Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

A vizsgáim nagyobbik részén hála az égnek túl vagyok, így már csak pár könnyebb számonkérésen kell megerőltetnem magam. Idén sokkal nehezebbnek ítélem meg ezt az időszakot, többet kell küzdenem a jó jegyért és ez baj, mert ezidáig nem erőltettem meg magam rettenetesen, hiszen szerencsésnek mondhatom magam, amiért könnyen megjegyzem az órán hallottakat és általában elég is volt egyszer áttanulni az anyagokat, majd elmenni vizsgázni. Egy évvel a nagy záróvizsgám előtt azonban én is megérzem a felelősséget és azt, hogy ennyi már nem lesz elég a következőkben. Ricsi eddig folyton csesztetett, amiért sokkal kevesebb energiabefektetéssel is jobb jegyet szereztem nála, tehát már nem szólhatna be, igaz nem közlöm senkivel sem az e fajta gondjaimat, ezek csakis rám tartoznak, meg amúgy ki a francot érdekel.
Az túlzás, hogy most van egy kis szabadidőm, mert az sosincs, esetleg ha tudatosan félreteszem a dolgom és én pontosan így teszek. Le kéne szaladnom a faluba, de ha beugrok Gwenhez, akkor a lány magánál fog tartani órákon át és ha bevallanám neki, hogy vissza kéne mennem tanulni, akkor a fejemhez várja minden bizonnyal, hogy mennyire meggondolatlan és szétszórt vagyok, amiért nem hoztam le hozzá a könyveimet és irataimat, pedig tanulhatnék nála is. Ellenben, ha nem megyek be hozzá, akkor megsértődik, mert tudom, hogy számít rám, még főz is kedvemért. Kicsi taj paraszt legyek, vagy nagy? Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémám.
Szaporán lépkedek le a lépcsőkön és hamar az iskola főbejáratánál termek, ahol viszont már nagyobb a tömegforgalom és lassítok is. Még nem egészen vagyok a kapuban, amikor felpillantok a kissé nedves murvasétányról. Megtorpanok. Hosszasan bámulok előre és fürkészem az ellenkező irányba baktató lányt. Annyira ismerős! Egy nagy frászt, tökéletesen tudom, hogy ki az a szolid öltözetű, a báránynál is ártatlanabb arcú lány. Ő nem az a személy, akit csak úgy el tudnék felejteni, az első szerelmét senki sem hagyja elveszni a ködben, hiába lett úgy vége, ahogy. Arcom komollyá és szomorúvá válik, elfelejtem az úticélomat és minden egyebet is, helyettük ezernyi emlékkép szabadul fel bennem.
Hogy hívnak? - kérdezi tőlem őszintén, mire minden reményem szertefoszlik. Fogalma sincs, ki vagyok, az emlékei egy hét után sem tértek vissza. Úgy tűnik, elveszítettem azt a lányt, aki beleesett a Dunába. - Zalán - válaszolom neki nagyot nyelve, látszólag nem is érti, miért szomorodom el ezen az új ismerkedésen ennyire. Azóta elvileg már tudja, hogy ki voltam neki. Vele maradtam és imádkoztam, hogy egy reggelen újból felébredjen a régi énje, de nem így lett. Újrakezdtem vele mindent, az egész addigi kapcsolatunkat, igen ám, de ő már egy más lánynak tűnt és magam sem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz, míg a végén nem bírtam tovább és elmenekültem.
De mit keres itt a kastélyban? Úgy tudtam, hogy Seoulba költözött. Nem bírok elrejtőzni az emlékektől, de a számtalan kérdésektől sem. Örülök, hogy újra találkozunk, de most a meglepettség nagyobb hatást kelt bennem, mint bármi egyéb. A dermedtségemből felrázódok, mikor meglátom, hogy megbotlik a kapunál és elesik. Ő biztosan nem vett észre eddig, lehet nem is lenne jó, ha újra találkoznánk, ám az ilyen gyerekes viselkedésből már kinőttem. Ha valóban egy iskolában fogunk tanulni, akkor felesleges kerülgetnünk egymást. Egy mély sóhajt követően odalépek hozzá. Pont úgy fest, mintha mit sem változott volna, noha nem állítom, hogy ez így is van. Észreveszi, hogy odaérek hozzá, majd rögtön felpattan. Köszönnék neki, érdeklődnék az állapotáról, de rám néz és a tekintete legalább annyira rémült, akár az enyém volt az imént, amikor megpillantottam őt. Tökéletesen érződik rajta, hogy küzd a feltörő könnyeivel, szóval emlékszik rám, vagyis az új Zalánra, akit ő a balesete után ismert meg. Zavarodottan sütöm le tekintetemet, erre észreveszem, hogy kikötődött a cipőfűzője. Lassan guggolok le szavak helyett és továbbra is lesütött szomorkás szemekkel kötöm be a fűzőket, mielőtt megint elesne bennük.
- Nem esett bajod? - kérdezem meglehetősen higgadt és elégikus hangon, miközben megcsinálom a hurkot és meghúzom a kész csomót. Felegyenesedek, hogy szemeibe nézhessek. Legalább egy fejjel lettem magasabb nála az elmúlt évek alatt.
Eszeveszettül rohanok az ispotályba. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett a barátnőmmel, amitől a sürgősségire került. Beszaladok az épületbe, ahol levegőért kapkodva kérdezem meg a recepcióst, hogy hova vitték be őt, mire mondanak egy irányzékot és folytatom a rohanást, Zalán futását. Körülöttem mindenki átkozott szavakkal illet, micsoda egy neveletlen kölyök, aki így mer szaladni egy neves ispotály folyosóin. Megtalálom a sürgősségi ajtaját, mely nyilván zárva van, nem lehet oda csak úgy berontani, pedig nagyon megtenném. Nem vagyok egyedül, Panka szülei egyből észrevesznek és odajönnek hozzám. - Bizonyára megcsúszott a Duna parton és beleesett a vízbe - kezdi el a magyarázkodást az anyja, aki már-már saját fiaként tekint rám és együtt érzően teszi karját a hátamra. Több mint egy éve járunk és még csak tizenhat éves leszek, de ők máris befogadtak. Könnyektől csillog a szemem és ezt hallva nem csak a nagy igyekezettől veszem szaporábban a levegőt. Vagyis igazak a hírek. - Erősen beverhette a fejét, mivel még nincs magánál - teszi hozzá az anyja és hangjából árad a félelem. A nap maradék részét az ajtó előtt töltöm, kezd beesteledni és az idegesség leszívta az összes energiámat. Aludhatnék, de nem tudok. Az orvos néhány órával éjfél előtt jön ki papírokkal a kezében, a szülők azonnal odamennek hozzá érdeklődni, míg én a padon maradok és hallgatózok. - Magához tért - közli a csodás hírt, noha hangja kétségekkel teli. - Azonban... úgy tűnik, kisebb agykárosodást szenvedett. Az életfunkciói rendben vannak, az emlékezete viszont hiányosnak bizonyul. Erről önök tudnak jobban megbizonyosodni - közli a tényleges állapotot az orvos és szabad utat enged a hozzátartozóknak, hogy mehessenek. Én is felállok és követem a szüleit, de sokkal mögöttük lépek csak be a szobába. Már akkor éreztem...  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Mindig mondták nekem, hogy a világ hihetetlenül kicsi, de én nem hittem volna, hogy ennyire. Ezt pedig kifejezetten zavarónak éreztem, ugyanis a velem szemben álló fiúról még mindig nem tudtam sokat csak azt, amit végül elmondott nekem azon a napon, hogy utoljára láttuk egymást. Ezer és egy alkalommal hallgattam le az üzeneteit, miközben folyamatosan folytak a könnyeim, és nem tudtam mit tenni, hiszen azt mondta, hogy többé nem akar látni, hogy vége van. Nem kifejezetten értettem az okot, hiszen még a saját nevemre sem emlékeztem, de úgy néz ki az amnézia nem törli ki az emberi érzéseket. Ugyanis olyan erős fájdalmat éreztem, amit talán ritkán, vagy még soha. Nem voltam ebben biztos, de azt tudom, hogy amikor elment nehezen kaptam levegőt és sírtam. Magam sem tudtam pontosan miért, csak a tudatalattim súgta meg, hogy sosem fogom többé látni ezt a gyönyörű fiút, akinek most keserűséget okoztam. Akkor még abban sem voltam biztos, hogy milyen ember voltam, de azt tudom, hogy eléggé gyűlöltem magam, amiért egy ilyen szép arcot torzítottam el a bánattal. Az üresség érzés sem maradt el, ami talán a mai napig megmaradt attól függetlenül, hogy egy kis idő után már tudtam boldogan mosolyogni és voltak barátaim Szöulban. Jót tett a környezetváltozás, viszont az csak ideiglenes volt, anyáék visszahelyeztek a természetes közegembe, és hihetetlenül rövid idő után futottam össze megint Zalánnal. Az arcának minden egyes vonása az emlékezetembe vésődött, a fekete, tenger mélységű pillantása, a határozott vonalú orra, az ajkai, amiket akkor mereven tartott és összepréselt. A fehér, szinte porcelánbőre, ami mellett az enyém pár árnyalattal sötétebbnek tűnt. A sűrű, egyenes haja, ami annyira fájdalmasan selymesnek tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a tincseit, de mégsem tettem semmit. Ha akkor másképp cselekszem, akkor sosem történik meg mindez? Nem tudhatom, ezért csak figyeltem ahogyan lehajol, és ahogyan a cipőfűzőmmel bíbelődött megrohant néhány érzés, néhány benyomás. Puha és nagy keze volt, amiben az enyém egészen elveszett, és a bőrének finom illata jelent meg az agyamban. Éreztem ahogyan két apró könnycsepp gördül végig az arcomon és hullanak le Zalán mellé a földre, én pedig gyorsan letöröltem őket, hogy mire felnéz, már ne láthassa őket. Áruló könnyek.
Próbáltam valamennyire összeszedni magam és rendszerezni a vonásaim előtte, habár volt egy olyan érzésem, hogy ez felesleges próbálkozás, mert ha tényleg igazán ismertük egymást, akkor nyilvánvalóan olvas belőlem.
- Nem. Azt hiszem. – motyogtam magam elé, ami igazából ha úgy vesszük neki volt, mert a lábaim előtt kuporogva kérdezte. Arról nem kívántam beszámolni neki, hogy amúgy nem, nem vagyok rendben, ugyanis akkorát zakóztam, mint a ház, és nagyon fáj a térdem, mert lehorzsolódott a bőr és tiszta piszok lett, mert ez mellékes, meg amúgy is kibírom. Ahogy emelkedett feljebb és magasodott fölém, én úgy hajtottam hátra a fejem, hogy rendesen rá tudjak nézni, de még mindig nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, ezért csak közelebb léptem hozzá, amitől a távolság közöttünk elég vészesen megcsappant, csak centik voltak közöttünk. Teljesen önkéntelenül tettem, nem gondolkoztam rajta, hogy vajon ez helyes-e, és az sem számított most, hogy mennyire csúnya véget érte a kapcsolatunk. Itt voltunk ketten, és ez volt minden, ami abban a pillanatban nekem fontos volt. Talán még most is szeretem, hiszen az űrt már nem éreztem a mellkasomba, viszont a kitöltött egészbe vegyült némi fájdalom is. Észre sem vettem azt, hogy a kezem elindult az arca felé, csak akkor tűnt fel, amikor már a bőréhez értem, és a hüvelykujjammal megsimogattam egy bizonyos pontot.
- Itt – kezdtem bele remegő hangon, miközben kerültem a tekintetét – Van egy gödröcskéd. Még akkor is, amikor mérges vagy.
Fogalmam sincs, hogy ezt miért közöltem vele, de éreztem, hogy a kezem remegni kezd a bőrén, és csak ezután pillantottam a szemeibe. Nem tudom régen milyen érzés volt ez, de most olyan határozottan vesztem el a pillanatban, hogy valósággal belefulladtam. Akaratlanul is a baleset jutott eszembe, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csak némán bámultam a tekintetét, és a szám szélét rágcsálva kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon most mit kéne tennem vagy gondolnom, mert nem voltam biztos abban, hogy mi a helyes és mi nem. Az biztos nem az, hogy a bőrét tapizom, ami amúgy majdhogynem puhábbnak hatott az enyémnél, még az arcszeszének is éreztem az illatát, ez pedig rádöbbentett arra, hogy bizony, pofátlanul betolakodtam az intim szférájába, amitől még inkább zavarba jöttem és vörösödni kezdett az arcom. Annyira lehetetlen és szörnyen bizonytalan ez az egész helyzet, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Nehezen veszem a levegőt, meglehet kis ideig el is felejtek lélegezni, ahogyan meglátom velem szembejönni az életem első szerelmét. Azt hittem, sikerült elfelejtenem őt, noha be kell vallanom, nincs ember, aki elfelejtené az exeit, különösen az első szerelmet az életben. Több szempontból is az első számomra Panka, egy biztos: még soha senkiért sem küzdöttem annyira, mint érte. Najó, Ricsivel való veszekedésem sem volt semmi, de a bátyám esetében mégis éreztem, hogy feltehetőleg minden rendben lesz, a félvérségi kapcsolatunk miatt nehezen tudnám őt elveszíteni véglegesen, nem úgy, mint az előttem épp hasra eső lányt. Szomorú véget ért a mi kapcsolatunk és talán én kerültem ki a gonosz pasasként belőle, azonban nekem is megvan a saját nézőpontom, amit megértve lehet már nem is tűnök szemétnek. Mert bizony küzdöttem érte, ő nem is gondolja - hacsak szülei meg nem mondták neki -, hogy ott ültem vele egy teljes napon keresztül a kórházban és csak egy-két fal választott el minket, majd miután kiderült, hogy elvesztette az emlékeit, képes voltam újrakezdeni vele az egész egy éves kapcsolatunkat. Ám Panka már nem a régi volt. Lehetetlennek tűnt kezelni a kialakult helyzetet, én is összezavarodtam. Nem tagadom, hogy azonnal megbántam a történteket, de muszáj megértő lennem önmagammal szemben.
Legutóbbi találkozásunk óta érettebb lettem, ezúttal nem futok el, ha látom, hogy elesik az úton. Odalépek hozzá, de már nincs is szüksége a segítségemre, azonnal felpattan. Zavaromban hajolok le a cipőjéhez, hogy bekössem a kikötődött cipőfűzőjét. Közben sikerül megszólalnom, de félek, hogy vajon ő mit gondolhat most, ennyi év után rólam. Egy elejtett könnycsepp, mely éppen a lábam mellett ér földet, elég jól kifejezi az esetleges érzéseit. Elhúzom szám sarkát és újból sóhajtok, hogy ezzel összeszedjem a sokktól még nem szertefoszlott erőmet, majd felállok és az arcára tekintek. Azt mondja, hogy jól van, én ezt pedig elhiszem neki. Nincs okom kételkedni a szavaiban, szóval amennyiben hazudik, vagy ferdít, azzal a törődésemet utasítja el és csak magának vét. Jelenleg már nem vagyok olyan helyzetben, hogy felelősségre vonjam a hitelességért, hiszen nem tartozik nekem semmilyen felelősséggel, csak egy srác vagyok, meglehet egy idegen, akinek immáron semmi köze hozzá és az érzéseihez. Mégis megérint az elkeseredett tekintete.
Zavartan hagyom, hogy közelebb lépjen. Nem tudom, mi a terve ezzel, de mégsem utasítom el magamtól, számomra ő még mindig fontos személy és kicsit sem olyan, akinek zavarna a közelsége, másfél év közvetlenség után, úgy érzem, szívem ketté hasad a fájdalomtól, noha nehéz megfogalmazni, mit érzek pontosan. Szeretem őt, csak már nem úgy, ettől még feltörnek bennem az emlékek, a jók és rosszak egyaránt. Nála jobb első csókot, első élményt és igaz szerelmet nem is találhattam volna, így hálával tartozom neki. A szokatlan közelségen kívül nem történik semmi különös, mely megbolygatná a körülöttünk elhaladó járkálók fantáziáját. Én nem nyúlok felé, ám el sem távolodok tőle, hagyom ahogy megérinti arcomat és ismét, megannyi év után is megtalálja azt a pontot, amit ő régen is annyira szeretett.
- Az mindig is ott fog maradni - válaszolom neki lesütött szemekkel. Nem hegről van szó, egyszerű gödröcskéről az arcon, ami mindenkinek van, kinek feltűnőbb, kinek elenyészőbb. Megérzem a bőrömön remegni kezdő ujjait, arca is eldeformálódik, pont mint akit egy hajszál választ el, hogy elsírja magát. Még mielőtt elvenné a kezét az arcomról, én sem tudok uralkodni tökéletesen az érzéseimen, így kézfeje után kapok. Szorosan és nem kevésbé férfiasan simul tenyerem a kezére, olyan érzést próbálva kelteni, mintha ezzel megszüntethetném a remegését és vele együtt a rossz, maró fájdalmát is. Őt érezve újraélhetem egy pillanat erejéig a múltat, azonban én is tisztában vagyok, hogy a jelen már más. Történtek dolgok, túl sok azóta, amik tudatják velem, hogy felesleges belemerülni a mesébe. Szeretem Gwent és sosem okoznék neki csalódást, viszont ez a szituáció teljesen más, köze sincs a felé irányuló érzéseimhez. Csupán emlékek, nagyon szép és az előttem álló csodálatos lány által megtestesülő foszlányok. Panka is fontos volt nekem és attól még, hogy vége lett, még neki is megadom a törődést és azt a tiszteletet, amit egy egykori szerelem érdemel. Nem dobom ki a kukába, mint egy szemet, csak mert már nem úgy érzek iránta, ahogyan régen. A szeretetnek több fajtája létezik, melyek egymástól függetlenek. A szeretet nem korlátos mennyiség, annyi van belőle, amennyi épp kell és az, hogy adok belőle valakinek, mástól még nem veszek el egy cseppet sem. Gwennek nincs oka aggódni, de Pankának sincs, nem fogok az utóbbi lánnyal gorombán viselkedni.
- Mennyire gyűlölsz? - kérdezem meg kemény tekintettel, miután elengedem a kezét. Ezt tudnom kell. Talán ő azt helyezi előtérbe az egész kapcsolatunkból, amikor elhagytam őt, megérteném és ha így lenne, már tudnám hogyan álljak a lányhoz. A szívem mélyén mégis feltör bennem az akarat, hogy emlékezzen és boldogan tekintsen vissza a régi időkre is, arra a sok szép pillanatra, amiket együtt töltöttünk.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Az egyik barátnőmmel megbeszéltük, hogy bevezet majd a sakkozás rejtelmeibe, ugyanis én csak amatőr szinten értettem hozzá és akárkivel is játszottam, az mindig megvert. Senkinek sem voltam nagy ellenfél, de időnként jó mókának tartottam ezzel a játékkal elütni az időt, ha épp nem volt más dolgom. Nem tartozott kifejezetten a hobbijaim közé ez a logikai játék, de a barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy segít fejlődni ezen a területen, csak legyek türelmes, legalábbis ezt mondta. Volt egy mini sakkjátékom, amolyan összecsukható táblácska miniatürizált bábukkal. Az elején mindig jól szórakoztam, de aztán mindig csak égtem, annyira béna voltam, úgyhogy nagy örömködésre adott okot már az is, ha az ellenfél jelentőségteljesebb bábuját sikerült leütnöm. Nem volt még olyan jó idő, de azért már nem lehetett szétfagyni és mindketten vágytunk már egy kis levegőre, úgyhogy kinn beszéltük meg a találkát a Fénylő Lelkek Udvarában. Felvettem a sötét farmernadrágomat, a fehér vékonyabb pulcsimat és a piros melegebb, de átmeneti kabátomat, hozzá fekete bokacsizmát húztam és a hajamat hátrafogtam. Boldogan indultam útnak a kijárat felé, aztán félúton vissza kellett, hogy forduljak, mert bizony a szobámban felejtettem a lényeget, a mini sakktáblát. Nem ütött különösebben mellbe a dolog, gyorsan visszafordultam érte és néhány perc elteltével már úton voltam az udvar felé. Mielőtt leültem volna az egyik padra sétáltam még egy kicsit, jól esett a friss levegő, egyébként is jobban szerettem kinn lenni a természetben mint benn a négy fal között. Miután elégedetten leültem, szétnyitottam a kis sakktáblát és a helyükre helyeztem a bábukat. Miközben vártam a barátnőmre rápillantottam a karórámra és hirtelen beötlött, hogy túl korán érkeztem meg, mert egy órával későbbre beszéltük meg a találkát. Nem is értettem, hogy hogy nézhettem ezt be ennyire, úgy látszott, hogy ma nagyon szórakozott voltam. Visszamenni már nem volt kedvem, úgyhogy a várakozást választottam, közben a sakkbábukat vizslattam tekintetemmel, hogy miként lehetne egy frappáns indítást kezdeményezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Akár egy repülő is leeshetett volna mellette, még azt se vette volna észre, nemhogy egy fiút, aki kicsit közelebb lépett hozzá. Bár, jobban megnézve, egy fél hegyomlás volt, talán ezért zökkentette ki egy kicsit.
- Miért nem akartál tegezni? - kérdezte értetlenül. Egyértelműen látszott, hogy jóval fiatalabb a másiknál. - Ráncos lettem?
Elkerekedett szemekkel kapott az arcához, mintha az érintésével el tudná tüntetni a nem is létező ráncokat. A Hannahval való túrája óta sminkeli magát, de mivel semmi tudása nincs a kozmetikumokról, nem tudhatja, hogy a ráncok csak évek múltán jelennek meg.
- Allergiás vagyok rájuk - mondta szomorúan, miközben a felé nyújtott virágot nézte. Nagyon szép darab volt, így nem volt szíve nem elvenni.
Rövid ideig gondolkozott, majd vidáman felkapta a fejét és Sebastian szemébe nézett.
- Szedjünk még többet - jelentette ki csillogó tekintettel.
Nem zavarta a tüsszögés, egyszerűen csak élvezni akarta egy kicsit a tavaszt, annak minden bájával együtt.
- De nem kezdenek majd el sírni? - állt meg egy pillanatra, hogy lenézzen a mályva színű növényre. Nem lepődött volna meg, ha itt még a virágok is könnyeket hullatnának, ha letépik őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Fel kell mennem a kastélyba, mert otthon megpusztulok. Tartom magam ahhoz, hogy nem agyalok, és elfogadom, és nem próbálom meg jóvá tenni. Felesleges lenne, mert előbb-utóbb úgyis előjönne ez a probléma. Most meg talán az idő segít. Vagy így, vagy úgy, mindenesetre jelentősen megkönnyíti a dolgom, hogy nincs az országon belül, mert ha így lenne, már nem a kastély felé venném az irányt, hanem megint egy vonaton ülnék.
Várom már a pillanatot, mikor levehetem a téli kabátom, mert most szinte vacogok a hidegtől, vagy a visszafojtott sírástól. Nem akarom, utálok, és a mellkasomban érzett ürességen az sem fog segíteni.
- Ne hara... Jé, szia - küldök Sebi felé egy erőtlen mosolyt, miután sikeresen neki is megyek, csak mert megfogadtam ugyebár, hogy nem agyalok.
- Hát te? Mi járatban? - pislogok rá, közben arra ösztökélve magam, hogy még véletlenül se keltsek olyan látszatot, mint akiben egy világ omlott össze, hiába van ez így.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Nem nézem, merre lépek, vagy kik mennek el mellettem, nem érdekel az ég világon semmi, csak az, hogy ez talán most már végleges, és sürgősen el kéne kezdenem összeszedni a darabkáim, csak hát... azoknak fele meg sincs.
Némileg segít a helyzetem, hogy Sebibe botlok, egyetlen ok, hogy ne essek össze itt a kapu előtt, és kezdjek óvodásként bömbölni, mert esküszöm, ha ez nem történt volna meg, most lenne az a pillanat.
- Nincs - a lehető legőszintébben hagyja el a szócska a szám, a világ összes fájdalmát sikerült belesűrítenem, és még a fejem is lehajtom, mert nem akarom, hogy így lásson. De nekem az sose ment, hogy megjátsszam magam, most se tudom azt mutatni, hogy minden rendben, mikor a legkevésbé sem.
- Nagyon szépek - pislogok a virágokra, aztán rá.
- Kinek viszed őket? - csak mert úgy szorongatja, mintha nemzeti kincsek lennének.
- Én... én... nem tudom - vonok vállat, egy hatalmas sóhajtás kíséretében, tényleg nem tudom... nem tudok semmit.
- Körbevezesselek? Én már nem tévedek el - bár nem lepődnék meg rajta, ha elhajtana a fenébe, így nekem sem lenne kedvem magamhoz, és még csak gumicukor sincs nálam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Igen, az vagyok - rázom meg a fejem, mert Sebi rendesen beletalált a dolgok lényegébe, csupán egy kedvesnek szánt becézéssel.
- Arlen... a múltkor mondtam, hogy majd egyszer bemutatom, tudod.... hát már nem - és eddig bírtam, a szemem ellepik a könnyek, de hála égnek, csak a vállaim rázkódása mutatja azt, hogy sírok. Mert fáj, kegyetlenül fáj, pedig nem ez volt az első, egyszerűen csak... most már tényleg mintha mindegy mennyire akarom én őt, vagy ő engem, egyszerűen... nem működik, és beletörődni, na azt a legnehezebb.
- Igen - szipogok párat, aztán halványan rámosolygok. Azok a virágok olyan szép színesek, én meg mindent szeretek, ami színes és vidám, talán ettől jobb kedvem lesz... kétlem, de ki tudja.
- És hol akarod kezdeni? Itt kint, vagy ugorjunk a mély vízbe? Ha csak a rétet láttad, akkor legklasszabb dolgokról lemaradtál... - talán még nekem is jót fog tenni ez a kis túra, vagy legalább addig se agyalok, vagy nem tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Nem akartam így kifakadni, mégis jól esik... egy kicsit. Meg az is, hogy Sebi nem küld el a francba a hisztimmel együtt, vagy közli velem, hogy őt ez nem érdekli. Ahogy átkarolja a vállam, én a mellkasába fúrom a fejem, csak egy kicsit, míg ez elmúlik, nem szeretném, ha más is így látna, így is tök hülyén érzem magam.
- Tudom... elmúlik - motyogom, vállat vonva, és hálás mosollyal veszem el tőle először a zsepit, csak aztán a virágot.
- Szöszi... régen is így hívtál - forgatom meg a szemem, most már aránylag normális hangot megütve.
- Oké, de előbb ezt felviszem a szobámba. Van kedved úszni egyet? Az alagsorban van egy tök jó medence - pislogok rá, aztán ellépve tőle, el is indulok a kastély felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kornai Kisasszony

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Maja hatalmas lelkesedéssel halmólja a szekrényben maradt utolsó darabokat egy nagyobb dobozba, miközben méregeti a szobát. Szereti az ágyukkal szemben lévő falat, amit Ririvel pingáltak ki. Emlékszik, hogy tiszta festék volt mindenki az orruk hegyétől a talpukig, még a köldökük is, amit nem is értettek. Annyit szótáraztak, hogy a létező legtöbb nyelven megtalálják az áfonya szót és felírhassák, hogy majdnem beleőszültek. Ezért komolyan járt volna egy kiváló nekik valamelyik tárgyból, esetleg mugliismeretből, de mindenki előtt rejtve maradt ezen nagyszerű tehetségük. Szomorkásan pillogott a két jelmezre, ami bent ragadt a szekrény aljába. Vigyorogva húzta magához a kis szörnyikéset, aztán összehajtva a pacisra tette. Pár dolgot bent hagyott a vállfán lógva, majd az utódjának biztosan jó lesz. Nagy sóhajjal tápászkodott fel, aztán a derekára kötötte a pulóverét és felemelte a dobozt, hogy elinduljon le a faluba. Ekkor még kiszúrta, hogy a két seprű, amiket még Riri apukájától kaptak is itt maradt, gyorsan még felkapta, a karjával az oldalához szorítva őket fogott meg mindent, majd egy utolsó pillantássorozat után elhagyta a körletet. A navinét. A volt szobáját.
Nem is igazán tudja, mikor sikerült eldöntenie, hogy kiköltözik, azt se, hogy ezt az anyukája mennyire értékelte, de megtörtént. Pár holmi már ott van a Szendrei házban, megint másik adag Lewynél, a többi meg még otthon. Fogalma sincs, hogy ebből pontosan mi fog kisülni, az első terv, hogy a faluban Ririkééknél lesz. De ez a helyzetét tekintve elég képlékeny. Mindenki számára biztos elég nyilvánvaló hol lenne legszívesebben. Ahogy pedig a dobozba pillant egy picit el is komorodik. Veszteség, talán, de nem bírta már a kastélyban a szomszédságot, folyton valaki eláztatta a folyosót és más házak diákjait találta a szobájában. Nem bírja az ilyen dolgokat. Nyugalom, megszokottság és kevesebb furcsaság kell neki.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette szinte, hogy átballagott a folyosókon, majd a rét füvét taposta már lábikóival. Nem is figyelt nagyon, hová lép, így a nagyobb vakondtúrást se szúrta ki, szerencsétlenül lépve pedig belerúgott, kibillent, megbicsaklott a lába és fenékre huppant. A seprűk kizuhantak karjai szorításából, a doboz pedig kiborult, a legfelső két jelmezzel együtt, amik úgy terültek ki, mintha piknikező plédek lennének. Az égnek emelte tekintetét, majd a karjaira támaszkodva kapkodni kezdte az apróságokat vissza a dobozba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem feltétlenül mondanám úgy, hogy eltévedtem, de ha azt kérdeznéd, hol vagyok, csak egy hozzávetőleges választ kapnál. Az iskola területén. Erre-arra. Kint. Az erdő közelében.
A kastély megvan, de elég nehéz nem észrevenni egy csúcsos-tornyos böhöm épületet egy domb tetején. Legfeljebb ha háttal állsz neki. Vagy ha egy kő alatt vagy.
Szóval itt vagyok. A helyzet az, hogy én nem erre akartam menni. Hallottam, hogy van valahol egy tó, ilyen remekbeszabott idilli hely, s annak indultam a nyomába. De mostanra már egyre erősebben él bennem a gyanú, hogy erre semmiféle tó nincs. Legfeljebb pocsolyák.
De ha már ilyen szépen elsétálgattam a kastélyig, akkor körülnézek. Csak akad valami izgalmas itt is. Az egyetemi tanév még nem kezdődött meg és nem szoktam hetekkel előtte rágörcsölni, úgyhogy időmilliomos vagyok. És rettenetesen unatkozok.
Kicsit megizzaszt ez a dombra mászás, épp megállok mélyeket lélegezni, amikor meglátok valakit bokatörési akció közben. Reflexszerűen megmozdulok, mintha bármit is tudnék így hirtelen csinálni ötven méterről, mikor már a lány a földön, a pálcám meg a zsebem mélyén. A második reakcióm az, hogy horkantva felröhögök. Hozzá kell tenni, hogy ez a nem túl bájos hangot csak akkor produkálja a torkom és az orrom együttese, amikor látom, hogy a lánynak nem esett baja.
A legnagyobb nyugalommal, szélesen vigyorogva sétálok oda hozzá. A háta mögött megállok, nem adva jelet magamról, és lábujjhegyre állva belesek a dobozába.
- Itt a farsang, áll a bál, hm? - még egy kicsit dúdolgatok is neki; ha farsangi mondókát vagy dalt akarsz hallani, én vagyok a te embered. - Bár már március van, úgyhogy azt gondolom, ez már a kellékek elpakolása.
Végül csak felé nyújtom a kezem, hogy felszedjem a fűről.
- Élsz még? - ha hülye kérdésekre vágysz, akkor is engem keress. Azért egy kisfokú aggodalom van az arcomon, bár sejtem, hogy semmi olyasmi nem történt, amit nem lehet egy-két bűbájjal vagy főzettel helyrehozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Tulajdonképpen siet. Karjaiban három könyvet cipel, amelyeket már-már az újszülöttjeiket hordozó kismamákat megszégyenítő gyengédséggel hurcol körbe az iskolán. Az egyik egy növényhatározó, a másik kettő bájital-recepeteket tartalmaz. Ő maga pedig éppen az üvegházból igyekszik felfelé a bájitaltan tanterembe - próbálja hasznosan tölteni a délutánjait, ha már Nóri sincs itt, barátai egyelőre pedig még szintén nincsenek. Habár nem is nagyon törekszik erre, lássuk be - nem áll úgy hozzá, hogy túl sokáig időzne még ebben az iskolában. Persze ezt az enyhe sznobizmust ügyesen rejti el a kastély többi lakója elöl. Tisztában van vele, hogy nem lenne okos az iskoláról alkotott nem igazán kecsegtető véleményét hangoztatnia olyan emberek között, akiknek ez az intézmény láthatóan tökéletesen megfelel. Nem szeretné, ha a feje a bejárati csarnok boltozatára feltűzve végezné, elvégre legyen bármennyivel is színvonaltalanabb az oktatás ahhoz képest, mint ahonnan ő jön, azt azért ő is tudja jól, hogy a túlerő nagy előnyt jelentene a Bagolykövesek számára. És hopp, egy újabb vicces gondolat - napok óta úgy gondol a többiekre, mint a Bagolykövesekre, éppen csak saját magára nem.
Ezen elmélkedik, amikor megpillant egy lányt, aki egy sakktáblát fixíroz. Alapvetően a látvány nem igazán rendkívüli, és talán ki sem zökkentené őt túlzottan, hogyha nem ez lenne az első sakktábla, amit ittléte óta megpillantott. Márpedig ő nagyon szereti a sakktáblákat, annál jobban pedig már csak az igazi, izgalmas ütközeteket szereti. Így aztán valami érdekes reményében szemügyre is veszi a táblát és gazdáját, azonban csalódottan kell látnia, hogy a helyzet leginkább egy csendélet, nemigen történik semmi.
Szinte észre sem veszi, hogy pár pillanattal ezelőtt már megtorpant a lánytól jó 8-10 méterre, és könyveit megigazítva, fejét kissé oldalra döntve várja, hátha történni fog valami említésre méltó. Hogy ez vajon mennyire illetlen és mennyire feltűnő, azon nem igazán gondolkodik el, na meg nem is nagyon érdekli.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

A kézcsók önmagában egy nagyon hízelgő tett, azonban jobban örültem volna, ha a szép pillanatot nem egy nyáltenger koronázza meg. Ahogy elhúzom a kezem, igyekszem minél feltűnésmentesebben beletörölni a ruhámba, nem mintha jobb lenne, hogy a ruhám nyálas, mert bár nem érzem, a tudat azért megvan, de hát a ruhám meg annyi mindenhez hozzáér, hogy csak na, így, ha hazamegyek, úgyis leveszem.
- Én is voltam Griffendéles, bár nem sokáig, sokszor költöztünk. De jól néz ki.
Azt inkább nem teszem hozzá, hogy nekem is van egy ilyenem, mert nem szeretnék hasonló beállással pózolni, meg aztán nem nagyon érzem úgy, hogy ennél a fiúnál bármimet is ki kellene nyomnom. Persze a belém nevelt szép tartáson nem tudok rontani, ösztönösen kihúzom magam, amit a színházakban töltött élet eredményezett. Mindig tanítgattak, mint valami hercegnőt.
- Én hatodéves vagyok, de nem úszom meg a vizsgázást.
Pedig én is újnak számítok, de szegény srác elég rossz géneket örökölhetett, mert tizenhat évesen úgy néz ki, mint aki elmúlt húsz is. Az élet elég kegyetlen tud lenni. Én például az eredeti hajszínemmel úgy nézek ki mind anyám. El se lehet képzelni, milyen éles váltás a kettő, de mivel apa és anyám elég csúnyán váltak el, nagyon nem akarok rá hasonlítani, ezért inkább bevetem minden tudományomat, hogy a hajfestés mellett sminkkel is tompítsam a problémát. A szépségnél érzem, hogy ebből még elég nagy baj is lehet, és bár nem tűnik olyan rossz arcnak, azért minden elképzelhetőre felkészülök magamban. Apa mindig azt tanította, hogy ne bízzak semmit se a véletlenre.
- Nem, vagyis leginkább a vizsgák elől. De lassan túl kell esnem rajtuk, mert a szünetben szeretnék a párommal lenni.
Először nem akartam szóba hozni Asht, mert komolyan, mindig szóba kerül mostanába, de úgy érzem, jobb ha letisztázzuk, hogy nekem ő van és kész.