Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Mintha minden rimánkodása hiábavaló lenne. Újabb könnycsepp szánt végig arcán, miközben realizálja, hogy szavai nem ébresztik fel alvó húgát. Olyan gyönyörű... Ahogy fekszik, arca nyugalmat és békét áraszt, s jószerével sérült bőre is porcelánnak hat a kórházi neonfények alatt. Az embernek az az érzése támad, hogy meghalt, erre azonban rácáfol mellkasa, mely ütemesen emelkedik és süllyed. A benne dobogó szív továbbra is lüktetve pumpálja a vért ereibe, arra ösztönözve hogy éljen, ne adja fel, mert van még mit tennie. A ColorRun-on ugyan részt vett, elvégre az még Sonja szervezése és megígérte neki, hogy elmegy, valójában szíve szakad bele. Ott volt, ahol a lány nem lehetett, lefutotta, amit ő nem tudott, s átlépte a célvonalat, a katarzis viszont elmaradt. Átlépte a célvonalat, de semmi más nem maradt, csak még nagyobb üresség. Ez az apró kis esemény, ami számára Őt jelentette, ami azt jelképezte, hogy még köztük jár, hirtelen ért véget, az esti party-ra pedig már el sem ment. Otthon ült a whisky-je felett, mélyen tüdejébe szívta a marihuána füstjét, hagyta szétáradni testében, mielőtt kifújta. Mégis, ez a zsibbadás sem hozta meg a kívánt hatást: ugyanúgy fájt, ugyanúgy kavargott, ugyanúgy elviselhetetlen maradt az élet, mert azzal kecsegtetett, hogy eggyel kevesebben lesznek.
Édesanyja, akárha megérezte volna összeomlását, másnap reggel megjelent ajtajában és látva, mennyire szétesett, első dolga volt összeszedni. Az ágy szélére hajtva fejét és zokogva szinte érzi a puha kéz simítását szőke tincseiben, a gondoskodást, amit elsőszülöttként mindig megkapott. Ugyanakkor azt is látja, ahogy anyai könnyei eláztatják lesoványodott, beesett arcát, végigfolynak a nyakán és eltűnnek az elegáns blúz alatt. Csontos ujjai ráfognak Sonja élettelen tagjára, vállait sírás rázza, mégsem zokog vagy üvölt. Egy édesanya fájdalma sokkal némább, sokkal láthatatlanabb, mert neki erősnek kell maradnia a többi gyermekéért. Aznap, mikor megérkezett Iliánhoz, hihetetlen tartásról tett tanúbizonyságot, s elérzékenyülni is már csak a klórtól és betegektől szagló kórteremben tudott. Az volt a végső kifeszített kötél, mely megrogyott a felelősség és szenvedés súlya alatt.
Felemeli fejét, s miközben kezei közé zárja a puha kézfejet, egyben ajkához is emeli azt, hogy apró, testvéri csókot leheljen rá. Nézi az egyenletes légzést, hallgatja az egyenletes légzést, kapaszkodik az egyenletes légzésbe. Még itt van, még nem adta fel. Még vele van és csak ez számít. - Meg fogsz gyógyulni és amikor felébredsz, én itt leszek melletted. Itt foglak várni - halkan suttog, hogy csak ők hallják, senki más. Lelkének egy olyan szelete kerül most előtérbe, melyet nem mutatott meg a világ számára. Talán még sohasem érezte magát ennyire elveszettnek. Annyira természetes volt, hogy Sonja ott van, hogy csak úgy meglátogatja munkából hazafele jövet, vagy beugrik hozzá a hivatalba, miközben a polgármesternek sürög-forog. Fel sem merült benne, hogy egy nap már hiába lép be az épületbe, hiába ugrik át az ő lakrészébe, hiába kémkedne azután, mikor találkozik barátnőjével, hiába ölelné magához és lehelne puszit selymes tincsei közé. Most sem engedi, hogy ezek a végzetes gondolatok eluralkodjanak rajta, egyszerűen nem teszi meg senkinek ezt a szívességet. Kitart, ha belehal is a szíve, kitart, mert amikor húga kinyitja majd a szemét, azt kell látnia, hogy Ilián ugyanazzal a huncut, szemtelen mosollyal, nevetőráncokkal szeme sarkában ül mellette. Nem tudhatja meg, hogy összetört. Soha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Most minden pénzt megadna, hogy ne vele kelljen erre a távoli földre lépnie. De komolyan. Elcseszett vicc, hogy nekik ketten egyáltalán egy óránál többet együtt kell tölteniük, és mégis, újra meg újra arra vannak ítélve, mert az való igaz, hogy csapatban is kell gondolkodni, akármennyire is képesek lennének kiskanállal egymásnak esni. Csak ez tartja benne a lelket, de cseppet sem zökkenőmentes ez az egész, még ha az út idáig az is volt.
Hamis tévhit lenne, hogy ez tényleg pihenés, de itt, a világ egy másik felén is zajlik az élet és kellenek a szemek, fülek, hogy kiderüljön, kacsa az egész, vagy éppen valós, ha nem is a félelem, de az egészséges tartás a valóságtól. Mert az ugye, sosem kellemes. Csendben utaztak, feltűnés nélkül, semmi első osztály és luxus, mint a hétköznapi átlag, amely megengedhet magának ilyesmit is. Nem kaptak sok információt arról, hogy merre és mi lesz, arról majd később, de tény, ha Woody fülese falsnak minősül, legalább szép helyen történik és közben még talán jól is érezheti magát, ha Nairobi szerencsésen lefoglalja magát mással, valahol távol tőle. Szép álom.
- Remek, legalább nem valami retek hely – lélegzik fel a kényelmes mivolta, aki igenis erre a luxusra vágyik, öt csillagra, olyan kiszolgálásra, amelyet mindig is élvezett és mindig is fürdött benne. Amint megpillantja a hotelt, máris szebb árnyalatban virít a képe, csomagjait hamar átvéve szállítják befelé és miután eloltja a cigarettáját, a zsebébe nyúlva keresgél. Valóban nincs semmijük, szó szerint, csak egy kártya, amelyre egy számsort kanyarítottak. Rohadt titkosak, komolyan. Nem szereti az ilyet, nehezebb előre dolgozni és ahogy a másikra sandít, a kölyökre, reménykedett, hogy legalább ennyi előnyük lenne, csak ne csessze el.
- Na, gyere – mintha most kedves lenne, de a fenéket, már összeszólalkoztak idefele, de nem is ők lennének. A recepcióhoz lépve veszi fel valóban kedvesnek ható mosolyát, arca átrendeződik, hogy utálatos tekintete helyett is valami más lenne ott, aki bírja az embereket és nem ürítené ki a hallt, hogy csak ők lehessenek. Egyszerű angolra fog váltani, hiszen az annyira köznyelv, hogy bármi inkognitót kapnak, illeni fog hozzá. Megállva várja be a másikat, majd pillant a recepciós kisasszonyra. Máris őszintébb a mosolya.
- Jó napot kívánok – kezd bele, ujjai között pihen a kártya. – Kaptunk egy utazást, ajándékba, de annyira meg akartak lepni, hogy csak foglalási számunk van – csúsztatja elé, negédes szavai szinte csöpögnek, fejben már öklendezik. Komolyan, hogy lehet így? A nő bólintva veszi át és pötyögtet, némi adategyeztetéssel azonosítja be őket, miszerint tényleg nem az utcáról estek be, majd végül kellemes, széles mosollyal fordul vissza feléjük.
- Nos, minden rendben uram – húz ki két lapot, amellyel majd vélhetően a becsekkolást segíti. – És őszinte gratulációm – erre már Ruben érdekesen néz, lopva Nairobi felé, de a bige még mindig csak alkot, pötyög. Majd végül a ismét a kis kedveskedő mosolyával nyújtja át a kártyáikat. – Az önöké a nászutas lakosztály, az emeleten. Minden szolgáltalással, a vacsorát pedig 7 óra után szervírozzuk a szob… - ez az a pont, amikor felemeli a kezét, mert eljut hozzá az első szó.
- Hogy, micsoda? A nászutas? Aranyom, itt valami tévedés van, nézd meg újra – a hangnem kicsit megakasztja a nőt, de átnézi, egyszer, kétszer, de semmi nem változik, hiába kér elnézést és nem tud mást. A foglalás, él.
- Ó bassza meg – a magyar káromkodások egyvelege se elég ide, ahogy végül ujjai szorulnak ökölbe és néz végül Nairobi felé. Nem, ez kész vicc. Lehetetlen. Valakit meg fog fojtani.
- Hát akkor… meglepetés…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Cigarettáját szájába csúsztatva pillant fel az előkelő hotelra, amely sokszor annyi csillagos, mint amennyit remélni mert volna. Még mindig nem szokott hozzá, hogy igenis megengedhetik maguknak ezt a fajta luxust, még akkor is, ha ez nem igazi nyaralás. Igazság szerint szarik is rá magasról, bedobta a fürdőruháját a táskájába, meg pár lenge, kimondottan kihívó cuccot és indulhattak is. Most, ahogy itt állnak és magukban azon morfondíroznak, hogyan rázzák le egymást, hirtelen rájön, hogy nem is zavarja annyira Ruben jelenléte, mint várta. No nem kell halálra rémülni, ez egy pokoli utazás annak minden előnyével (szállás, látkép, kényeztetés) és hátrányával (Weiss, egyértelműen és hangsúlyosan Weiss) együtt.
A hívó szóra elszívja az utolsó slukkot is, majd jó szokásához híven a földre dobja a csikket, hogy eltaposhassa. Mégis, ahogy lépne tovább, elfogja az az érzés, hogy illedelmesnek kellene lennie, ezért felveszi és inkább egy szemetesbe hajítja. Na ilyet se sokszor látni tőle, de ez betudható annak, hogy kerülné a balhét - legalábbis egyelőre.
Ő maga is köszön, majd amíg társa bedobja a macsó férfit - amitől öklendeznie kell -, addig megfordul és a pultra könyökölve veszi szemügyre a hallt és úgy összességében az épület belsejét. Nem véletlenül küldték őket ide, itt fog megszállni a drágalátos célpontjuk, aki szintén nyaralás címszóval utazott ily messzire. Ha Woody információi helyesek, hamar ki fog derülni, hogy a pasas rosszban sántikál és keresztül kívánja húzni a számításaikat. Ez persze most még csak információgyűjtés, semmi komoly. Gondolataiból a nászutas szó ébreszti fel, innentől ugyanis minden idegszálával az elhangzó szavakat figyeli. Rubennel ellentétben neki azonnal vágni kezd az agya és bármennyire is undorítónak találja az elképzelést, tudja jól, hogy inkognító gyanánt mi sem lehetne jobb egy friss házaspárnál. Hát akkor csapassák.
- Na de nyuszifül - kölykös, mégis meglepően nőies mosolyát elővéve fordul a férfi felé, hogy egy kósza tincset eltűrjön arcából. Ez valóban egy kedves gesztus, bár szeme figyelmeztetően villan Weiss-re. Ezt nem szúrhatják el. - Igazán kedves a szüleidtől, hogy gondoltak ránk. Ne haragudjon hölgyem, tudja Svájcba szeretett volna vinni az esküvőnk után, csak megleptek minket ezzel az úttal - szokatlanul nyájas és normális, olyan, amilyen nagyjából sohasem volt. A hideg is kirázza, ahogy arra gondol, hogy esetleg igent kéne mondania társának, de gyorsan elűzi ezt a gondolatot és elméjéből Michelle képét vadássza elő. Igen, na ez már valami, ennek már lehet örülni.
- Ó és, egy kicsit morcos még, amiért nem lettem én is Weiss. Márpedig tudja, hogy van ez, engem elvehet feleségül, de az autoritásomat nem szüntetheti meg ilyen könnyen - cinkosul kacsint egyet a recepciósra, aki bugyután kacarászni és fészkelődni kezd székében. Hoppá, csak nem örülne, ha Nairobi megdolgozná egyik este? Ó kicsikém, még ez is megtörténhet. Könnyed mozdulattal túr bele fekete tincseibe, megigazítva őket, majd ujjait Ruben vállára szorítja - hogy mennyire erősen, azt csak ő érezheti igazán. - Drágám, kérlek intézd a szobánkat, én addig körülnézek itt az előtérben. Fenséges a látvány - a hihetőség kedvéért egy pillanatra átsuhan agyán, hogy puszit adjon, de végül annyira groteszknek érzi e cselekedetet, hogy inkább visszakozik és egyszerűen ott hagyja őket, hogy körbejárja a területet. No nem egyszerű nézelődés ez, felméri, merre találhatóak kamerák, hova és milyen szögből lehet pontosan rálátni. Apró, de fontos részletek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Kezdjük ott, hogy igazság szerint akkor sem vagyok kifejezetten emberszerető lény, ha minden rendben van. De nyilván morcos hangulatomra rátesz egy lapáttal, hogy izé... majdnem megöltem magam? Gondolom. Vagy legalábbis ha nem talál rám, akkor biztosan komolyabb következményei lettek volna a kis főzőcskézésnek. Például, egy óriási luk tátongana a gyomrom helyén. Na ja, az azt hiszem határozottan kellemetlen élmény volna.
- Még szerencse, hogy nincs macskám - forgatom meg a szemeimet, majd újabb pillantást vetek a cserépre, amit hozott. Oké, valahol lehet, hogy tényleg kedves gesztus, de mégis ki vagyok én neki, hogy kötelességének érzi növényekkel érkezni?
Fel is sóhajtok a helyeslésre, és barna tekintetem még mindig igyekszik befogni azt a rengeteg fehérséget, amit itt látok.
- Ehh... nem mondom, hogy nem volt, de ez... valami sokkal rosszabb, mintha a gyomromat is kitépték volna, hogy aztán kifordítva varrják vissza - hm, ez lehet, hogy enyhe túlzásnak tűnik, igazság szerint egyelőre nem láttam kötés nélkül a bőröm (és talán nem is akarom még egy ideig), elvégre még csak most keltem fel vagy mi, de azt érzem, hogy a testem egyik legérzékenyebb pontja most a hasam és az oldalam. Mindezt bizonyítja az a nem kis grimaszba torzuló arcom is, ami a mocorgás hatására keletkezik. Nem a legkellemesebb élmény, de a segítő kéz jól jön és nemsokára már kényelmesen dőlhetek a párnáknak.
- Ühüm. Kösz - biccentek hálásan, mert azt hiszem ezzel jól megszenvedtem volna egyedül. Igyekszem immár ülő helyzetből alaposabban szemügyre venni a növényes srácot, de a francnak sem akar beugrani a neve, ami persze egyelőre nem nevezhető kifejezetten kínosnak, de azt hiszem mivel ő az első arc, akit most megláttam, elképzelhető, hogy megjegyzem.
- Oh, értem. Csúnya látvány lehetett - húzom el a számat némiképp megkönnyebbülten. - Veled minden rendben? - gondolkodom el ajkamat harapdálva.  Szóval izé, most még hálásabbnak kéne lennem, de valahogy sosem voltam az, aki ezt az érzelmet könnyen kifejezi. Sokkal jobban szeretem azt hinni, hogy nincs szükségem másokra.
Homlokom ráncokba szalad, ahogy próbálok visszaemlékezni, de minden túl homályos jelenleg és tompa. Egy kicsit bele is sajdul a fejem, így csak óvatosan megrázom azt.
- Nem sok mindenre. A faluban voltam, aztán jött valami ötletem... már azt sem tudom melyik főzet volt - sóhajtok fel keserűen. Az egész olyan álomszerűnek tűnik és nem tudom megmondani, hogy mi igaz belőle és mi az, ami nem. Nem bírom megállni, halványan elmosolyodok a lelkesedésére. Igen, a kávé az kell!
- Rövid kávé, egy cukor, kicsi tej - sorolom el, mert ha tényleg van olyan rendes és hoz egyet, akkor meg vagyok mentve. Már másodszorra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Kidobja a kukába a csikket, neki meg megemelkedik a szemöldöke. Oké, valóban nem kell a tipikus prolinak tűnni, de azért még nem dől össze a világ, ha nem teszi meg. Ő már korántsem ennyire illedelmes, szóval, odabent veszi elő, már amennyire lehet. Maga a hotel belső tere is szép, szemnek kedvező, minden a helyén van, erre még Nairobi sem tud rosszat mondani, miért is akarna, amúgy sem ők választották, ami szomorú, hanem úgymond a kötelesség. Kíváncsi, hogy a tag, amely miatt el kell bírnia ezzel a helyzettel, vajon épp hol mereszti a seggét, mert bár hozzá se szólhatnak körülbelül, valahol tök hála jár neki, hogy épp cseszi el a dolgokat és rá lett állítva a kettős, ugyanis, már eléggé várta, hogy ki tudjon mozdulni a határok közül, amely azt a kicsiny országot jelenti, mégsem így képzelte el. No, majd legközelebb, ha közben nem kap több frontos agyvérzést, amely hamarabb érte el, mint saccolta. Hiába próbálja menteni, hogy legalább a lakosztály mivoltját sikerült félrefoglalni, ugyanaz az eredmény és érzi, hogy halántékán kissé megdagad az a bizonyos ér, tipikusan az, amikor tudatában van annak, hogy nyugodtnak kell lennie, csak éppen baromira nehezen kivitelezhető és talán, ha nem kapcsolna a másik, nem is történne meg. Már ott van, hogy elnézést és öt percet kér, kimegy és olyat telefonál, hogy a hallgatózó titkosügynökök is elszégyellik magukat, amikor felcsendül a másik hangja. Szinte lassított felvétel az, ahogy arcát fordítja felé, tekintetében nem a szerelem csillan, inkább az, hogy most fojtja meg, ajkaira kerülő mosoly sem a legőszintébb. Csendben, pislogás nélkül figyeli, ahogy a nő a kezét emeli, hogy félreseperjen egy tincset. Az az apró érintés, amivel bőrét illeti, elég ahhoz, hogy felrázza, de nem a jó értelemben. Érti ő, hogyne, de ez az a pillanat, amikor ő feltartaná a kezeit, hogy „én ezt nem” és elvonul a francba.
- Jah, igen az. Csak nem szeretem a meglepetéseket – főképp nem az ilyeneket, szusszan is egy nagyot, vagy inkább fújtat egy nagyot, ki minek veszi. Nem szúrhatják el, mint valami köztes jel, úgy vette a lapot. – Akkor… hát téves riasztás, minden rendben van – hirtelen eltűnt az a kedves él, amelyet felvett, marad az, aki mintha epét nyelt volna, szerencsére könnyű betudni annak, hogy épp beégette magát mindenki előtt jóformán, nem annak, hogy élete utolsó napja lenne, ha valóban gyűrűt kéne húznia az ujjára. Eleve a tény, mint házasság, ha pedig vele, örömmel enné meg azt a szendvicset, amire egy korábbi alkalommal utalt, hogy aztán legalább ott nyugodhasson békében. Nem, akkor biztos megölnék egymást, lehet, hogy így is.
- Kérlek, mondtam már, hogy nincs ezzel gond. Ne égess be… - sziszegi felé, a fogai között szűrve a szavakat és még kínos vigyort is ejt, ez már annak a jele, hogy kezdi venni a lapot. De nem, ezt nem fogja egykönnyen lenyelni, talán sehogy sem. Vállán érezve a szorítást, kihúzza magát, ha legalább a nyugalma nincs meg, legalább a tartása maradjon. Ujjaival ütögeti meg a pultot, nem jelzés értékkel, csupán levezetésképp, nagyon nehezen állja meg, hogy ne rázza le a fogást a válláról. Aha, jó kis házasok, holnap már válhatnak is.
- Csak nyugodtan, kedvesem – biccent felé, majd már fordul is intézkedni, papírokat töltögetni. Kanyargós betűit hamar levésve teszi le végül a tollat, kapja meg végre a várt kulcsokat és minden egyebet, amit tartogatnak erre a friss házasoknak, akiknek álcája mögé bújtak. Végül pedig, mint valami mellékest, úgy adják át a csomagot, amelyet előre küldtek és amely bontatlanul pihen kezében, amint azt is lepapírozva lépked el a pulttól. Arca azonnal visszavált semlegessé, miközben kikerüli a nőt és kitartóan halad felfelé.
- Ha sokáig bámulsz, kint maradsz – szúrja oda neki, de a hangnem kedves, csak a nyelvet értik itt kevesebben. De ennyi belefér. – Csomagunk van, nélküled nem akarom felbontani, édes – forgatja meg a szemeit a szóra, majd fejét csóválva ejt meg egy pillantást a plafon felé. Talán mindenki túléli. Innia kell, ez már biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Érdekes este ez, annyi szent. Ha szórakozni akart, a békésebb formában, az már meg is van, és ez még csak az eleje, ha nem jön közbe semmi és nem sikerül olyat mondania, amitől egy pohár italt kap az arcába és kalap-kabát. Az a „gond”, hogy ezt is simán el tudja képzelni, mint folytatás és befejezés.
- Ritka alkalom, valóban. Még a végén belejössz – persze, nem kell túlzásokba esni, nem lesz ebből bevett szokás, ő még mindig ugyan az, aki, aki már sok mindent, majdhogynem tényleg mindent látott és a hűha faktor elég magasan van. Bár tény, egy hasonló látvány, az igencsak az, szereti a szépet nézni, minden formában, textillel fedve vagy anélkül, de ha erre utalna, akkor robbanna, így is rezeg a léc, hiszen már eléggé lesokkolta és felpiszkálta azzal, hogy végig rejtegette és úgymond még magát is szidta, hogy mekkora seggfej, amiért nem jelentkezett és nem vitte már el. Megtette volna, nem nagy kunszt asztalt foglalni és elmenni, csak az élet szólt közbe. Kicsit. Ez van, erre nem tud jobbat mondani, mert ha az igazat mondaná el, vagy kiakad és menekül vagy pedig nem hiszi el, és úgy véli, ezzel akarja átvágni és lekoptatni. A női agy kész rejtély, meg kell fontolni néha, mi az, amit kiengedhet és mi az, amit nem. Ezt kellett és apró vigyor ül a szája szélében érte.
- Túl jól. A jó tetőzése. Most mit mondjak erről, hát tetszik amit látok – ha képes lenne emberi kapcsolatokra, most ő lehetne a féltékeny fél, aki leveszi a zakóját és körbetekeri vele, hogy senki se lásson többet, mert sokat mutat így is. Mivel azonban azt úgymond csak tanulja, próbálja, minden nyugalommal pihenteti rajta a tekintetét, még bókol is, csessze meg, hát nem is érti a kérdést. Jó. Vehetett volna fel olyat, mint két asztallal odébb; egy inget és egy kosztümnadrágot, az is oké, elegáns, de nem a túl jó kategória. Az igaz, hogy nem ide készült, lehet kicsit kihívó ide, de csak próbálja meg valaki ezzel zavarni őket.
- Randinak. Majd jól beleírom a naplómba, hogy randiztunk, ennyi év után – vigyorog rá, utalva, hogy annak idején amit ő randinak nevezhetett volna, se tette meg. Most megtette, pedig licit volt, játék. – Gondoltam, hogy nem – szusszan. Annyira rossz dolog ez? Mármint, vitt már el sokakat enni, nem is hívta sehogy. Szusszanva támasztja meg állát tenyerében és úgy néz rá, mintha épp bánatos kiskutyaszemeket akarna mereszteni.
- Megdobálj és kiabálj. Miért is voltam bunkó? – emelkedik meg a szemöldöke. – Van egy olyan érzésem, hogy te nem szívesen töltöd velem az időt – sóhajt egy nagyot, mint akinek épp törik össze a szíve, de a meglátás jogos és valós, vagy gyűlöli, vagy nem, de most ezen nem tud kiigazodni jelenleg. Kezét leeresztve dől hátra és tárja szét kissé karjait.
- Felőlem. De kicsit rágós. Inkább desszertet rendelj helyette – hát nem fog azon vitázni, hogy mennyire kell mélyen a zsebébe nyúlnia, vagy épp felezik-e a számlát, mert ilyenről szó sincs. Majd rendezi, ha esetleg hangosak lesznek és vitázók, majd nagyobb jattot ad a kényelmetlenségért. Biccent csak, amint leadja a borrendelést, ha azt kéri, érkezik, sok mindenhez illik, ha meg nem, majd a pincér ajánlj mást. Nem rossz hely ez, azt olvasta, szóval reménykedik, hogy nem kell csalódnia.
- Elsőnek. Igyekszem – kinek mi. Neki nem zavaró, csevej szint, amelyet próbál megütni, ha már nem veszekednek és nem dobál semmit. Aprót bólintva hümmög párat. – Akkor majd elmegyek vele egy sörre és megpróbálom én. Na? – talán nem annyira drasztikus lépés, nem? Fogalma sincs, ujjaival a szalvéta sarkát piszkálja, most légy okos gondolattal, de ő meg a normális beszélgetés. Hát…
- Túl sok az időm, keresnem kellene valami munkát – vált hangja is csevegőre, egy próbát megér, nem? Papíron van elég, de ténylegesen csak azt teszi, amiről nem tudhat. – De fogalmam sincs, mi kéne. Neked hogy a francba jött az, hogy az iskolában akarsz? – ha eddig nem akasztotta ki, ez a fele már tuti. Pedig amúgy létezik, mélyen, elásva, valahol a sötétben az igazi, amire minden mocskot épített.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az aggodalmat váltotta fel pillanatokra a mérhetetlen düh. Számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen helyen ennyire haszontalan legyen mindenki, még egy kérdés erejéig is. De nem menekülök. Ahogy lassan megnyugszom és meglátom az ágyban feküdni, összetörve, bekötözve, fáradtan és elesetten, ismét visszatér az aggodalom marcangoló érzése a szívembe, a testembe egyaránt. Testemből válik ki a lelkem, ahogy végig mérem pillanatok alatt a helyzetet. Gondolkodás nélkül termek ott, hogyha máshogy nem is, akkor a jelenlétemmel tudjam segíteni az egészet, és tudom, Merlinre, mennyire tudom, hogyha a véla kell, akkor megkapja. Ha vágyja a vélát, aki segíthet neki, akkor tálcán nyújtom neki csak azért, hogy elvegyem a lelkének és testének is fájdalmát, ha szükséges, akkor örökre. Mert képes lennék mostantól életem végéig nyitva hagyni a kapukat, hogy a véla legyek, hogyha ezzel megkönnyítem neki az egészet. Mindent meg szeretnék neki könnyíteni, miközben kezét szorongatom, lágyan csókolom meg homlokát, és létezem mellette. Mert egyelőre nincs más dolgom, mint csak létezni csupán. Érzem, ahogy visszahúzódik a csóktól, lehetek önző, lehet ez csak magam miatt kell, de akkor is homlokán hagyom, majd távolodom el tőle és ülök le a székre, ami ágya mellett van. A riadtság veszik ki tekintetéből, ahogy lassan realizálja a külvilágot, a valóságot magát, mosolyogva és türelmesen, megnyugtató kisugárzással várom, ahogy megtörténik. Lepillantok kezére, amely karomra szorít rá, óvatosan rázom meg fejemet, kezemmel nyomom vissza az ágyra. Meg ne próbálja.
Ráncolom szemöldökömet, miközben körbepillantok a kórteremben vizet keresve. Vagy bármi ihatót. Nagyot szusszanok. - Pillanat és jövök - simítom meg utoljára kézfejét, majd felállok és indulok el ismét kifelé. A kezdetleges kedvességemnek nyoma sincs, amint valaki elsuhanna előttem kapom el karját és közlöm mit szeretnék. A lány bólint, majd eltűnik a látóteremből, így megkönnyebbülve sétálok vissza Beliánhoz. Ismét a székre ülök, kezét zárom az enyémek közé, kékjeimben csillog az őszinte aggodalom egyfolytában.
- Mindjárt jönnek - már mindenki tudja, hogy micsoda. Az egész iskola előtt vallott színt az Edictum, hogy Helvey Belián vérfarkas. Ehhez a számhoz nekem nem volt közöm, nem tudtam semmiről, amíg a sugdolózások, a rám vetett csodálattal teli pillantásokba sajnálat kezdett vegyülni. Végül megtudtam és hitetlen álltam az egész előtt. Megtámadták. Megvédte. Megsérült. A félelem ütötte fel fejét bennem azonnal, térdem rogyott meg a hír feldolgozása után közvetlen, a falnak támaszkodva ült ki minden arcomra. Féltem. Félek, hogy elveszítem. Erősebben szorítok rá kezére, míg az egyikkel elengedem, hogy arcára simítsam azt. - Azt hittem, elvesztelek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Itt van és eljött. Ahogy felfogja azt, mi az igazi és mi nem, rájön, hogy Ő igenis az, nem csak képzeli, nem vált át valami torz képpé vagy villanó szempárrá, esetleg nőnek ki belőle faágak és válik az erdő részévé. Fura és képlékeny még minden, ahogy lassan a riadalom eltűnése után, csendben pislog fel rá. Szeretne felugrani, a nyakába kapaszkodni vagy csak bújni, hogy igen, ez történt, most szüksége van kicsit az ölelő karokra. Mosolyogni, megcsókolni, bármit tenni, de a pislogáson és enyhén elnyílt ajkain kívül semmire sem képes egyelőre. Be-bevillannak még a foltok, a folyosóról beszűrődő fények furán táncolnak és rájön, hogy szédeleg. Reméli, nem most fog a takaróra hányni, még csak az kéne, hogy aztán végképp nyomorultnak állítsa be magát. Ajkai érintésének emléke él még homlokán, egy nagyobb szusszal érezte meg a parfümillatot, azt, ami jellegzetesen öleli körbe folyamatosan és ezek összessége rántja végül fel a felszínre. Itt van, eljött és akkor, tudja is, mi történt.
Fel szeretne ülni, de ahogy visszanyomja, úgy nyög fel, fájdalmasan. Fáj a háta, ott zsibog nagyon, vélhetően karmolás vagy más lehet ott, nincs tisztában minden részlettel, csak, hogy nem akar feküdni, vagy így nem. Nem engedi el egyelőre a karját, mintha attól tartana, ha megteszi, visszaalszik és nem kel mostanság fel. És akkor már nem lesz itt.
- Jó… persze – miért is lenne itt víz? Se egy váza virággal, hát lássa lelkét bárki, most azt is bevedelné. Ajkait nedvesíti be, ahogy távozik, úgy fog az ágy oldalára és húzza magát legalább oldalfekvésbe. Felszusszan, ahogy a nyomás lemegy hátáról, ahogy lüktet egyelőre, de jobb. – Bassza meg… - ehhez is mennyi erő kellet. Rég érezte magát ennyire gyengének és kiütve. Ennyire semmisnek. Minden hónap necces, mindegyik más, de még a Zinával történtek se gyűrték meg ennyire. Ez megint a startmező, csak már nem fertőződik semerre, nem kínozza láz, csak a fájdalom és a tompaság. Sok idő telt el, vagy csak pár óra? Ahogy kicsit, épphogy feljebb tornázza magát, mert nem bír mozdulatlan maradni hirtelen, úgy próbál számolni. Képtelen rá.
Ujjai között érzi kezét ismét, és ráfog, rászorongat. Ajkain halovány, álmos mosoly, mintha csak felkelt volna éjjel. Jönnek, annyit bőven kibír.
- Mondtad nekik… hogy vödörrel hozzanak? – mert talán még az is kevés lesz, mint aki a sivatagban járt volna egész nap. Neki fogalma sincs, hogy honnan tudta meg, hogy mikor és mi van az iskolában. Semmiről, csak mióta felkelt itt és beájult ismét. Tudni akarja? Túl tompa hozzá, még kell egy kis idő.
- Nincs olyan szerencséd – próbál kissé nevetni is, de belejajdul, így inkább felhagy vele, erősebben szorongat az ujjaira és kissé még fátyolos tekintetével keresi meg az őt figyelő kékeket. – Holnapra kutya bajom. Nem akartam… rád ijeszteni. De örülök, hogy itt vagy – a tenyeréhez dörgöli kissé arcát, hogy tökéletesen simuljon bele. Sokkal nyugodtabb így.
- Mennyit tudsz..? – egy hosszas szünet után kérdezi meg, miért hitt ilyesmit. Elveszíteni. Igen, benne volt, de győzött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ahogy a kérdés lobban fel bennem ismét, sötétül el tekintetem, miközben visszatérek hozzá, s mellételepszem. Minden szavam őszinte és igaz, valóban szörnyűségek keringtek a fejemben, ahogy előadták mi történt, ahogy megtudtam az egészet, és bár nem látok a takaró alá, de nincs is rá szükségem. Él. Ennél fontosabb nincs, csak egyszerűen érdekelne, hogy mégis milyen áron és kiért? Ki volt az, akiért ezt megérte bevállalni, ki volt az, akiért ekkora kockázatot vállalt, és aki miatt - közvetetten ugyan -, de idekerült? Érdekel, tudni akarom, és meg is fogom tudni, mert ebből nem engedek, de úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Igyekszem visszanyerni mimikám fölött az uralmat, de talán így is sokkal tovább árnyalta sötétség kékjeimet, mint kellett volna. Lehet mindketten jobban járnánk, ha nem tudnám meg. Lehet nincs szükségem arra, hogy tudjam, mert a kényelmetlen érzés kerít hatalmába ismét. Féltékeny lennék, amiért megmentette? Elképzelhető. Mert mégis miért tette? Miért nem értem? Miért nem velem?
Egy vérszegény mosolyt küldök felé a kérdésre, csak megrázom a fejemet lehunyt szemekkel. Nem itt van ennek az ideje. Felül kell kerekednem az érzelmeimen, elhatározni magam, és örülni annak, amiért van lehetőségem megfogni a kezét, látni az arcát és élvezni a hangját, ami fáradtságról árulkodik, de legyen így. Napokat eltöltök mellette, amíg képes lesz kijönni innen, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben és távozhat. Itt leszek vele, mellette, mert itt akarok lenni. Hiszen életben van, a történet kissé túlzóan drámai előadásának ellenére.
- Nem szeretnék ilyen szerencsét - arcára vezetem tekintetem, ahogy feljajdul. Aggodalom csillan bennük, lankadni sem akar, hiába a megnyugtatónak szánt szavak. Nekem kellene hasonlóakat mondanom, nem igaz? Nekem kellene megnyugtatnom őt. - Maradok is, ameddig szükséges. Nélküled sehova nem megyek innen, nem számít mikor jön el annak a napja, hogy kiengedjenek - végre őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy beledől tenyerembe. Hüvelykujjammal simogatom fel s le arcát, mosolyogva, amiért itt van.
- Amennyit elmondtak - ingatom fejemet kicsit előre-hátra, mielőtt folytatnám. - Vérfarkas támadott meg egy lányt, akit megmentettél. Túlélte - halvány, mégis büszke mosolyt küldök neki. Lehetek bármennyire féltékeny, zavarhat bármennyire a tény, attól még megmentette azt a lányt, amire igenis illik büszkének lenni. Óvatosan szorítok rá ujjaira, kissé felemelkedve a székről hajolok hozzá közelebb, hogy ajkaiba suttoghassam szavaimat. - Hős vagy - lehelek lágy csókot végül azokra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Most nem olyan élesek az érzékei, de így is valahogy érzékeli azt, amely beárnyékolja Mihail tekintetét. A helyzetéhez adódó naivságból gondolja, hogy csak az aggodalom, semmi több, vagy hallucinál, nem jegyzi meg, csak csendesen figyeli, majd azután is, ahogy visszaér és leülve csend telepszik kicsit közéjük. Mióta lehetett itt vajon? Mert amint felébredt, már itt volt, lehet, hogy órák óta ül a széken és vár, csak várt arra, hogy megmoccanjon. Picit ráncolja a homlokát, mert lehet, hogy amikor valami alakot látott a fergetegbe, akkor őt látta, ahogy ott ül és létezik, nem valami rémképet? Ez a rossz ebben, ezért gyűlöli, mert ritka nehéz utána gondolkodni. Jobb, ha nem is teszi. Egy hangos sóhajjal engedi ki az egészet és akkor él a pillanatnak.
Az apró mosolyt és a fejrázást követi, de mintha megint kicsit lelassulna a világ. Nem érzi nehéznek szemhéjait, mégsem egyszerű teljesen tisztának tűnni. Ujjaival piszkálja meg a másikét, simítgatja, lassú, kényelmes mozdulatok, hogy csak érezze tapintása alatt a másik bőrét, annak melegét, simaságát. Hogy csak érezzen. Az most jobban megy, mint a fejében történő dolgok. Rá akar szólni, hogy ne nézzen így rá, nem kell, minden jól lesz, de nem tudja kimondani. Nem tudja, mikor tud kiszállni innen, vagy, hogy milyen lesz mentálisan ezt túlélni. Most jó, mert az ég tudja mit adtak be neki, de később csak önmaga lesz, ezer gondolattal. Mégis, széles és boldog mosoly húzódik ajkaira, csillogó tekintetét emeli vissza rá, megint próbálkozna felülni, de sokkal jobb az, ahogy arcát cirógatja, miközben tenyerébe fekteti azt.
- Az nagyon jó lenne… lesz. Nagyon jó – most végre van valami ereje a hangnak, talán az öröm festi meg őket. – Nem szeretnék egyedül lenni – megint nem. Még ha sokkal jobb is a helyzet, túl hasonló és egyelőre nem tudja kezelni, vagy csak hagyni, hogy elmúljon. De ezekről nem is tudna jelenleg okosakat beszélni. Hagyja inkább őt, hangját hallani, most már nem is olyan távolról. A nyelvét rágcsálja közben, érezheti, ha még fogja a kezét, hogy ujjai kicsit megremegnek ugyan, de aztán abba is marad. Lehunyt szemekkel szusszan egy nagyot. Megmentette és túlélte. Kicsit sokk, kicsit… minden.
- Te jó ég… - valami megmagyarázhatatlan fut át rajta. Mindene libabőrös lesz, minden tagja bele is sajdul, miközben arcán az eddigi feszült vonások ellágyulnak. Sűrűn pislog, mint aki menten könnyeket eresztene, de csak szeme sarkában ülnek. Valakit megmentett. Ő. A szörnyeteg. Ismét közeledik felé, még mindig kicsit ámulatban van, de nem húzódik most vissza, aprót és halkan nevet arra, hogy hősnek nevezi. Talán zavarba jött és tagadja is.
- Ugyan már – motyogja, ahogy elengedi kezét és vállára vezetve ujjait, kicsit félig-meddig ölelésbe vonva viszonozza a csókot, hogy egy szusszanással később ő maga adja a következőt, elidőzve a másik ajkain, igazán közel érezve. Ki akar mászni innen, hazamenni, ott bedőlni az ágyba, behúzni maga mellé és csak létezni. Aprót szorít vállára miközben elhúzódik kissé.
- Pedig azt hittem elcsesztem. Mindent – lehet sok dolgot így is, de mit számít. Most jelenleg semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tekintete rebben Alfredre, ahogy a szavai, mint lassú vízfolyam, elérik és kismosnak elméjéből minden más gondolatot egy teljes pillanatra. Önkéntelen mosoly suhan át az arván, de szinte azonnal veszi vissza az uralmat a mélyen barázdált homlok, a koncentrációtól előreugró állkapocs és a vékony vonallá préselt ajkak. Ha nem temetkezne épp a munkába teljes erőbedobással, talán folytatná a mgkezdett gondolatmenetet, bontogatná a hit és a tudomány lágy, művészi kapcsolatát. Hogy a hite az, az önmagába és az esetleges felsőbb hatalmakba vetett hite az, ami a szakmájában minduntalan előre viszi. Hogy a tudást, amit sikerült elsajátítania és folyamatosan fejlesztenie, egyszerűen képtelen lenne kreatívan és körültekintően hazsnálni az előbbiek közreműködése nélkül. Egyszerűen el kell hinnie, hogy Odin meglátott valamit benük, valami csodálatosat és leginkább emberit, ami miatt rájuk bízta eme kimeríthetetlen eszköztárat, amivel akár életekről és halálokról dönthet és csupán egyetlen egy tollvonásába kerül.
Mert míg a pálcás mágiákat felügyelni tudják a Minisztérium emberei, képesek szankciókkal súlytani azokat, akik elkapatják magukat és magukról megfeledkezve kilépnek emberi mivoltukból és Odinnal, valamint egyéb, már-már isteni erővel rendelkező egyéneknek titutálják magukat egy-egy kósza pillanatra, a rúnamágiát lekövetni közel lehetetlen. Persze, próbálkoznak kordában tartani a Sebihez hasonló, tehetséges rúnavetőket, de a heti és havi jelentéseken és a rendszertelen időközönként felbukkanó aurorok ellenőrzésén kívül vajmi kevés a lehetőség az egyensúly betartatására. Mert ahogy a mellékelt ábra is mutatja, az írott és iratlan szabályokat és törvényeket egyesek szemrebbenés nélkül képesek áthágni. Vajon...
Mikor teste ismét fáradtan ernyed el, ahogy az energia vérpezsdítő hulláma a semmibe vész belőle, kékjei ismét Alfredre vándorolnak. A gondolat úgy rágja a határmezsgyén, mint fát a szú. Vajon ugyanerre képes lenne ez a férfi is? A férfi, akiért képesek a végletekig elmenni az emberei? A férfi, akinek émelyítő, mégis kékjeit vonzó tekintete nem kínált mást számára, mint a hamis színektől mentes igazságot? Hományosan, mégis fekete-fehéren nyújtotta felé tálcán a válaszokat a fel nem tett kérdésekre egyaránt. Mégis... hiába látja ugyanígy a világot, vággya az elképzelhetetlen színek halmazát, amik talán képesek lennének kevésbé végletesen, reménykeltőbben lefesti az életet.
- Ne! - hangja halk, mégis képes betölteni az iroda távoli zugait is. Erősebben markol a pálcájára, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy belenyúljon a munkájába és tönkretegye mindazt, amit még érdemben el sem kezdett. Viszont a gondolatok nyomasztó sokasága a kiáltásával együtt veszik a semmibe, hogy teljes egészében átadja a helyet a feladata összes nüansznyi részletének.
A másodpercek mind egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, egy örök körforgás, ahol az elemi fáradtság melankolikus érzése váltakozik az adrenalin adta édes és egyszerre oly bűnös erővel. Nem hall mást, csak a fülében doboló szapora szívverését, ami energialöketenként fenyeget azzal, hogy kiszabadul mellkasának fogságából. Karjának csupasz felületét karistolja a karosszék puha karfája, mintha minden apró érintés a triplájára erősödött volna. Tekintete észrevétlenül siklik A kezére, ami alig egy pillanatra tűnik el Alfred tenyerének érintése alatt, mégis kínzóan lassúnak és mélységesnek tűnik a parányi gesztus. Vajon képes lennél-e Alfred?
Egy utolsót rándul testének majd' minden izma, majd egy mély, reszketeg sóhajjal engedi útjára az utolsó hullámot, ami után végre nem marad más, mint nyugodt, tükörsima és mindenekelőtt, szabad terület. Fáradt, elégedett mosoly jelenik meg az arcán, ahogy a pálcáját leengedve dől hátra egy percre.
- Az ilyesfajta sejtések aggodalomra, félelemre adhatnak okot, amit ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, mert könnyen vakmerő és oktalan döntésekre sarkalhatják az embert. Nyugodt ember vagyok, de egy ilyen rendkívüli munka igen erős koncentrációt igényel, ezért rendkívüli döntésekre van szükség. - közli kimérten, lehunyt szemekkel, egy kis időt hagyva magának, hogy gondolataira ismét határozott nyugalmat erőltessen. Lassan teszi le a pálcáját végül maga mellé az asztalra és emeli el a már lefertőtlenített pengét róla.
- Vállaltam és megcsinálom, Alfred. Nem hagyom, hogy egy élet az én kezem alatt hunyjon ki. - Jelentőségteljesen pillant oldalra rá, arcán ismét eltökéltség játszik.
Vajon te képes vagy áthágni az írott és iratlan törvényeket, Alfred?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben összefüggéstelenül. Egyszer a féltékenység erősödik fel bennem olyan szintre, hogy azonnal megkeresném a lányt, akiért ezt tette, a következő pillanatban pedig az aggodalom marcangoló érzése kerít hatalmába, és semmi más nem számít, csak annyi, hogy jól legyen. Ne csak a teste, a lelke is. Ugyanazt a Beliánt szeretném visszakapni, aki előtte volt. Nem vagyok hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg megváltozik a történtek hatására. Tudni akarom, hogy minden ugyanolyan marad. Hogy szavaimtól és olykor-olykor, amikor észreveszi, akkor pillantásomtól jön zavarba bárhol és bármikor. Vajon egy ilyen erőteljes érzelmi hullámvasút és megerőltető fizikai megterhelés után, valóban lehet minden ugyanolyan? Ha ugyanazt a mosolyt, őszinte tekintetet látom majd, mögötte is megmarad minden? Rengeteg kérdés, ami ismét csak odavezet vissza, hogy egy idegenért képes lett volna feláldozni magát. Önző módon hagyott itt volna engem, mit sem törődve azzal, hogy én mit szeretnék, vagy nekem mi lenne a jó. Mégis miért nem törődött vele? Könnyedén sétált bele a helyzetbe, hogy ugyan végül győztesen jöjjön ki belőle, de mégis ott volt a halovány esélye annak, hogy soha többet nem sétál. Sehova. Nemhogy a karjaimba. Azzal kellene foglalkoznom, hogy de most itt van, igaz? Miért sérelmezem azt ennyire, ami már megtörtént, miért érdekel ennyire? Mert nem értem tette. Nyomós érv ez eléggé, senki nem róhatja fel nekem a kétségeimet, mikor így és ilyen módon kitárulkoztam Belián előtt, aki képes lett volna feláldozni magát egy idegenért. Én meg...?
- Nem maradsz egyedül. Nem leszel egyedül - mert nincs itt az ideje a rohamaimnak a fejemben. Le kell őket győznöm, koncentrálni a fontosra és a jóra, hogy ne emészthessen fel az, ami már megtörtént, s amin aligha tudnék változtatni már. Szaggatottan szívom be a levegőt, ugyanolyan szaggatottan engedem ki, mielőtt ránéznék.
- Hé... - lágyul el rögtön tekintetem. Arcára simítom másik kezemet is, kissé feljebb emelkedvén simítom végig hüvelykujjammal szemének környékét. Töretlen mosolygok rá, bátorítóan igyekszem simítani végig a puha bőrfelületet, hogy érezze ujjaimon keresztül a támogatást, amit nyújtani tudok és szeretnék is neki. Motyogását és hitetlen szavait szakítom meg a lágy csókkal, amit neki címzek, mert egyszerűen muszáj éreznem a puha ajkakat a sajátjaimon. Muszáj éreznem őt. Kezének engedelmeskedve hajolok közelebb, egyik kezemet veszem el arcáról, hogy párnáján támaszkodhassak meg, így viszonozva azt a csókot is, amelyet ő kezdeményez. Somolyogva, elégedetten szusszanva egy aprót, lehunyt szemekkel válok el tőle végül.
- Semmit nem csesztél el - döntöm homlokomat óvatosan az övének. - Csússz arrébb - suttogom ajkaiba szavaimat, csak remélhetem, hogy képes pár centit odébb csúszni, hogy kényelmesen befekhessek mellé és csak öleljem magamhoz. Erre van szüksége.
Erre van szükségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem volt ideje még belegondolni semmibe, sem a következményekbe, sem abba hogy mit okozott, akárkiben. Nem volt magánál, de most már nem engedi, hogy ennyire kiüssék, fájjon, amennyire csak lehet, de ez a tehetetlenség fejben és mindenhogy, megőrjíti. Mindig is hisztis, ha sokáig kell feküdnie, pedig nincs semmihez ereje, de elméje tiltakozik. Felkel, sétál, majd szidja magát, hogy miért tette, de mintha nem akarna nyugodni. Most akar, fog is, csak fejben nem, szüksége lesz a gondolatokra, hogy összerakja a képet, amely a fejében kavarog több darabban, melynek egy része csak hallucináció, a másik része pedig talán maga a valóság. Ridegen és véresen.
- Azt se tudom milyen nap van… - jegyzi meg hangosan, leginkább magának, mintha kicsit megint elveszne fejben, pedig figyel. Figyeli őt, figyel minden rezdülést, még ha most ő kicsit labilis és érthetetlen vonalon mozog. Örül és kicsit talán mégis fél, hiszen először mutatkozik így, ennyire leverve és az ember ezt a felét nem szívesen mutatja, hát, még ő. Sápadt arca, a sebek, a kötések hada, a megszokottól jóval eltérő, kifacsart mivolta életében talán először merül fel benne úgy, hogy valakinek nem tetszik. Mintha amúgy most ez számítana és badarság az egész, de mi van azzal, ha kiábrándító látvány? Vagy csak túl sok aggodalmat szül. vagy elég lenne mindent elengedni, abban a pillanatban, amint kiejti a szavait. Még mindig örömittas tekintettel figyeli, issza be azt, hogy nem, nem lesz. Nincs egyedül.
- Köszönöm – rebegi, mert nem is ő lenne, ha nem köszön meg mindent, amit csak lehet. Indokolt is, hiszen amint keresztülment, mindig kicsit átrendezi az értékeket. De ismét ott az érzés, az a sóhaj, az egész. Nyel egy nagyot végül, mielőtt megszólal. – Nincs más? Nincs… baj? – mert  neki pihenni kellene, mégsem tud most teljesen. És ez így van rendjén, mielőtt megint elveszik a szavak miatt, emészti és rágja át azokat, mert most róla van szó, de nem akarja teljesen magára terelni. Nem tud önző lenni, ebben sem. Állát emeli meg kicsit végül, ahogy ujjaival simítja arcát, szemeit lehunyva burkolja magát az érintés okozta kellemes borzongásba, ajkai ízlelésébe. Még, hogy hős. Nem, ezt valahogy nem tudja magában olyan helyre tenni, mint akármi mást. Inkább tagad, neveti ki saját magát, mert bár zavaros és hézagos minden arról, ami akkor történt, az biztos; nem hősként tette. Nem is teljesen ő. Erre, nos, erre nehezen van magyarázat, ki és mit döntött, mert hivatalosan, egyek. Ujjaival kapaszkodik a felső anyagába, ahogy ismét rá pillantva keresi a szavakat.
- Nem? Az nem én lennék. Valami mindig van – nem a keserűség, inkább az szól belőle, ami ő, ahogy bénázik, ahogy az élet néha kiszúr vele. Bólint párat csak, ahogy meghallja mit kér tőle. Elengedi, csak addig, míg mind a két kezére támaszkodva felnyomja magát és hátrébb csusszan. Ajkait szorítja össze, meg se nyikkan, mert minek is jajgasson, végül pedig lassan, óvatosnak próbálkozva teszi le magát az ágyra.
- Látod? Holnap már szaladok – fáradt mosollyal nyúl ki felé, ha nem is olyan kényelmes, mint otthon, de így közel lesz. Miért nem jutott eszébe? Pedig szinte már zavarta, hogy a szék milyen távol van és oda ült le. – Most, hogy láttad a farkaslét minden árnyoldalát… - húzza el végül a száját, miközben várja, hogy elhelyezkedve közelebb lehessen. Nem kívánja ezt még egyszer átélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ha két világ között mozogsz úgy, mint gyors folyású folyó a medrében, akkor a sziklákat és a vízbe dobott egyéb objektumokat olyan játszi könnyedséggel kerülöd ki, ahogy én leszek kockázatelemzőből bártulajdonos. A sötétség és a fényesség párhuzama, amikor egyik nem létezhet a másik nélkül, mikor az egyik kiegészíti a másikat. Tökéletes párhuzam a két világ között, a két énem között, akik úgy élnek egymás mellett, mióta az eszemet tudom, hogy már elképzelhetetlenek egymás nélkül. Az éles ellentét az, amely csodálatossá varázsolja a bennem tomboló tűzzel vegyített nyugalmat. Különös kapcsolat ez kettejük között, amit senki más nem érthet, de olykor-olykor előfordulhat, hogy az egyik visszahúzódik, míg a másik átlép a határvonalat, előretör és nem ad más lehetőséget. Mi szokott előrelépni? A tűz. Ahogy most is csak tolja kijjebb és kijjebb a határvonat, amit meghúztam neki, azzal, ahogy a nő reagál. Vállát vonogatja nekem, legszívesebben tarkójánál fogva kényszeríteném térde magam előtt, hogy tudja; a szavakkal és a testbeszéddel is okosan kell bánni, különben minden elveszhet.
- Természetesen nem várom el, hogy bárki is ugyanazon nézeteket vallja, mint én. Álszent lenne ráerőltetni valakire azt, amivel nem ért egyet - mosolyodom el óvatosan, féloldalasan, de kékjeimet le nem veszem a pultosról, aki aprót biccentve felém teszi elénk a poharakat. Szégyellősen pillantok oldalra, amikor érzékelem, hogy elveszi a nő a poharát a pultról, majd pillantásomat a pultra vezetvén mosolyodom el és bólintok egyet. Kissé remegő ujjakkal nyúlok a pohárért, aminek hidegsége azonnal kitisztítja elmémet. Aprót kortyolok én is, a pulton halkan koppan a kristálypohár, miközben oldalvást fordulva emelem tekintetem a nőre, akinek szavai szúrják bele a tőrt újra és újra a szívembe. Szemüvegem mögött kerekednek ki szemeim, ajkaim elnyílnak egymástól.
- Hogy... én... micsoda? - sütöm le tekintetemet azonnal a földre, miközben a tűz lépegeti át a határt folyamatosan. Kitartóan. - Nem én vagyok a tulaj, én csak dolgozom neki... kockázatelemző vagyok eredetileg - hangom remeg meg, miközben a szavak elhagyják számat, és mint szégyellős tini nem merek felpillantani a nőre, aki a vesztem lehet. Legalábbis ő ezt hiszi magáról, de egyelőre nem törjük le a szarvát, éppen játékos kedvemben vagyok, mert; mindkettő én vagyok, kedvesem. Húzz párhuzamot, vonatkoztass el, és láss bele többet, mint amit engedni láttat, hogy mégse láss semmit végül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ilián
Le Rouge et le Noir
Vannak pillanatok amik nem olyan rosszak. Pillanatok, amikor elfelejti mi történt, amikor épp egy a szokásosnál is mélyebb álomból ébred, és egy pillanatig elhiszi, hogy magától, saját akaratából mozdulatlan. Mint amikor az ébresztőóra csörgése előtt ébredsz, és érzed, hogy lassan meg fog szólalni, de most még jó, nem kell menni, nem kell készülni, még a szemet sem kell kinyitni... A rémálom akkor kezdődik el amikor tudatosul, hogy nem a madarak hanem az őt életben tartó gépek csipogását hallja, és az oly természetesen jönni akaró sóhaj bent reked, a szemek nem nyílnak ki, a kéz nem tud felemelkedni, hogy kitörölje az álmot a szemzugokból.
Aztán ott vannak azok a percek amikor magánál is van, és nincs is egyedül, illatokat érez, amik túlmutatnak azon a fertőtlenítőszagon, melyhez orra már amúgy is kezd hozzászokni. Makacsul nem akar hozzászokni. Hallja a lélegzetvételeket, és találgathat vajon ki ült oda mellé - de amíg nem tesz valamit, nem sóhajt, mozdul meg, vagy sodorja a lány felé jellegzetes illatát egy enyhe szélmozgás a hang bárkihez társulhat. Na és akkor ott a kérdés, vajon ki ez? Ilián, aki vigyázni jött rá? Egy nővér, aki... bár nem, ők nem ülnének le nem? Mi van, ha egy vadidegen? Ha a támadója? Vajon mit érezne a bátyja, ha tudná, hogy néha halálra rémíti a magatehetetlenül fekvő Sonját csupán azzal, hogy ott ül mellette némán? De most beszél vele, hozzá, most nem azért remeg belül mert azon gondolkodik mi baj történhetne, hanem azért, mert egy összetört, magába roskadt vallomást kell némán végighallgatnia. Anélkül, hogy segíthetne. Bár kérdés, hogy van-e olyan állapotban, hogy mások megsegítése miatt aggódjon...
DE MIKOR LESZ AZ? Legszívesebben sikítana. Mikor nyithatom ki a szemem? Mikor emelhetem fel a tenyerem? Mikor foghatok rá az ujjaidra? Mikor ölelhetlek meg? Mikor ülhetek fel az ágyban? Mikor simíthatom el arcomból a kósza hajtincseket? Mikor vakarhatom meg a karomon a szúnyogcsípést? Mikor köszönhetek jó reggelttel? Mikor kérhetek egy pohár vizet az infúzió helyett? Mikor köszönhetem meg, hogy itt voltál, hogy itt vagy mellettem? Mikor mehetek haza? Mikor derül ki, hogy elkaptam-e a kórt? Mikor mondják azt, hogy csak egy rossz álom volt az egész? Mikor lesz minden olyan újra, mint ezelőtt volt? Mikor ébreszt fel valaki?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden gondolatára akaratlan mosoly kerül fel ajkaimra, amint érzékelem őket a agyamban. Mintha én járkálnék vendégünk fejében látok és hallok mindent, félő, ebből a helyzetből nem én fogok kijönni vesztesként, de hiszen tudta, nem? Tudhatta, hogy aki elém kerül, annak valamit az asztalra kell tennie ahhoz, hogy ne érezzem; az időmet vesztegetik. Egyelőre ezt érzem, nehezményezem, és mindennek tetejében üt meg olyan hangot az előttem álló, amitől csak a kényszer jön rám, hogy vérző testrészekkel térdeljen előttem, miközben felrepedt ajkai közül esik ki a szó, hogy sajnálom, tekintetében látnám meg a könyörgés csodálatos csillogását. A kérdés csupán annyi, hogy ez elég lenne-e, mindezek után? Elég lenne a bocsánatkérése és a megbánása azért, amit mondott és ahogy azt tette, miközben valaki ezért már réges-régen lógna a mellettünk lévő szobában.
Azzal egy időben mozdul, ahogy én felkelek asztalom mögül. Könnyedén döntöm csípőmet az asztalnak, karjaimat fonom keresztbe magam előtt, miközben nézem a komótos mozdulatokat, ahogy az igencsak lenge felső kerül le róla. Majd az érintés. Felső ajkamat húzom fel, vicsorgás szerű hang hagyja el ajkaimat, az undor ül ki arcomra, ahogy ujjai szánkáznak lejjebb és lejjebb testemen. Nem engedem el hamis magabiztosságtól tükröződő tekintetét, megerőltetve magamat kerítek egy óvatos mosolyt ajkaimra, ahogy közelebb hajol és minden egyes szavát olyannyira hallgatok, félek, beszakad a dobhártyám. Halkan nevetek fel, mielőtt én mozdulnék, hogy kissé közelebb hajolva vendégemhez, ő értse tökéletesen szavaimat.
- Ezzel... - hangom mély baritonja tölti be a szobát, simogatja Delacroix dobhártyáját és kelt félelmet az ajtó előtt álló újoncban egyszerre. Összhang. - Annyit vagy képes elérni nálam, hogy elveszítsem a türelmemet - kezem hirtelen mozdulattal csúszik tarkójára, hogy egy erőteljes és határozott mozdulattal húzzam magamhoz közelebb. - Mondd ki mit szeretnél Delacroix, mert az lehet az utolsó esélyed arra, hogy ne lógassalak fel. Még megmentheted önmagadat - forró leheletem engedi el végül, ahogy kezem is visszacsúszik a másikba, így ismét keresztbe font karokkal állok előtte. - Ne húzzuk egymás idejét - fél karral nyúlok hátra magam mögé, hogy poharamat tarthassam ujjaim között, amiből aprót kortyolok is. Időpocsékolás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Vajon...
Egész életünk találgatásokból és tippelgetésekből áll. Találgatunk, hogy mi lesz holnap, sikerülni fog-e a projekt, amibe belevágtunk, a párunkkal való kapcsolatunk rendbe jön-e, és reménykedünk abban, hogy pozitív választ kapunk a feltett kérdésekre. A hit is ilyen. Automatikusan hiszünk a jóban, szeretnénk, ha a jó dolgok történnének meg velünk, mert elhisszük, hogy érdemeljük azokat, egészen addig, amíg a felsőbb hatalom, amibe a hitünket fektettük egész életünkön át, karba tett kézzel nézi végig, ahogy életek mennek tönkre, miközben hozzá fohászkodnak, hogy segítsen rajtuk. Most mégis a hitemre kell támaszkodnom. Arra kell támaszkodnom, amiben soha nem akartam, ami kézzel foghatatlansága okán nem lehet valós, mégis rákényszeredek, mert aki segítséget nyújt, egy felsőbb hatalomtól várja a támogatást és a megváltást.
Talán éppen a belé fektetett hitem az, ami megadja a választ. Hitnek lehet ezt mondani, esetleg elkönyvelhető bizalomnak? Alapvető bizalom, amit Sébastienbe vetettem, hogy megmentse az embert, aki meghalna értem bármelyik pillanatban. Hiszen a hit nem működhet így, ám közvetetten, még ha a tudattól is leszek rosszul, azzal, hogy Sébastiennek adtam a bizalmam, hitemet fektettem a felsőbb hatalomba, amelyhez ő fohászkodott. És a válasz született meg azzal, hogy ezen okok miatt húztam vissza kezemet, miközben az az egyetlen egy szó töltötte be a szobát, amit rekedtesen ejtett ki ajkai közül, hogy teste ismét a görcsöktől ránduljon össze, ujjai fehéredjenek el a pálcáján, amit oly nagy elánnal szorongat. Mert ő hisz, én pedig a belé vetett bizalmamban hiszek, hogy a kör véletlenül se záródhasson be. Sébastiennek köszönhetem majd meg, hogy az emberem túlélte, és nem másnak. Csak neki, saját magam ámítása lenne azt gondolni, hogy nem így van, csupán azért, mert ő ebbe szeretne kapaszkodni. Kapaszkodjon belé, engedem neki, ahogy támogatásomat is rövid ideig ugyan, akaratlan és tudat alatt, de kinyilvánítom. Utolsó rezdülés mindkét oldalról, majd csend. Túl nagy csend és nyugalom, ami körbevesz mindent. Reszketegen engedek ki egy sóhajt, ahogy piszkos kék tekintetem fürkészi az immár egyszerű bőrfelületet.
- Azért mert nem mondtad ki őket, még benned voltak, Sébastien. Így nem gyengíthették el a hitedet és a munkába fektetett bizalmadat? - hangom halksága csupán a helyzetnek köszönhető, mert ahogy a rúna helyéről siklik tekintetem a fekvő arcára, amelyen a legmélyebb nyugalom és béke tükröződik, mint amit valaha láttam - nemhogy átéljem -, mintha megkövetelné tőlem.
Óvatosan mosolyodom el, szinte már megadóan hátrálok a tömör fa íróasztalomig, hogy annak dönthessem derekamat. Magam előtt kulcsolom össze kezeimet, fejemet előre biccentve tartom, miközben mosolyom csak szélesedik. - Mégis megkockáztattad a sejtéseiddel, hogy esetleg a te életed hunyjon ki a saját kezed által. Kissé képmutató hozzáállás, nem gondolod? - rebben meg szemöldököm. Fejemet emelem fel lassan, Sébastien tarkójára szegezem tekintetemet. - Ha őt meg is mented, de te közben elvesztesz mindent, akkor mi értelme volt? Életért életet? - nyugodtság hallatszik hangomból, ami valójában van bennem, valami különleges él, valami furcsa érzés mégis különleges egyveleget alkot vele. A hitem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

illusztráció egy furcsa este másnapjához

---

- Persze, hogy meg, elvégre nem hulla – válaszolok neki, kicsit csípősen, de halkan. Persze, hogy nem az, már csak az kellene, hogy valami krimibe is cseppenjünk, mint azokba a hülye könyvekbe és aztán kiderüljön, hogy ki a gyilkos. Nem. Itt valamit elrontottunk, ez teljesen biztos, de fogalmam sincs, hogy mit és hogyan. Roppant bosszantó a helyzet, mert egyszerre tudnék kiabálni, sírni és hazaszaladni anyáékhoz. Arra már nem is gondolok, hogy ha ezt Bence megtudja, akkor… nem tudom, hogy a nyakam tekeri ki, vagy szimplán csak akkorát csalódik bennem, hogy nem lehet visszacsinálni. Nem vagyok tökéletes, nem jó minden tettem, de igyekeztem mindig legalább józanul gondolkodni, nem is iszok és annyit és sokat, csak Karolának akartam jót, meg kicsit magamnak, erre tessék, belevittem valamibe, amibe nem kellett volna. Elfog a bűntudat is, nemcsak a harag és a szomorúság, fogalmam sincs, hogy hogyan fogom, fogjuk ezt megoldani. Semmiről nincs fogalmam és ez olyan rémes és ijesztő. Ez… borzalmas. Remélem, nem fog annyira megharagudni rám, hogy sose akarjon akár csak egy kávéra leülni velem a faluba, mert Merlin lássa lelkemet, ezentúl én tovább nem fogok menni, ott jó lesz minden.
- Igen? – emelem fel a fejem, amint már a fürdőben vagyunk, mert muszáj kimenni onnan, eleve ne keltsük fel azt a srácot, meg azért valamennyire jobb lenne jobban is lenni. Lehet be kéne ülni a tus alá, de az zajt csap és bár nem az én felsőm van rajtam, valahogy nem akarok ebben a házban – többet? – meztelen lenni. Félek, csak nem akarom mutatni, mert mindig valami vagány és talpraesett vonalat követek magamnak és látja azt a világ, ilyenkor azonban nagyon nem egyszerű. Nagyokat sóhajtok, próbálok legalább egyenesen ülni, nem a padlóra esni, meg hasonlók. Oké, eddig egész jó, de még mindig sikítanék.
- Hát, szerintem többet is ittunk és nem csak koktélt. Ittam már, egytől nincs bajom sosem – ennyire nem. Jó, fájhat a fej, lehet hányinger is, de nem, ennyire nem ütött ki sosem. Inkább nem gondolok bele abba, hogy lehet, hogy egy volt, csak került bele valami, ahhoz az már tényleg a legrosszabb eset lenne, az, amit ki sem szabad mondani.
- Én sem így akartam, csak egy jó estét, amibe egyik hülye sem rondíthat bele, kicsit nevetni, táncolni és vissza. De hát… - nézek körbe teljesen tanácstalanul, mégis mi a francot kezdhetek ezzel, de Karola könnyei megerednek. Teljesen érhető, nekem is le kell nyelnem a gombócot, majdnem felugrok, hogy átöleljem, de ahogy emelem magam, úgy szédülök is bele, így nem, nem fogok én ezzel most próbálkozni. Így nem sírok én, mert legalább erőt adok valamelyest? Fenéket. Összeszedi magát kicsit, felöltözik és hátamat a tartálynak vetve dörzsölöm meg az arcom.
- Semmit se akarok inni – nyafogok, mert attól tartok, lehet az is visszajön. Fogalmam sincs, mennyire normális most a gyomrom. Semennyire, de elveszem a poharat, amit ad nekem és apró kortyokat merek csak egyelőre ledönteni belőle. – Nem tudom, lehet ott hagytuk a szálláson. Mert hát, muglik közé minek vinni ugye – logikusan ez tűnik megoldásnak. – Ahh, nem akarom felkelteni, jobb ha alszik. Lehet nem akarom hallani, hogy mit mond – tényleg parázok most, sőt, inkább iszogatom a vizet, addig is telik az idő és nem kell kimenni. A kérdésére félrenyelek, köhögve engedem le a poharat, köpök ki némi vizet és remélem, rosszul hallottam. Amikor már képes vagyok beszélni, hitetlen meredek rá.
- Dehogy! Ilyenre ne is gondolj! – mert na, akkor nemigen egy lakásban lennénk, meg szabadon, olvastam ilyen könyvet is, amiben a lányt erre kényszerítették és nem volt kellemes. Nem, mi nem lettünk azok, de mire felkelnék és bármit tennék, nyílik az ajtó. Apró sikkantás hagyja el ajkaimat, ahogy meredek a belépő alakra, aki a kopogás után jelenik meg, nem is érdekli, hogy akár fürödhetnénk is, nem, csak jön és…
- O… oké – nyögöm ki, de semmi bátorság nincs a hangomban. Ahogy eltűnik, úgy teszem le a poharat, pattanok fel én is, hasonlóan ajtót akartam csukni, de csak meredek Karolára.
- Hát honnan tudjam?! Nem a pucér pasi, erre rájöttem – kissé idegesen járkálok fel-alá. Gyomrom is nyugtalan. – Most akkor menjünk ki? Ő lehet tud válaszokat adni…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

ruha
Ha emlékeim nem csalnak utaztam már zsupsz-kulccsal, és - talán ez meglepő lesz - de kimondottan élvezem is ezt az utazási formát! Mármint oké, igazából mindegyiket, a kandallózáson kívül, mert olyankor mindig tiszta hamu leszek és egész nap tüsszögök mint aki lefejelt egy liszteszsákot, de na. Izgatottan, fél kézzel még egy pogácsát majszolva csatlakozom a körhöz, hogy aztán kivigyorogva magamból a lábamba költöző bugit a gyomrom is felfordulhasson a világgal együtt. Naa, még az utolsó falatom sem engedik lenyelni!
Nincs időm morcogni, helyette inkább fejemet már-már bagolymód tekerem ki, hogy minél több mindent lássak, s amikor érkezést kiáltunk, végül bátran engedhessem el a kulcsot. Ne mint a versenybiciklisták, ne mint a versenybiciklisták, emlékeztetem magam újra és újra, és egy szép, egyenletes tempót másolok le Vivi néniről, amit igyekszek tartani is. Ah föld, közeledsz már! Igazából meglepően simán fogok talajt, egészen gyakorlott módon, bár a végén a dobbantásnál a kviddics során szerzett reflexeim segítenek csak igazán a talpon maradásban. No meg persze a tény, hogy kicsiként sokat szórakoztunk azzal, hogy hintából ugráltunk ki... ez is valami hasonló érzés. Rugózok párat a talpamon még, körbenézelődök, egy mellettem kicsit durvábban megérkezett lányt óvatosan fel is segítek. Nincs baja, a térde bepirosodott ugyan de le nem horzsolta, így már tér is vissza a mező végében vergődő barátnőihez, én meg csak vigyorogva somfordálok körbe felfedezve a helyszínt.
- Adooom - sóhajtok fel a ház láttán, elvégre természetesen jó levitásként érdeklődően előre jövök, hogy halljam a tanárnő szavait. Régi ablakok, elkanászodott kert, pontosan olyan hangulata van a helynek amitől kedvem támadna belopózni és feltérképezni kicsit jobban. Esetleg este? Hihi.
Elfoglaljuk a szállást, és ebédkészítésbe kezdünk, bár ott sok hasznomat nem veszik - azt hiszem ki is borulnának, ha én kezdeném el a mindenféléket beleszórni a lábosba. Azért van már egy hírnevem, na. Segítség helyett tehát vicceket mesélek pár negyedévesnek, akik még bírják és nem rohannak el, sőt, be is szállnak a poénkodásba. Csak akkor csendesedünk el, amikor megjelenik a kérdés, és elhangzik a feladat is, így a többiektől pillanyalatot kérve közelítem meg Vivi nénit, hogy válaszolhassak. Egy régi blokkot szedek elő a nadrágomból, annak hátoldalára firkantom fel a zsebméretűnyire összehajtható ananász-illatú golyóstollal, hogy: "huhogás (nem a bagolyfajta), elmozduló tárgyak, no meg maga a szellem". A papírt átadom somolyogva, s visszaszökdécselek bandázni...
Ugye milyen... Ugye milyen szellemes vagyok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Belenézek szemeibe, testem megremeg, ahogy közelebb ránt magához, majd forró lehelete csiklandozni kezdi meztelen vállaimat. Már készülnék arra, hogy na, akkor most már nyert ügyem van, hisz Theon csáberejének nem sok mindenki tud ellent mondani, mikor is hirtelen fordul egyet a világ. Testem a pillanat töredéke alatt fagy meg, az érintés a tarkómon, mint tüzes vas égeti meg bőröm. Késztetést érzek ahhoz, hogy elugorjak és kiviharozzak innen, mint egy jól nevelt díva, ám a megkeményedett izmok a lábamban egyszerűen nem engednek. Nyelek egyet, szemeimet becsukom. Nyugi, Theon.  
Lassan, de biztosan kezd körvonalazódni előttem, hogy amit akarok, azt valószínűleg nem fogom elérni. Nem kellesz senkinek, Theon. Ültetik belém azok a keménységtől sugárzó kékeszöld szemek a maguk igazát. Olyan ez számomra, mint valami méreg, a kígyó, pedig aki belém fecskendezte azt, épp előttem áll. Kezem megáll a játszadozásban, szinte az összes vér kifolyik belőle, ahogy a mellkasának közepébe ütök egy nagyot. Nem a legszerencsésebb döntésem amit eddig tettem, de mióta ebben a bárban tartózkodom, csak növelem a halálom eshetőségét. S mivel, csak egyszer élünk, itt az ideje, hogy szépen intézzem el ezt az ügyet. Akár egy igazi, díva.
Hamis mosoly kerekedik számra, kékjeim az elszántságtól csillannak meg egy pillanatra. Aki már ismer, tudhatja, hogy ilyenkor semmi jóra nem lehet számítani. Eddig nem volt olyan, akin megkönyörültek volna zafír íriszeim, és bizonyára nem ő lesz az első, aki majd megváltja a világom. Az elcseszett, kicsavarodott világom, amit ez az idióta, csak még jobban le akar süllyeszteni a mélybe. Majd akkor én megmutatom, mivel vagy éppen kivel szórakozz!
- Mi mást? – Húzódik még nagyobb, szinte már tenyérbe mászó grimaszba az arcom. Közelebb hajolok hozzá, egy pillanatra sem levéve róla a szemem, ahogy egyik kezemmel megfogom az állat, a másikkal pedig a poharat tartó keze után nyúlok. Csókra hajolok, ám még mielőtt összeérhetne ajkunk, megnyalom a száját, majd azzal a lendülettel kapom ki a wiskyet tartalmazó üvegcsét az ujjai közül, hogy tartalmát egy jól irányzott mozdulattal az arcába önthessem.
- Hoppácska – csinálok úgy, mint valami valóban belül is szőke liba, ám a hatalmas mosoly az arcomon mindent elárul. Egyáltalán nem bánom, amit tettem, gondolom, ahogy a poharat úgy, ahogy van, teljes erőből nekivágom a földnek, mígnem az nagy, darabokban esik szét a szőnyegen, furcsa esztétikai illúziót varázsolva a szobába, amint egy-egy fénysugár rávetül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tesz egy kurta mentális feljegyzést annak kapcsán, hogy az előző bogolyfalvi polgármester alkalmazottjával válthatott pár szót, és mivel teljesen bizonyos abban, hogy egy ilyen rendezvényen nem lesz szerencséje hosszadalmasan ismerkedni, később feltétlenül hasznos kapcsolódási pont lehet. Ha csak felszínesen is, mint egy szomszédságban élők, bármikor összefuthatnak ugyebár.
- Csak egy mezei pszichológus vagyok – hangzik a válasz, mintha szabadkozna. Bár valahol érthető; ha az ember egy nívós eseményen azt hallja, a munkája révén kapott meghívást, valami magasztosabb pozícióra gondol feltehetőleg. Hivatalnok vagy auror, esetleg valamilyen menedzseri, szponzori kör. Ebből – és a megszokásból, hisz nyilván nem először kerül sor a témára – ered, hogy rögtön folytatja is, mintegy megelőzve a talán kimondani sem szándékozott kérdéseket. – Több munkakörhöz elengedhetetlen a folyamatos konzultáció, hisz a mentálhigiéné kimagaslóan fontos – minden esetben az, de ez most részletkérdés, nem szándékozik Verénát a szükségesnél jobban fárasztani munkával. Elvégre szórakozni vannak itt.
Arról már nem is beszélve, hogy szerény kijelentés ez, hisz egy egész átlagosnak nevezhető munkakörben meglehetősen magasra sikerült küzdenie magát; igen válogatott ínyencségek akadnak páciensei körében.
Tekintete egy kisebb csoportosulásra siklik, ahol kiszúr egyet a vendégek közül, akivel ez idáig nem volt érkezése beszélgetni, és tartásának változásából – kiegyenesedik, beszélgetőpartnerétől leheletnyit elfordulva a célpont felé mozdul – egyértelmű, hogy már várt arra, hogy lecsaphasson az adandó alkalomra.
- Bocsásson meg! – finom, udvarias gesztust tesz a nő felé. – Nagyon örültem, kedves Éjféli kisasszony, bízom benne, hogy lesz még alkalmunk kényelmesebb közegben társalogni. További csodás időtöltést! – Kedves mosollyal, egy kimért, enyhe főhajtással búcsúzik a nőtől, hogy kihasználva a rendezvény adta lehetőségeket ismét bevesse magát a tetszelgés sűrűjébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mocsok egy helyzet ez. Egylőre úgy fest, nem állíthatják félre az idegen férfit, aki jócskán beleköpött a levesükbe, mert kellőképp sokfelé ér a keze, Ruben pedig aztán végképp… Sokkal nagyobb és értékesebb halacska ez a szerencsétlen félnótás, mint a piti bártulaj, aki miatt most sikálhatja fel a szart, amit okozott. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne csak a hullákat eltűntetni.
- Miért ne – ismétli a férfi szavait túlontúl negédes hangon. Egy pár pillanatnyi szünetet tart, megütközve a pofátlanul hanyag megnyilvánuláson; arckifejezését látva szinte már várná az ember, mikor köp egyet. Végül csak hitetlen-nevetősen fúj.
- Szedelőzködj – adja ki határozottan az utasítást. – Épp elég időt adtál a drágalátos szeretődnek az önsajnálattal. Miután megakadályoztuk, hogy még tovább terjedjen a probléma, nyalogathatod tovább a sebeidet – fordul el társaitól, és tesz is szavainak megfelelően. Egyetlen további pillantásra sem méltatja, hogy a másik kettő végül követi- e példáját; igazából megoldja ő Weiss segítsége nélkül is, hogyha muszáj, aztán majd felnyalatja vele, amit maga után hagy. A szó legszorosabb értelmében.
Igyekszik figyelmen kívül hagyni a röpke szorító érzést a gyomra tájékán, ami az Alhazrednek tett jelentés kapcsán ösztönösen elfogja. Előbb helyrehozzák a felfordulást, aztán ráérnek aggódni azon, mennyire lesz kellemes a főnökkel való találkozás egy ilyen húzás után.
Továbbra sem enged teret a dühnek, pedig Ruben minden soron következő szócséplése próbára teszi. Az érzelmek azonban elvakítanak. Ugye, kedves Háború?
- Áruló sosem? – csak úgy csöpög a gúnytól. – Hm, nem is tudtam, hogy ha szerződés köt valami legalja kreténhez, aki előtt még az inkognitódnak is annyi, tehát nekünk is annyi lehetne egy csettintés alatt, az nem árulás. – Magára kanyarítja szövetkabátját és a bejárat felé indul, ahonnan hoppanálhatnak a helyszín közelébe. – Feltétlenül fejtsd majd ki ezt az elméletet később, érdekesnek hangzik. Sikerül leszervezni a találkozót, vagy intézzük Yezebellel? – fordul a férfi felé. A szarkasztikus szórakozottból egy pillanat alatt vált komolyabbra a hangnem; utóbbi opció egyértelműen kevésbé kellemes megoldást jelent, kétségtelenül magasabb élvezeti faktorral az ifrit és legilimentor nosztalgikus gördülékenységgel együtt dolgozó kettősének. És szomorúbb befejezéssel a hűség megtestesítőjének.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Az vesse az első követ, akinek ideje van rá. Rég járatta meg a kocsit, amelyet a pesti lak garázsában pihentetett, noha hopponálni könnyebb, mégis, most kellett a vezetés csendes magánya. Nem mintha gond lenne, ez egyszerű férfidolog, beülni, nyomni a gázt és alatta a gép csak suhan. Kellemes muzsika szólt végig, mire leért a városba, ahol volt egy rövid, de annál kellemesebb találkája, majd aztán úgy döntött, marad még kicsit. Mintha az egész ország egy játszótere lenne, ide-oda mászkál, tesz valamit, majd tovább is áll. Nem teljesen így van, csak ami kapcsolatok alakultak, a mugli világban, néha kiterjedtebbek, mert nem mindig a főváros a vérkeringés közepe. Nem bánja, ameddig mozgásban van, addig sem unatkozik, és mivel – sokak bánatára – ma sem csavarodik fel egy fára vagy a szalagkorlátra, még oda is ér. Apró örömök.
Csend. Az órájára pillant, mintha szükséges lenne tudni, hogy már bőven elmúlt a takarodó ideje, a város mégis most kezd éledezni. Kilép a hotel halljából, ahova rendezett biztos ami biztos alapon egy foglalást, majd megindul. Nem öltözte túl az estét, lenge inget és sötét szövetnadrágot visel, az inggel harmonizáló cipővel, hiszen arra megint csak sokat ad, hogy milyennek látják. Mert ez a fontos. Nem tervezett sok mindent, de úgy érzi, már kell olyan szórakozás, amely mindenhogy kikapcsolja. Váltott hát néhány üzenetet, majd a végére sikerült megállapodnia magával, hogy merre is lesz az a bizonyos út. Egy nevesebb szórakozóhely vár rá, nem olyan messze a hoteltől – ki tudja, milyen társaságot szakajt magának és mire, ugye – így hát gyalog szeli át a két hely közötti távot. Rágyújtva, kellemes tempóval érkezik, ahogy végül a bejárat előtti tömeget kerülné ki egyszerűen, de csak vár a sorára. Hamar haladnak, közben pedig tekintete folyamatosan pásztázza a tömeget. Annyi infót kapott mára, hogy olyasmit keressen, amely egyszerre feltűnő és rejtett. Egy lila kendő a csuklón, semmi több. Se név, se egy arc és ilyen esetekben nem is kell több. Csak az, hogy megjelenjen, hogy ő is tudja, miért közeledik felé az a valaki és szinte, minden külső jel nélkül megtörténjen, hogy senki, még aki figyeli őket sem sejthesse. Ez a világ ilyen, ez az ő világa és piszkosul élvezi. Ahogy beér, ahogy az első italt kikéri, úgy fordul a tömeg felé és vár. Fel-felvillanó pillanatokra, majd megindul, amikor úgy érzi, a préda a közelében van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Kérdéseire rebben meg a szemöldököm. Lesütöm tekintetem, mintha nem tudnám mi a helyes válasz erre. Pedig tudom, és rá kellene vágnom azonnal is azt, de képtelen vagyok rá. Szomorkásan mosolyodom el, mert a gondolatok újra és újra lepörögnek agyamban, amiken rohadtul túl kellene lendülnöm. A féltékenység egy borzasztóan gusztustalan érzés, mégis érzem, és éppen itt és most. Ennél aljasabb aligha van, mégsem tudok ellene mit tenni, egyszerűen érzem, ahogy csak belegondolok abba, hogy egy idegenért majdnem meghalt. Egy idegenért képes lett volna meghalni, mert benne volt a pakliban. Simán elsülhetett volna ez az egész rosszul, én meg ülnék malmozva, hogy az egyetlen személyt, aki önzetlenül volt képes szeretni, elvesztettem. Egyik napról a másikra, hiszen előző nap még nevetve váltunk el egymástól, olyan ígéretekkel, hogy pár nap múlva találkozunk. Végül is, nem nyúltunk mellé, itt ülök mellette az ispotályban, látom is, találkoztunk is, érezhetem is. Mégsem elég ahhoz, hogy a kellemetlenség legyen kiirtva belőlem. Végül szinte már láthatatlanul megrázom a fejem, mielőtt elvesznék a csókba, és arcának puha érintésébe. Ebbe sűrítek bele mindent, amit mondani akarok neki, amiről szeretném, ha tudna, de képtelen vagyok kimondani. Nem itt és nem most, de egyszer bizonyosan képes leszek rá.
Kérésemnek megfelelően csúszik arrébb, azzal a lendülettel huppanok fel az ágyra, lerúgom lábamról cipőimet, majd kényelmesen elhelyezkedem mellette. Karomat csúsztatom tarkója alá, azt visszahajlítva kezdek el zavartalanul játszani egy tincsével, miközben hallgatom minden szavát. - Valami mindig van - nevetek fel halkan, mert igaza van. Bassza meg, valami mindig történik, és elképzelése sincs mennyire, amíg vissza nem tér az iskolába. Ott kezdődik csak igazán a megpróbáltatás, amin segítenem kell tovább lépni. Mindenki tudja, hogy vérfarkas, és ezt a tényt, ha az ember akarja sem tudja figyelmen kívül hagyni. Túl meglepő, túl sok, túl hihetetlen.
- Azért ne túlozz - nevetek fel ismét halkan, fejemet oldalra fordítva lehelek lágy csókot halántékára. Ajkaimat felejtem ott, ahogy megszólal, várom a folytatását, ami nem érkezik, így lehunyom szemeimet, kissé ráncolom szemöldökömet, végül eltávolodok tőle. - Ne is folytasd - búgom szavaimat halántékának címezve, miközben tudom, hogy ezen árnyoldalak csak neki jelentenek ekkora dolgot, engem pedig hidegen hagynak. Legalábbis ezen részei, mert túltéve magam azon, hogy kiért és miért tette, az a fontos, hogy karjaim között tarthatom. Nagyjából egészben. - Nem érdekel semmilyen árnyoldal Belián, örülök, hogy itt vagy, hogy beszélsz hozzám, hogy érezhetlek - ennyinek elégnek kell lennie. Még akkor is, ha nekem is lenne bőven mit mesélnem az árnyoldalakról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Sok munkahelyen a hétvégék tabuk. Ügyes ki aktatáskáikat összecsomagolják, behajítják az ajtóhoz legközelebbi sarokba, aztán ott is marad hétfő reggelig. Rövid, tűzvörös ruhácska, fölötte sokat mutató bőrdzseki. A látszat csalhat, épp túlórázni készülök egy exkluzív pubban. Az arc a helyén, a szokásos üres, tömeg gyártott pofa. A haj szőkített platina, az ajak sminkkel torzított, a pillák elbújnak a műk alatt. Nincs olcsó látszata, erre ügyeltem, de a természetes hatást sem éri el. Bár a mostani férfiaknak ez a szempont igazán nem is létező dolog.
Az utcák kihaltak, aztán lassan közeledve a célhoz egyre több ember terelődik össze. Nevetgélő lánykák, félrészeg uracskák, s néhány hamis személyis újonc is tolong, remélve, hogy hátha beengedik. Erről eszembe jut az én kártyám. Nem rég készült el, tökéletes munka, a hitelességhez nem férhet kétség. Aradics Ramóna, 25. Épp korban az ilyesmihez. Az, hogy a bábmester egy tízessel fiatalabb mit sem számít.
Félreállok, nem akarok bemenni, mielőtt át nem adnám a csomagocskát. A kendőt már elindulásom előtt magamra kötöttem, most csak szorítok rajta egy kicsit, hogy le ne essen. Elég lila? Talán valami fényesebb helyre kellene állnom, nem tudom, a férfi mennyire lesz becsiccsentve, nehogy elsétáljon mellettem bambasága végett. Végre kiszúrok valakit, aki felém tart. Felismerem az alakot, nem új kuncsaft.
- Helloka Szép fiú - mosolyodok el, mikor közelebb ér. Nem várom be. Sarkon fordulok s elindulok egy kihalt sikátor felé. Jobb, ha nem látja senki a bizniszünket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem válaszol, vagy nincs mit, de ahogy tekintetét süti le, felbukkan benne mélyen, hogy nincs minden rendben, de vagy nem akar róla beszélni, vagy, csak a kába feje túlságosan is paranoiás, vagy épp semmit sem lát. Nem tetszik neki a mosolya, van benne valami, amit saját maga rejtett el a mosolyban, egy olyan időszakban, ami évekkel ezelőttinek tűnik. Mint mikor képtelen volt beszélni arról, hogy mi folyik le benne az első alkalom után, hogy ajkait találkoztak, hogy amikor azt hitte, csak játék az egész. Olyan hirtelen bukkan fel benne az emlék, hogy megijeszti, de csak a mosoly, az, ahogy azt mondja, van mögötte valami. Hosszabbat pislog, mintha aludni akarna, holott csak elűzi a kételyeket. Ha lenne, akkor mondaná. Vagy utalna rá. Ujjai mégis megtalálják az arcát, annak élén siklanak végig, cirógatja, feljebb haladva ajkai vonalát követik le, miközben lehunyt szemmel szuszog. Nem erőszak, nem is tud követelni, mire pedig mégis kimondaná aggályait, csókra váltja a szavakat, váltja fel a gondolatokat a kellemes érzés, az, ahogy belekapaszkodhat, ahogy itt van vele. Nem volt még ideje a „mi lett volna ha…?” körökre, nem volt alkalma sem, csak örülni annak, hogy amikor kinyitotta a szemét, nem egy idegen arc nézett vissza rá, hanem az övé. Ebben a felemás időszakban pedig, könnyen el lehet érni ennyivel is a nyugalmat. Most még túl szanaszét van fejben, hogy logikus legyen. Most elfogadja magában is, hogy gyenge, és szüksége van erre, rá, a közelségére.
Ahogy az ágyra fekszik, úgy csusszan oda hozzá, fejét emeli, hogy karja férjen át alatta és visszahajtva helyezkedik kicsit maga is. Átölelve mosolyodik el, apró, lágy cirógatással mozgatja át elgémberedett ujjait. Mindene fásult, miközben már szeretne felkelni, legalább pár lépés erejéig.
- És most… mi az a valami? – hallgatja a nevetését, miközben felpislog rá. Ujjaival keresi meg a másikét, hogy összefűzze vele, szabad keze folytatja az eddigi mozdulatokat, lassú körök, vagy csak felsőjének anyagával játszik, mintha nem tudna vele most betelni, pont úgy, mint mikor először szeretkeztek, minden olyan más volt, mégis ismerős, és képtelen volt egy pillanatra is elengedni őt. Fura hely most az agya, mintha ébren álmodna, feldobál mindent, vagy épp gondolkodnia kell, hogy is, mint is. De legalább kiürül belőle az a vacak.
- Hamburgert is hozhatsz hozzá, itt fogom várni, miután körbeszaladom az ágyat – pedig most egy falat se menne még le torkán, ajkain mégis mosoly húzódik, fejét feljebb emelve lehel apró csókot állára, érinti orrával puhán és kedveskedve arcának bőrét. De csak nem tudja befogni, megtartani a szép, kellemes pillanatot. Nem is ő lenne. Sóhajt csak, ahogy arra kéri, ne folytassa, nem is tudta volna. Hallgatja inkább, aprót bólintva és hagyja kicsit ülni a csendet. Árnyoldal, hős és most… roncs.
- Úgy mondod mintha… - és talán most jön rá először a kockázatra, arra, hogy ha épp nem süt rá a hold kegyesen, akkor talán a nő mellé került volna. Ahogy tekintete egyre tisztább, úgy nyílnak szemeibe nagyobbra és sóhajt egy nagyot. – Hülyeség volt az egész… mert elkéstem. Nem hős vagyok, hanem… - hogy érezheti. Ostoba. Az ő, ahogy a vállába fúrja szinte arcát és eltűnik kicsit. Csak most jött rá, nem tegnap, nem abban a pillanatban. Oda, felsője anyagába, bőrébe mormogja csupán azt, hogy sajnálja ezt az egészet. Mert eddig mindig ügyelt, mindig óvatos volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Az apró kortyok az italból csak az aromát ültették belé, semmi többet, nem részeg és nem bódult, teljesen józanul áll az este előtt. Általában ez mindig így is marad, anélkül is kiválóan szórakozik, hogy ilyesmivel kelljen felpörgetnie magát, de van, amikor megjön a „kedve” és igenis a pohár fenekére néz, vagy olyasmi művel, amitől másnap hajnalig is kellemesen bírná. Fiatalabb évei főképp ebben a világban mozogtak, hiszen odalent kezdte, az alapoknál, amikor ő is felhúzhatta volna a lila kendőt, hogy tudják, miféle, de neki elég volt langaléta külseje és különös tekintete, amely mintha mindig vérre szomjazott volna és elítélt bárkit. Nem kellettek jelzések, aztán ahogy haladt előre, már semmi sem, nem várta őt senki, ahogy előrébb lépkedett, úgy menekültek inkább előle, messzebbre, nehogy elérje őket.
Mára már bőven túl van ezeken a körökön, még ha egy pillanatra meg is ingott, most már minden rendben fejben, a kiskirály külleme pedig éppen készül levadászni a kendőt. Ajkaira a ragadozó mosolya ül ki, ahogy végül elkapja a nő tekintetét, nem ereszti és egyre közelebb ér hozzá, mintha ez a nagy találkozás pillanata lesz. Vagy csupán, egy pillanat, semmi több.
- Hello, szépséges hölgy – búgja vissza, de nem áll meg, nem állnak meg egy pillanatra és ő követi. Kiissza a pohár maradékát, menet közben teszi le egy véletlenszerű asztalra. Mintha csak egy kövér cigarettaszünetre vágyna, vagy könnyű légyottra, pontosan úgy tartanak a kijárat, majd a félreeső hely felé. Nem ijed meg, valóban bagót tűz ajkai közé és mikor a nő megáll, elé állva nyújtja felé a dobozt, ha kell, szolgálja ki magát.
- Aggódnom kellene, hogy ide hoztál? – vigyorodik el, pedig aligha, a törékeny lányka nem tudná egykönnyen a földre teperni, mágiát használni erre vétek és könnyen bukás lesz belőle. De nem tesz semmit, mint amit tehetne, ha kellett, ha nem, a dobozt végül zsebébe süllyeszti. – Dalolj, kedvesem. Mivel lepsz meg? – tudja, hogy nem kellenek a szavak, mégis, játszi könnyedséggel ejti ki azokat. Ma este szórakozik, ha kell, vele is.