Benedek

Nicole örült, hogy végre eljutott a szabába, és nem kell tovább azon izgulnia, hogy mikor tudja levadásznia  srácot az ebédlőben. Most már sínen vannak a dolgok, és ha mindent sikerül megbeszélniük, akkor hamarosan indul is a kis küldetésük.
- Hát.. mondjuk ebben is van valami. Lehet, hogy lenne olyan ember, aki előtt én se nagyon szeretném felfedni az érzéseimet, de általában nem zavar a dolog. Meg amúgy se teljesen egyértelmű, inkább csak hangulatot mutat meg. -
Nicole nagyjából elmondja a véleményét, de azért nem részletezi annyira a dolgot. Azért mégsem szeretne mindent rögtön felfedni a fiú előtt.
- Ahogy érzed... Bár... Na mindegy, nem nyaggatlak ezzel.-
A lánynak elég nehezésre esett elfogadni Benedek válaszát, mert igenis nagyon érdekelte a dolog, de nyilván nem fogja erőltetni, hogy mondja el, ha nem akarja. Az viszont biztos, hogy ezentúl azon lesz, hogy minnél jobban megfigyelje és kiismerje a fiút.
- Engem nem fárasztasz. Ha nem érdekelne, akkor nem kérdeztem volna meg. Szóval nyugodtan elmesélheted, kivéve ha dolgod van, és sietsz...- Nicole nagy szemekkel nézett Benedekre, és várta, hogy elmesélje miről is olvasott. Látta, hogy a srác próbál nagyon udvarias lenni, de ő azért nem volt ennyire feszengő típus. Vele bárkinek, bármiről lehetett beszélni, és soha nem mutatta azt, hogy ne érdekelné a másik fél mondandója. Sőt, kifejezetten örült annak, ha meséltek neki, mert ezt egyfajta bizalomnak érezte.
- Okés! Mindenképp! -
Benedek utolsó mondata után aprócska mosoly jelenik meg a lány szájának sarkában, de ezt sikerült a haja mögé rejtenie, és ugyanolyan nyugalommal válaszol neki.
- Igen, én is örülök, hogy veled mehetek. Tuti, hogy nagyon izgalmas lesz! Legalábbis ha rajtam múlik.-

Claire



Kedves Ms. Livingstone,

Kérem önt, hogy a hét utolsó iskolanapjának estéjén hat órakor szíveskedjen megjelenni az Északi torony „Lélek szoba” nevű helyiségében.

A találkozás témája: Randevú egy szamárral, avagy beszélgessünk arról, amiről kéne, de nem tesszük.

Megtisztelő jelenlétére számítunk!

Üdvözlettel:

Lasch Ervin Balázs
Vezető szamár

Claire

Renae

Nagyokat szusszanva fetrengett az ágyán és a gólyalak plafonját bámulta. Egy kicsit elgondolkodott, az estén, amit Bencénél kezdett majd Kamillánál végezte, az idegenvezetésen és még sok már dolgon, ami éppen eszébe jutott. Elég sok minden járt a fejében, amitől nem igazán tudott szabadulni főleg, hogy akkora volt körülötte a zaj, hogy az ember a saját hangját nem hallotta nem, hogy még a gondolatait. A sok elsőéves, akik még nem találták meg a megfelelő szobát számukra ott ette őket a penész a helyett, hogy elmentek volna valamerre. Undorodva emelete rájuk a tekintetét Nimród. Nem szerette az embereket, de legfőképp azokat nem, akik a napjuk nagy részét lustálkodással töltötték. Azokat az első fára fel tudta volna kötni, most is nehéz volt megállnia, hogy ne szóljon be nekik, de úgy volt vele, hogy nem az ő dolga. Inkább elővette a tankönyveit és bele kezdett a tanulmányozásukba. Hamar fel is, adta hiszen társai még mindig nem fogták vissza magukat, sőt még hangosabbak is lettek.  Összecsapta hát a kezében tartott könyvet, ledobta az ágya mellé és elmormolt pár nem éppen fülnek való szitkozódást, majd, mint aki jól végezte dolgát elhúzta a csíkot. Amint becsapta maga után az ajtót, egyből eszébe jutott, hogy már első este át cuccolhatott volna Bencéhez, de nem volt hozzá képe. Pedig milyen jó is lett volna, nyugalom, nyugalom és még több nyugalom. De nem ő volt olyan hülye és inkább a gólyalakot választotta. Viszont nézzük a jó oldalát, végre megtanulta, hogy jobb bízni az első megérzésekben.
Zsebre dugott kezekkel trappolt végig a Rellon körleten, kétségtelenül felhúzta magát. Még látszódhatott is rajta, hiszen motyogott magában. Talán azokat az idiótákat szidta talán azt, hogy idejött, mindenesetre nem lehetett hallani. Azt viszont hallhatták a mellette elhaladók mennyire jártak a fogaskerekei, még sosem forogtak ennyire. Annyira gondolkozott és annyira koncentrált a fejében való történéseken, hogy még az utat is elfelejtette nézni. Párszor neki is ment valakinek, de nem kért elnézést, bunkó volt és modortalan. Volt egy kislány, akinek még be is szólt, szerencsétlen jószág köpni, nyelni nem tudott, amikor Nimród kiosztotta. Mérges volt, de nagyon és már nem is azokra a barmokra, akik kizökkentették a nyugalmi állapotából. Sokkal inkább magára, hogy hagyta és, hogy nem jut eszébe mit mondott neki Eliza hova mehetne lenyugodni. Törte a kobakját, de semmi, nem jött az ötlet. Ennek ellenére valahogy eljutott az északi toronyig pontosabban a lélek szobáig. Nagyot is nézett, amikor útját állta az ajtó. Ennyire nem figyelt volna? Lehetséges, hiszen úgy nézte a fölé tornyosuló tömény akadályt, mintha valami újdonság lenne számára, pedig ma már csapott be maga után egy hasonlót. Fújtatott kettőt, majd a kilincsre helyezve a kezét lenyomta azt és kivágta szerencsétlen ajtót. De úgy ám, hogy, még az is megijedhetett, aki anno elkészítette a bejáratot. Várakozás nélkül lépte át a küszöböt és amilyen nagy lendülettel benyitott úgy vágta be maga után. Mára ez volt a második ajtó áldozata.
Mit sem törődve a már bent festő lánnyal leült pontosan elé és várt. Előre dőlt, térdére könyökölt és a vászon hátulját bámulta. Azt sem vette észre, hogy a kellemes kék égből és a tökéletesen fehér bárányfelhőkből ugyancsak kellemes érzetet árasztó szürke fátyol lett. Viszont Nimródot sokkal jobban érdekelte a vászon.

Renae

Mielőtt leült volna helyére egy futó pillantást vetett az éppen akkor összerezzenő leányzóra. Tekintetében nem tükröződött más, mint színtiszta megvetés a másik irányába. Nem szerette az olyanokat, akik már ennyitől szívrohamot akartak kapni. El is játszott a gondolattal, hogy ezt hogyan is fokozhatta volna még tovább, de a hirtelen jött szürkeség elhessegette mind ezt és inkább a meghitt ücsörgést választotta. Ujjai keresztezték egymást, hogy megtudja támasztani állát szemei mereven bámulták a vászon hátulját és csak néha pillantott fel a szürke felhőkre akkor is mindössze néhány másodperc erejéig. A lányra igazándiból nem is figyelt, ahogy megbújt a vászon mögött úgy meg is védte magát néhány elég durva lehurrogástól.
Erőteljesen koncentrált a fehér szövetre és az őt tartó faszerkezetre. Próbált valami szépet beléjük látni, ahogy illeszkedtek egymáshoz tartották a csavarok, de sajnos nem sikerült neki. Valahogy csak az járt a fejében hogyan is némíthatta volna el a gólyalakos társait. Próbált emberi dolgokra gondolni, mint például fenyegetés rábeszélés a némasági fogadalomra, de valahogy mindegyik valami véresbe torkollott át. Mindig a nyelv kivágásánál lukadt ki, ami nem éppen a legkellemesebb dolog volt egyik fél számára sem. Na meg persze hogy ne legyen olyan könnyű dolga még a kis ismeretlen reszkető nyárfalevél is közbe szólt.
Lassan emelte fel tekintetét az őt rabul ejtő textilről mély levegőt vett felhúzta vállait majd egy gunyoros mosoly jelent meg arcán. Nem állt szándékában rögtön megszólalni jobb szerette húzni a másik fél agyát ilyenkor. Röpke egy szemvillanásnyira nézett csak rá utána rögtön a felhőkre nézett. Aztán mintha megállt volna körülötte az idő. Vonásai még jobban megkeményedtek az epés mosoly is eltűnt, ami eddig mondhatni szépen díszítette arcát. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.
- Mit akarsz? –kérdezett vissza a lány hangját és mimikáját utánozva. Valószínűleg ezzel meglepett mindenkit, hiszen nem ezt várta az ember. Mégsem volt az a jó pofa parodizálás sokkal inkább hasonlított egy elmegyógyintézetből szabadult sorozatgyilkos kinézete az egésznek.
Megnyikordult alatta a fotel, amin eddig ült és már csak annyit lehetett látni belőle, hogy vészesen közeledett a lány felé. Merev testtartása nem árult el semmi mire készült. De megint csak nem történt semmi különleges egyszerűen megállt a vászon mellett rátámaszkodott és lenézett a szeplős reszket a falevélre.
- Nyugalmat akarok szóval vagy kussolsz, vagy kimész innen. –tekintetét a másikéba fúrta és minden szót, amit kellett kellőképpen nyomatékosított egy kis nyomással.

Claire

Will

Három levelet szorongatok a kezemben, miközben megközelítem a Bagolyházat. Megérkezvén kicsit elfintorodom. Sosem szerettem túlzottan ezt a helyet, ugyanis zajos és büdös. Nem is tudom talán határozottan eldönteni, hogy melyik idegesít jobban – az, ami a baglyok száját hagyja el, vagy az, ami a feneküket.
Mindenesetre néha muszáj ide lejönni, hiszen a leveleim nem adják fel magukat, a kapcsolatot pedig egyelőre nem lenne célszerű megszakítanom az iskolán kívül megtalálható ismerőseimmel. Most éppen a szüleimnek, a kisebbik bátyámnak és az egyik régi balettos barátnőmnek fogalmaztam meg egyet-egyet, és igyekeztem minél hamarabb túlesni a feladási procedúrán, hogy lehetőleg ne kelljen túl hosszú időt eltöltenem a bagolyfing kellemes aromáját élvezve. A szüleimnek egyébként is írtam minden héten legalább egyszer, Teónak már ritkábban, a barátnőmnek pedig talán most először, mióta ide járok. Tény, hogy kicsit elhanyagoltam, de tudom, hogy ő is elég jól megtalálta a helyét, szóval valószínűleg annyira nem hiányzom neki, ahogy én is könnyen megfeledkezem róla néha a dolgos hétköznapokon.
A tekintetemmel meg is keresem a baglyomat a sokaságban, majd határozott léptekkel oda is libbenek mellé, kicsit megsimogatva a tollát. Odaadom neki a leveleket, majd mint aki jól végezte dolgát, már sarkon is fordulok és elindulok visszafelé. Útközben azonban megpillantok a földön egy leejtett darab papírt. Nem is rendes levél, még csak nincs is borítékban, mindössze pár mondat áll rajta. Kíváncsian felkapom a földről és olvasni kezdem. Külső szemlélő pedig csak azt láthatja, hogy miközben szemeimmel a sorokat követem folyamatosan, hirtelen egy nagy vigyor terül el az arcomon. Bármi is áll benne, az biztos, hogy tetszik amit látok.

Lillus

Will

Lillus

Willci

Az eddiginél is szélesebb mosolyra húzódik a szám, amikor látom, hogy bizony Will is remekül szórakozik a levél tartalmán. Dehát miért ne tenné? Elvégre tényleg egyszerűen nevetséges. A szavait hallgatva heves bólogatásba kezdek, elvégre számomra is elég egyértelműnek tűnik, hogy egy fiúról van szó.
 - "Alig várom, hogy egy csodás beszélgetésben egyesüljünk." Kérlek mondd, hogy ez nem az, amire gondolok! - mondom most már hangosan nevetve, és nem is tervezem visszafogni magam. Hát mi ez?! Ha ezt egy tanár találta volna meg – amire egyébként azért itt lett volna esély – biztos, hogy borzasztó felháborodás lett volna a vége, elvégre ők sem hülyék, ráadásul fiatalok is voltak egyszer, szóval valószínűleg értik az ehhez hasonló célozgatásokat, még ha azok esetünkben meglehetősen bénák is.
 - Lehet... – nézek elgondolkodva a papírra, megfontolva, amit Will mondott. – Elképzelésem sincs, hogy milyen lehet ha habcsókolnak, de biztosan traumatikus. – mondom kicsit gúnyosan, elvégre tényleg elég rémesen hangzik a dolog, én legalábbis valahogy úgy képzelem el, mint amikor az embert belefojtják egy tál sütibe, és lassan, töményen és cukrosan fullad meg. Az egész levél ettől a mentalitástól csöpög.
Will kérdésre viszont egy cseppet elkomorodom, bár éppen csak egy pár pillanatra. Mikor meghallom a "te pasid" kifejezést akaratlanul is eszembe jut Ákos, aki a pasimnak nem igazán mondható, bár tény, hogy ő van a legközelebb ehhez a fogalomhoz valaha. Nos, akár regékbe is tudnék róla kezdeni, hogy ő nem hogy ilyet nem csinál, de már azért is hálát kell adni, hogyha éppen elég jó napja van ahhoz, hogy ne csak átgyalogolni akarjon rajtam... De ennek a taglalásába inkább nem kezdek bele, szóval csak egy mosolyt varázsolok az arcomra, és félig-meddig válaszolok csak a kérdésre.
 - Hát nálam ezzel a szöveggel addig próbálkozhatna amíg meg nem őszül, maximum egy kis émelygést és hányingert okozna vele, mást nemigen. - mondom komoly ábrazattal, és úgy is gondolom, hogy valószínűleg a legtöbb értelmes lány mind így gondolja. Persze, kellenek a kedves szavak, nade azért nem kell lemenni idiótába...

Lillus

Will
Záró

Hiába volt minden próbálkozása a tökéletes belépőre, a fiú az egészet elrontott azzal, hogy neki háttal ült. Bizonyára nagyon érdekes lehetett az, amit olyan nagyon figyelt, mert csupán a köszönésre méltóztatott megfordulni és rá emelni tekintetét. A fiú arca az évek alatt megváltozott, férfiasabb lett és ó te jó ég, milyen magasra nőtt, de az a mosoly még mindig a régi volt.
Felszaladt a szemöldöke, egyáltalán nem úgy reagált a másik, mint ahogy elképzelte azt. Ami azt illette, úgy köszöntötte Kolos, mint egy régi ismerőst. Vagy egy alakot a múltjából, talán nem ismerte fel? Vagy csak annyira nem érdekelte az egész? Akármelyik is volt a kettő közül, egyik sem volt igazán ínyére a lánynak, ám ezt nem mutatta ki, egyelőre.
- Miért? Nem nézed ki belőlem, hogy ilyesmit írjak? - jóformán Lala se nézte volna ki saját magából, hogy még csak hasonlókat is írjon, vagy elsőként lépjen, de ez nem számított bele. Ez nem. Más volt, teljesen más. A fiú közelebb lépett, nem sokkal, de éppen eléggel, hogy a lány keze megremegjen. Úgy felpofozta volna, csak egyszer, de nem tette,  a falnak döntötte hátát és lágyan mosolygott, nem fogja elárulni magát a buta kitörései miatt.
- Láttalak valamelyik nap az egyik folyosón. Alig ismertelek fel, nagyon megváltoztál, de gondoltam, hogy azért méltóan üdvözölhetnélek téged, ha már egyszer iskolatársak lettünk - szinte csiripelt, akár egy kismadár, mintha tényleg el lenne varázsolva, de közben mindvégig a fiún tartotta tekintetét. Vajon Kolos elhozta magával a pálcáját? Ha nem, jóval könnyebb dolga lesz, de ha mégis, jobb ha rájön, hogy hol is rejtegeti egész pontosan amaz.
- Hogy-hogy beköltöztetek egy állandó helyre? - tette fel a következő kérdést, utalva ezzel arra, hogy elég sok mindent tudott ám a fiúról, meg esetleg egy kicsit tényleg kíváncsi volt rá, hogyan keveredtek mégis ide. Ha jól emlékezett, a rellonosnak egy testvére is volt, bátya vagy nővére, már nem is tudta pontosan, aki valószínűleg szintén ide kezdett járni. Talán ő is a zöldeket erősítette, akár az öccse. Két alma nem eshetett olyan messze egymástól.

Lucy Elliston

Pipacsvörös arccal, füstölögve robogtam végig az Északi-toronyig vezető folyosókon. Nemrég mindenkinek felhívták a figyelmét arra, hogy felügyelők jöttek a kastélyba.
Hurrá-ááá...., ujjongtam magamban, mert már akkor rosszat sejtettem, mikor megemlítette a vezetőség.
"Látogatásuk ideje alatt szigorított házirend fog érvénybe lépni.
Nagyszerű!, tettem hozzá epésen. És most együtt "örülök" a kastély diákjaival. Az talán jó, hogy a reggeli kijárás kezdete egy órával többre módosult, így elég hatkor kitennem a lábam, majd elindulni a fontosabb helyekre. A többi? Oh, a többit úgy tartom borzalmasnak, ahogy van!
Épp csak kiléptem a szobámból, elindultam utamra, mire odasuhant hozzám egy villanypóznára emlékeztető pasas. Nyúlánk volt, vékony, ráadásul feketében járt, amitől úgy nézett ki, mintha temetésre készülne. Kirázott tőle a hideg, akkor pedig azt hittem tényleg meghalok, mikor megszólalt. Mély, dörgő hangja rögtön tiszteletet parancsolt. Eddig se szóltam vissza egy nálam feljebb állónak, neki sem tettem volna szívesen. Legalábbis ha a józan észre hagyatkozom, amúgy a szívem mást mondott volna.
Elkérte a pálcámat igazoltatásra. Gőgösen előhúztam talárom zsebéből, aztán átnyújtottam neki. Pár perc elteltével - épp elbambultam - az térített vissza, hogy az arcomba tolja a kényes anyagú csodát.
- Kösszönöm - sziszegtem ráemelve tekintetem, miközben kitéptem a kezéből a tulajdonomat. Most jutott több időm végigfutni az arcán. Hátborzongató, zöldes szemei voltak, és horgas orra. Állkapcsa erős, fülei aprók. Végig borostás az álla.
Ahogy elköszöntünk egymástól, s továbbindultam, Mr. Horgas Orrot átkereszteltem Hollóra.
Negyedóra után nem néztem, hova térek be - csak rutinból, mert tudtam, hogy nm egy tanterembe fogok beesni. Belöktem az ajtót, berohantam, aztán rávetettem magam az ottani ülőalkalmatosságok egyikére. A háttérben lágy, lassú zene szólt, a világos színű falak bekékültek. A hely az uralkodó szomorúságomnak kezdett utat engedni. Mintha a hely csak tudta volna: Ettől az egésztől rosszul vagyok. Végignézve mindenki éli az életét, de.. amióta mondták, hogy felügyelők érkeznek, feszültebb lett minden.

Mindenki ideges volt körülöttem, amikor beléptem az iskolába. Fogalmam sincs miért mérgelődnek. Mintha valami szörnyű történt volna.
- Úgy tűnik későn jöttem - sóhajtottam fel.
Elindultam felfedezni egy kicsit az iskolát. Hatalmas terek voltak mindenütt, és az idegesség mellett rengeteg kedves emberrel is találkoztam. Ekkor mellettem elment egy lány, aki még idegesebbnek tűnt, mint a többiek. Még mindig nem értettem semmit így tovább szökkentem az iskolát nézve. Az udvaron frissen sütött a nap a fák lehullatták leveleiket..
Minden csodás. Vissza felé menet viszont teljesen eltévedtem. Egy üres folyosóba kerültem ahol senki sehol. Egy tölgyfaajtó felkeltette az érdeklődésem így benyitottam. Kényelmes ágyak mindenütt halk lassú zene és mintha azt súgná "Gyere itt nyugalmad lesz". Egy lányt vettem észre az egyik fekvőhelyen. Eleinte féltem közelebb menni, de barátkozni akartam és segítséget is kellett kérnem. Közelebb mentem hozzá. Reménykedtem, hogy nem alszik így halkan közelebb léptem hozzá. Az ismeretlennek hosszú szőke haja volt. Úgy véltem, hogy csak tetetti, hogy alszik így köszöntem neki.
- Szia, tudsz segíteni?

Lucy Elliston

Próbáltam hátradőlni, és becsukni a szemem. Nem gondolni semmire. Csak ne gondoljunk semmire., motiváltam magam,gondolván, segít majd relaxálni. Szükségem lett volna rá, miután megviselt a felügyelő látványa. Két évig idejártam azelőtt is, hogy a nagyapámat elvesztettem. Emlékszem arra, milyen voltam akkor. Csökönyös, könnyen felhúztam magam dolgokon. Most meg azon sem tudtam kiigazodni, miért is segítek másoknak annyira nagy hévvel a környezetemben. Eddigi Navinés pályafutásom tenné? Talán azok lettek rám fura hatással, akikkel eddig szóba elegyedtem? Na, azt hiszem ennyit a pihenésről. Sóhajtozva kinyitottam kék szemeimet, s feljebb ültem a díványszerűségen. Eddig nem vettem észre, hogy bárki is lett volna benn rajtam kívül.
A régi énemen gondolkodtam. Aztán arra haladtam, amerre a magamon való elmélkedés előtt haladtam volna: az idő változása felé. Eddig ha voltak is felügyelők, nem botlottam beléjük ilyen hirtelenséggel.
Nagyon meglepett, miképp egy elkapott, hogy igazoltasson. - Ahogy erre gondoltam, megpillantottam valakit a periférikus látásommal. Odafordítottam a fejem, az illető ekkor szólalt meg körülbelül.
- Szia-aa - köszöntem neki zavartan - Perszee! - csaptam össze kezeim. Mély lélegzetet véve magam mellé invitáltam őt.
- Ülj csak le, ha gondolod, és mondd, hogy miben segíthetek - mosolyogtam aztán.

- Köszi, szépen - ültem vidáman mellé. Lehet rosszkor zavartam, mert nem egyből vett észre. A kék szeme volt, ami nagyon tetszett nekem. Szőke fürtjeit csak úgy omlottak a vállára, majd rájöttem, hogy ideje nekem is beszélnem.
- Az igazság az, hogy nem igazán tudom miért ideges mindenki. Alig jöttem az iskolába mindenki mérgelődött, vagy csak pufogott. És én tényleg csak most jöttem nem olvastam semmit ezelőtt erről a helyről, na meg a hírekről. Szóval reménykedem, te talán tudsz valamit - néztem rá reményteljesen. Én nem szerettem hazudozni meg semmi így ilyenkor szoktam kiönteni, amiket gondolok és nem értek. Na, igen és az nagyon ritka, ha valaki meghallgat. Erőteljesen bámultam a padlót közben hallgattam a halk zenét és a lányt vártam, hogy válaszoljon. Annyira kényelmesnek tűnt az ágy, hogy legszívesebben elaludtam volna rajta…
Ne kalandozz el Lucy - szidtam le magamat.
- Később aludhatsz, ne kalandozz el - ismételgettem folyamatosan, majd megint az idegenre néztem, és próbáltam rájönni mi járhat a fejében. Vagy is inkább próbáltam nem aludni.
Remélem értelmes választ kapok - sóhajtottam fel elkeseredetten.

Lucy Elliston

Már meg sem lepődtem a viselkedésemen másokkal szemben. Valahogy kezdtem megérteni, mit jelent az önbizalom és az, hogy nyitok mások felé. Habár nem gyakoroltam mindig szívesen, úgy éreztem, tényleg segítenem kéne a felbukkanó lánynak.
Elmélyülten hallgattam a meséjét, aztán azon gondolkodtam, hogyan válaszolhatnék rá. Percek múltán végül így szóltam:
- Ne csodálkozz nagyon, felügyelők járják ezt a kastélyt, beleértve az udvart is. Mindenki ideges, mert úgy érzik, korlátozták őket a saját szabadságukban, én pedig teljes mértékben őket támogatom - Nem tettem hozzá, hogy alapesetben messze állok diáktársaim véleményétől. Saját nézetet alakítok ki mindenről, mindenkiről. Nem szívesen állok össze mással, és támogatom az ötleteiben. Max. csak akkor, ha hozzám közeli barátról lenne szó.
- Szigorítottak jó pár dolgot a házirendben. Ilyen például, hogy alapból ötkor indulhatnál el arra, amerre akarsz. Ehelyett most egy órát várhatsz pluszban. Vagy másik a "kijárási tilalom", este tíz után nem nagyon szabadna csámborogni. Levitte kilencre a vezetőség. A felügyelőknek pedig állandó hatalma van. Bármikor, bárhol igazoltathatnak, amennyiben nem engedelmeskedsz, büntetőmunkát szabhatnak ki rád, és egyebek. Olyan jogaik vannak, mint amivel tanárokként rendelkezhetnének - Egy szuszra elmagyaráztam neki a lényegesebb dolgokat, amikkel korántsem voltam elégedett. Hiába ideiglenes, ez akkor is szemétség!
Kezdődő duzzogásom folytán a szoba változni kezdett - amit szerintem a lány gondolatai is cifráztak -: a falai elkezdtek színt változtatni. Kékről valami melegebb, élénkebb felé kúszott, viszont fogalmam nem volt, mire kellene számítanom. A zene a háttérben pörgősebbé vált. Talán valami rockszám szólt.

Choi Min Jong

Nati úgy érezte, elveszett. Nagyon vágyott már egy kis nyugalomra, most, hogy alaposan felpörögtek a napjai. Nemsoká itt az Eridon elleni meccsük, az órákra is készülnie kellett, ha tartani akarta a szintet, Maszatról is gondoskodnia kellett (utóbbit nem bánta, sőt), de most így kicsit sok volt az egész hirtelen.
Nem gondolta, hogy ennyire beindulhat az élet, ha ő egyszer valamit kitalált, márpedig ez most így történt. Ezúttal a csajok és Maszat nélkül vonult félre egy kicsit hüppögni a lélekszobába, amolyan meccs előtti pánik-szintjén. Szeretett volna bekerülni a csapatba, de félt, mert a tériszony az bizony nagy úr. Mi van, ha meccs közben jön rá a félsz? Mi van, ha nem sikerül úgy céloznia a gurkóval, mi van, ha…
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében, s ideje volt lenyugodni. Erre pedig mi más alkalmasabb, mint egy jó barát társasága?
A Rellon által szervezett buliról megismert Choi-jal futott össze. Nem szólalt meg, csak felnézett a fiúra. Gyorsan igyekezett eltüntetni a sírása nyomait, nem akarta, hogy szeretteinek aggódniuk kelljen miatta egy percig is. Egy kicsike, egy egészen aprócska stressz még nem ártalmas… talán.
- Szia – szánta rá magát végül még is a köszönésre, hisz nem illik egy barátot köszönés nélkül hagyni.