetve valamit jelezni Benettnek, hogy amúgy ezek a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy látszik, és ő egyáltalán nem akarja komolytalanul venni a problematikát.
- Ha már az utazásnál tartunk, akkor Afrikába is elmennék. Lehet, hogy meleg van ott, viszont a kultúrájuk nagyon érdekes, és több mint két ezer nyelv van ott. Hát mennyi ideig tartana nekem azt mind megtanulni... - miközben magyarázott, hevesen bólogatni kezdett, ahogy társa mondta neki, hogy tegye. El akarta neki mondani, hogy szerinte ki fog ürülni ez a szervezetükből, hogy csak várni kéne valamennyit, de nem tudott megszólalni. Vagyis beszélni igen, meg nem állt a szája, csak arra nem volt hatással, hogy miről beszél.
Koncentrált, nagyon erősen, elméjében elképzelte a szavakat, és fejben ki is mondta őket.
- Igaz, hogy az európai nyelvek közül se tudok sokat, mondjuk jó lenne GYENGÉLKEDŐ megtanulni egy-kettőt, mielőtt Afrikában.... - sikerült. Szinte maga se hitte el, de sikerült kinyögnie azt az egy szót. Fejben már ki is találta, hogy mit kéne nekik mondani, csak éppen nem tudta ezt közvetíteni társának. Semmiképpen nem vonhatták bele Várffyt. Inkább valami titkos üzenetről és valószínűsíthető diákcsínyekről kellett volna beszámolniuk. Remélte, hogy ha Benett nem is tud az elméjében olvasni, kitalálja ezt magától is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egyszerre érti és nem érti a Mária szeméből áradó megbántottságot. Ha az a csók egy vallomás volt egyben, akkor teljesen logikus, hogy rosszul esik neki Henrik reakciója. De közben ott van a tény, hogy mennyire ki nem állhatja a férfit, minden alkalommal csak kellemetlenséget próbált neki okozni és akkor ezek után kijelenthetjük, hogy nem csak egy autóbaleset volt, egy véletlen, hogy ők ketten csókolóztak. A kérdés, a válasz, a reakció, mind ezer és egy forgatókönyvre enged következtetni és jelenleg egyikük sem igazán tudja, melyik a valós.
- Akkor hogy értetted? – nem kéne feszegetnie a témát, de talán itt az ideje, hogy nyílt lapokkal játsszanak. Fél attól, amit hallani fog, de nem tudná eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik verziótól tart. Attól, hogy kiderül, akarta ő is és nem tudott nemet mondani vagy attól, hogy tényleg erőszakként élte meg azt az estét, amit kitörölne. Még Henrik sem tudja, hogy megmásítaná-e, mert törvényszerűen elhatárolódik mind attól, amit aznap este tett, de közben nem érez bűntudatot, vagy talán csak nem érzi elég erősen. Furdalja a dolog, foglalkoztatja, ébren tartja, zavarja a koncentrációban, mégsem tudja azt mondani, hogy maradéktalanul szenved tettének következményeként. Nem úgy Mária, aki láthatóan fuldoklik abban a fekete masszában, amit magának kreált. A férfinak fogalma sincs arról, hogy a levitásnak van valakije, nevezetesen Bence, így ő a problémának csupán egyetlen aspektusát látja: egy tiltott csókot tanár és diák között.
- Ha ilyen könnyű, máris intézem. Főleg a nem tudom, mi a másikat – halványan elmosolyodik, hisz ebben a pillanatban ugyanolyan bizonytalan és tehetetlen ő is. Ő a felnőtt, neki kéne tudnia, mi a helyes ezek után, mégsem képes azt mondani, hogy ezt és ezt kellene tenni. Sohasem keveredett ilyesmibe, reménykedett abban, hogy nem is fog, de most nyakig csücsül benne. Tudnia kellett volna, hogy nem szabad packáznia a Zippzhar lánnyal, mert ez lesz a vége, rengeteg intő jel volt, ami mellett úgy suhant el, mint az intercity. Itt a következménye. – Nem tudom, hogy ez azon múlik-e, mit szeretnék én vagy te. Mit gondolsz, tudunk úgy tenni, mintha ez… Nem történt volna meg? – íriszei megremegnek, kérdők, kíváncsiak, elveszettek. Egy picit olyanok, mint amikor elvesztette Lillát és nem tudta, merre tovább. Akkor is ugyanazt kérdezte: szerinted tudunk úgy maradni, mint annak idején? Nem tudtak. Ha igen mélyen magába néz, pontosan tudja a választ erre, de nem fogja Mária helyett megmondani, mert lehet, ő talán másképp tartja. Mégis, mielőtt erre még felelhetne a másik, szóra nyílnak ajkai és valami olyan dolog csúszik ki rajta, amit ő maga sem tud értelmezni.
- Egyáltalán akarunk úgy tenni, mintha meg se történt volna?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Mennyire részletesen?
Merül fel bennem a kérdés, mert nem tudom, hogy mennyire kell ódákat zengeni. Viszont ez így, belegondolva, valóban eléggé rosszul hangzik, hangosan kimondva, így védekezőn felemelem a kezem.
- Úgy értem, hogy miben gondolkozzak, mert hajlamos vagyok elvetni a sulykot. Nem szándékosan, csak úgy...jön.
Ennél jobban ezt nem lehet megmagyarázni. Komoly dolog a szenvedély, és ha az erősen megvan, akkor ódákat tudunk zengni, mindegy, hogy egy autóról, egy csodás asszonyról vagy éppen totemekről van-e szó, a szenvedély, az szenvedély. Az életet is az élteti, és ha nekem beszélnem kell, igazi szenvedéllyel, nem csak órákat, de napokat átívelő csodálat. Így hát, ismerve magam, jogos a kérdés, hogy mégis mennyi az annyi. Nem szeretnék se túl sokat, se túl keveset beadni, a tökéletes összhangra törekszem, és bár sokmindent hagyok a megérzéseimre, egy ilyen kifejezetten fontos dologgal szemben szeretnék inkább a nőre hagyatkozni, aki maga a megtestesült pontosság és precizitás. Lenyűgöz, és hálával adózom azért, hogy vannak még ilyen emberek a világon. Másnak lehet riasztó, de nekem egyáltalán nem, én pont ezt szeretem, azt, aki ennyire tudja a dolgát, és ennyire helyesen végzi. Nyilván, ez hátrány nekem, hiszen nehezebb az út, mint sejtettem, de ugyanakkor átlátható és pontos, minimálisra csökkentett hibalehetőséggel.
- Szóban is, értem.
Bólintással jelzem, hogy számomra egy újabb kihívás következik, és nem azért, mert ne tudnám észérvekkel alátámasztani az igényemet, és ez csak egy érzelmi kiugrás volna, hanem a korábban leírtak miatt, a mérték elvesztése végett. Ha nem lenne jelzőcsengő, a diákjaim napokon át hallgathatnák a történeteket, én pedig fáradhatatlanul mondanám és mondanám.
- Ez csak természetes, örömmel adok tájékoztatást folyamatosan, és ha esetleg mégsem járnék sikerrel, akkor is szívesen bemutatom, hogy hol képzeltem el a helyüket. Már ha van hozzá kedved, persze.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A kérdésre finom ívbe emelkedik meg szemöldöke. Nocsak. Bár nem szokása egyből a rosszat feltételezni, azért most inkább nem írnám le, mi fordult meg a fejében. Már csak azért sem, mert a következő kiegészítéssel helyre is billenti az egyensúlyát, minek hatására Jules is megenyhül kissé.
- Az a helyzet, hogy ez nagyban függ a tanodába behozni kívánt dologtól. Nem kell komplett szakdolgozatot benyújtani róla, de bő egy oldal szerintem elvárható. Ebből látható, hogy valaki tisztában van-e azzal, amire a pénzt szánja, illetve komolyan gondolja-e. Fél oldalra legfeljebb egy hangos nevetést tudok kiosztani - ó igen, ez bizony a reggeli önmaga. Némiképp szarkasztikus, de még éppen nem bántó. Fogalmazhatott volna egészen másként is, amiután volna oka sírni igen sok tanárnak, de nem tette. Hiába, kávé ide vagy oda, egyszerűen tökéletes - amit mi sem bizonyít jobban, minthogy remekül kijön Várffy-val is. Igen, azzal a Várffy-val, akinek mindenkihez van legalább egy cseppet sem kedves szava. Jules ezidáig szinte kivétel nélkül csak a bókokat zsebelhette be, ami annak is köszönhető, hogy odafigyel a munkájára és annak minőségére.
Biccent egyet megerősítésképp, hogy igen, kell szóban is. Szeretné, ha meggyőznék arról, hogy érdemes példának okáért egy nagyobb felújítás helyett arra fordítani ezt a keretet, hogy egy ősrégi holmi csillogjon valakinek az asztalán. Főleg most, hogy a Levita torony ismét válságba került, meg kell fogniuk minden sarlót és knútot.
- Semmi akadálya, viszont elárulod, hogy miért érdekel ez ennyire? Mit szeretnél megmutatni a diákoknak? - érdeklődve figyeli Andrást, miközben ismételten kávéjáért nyúl. Ha így haladnak, ez a kis reggeli beszélgetés teljesen fel fogja ébreszteni, ami nem is árt. Hajnalban beindítják az agyát, vagy inkább berúgják, hogy aztán kitartson a nap végéig, amikor is minden bizonnyal már este nyolckor a pihe-puha ágyikójában fog durmolni. Most is a kényelmes matracra gondol és ismét erőt vesz rajta a fáradtság. Koncentráció Jules, koncentráció.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Úgy értettem vonzottál magad felé, erővel kellett megtartanom a nyakam, hogy arcom ne simuljon a tenyeredbe. Úgy értettem, hogy hiába suhant át az agyamon minden ok arra, hogy miért kéne ellépnem, kíváncsi voltam mi történik ha mégsem teszem meg. Furcsa voltál, vonásaid gyengédek, mások, finomak; figyeltél rám, egyre közelebb és közelebb léptél, vontál magadhoz. Míg egyik pillanatban az lett volna furcsa ha eltollak, a másikban már az lett az, hogy nem teszem, belezavarodtam a fejemen átfutó miértekbe, mi történikekbe, és csak téged tudtalak nézni. Vártam. Talán nem hittem mi folyik ott, nem értettem miért bánsz velem úgy, ahogy, de...
De nem lett volna szabad hagynom. Tudom. Hidd el, pontosan tudom.
- Ne bánts - suttogom halkan, megtagadva a válaszadást, hiszen nem, ezt nem akarnám kimondani. Nem is tudnám - de még megmutatni sem. Kérdése váratlanul ér, elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az apró, de a kialakult helyzeten mégis oldó válaszom; ami valójában nem is válasz semmire. Felszusszanok, ahogy halványan ugyan de elmosolyodik, mégis ez nem más csupán mint egy mély levegő, amit kénytelen vagyok beiktatni mielőtt igazán veszélyes vizekbe buknék alá.
Hát akkor min múlik? Visszakérdezésem készen áll, mégis a tokromra forr, ahogy egy újabb mondata, mikor azt hinném már végzett, még közénk feszül. - Őszintén nem értelek - bukik ki belőlem egy hitetlen, vérszegény nevetésféleség, miközben ujjaim hajamba túrnak. MI AZ, hogy akarunk-e úgy tenni? Eddig azt hangoztatta, hogy bájital így, bájital úgy, az egész az én hibám, mert mégis hogyan engedhettem! Bocsánat, de ez nem úgy hangzik, mintha ANNYIRA zavarna! Ha ezt ki tudnám mondani hangosan, ugye...
Lassan rázom meg a fejem, hogy pírommal együtt gyorsuló szívdobogásom - hagyd abba - is leküzdjem, de valahol itt zavart össze annyira, hogy feladjam az egészet. Nem értem őt. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e már érteni. Még mindig tekintetébe meredve csúsztatom le tenyereimet a nyakamhoz, ujjaim kifeszítve támasztják ki az állam, balom mutatóujjának körme egészen bőrömbe nyomódik. Nem bánom.
- Nem - szökik ki belőlem olyan könnyedén, lágyan és tisztán a szó, mintha csupán egy kiskutyára mondtam volna azt, hogy cuki. - Nem. Nem tudnánk, és nem is akarhatunk úgy tenni mintha meg sem történt volna, elvégre hibáztunk - nyomom meg keményen az utolsó szót - nem söpörhetjük szőnyeg alá a botlásainkat. - És ismét. Hiba, botlás, malőr, baklövés, ragozhatnám pirkadatig. Meddig soroljam, hogy magamra hagyj, és ne bánts tovább? - Ezért mondtam, hogy a legegyszerűbb, ha nem beszélünk róla. - Továbbmegyek. - Ha nem beszélünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Minden évvel egyre csak rosszabb lett. Rosszabb lettem. Önmegtartóztatást kellett volna tanulnom, mert túlságosan elszaladt a ló, de ehelyett ültem a muglik között, teljesen más fajként, és áhítattal figyeltem a nőt, aki a szorzás rejtelmeibe avatott be minket. Szerettem órákra járni, teljesen mindegy, hogy milyen óra volt, egyszerűen csak örömködtem neki, mert ha órán ültem, nem bánthattak. Sehogy. Nem kellett tartanom a bántó szavaktól, attól, hogy megdobálnak, rúgnak vagy ütnek, esetleg mindez egyszerre. Nem kellett tartanom semmitől, de egyszer mindennek vége szakad. A szüneteket túléltem, igyekeztem túlélni, de lelkem már rég meg volt törve, amikor testem ugyanúgy cipelte tovább mindenhova, mert nem tehetett mást. Voltak kötelezettségei, amiknek eleget kellett tennie, különben csak még rosszabbra fordult volna minden. Sokáig gondolkodtam azon, hogy aznap mi vitt rá a cselekvésre. Talán lelkem megtörtsége, ami véglegessé vált, talán az, hogy testem is kezdte feladni a küzdelmet, így elindított egy automatikus védelmi mechanizmust. Annyi a biztos, hogy bevált. Ösztönként jött elő bennem, hogy elkapjam a gyűlölettel teli barna tekintetet, ami engem szuggerál, majd egyre közelebb és közelebb furakodott személyesterembe. Elkaptam, és többé nem eresztettem, pedig nem is gondoltam rá, nem is akartam, egyszerűen megtörtént. Évekig tökéletes csend honolt agyamban, lelkemben és testemben egyaránt, mert a probléma, ami minden napomat megkeserítette, megszűnt, megszüntettem. Megszüntettem azzal, hogy egyszerűen elmosolyodtam, és a probléma igazából talán saját magát szüntette meg, egyetlen mosolyomnak hála. Évek tökéletessége, ami a mindent jelentette akkor. Az áhítat, ahogy én figyeltem a tanárokat, akik tudásukat adták át nekem, úgy nézett rám ő is minden egyes pillanatban, mintha nem lenne holnap. És jó volt, jól esett, nem akartam elengedni, mert elhittem, hogy ez őszinte szeretet, hogy magamért szeret és akar a közelemben lenni. Nem így volt, mert megtört az ő lelke is, ahogy a másik feje, amit a betonba csapott, amiért hozzám ért. Pedig olyan tökéletesnek tűnt. Az is volt igazából, egészen addig a pillanatig. Onnantól minden megváltozott, és kényszer volt elmennem az RJ-be. Nem akartam. A megszokott tökéletességet akartam, azt, amihez hozzászoktam az évek alatt, ami csendet teremtett bennem, de minden hiábavaló volt, mert felvettek, és mehettem a cuccommal együtt. Szépen indult, majdnem tökéletesen, egészen addig, amíg védekezni nem kezdtek ellenem. Életemben először tört fel belőlem a véla, aki bennem él, megmutatva a valódi arcát, amitől sikítva rohantak el a diákok. Az igazi véla, ami szintén én voltam. Ami szintén én vagyok. Hangja szaggat ki az események sorozatából, kissé összerezzenek, ahogy megszólal. A hála úgy fut végig minden porcikámon, mintha most érezném először, amiért megszólalt, amiért elsöpörte az emlékeket. Nem akarok emlékezni.
- Hét év – suttogom a szavakat, tarkóján pihenő ujjaimon kívül semmim nem mozdul. Nem tud megmozdulni, nem is akarnék. A közelsége az, a hangja, amely még a talajon tart és nem hagyja, hogy elvesszek. Testem nyomódik az övének jobban, ahogy átölel. A mozdulat olyan automatikusnak hat, kékjeim egy pillanatra pattannak ki, ahogy agyam dolgozza fel, mi is történik. Mikor is öleltek meg utoljára? Nagyot szusszanva hunyom le ismét szemeimet, halkan nevetek fel a kérdésen, tarkóján pihenő ujjaim abbahagyják a mozgást, mellkasára simított kezem kissé lejjebb ereszkedik. Közel sem olyan, mint beleszületni. Vajon melyik lehet a rosszabb? Amikor hangja végre kiszaggatott az emlékekből, ismét visszatérhetek hozzájuk. A verésekhez, a szitkokhoz, a szavakhoz, amelyek mindennap egyre csak jobban és jobban tépték a lelkemet. Pólója alól csusszan ki kezem, tarkójáról óvatosan húzom el a másikat, miközben ellépek tőle.
- Volt rá példa – már-már szégyellős mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elkapom pillantását. Közelebb hajolok, lehunyt szemekkel lehelek apró csókot ajkaira, egyáltalán nem törődve a lány csapattal, akik elcaplatnak mellettünk, túlságosan hangosan. Irritálóak. Elszakítom magamat tőle, óvatos mosollyal ajkaimon kapom el a már engem figyelő kékeket.
- Mennem kell – arcára simítom kezemet, lágy csókot lehelek homlokára, mielőtt véglegesen ellépnék tőle és arra indulnék, amerre eredetileg tartottam. A sarkon befordulva mosolyom már őszintén ékesíti ajkamat. Talán meglepő lehetne, hogy így csak még inkább megbámulnak. Most nem érdekel. Semmi nem érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem volt feltűnésmentes érkezés. Amint beléptem a kapun, női sikoly hangzott fel, a nyakamba kaptam egy adag vizet is - így némiképp kedvtelenül fáradtam be a Nagyterembe az évnyitóra kicsit később. Taláromon - azért felhúztam, jófiú vagyok - még nem díszelgett címer, de hamarosan megtudtam, hogy a sárkányos, azaz a Rellon házban fogom élni az életem elkövetkezendő pár évét. Pince, ijesztő aura, meg minden. Úgy láttam, mikor az iskola történetét olvastam, hogy jó kviddicsesek, sokszor viszik a kupát, meg hogy nagyjából ugyanaz lehet, mint a Mardekár, csak még annál is radikálisabb. Mindegy, a radikalizmus általában utat talál hozzám, ilyen vagy olyan formában.
Azért a dobverő ott figyelt a zsebemben, mikor leültem a zöldek asztalához, hogy végre nekilássak a kajámnak. Bevallom amúgy, cheateltem egy kicsit, mert mikor a sámánbot filózott, hogy most Eridon vagy Rellon, hosszasan győzködnöm kellett róla, hogy ne holmi hőskomplexusos idióták közé osszon. Ezt nem engedhetem meg magamnak, mondtam neki gondolatban, az imidzsem sokkal fontosabb annál, mint hogy jellememnek tökéletesen megfelelő klubhelyiségben cigizhessek. Amúgy is lehetetlen vállalkozás, hogy mindenkinek beilljen valahova a jelleme, hogy akkor te most eridonos vagy - mekkora faszság már, hogy négy csoportba besorolhatóak az emberek! Utálom a címkéket. Te ilyen vagy! Te olyan! Nem mondom, hogy nem művelem ennek ellenére, hiszen a madaras házat is hőskomplexusos csoportosulásnak könyveltem el, de csak azért, mert egy volt Bagolykős ismerősöm mesélte.
Levágódom tehát az egyik székre, kortyolok egyet a kávémból így vacsi mellé, aztán szedek magamnak. Valamiért mindenki elhúzódott előlem a szomszéd asztalnál, mikor jöttem erre. Nem is értem, miért. Azért biztos volt egy bemutatkozás - ott állok a pódiumon a sámánbottal a kezemben, tetovált arc, minden, kuss van a teremben, és hirtelen - "Rellon". Vicces lesz az első pár hét.
Egy-egy rellonossal azért szóba elegyedem, ha kérdeznek, még azt is elárulom, honnan jöttem a messzi Magyarországra. Alig várom a következő edzésem. Ez az egész ittlét alapból felbassza az idegeimet. A hülye apám miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Milyen pompás is lehet ilyenkor a természetben gyönyörködve gyümölcsöt majszolni. Kár, hogy én belerondítok. Dehát én már csak ilyen vagyok. Egyszerűen benyitok a gyengélkedőre és egy alapos körbenézés után ki is szúrom a mi gyógyítónkat.
- Az orvosok nem félnek az almától? - szólok oda neki egy költői kérdéssel, rögvest szellemeskedve, ahogy meglátom, mit falatozik. Közben már baktatok is beljebb jellegzetes, törtető járásommal. Nem várok én semmiféle behívást vagy elém járulást meg semmit. Még azt se, hogy szegény befejezze a falatozva láblógató pihenőjét.
- Kell sorszámot húzni vagy jöhetek? - mutatok magam mögé hüvelykujjammal és körbenézek a nem létező tömegen. Dehát rég jártam már sulis gyengélkedőn, nem tudom, hogy megy ez. Lehet, egy külön váróteremben szoronganak a kedves páciensek, míg a javasúr csemegézik.
- Bújkál bennem valami - árulom el fintorogva, hogy nem iskolai ügyben jöttem, nem érdeklődöm vagy tájékoztatok, hanem gyógyulni szeretnék, ha lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az évnyitóknak mindig túl nagy feneket kerítenek. Pedig semmiben sem tér el bármelyik másik tanítási naptól, csak a vezetőség reményteli és általában végtelenül unalmassá nyújtott beszédei teszik kirívóvá. Meg az új diákok érkezése. Nos, ez utóbbi már tartogathat izgalmakat.
És valóban. Egy kimerítő próba után visszaérkezve a kastélyba mást sem hallani, mint egy srácról, akinek az egész arca ki van varrva és olyan gorombán mordul mindenkire, hát hogy engedhetnek be ilyen javítószökevényeket?! Fontos kiemelni, hogy ezek nem a navinés szavai, csak a folyosón és egyéb kis zugokban hallható hüledezés. Olyan pletykás ez az iskola, hogy az nem igaz. Vacsoráját fogyasztva azonban azon kapja magát, hogy időnként a nagyterem bejárata felé les, minekutána az asztaloknál határozottan nincs jele a tetovált arcúnak. Állati kíváncsi a srácra. Aki természetesen nem is olyan sokára megjelenik, léptei nyomán pedig újra elhalkulnak, majd összesúgnak a diákok - és Csongor hazudna, ha azt állítaná, egy meglepett szusszanást sem váltott ki belőle az idegen extrém külleme. Végigköveti tekintetével, amíg leül újdonsült háztársai körébe, és meg kell állapítsa: de hát nem is félelmetes.
Így történhet, hogy igazít talárján, majd tányérjával együtt kel fel, hogy túrjon magának egy kis helyet a sárkányok asztalánál, a frissen beosztott fiú mellett.
- Máris híres vagy, tudtad? - olyan zavartalanul és könnyedén szólítja meg, mintha legalábbis ismernék egymást. Jókedvű görbe ül ajkain. - Az pedig - rámutat az előtte lévő kávéra - ilyenkor már nem túl egészséges.
Bár utóbbi megjegyzését szinte abban a pillanatban megbánja, hogy kimondta, hisz sejtése szerint nem fogja túlságosan lenyűgözni a másikat az azonnali anyáskodás, de… már kijött, nincs mit tenni. Eszik egy falatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Azért arra nem számítottam, hogy ilyen nyugodt lesz az első napom. Jó, ne kiabáljuk el, persze - de egyelőre talán egy beszólást, ha kaptam, és egy skindheaddel sem találkoztam még. Remélem, ez azt jelenti, hogy nem is fogok. Az egyébként legalább egyértelmű volt a Slipknotos pulcsimból a talár alatt, hogy melyik műfajt képviselem - most ki is oldom az elegáns viseletet, a kajához -, remélhetőleg senki sem fog emósnak, vagy ami még rosszabb, skinheadnek bekategorizálni. Ez a rövid haj dolog kevéssé jó ilyen szempontból, de már úgyis növesztem.
Lényeg: a bakancsom magam mellett a széken, félig törökülésben válaszolgatok hébe-hóba az esetleges kérdésekre körülöttem. Mikor felröhögök az egyik háztársam óvatos beszólására, kilátszik majdnem az összes fogam. Érzem a rám ülő tekinteteket, a hátamba marnak, vigyorom pedig kicsit szélesebbre húzódik, mint kellene, s talán egy pillanattal tovább is van az arcomon.
Egészen addig, amíg valaki le nem huppan mellém. Én fel se pillantanék, de meghallom a kedélyes cseverészést, hogy ez van, meg az van... Lassan emelem oldalra a tekintetem, és egy vágottszemű navinés... ömm, a mellmérete alapján valszeg' fiút pillantok meg, akinek mozog a szája, és egyértelműen hozzám beszél.
- Majd hírhedt is leszek. - Válaszolom, aztán beleiszok a kávémba. Erre is kommentárt kapok, mire enyhén felvonom a szemöldököm; a CryBaby felirat meggyűrődik a homlokomon.
- Akkor ne igyál kávét ilyenkor. - A házcímerre siklik a tekintetem. - Téged küldtek, hogy idomíts?
Hátrafordulok a másik asztal felé, s nézem a döbbent navinéseket, akik figyelik háztársuk harakrijét (csak hogy stílusosak legyünk). Hirtelen mozdulok, harapással vegyes mordulással ajándékozom meg a kíváncsi szempárokat, akik ijedten rebbennek el. Csoda, hogy ők nem sikítottak fel, mint az a zavart levitás lány. Halványan elmosolyodom.
- Biztos aggódnak érted, Törpe. - Egyelőre nem értem, miért közelített meg ez a srác, de amennyiben cirkuszi attrakciót vár, csak kíváncsiskodik, hamar asztalt kell váltania. Most nem vagyok abban a hangulatban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mosolya haloványan még szélesebbre rezzen a fiú megrendülésén, már ami a váratlan érkezést és csevegés-kezdeményezést illeti. A méricskélő pillantásra nem reagál különösebben, már megszokta az europidok értetlenségét és az ázsiai vonások felé mutatott kritikus hozzáállást, miszerint mind ugyanolyanok. És őszintén, az időnként elég hangsúlyos sminkeléssel nyilván nem is segít túl sokat. Mintha a fehérek amúgy nem csinálnának ilyesmiket. Na mindegy.
Fesztelenül néz fel, tekintetét elszakítja a másiktól és az arcán lévő tetoválásokat fürkészi. A kíváncsiság és nyitott érdeklődés mellett kontrollálhatatlanul átsuhan vonásain valamiféle… nem is igazán rosszallás, inkább csak meg-nem-értés, még ha láthatóan egyáltalán nem szándékozik ítélkezni. De miért pont arcra?
 - Kétségtelenül - bólint egy aprót. Nem ironizál. Egészen szórakoztatónak találja a tényt, hogy a másik mennyire épít az átlagot elborzasztó külsejére és esze ágában sincs elvitatni terveit vagy azok sikerességét. Márpedig éppenséggel nem tűnik egy visszahúzódó, csendes valakinek. Pedig lehetne. Mekkora plot twist lenne, hah.
 - Nem is iszok. - Közli a teljesen nyilvánvalót, mintha nem értette volna a beszólást.
 - De kicsinálja a keringésedet, felborítja a szervezeted normális körforgását és szorongást idézhet elő. - Szavai valahogy mégsem hangzanak kioktatásnak, vagy tudálékosnak, tiszta jóindulat húzódik meg mögöttük; csak úgy ártatlanul kibuknak a száján anélkül, hogy különösebben átgondolná, mit mond.
 - Oh, szerinted idomítást igényelsz? - összepréseli enyhén ajkait, hogy elnyomjon egy vigyort. Eszik egy újabb falatot. Elveszi az újonc elől a poharát, beleles, majd fejjel lefelé fordítva ráz rajta egyet, és mikor megbizonyosodott róla, hogy nem használta, tölt magának vizet. Felles.  - Mintha tudnék rád hatni bármivel.
A kedvesség nem egyenlő az ostobasággal, hiába hajlamosak valahogy összemosódni.
Aztán letörpézik. Láthatóan elkomorodik a becézés hallatán; a másik anélkül tapintott rá az érzékeny pontra, hogy különösebben tudatában lehetne, hisz ültében kizárt, hogy fel tudja becsülni Csongor magasságát. - Tudok vigyázni magamra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem értem ezt a megkörnyékezést. A cirkuszi attrakció hozzáállást már megszoktam, de nem kedvelem, ha ezzel akarnak a közelembe férkőzni. Addig vicces, amíg nem szólítanak le miatta. Ez a srác viszont láthatóan pusztán jóindulatból oktat ki a kávézás rossz hatásairól.
- Akkor ne igyál. - Ismétlem el, miközben rápillantok. - Én meg azzal mérgezem magam, amivel csak kedvem tartja. - Zárom le a témát negédesen rámosolyogva, majd megemelem a kávét és belekortyolok. A nyilvános cigizést egyelőre későbbre halasztom. Azért nem vagyok egy állat… - A szervezetem normális körforgása pont olyan, mint ahogy kinézek, Szende.
Elvigyorodom ezen a becenéven, a hét törpéből ez elég jól illik újdonsült társalkodómra. Amíg nem mondja el a nevét, addig sajnos nekem kell előállnom valami kreatívval és szellemessel.
- Amúgy meg, úgy látod, hogy kifejezetten szorongós típus vagyok? - Vigyorgok rá, kivillantva a fogaimat. Nem undorítóskodom épp, azt viszont el kell ismernem, hogy a mimikáim nem épp visszafogottak.
Az idomításra csak elhúzom a szám, de nem lehet eldönteni, hogy ez egy félmosoly vagy vicsor akar lenni, ami megakadt félúton. Beleeszek a kajámba, teli szájjal válaszolok.
- Azt mondják. - Vonom meg a vállam. Igen, apám például határozottan ezen a véleményen van, meg a volt iskolaigazgatóm, pár tanárom, még pár haverom is, néhány exbarátnőm sem vétózná meg az állítást. A szájkosarat poénból kaptam egyszer a basszerosunktól, de nem tartom kizártnak, hogy komoly üzenet volt mögötte - néha még hordom is. - Lehet rám hatni, csak nem egyszerű. - Nyilatkoztatom ki a véleményem. - Intelligens érvelésre nyitott vagyok. Arra nem, ha át akarnak nevelni, és arra sem, mikor csak megforgatják a szemüket, mert már nem tudnak értelmes érveket felhozni.
Látjátok? Könnyen szocializálódom. Rögtön belementem egy elméleti vitába egy navinéssel. Kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani a szerencsétlen - úgy hallottam, hogy ők a szivárványhányáson túl kevés dologra képesek. A rellonosok meg az abuzív szemetek. Elég sztereotíp egy hely. Lesz dolgom.
Mikor azt mondja, ő tud vigyázni magára, rápillantok.
- Ahogy gondolod, főnök. - Bólintok, és ismét beleharapok a szalonnába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Makacsságban vetélytársára akadt, ezt már ennyiből is határozottan meg tudja állapítani; szusszan. Ismét bólint egyet, megerősítve az újdonsült híresség szavait.
 - Egészségedre. - Belenyugszik, úgysem tudja meggyőzni az igazáról és őszintén szólva esze ágában sincsen így tenni. Amúgy is akkor tanul az ember, ha saját kárán teszi és neki sem lenne túlságosan szimpatikus, ha bárki bevágódna mellé ismeretlenül és elkezdené megmagyarázni, mit hogyan csináljon.
Lesújtó pillantással jutalmazza az újabb becenevet, miközben evőeszköze megáll félúton, aztán a szükségesnél épp egy kicsit hangosabban csörren tányérján.
 - Csongor. A nevem Csongor - mutatkozik be, rákényszerülve a lenyűgöző megnevezések miatt, hátha ezáltal elkerülhetik őket a továbbiakban. Nem is pici! Teljesen átlagos magassággal rendelkezik, még az Európai mércét tekintve sem számít különösen alacsonynak, mégis… Mégis valamiért mindig ide lyukadnak ki.
 - Határozottan - dacos ironizálás, kétségtelen. - Az inszomnia is egy szorongásos tünet egyébként, azt pedig valahogy simán kinézem belőled, hogy éjszakai bagoly vagy. - Azonnal enyhül a hangszíne, gyorsan túltette magát a mérsékelt dúlás-fúláson, bár Dusán még nem tudja, hogy szavai és mozdulatai a tökéletes ellenkezőjét érik el annak, mint amit feltételezhetően szeretne. Csongornak ugyanis most már esze ágában sincsen visszamenni a navinésekhez.
Kíváncsian pillant rá, és várná a folytatást az idomítással kapcsolatban, de nem érkezik, úgyhogy enyhén félrebiccenti fejét érdeklődő pislogás mellett. - És?
Tekintetében szinte láthatóan csillan az izgatottság, el is mosolyodik; kihívás elfogadva. A fiú szavai hallatán közvetlenül eztán elneveti magát, a vonásairól leolvasható elhatározás olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy megjelent.
 - Intelligensen érveltem annak kapcsán, miért nem a legmegfontoltabb dolog vacsora mellé kávét inni - jókedvűen emlékezteti a másikat, hogy pontosan az történt, amit Dusán felhozott. Valószínűleg kap pár teljesen megrökönyödött pillantást a saját asztaluk felől, amiért láthatóan tök jól érzi magát a nagy és félelmetes tetovált taggal. Mosolya pedig kiszélesedik, nagyon elégedetté válik a soron következő megnevezést hallva, és hogy nem kérdőjelezik meg rátermettségét. Végre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Megemelem a kávéspoharat, hiszen épp egészséget kívántak a tartalmához, majd három nagy korttyal ürítem ki a bögrét. Na, erről ennyit, Morgó, remélhetőleg mostanra elveszted az érdeklődésed, vagy ki fogsz hozni a sodromból.
- Szóval Csongor - vonom össze a szemöldököm, majd kezet nyújtok. - Dusán vagyok.
Mondjuk nem sértésnek szántam a beceneveket, ő biztos annak vette, a tetovált pofa nem épp azt sugallja, hogy barátságos kisfiú vagyok, sőt. Nézem pár pillanatig a mellettem ülőt, a kicsi, arányos pofit, az egyszerű, de influencerekre emlékeztető ruhákat. Mit akarhat tőlem Csongor? Pont tőlem, úgy értem. Az eddigiek alapján az ő fajtáját (úgy értem, típusát, azokat, akiknek ilyen a stílusuk) általában taszítani szoktam, okkal.
- Leszállhatnál erről a témáról, kismadár, semmi közöd hozzá, mit iszok és mit nem. Ha nem tetszik, le lehet kopni - rá sem nézek, ahogy ezt közlöm, inkább eszek még egy falatot a luxuskajából, amit ebben az iskolában szolgáltatnak. Látnátok a körleti hálószobákat, atyaég, mintha valami szar hotelbe jöttem volna.
- És? - rápillantok, látom, hogy izgatott lesz. Ugye azt most nem mondod komolyan, hogy bébiszitter leszek? - A legtöbben ezt mondják. Én erről… máshogy gondolkodom. - Halvány mosoly. Mintha lenne emögött valamilyen utalás, valami, amit csak a beavatottak tudhatnak, valami vészjósló. A mosolyom, nagy fogaim sem segítenek a komfortérzet növelésében. - Nem ajánlom, hogy megpróbálja bárki.
Hamarosan már megint a kibaszott kávéval kell foglalkozni, én betikkelek, hogy az első ember, aki egyedül ide mert hozzám jönni, ráadásul egy apró, photoshop-arcú koreai törpe épp kioktatni kíván a szokásaimról egy nagyjából két perce tartó beszélgetésben.
- Na jó, ezt kurvára meguntam, húzás van. Leszarom az érveid, ez egy annyira jelentéktelen téma, hogy ha még egy percig foglalkoznom kell vele, elhányom magam. Viszontlátásra. - Intek is neki, hogy az útjára engedjem, mert egyszer figyelmeztettem, és még az is több volt, mint amennyire ideális esetben szükség van. Érted, ha legalább az lenne a baja, hogy tetovált vagyok, vagy ijesztő, vagy undorító, barbár, vagy punk - bármi, de ez a kávézás, kiborít. A legellenszenvesebb attribútumom volna? Tényleg? Idáig jutottunk? Sátánt kell varratnom az arcomra, hogy megértsék? Vagy tényleg ennyire hülyék az emberek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Valamiért nem számít arra, hogy nevet is kap válaszul így kapásból, azt gondolta, a fiú majd fenn szeretné még egy ideig tartani a misztikusságot. Bár ha hírhedtségre gyúr, ahhoz valóban nem árt mielőbb megalapozni a helyzetet, az első alapkő pedig a név.
 - Örvendek a szerencsének - kedvesen elmosolyodik és kezet fog a fiúval; Dusán hosszú ujjai közt elég aprónak hat keze, szinte elveszik benne, fogása ennek ellenére meglepően határozott. A sok becenévnek köszönhetően eléggé tudatában van a különbségnek, egy pillanattal sem húzza hát tovább a kontaktot a szükségesnél, hátha kevésbé tűnik fel a másiknak, de nem is kapja el sietősen. Még véletlenül sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy tart tőle, mert nem teszi.
Nyitja a száját, majd inkább becsukja és megvonja a vállát. Nem azért ült ide, hogy azonnal leírja magát az újonc szemében és valamiért az az érzése, hogy jelenleg ez a legbölcsebb, amit tehet. Egyértelműbb nem is lehetne, hogy nem akart rosszat, alig láthatóan beharapja ajkát zavartan - most bocsánatot kéne kérnie?
A legtöbben ezt mondják. Szóval már akad reputációja. Vagy csak szeretné, hogy ezt higgyék, tulajdonképpen mondhatna bármit, senki nem fog utánajárni.
 - Mások mondhatnak bármit - általánosságban érti, igazándiból nem is gondolja túl a dolgot, mégis sokat elárul róla ez a félvállról tett megjegyzés, jelezvén, hogy nem hisz az ilyesmikben, míg meg nem győződött a hitelességükről. Nem szeret ítélkezni, és bár az ember ösztönösen megteszi, próbál sosem ebből kiindulni. Az viszont, hogy róla mit gondolnak mások, nos, az nagyon is fontos. Kicsit ellentmondásos, igen. Kiérzi a figyelmeztetést, a már-már fenyegető hangnemet Dusán szavaiból; bólint. - Nekem biztosan nem célom ilyesmi, ezt garantálhatom.
A hirtelen felindulásra megilletődik, enyhén elnyílnak ajkai, ahogy felnéz a másikra, és pislog néhányat, amíg alkalmazkodik a változáshoz, végül megcsóválja fejét.
 - Nem akartam tolakodó lenni, ne haragudj - csak a szükséges mennyiségű szabadkozás, mivel ezek szerint átlépett egy olyan határt, amit nem érzékelt. Megesik időnként. Egyébként nem különösebben zavartatja magát, és ijedtnek sem tűnik, úgy pedig, mint aki távozni készül, végképp nem. Egy újabb másodperc telik el csupán csendben, majd további magyarázkodást mellőzve, mintha nem is förmedtek volna rá, vagy adták volna ki az útját, felles. - Hogyhogy a Bagolykő? Vagy, ha kényes téma, akkor felejtsd el. Hányadikos leszel? - óvatosabbra váltott, ami az érintett területet illeti, de fesztelen nyugalma és érdeklődése újra a régi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Rohadtul megelégelem a kicsinyes csevejt, mi vagyok én, társalkodónő? Ennek hangot is adok, azonban Tudor, pardon, Csongor nem mozdul a helyéről - csak oldalra pillantok rá, felvonom a fél szemöldököm a tolakodásra, azt hiszem, nem érti jól a problémám.
- Nem a tolakodásról van szó, öcsém, a kioktatásról van szó, hogy idejössz egy ismeretlenhez, és negyed órán keresztül magyarázod neki, hogy mit csinál rosszul. Vedd már észre magad. - Adom fel azt a mondatot, amit nekem is gyakran mond az anyám, aztán megvonom a vállam. Ez a gyerek véletlenül sem tűnik úgy, mint valami irányításmániás fasz, szóval egyelőre ennyiben hagynám a kérdést. Szerintem szimplán nem veszi észre, mit csinál; tulajdonképpen csak megdorgálom.
Társalgási témát váltunk, érzem, hogy én vagyok az attrakció, a furcsa új állat az állatkertben - nagy is az -, egyelőre kevésbé zavar. Úgy érzem, olyan ez a srác itt mellettem, mint az öcsém, mikor kérdezget a világról.
- Ide száműztek Hollandiából. - Válaszolom. - Kibasztak az előző sulimból. - Tisztázatlan körülmények közt. A szülős dologba nyilván nem megyek bele, mármint hogy a kitagadás szélén állok, nem akarom, hogy ez legyen az első, ami keringeni fog rólam. Fontos, hogy elhintsük az információkat, ez a kissrác pedig pont olyannak tűnik, mint aki alkalmas a hírterjesztésre. - Harmadikos, mindenki legnagyobb örömére. Megőrülnének tőlem a felsőbbévesek. - Nyilvánítom ki, majd még egy falatot veszek a számba, de csak akkor szólalok meg, ha lenyeltem, tisztelettudó srác vagyok.
- A kis barátaid szívrohamot kapnak, ha nem adod tudtukra, hogy nem szívtam ki a véred. - Mondom, mert még mindig érzem a hátamba szúródó pillantásokat, egyre többet és többet, azonban lusta vagyok hátranézni. Biztos vagyok benne, hogy háztársai egyre nagyobb érdeklődéssel figyelik a köztünk zajló kommunikációt, és egyre inkább meggyőződnek arról, hogy Csongort épp kiszervezem Hollandiába. Ja… hogy holland vagyok? Nem, akkor sem tennék ilyesmit.
Elég sokat tájékozódtam Magyarországról, mielőtt huzamosabb ideig betettem volna ide a lábam, bár tény, hogy a rendszeres magyarnyelvű hírolvasás és a magyar punk elég jól megmutatta a politikai helyzetet, de ahhoz, hogy a közbeszédben is jártas legyek, ez nem volt elég. Hát honnan tudnám, hogy amikor a Hollandiába utazással viccelődik valaki, akkor arra gondol, hogy rengeteg prosti áramlik ki országunkba? Meg kellett ismernem ezeket a dolgokat valahogy, jobb híján a gyerekkori barátaimmal skypeoltam, bár ők is eléggé ki voltak bukva azon, hogy nézek ki.
- Ha idejönnek a pajtásaid attrakciót bámulni, téged is elküldelek, ez egy egyszeri interjú. - Tájékoztatom még Csongort, aztán szedek magamnak még egy kicsit a vacsorából. Luxi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Nem… - a szóvégi mássalhangzó képzés közben félúton elveszik, meglétét csak összezáródó és újra elnyíló ajkai sejtetik. Ezen felül nem is vág közbe a dorgálásnak azért jóindulattal nevezhető monológba, jó gyerekként végighallgatja, tekintetében zavarodottság tükröződik, némi megbántott makacssággal vegyülve és egy pillanatra lesüti szemeit. Nem tehet róla, először ösztönösen a közelben ülőkre les lopva, csak aztán Dusánra, ahogy végül bólint egyet, jelezve, hogy felfogta. – Nem állt szándékomban ezt a benyomást kelteni, sajnálom. – Diplomatikusra vált és elfogadja, hogy valahol hiba csúszott a számításaiba, még ha valóban egyáltalán nem akart kritikusnak hangzani, sőt. Életmódja miatt tud a táplálkozás és egészség kapcsolatáról a szükségesnél jóval többet is, habár maga sem ragaszkodik olyan szigorúan a követendő sémához, azt gondolta, talán… segíthet?
Néha túl sok. A jelenléte, a fecsegése. Tisztában van vele, ahogy azzal is, hogy ezt nem mindenki tudja vagy akarja tolerálni, és ez rendben is van. Megértette. Ezek után pedig okosabb annál, minthogy azonnal egy miérttel nyisson a kirúgás említésére, habár egyértelműen érdekelnék a részletek. Nem kifejezetten azért, hogy a vacsora után azonnal útnak indíthasson egy pletykafonalat, egyszerűen csak kíváncsi.
Ráérős szúrásokkal pakolgatja villájára az ételt, ahogy hallgatja és bólogat mellé, megjegyzi magának az elcsepegtetett infókat, de különösebben nem tud mit hozzászólni, hiszen még csak egy évfolyamba sem járnak, faggatózni már nincs kedve.
- Vagy mondhatnám azt is, hogy pontosan ezt tetted, hiszen azt szeretnéd, hogy gyorsan terjedjen a híred – épp utánpótlást szed sült krumpliból, mert évnyitó van és majd ezt még párszor elismétli, hátha meggyőzi magát arról, hogy teljesen belefért a bűnözés. Csak a mondat végére néz fel Dusánra, és lassan, majdhogynem cinkosan elmosolyodik. Szíves-örömest hint el légbőlkapott alaptéziseket a hollandról, eljátszva a teljesen megrettent és összetört báránykát. – Nem tudom, mennyit tudsz erről az iskoláról, de… a közbenjárásommal, vagy anélkül… készülj a pletykákra. Itt mindenki mintha éhezné az idióta szóbeszédet, ja, és a falnak is füle van. Persze általában teljesen félreért és kicsavar mindent.
Már csak saját neve tisztázásából kiindulva is tájékoztatja Dusánt azzal kapcsolatban, mire számíthat főleg így a kezdetekben, amíg még friss és ropogós újdonság.
- És senkinek sem vagyok a nagykövete, hogy folyamatosan a pajtásaim kapcsán figyelmeztess – jegyzi meg szinte mellékesen. Jobb tisztázni, hogy ő aztán nem vállalja másért a felelősséget és nem is küldték ide böködni az ismeretlent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Tehát a taktika nemes egyszerűséggel az, hogy megpróbálom kierőltetni Zsomborból, vagyis az Arab éjszaka fedőnevű bűntársamból-bajtársamból a válaszokat. Ha verbálisan képtelen is érdemi kommunikációra, kell hogy legyen valami mód, amivel végül is szót tudnánk érteni. Jól jöhetne még egy penna, hozzá pergamen, és akkor esetleg megpróbálhatnánk azt, hogy írni vajon tud-e normálisan. Bár a szavai alapján a gondolataiban is lehet némi zavar. Látom persze, hogy kínlódik, erőlködik a megértetéssel, egyelőre annyi sikerül a részéről, hogy már nem hord össze annyi zagyvaságot. Ugyanúgy őrültségnek hangzik, amiket mond, mármitn elég extrém és légből kapott elhatározások. Na jó, előtte is az volt tőle, hogy lopjuk el a fiolákat, úgyhogy nem csodálkozom semmin. De legalább viszonylag értelemmel bírnak a szavai.
- Tehát érted! Szuper! - tapsikolok örömömben, amint az utolsó mondatát követően a megbeszéltek szerint bóloganti kezd. Még ugrándozni is kedvem lenne, csak ilyen idős testben nem merek. Meg is húzogatom a szakállamat, mert olyan furcsa érzés. Vajon tényleg ez vár rám hamarosan, amint jobban beindulnak a hormonok?
- Akkor... nyomás a gyengélkedőre. Ha van egy kis szerencsénk, hamar kimegy a hatása, annyira sokat nem hiszem, hogy ittunk a bájitalból. Majd azt mondjuk, hogy diákcsíny áldozatai lettünk. Rólam nem hiszem, hogy rosszat feltételeznének... de utoljára vettél rá ilyen hülyeségre - panaszkodom hangosan, ahogy karon fogva őt a gyengélkedő felé indulunk. Aggódom, de hát nem hiszem, hogy ez az állapot ne tartana tovább néhány óránál. Legrosszabb esetben. Haragszom Zsombira? Igen... De úgy kevésbé, hogy ő járt rosszabbul. Végül is izgalmas volt letérni a helyes útról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Ez talán természetes is, hogy ennyire félti a tesóját. Mintha nem is Marci lenne az idősebb. Mert hát amúgy ennek pont fordítva kéne lennie. Egy normális családban úgy van, hogy az idősebb testvér, a báty vigyáz a húgra, és nem hagyja, hogy bajba kerüljön. Na hát ez a Vlad családban pont fordítva van. Kiara az, akinek muszáj figyelnie a tesójára, különben az valami olyan hülyeséget csinál a végén, hogy rosszabb esetben az ispotályba kerül. Még szerencse, hogy a családban két gyógyító is van, akik otthon is el tudják látni a kisebb nagyobb sérüléseket. Itt a kastélyban viszont erre csak a gyengélkedőben lévő gyógyító képes, ezért is dönt úgy Kiara, hogy a testvére keresését ott folytatja. Természetesen sikertelenül.
De ha már itt van, akkor Bálint szépen munkára is fogja. Természetesen nem mond erre nemet, mert legalább valami elvonja a figyelmeét, és addig sem azon idegeskedik, higy vajon mi lehet Marcival. Mert lehet, hogy csupán csak előle bujkál, hogy ne kelljen még itt is a kishúgát pesztrálnia, ne rajta lógjon a fiatalabb. És egyszer majd előbukkan ő is a semmiből. De addig is Kira segít átnézni annak a hatalmas szekrénynek a tartalmát, hogy minden rendben van-e. A szülők miatt pedig egészen otthon is van ezekben a főzetekben és kenőcsökben, amik itt vannak, így nem okoz neki nagy gondot, hogyaz alsó polcok tartalmát rendszerezze, es megszámolja. Még az a sarokban bujdosó sebgyógyító főzet sem kerüli el a figyelmét.
- Uhum... - hümmög is a választ hallva, majd csak szépen pipálgatja be a már átszámolt főzeteket, és javítja, ha épp rossz szám szerepel a papíron. - Ha jól számoltam mindenből megvan minden... Csak a Sebgyógyító főzetből van itt eggyel kevesebb, mint amennyi a papíron szerepel... - pedig kétszer is átszámolta, hogy biztos jó értéket írjon le a papírra, de tényleg kevesebb van belőle, mint amennyinek kell lennie.
- Meg se moccanok... - húzza is be a nyakát, hogy még véletlenül se lökje meg a másikat, míg az a tálcával egyensúlyozik. Mert azért mégsem lenne szerencsés, ha az összes fiola a földön, vagy épp rajtuk landolna.
- És mióta dolgozol itt...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Úgy néz ki, a kölyöknek átjött az üzenetem - bár általában mindenkinek átjön, elég egyértelműen szoktam megfogalmazni a véleményem. Bólintok, elfogadom a bocsánatkérést. Csongor tényleg egy kiskölyöknek tűnik, de lehet csak azért, mert az ázsiai népek általában tizenötnek tűnnek kortól függetlenül.
- Semmi baj, csak gondoltam szólok, hogy mi jön le. - Mondom már majdnem teljesen nyugodtan; amilyen gyorsan jött a dühöm, olyan gyorsan el is szállt, úgyhogy ezt megkoronázva bekapok egy falatot az időközben kiszedett repetámból.
Valahogy belém költözik a menni és csinálni érzése, ami általában előrehajt ha például zenét írok, dobolok, vagy épp hangszeren tanulok, de egyelőre visszafogom magam, és nem kezdek el dobolni az asztalon. Inkább körülnézek a Rellon asztalánál, felmérem magamnak a prefektusokat - sokszor fogunk találkozni -, aztán a többi ház asztalánál teszem meg ugyanezt. Velük kell jóban lenni, első sorban a zöldekkel, aztán majd talán a többivel is, ha szimpatikusnak találom őket. A tanári asztalnál ülő házvezetők és helyetteseik úgyszintén megérdemelnek egy-egy hosszabb pillantást - Volkov, aki profi kviddicses, nyilván ismerős, talán még pár interjúját is olvastam régen. Előbb-utóbb számíthatok elbeszélgetésre tőle is.
- Mit tudsz a HV-mról? - kérdezem csak úgy mellékesen Csongort. - Te már régebb óta ide jársz, ugye?
Ideje belekezdeni az információgyűjtésbe, igaz, még be sem rendezkedtem normálisan, de sosincs elég korán. Egy teljesen új környezet, új ország nem kevés alkalmazkodókészséget vár el, én meg nem szeretném, ha hónapok mennének rá arra, hogy próbálom kitalálni, ki milyen. Akkor már egyszerűbb megkérdezni.
Csongor később valami olyan mosolyt enged el, ami tőlem is kivált egy már-már barátságos, értő görbületet - igaz, ez inkább tűnik ijesztőnek a fogaim miatt.
- Mondhatod azt is, kis barátom - mondom még mindig mosolyogva. - Megtisztelnél vele.
Rövid beavatást kapok a pletykás falakról, amire bólogatok is, ez igazából nem jön rosszul. Az előző sulimban sem volt ez másképp, mondjuk Csongor szavaiból arra kell következtessek, hogy nem készültem fel eléggé az itteni pletykaáradatra.
- Jól informáltnak tűnsz, mesélhetnél egy-két szaftos pletyit. Pizsit sajna nem hoztam meg popcornt, de nyitott vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Karola, hé várj már! - hallottam, ahogy a nevemet ismétli az utánam siető háztárs, de nem voltam toppon ahhoz, hogy leálljak fecserészni vele. Éppen elég dolgom volt, még tanulnom kellett a vizsgákra, s egyre inkább éreztem magamon a nyomást, ráadásul még ott voltak az egyéb, nyomasztó gondolatok is.
- Mi van Félix? - kissé talán dühösebben szóltam a kelleténél, de néha akadtak ilyen napjaim, s azt hiszem, ezeken a napokon jobban járt mindenki, ha nem is szólt hozzám. Láttam is tekintetében a döbbenetet, arcára is kiült a meglepettség, s úgy tűnt, rosszul esett neki a reakcióm.
- Semmi, csak ezt elejtetted - mondta, ahogy felém nyújtotta az egyik pergament, amin néhány feljegyzésem volt.
- Jajj, köszi - nyögtem halkan, igazából rögtön el is szégyelltem magam, hogy felemeltem rá a hangom, ő azonban nem szólt egy szót sem, csak sarkon fordult és ott hagyott, még mielőtt bocsánatot kérhettem volna tőle. Remek, biztosan megsértettem őt.
Kifújva magam elő a levegőt, a vizsgák miatt még mindig frusztrált hangulatban indultam tovább, s fordultam be a folyosón, amikor megpillantottam az Ördögöt.
Már csak az őt körüllengő füstfelleg, a fejéről felívelő szarvak, s a kezében tartott vasvilla hiányzott, hogy teljes legyen az összkép. Maga Theon Delacroix rondította a folyosó összképét, s ha ez nem lett volna elég, éppen egy srácot taperolt és csókolt. S hogy ez elég volt-e ahhoz, hogy felidegesítsen? Teljes mértékben.
- Theon Delacroix! - hangosan szólítottam a nevén, a vele enyelgő eridonos kábultan kapta felém a pillantását, talán egy kicsit zavarba is jött, de ez mellékes. Pillantásom fókuszában az Ördög állt, meg is szaporáztam felé a lépteimet, majd megtorpanva mellettük, dühösen emeltem tekintetem a szőkéről a másikra.
- Hagyj magunkra! - még magamon is meglepődtem, hogy milyen határozottan szóltam rá a fiúra. - Veled dolgom van! - mondtam a szőkének, miközben pillantásom haragosan fúrtam a szemeibe, majd elkapva a karját, egy kicsit arrébb próbáltam húzni őt. Közben az eridonos is úgy látta, hogy jobb, ha lelép, talán mert szégyellte, hogy megláttam, vagy csak megijedt tőlem (amit kétlek).
- Mit művelsz te itt? Hm? Miért viselkedsz úgy, mintha bárkivel bármit megtehetnél? Kihasználod, és bántod a jó embereket! Gusztustalanul visszaélsz mások bizalmával! Tegnap Beni, és most meg ez a srác? Normális vagy te? Mit műveltél Benivel? - olyan ideges voltam, hogy nem tudtam visszafogni az indulataimat Theonnal szemben. Megérdemelte volna azt, hogy jól leátkozzam a fejét, de jogában állt, hogy kimagyarázza, miért ekkora seggfej.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nagyon ritkán fordul elő, hogy előbb nézem meg a filmet, és csak utána veszem kézbe az alapjául szolgáló könyvet. Általában, ha tudom, hogy érdekesnek ígérkezik, előbb mindig az olvasást választom, kivéve ha a vásznon csak egy szeletét láthatom annak, ami rám várna, vagy utóbb nagyon felkeltette az érdeklődésem. Az viszont különösen szokatlan, s talán még sosem fordult elő, hogy egy bizonyos történetnek többféle átiratát láttam, vagy lapoztam volna. Oldalra döntött fejjel hallgatom Jongi meséjét az igazi élményről, amit az ő kedvencnek mondott műve szerez számára, bőszen tanakodva arról, hogy vajon megéri-e a jövőben elolvasnom. Talán egyszer úgyis a kezembe nyomja. Furcsa lenne, ha ne lenne a mi könyvtárunkban is példány belőle, főleg amióta ő tölti be itt ezt a tisztséget.
- Túl jószívű vagy - húzom el a szám, sajnálkozóan nézve végig rajta, de még mindig nem értem, hogy erre miért volt szüksége. Harag, vagy féltékenység dúlna bennem? Mindenesetre kellemetlenül érzem magam, mert Jongit a barátomnak tartom, ettől viszont mintha gyengülne a bizalmam. - És a szarságairól nem hallottál? Ne mondd már, hogy még ezek után is sajnálnád... Bőven megérdemelné, hogy rájöjjön, mekkora barom - kelek ki magamból ingerülten, ahogy végiggondolom azokat a sérelmeket, amiket nekem vagy az iskolatársaimnak okozott. Mert valljuk be, szinte alig van itt olyan tanuló, aki ne találkozott volna az ő árnyoldalával. És pont az ilyenek miatt érzik úgy, hogy még fontosak, amiért Jongi se fenékbe billenti őt, hanem még pátyolgatja. Ezek után felemás érzéssel ülök le vele, hiszen...
- Most akkor épp én lettem az aktuális, akinek segítesz? - kérdezem tőle gyanakodva. Nem nagyon láttam még őket együtt, és nagyjából elképzelhetetlen, hogy az ő kapcsolatuk jobb lenne, de valahol nagyon vágyom arra, hogy jónak gondoljanak, és valakinek egy különleges személy legyek. Még akkor is, ha Jongi idősebb, és ezek alapján azt mondják, túlságosan közvetlen és igazi barátságunk sosem lehet. Talán mégis a könyvek szeretete az, ami összeköt minket, és nem több. De mégis jókat tud mesélni, és olyan pozitív figura... Inkább csak hülye. Nem lát jól. Nem érte annyi fos, mint engem.
- Az ilyen embereknek folyamatosan fenn kell tartania azt, hogy ők vonzóak, azért szekál mindenkit, és azért forog az agya csak a szex körül - vágok közbe hevesen, mielőtt befejezhetné. Kicsit kioktatónak tűnök, de van tapasztalatom. Különös, hogy azt gondolja, nem így növelné az egóját. Egy sor őrlődés, habogás és kellemetlen körbepillantás után aztán folytatja azzal, hogy szerinte el kellene fogadnom így magam, és társai. Lehorgasztom a fejem, mélyeket sóhajtok, és elhúzva a számat, de végighallgatom a hegyi beszédet. Tetszik, amit mond, de ahogy ízlelgetem a szavakat, nem akarom teljesen elfogadni. - Ha el is fogadom, ez semmin nem változtat. Hülye voltam. Ki akart használni... Legalábbis azt hiszem. Te könnyen beszélsz, nem tudod mennyire szar érzés volt. Az mikor fog elmúlni? - fonom össze a karom nyűgösen. Kezdek bepörögni a témán, pedig az előbb még a szégyentől égett az arcom. Mintha nem is én lennék, felzaklat ez a téma. Jongi nyugalma és mosola viszont megakadályoz abban, hogy látványosan felcsattanjak, inkább kordában tartja a dühömet. Ajánlata végül felvillanyoz, és eloszlatja a pesszimizmusom.
- Értesz az önvédelemhez is? Taníts, persze. Inkább egy kis határozottság kéne, hoooogy vissza tudjak szólni. És akkor megaláznám valahogy... - álmodozom, és mivel azt hiszem, hogy készül valamire, zavartan én is felpattanok a székemből. - Nem jut eszembe konkrét - vonok vállat a könyvre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A kérésre egyértelműen rossz érzés fogja el. Mintha neki nem lenne nehéz ez az egész, mintha nem kerülne komoly erőfeszítésébe és elhatározásába az, hogy itt üljön és próbálja rendezni kettejüket. Soha nem hitte volna, hogy lesz majd egyszer Masa és közte egy mi, de lett és most ezzel kell kezdeniük valamit. Akármit. Éppen ezért nem felel. Annyi mindent nem tud a levitásról, hogy azt már szinte megszámolni is képtelenség: nem tud Bencéről, a belső vívódásáról, az életéről, az érzéseiről, egyáltalán semmiről. De ez viszont is igaz. Attól, hogy Henrik felnőtt férfi létére nem törik össze a lány szeme láttára és nem mutatja ki, mennyire tehetetlennek érzi magát, még nem jelenti azt, hogy nincs így. Legvadabb álmaiban sem merte volna azt gondolni, hogy egy nap megcsókolja egy diákját és idáig fajulnak a dolgok.
- Én sem téged, úgyhogy már ketten nem értünk semmit - orrnyergét megmasszírozva hajol előre és támaszkodik meg térdein, ezzel egy időben pedig íriszei is inkább a vakítóan fehér ágyneműre siklanak. Hirtelen túlságosan élesek a fények, túlságosan hangosak a hangok, benne pedig rég nem tapasztalt üresség kong. Nem is érti, mit hitt, miért tette fel azt a kérdést, ami olyan elemi erővel feszült kettejük közé, mintha szét akarná őket szakítani, pedig együtt sincsenek.
Figyeli a lassú reakciót és választ remél. Egy felnőttes, határozott választ, hogy ezúttal Mária mondja meg, mi és hogy legyen. Túl sokszor irányított már a férfi, ahová pedig jutottak, az közel sem az, amit akart. Talán, de csak talán, a levitás képes lesz olyasmit mondani, ami mindkettejük számára megváltást jelent majd. Csakhogy Henrik van, amiben tévedett. Ugyan a felelet valóban magabiztos és végtelenül nyugodt, mégis furcsán érinti, főleg a végszó. Nem beszélünk többet. De miért akarta kizárni ezt az eshetőséget? Miért bántja annyira a felvetés, amikor teljesen logikus? Maga sem tudná megmondani, de arcára szomorkás, őszinte mosoly ível.
- Igazad van. Jobb lesz, ha nem beszélünk többet - feláll, a szék támláját megfogja visszateszi azt a helyére és hátat fordít, mielőtt azonban a csendharangnak véget vetne, megtorpan. Talán mondania kéne valamit... - Jobbulást - hátra sem nézve szünteti meg az őket óvó kis kalitkát és, ahogy elindul kifelé, egyszerre vesz könnyebben és nehezebben levegőt. Nos, ezek szerint valamit itt lezártak. Így lesz jó. Ha Masa szólni is akarna, nem fordul meg, kérlelhetetlenül tűnik el sziluettje a sötét folyosón, egyenesen az éjszakába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Én sem értem őt, ő sem ért engem. Erősebb fal feszül közénk az ajtónál, amin át először hallottam a hangját, vagy annál a másiknál amin keresztül egy kihalt folyosó kellős közepén szaladtam bele mellkasába. Eddig mindkettőt a véletlen hordta az utunkba, de ezt most mi magunk csapjuk be, és helyezzük zárába a kulcsot. Logikus lehetne, hogy akkor itt és most visszakérdezzek, hogy mit nem ért, megtehetném, hogy most én szegezem neki mindazt amit tudni szeretnék, de mégsem teszem, nyelvemre harapva burkolózok némaságba. Kellemetlenül feszengek attól, ahogy rám néz, azt mégis jobban utálom mikor pillantása rólam inkább az ágyneműre siklik. Rosszul érzem magam a helyzetben, a kérdéseinkkel, válaszaink nélkül, egyszerre szeretnék mindent elordítani ami feszít, és fogni be a számat, nehogy véletlenül is megtehessem ezt.
Nem tudom, hogy ki beszél belőlem, ki mondja ilyen lágyan ki azokat a szavakat amikről legszívesebben tudomást sem vennék. De hát ez a logikus nem? Ha folyton csak bántom, minek? Hiába szeretnék erősnek és határozottnak tűnni, abban a pillanatban, ahogy utolsó szavam elhangzik, egy pillanatra lehunyom a szemem. Nyelvem szájpadlásomnak nyomódik, és hiába nem mozdultam már mióta, egy pillanatra mégis mintha megszédülnék. Lehet csak a kviddics, biztos csak a kviddics. Eddig mindig győzedelmes vigyorra görbült a szám, ha elismerték az igazamat, de bármit megadnék azért, hogy most azt mondja hülyeség volt, és márpedig ő innen nem tágít, amíg el nem oszlik közülünk a feszültség. Ez azt jelentené, hogy máris megbántam?
És még mindig nem mondok egy szót sem. Mélyebben veszek levegőt a szokottnál, ujjaim belemarkolnak a takarómba, talán így állva meg, hogy felé kapjak... De nem szólok utána. Szomorú mosolyát nem tudom viszonozni, így szinte mozdulatlanul, elkerekedett szemekkel, mint aki kísértetet látott nézem ahogy feláll, és elindul. Mondanék valamit, bármit, mégsem teszem. A legjobb, ha nem is beszélünk. Ha nem beszélünk. Ahogy megszűnik a csendharang, hirtelen ezer dolog jut eszembe, amit így már nem tehetek meg, énekelhetnék neki megint, hogy felidegesítsem mint még soha senkit, hozzávághatnám a párnám, kiabálhatnék utána bármi meghökkentőt, vagy furcsát... Lehet, hogy lassúságom a szerencsém, így nem tehetek olyat amit később megbánnék. Tekintetem hátára tapad, szám megrándul, ahogy jobbulást kíván - köszönöm -, hallgatom távolodó lépteit. A plüssgurkó a székén árválkodik, mégsem nyúlok érte; egyrészt mert fáj, másrészt meg mert... Nem ő az akit közelebb szeretnék tudni magamhoz. Hol rontottam el ennyire? Rég nem a lépcsőházban. Szinte hallom, ahogy elfordítom a kulcsot abban a bizonyos zárban.