Léda


Hét óra van, a bolt bezár. Viko kitessékeli az utolsó kíváncsiskodó vevőt is, mondván hogy holnap is van nap. Azért itt mégiscsak egyszerűbb dolga van, mint Japánban, ott rengeteg ember jött el napközben a boltjába, bár az is igaz, hogy ott nem kellett nagyon rájuk szólni hogy ne nyúlkáljanak semmihez. Itt az a pár diák egyszerűen szörnyű, hiába kéri őket hogy inkább szóljanak neki ha valamit fel akarnak próbálni, vagy a saját kezükben meg szeretnének nézni, nem, mindegyik öntörvényű. Hát... talán ez az elismerés jele. Csak... kicsit másképp. A ZÁRVA tábla befordítása után Viko nagyot nyújtózkodik. Ha gyorsan felsöpör, akkor elszabadulhat kicsit nasizni. Leltározni is kéne... Á, majd holnap megcsinálja. Itt most ő a főnök, és ez... elég fura érzés is. Pálcájával legyint egy párat és a megfelelő varázsige használatától a felsöpréshez használt seprű és lapát működésbe lép és munkának lát. Na, ezért jó még boszorkánynak lenni a kviddicsen kívül - mosolyodik el a saját kis humorizálásán. A boltban keringő cikesz fáradhatatlanul repked ide-oda, őt is el kéne rakni, a végén még elromlik hogy éjjel-nappal itt kószál a boltban.
- Rád fér már a pihenés.
Egy csavart pálcamozdulat, és a cikesz már a tokjában van. Eperlány gyorsan felszalad a lakásába, lehoz egy vékony kabátot, meg egy sálat. Mikor visszaér a boltba, a seprű és társa vállalat végzett a takarítással, úgyhogy helyére téve őket is, kisétál a szaküzletből. Kulcsaival babrál, bezárja a bejáratot. Most már ráfér a nasi, lassan fél nyolc... talán még nyitva van a cukrászda. Körbepillant, és mivel egy utcában van a bolttal, és nincs is messze, meglátja a cégért, amitől beindulnak a lábai.

Beérve a boltba boldogan ad puszit Kivának, aki itt dolgozik, de a lánynak már vissza kell ilyenkor térnie a kastélyba, azért úgy dönt, rég nem látott csapatkapitányának rendelését még felveszi.
- Viccelsz? Epres muffint szeretnék!
Kiva elszalad, Viko pedig leül az egyik asztalhoz és amíg vár, a desszertlapot vizsgálja, hátha akad még más epres finomság is.

Mihael.
- késő éjjel -

Lassan csak megszoktuk egymás társaságát, mialatt támogatva őt az egyre jobban rázendítő esőben a csárdába igyekeztünk. Pontosabban én igyekeztem, ő meg próbálta tartani velem a lépést. Nem hagytam ki a bemutatkozónkat sem, de azért Mihaelt sem kellett félteni; mihelyst berúgtam az ajtót ő máris megparancsolta a pultosnak a két üveg vodkát. És ha ezen a napon nem volt még elég hab a tortán, akkor most a sors pakolt rá még egy lapát cseresznyét a vendégeink személyében. Testemben a vodka nekilátott a munkának, könnyebbnek éreztem a kezem, elmúlt a remegésem a hidegtől, sőt, szabályosan melegem lett, miközben az IQ-fighter barátaink felénk tartottak. Az üveg vodkámnak már több, mint a felét magamba döntöttem, de társam sem tétovázott, nyakalta ő is rendesen, és neki nagyobb szüksége is van rá, mint jómagamnak. A pultos lány meglepetten hozta ki a kicsit vörös pengéjű kést, és nyilván festett barna volt, mert nem vágta le a szitut, pedig igazán egyértelmű volt: három tagbaszakadt állat állt Misi mögött és mindkettőnk arcán megváltoztak az érzelmek. Letette a pultra elénk mikor a megkéselt már kezdte a szájába dönteni azt a jó kis alkoholt, miközben kitaperolt valamit a zsebében. Akcióba lendülésekor el kellett ismernem, hogy ez egy nem is olyan ostoba gondolat, és amíg ő barmokat grillezett, én egyik kezembe a kést, másikba a tálcát véve vártam a mutatványának a végét, majd én voltam a soron. Az egyik állatnak, akinek nem sikerült időben felocsúdnia a lángszóró után, nagyot sóztam a szeme közé, majd csillagokat látva úgy eldőlt, mintha csak anyuci altatta volna el. Ezt nyugtázva éreztem meg először valami hideget a bőrömön, majd bizsergető érzést, ami nagyon is ismerős volt. Képben voltam, hogy a Mihaelt megkostoló kés most engem ízlelgetett, így fatálcám társaságában a fazonra vetettem magam, aki vagy kétszer akkora volt, mint én. Két kézzel emeltem fel a harci eszközöm majd teljes erővel belevágtam a mocsadékba, aki erre válaszul megragadta a még mindig hasamban vájkáló kést, megforgatta kicsit majd kitépte onnan. Újabb csatakiáltást hallattam és az adrenalin úgy öntött el, mint a düh: elképesztő sebességgel, hatalmas adagban. A tálca újfent a csóka pofájába landolt, mire az megragadott és hanyatt levágott a padlóra. Na most én láttam a tüzijátékot a pacák fejével egyidejűleg, aztán mint valami kislány, lepattant rólam. Alig fogtam fel, hogy Mihael perdítette le rólam a hájtömeget, de határozottan kiköptem egy adag vért a padlóra mialatt valahogy nagy nehezen feltornáztam magam két lábra. Jól megtántorodtam és a pultnak ütközött a hátam. Megpillantva az egy épségben maradt vodkásüveget megragadtam és a maradék felét lehúztam a fájdalmam ezzel tovább enyhítve. Az egyik széket megragadtam majd a szinte megszokottá vált üvöltést követően megfűszereztem a tag nyakát vele, akinek épp most varrt fel Mihael egy gyönyörű hegtetoválást. A fickó megadva magát eldőlt én meg a lendületemmel nekiestem Mihaelnek.
- Hol az a kés?!
Leheltem neki és lecsúsztam a padlóra, hogy megleljem, ám időbe telt, mire a sóbálvánnyá változott ürge alatt rábukkantam. Egy pillanatra sem lepett meg, hogy hármójuk közül az egyik mivé változott, teljesen természetes, és furcsa örömhullám árasztott el érezve, hogy a kés még mindig vörösen izzik.
- Te kezded vagy én?
Pillantottam rá, tekintve, hogy a pultos leányzónak túl sok volt amit látott és ő is megadva magát elájult a pult mögött. Bíztam a Rellonosban, hogy lesz annyi esze, hogy még egy kis alkohollal előhozakodjon amellett, hogy nem késlekedik tovább. Ha a földön fekvők közül bármelyik valamivel próbálkozni, mérget vehet rá, hogy belevágom a kést, amit épo a kezemben szorongatok félig fekvő, félig ülő pozícióban.

HALLOWEEN, 3. csapat

HALLOWEEN, 3. csapat;

Valami őrületes nagy homály veszi körbe a jelentkezésemet meg az ittlétemet, de itt vagyok, mi vagyunk a harmadik csapat. Érdekes, név szerint nem is tudtam behatárolni senkit, aztán arccal hirtelen minden összeállt. Szocializálom magamat. A gyülekező pontnál már mindenki a helyén, csak én késtem el, szokásosan volt egy kis gyors elintézni valóm, de már be is mutatkozom, egyszerre mindenkinek; az ikrekkel kézfogás, a szintén mestertanonc pedig kap egy kis hátraveregetéses üdvözlést, az egyetlen nő köztünk meg egy kézcsókot. Udvarias lettem és szociális, mit tartogat még a nap, kezdek félni.

Séta, séta, Gyorsétterem. Kezdek éhes lenni egy jó nagy, hatalmas hamburgerre és sült krumplira. Na de Bálint! Nem rendelünk, én sem, hanem az asztalunkhoz leülünk, feladat, körbemenő papír és penna, és írni kéne. Három sor és zene. Gitározik.
- Én meg szavalok - jelentem ki a gitárjára, a szokásos Bálint-módon, aztán belevigyorodom mint valami tökfaragó aki éppen az eredményhirdetést várja, és írni kezdem a három sort. Zene a témakör.

Zora.

Nem volt egy túl kiadós beszélgetésünk Zorával, de annyira épp elég volt, hogy koncentrációma gurkókra összpontosuljon, a játékra meg az ellenségre és ne térjek folyton vissza arra, hogy az ellenfél egyik terelőjével nagyon beszélhetnékem van. Jobban teljesítettem, mint amire számítottam, de a lányra néha pillantva meggyőződtem, hogy ő sem hiába került a kviddics csapatba.
Mikor leszálltunk seprűinkről és különböző érzelmekkel elindultunk mindannyian az öltözőkhöz, a katarzis élménye ismét átjárta testem minden egyes porcikáját. Ugráltunk egymásra, mint az őrültek miközben a csapatunk egyetlen lány tagját az égbe dobáltuk. Eddigre már az eső is szépen eleredt, hisz az idő nem volt épp felhőtlen, tehát kicsit megázva értünk be a részlegünkbe és nem törődve semmivel, vetkőzni majd öltözni kezdtünk - még mindig egymással üvöltözve. Amennyiben ezt a mérkőzést eelvesztettük, azért, ha megnyertük, akkor meg azért kitalálták, hogy csattogjunk le az orrfacsaró szagú csárdába és igyunk az egészségünkre. Igencsak sikerült meglepnem őket, mikor ugyan osztozva a buzgóságukba, mégis ellentmondtam. Menjenek nyugodtan, nekem.. Nekem fontosabb dolgok akadt. Kigúvadt szemekkel veregettek hátba és fütyörésztek, amit megállítani úgyse tudtam volna, így velük nevettem. Magamra vettem a fekete nadrágom és egy piszkos szürke színű inget, melyben úgy festettem , mint aki még mindig a saját esküvőjére siet, efölé az összhang rombolása érdekében egy fekete bőrdzsekit - persze mindezt a zuhany után - , és megindulva a srácokkal magamhoz vettem a cuccomat, melyet egy sporttáskába gyűrtem. A kijáratnál mégis megálltam, és akármennyire is próbáltak csábítani, lecövekelve vártam Zorára, mialatt csatakiáltásokat hallatva a csapatom eltűnt a faluba vezető úton. A lány sem késlekedett sokat, így még a nagyobb zuhé előtt el tudtunk indulni. Fél órás röpke utunk volt a teaházig, melyet az öltöző helyiség elhagyásakor beszéltünk meg. Volt egy-egy merészebb pillanatom, mikor a lány nyakába tettem a kezem ezzel kicsit közelebb vonva magamhoz, de fél perc alatt elengedtem, mert nem nagyon mondott semmit ezzel kapcsolatban. De szerencsére nem állt be a kínos csend az utunk alatt, felületes csevejre futotta még azok mellett is, hogy igencsak lett volna miről beszélnünk. Időjárással kezdtem, majd egyéb ártatlan téma következett. A teaházhoz érkezve kinyitottam előtte az ajtót, és mielőtt beléptem volna utána, még egy mélyet lélegeztem az eső frissítő illatából majd elég különböző teafőzetekre jellemző aromák kezdtek kavarogni az orromat megcsapva. Követtem a barna hajú lány mozdulatait az egyik irányba ahol kis asztalok voltak párnákkal körülvéve. Sosem voltam itt, pedig nem kevés ideje rontom Bagolykő levegőjét, és részemról kezdtem egyre jobban zavarba jönni - a mai nap már másodjára. Zora választott ülőhelyet vagy az egyik függönnyel elkülönített részben, vagy az "előtérben" és a mellette lévő párnára helyeztem el az ülőgumóimat. Hamarosan megjelent egy szöszi göndörhajú, ezerwattos vigyorú pincér, de annyira lekötött Zora, hogy tőlem akár egy rózsaszín bikinis transzvesztita is felvehette a rendelést. A Navinés lány választását kértem én is, ha viszont nem rendelt, én se tettem meg. Egy fél perces gondolkodási idő állt be, melyet ismét nagy levegőt véve én szakítottam meg.
- Nem volt épp piskóta életed. Mit gondolsz, jó ötlet lenne, ha most nem állnék fel és sétálnék ki azon az ajtón?
Beszédemet nyomatékosítva a bejárat felé mutattam, ahol bemenekültünk a hideg, novemberi eső elől. Majd óvatosan az asztalra könyököltem tenyereimet egymáshoz görbítve és morzsolgattam az ujjaimat.
- Figyelj.. Te mit szeretnél?

Halloween, 3. csapat

Belépve az étterembe azonnal megpillantjuk a nekünk készített asztalt. Odasétálunk és Caius felolvassa az első feladatunkat. Tekintetemmel végignézek a srácokon és az agyamat máris elkezdem megerőltetni, hogy mire hozzám ér a pergamen már csak le kelljen írnom a három mondatot. Alapból nem lenne nehéz összehozni valamit ebben a témában, de sajnos nem dughatjuk össze a fejünket és így kissé nehézkesen tudom összerakni a fejemben a mondatokat. Nem igazán tudom melyik korszakból is ragadjak ki valamit, vagy írjak valami általánosat? Hát, igyekszem valami jót összehozni, nem kéne lebőgni mint csapatkapitány. Nem értem miért engem választottak, de azért örülök a posztnak. A fiúk viszonylag gyorsan alkotnak, aminek hatására kicsit kétségbe is esek, de mire hozzám ér a papír már összeállnak a fejemben a gondolatok. Gyorsan le is írom mielőtt még elfelejteném, majd széthajtom a tekercset és felolvasom a művünket.
- A sámándobot csapkodjuk.
A fejünket kapkodjuk.
Így zenél az ősember, s remél...
 
Diatonichos, Cromatichos, Enharmonichos.
Ellobbant lángelmék puszta tudása
holmi lustaság nélkül mindent elénekelve
maguk csinálta Aoidosok.
Majd a lustább Rapsodos,
kik már csak bottal ütögették a földet.
Rapszódia, Tragédia, Komédia.
Lüktet a fülekbe, nem messze távol
az Odeionba létrejött dalverseny,
Hol meghúzódva Középkor és Gregorián között.

A romantika korában pezsdült fel igazán a zenei élet.
Sok zenekar alakult ekkor és kibontakozott a hangversenyélet.
Népies műdalok, diákdalok, de a cigányzenét fogadták be leginkább a falusi népek.

A legnagyobbak Bach, Handel, Vivaldi, Rameau, Haydn, Mozart és Chopin.
Görögöktől kaptuk a zenét, s lassan már a különféle bolygókon is ismerik.
Érzelmeket gyűjt és ad, amiket talán még nem is ismerünk.    

A mai legelterjedtebb zenei műfaj a könnyűzene, ami az 1830-as években alakult ki.
Könnyűzenei stílusok a dzsessz, rock, hiphop, punk, R&B.
Sok a stílus, nagy a választék, bírd a tempót és soha ne dőlj ki!




//Bocsi, hogy nem vártunk meg mindenkit az alkotással, de elméletileg már tegnap le kellett volna zárni ezt a feladatot, lenyakazni nem ér!  //

Oli

Egyelőre. Aztán ki tudja, mi lesz holnap. Mostanában bőven akadt szabadidőm és azt nem akartam ezen a szent helyen tölteni. Ez Jamienek való hely volt ő élvezte, hiszen az övé volt, sok munkája van benne. Én is szívesen voltam itt, ha csak őt kellett néznem, maximum segítettem neki egy kicsit, ahogyan most is. Azt viszont régóta fontolgattam, hogy tanulnom kellene valamit. Soha nem voltunk elég időt egy helyen ahhoz, hogy normálisan tudjak tanulni. Ráadásul a varázsbéli képességeim igencsak hagynak kivetnivalót magam után, pedig elvileg aranyvérű vagyok, bár erről mélyen hallgatok.
- Soha nem lehet tudni.
Megvonom a vállamat, meghagyva annak a lehetőségét, hogy esetleg holnap összefusson velem a kastély folyosóján. Nem holnap talán mégsem, ugyanis biztos, hogy ezután délig ki sem fogom kelni az ágyból, jöhet fölém imádkozni bárki. Egy pillanatra eltűntem a pult mögött, hogy egy pohárral és egy üveg vízzel bukkanjak föl ismét. Ráérősen csavartam le róla a kupakot és lassan öntöttem bele a vizet a pohárba. Nem nagy titok, egy kicsit azért élveztem, hogy itt szenved előttem és én vagyok az egyetlen aki jelen pillanatban segíteni tud rajta...elég kellemetlen lehet ennyire kiszolgáltatottnak lenni.
- Lexi.
Mondom futólag, még egy gyors vicsorgós mosolyra is futja, majd kihúzom a bájitalos fiola dugóját és beleöntöm a tartalmát a vízbe. Mindezek után villámsebesen előveszek egy másik poharat, töltök bele egy kis whiskyt és koccintásra elemem a poharat.
- Egészségedre, és ezt most tényleg egészségügyi szempontból közelítem meg, mármint...érted...
Megvonom a vállamat, összekoccintom a poharainkat és egy az egyben lehúzom az italt, amúgy sem volt benne kibírhatatlanul sok, épp megfelelő mennyiség volt egy kis vadóc számára.

3. csapat

A csapatotok sikeresen kiállta a próbát, ügyesen pennát ragadtatok, és megírtátok a frappáns, még össze is illő mesét. Az étterem asztalára mire visszanéztek, új meglepetést tartogat. Egy halvány mályvaszínű boríték, benne a képpel. Nézzétek meg, hova kell mennetek, és ne késlekedjetek.

Lotte <3

Zora.

Azóta pusztán egyszer sikerült összefutnunk, bár jobb lett volna, ha az meg se történik ott az alagútban. Én nem tudtam mit mondani, ő meg egyébként is úgy kerülte a találkozást vagy akármilyen kontaktust velem, mintha a megtestesült sátán lennék egy véres rongyba bugyolálva. És teljesen megértettem. El akartam neki mondani, hogy én is így érzem magam, már mióta. Ha valaki közelebb kerül hozzám, arra óriási eséllyel hozom a bajt, a megrontást és az összeroppanást. Főleg ezeket szándékoztam neki már hetek óta elmondani - mégis, a meccs előtt csak egy bocsánatra futotta az agyamnak. Egészen meg voltam elégedve magammal, hogy legalább ezt sikerült kierőltetnem a torkomból, és bár tömérdeknyi gondolat zsongott a fejemben, nem osztottam meg ezeket a lánnyal, az ő érdekében. Ha én vágyom valamire, ha szeretnék valamit, úgy igazából.. Az a jobb, ha nem kapom meg. Természetesen nem saját érdek miatt..
Zora ötlete alapján végül elváltunk egymástól és mint két ugyanolyan poszton lévő ellenfél léptünk a pályára. Borongós napot fogtunk ki, persze november közepe-vége felé mit vár az ember fia. Meg aztán a terelő-párom se ülhetne seprűre ragyogó napsütötte időben.  A Rellonos csapattól igenis, elvártam, hogy jól teljesítsenek, de ez, amit összehoztak, minden gyakorló edzést - és így az elvárásaimat is - felülmúlt. Pedig azért voltak rendesen rinyák meg hisztik a kezdőjátékosoktól, amit nem igazán tudtam hova tenni, mikor kitört belőlük, hogy Úr Isten, tuti le fogok esni a seprűről és meghalok! vagy valami olyasmi, hogy Tutira be fog ütni egy gurkó a saját karikáinkba. A fejemet tudtam volna a falba verni úgy, hogy a plafon adja a másikat, de hihetetlenül büszkén irányítottam a seprűmet a földre. Mindenkivel maximálisan elégedett voltam, mind a régiekkel, mind az újoncokkal, és ami azt illeti, a Navine is kapott egy piros pontot. Ahhoz képest, hogy a csapatuk túlnyomó része lányokból állt - velünk ellentétben - és már maga a tudat, hogy a Rellonos csapat ellen lépnek fűre.. Szóval azért ők is kitettek magukért. Lucának járna egy kis taps.
A zöldek a vállukra vetett táskákkal meg a köddel a fejükben leléceltek a csárdába megünnepelni az első meccsünket, akármilyen is lett a végkifejlet. Hátamat a falnak vetve tekintetem az ő részlegük felé siklott, és mikor meghallottam a lányok hangos visongásait, egy pillanatra kihagyott a szívem az ütemből majd jóval gyorsabban pumpálta a vért és az adrenalint a szervezetembe. A csapat tagjai szélesen mosolyogva törtek ki mellettem a hűvösbe néhányuk arcán nem félreérthető vigyorral. Kiérve újabb sivalkodással konstatálták, hogy bizony esik, majd futásnak eredtek, de ezt már nem láttam, hisz tekintetem találkozott Zoráéval, aki egy fél perccel később jött ki az öltözőből, mint a többiek. Magabiztosan lépett hozzám egy puszival üdvözölve, melyet kicsit meglepve viszonoztam. Fekete dzsekim mellett elég mutatósan festett a Navinés fehérje, melyet megjegyezve indultunk el a csöpögő esőben. Amint a teaház ajtaján beléptünk, szinte gombnyomásra szakadni kezdett a víz a kint lévő emberek nyakába, amelyik csepp nem ütközött akadálynak, az hangos koppanással a járdán végezte. Zora alakját követve egy elkülönített résznél ültünk le, ahol a zajok szinte csak gondolatfoszlányokká váltak. A másik példáját követve én is megszabadulok a vizes kabátomtól - maradva a fekete nadrágos - szürke inges felszerelésnél. A szöszi felvesz egy kellemesnek ígérkező rendelést, és bár minden bizonnyal ittam már ezt az íz-párosítást, mégsem jutott eszembe, hogy milyen is.
Számat elhúzom az ironikus válaszát hallva, de nem vetem el az ötletemet, mely szeri t ha nagyon kéne, akkor az ajtó X irányba van Y asztal mögött. Furcsa nekem ez a hely, kicsit feszengek is, bár nagyon remélem, hogy ezt ő nem veszi észre. Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy ez csak az inges szerkóm miatt van, de azt a világért sem ismerném el, hogy a lány válasza miatt görcsölök. Olyan érzéseket ébresztett fel bennem pár hónapja, amitől köpni-nyelni sem tudtam. Beth fél éve elmentnés az ő gondolatait egyre jobban a velem szemben ülő vette át. Esténként nem Lizire gondolok, hogy merre lehet és mit csinálhat, hanem Zorára. És az rengetegszer merült fel bennem, hogy vajon gondol-e még az első, sikertelen házasságának férfi tagjára. Így, bár nem akartam ilyen gyorsan és nyersen fogalmazni, a véleményét kértem.
- Helyes.
Nyugtáztam ennyivel, hogy húzza, vagy legalábbis próbálja húzni az időt. Ez a része a legnehezebb egy kapcsolatnak, akár marad az baráti állapotban, akár többé növi ki magát. Így nem is szóltam semmit, amíg ki nem hozta a cica a teát még mindig levakarhatatlan vigyorral, ami igencsak bökte a csőröm és mostani állapotomban nem voltam messze, hogy megjegyzem neki a dolgot. Mégis inkább lenyeltem a belőlem kikívánkozó negatív érzelmeket és pillantásom ismét Zorán állapodott meg. Lehet nekem kéne kezdenem, sőt, egyre biztosabban érzem, hogy nekem kell tennem valamit. Mélyet sóhajtva belertúrtam a hajamba és belekezdtem valamibe, aminek még nem láttam a végét.
- Jó, én.. Nem akarom, hogy bajod essen. Lelkileg, testileg, fizikailag, szóval a legjobb az lenne, ha..
Jó kezdésnek indult de lehet Zora számára nem lesz olyan jó a befejezés. De mellettem nem találhat meg olyan dolgot, ami őt boldoggá teheti. És ha valamot nem akarok, hát akkor az az, hogy szomorúnak, összertörtnek és elhagyatottnak lássam. Nem. Ebből kinőttem, mikor Beth nemet mondott.
- ...Ha én most elmennék.
Nehezebben sikerült kimondanom, mint akartam és halkabbra is sikeredett. Megmarkoltam a dzsekim és s táskám, felálltam és megindultam a függöny rése felé, melyet a pincér nagyon aranyosan összehúzott nekünk. Így lesz a legjobb. Neki.

Luna


Blanka, a hatalmas és órákon át tartó tanulás után, ami közben természetes mást sem csinált csak játszott, kínlódott, evett, ivott, szóval mindent, csak azt nem amit kellett volna édességet kívánt. A nehezebb út  az lenne hogy inkább a tanulással foglalkozik mint hogy sütizzen, de mivel ez a nehezebb ezért könnyebb lejönnie a faluba egy sütiért, mint lelkiismeretesen tanulni.
Amikor leért a faluba már messziről megcsapta őt a cukrászda édes illata.
Beült a sarokban lévő üres asztalhoz.
~Most a szokásosnál is többen vannak. Biztosan kiélvezik még a rövid őszi melegebb időt.~ Igaz, a cukrászdában elég meleg van még télen is. És most is elég meleg van , főnleg a kinti időhöz képest így Blanka le is vette a kabátját, sálját és sapkáját. Lerakta őket a mellette lévő székre és a felszolgáló már jött is hogy felvegye a fiatal hölgy rendelését.
-Egy dobos tortát kérnék és egy narancslevet.
Blanka hátradőlt a székben és csendben várta amíg a rendelése megjön. Közben nézte az utcán sétáló embereket és ahogyan hullanak a fákról a levelek a földre.

Blanka
ruha

Már két napja itt vagyok, és még semmi elfogadhatót nem csináltam. És az elfogadható alatt én a balhét értem. Még senki nem ismer, de én azt akarom, hogy tudja meg az egész falu, hogy Luna Cox itt van, és azt akarom hogy ismerjenek. Az már mellékes, hogy szeretnek-e vagy sem, de a lényeg az, hogy ha valaki megkérdezi egy másik embertől, hog ismeri-e Lunát, akkor azt mondja, hogy igen, ismerem. Ezzel szemben még semmi különöset nem tettem az elmúlt két napban, még csak a kastély feltérképezését sem kezdtem el, amire apu külön felhívta a figyelmem. Most viszont végre van időm erre is, bár az igaz, hogy eddig is volt, mivel órákra nem mentem be, de a lustaság nagyobb volt, mint a kíváncsiság. Úgy tervezem, hogy lemegyek a faluba, és ott nézek először körül, így felveszem a kedvenc bőrdzsekim, és útnak is indulok. egész hamar leérek, és egy darabig csak bolyongok az utcákon, míg egyszercsak valami finom illatot meg nem érzek akkor, mikor valaki benyit egy ajtón, épp mellettem. Az édesség incsiklandozó illata teljesen rabul ejt, így nem is késlekedem, azonnal belibbenek a cukrászdába. a bajok keresésénél már csak az édességeket szeretem jobban, de azokat nagyon. Egyenesen a pult felé veszem az irányt, ott aztán gyorsan kiválasztom, hogy mit szeretnék, s választásom a franciakrémesre, és egy pohár vízre esett. Elég sokan vannak itt, nincs egy szabad asztal sem, így kénytelen vagyok valakihez betársulni, így egy lány felé megyek, aki egyedül ül az egyik asztalnál. Minden előzetes bejelentés nélkül leteszem a hátsó felemet a székre, s a tálat, benne a sütivel magam elé teszem, s ügyet sem vetve a lányra eszem a jólmegérdemelt jutalmam.

Luna

ruha

A felszolgáló épp hogy csak letette az asztalra a tortát és a narancslevet az asztalra amikor egy lány bepattant a harmadik székre az asztalhoz.
Blanka érdeklődően nézett rá hátha mond valamit a lány, de mivel nem mondott ezért
Blanka szólt a lányhoz.
-Igen, leülhetsz persze.-Nem egy túl flegma lány ő, sőt, kifejezetten kedves, de megzavarta a sütizését amire már úgy várt. Blanka beleszürcsölt a narancslébe és bekapott egy falatot a sütijéből.
-Ha már ideültél. A nevem Blanka és rellonos elsős vagyok. Te?
Kinézett az ablakon és belemerült a gondolataiba. Mire feleszmélt el is felejtette őket, pedig biztos volt benne hogy vagy fél percig bambult maga elé. Ránézett a lányra. Végigmérte őt és egy újabb falatot kapott be a tortájából. Sokáig rágta, élvezte az ízeket. Még jó hogy lejött. Nem is tudna most a tanulásra koncentrálni mint ahogy eddig sem tudott. Pedig eldöntötte hogy ebben az évben jó pontokat fog szerezni a suliban és be fogja bizonyítani mindenkinek hogy tud ő ha akar.
Beugrik neki hogy milyen rég találkozott már olyan emberrel akivel olyan jóban van és hiányoztak neki az ölelések és a nevetések. Fiatal kora ellenére mindig szerelmes volt. De már rég nem érezte azt a bizsergető érzést amikor elmegy mellette egy fiú és beleremeg az egész teste.
Szürcsöl egyet a narancslevéből és eszi tovább a sütijét.

Blanka

Egyetlen gyengém van, aminek nem tudok ellenállni, és az az édesség. Legyen az bármi: torta, muffin, csoki, vagy csak egy fagyi, nem tudom megállni, hogy ne vegyek, és egyek belőle. Nagyon édesszájú vagyok, és ezt már sokan mondták nekem, még hogy egyszer majd cukorbeteg leszek, és ami a legviccesebb, hogy "egyszer majd cukortúladagolásban fogok elhunyni". Ezen jót röhögtem akkor, de mostanra be kell látnom, hogy talán igaza lehet, és vissza kéne fognom a túlzott édességevésből, de ez nagyon nehéz. Talán megálljt tudnék parancsolni magamnak, ha érezném, és látnám, hogy hízok tőle, de nem, még az se, ugyanolyan vékony vagyok mint mindig, így nem tudok leállni.
Most is, amint megérzem ezt a mámorító illatot, ami a cukrászdából jön ki, egy percig sem késlekedem, s berobogok. A sütivel, és a vízzel egy lányt célzok meg, s szó nélkül letelepszem elé, egyáltalán nem zavartatom magam. Miért is tenném? Csak nem zavarja őt a társaságom. Ha meg igen, hát akkor így járt.
- Nyugi nem zavarsz, nyugodtan maradhatsz. - felelem neki, egy bajos mosolyt villantva, majd minden további nélkül folytatom a krémes evését.
- Luna. Luna Cox, szintén elsős rellonos. - mutatkozom be én is, ha már ő is megtette, majd folytatom a süti elfogyasztását. Mikor ezzel is végzek, lábam kecsesen felteszem a mellettem lévő székre, s hátam a falnak támasztom, s tekintetem a lányra helyezem.
- Te mióta vagy itt? És mennyire ismered a kastélyt és környékét? - kérdezem felvont szemöldökkel, majd körbetekintek, és mindenkit végigmérek. Ők itt nemsokára mind meg fognak ismerni, s ha bárkimegkérdezi, hogy ki vagyok, biztos tudni fogják rá a választ.

Imádja a dobos tortát. Ha le kell őt foglalni és épp hiperaktív kedvében van ezzel le lehet őt nyugtatni. Illetve ettől csak jobban felpörög, de amíg eszi addig csendben és nyugdton van. És igazából utánna is, mert a sok cukortól felpörög, csak mozogni nem bír. De nem igazán érdekli, egyszerre egy egész tortát be tud falni, de most természetesen visszafogja magát.
-Nem rég. Pár hónapja érkeztem csak. A kastélyt már nagyjából bejártam a környékét még nem teljesen, de már ismerek pár jó helyet. És te?
Blankának nem igazán tetszik amikor a lány a cuccai mellé dobja fel a lány mellé. Eléggé illetlenség ilyet csinálni, főnleg így hogy nem is ismerjük egymást és idepattan kérdezés nélkül. Blanka nem egy hirtelen haragú ember, de vannak dolgok amivel igazán ki lehet húzni a gyufát. Megfogta a széket, amin a cuccai és a lány lába voltak és szépen maga felé húzta és egy gúnyos mosolyt intézett a lány felé.
Mivel Blanka látta hogy a lány már befejezte a sütije elfogyasztását ezért úgy gondolta már nem kíván jót étvágyat. Nincs most túl sok kedve a társasághoz, a sütijével szeretne kettesben lenni, de ha már itt ez a lány megismerkedhetnének, úgy sincs még olyan sok ismerőse. Ha befejezték a sütizést, talán elmehetnének valahova és ha jobban megismerkednek még akár jó barátnők is lehetnének és kibeszéhetnének együtt mindent és mindenkit. Úgy is hiányzik neki valaki akivel meg tudna mindent beszélni. Ahogy belegondol hiányzoni kezd a barátnője akit már rég nem látott és rég beszéltek. Lehet hogy most ő otthon már talált egy másik barátnőt akivel jobban érzi magát mint Blankával.
Elhesegedte a csúnya gondolatokat maga elől és a sütije utolsó falatját is bekapta. Leöntötte a maradék narancslével és a lány felé fordult.
-Szóval, nincs kedved elmenni valahova? Nem sok embert ismerek itt és jó volna valakit a barátomnak tudni.-mosolyog a lányra.

Ahh nem a legjobb embert választottam, hogy körbevezessen. Bár nem mondott sem igent sem nemet a kérdésemre, szóval ki tudja, lehet, hogy talán nem is akar a társaságomban lenne. Ez mondjuk absurdum, ki ne akarna velem lenni? Nincs ki mind a négy kereke annak, aki inkább választja más társaságát, mint az enyémet. Tudom, ez kicsit egoistán hangzik, de hát istenem, én az vagyok. Nem szeretem, ha nem én vagyok a központban, és nem én vagyok a téma, akiről mindenki beszél. Során mondták már életemben, legfőképp rossz előéletű, szegény emberek, hogy nőjjek már fel végre, és fogadjam el, hogy nem körülöttem forog a világ
- Én még csak két napja érkeztem, és ebből kifolyólag senkit, és semmit nem ismerek itt, ezért kéne valaki aki körbevezet. - mondom egy bájos vigyor kíséretében, majd lábam a székre teszem fel, épp a lány cuccai mellé, ami láthatóan nem tölti el nagy örömmel, de az arckifejezése engem annál inkább. Pillantásommal akár ölni is lehetne, s gúnyos mosolyára csak egy fintorral felelek, mikor a széket elhúzza a lábam alól, így azok a földre kerülnek, s a sarka hangos koppanással ér földet. Kérdésére aztán kérdőn nézek rá, először nem tudom, hogy ez a rózsaszín hajú leányzó komolyan gondolja-e amit mondott, vagy csak viccelődni akar. Barátkozni? És velem? Nekem még igazából soha nem volt egy rendes barátom, akivel mindig mindent meg tudtam volna beszélni, ezt a szerepet is anya töltötte be, bár igaz, hogy vele sokszor nem volt könnyű, főleg az utóbbi időkben, mikor drog, és egyéb problémái voltak.
- Most komolyan beszélsz? - kérdezek vissza, felhúzott szemöldökkel, egyenesen a lány szemeibe nézve. - Hát... felőlem. Menjünk valamerre. Én is szeretnék már egy igazi barátot magam mellett tudni. - mosolyodom el, sem most már nem egy kényszerített műmosoly, hanem egy valódi, szívből jövő.

Blanka felállt az asztaltól és odament a pulthoz fizetni, majd visszaült a székére.
-Igen, teljesen komolyan.-Mosolyog Lunára.- Merre akarsz menni? Mármint a kastélyban menyjünk valamerre vagy valahol a kastély környékén nézzünk szét?
Kinézett az ablakon és gondolkozni kezdett hogy mit is mutathatna meg a lánynak, vagy éppen mit nem ismer még ő amit megnézhetnének ők? Jó volna valaki olyannal is menni aki ismeri a helyet, mert Blankától kitelik hgy simán eltévednek.
Gondolkozni kezd hova lehetne menni, olyan helyre kellene menni ahol lehet valami izgalmasat csinálni, mert nagyon fel van most pörögve Blanka.
Rápillantott az órára és látta hogy már fél6 van. Odakint már rég sötét volt, hisz már fél 5-5óra körül kezdett sötétedni.
-Úr isten, már ennyi az idő? -nézett kérdőn és szemöldökét felrántva Blanka.- Figyelj, holnap az első dolgom az lesz a reggeli után hogy megkereslek és elmegyünk valahova de lassan vissza kellene menni a kastélyba, mert hát igazából, még semmit sem tanultam a holnapi óráimre sem. -mondta elszontyolodva.
Felállt, felvette a kabátját, a sapkáját és a sálát és megállt a lány előtt.
-Hazafelé beszélgethetünk. Felszólítva ezzel a lányt hogy jó volna és egyértelmű ha ő is jönne.
Intett az ottlevőknek és elindult az ajtó felé szép lassan hogy Lunának legyen ideje eldönteni hogy jön-e vagy mit csinál. lépésenként hátranézett hogy lássa hogy halad a lány.

April;;

Ma is jól felöltöztem!
Fürge róka lábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp, jön Vuk! Miért szereti Lucus annyira? Mert az a kis róka bátor volt, és kicsi mégis ügyes és talpraesett! Erőt merít ebből, úgy látja, van még mit megtanulnia magáról. Picit dolgozik benne a kisebbségi komplexus abban a tekintetben, hogy bár próbálkozik, még nem érzi úgy, hogy sikerült volna a tesókig felkapaszkodnia. Pedig a cél ez, szeretné őket beérni, mert nagyra becsüli őket. Az egyéb kötelezettségeiben is vannak olyan emberek, akiket maga elé rak mintának, na, nem egy példaképnek, olyat ő nem tart, csak kijelöli velük, vagy rajtuk keresztül az utat, amit majd be szeretne járni.  
Hűvös ősz van már, lassan átcsap télbe az időjárás, egyre jobban kipirul az arcocskája egy-egy séta után. Összehúzza kabátját, és örömmel szeli át a szokásos útvonalat a falu és a kastély között, de most nem a cukorkabolt a cél. Egyrészt, van nála, másrészt meg, most egy jó meleg italra lenne szüksége, talán egy finom teára. Lehetne mondjuk egy bögre citromos, vagy nem is, barackos, mondjuk a zöldteát se vetné meg. Nehéz kérdés ez. Mikor leél, és benyit a belül kellemesen meleg Teaházba, nagy mosollyal az arcocskáján kezd kibontakozni a kabát szorításából. Még nem pillantott elsőre körbe csak a pincérlány mosolygott rá kedvesen, akitől végül egy finom különlegességet rendelt, és mondta, hogy majd az asztalkához kéri, ahová leül.    
Ekkor pásztázta át a helyet először, majd egy lányra tévedt a tekintete, nem véletlenül. Mindenki nézett rá, ez nem tűnt valami kedves gesztusnak, nem bírja a bámészkodókat. Arról nem beszélve, hogy úgy tűnt jókedvet kell csempészni a napjába, hát mire másra lenne jó Lucica, ha nem erre? Bátor léptekkel csökkentette a távolságot maguk között, odaérve pedig elég lelkesen kezdett bele.  
- Szia, leülhetek ide? Luca vagyok egyébként. Téged nem zavar ez a sok ember?
Néz körbe rosszallóan, egy-egy ember el is veszi onnan pillanatokon belül a tekintetét. De mit lehessen tenni, Lucus őszinte, ez kikívánkozott belőle.

David
-késő éjjel-

Lexine

Blaskovits.

Ha szombat, akkor együnk hamburgert. Mert a szombat hamburger nélkül olyan, mint a péntek két pizza nélkül, a napok vicodin nélkül, az ünnepek alkohol nélkül, a születésnap hamburger és két pizza és vicodin és alkohol nélkül. Tehát szombat van, méghozzá este, egy rakat kreatív feladat után a kandalló melletti szobában, ideje lenne újból a faluba költözni, de a lényeg, hogy szombat este van, nem ettem még hamburgert, rám is fér, muszáj is, öltözzünk és menjünk! Az egész talán Pesten kezdődött, mint ahogy minden, ott a lakástól két percre lévő pizzéria volt a főhely, ahová a csóró művészdiákok összegyűltek. Most pedig minden szombaton a falatozó gyorsétterem, igazán nyerő páros: én meg a kaja, vagy az étel meg jómagam, hogy ilyen előkelően fogalmazzak. Meglehetősen más a helyszín, és mégis ugyanaz; a hangulat, a vicceskedő kiszolgálók, az emberek akik csupán enni szeretnének s magukban a kérdőjeleket felkiáltójelé tenni, igen, az étel minden problémára megoldás. Egy ruhakollekció megtervezése úgy jött létre, hogy éppen az egyik pesti étteremben ettem, néztem az arra betévedő és az ablak előtt elmenő embereket, a színeket, a hangulatokat fogadtam be a fejembe, s hirtelen a semmiből, mint derült égből polly, megszületett a terv. Siker lett. Dr. Nádori Pál azt mondaná, hogy ne szerénykedjen Karsa, úgyse áll magának jól. Én meg erre vállat vonnék, hiszen ki szerénykedik? A képmutató, a hazug, a mindent mástól elváró emberi lény, én nem. Amit tudok, tudok, amit pedig nem, nos igen, azt is meg fogom tudni.

Ing, sál, farmer, zakó, cipő. Egyszerűség mintapéldánya vagyok szombat este, a szokásos és még tipikusabb hamburgerhez sietve. A falu egyik része kihalt, másik részén megtelt zsúfolásig embertömeggel. Ki érti ezt, s kinek számít az értelme. A falatozó gyorsétteremben nincs tömegnyomor, alig-alig vannak, többnyire egyedül ülnek egy asztalnak kávét iszogatva és valamit eszegetve hozzá, miközben az életen, az itt látható személyeken morfondíroznak, vagy a munkájukon, esetleg az óráikon. Nekem kéne az előadás kapcsán is agyalnom, ja tényleg, nem elég napközben, még most is, mert hajjaj. A pulthoz megyek, már mint régi ismerős köszönnek nekem, nem is kell mondanom mit kérek, már kapom is pár perc múlva. Addig kérdezgetnek, egy kis hülyéskedés is belefér, egy kis komolyság, újfent felmerül a ház, A Ház, meg minden egyéb. Jó ez a környék, jó ez a hely. Kész a hamburger, mindennel együtt, még szívjuk egymás vérét a kiszolgálókkal, aztán megfordulok, hogy helyet keressek magamnak, és rögvest kiszúrom hátul a kandalló melletti kis üres helyet. Falnak dőlve, édes asztal, kandalló oldalt, minden tökéletes. Odasétálok, érzelemmentességnek köszönhetően pont nem érdekel ki és mi van a helyiségben, lecsücsülök, előtte tálcát le, zakót le, kényelembe helyezem magam, előhúzom a könyvemet, Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz című könyvet, ami éppen három nappal ezelőtt érkezett egy borítékban egy levél mellett, a pesti Lilitől. Szokásunk könyveket ajánlani a másiknak, meglehetősen én jelenleg csak mágikus könyveket tudnék küldeni, de azért szerencsésen feltalálom magam. Ez a könyv pedig...ez a Grecsó...hát mit ne mondjak... bár inkább még nem mondok semmit, majd az elolvasása után, úgyis megírom a kis Lilikének az összegző véleményt, ez a szabályunk, olvasunk és kritizálunk.

A világ kiszakadt, a hamburger ízes.

Manda <3

Oli

Összekoccantom a poharainkat és szó nélkül leborítom a torkomon az italom tartalmát, aminek bizonyára kellemesebb izé van, mint az övének, holott, nem szeretem a whiskyt, bár tény és való, hogy elég embereset tud ütni, ha a delikvens elégséges mennyiséget tölt magába. Bár nem vagyok az nagy ivós, van egy kevés tapasztalatom és nem azért, mert sokat vagyok a csárdába. Figyelem az arcát, amint hamarosan meg is látszik az bájital eredménye. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, ahogy figyelem, ahogy megissza a borzalmas ízű löttyöt. Leginkább dínó pisihez tudnám hasonlítani, legalábbis ha valaha valaki kóstolna ilyesmit, szerintem pontosan ilyen íze lenne. Bár erre nem sok esélyt látok, azt viszont tudom, hogy nem épp a legkellemesebb bevenni az ilyen bájitalokat, mert a legtöbbnek borzalmasan rossz íze van. Viszont én már gyakorlott vagyok benne, orrot befogni és még csak véletlenül se érjen a nyelvedhez, szimplán csak le kell önteni a torkodon. Talán elmondhattam volna neki, de ezért a fintorért bőven megérte a dolog. Figyelem ahogy ledobja a poharat, gyorsan magam elé húzom, whiskyt töltök bele majd a sajátomba is, visszalököm felé a poharat majd ismét a pultra ugrom majd onnan mellé.
- Úgy nézek ki, mint valami mocskos díler?
Azt gondoltam, legalább egy kicsit bizalomgerjesztő vagyok, de erre a megjegyzésre nem tudok másként reagálni. Ha megakartam volna ölni, egyszerűen csak hagytam volna elvérezni itt a csárda közepén, mégsem tettem. Megfogom a pólója alját, felhúzom és a seb elé teszem a kezemet.
- Csiribí meg csiribáá...abrakaradabra...
Próbálok komoly fejet vágni hozzá, mintha iszonyatosan koncentrálnék, majd színpadias mozdulattal elrántom a kezemet, hogy megnézhesse a sebet, ami olyan mintha több hetes lenne. Vágok egy lekezelő grimaszt, felhajtom az italomat és nekidőlök a pultnak, csak lazán.
- Nagyon szívesen.

Lexine

Zoey Rutherford

Elérkezett a bogolyfalvi hétvége, és vele az a vasárnap is, ami már egy ideje piros felkiáltójellel díszlett maga eszkábálta naptárában. Amikor visszatért az iskolába, még nem nagyon volt elképzelése arról, hogyan tovább, de ahogy egyre inkább belerázódott az itteni életbe, úgy kezdtek körvonalazódni a fejében különféle tervek. Ezek közt szerepelt az is, hogy ha már elhagyta a tizenhatot, sőt, lassan a nagykorúság felé araszol, akkor megpróbáljon a lehető leginkább függetlenné válni attól a bizonytalan támogatástól, amit a szülei jelentettek. Amikor elkezdett munkát keresgélni, kicsit elszomorodva vette tudomásul, hogy a cukrászdában már teltház van - nagyon élvezte annakidején Runáék maid caféjában a sütemények dekorálását, a marcipánfigurák készítését és a többit, de ez van. A Bestiában nem próbálkozott, elvégre sose volt állata és valószínűleg akadnak nála jóval megfelelőbb jelentkezők is. Miután végigböngészte az apróhirdetéseket, végül bátorságát összeszedve a Pillangóvarázsnak szerkesztett egy takaros kis levelet, és azóta bagoly útján több üzenetet is váltott a tulajjal, akivel mára beszéltek meg találkozót.
Ami az öltözetét illette, fekete ing, szürke zakó és hasonló színű nadrág alkották- semmi feltűnő, de tiszta és rendezett megjelenést kölcsönzött, már amennyire ez lehetséges volt. Készülődés közben a nagymamája szavai visszhangoztak a fejében, úgyhogy legalább megpróbálta kifésülni és megregulázni örökké kócos tincseit, de nem sok látható eredménnyel. Miután jóval korábban indult el a kelleténél, mire leért a faluba, még mindig maradt vagy húsz perce, amit jobbára nézelődéssel töltött, próbálva megnyugodni. Nem kicsit izgult, de valahogy legyűrte az érzést, azokat a módszereket alkalmazva, amiket az illúziómágia során tanult meg. Amikor öt perccel a megadott időpont előtt belépett a Pillangóvarázs ajtaján, egyenes tartása és mozdulatai nem árulkodtak arról, hogy tartana a rá váró dolgoktól.*
- Jó napot!-*Köszönt, a pulthoz lépve.*- Rutherford kisasszonnyal lenne megbeszélt találkozóm.-*Maga is meglepődött, mennyire tisztán, nyugodtan csengett a hangja, de valahol lélekben csak bólintott rá - nincs mitől tartania, még ha el is rontja, senki sem fogja hosszasan kioktatni vagy másként leckéztetni. A recepciós utasításainak megfelelően tette meg aztán a következő lépést, a fotelok felé, hogy várakozzon, vagy épp az emeletre vezető lépcsősor fokait szedve felfelé.