Max

Bólint a fiúnak. Elvégre ő is találomra választott, és ránézésre nagyon jól döntött. Miután a pincér lánynak is megmutatja mit kér, már csak azt várja, hogy Max is kiválassza a fagylaltját, s ha a srác is végzett, akkor visszamondja a választásukat. Nyeste bólint a sajátjára, ha pedig a fiú mégsem döntött volna még, akkor vár türelmesen, a pincér is visszajön majd még.
Egyébként nem érti, hogy miért gondolja a másik, hogy ő irigykedik. Egyáltalán nem. Meg is rázza a fejét, hogy ezt kifejezze. Nem irigy. Van neki unokatesója, Anna, a másodikos évfolyamból. Ha pedig osztoznia kéne Apukán valaki mással... nos igen. Akkor irigy lenne. De ezt azért semmi pénzért be nem vallaná, és nem is kell, hogy megtegye, elvégre esélytelen, hogy valaha is testvére legyen.
A színek már más kérdés. Természetesen van kedvence. Nem is egy! Bólogat hát lelkesen, aztán csak úgy mellékesen, mosolyogva leírja a füzetbe:
A fekete igazából nem szín, de szép! - némi gondolkodás után még mellé írja - Szerintem a pirosat szeretem a legjobban.
Ebben mondjuk nem teljesen biztos, de jelenleg ez tűnik a legkedvesebbnek számára. Mostanában sokat használta a rajzaihoz és az órai jegyzeteit is pirossal írja. Persze néhány tanárt kiakaszt vele, de ritkán foglalkozik ilyesmivel. A jegyzeteiből ő fog tanulni - már ha fog -, nem a tanár, akkor meg nem mindegy, hogy feketével, vagy pirossal írta-e?
S ahogy a gondolatai az iskolára terelődnek fel is merül benne egy-két kérdés, amiket szintén leír a lapra a korábbi szavak alá.
Hányadikos vagy? Melyik házba jársz? Én navinés vagyok, elsős.

Veronika

Bólint a kérdésemre. Ő is találomra választott ezek szerint. A pincér hölgy az asztalunkhoz sétál, mi meg megmondjuk, vagy megmutatjuk, hogy mit kérünk. A fagyi, amit választottam több ízű. Van benne citrom, alma, lime, csoki, meggy, pisztácia. Remélem, nem fogom elrontani a gyomrom. Jó, ez hülyeség. Hogyan tudnám elrontani a gyomrom, ha csak fagyit eszek? Sehogy.
Ha valaki megkérdezi, hogy mit csináltam ma, akkor azt válaszolom, hogy fagyiztam. Végül is, fagyizok, nem de bár? Vagy legalábbis várok a fagyira. Pearl már biztos nyavalyogna, hogy nem jön a fagylaltja. Én meg rá szólnék.
Nyeste eközben ír a papírra. Igaza van azzal kapcsolatban, hogy a fekete nem szín. Azt tudom. Szóval a piros a kedvenc színe. Az nekem a harmadik.
Inkább a hideg színekért vagyok oda, nem a melegekért. Mármint a meleg színekért.
- Tudom,  hogy nem szín a fekete. A piros nekem csak a harmadik kedvencem.
Rávigyorgok  lányra,  majd elkezdek az ujjaimmal ütemet dobolni. Ti-tá-ti, ti-ti tá. Ti-ri-ri ti-ri-ri ti-ti-tá. Végül befejezem. Megint ír valamit a papírra. Miután elolvasom, válaszolok neki.
- Levitás vagyok, elsős. Leginkább a képregények érdekelnek. Téged érdekel valami?

Az én Dinnyém!

Kellemes, derűs este. A lehető legjobb arra, hogy az ember lánya elmerüljön egy földet körbeérő mosolyban. Ehhez a legkönnyebb út egy szépen megtekert herb. Natural herb. Lencse pedig gyakorlott mozdulattal lobbantja lángra a végét, és aprókat szívva kezd neki a vacsorának. Kacsás mamusz, térdig érő, mélyzöld, bőujjú, kigombolt selyeming van rajta, alatta egy bársony kis szoknya és egy sárga kötött top. Hajában itt-ott fonott tincsek díszelegnek, de ha jobban megnézzük, még fagyöngyökre is lelhetünk valahol a rengetegben. Látszik, ezt a hajat sem fésülik meg minden nap, tán még madarak is fészkelnek benne. Ennek, mondjuk, Leonie kifejezetten örülne, hiszen minden reggel vidám dalolászásukra kelhetne.
Mutató és hüvelykujja közé szorítva a békét, tenyerét arca felé fordítja, és miközben rápislog az égő cigarettavégre, kifújja a füstöt. Ez korábban mindig Kísz meglepetése volt, mint valami pikáns előétel egy kiadós zaba előtt. Azóta kicsit megváltozott a helyzet; a művésznegyedben legalább olyan otthonosan jár-kel, mint pajtása, s megannyi ismerősén keresztül már ő maga is tud nagybevásárlást tartani.
Ellöki magát a csárda falától, s tesz egy-két lépést előre, hogy körbenézzen az utcán. Teljesen elvesztette az időérzékét, így fogalma sincs róla, mennyivel előbb vagy később érkezett, mint a megbeszélt időpont. Már előre örvendezik a szíve, hogy végre eltölthet nővérével egy igazi csajos estét. Egy kocsmában. Sörrel, füsttel, és sok-sok szeretettel. Kell ennél több? Oké, egy beszélő, táncoló maki egészen biztosan meg tudná dobni a hűű-faktort ezen a mesés estén, de ne legyünk olyan telhetetlenek. Lencse is igyekszik leszokni a “mindent ide, most azonnal akarom, enyém, enyém, enyém” stílusáról. Több-kevesebb sikerrel. Kevesebb. Igen, inkább kevesebb sikerrel, valljuk be őszintén. Talán terápiára kéne járnia Zója nénihez, csak egy ilyen kérés hallatán a néni nagy valószínűséggel elsírná magát, és abbahagyná a praktizálást. Nehéz az élet. Főleg akkor mégsem, ha az ember lánya képtelen felnőni.
Szip, szip, szip, kifúj. A haja alatt végigbizsereg a koponyája. Ránéz a csárda ajtajára, s vigyorogva odainteget az éppen kilépő ismeretlennek. olyan nagyon régen járt már itt. Kísszel folyamatosan Budanekeresd és a padlás között ingáznak, sőt, olyan is akadt, hogy egészen furcsa, ismeretlen vidéken, egy kellemes kis vityillóban ébredt fel hölgyünk pár lepukkant hippi mellett. Meg aztán itt volt ez az iskolai nyaralás is, egyszerűen nem jutott le ide, bármennyire kedveli eme bájos kis késdobálót.

 Nadine pontosan időben lép ki a kastély ajtaján ahhoz, hogy odaérjen a megbeszélt találkozóra a faluba. Egy egyszerű csíkos ruha van rajta, nem viszi túlzásba, de mégis különleges este ez egy kicsit. Leonie olyan sokáig nyaggatta, míg beadta a derekát és a közelgő vizsgaidőszakra fittyet hányva egy estére elengedi magát. Persze a kis vörös örömujjongásban tört ki, mikor ezt meghallotta, és a barnánk meg kivételesen volt elég szemfüles ahhoz, hogy időben fedezékbe vonuljon, így a húga máson élte ki a jókedv-rohamait. Nem mondanám, hogy Nad nyűgnek érzi ezt a kis időtöltést; a hugica tényleg tud idegesítő lenni, de alapvetően furcsa lenne az élete, ha nem ilyen lenne. Szereti a kis energiabombát.
 A sétálás közben lóbálja a kis ajándékzacskót, tudja jól, hogy Lencse szomorú lenne, ha üres kézzel érkezne. Ami egyedül aggasztja most, az a helyszín. Sajnos megengedte neki azt a kiváltságot, hogy válasszon, így a csárda előtt van a találka. Ha Nadine-on múlna biztos a kávézót választotta volna, vagy valami rendesebb helyet, de ezt most át kellett engednie. Az utcán sétálgatva odaint egy-két ismerősnek, talán ideje lenne már ideköltöznie a faluba. Lassan végez az iskolával, és még mindig nincs elég konkrét, biztos jövője. Nem szeret csak sodródni a semmiben. Kíváncsi rá, hogy vajon a húga időben érkezik-e, vagy sem. Jellemző rá, hogy még az évet is összekeveri, nemhogy a napot. Nem is tudja, valaha felnő-e a lányka, vagy élete végéig ilyen kis szeleburdi szélvihar marad.
 Befordulva a csárdához már fel is tűnik neki a vörös hajzuhatag. Elmosolyodik magában, és csak reméli, hogy nem kellett sokat várnia. Az biztos, hogy ő pontos, akkor jön, mikor kell. Odaérve megáll Lencse előtt, és átnyújtja neki az ajándékot.
- Szia Leonie! Tessék, ezt neked hoztam. Régóta vársz itt? - Kezd bele rögtön, és csak reméli, hogy a lánynak tetszeni fognak a ruhák. Mikor elindult válogatni, Nadine igyekezett a legeldugottabb turkálókba benézni, de végül mégis egy boltban kötött ki. Viszont a két ruha közül nem tudott dönteni, így megvette mindkettőt a vöröskének. Csak reméli, hogy nem tér nagyon el az ízlésétől, de ha nagyon nem kell neki, úgyis kitalál valamit, átfesti, átvarrja, vagy akármi.

Dinnye

Dinnye az ő legkedvencebb nővére. Igaz, nincs is másik, de ha lenne, akkor is egészen biztosan őt szeretné a legjobban az összes közül, mert majdnem olyan, mint az anyukájuk. Csak fiatalabb. És őt másképpen lehet nyúzni, meg szabadabban lehet viccelődni vele. És mert olyan a mosolya, mint a felkelő nap fényében megcsillanó szivárványszínű harmatcsepp egy tulipán szirmán. Meg van győződve róla, hogy Nadine nagyon jó ember lehetett előző életében is, amiért ilyen szép és okos lett. Ráadásul Rohr. Hát kellhet ennél nagyobb ajándék egy embernek? Oké, az alvajárás talán kicsit kellemetlen, de Lencsének rengeteg mókás pillanatot okozott már vele. Kis hölgyünk régen rengetegszer játszotta azt, hogy éjszaka mindenféle csintalanságot elkövetett Fynncivel, majd reggel ráfogták arra, hogy Nad megint alvajárt. Így történt egyszer, hogy mire felébredt, egy egész tyúkól vette körül a legidősebb testvért, ők pedig váltig állították, hogy éjszaka látták a lányt kotkodácsolva átmenni a szomszédhoz, ahonnan bizonyára áthívta hasonszőrű, pardon, hasontollú haverjait. De akadt olyan is, hogy kicserélték a ruhatárát, a haját pedig átszínezték, és miután a lány punkként hatalmas színes taréjjal ébredt, elmesélték neki, hogy éjszaka hatalmas koncertet adott láthatatlan közönségének, miközben aludt. Ők persze nem tehettek róla, hogy Nad hitelesen akart színpadra lépni, már miért is akadályozták volna meg benne? Ilyen ez a testvéri szeretet…
No, de kanyarodjunk csak vissza a csárda utcájába, és állítsuk le a biciklit az ajtó mellé, ahol Lencse épp az utolsókat rúgja… akarom mondani, szívja; megsodorja az izzó véget, hogy kiessen belőle a maradék parázs, majd hüvelyk és mutatóujja közé fogva a csikket átpöccinti az utca túloldalára. Kezdetleges csík szemeit végighordozza az utcán, s csak ekkor tűnik fel neki nővérkéje.
-Nadiiiine - pár szökkenéssel elébe siet, és a nyakába veti magát fűszeres illatfelhőt vonva köré is. Kikapja kezéből a csomagot, és izgatottan túr bele rögvest. Testvére túl jól ismeri már, az ajándékozás roppant fontos része a hétköznapjainak, ugyanis imád kapni. Az ajándék jellege persze teljesen mindegy, még egy nyállal összeragasztott pufiemberkének is tud örülni. Ám nem csak a fogadó oldalon szeret állni. Ugyanúgy szívből szeret adni is. Mikor éppen mi található meg nála, azt szereti továbbadni másoknak.
-Köszönöööm! - fülig érő szájjal tartja maga elé a ruhadarabokat, majd belenyomja nővére kezébe, és elkezdi levenni a selyeminget.
-Átöltözöm - közli derűsen. Mert, ha már kapott valamit, azt illik használatba venni, nem?
-Nem várok régóta… umm… tulajdonképpen nem is tudom. Azóta egyszer láttam elsétálni, majd visszajönni egy fehér macskát. Szerintem időközben megvacsorázott. A macskák gyorsan esznek? - fecseg egy kellemes, vidám mosoly kíséretében. S ha Dinnye nem állította meg, már le is vette magáról az inget.
-Ha a fekete szerencsétlenséget hoz, akkor a fehér szerencsét? Én mondom, az idei vizsgaidőszakban rám férne… anya azt írta, ha megbukok valamiből, kitelepíti a kedvenc kerti törpe családomat az udvar végéből. Hát nem kegyetlenség? Igaz, az egyikük megharapott, de én is haraptam már meg eridonost, aki feljött a padlásra… - nem ért egyet az ilyen barbár, szívtelen módszerekkel. Szegény törpéknek is lakniuk kell valahol…
-Amúgy… bemegyünk? - bök a háta mögé. Már alig várja, hogy kikérje maguknak az első korsót.

 Nem is Leonie lenne, ha nem rohanna nővére elébe, lobogó haját vörös csíkként maga után húzva, meg mindenféle ruháját is. Persze Nadine fel van készülve a fogadtatásra – már amennyire ilyenre fel lehet készülni újra és újra. Testvére közelségével rögtön megcsapja a jellegzetes illat is, és végigtekintve a lányon, dorgálóan összevonja a szemöldökét.
- Lencsi, csak nem megint...? - Nem fejezi be a mondatot, akármennyire is próbálná nevelni a lányt, most azért jött, hogy kellemes időt töltsenek el egymás társaságában, nem azért, hogy egy újabb elkeseredett vitával igyekezzen összeszedni a vöröske életét. Nos, ezt az elhatározását pár perc múlva fel is adja, mikor mindenféle fecsegés közben Lencsi az utcán kezd neki az öltözködésnek.
- Mégis mit csinálsz?! - Hitetlenkedve tekint rá, és már nyúl is az ing után, hogy szelíden visszahúzza Leonie karjaira az inget. - Vedd szépen vissza, majd bent, a mosdóban átveheted, jó? - Kérdése végén belenéz az ismerős szemekbe, igyekezve megértetni vele, hogy nem ártani szeretne neki, és persze megengedi, hogy normális göncbe bújjon, mármint, hogy felvegye az ajándékát.
- Szerintem egyébként macskája válogatja. Biztos van, amelyik olyan lassan eszik, mint Hans bácsi – Válaszolja meg a kérdést egy mosollyal a szája szegletében. Nagybácsijuk híresen lassú evő, és, hogy fellelhető legyen a családi vonás, Leonie legalább annyit beszél, mint amennyit a bácsi, étkezések alatt megállás nélkül dől belőle a szó, ezért is olyan lassú az evésben. Azt hiszem egy átlag embernek, aki először találkozik a Leonie-jelenséggel elég nehéz lehet követni a tempóját, de szerencsére Nadine már hozzászokott a fecsegéshez, és remekül oda tud figyelni húga szavaira, ha éppen nem túl fáradt hozzá. Így most is rögtön reagál az elhangzottakra, még akkor is, ha az pár tágra nyílt szemű pislogásban nyilvánul meg elsőként.
- Te megharaptál valakit az iskolában? - A kérdést költőinek szánja, hiszen Leonie éppen az előbb mesélte el, de nem bírja ki, hogy meglepettségében ne tegye fel. - A probléma gyökeréhez visszatérve pedig mondtam, hogy szólj, ha segítség kell! Tanulok veled. De legjobb lenne, ha idén időben nekikezdenél. Mondjuk már egy hete kellett volna – Egy nagy sóhaj kíséretében mondja ezt húgának, nem egyszer nyaggatta már a segítségével, csak Lencsikének általában későn jutott eszébe a nővéréhez fordulni. Nadine reméli legalább most megfogadja a tanácsát.
- Persze, menjünk – mosolyogva válaszol a lánynak, de a gyomra egy kicsit összerándul. Mi tagadás Nad nem kedveli túlzottan ezt a helyet. De a család jó hangulata áldozatokkal jár. Olyanokkal, amiket ő nagyon is szívesen hoz meg. Belép az ajtón, a valószínűleg folyamatosan beszélő Leonie társaságában, hogy egy üres asztal után nézzen. Még nincs túl késő, így gyorsan felmérve a terepet, Nadine egy tisztább asztalhoz lép, ez lesz a helyük ma estére, feltéve, ha a vörös másképp nem dönt, és nem keresett más helyet. Nadinka kérdő pillantást lövell Lencse felé, hogy meg van-e elégedve a kiválasztott asztallal.

Zétényünk

Evana

Zoé

...Ilyen egy meleg napot..Nekem meg pont most kellett drágakő beszerzésre mennem...

 Fehér alapon színes viràgmintàs ruhàmban sétàlok lefelé az utcàn boltom és ezzel együtt otthonom felé, mikor is megpillantom a cukrászdát. Rögtön elindulok az ajtó felé és benyitva mellbevàg a hűvös levegő. Nagyot sóbajtok a megkönnyebbüléstől és a pulthoz lépve egy levendulàs limonàdét kérek magamnak.
 Poharammal kezemben elindulok helyet keresni a zsúfolàsig telt teremben. Meglàtok végül egy szabad széket, mellette egy làny ül jókora halom finomsàggal felszerelkezve. Kedves mosollyal szólítom meg és remélem leülhetek mellé. Előtte belekortyolok innivalómba, hogy megízesítsem a szám.

- Szia! Megengeded, hogy leüljek melléd ide? Ebben a melegben jól esik meginni egy kis hűsìtőt.

 Mutatom fel a limonàdémat, ami minden vàrakozàst felülmúlóan finom. A levendula a citrom a narancs a menta és a lime kellemes szénsavas elegye kényezteti ízlelőbimbóimat màr az első kortynàl.

...Jó lesz végre leülni ennyi jàrkàlás után...

Zoé

...Nagyon barátságos ez a fiatallány...

Lecsüccsenek és iszogatom a limonádémat és közben vidáman fesztelenül csevegek ifjú székszomszédommal. Segítek neki míg bepakol a táskájába és megbűvöli azt. Ez a jelenet még mindig szokatlan számomra, de be kell vallanom nagyon tetszik és szeretném megtanulni. Na de mindent a maga idejében.

- Ki is ment a fejemből a nagy melegben, Evana vagyok, Evana Roddson. Ékszer és virágboltom van nem messze innen, a SzárnyRagyogás  

 Mutatkozom be, miközben már kifelé haladunk a cukrászdából a tó felé amit az előbb emlegetett és én kedvet kaptam rá, hogy csatlakozzam hozzá. Rám fér egy kis láblógázàs, mivel az elmúlt hómapokban egy kollekciónyi ékszert készítettem el és öt fejezetet írtam meg legújabb könyvemből.

Folyt. köv.: Valahol a faluban...

Roxanne MSV

Gosti, a lelki szemetesládám

Lehet, hogy kérdezhetett volna másról is, vagy mondjuk beszélhettek volna az időjárásról, mert ha süt a nap az is lehet egy boldog téma, nem? Viszont akkor pillanatnyilag jobb nem jutott eszébe, és szinte amint kimondta a kérdést, sejtette mi lesz a válasz. Vagyis a válasz egy része. Halvány mosollyal arcán hallgatta, s megpróbálni elképzelni a Fandler-családot, ahogy egy rakás mini-Fandler szaladgál a házban vagy annak környékén. Azután visszatért a téma rá.
- Amikor először varázsoltam, és apa akkor kivételesen otthon volt, és mindenki szitkozódott, amiért nincs áram, ő meg mintha valami hős lennék szorongatott meg a vállára kapott meg minden.- vált szélesebbé a mosolya, ahogy az apjára gondolt. Gondolkodni kezdett, hogy mik lehettek eddig még azok a jelenetek, amik bekerülhetnek ebbe a kategóriába.- Még amikor megkaptam a levelet.- tette hozzá némi hallgatás után.-Azt hiszem ennyi.- vont vállat. Boldog téma, másik boldog téma... Süt a nap. Bár ezt biztos ő is észrevette. Jó, hogy most bezzeg nem tud járni a szája, mint ahogy máskor szokott. A másikra nézett, szinte segélykérően, hátha annak van valami ötlete. Mert ugye nem lenne a legszerencsésebb, ha mondjuk rájuk telepedne az a fajta bizonyos kínos csend, ami a lány esetében ritkán szokott ugyan előfordulni, ám nem volt lehetetlen.
- Valami új.. Téma?- kérdezte egy apró sóhaj kíséretében. Ez nem az a fajta "beszéljünk már másról légyszike" sóhaj volt, hanem inkább az a "csináljunk valami izgit" levegőkieresztés.

Csak egy nyugalmas étkezést szeretett volna.
Nem túl gyakori, hogy Nomusa Eshe Baako nem főz, vagy nincsen dugig a hűtője mindenféle válogatott nyalánksággal, vagy ha így is van, egyet sem kívánna belőle... de ez egy ilyen nap. Na és mostanság nem is mozdult ki különösebben sokat. Már csak több okból kifolyólag sem. Nem mondhatni, hogy félne, de azért aggódik az utóbbi időben néhány dolog miatt. De a lakásában és az irodájában sem kuksolhat ítéletnapig, és őt nem is olyan fából faragták, aki mondvacsinált, felnagyzolt indokok miatt bujkálni kezd, mint egy szökött fegyenc.
Így hát az éttermi látogatás mellett döntött. És nem volt kedve szólni egy barátjának sem. Kino rengeteget dolgozik mostanában, Kristóf el van tűnve, Konsi pedig az esküvőjét szervezi gőzerővel. Pearl ki sem látszik a könyvhalmok alól, Adam pedig éjszakai lény, akihez nem fog csak úgy beállítani, hogy "halihó, enni készültem, harapna ön is valamit?". Bár a válasz egy ilyen mód feltett kérdésre lehetséges, hogy igen volna.
De szó mi szó, most egyik dolgot sem akarta túlkombinálni. Ezért kicsípte magát, - Miért is ne? Erős, független nő, aki megteheti. - és ezüst flitterekkel teleszórt, fekete ruhájában, magassarkú szandáljában, kiegyenesített, hátán végig simuló hajkoronájában indul el, hogy lakomázzon egyet. Minden rendben is volt eddig. Járt már itt, bár nem ezen a részlegen. Kedves emlékeket idézett fel az egyik részleg, ahogy afelé pillantott, de most nem az volt a cél. És önmagukban nem is volnának annyira érdekesek azok a giccses pillangók.
Azt asztalt már előtte lefoglalta bagolyban pár órája, biztos, ami biztos. Így csak fel kellett libbennie az emeletre, és leülnie a mutatott asztalhoz. Egészen élvezte most az egyedüllétet. Néha ilyen is kell. Mindenhol boldogan csacsogó párocskák, - az egyik sarokban nyíltan egymás szájában, hogy arra késztessék őt, háttal üljön le nekik - évfordulót ünneplő házasok, és egy két különc, akik épp nem romantikázni jöttek el idáig.
Nahát, ilyen is létezik...
Rendel egy alma martinit, és egy kis gránátalma levet hozzá. Az alkohol csak az íze miatt érkezik majd, nem tervezett semmilyen aljasodást az estére. Csak lazít egy icipicit. Azaz, hogy lazítana...
De egészen hangosan érkezik meg valaki. Nem néz oda, csak homlok ráncolva nézi az étlapot, hogy tudjon valami harapnivalót is rendelni, ha majd visszatér a pincér az italaival.
Ám mielőtt igazán belemélyedhetne a "tejszínes csirkemell, vagy párolt tőkehal" című fantasztikusan izgalmas gondolatmenetébe, az előbbi zaj forrása az asztalánál jelenik meg, és minden további nélkül ledobja magát hozzá. És szemtelenül "ledrágámozza".
Nessa leereszti arca elől az étlapot, és felvont szemöldökkel némán bámulja a férfit, aki már az étlapot nézegeti. Mégis mi a...?
Hogy nem vár senkit? Ő nem vár senkit??? Tényleg nem.
Az étlap halk puffanással landol az asztalon, de a nő ujjai még mindig rajta vannak a két szélén. Megköszörüli a torkát, továbbra is a férfit fürkészve.
Hunyorog egy kicsit, és néhány másodperc eltelik, mire megszólal egy gyors gondolat lefuttatás következtében.
- Késtél drágám. Már majdnem rendeltem nélküled. Na és a gyerekek? Otthon? Azt ne mondd, hogy megint bébiszitter nélkül hagytad ott őket! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?! - az utóbbi két mondatot, már halálra vált arccal, és fennhangon mondja, hogy hadd hallják azok, akik imént a "drágámat" is.
Kezdi érteni, hogy mire mehet itt ki a játék. Szélesen elmosolyodik, és csábosan néz az előtte ülő férfira, majd elengedi az étlapot, és halkabban szólal meg, hogy csak ő hallja.
- Szóval? Egy szál virágot elvártam volna, ha már idecsörtet hozzám, mint egy randalló. Vagy kezdhetné egy bemutatkozással. Mert gondolom maradni akar. Ha már ilyen gyorsan a drágája lettem. Hm... - oldalra dönti a fejét.
- Furcsa, pedig nem emlékszem, hogy valaha is megcsókolt volna. Biztosan olyan jó volt, hogy sokkot kaptam.
Nos, igen. Vannak helyzetek, amik kihozzák a csípős Nessát, és ez pont olyan helyzet. De az biztos, hogy nem unatkozik. Játék? A játék az mindig rendben van, ha van értelme.

Nővérke

Bájos, ártatlan vonalszemekkel tekint fel imádott nővérkéjére, olybá tűnhet a fekete bogarak teljesen felették a színeket íriszében.
-Jajj, ne haragudj, hogy nem vártalak meg vele - sajnálkozik, mintha ugyan nem tudná, hogy a lány mennyire ellenzi ezeket a szabad repüléseket. Pedig aztán Nadine is biztosan szokott gyógynövényes teákat inni, nincs abban semmi rossz, nem az ördögtől való.
-De hát... - egészen meglepődik, hogy Dinnyécske nem engedi az utca kellős közepén átöltözni. Fél másodpercig csak pillog értetlenül, majd elneveti magát, és újabb ölelésben részesíti a hölgyeményt. Hihetetlen, milyen szemérmes egy fehérnép.
-Ha attól kevésbé éreznéd magad zavarban, persze... Majd áthúzom odabent - derűsen ráhunyorog.
-Még sosem voltál nudista strandon? Ott sokkal több mindent látni... gondolom. Mondjuk még én sem jártam olyan helyen. Eljössz velem egy nudista strandra? Amikor kicsik voltunk, mindig együtt fürödtünk, emlékszel? Én nem, de biztos mókás volt... Ez nem különbözne attól. Csak kicsit több lenne a pucér popó. De Kíszt ne vigyük - már a gondolatától is rosszul van, hogy pajtását ki kell hagyni egy ilyen remek mókából. Viszont a másik eshetőségtől - hogy dekoratív ismeretlen hölgyek kívánnának meg vacsorára egy jó kis kiflifelfújtat - belülről kezd viszketni a koponyája, és nekiáll szédelegni, mint egy részeg postás a tűző napon.
-Mit iszol? - neki aztán mindegy, hova ülnek, így miután Nad helyet foglalt, és kitalálta, mit fogyasztana, Lencse a pulthoz lép, és kikér maguknak két lángnyelv whiskyt, kísérőnek pedig két vajsört. Ennyit a szabad akaratról.
-Mikor kezdődik a vizsgaidőszak? - ráncolja a homlokát, miután végre leült nővérével szemben. Nagyjából mindig ugyanazokat a köröket futják le ők ketten. Nadine folyamatosan nyaggatja, hogy üljön le tanulni, Lencse pedig addig húzza-halasztja, míg egy napja marad bevágni a tananyagot, és mehet Dinnyéhez nyavalyogni, hogy segítsen valamiképp. Persze nővére türelmével és jószívűségével hatalmas mázlija van.
-De olyan időpazarlás leülni tanulni - jelenti ki egy durcás kisgyerek hangján.
-Egészségünkre - emeli poharát koccintásra, majd belekortyol a whiskybe. - Khm... - megköszörüli torkát, és nagyokat pislog. Hát ez a nedű olyan, mint egy nyílt lábszártörés. Egyszerűen könnyfakasztó.
-Nadine... Te mihez fogsz kezdeni, ha befejezted az iskolát? - mostanság többször eszébe jutott a hogyan tovább kérdése. Kísszel erőteljesen két végéről égetik a gyertyát; de vajon meddig lehet ezt együtt csinálni anélkül, hogy valamelyikük túlnőne a másikon? Ez a kérdés meglepően aggasztja a kis törpét józan pillanataiban.
-Szerinted Bogolyfalván le lehet élni egy egész életet? Ha ott maradnál, nem zakkannál meg az egyhangúságtól? Nem akarnál világot látni inkább?

A férfi nem reagál szavakkal a dorgálásra.
A férfi csak olyan arcot vág, mintha ez a kis műsor közöttük valóban megszokott volna már, és nem most beszélnének életükben először. Meghökkenthetné ez a dolog, felháborodhatna vagy elküldhetné melegebb éghajlatra. De ehelyett csak harsányan felnevet. Csilingelő hangon kacag, rövidke ideig, aztán fejcsóválva nézi az ismeretlent. Különös figura, de nem érzékel ártó szándékot felőle. Egyszerűen csak furcsa. És egy kissé tapló, de meglehetősen szórakoztatónak tűnik. Legalábbis ez Nessa első benyomása róla.
A kéjes felsóhajtásra csak összevonja szemöldökét, aztán maga előtt fonja össze ujjait az asztalon.
- Az milyen? - teszi fel a valóban érdeklődő kérdést. Még sosem kóstolta, és nem is főzött olyat. Valamilyen magyaros étel lehet, ő pedig mindig vevő az újdonságra. Leplezetlenül bámulja mindeközben a férfit. Egy gonoszkás mosoly meg is jelenik a szája szegletében a bemutatkozást hallva.
- Auror... miért is nem lepődöm meg ezen? A Boszorkány Bosszantó Ügyosztályon? - kérdezi olyan komolynak szánt arccal, mintha valóban létezne ilyen.
- Téves. Bestiárium. A szalonban eladnak. Én megjavítok, ha úgy vesszük. Maga utánam nézett? - hunyorog, és eddig folyamatosan mosolygó tekintete gyanakvóvá válik hirtelen. Ki tudja ki ez az ember itt előtte, és messziről jött idegen azt mond, amit akar. Talán nem is auror. Vagy valami elmebeteg, aki felakarja szedni, és ez a taktikája hozzá.
Nem, ez biztosan nem igaz... túl ostoba taktika volna. Ez a pasi pedig nem tűnik hülyének. Anton?
- Maradjunk a Nessánál. Ne próbálja meg kiejteni a nevem. Még beletörne az a remekül forgó nyelve. És igazán unalmas volna azután a napom.
Szúrós pillantást vet a férfira, ahogy az ledorongolja az érkező pincért, aki le is teszi a nő elé megrendelt italait.
- Bocsásson meg az úrnak, van egyfajta... khm... betegsége... - magyaráz a pincérnek majd kedves, rezdületlen mosollyal fordul el a férfitól Anton felé.
- Azt eszem, amit Te, édes. - nyom el egy grimaszolt mosolyt, ami szándékosan mesterkélt, és alaposan megnyomja mondatában az utolsó szót.
- De tudod, semmi olyat, amiben tojás van, meg uborka, az érzékenységed miatt... és a hússal is vigyáznod kell, tudod a gyógyító által előírt diéta... - fordul közben vissza a pincér felé negédes mosollyal.
-...sajnos már nem mai kakas az én életem értelme.
Na jó, ez talán kissé gonosz volt. De hát ő akart odaülni. Csak úgy.

Annamari

  

Annamari

Annamari