A magyarországi vizitjeim száma az utóbbi időben, nos... nem igazán esnek a "sok" halmazába. Általában egyszer vagy kétszer ha erre jártam és hát, azok sem tartottak sokszor tovább egy-két óránál. Most viszont a honvágytól eltekintve elég sok időt töltöttem a környéken, evidens volt hát, hogy előbb-utóbb egy ilyen jellegű találkát is be kell biggyesztenem. Nagyjából értelmesnek tűnő ruházatot aggattam magamra a koliban, ami fekete ingből és farmerból, illetve egy fehér adidas sportcipőből állt. Mégsem mehettem úgy, mint aki edzésről esett be.
Nos, igen, talán ezeknek a "gyakori" találkáknak volt az eredménye az is, hogy mikor bekopogtam és egy lány nyitott ajtót, egy lépést tettem hátra, megnéztem a házszámot és csak azután kezdtem bámulni, mint borjú az új kapura.
- Basztikuli, Ráhel, te mikor nőttél meg ennyire? - kérdeztem enyhe döbbenettel az arcomon, amit igyekeztem kipislogni, kevés sikerrel. Hála az égnek, a vigyorgás nem volt összeférhetetlen ezzel a ténnyel, hát meg is villantottam. - Szia.
Beléptem az ajtón, majd becsuktam magam után, mikor közölte, hogy amúgy apuka nincs itthon. Azonnal megtorpantam és megköszörültem kissé a torkom is.
- Öhm... nem zavarok? Csak mert visszajövök ám később, ha neked az úgy jobb - mondtam a bejárati ajtóra mutogatva a vállam felett. - És amúgy miattam nem kell flancolni, az életem nagy részét nyolc másik sráccal élem. Örülök, ha van mit enni.

Ezek a találkozások szoktak szembesíteni a ténnyel, hogy rohan az idő és én is öregszem. Még két alkalom és arra toppanok be, hogy esetleg esküvőre készülődik? Manapság már ki tudja. Gyakorlatilag sosem kezdheted elég időben, mondta mindig nagymamám.
- Hát, azt hiszem egy jó nagy részéről lemaradtam - jegyeztem meg szórakozottan, majd kibújtam a kabátomból és felakasztottam a fogasra, persze csak miután érdeklődtem, hogy boldoggá tenné-e a távozásom. Az senkinek nem jó, ha akadékoskodik az ember és csak láb alatt van, mindig sértődés a vége, nekem pedig elfogyott az érzelmi sebtapaszom.
- Oh, és hogy mentek? - kérdeztem kissé oldalra biccentve a fejemet, mint valami dilis galamb, csak hogy még inkább kifejezzem az érdeklődésemet a téma iránt. - Pisilős babát? Mármint azt a kicsi műanyag izét, ami mindenre rácsuriz? Ez... undorító. És elég gáz. Játszani? Velem? Jaj.
Nem sok fogalmam volt a női lélek ezen stációjáról, lévén, hogy Hannahval ekkor még nem sodort össze a szél, de ha kicsit is hasonlít a későbbiekre, ez egy nagyon rossz döntés volt. Közben a szőke kisasszony megiramodott valahova, én pedig bár csak bizonytalanul, de követtem.
- Hm, hát jól hangzik az ajánlat - vigyorodtam el, egészen addig, míg a kérdés be nem következett. Persze, a szennylapokig hála az égnek ez az infó nem jutott el, szóval én is óvatosan bántam vele. - Ööööö, nem. Még nem, ha minden igaz, akkor majd talán a nyáron, a bajnokság lezárulta után. És igen, kell... Felétek? Hantoltak már udvarlót a pázsit szépítése céljából?

Ha nem is emlegettem fel, azért pontosan emlékeztem rá, milyen kicsi lány volt még anno és hogy akkor is pörgött már. De ugye, nem vagyok olyan, mint a következő generáció, akiknek muszáj random rád ömleszteni az összes múltbéli cikis cselekedeted, így inkább ugrottam a témát. Ezzel még ráérek egy ötven évig.
- Majd igyekszem nem ennyi szünetet beiktatni - ígértem kis mosollyal, mert hát bírtam a kis csajt, még ha leginkább csak az apja miatt szoktam jönni, akkor is. Figyelmesen emeltem fel kissé a fejem, mikor az iskolaelsőség, meg minden K került szóba, elismerő biccentéssel adózva a kicsi lány felé. Nekem sosem voltak efféle nagyratörő terveim, pontosan tisztában voltam a képességeimmel. Az elefántok sem mennek magasugrónak, bármennyire tűnik is viccesnek.
- Ez gáz. Már bocsánat, nem akarom apukád bántani, de ez... hahó, tizenöt éves vagy. Adjon egy borítékba pénzt és csókolom, mindenki boldog! - néztem teljesen kiábrándulva a konyhaszekrényre, mintha erről is ő tehetne. Az ilyesféle viselkedést a szervezetem nehezen tudta feldolgozni.
A kérdésre bólogattam lelkesen, hiszen én sem szerettem egyedül enni, még értékeltem is a gesztust a részéről.
- Öööö... barátok vagyunk, azt mondanám... Könnyebb így, úgysem igazán terveztem kapcsolatot senkivel - tördeltem kicsit az ujjaimat, miközben gondolkoztam, mivel is válthatnám ki a kifejezést, de nem jutott eszembe semmi, ami jobban leírná a kapcsolatunk. Ennyi volt. Rajta viszont látszott, hogy nem érinti jól az udvarló téma, szóval egy "értem" félét kiböktem, de nem kérdeztem tovább.
- Egyetemre járok. Igen? Terelő? És milyen? Tetszik? - árasztottam el a lányt a kérdéseimmel nagy bociszemeket meresztve rá. Ez a téma nagyon adta magát, szerettem róla beszélni és így, hogy ő is játszott már, nyugodt lelkiismerettel faggattam.  - Oda se neki, apám engem is tiltana, ha tehetné.

Vannak olyan alkalmak, mikor az embernek van választási lehetősége, merre viszi tovább a sorsát. Illetve vannak azok a pillanatok, mikor csak beleszaladsz a dolgokba, nem gondolod át a következményeket.
Épp így történt az is, hogy én, a buta szőke valahogy mégis csak egyetemre mentem, az elvárásokkal ellentétben. Nem azt mondom, hogy megbántam, de biztos vagyok benne, ha még egyszer ott állnék, végiggondolnám a dolgokat és talán azt mondanám apámnak, hogy ha nem felelek meg, kétszer, keresztbe. Khm.
De nem tettem és most ezért állok itt, seprűvel a kezemben, a németországihoz képest meglehetősen lelakott, ám annál családiasabb hangulatú pályán. Gyanítom, hogy a kezemben tartott modell árából az egészet felújítanák... kétszer.
A tekintetem az órámra vetettem és meg kell állapítsam, hogy megint sikerült korán érkeznem, addig is letámasztottam a járművemet a lelátóhoz, majd lassú kocogásba kezdtem.
Nettét korábban már láttam a Kenmare Kestrels ifi csapatának egyik meccsén pályára lépni, s talán ezért nem is hezitáltam odamenni és bemutatkozni. Vagy azért, mert néha egy golden retriver nagyobb intelligenciával rendelkezik, mint én, egyelőre kétkedem, hogy melyik eset állt akkor fent.
A lényeg az, hogy futottam pár kört magamban dúdolgatva, mielőtt megpillantottam volna a lányt és lelkes integetésbe kezdtem.

Az edzésben az a legjobb, hogy  eltereli a figyelmemet és addig sem gondolkozom olyanokon, hogy nem kéne megházasodni, vagy hogy olvad a sarki jég és a jegesmacik hontalanná válnak. Fun fact róluk, hogy mind bal kezes. És ha emiatt hátrányosan megkülönböztetésben fognak részesülni? Megint kicsesztem magammal. Ez az egész olyan tragikus.
Szóval, amint sikerült annyira visszatérnem a jelenhez fejben, hogy észrevegyem a lányt, lelkes integetésbe kezdtem és meg is torpantam előtte. Egyre szélesebb vigyor terült el az arcomon, hiszen hiába is tagadnám: én mindig is társasági lény voltam és az is maradok.
Az ölelés kicsit meglepett, de nem ellenkeztem, csak szorongatva kicsit megemeltem a lányt, majd visszapakoltam a földre és végigmértem vigyorogva.
- Tudod, vannak a fölösleges energiák, amik folyamatosan generálódnak, ha egy helyben állok. Félő, hogy mire ideérsz, ugráltam volna, azt ismételgetve, hogy "nette". Szerintem mindenki jobban járt így - vágtam zsebre a kezem kissé leszegve a fejem, de aztán bocsánatkérő arccal ismét ránéztem. - Hogy vagy? Minden okés az egyetemen? Kviddics?
Leginkább ilyenkor szoktam elgondolkozni és megbotránkozni azon, hogy a klubom milyen öreg és összesen három lány játszott nálunk. Hímsoviniszta vezetőség kérlek!

Persze kiszúrtam ám azt a bizonyos pulcsit, de ugye az ölelés valami olyasmi, amit az ember nem halaszthat sokáig. Pláne nem, ha mondjuk olyan lányról van szó, mint Nette. Ki sértené meg azzal, hogy várakoztatja? Mert nem én, az már egyszer biztos. Mikor megkaptam, hogy ne nézzek úgy, mint egy kiskutya, lebiggyesztettem az ajkam pár pillanatra, de aztán újra a régi voltam.
- Jó, jó, majd figyelek rá! - horkantam fel kissé, elvégre én ezt nem szánt szándékkal csináltam, gyanítom, hogy genetikai dolog lehetett, mint a kenguruknak az ugrálás. Vagyis... remélem, hogy ők nem hobbiból ugrálnak.
Végighallgattam a beszámolóját és ami azt illeti, teljesen át tudtam érezni a problémáját, csak nekem két csapatom volt és egy egyetemem. De gyakorlatilag ugyanott tartunk.
- Csak figyelj, nehogy idejekorán őszülésnek indulj, mint én... Szerintem neked feltűnőbb, mint nálam... de azért ne halj meg, még előtted az élet, na! - pillogtam rá nagy boci szemekkel, amit hat éves korom óta tanulok a milka tehéntől. Nem is értem, miért nem ő még Németország címerállata...
A kérdésére egy pillanatig értetlen fejet vágtam, hiszen ha szólt volna előbb, már az előzőre is meghívtam volna, de aztán végül ismét csak mosolyogva bólogattam lelkesen.
- Hát, ha lesz rá időd és szeretnél eljönni, szívesen látlak a lelátón. Majd postázok jegyet, vagy valami ilyesmi - Igazából a megvalósítása már lényegtelen volt, a hangsúly magán a belépőn nyugodott.

Kicsit felnevettem, mikor felhozta a csókolom dolgot és már meg sem akartam említeni, hogy ha így folytatja, majd őt is nénizni fogják, mint ahogyan engem bácsizni szoktak. Mert bizony ez is gyakran megesik, nekem meg abban a szekundumban legalább ötven szál hajam ismét fehérre vált. Nem akartam elszomorítani nettét, hát inkább csendesen figyeltem.
- Hm, teljesen megértelek, én is már csak azért csinálom, hogy igyunk utána, fejen állhassak és a kis becsületkasszában összegyűlt összegből vehessek egy térdprotézist. Szóval részemről rendben van. - megtörtént eset, legalább húsz másodpercig álltam fejen és öt után mindig kaptam ötven centet, mikor megdobáltak szaloncukorral. Cifra este volt, soha többet.
Míg ő melegíteni kezdett, én kicsit helyben futottam, nem igazán zavartatva magam a szemkontaktus hiánya miatt. A vidrák is kommunikálnak, azt mégsem bámulnak folyton egymás szemébe. Tök cukik, fogják egymás kezét, hogy ne sodorja el őket az áramlat.
- Szerintem kétszer is, csukott szemmel - nevettem el magamat, hiszen nem voltam egy nagy futóbajnok. Vagy sokat futottam, vagy gyorsan. Az ilyen sprinterekkel sosem bírtam tartani a tempót. - Akkor megyünk?

- Van rá pénzem, de sokkal viccesebb, ha ötven centesekben fizeted ki az orvosnak... - Alapvetően nem voltam rosszindulatú ember, de nagyon szerettem volna látni Dr Grünbergert, amint elkezdi leszámolni az ötven centeseket, hogy vajon megvan-e mind a tizenkétezer euró.
Persze, akkor is játszottam volna, ha nem kapok érte mást, csak minden edzés után egy dobozos almalevet, amihez olyan kicsi szívószál van. Soha nem a pénzen állt vagy bukott a karrierem léte vagy nem léte. Ha azon állt volna, eleve el sem kezdem, mert apám tudta volna fizetni a kiadásaimat... egy darabig.
Kicsit meglökött, amire aztán felnevettem és a saját tempómban utána futottam. Nem akartam túl hamar kifáradni, de kocogni sem, mint valami néni, szóval nagyjából közepes sebességgel róttam a pályán a köröket.
Talán sokkal könnyebb lenne, ha azt képzelném, versenyló vagyok. De annak megint az lenne a vége, hogy kidőlök a végén és mutogatom, hogy időt kérek.

Szóval arra jutottam, mindenkinek jobb lesz, ha nem képzelem azt, hogy én vagyok Overdose. Még ma folytatni kéne az edzést, abból pedig nem lesz semmi, ha én úgy isten igazából megfuttatom magamat. Éppen ezért a normál tempóban caplattam körbe, egészen addig, míg Nette be nem dobta azt a bizonyos "utolsó?" kérdést. Itt összeszedtem az összes éppen raktáron lévő energiámat és sprintbe vágva magam száguldottam le az utolsó kört.
Nem, nem arra hajtottam, hogy utolérjem a lányt, elvégre nem versenyről volt szó, csak azért mégis legyen valami teljesítmény-értéke is a bóklászásomnak.
Végül megállva a kezemmel a térdem fölött megtámaszkodva hajoltam előre és fújtam nagyokat, hogy aztán kiegyenesedve sétáljak pár kisebb kört. Nem volt gyakorlati szerepe, csak az, hogy hat perc múlva ne fetrengjek a földön izomgörccsel és ne kapjak trombózist.
- Nette, te nem is nő vagy, hanem gazella... - nevettem fel végül, de tartottam a kezem, hogy erre bizony pacsi kell. Nem mondhatom, hogy fukarkodnék a dicséretekkel, de ez az a helyzet volt, mikor ő is tisztában volt vele, hogy ez a részemről elismerés és nem kellett pluszba fényeznem.
- A Kestrels hogy áll mostanság?

Vannak azok az alkalmak, mikor az embernek fogalma sincs, hogyan is keveredett az adott helyzetbe és miért nem lépett meg onnan. Ez nálam is igaz, elvégre az még érthető, hogy hajlandó voltam belemenni, hogy Lewy megmutassa a volt suliját...
Na, de az már egy másik lapra tartozott, hogy feldobta a karjait a levegőbe, közölte, hogy mennie kell, majd egy "Maja" kezdetű felkiáltással egy ismerős alak után vetette magát, engem egyedül hagyva, én pedig helyben maradtam. Pár pillanatig bámultam utána értetlen és elkeseredett fejjel, hogy végül mi is lesz itt, egyedül hagy-e, de feladtam. Egyértelműen megint bezsongott.
Szóval ott álltam a semmi kellős közepén, meglehetősen letörve a ténytől, hogy egyedül maradtam. A kabátomat összébb húzva magamon dobtam le magam végül a fűbe, mert az őszintét megvallva fogalmam sem volt, hol vagyok.
Ekkor vettem észre az első szebb, színes virágot és egyből kissé jobb hangulatban keltem fel és szedtem le rögtön pár szálat belőle, míg egy lányba nem botlottam.
- Oh... Servus! - intettem zavart mosollyal az arcomon, a másik kezemben a virágokat szorongatva.

Talán még így is kicsit tovább húztam a futást, mint kellett volna. Nincs mese, ideje elkezdenem tényleg dolgozni otthon is és nem csak a hivatalos edzéseken, mert a kondimnak tényleg rendben kellene lennie, mire elkezdődnek az elődöntők, döntők. Különben megkérhetek akár egy lajhárt is, hogy lógjon a seprűn helyettem, míg zajlik a küzdelem.
- Ez az idei szezon nagyon furi, egy csomószor csak nézek, mint a koala az ágdarálóra, mikor az eukaliptusz pusztul. A legtöbb ligában valószínűtlen felállások vannak. Nem is értem a Kestrelst mi lelte... - az értetlenség még az arcomra is kiült, hiszen az ember hiába támogat, meg szurkol, ha a csapata folyamatosan kikap. Engem is sokszor hanyagoltak a sérüléseim miatt, mégsem veszem a lelkemre.
- Ajj már, lebuktam! - ejtettem a fejem lejjebb, így az állam a mellkasomat súrolta. Ha ennyire átlátszó lennék, lassan félnék attól, hogy az új becenevem a csapat köreiben celofán lesz. Szemetek.
- Ettől nem igazán tartok - nevettem fel kissé, megingatva a fejemet. Legfeljebb barátságos mérkőzések keretében tudtam ezt elképzelni, a nyári felkészülés során.

Jó, máskor biztosan jobban kell a lábam elé figyelnem és nem csak ingatnom a fejem-előre hátra menet közben, mint egy galambnak. Nem mintha ezt csináltam volna... lehet, hogy pont ez volt a gond. Attól elvileg jobb a térlátásuk, így talán bennem is előbb tudatosult volna, hogy a leányzó itt van. Mindegy, mentettem, ami menthető egy mosolygós köszönéssel.
- Igen, igen azok! Határozottan nagyon szépek. Itt mindig ilyenek? Mármint... gondolom te biztos sokat látod őket, hiszen ide jársz...  Nem akartam egyből tegeződni, én csak... ahj- Azt hiszem, megint sikerült többet beszélnem a kelleténél és ez csalódott sóhajtásra kényszerített. Helyette inkább lehajoltam és egy újabb, élénk kék színben játszó virágot szakítottam le, hogy a kezemben pihenő pár darabhoz társítsam és csillogó pillantással mérjem végig a "csokrot".
- Ne haragudj, én nem akartam ám zavarni, csak... virágok - néztem a virágokról ismét a lányra, aki kissé emlékeztetett Harura. Csak kevésbé beszédes formában. Végül bizonytalanul nyújtottam felé egy mályva színű virágot. Nem tűnt túl boldognak és az efféle gesztusok a lányok nagy részére jó hatással szoktak lenni. Ez olyan, mint a kiskutya simogatás. Az is egy pillanat alatt felderíti az embert. Csak ebből sokkal több kell és nem szőrmókos. A növények gagyik.

Végül a virágszedésből feleszmélve a lány megmutatta, hogy merre is kell mennem, hogy kitaláljak az iskola területéről. Az volt a tervem, hogy onnan kitalálva majd elmegyek a dolgomra, kicsit sétálok, aztán haza hoppanálok... mármint... Pécsre.
Azonban mielőtt még megtehettem volna, vagy egyáltalán kiértem volna a kapun mellbevágó élményben volt részem. Zavartan néztem le és nem mást sikerült észrevennem, mint Ráhelt.
- Szia Ráhel... hát te? Minden rendben van? - kérdeztem téve egy lépést hátra és szorongattam a kezemben azt a bizonyos virágcsokrot, amit a délután folyamán szedtem. Szegény kiscsaj nem mondhatnám, hogy úgy nézett ki, mint aki a legjobb passzában van.
- Iskolát néztem volna, de Lewy ott hagyott a réten, aztán meg virágot szedtem volna. Hát te? - érdeklődtem oldalra biccentve kicsit a fejemet. A csajszi láthatóan nem állt a helyzet magaslatán, szerintem gond volt, de nem akartam egyből ezzel nyitni.

Nagyon látszott a lányon, hogy rossz kedve van és így nem szívesen hagytam volna magára. Szomorúbb volt, mint egy milka-boci, miután már nem lila és különleges többé. Ez pedig őszintén aggódásra késztetett.
- Igen, látszik, kicsilány - ráztam meg a fejem kissé, majd a virágokra néztem, hogy aztán ismét Ráhelt figyeljem. Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam és az ajkamba harapva sunytam le a fejem. - Akarsz róla beszélni?
Pontosan képben voltam vele, hogy mennyire rossz az, mikor az ember rosszul van és senkivel nem tudja megbeszélni. Nem akartam, hogy szomorú legyen.
- Igen, tényleg azok - meredtem pár pillanatig a színes csokorra, amit eredetileg Hannahnak szántam, de így jobban belegondolva nem is biztos, hogy örült volna neki. Szóval ismét az ajkamba haraptam és aztán halványan elmosolyodtam. - Igazából lényegtelen. Neki máskor is vihetek virágot. Szeretnéd?
Szóval a felajánlásra egy pillanatra elgondolkoztam, az órámra pillantottam, majd vissza Ráhelre, aki még mindig kis fonnyadtan nézett ki.
- Szívesen megnézném, ha nincs ellenedre.

Azt hiszem, ezek a magyar szokások még mindig csiszolásra szorulnak a részemről. Ugyanis a lányt meglepte, hogy nem akartam tegezni. Legjobb tudomásom szerint pedig ez új ismeretségek esetén ez a protokoll. Szóval egy pillanatig csak bámultam rá tanácstalanul.
- Jaj nem! Dehogy! Mein Gott, nem! Csak... ez így nem volt túl udvarias tőlem - ráztam meg a fejemet, hiszen mentenem kellett a menthetőt. Azt hiszem, a részemről nem ez a legjobb indítása egy új ismeretségnek.
Közben a lány megosztotta velem, hogy ő bizony allergiás a virágokra, mire szomorúan biggyesztettem le az ajkam, de aztán mégiscsak elvette. Az iménti elméletem ellenére úgy tűnt, a virág tényleg meglehetősen jó hatással volt a kedélyállapotára.
- Jó! De nem lesz baj...? - kérdeztem, mert bár nem túl hosszúra nyúlt az ismeretségünk, attól még nem akartam, hogy egy esetleges allergiás roham miatt pufi legyen szegény.
A kérdésére egy pillanatra ledermedtem és elgondolkoztam azon, hogy tényleg, vajon nem sírnak-e a virágok, de aztán közelebbről megtekintve a pár szálas arzenált, megingattam a fejem.
- Nem, szerintem nem sírnak  - ráztam meg a fejemet, hogy aztán érdeklődve nézzek a lányra és felszedjek pár újabb virágot.  - Amúgy Sebastian vagyok.

Azt hiszem, most sikerült rendesen betalálni a közepébe még ha nem is akartam bántani szegény Ráhelt. Látszott rajta, hogy nagyon taccsra vágta az egész ügy, ami nem tudom, mégis mi lehetett.
Végül fel lettem világosítva, hogy van az a hajas csávó, akiről a múltkor beszélt és hogy együtt lettek volna, de képtelenek kijönni egymással. Ezt a nem viszonzott rajongás dolgot pedig teljes mértékben át tudtam érezni, sokszorozva. Hiszen évek óta ebben éltem.
- Jaj, Ráhel, semmi baj, drága... - léptem közelebb és amennyiben hagyta, kissé sután, de átkaroltam a vállát. Nem akartam, hogy sírjon, hiszen az megint olyasmi, ami nagyon fájdalmas tud lenni.
Végül felajánlottam neki a virágokat, meg egy zsepit is felé nyújtottam a színes csokor társaságában.
- Fel a fejjel, szöszi, semmi baj nincs. Tudom, hogy most nem így érzed, de majd jobb lesz. Csak próbálj kicsit másra gondolni - mondtam halkan, amolyan vigasztalónak szánt hangnemben. Nem tudtam, hogy rajta most mi segítene, de abszolút igyekeztem törni rajta a fejemet.
Megkérdezte, kezdjük-e itt kint, mire ismét a rét felé pillantottam, majd rövid hezitálás után megráztam a fejemet. A külvilágból elég sokat láttam mára, most már szerettem volna egy kicsit többet tudni a kastélyról.
- Szerintem menjünk inkább be... amúgy sincs annyira jó idő már...

Nem ez volt az első eset, hogy az adott lány ki volt borulva és vigasztalásra szorult, ebben már elég nagy gyakorlattal rendelkezek. Szóval csak átkaroltam finoman, hagytam, hogy a fejét a mellkasomnak döntse és óvatosan simogattam a hátát.
- El bizony - biccentettem aprót, szélesen rámosolyogva, mikor elvette a virágot. Hannahnak szántam, de a jó ügy érdekében hajlandó voltam feláldozni. Neki majd veszek egy csokor rózsát, ha annyira tenni akarom a szépet. Bár ezt most vehetem égi jelnek is, hogy ideje kissé tovább lendülni erről az ügyről.
Az ötletre egy pillanatra felvontam a szemöldökömet, hogy most ez honnét is jutott hirtelen az eszébe, de azért nem vontam különösebben kétségbe az ötletet. Halványan elmosolyodva megvontam a vállamat, hogy aztán elinduljak vele a kastély felé.
- Hát, ha gondolod... amúgy meg nyugodtan, én sokáig el vagyok egy helyben - bólogattam, biztosítva róla, hogy nincs probléma abból, hogy le kell tennie a csokrot. Az mondjuk nem hiányzott, hogy félreértés legyen abból, hogy vele mászkálok, meg esetleg pletyka, hiszen az iskolák ilyenek, nem? Mindent egyből felnagyítanak.
- Amúgy nem baj... mármint, komolyan, haza is tudok menni - köszörültem meg a torkom kissé. Nem akartam gondot okozni neki.

Azt hiszem, hogy kicsit túlságosan fel is gyorsultak körülöttem a dolgok ahhoz képest, hogy úgy terveztem, hogy majd egyszer lesz esküvőm. Mert mire észbe kaphattam volna, már meg is beszéltem Engelchennel, hogy kivételesen hazajön velem és nézünk nekem egy öltönyt.
Az évek során már szereztem annyi tapasztalatot Miss Háklis-Divat-Díva mellett, hogy akár egyedül is el tudtam volna dönteni, jól áll-e az adott darab, vagy sem, de nem akartam nélküle menni.
- Mehetünk, Engelchen, vagy komolyan szeretnéd az összes szembejövő nő önbecsülését sárba tiporni? - kérdeztem, miközben a hátamat az ajtónak döntöttem és figyeltem, ahogy felveszi a kabátját. A lelkemre rótta, hogy amúgy elkezdhetnék gondolkozni az alapokon, én pedig ismételt sóhajjal gomboltam be a kabátomat. Igazán szép volt, maga az álomnő, akinek a haja úgy csillogott a napsütésben, mint a búzamező, a szemei pedig olyan kékek, hogy az ember jóformán bele tudna fulladni. De ez a tökéletesség addig tart, míg ki nem nyitja a száját.
- Mi az, hogy legalább az? Hát ha csii, akkor csii, lépj tovább, ettől én még szép leszek - horkantam fel rosszallóan, összefonva a karomat a mellkasomon, de persze, gondolkoztam. Megbeszélt szín nem igen volt, egyetlen dologhoz ragaszkodott a nő, az pedig az volt, hogy kálát és cseresznyevirágot szeretne a csokrába.
Az üzletben elég nagy volt a lelkesedés az érkezésünkre, én pedig hasonló mosolyt próbáltam magamra erőltetni. Ezek után megszabadultam a kabátomtól és a fogasra akasztva azt figyeltem, ahogyan Blondie elkezdte nézegetni az alapabb darabokat. Nem is értettem, hogy miért lett hirtelen ilyen lelkes. Végül odasétálva a fejem a vállára pakoltam egy mély sóhajjal.
- Hát ha szerinted jó, akkor persze - jegyeztem meg halkan, miközben kigomboltam a pulóveremet.

A lelkem azért kicsit megnyugodott, mikor azt mondta, hogy nem vagyok udvariatlan. Jót tesz a pozitív megerősítés az ember lelkének, mint az alpesi bociknak a kolomp. Még mindig nem értem, hogy az minek rájuk, de nem is érdekelt annyira, hogy aput faggatni kezdjem róla. Úgyis csak a hülye politika érdekli, ahol meg nincsenek bocik.
- Jó, rendben - bólogattam beleegyezően, elvégre neki kell tudatában lennie, mennyire lesz hapci a virágoktól. Mondtam én, hogy a virágok gagyik! A kiskutyáktól biztosan nem tüsszentene! A vázás felvetés azonban teljesen korrektnek tűnt, részemről is szükségesnek tűnt a megfelelő vízellátás.
- Természetesen. Nem is kérdéses - közöltem, hogy mielőbb leszögezzük a szabályokat és aztán inkább ismét egy virágot szakítottam le, hogy megcsodáljam közelebbről is. A lányhoz hasonlóan letérdeltem, ami kis kattanással és szisszenéssel járt együtt, illetve a farmerom zöldülésével, de most egyik probléma sem izgatott.
- Münchenből. Deutschland... - pillantottam fel a lányra széles mosollyal, hogy aztán ismét a virágokat tanulmányozzam, leszakítva egy újabbat. - Ide jársz?

Jó, eleve hülye kérdés volt a részemről, az ő szépsége bizony megkérdőjelezés felett állt, nem kellett volna ilyenekkel zaklassam. Ha ő az utcára lép, azt minden egyes alkalommal kifogástalan külsővel teszi és meg is van rá az oka. Pont ugyanaz, mint nekem, hogy miért is nem tudok elvonatkoztatni a kviddicsről, mikor a munka vagy a sport, vagy a hobbi szóba kerül. Nekem ez az összes egyben, talán más azzal a szóval illetné, hogy Leidenschaft.
- Mein Gott, tudod, hogy nem szeretek hazudni! Attól sírnak a bébi-pandák - ráztam meg a fejemet arra a feltevésre, hogy esetleg normális lennék. Mert hát ugye, még a közelébe sem jártam ennek a paraméternek, bármennyire is volt ajánlatos. Megkérdezte, hogy vajon ha már a színben nem egyeztünk ki, más ügyben született-e megegyezés, mire rövid hezitálás után lassú bólogatásba kezdtem és az egyik tincsét figyelve igyekeztem mindent felidézni.
- Asszem, talán fehér kálát és cseresznyevirágot akart. A fehér kétséges, nem tudom, akkor éppen elfoglalt, hogy alaposabban szemügyre vegyek egy fagyikelyhet - pislogtam hevesen, miközben magam elé idéztem az édességhalom pontos kinézetét. Igen, az még rémlett, a legapróbb részletekre kiterjedve. Talán át kéne értékelnem a fontossági sorrendjeimet és mindent kicsit hátrébb helyezni rajta. Egészséges lenne a lelkivilágom számára. De ugye, ez is olyan, mint a barnarizs párolt zöldséggel. Egészséges, de ki a f.szom akarja maga is fogyasztani? Hannah gúnyolódását meg már egészen jól tudtam ignorálni a képességeimhez mérten.
- Rettenetes spiné vagy... Remélem tudod - fogalmam sincs, mikor váltottam németre, ahogyan azt sem, hogyan került a kezembe rögtön három öltöny is nyakkendővel, pont a méretemben, mikor én egy helyben álltam, de nem is érdekelt. Inkább bebaktattam a fülkébe és hatalmas szenvedések árán kezdtem megszabadulni a ruhadarabjaimtól, hogy aztán magamra rángassak pá újabbat, amit életemben egyszer fogok felvenni.
- Scheiße... - Na, pont ezért nem szeretek próbálni. Öltözés. Legalább tíz percet töltöttem bent, mire értelmes kinézetet pakoltam össze magamnak és hajlandó voltam először kilépni a szőke zsűri elé.

Elmesélte, hogy hát talán lenne rá lehetősége, hogy különleges folyadékot szerezzen nekik, mire elgondolkozva kezdtem hümmögni. Az sosem árthat, mert ugye a virágok nem túl tartósak. A kiskutyák ebben is überelik őket. Őket lehet abajgatni meg cipelni jobbra-balra, sőt! A sétálásra is totálisan alkalmasak, míg ha  egy fikusz vinnék pórázon valahova, furán néznének rám.
- Az jó lehet... nálunk az egyetemen nincsen ilyesmi szak - ráztam meg a fejemet. Látszik, nem akarnak uncsi palántákkal foglalkozni, csak a gyógyítók, mint gizmó. De ők sem azzal foglalkoznak, hogyan éljenek minél tovább...
Azt hiszem, hogy a német szavak, amik néha-néha beszivárognak a mondataimba akaratlanul is, kissé a frászt hozták a lányra. Ezt feljegyeztem, hogy azért igyekezzek őket minél kevesebbet használni.
- Jaj, ez jó! Öm... igen, München gyönyörű hely csak... nem találtam amit éppen kerestem - vontam meg a vállamat, mert talán így tudtam volna a legjobban összefoglalni a problémám. Túl sok dolog tartott ott, de még több húzott el onnét. - Te idevalósi vagy?
Utóbbi kérdésem során már le sem vettem a pillantásomat a virágaimról. Inkább újabbakat szedtem le, amik meglehetősen szépek voltak. Az egyik sárga volt, a másik kicsi és fehér.

Azt hiszem ez az egyetem dolog itt a környéken nem valami népszerű. Mármint kiböktem, hogy oda járok és rögtön megkaptam azt a bizonyos furcsa pillantást. Persze, nem akartam elkeseríteni, mert rosszabb volt, mint mikor a panda sír. Tök rossz, mert a pandákat legalább nem látod, ahogyan zokognak. Szóval kis ideig néztem a virágokat a kezemben, aztán a lányra pillantottam.
- Igen, az egyetemre járok, mert már túl nagy vagyok ide. Meg amúgy is, apukám azt akarta, hogy legyen egy diplomám. - Csak emiatt jöttem ide, hiszen nem akartam sokat keresgélni az intézmények után és amúgy is itt volt Hannah és Will is, ami jelentős pozitív pont. Meg Lewy is. De ez nem feltétlenül jó pont.
- Szociális munka - idéztem fel a szak magyar nevét. Német voltam, aki tanult magyarul és néha igenis probléma tudott lenni, hogy felidézzem az adott, szükséges szót.
Szerettem azokat az embereket, akik pozitívak és nem akarnak másoknak rosszat. Viki látszólag szeretett volna egy jobb helyen élni, s jókat kívánt másnak.
- Azt hiszem igen. Talán. Nem tudom még, de a legjobb barátnőm ide jár, szóval jobban érzem magam itt - vontam meg a vállamat kissé. Hannah nélkül nehezebben tudtam élni az életemet, nem tudtam rendesen funkcionálni.
A lány nem jutott a mondat végére mert hatalmas tüsszentésben tört ki. Csak pislogtam megszeppenten pár pillanatig, majd halványan elvigyorodtam.
- Egészségedre. Szóval Magyarországon születtél, de az...? - érdekelt a mondandója vége, éppen ezért kezdtem el a mondatot helyette ismét.  

Persze a magyarázatára megráztam a fejemet, hiszen az elképzelés, hogy a panda macik csak elmosódott sminkű jegesmedvék, teljesen nonszensznek tűnt. Elvégre a jegesmacik sokkal nagyobbak és amúgy sem vágom, hogyan mennének el a sarkvidékről Kínába.
- Szőke vagy! Tarts nekik tanfolyamot...- horkantam fel, de csak piszkálódtam, elvégre pontosan tudtam, hogy ő sokkal okosabb, mint amennyire én az vagyok. Nem nagy teljesítmény, olyan, mintha egy kutyának azt mondanád, hogy üljön le és kap kekszet.
Közben Schatz bevágta a hisztit azon, hogy a csiii-hölgy milyen virágokat választott magának. Nem teljesen tudtam hová tenni, de biztos voltam benne, hogy valami női logika van a háttérben, meg szimbolika, lehet, hogy sátánizmus is! Ki tudja manapság, milyen jelképek egyes virágok. Az is könnyen megtörténhet, hogy fel akar áldozni a csaj valami japán szertartás keretében. Mondjuk ez nem lenne túl szép, akkor akár bébizsiráfokat is áldozhatna.
- Hát még én! Fogalmam sincs mi, miről beszélsz, de örülnék, ha nem ölnéd az agyamat ilyenekkel. Te is tudod, hogy túl van terhelve! - horkantam fel kiakadva, hogy aztán megrázzam a fejemet rosszallóan. Nem, erre már végképp nem volt agykapacitásom, múltkor a mai időpont eltárolása miatt is legalább két zeneszám szövegét kukáztam, illetve azt, hogy hova tettem a bluetooth-os hangszóróm. Azóta sem találtam meg.
- Ne! Csak ne! - adtam rövid úton választ, mert még csak az hiányzott a lelkivilágomnak, hogy bejöjjön és elkezdje az öltözékemet bizergálni... Ilyet nem játszunk.
Amint kiléptem a fülkéből, egyből igazítgatni kezdte az öltözékemet, amire persze felsóhajtottam és még a szemem is forgattam, csak hogy érezze, mennyire tiltakozom. Pedig aztán nem is tettem. Vagyis, többnyire. A tükör felé fordított, de az én figyelmem teljes mértékben a közelsége kötötte le.
- Nem tudom Hannah. Szerintem rakjuk az "esetleg"  kupacba. Mit szólsz? - kérdeztem a tükörben őt figyelve magam helyett. Valahogyan ez a látvány sokkal inkább meggyőző volt. - Akarok egy mellényt hozzá.

A táboros kijelentése természetesen ismét arra késztetett, hogy nevetésben törjek ki. Ez olyasmi volt, amit apám díjazott volna, nem feltétlenül medvék részvételével. Családi hagyományok, ha mást nem, mesékben mindig fent maradnak. Apám például iskolai táborokat szokott támogatni anyagilag, ahol a fiatal boszorkák és mágusok tehetségfejlesztése folyik. Legalább valami értelmeset is cselekedett élete során...
- Sokan imádnának érte, szerintem tedd meg, a hangomat add neki és minden meg van oldva. Ha otthon felejtem, majd írok táblára - nem, nem gondoltam komolyan. Az viszont tényleg igaz, hogy sok ember igen örülne neki, ha egyszer végre kussban maradnék vagy azt a választ adnám, amit várnak. Szóval ki tudja? Lehet, hogy a szöszi akár béke Nobelt is kaphatna a virágos akcióért. Utána visszavonnák tőle a rasszista köszönőbeszédért, de három teljes percig birtokolhatná. - Hát, ha te mondod...
A ritkán kapott egyetértés egyik ajándékát nyújtotta át nekem, miközben én már idekint elkezdtem megszabadulni a rajtam lévő együttestől. Egész egyszerűen nem bírtam elviselni egy pillanattal sem tovább a nyakkendőt, mert biztosan fulladásos görcs tette volna tönkre a napom. A fülke ajtajának bevágását követően már csak arra koncentráltam, hogy minél előbb lehámozzam magamról a többi részét is és átvettem a belógatott újabb ruhadarabokat. Az előzőeket összehajtva a sarokba raktam, aztán ismét a gyötrelmes öltözködés procedúrájának veselkedtem neki. Ebben sosem leszek jobb. Pláne, ha hasonló nyugtató kijelentéseket tesz kint.
- Wie bitte? - rántottam el a függönyt, miután felrángattam a nadrágom. Jó, az ing nem ártott volna, meg az sem, ha esetleg rendesen befejezem az öltözést, de éppen kiverte a biztosítékot a hölgy. - Hozzám akarsz öltözni az Én esküvőmön?
Pár röpke másodperc erejéig még szuggeráltam a szőkét, mielőtt a fülkébe visszatámolyogva elfátyoloztam magam ismét. Az ismételt vedlésnél már igyekeztem figyelni az apróbb részletekre, de általában kevés siker koronázta ezt a próbálkozást.
- Amúgy akkor alighanem feketében jössz. Vagy sötétkékben - közöltem, miközben felvettem a zakót is.

Kornai kisasszony

Jött az a bizonyos kérdés, amit az ember semmilyen körülmények között nem akar hallani, mikor valamit nem saját akaratából csinál. "Élvezed?" Egy pár pillanatra elfilozofáltam, majd az ajkamba harapva vontam meg a vállamat lazán. A hazugság még mindig nem való nekem, az átkozott pandák!
- Azt hiszem. Igen, maga az oktatás és az anyag érdekes tud lenni. De engem ez nem érdekel, mert soha nem fogok ezzel foglalkozni. Évek óta megtaláltam a helyem a világban, nem kell másik! - tártam szét a karjaim tanácstalanul egy pillanatra, majd visszaejtettem magam mellé, de azért csak óvatosan, nehogy a már leszedett virágokban esetlegesen kár keletkezzen. Akkor hiábavaló volt Viki áldozata, a tüsszögés, a zsebkendő, ekkora járulékos veszteséget pedig nem lehet nyugodt lelkiismerettel elkönyvelni!
- Igen, ez ésszerű megoldásnak tűnik! - kezdtem heves bólogatásba pár másodperc hümmögés után. Persze, eszem ágában sem volt itt maradni hosszú távon, hiszen engem várt haza a drága német Vaterland, nem voltam ide való. De az ő javaslata attól még helytálló és megfontolandó lenne alapvetően.
Szerencsétlen lány egyre hevesebb tüsszögésekben tört ki, én meg a zsebeimet átkutatva nyújtottam felé egy csomag zsepit, mielőtt egy újabb virágot biggyesztettem volna a bokrétámba.
- Oh, ez jól hangzik. Japán szép hely, én is viszonylag gyakran megfordulok ott - idéztem fel a legutóbbi látogatásomat Okinawán, de valahogy mindig elkalandoztam gondolatban és máshol kötöttem ki. - Miért nem oda mentél tanulni?

Micsoda szerencse,hogy nem mindig, csak néha vagyok nagyon idegesítő. Az ilyen megjegyzések nem mindig estek jól, sőt az esetek nagy részében nem így volt,de most mit csináljak? Morranjak rá Hannahra, hogy kuss, asszony, te sem vagy ám piskóta! Szép is lenne... nem az asszonyom, de legalább tényleg idegesítő.
- Milyen édes tőled, legalább a jótékony cselekedeteid listájára is feljegyezted, hogy képes vagy szóba elegyedni a legjobb barátoddal? - horkantam fel, miközben a nyakkendőveel szórakoztam, de a megkötése valahogy sosem ment. Azaz de, varázslattal. Ilyenkor áldom az istent, hogy varázslónak születtem, mert mugliként a természetes szelekció elrakna az útból.
Az egész beszélgetés egy rossz viccre emlékeztetett, amiben ő az a bizonyos szarkasztikus piszkálódó, én meg a buta szőke, aki próbálja tartani a beszélgetés fonalát, de eleve nem is a jó felén állt neki... pech. A kérdésre egy pillanatra ledermedtem, belefagytam a mozdulatba, de aztán hamarabb összekaptam magam, mint a prérifarkas egy rossz nap után.
- Ahhoz öltözöl, akihez akarsz, Hannah, felnőtt nő vagy! Ha hozni akarsz valakit, hozz. De lewy szerintem a barátnőjéhez öltözik - tettem hozzá mint egy mellékesen az utolsó infót. Semmi lelkesedést nem sikerült a mondandómba csepegtetni, bár az is igaz, hogy egyáltalán nem próbálkoztam. Az egész olyan Bastitlan volt, semmit nem lehetett leszűrni a hangsúlyból. Aztán csak szót fogadtam és visszasétálva az öltözőbe összepakoltam magam egészen elviselhető kinézetűre. A hajam nagyjából balra turkáltam.
- Mi a baj? Nem tudom mi bajod van. Nincsen semmilyen problémám, egész egyszerűen nem szeretném, ha folyton morognál valamin. Nem áll jól - vontam meg a vállamat olyan lazasággal, mint egy deszkás gyerek a városból. Ez az összeállítás sokkal jobban tetszett, már valamivel jobban néztem ki benne, mint az előzőben. A tükörben még Hannahra pillantottam.
- Aha. A fekete jó. Mi van veled újabban, Engel? Fura vagy... - kérdeztem felé fordulva. Persze, akartam, hogy leessen neki, hogy nem csak körülötte forog a világom, de elvesziteni nem.

Kornai Kisasszony

Megérkezett az a bizonyos kérdés, ami amúgy magamnak feltéve is necces volt megválaszolni. És mégsem, hiszen tudtam, hogy mit szeretek csinálni, de néha csak álltam ott, bámultam a bulvárlapokra és próbáltam nem kiakadni, a mezemet rángatva egy kicsit.
- Kviddicses vagyok, de már nagyon-nagyon rég óta... és nem is fogok felhagyni vele, de a szüleim nem hagytak békén a diplomával - haraptam az ajkamba kissé, belegondolva, hogy egy nap majd valami mással kéne foglalkoznom.  Nem illett hozzám, ez olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy egy unikornis elmegy, hogy pasik dobáljanak fűzfavesszőből font karikákat a szarvára.
A lány már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor a kockás virág közbe szólt. Határozottan szép növényke volt és a maga nemében egyedi is, hiszen én is láttam már sok félét, de ilyet nem. Nagyon kis precíznek és szimpatikusnak tűnt. Egyetértően bólogattam hát, hogy bizony, ez a virág szép és én sem láttam még ilyet.
- A menyasszonyom ott lakik, szóval hát, hozzá szoktam menni - vontam meg a vállamat kissé, mert nem különösebben szoktam Haru sorsát ecsetelgetni. Kedveltem a lányt, de nem abban az értelemben, ahogy az illendő lenne.
Ő azt mondta, hogy azért tanul itt, mert a szülei itt élnek Magyarországon és ezért nem jutott eszébe másfelé menni. Ez mondjuk érthető volt, részemről jómagam is Hannah miatt elsőre a pécsi egyetemet vettem figyelembe. És tessék, itt vagyok. A Bagolykőben és virágokat szedek egy lánnyal, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Azaz, hogy most már volt, de a találka kezdetén nem.
- Egyáltalán nem voltál, én tartottalak fel. Köszönöm, hogy szedtél velem virágokat - bólogattam kicsiket, halvány mosollyal, majd a kis csokorra néztem pár pillanatra, majd vissza a leányzóra.  - Hát... remélem, még találkozunk...

- Ja, hogy te nem készülsz az Európa bajnokságra? - vonom fel a szemöldököm és lassan elvigyorodok.



Egy pillanatra elképzeltem, hogy amilyen angolok, még nem is lenne meglepő. Ráhajolnak így a csíkban kiöntött porrá őrölt Earl Greyre, majd egy Shakespeare könyv oldalát összegöngyölve mély levegőt vesznek. Pár pillanatig csak pislogtam hevesen, mert nem tűnt el a fejemből, már láttam is, ahogy a Scotland Yard beront rájuk. Jobb ezt nem ragozni.
- Hát... ha nagyon angolok, akkor simán megeshet. Nálunk is került már elő sörösüveg a seprűtárolóból... - vonogattam meg a vállamat, mintha ez bizony mindennapos eset lenne. Németországban az lenne a furcsa, ha nem kerülne elő.
A kérdése hallatán mély letargiába zuhantam, miközben igyekeztem felidézni a pályaválasztási tanácsadást a Bambergi Mágusképzőben. Kissé az ajkamba haraptam.
- Nem emlékszem, hogy Frau Ella ezt is felsorolta volna lehetséges opcióként. Pedig most aranyéletem lehetne - közöltem, miközben kicsit nyújtottam, nehogy nekem pont itt sérüljek le! Azt hiszem, az edzőnk mély levegőt venne, majd letépné a fejemet a helyéről és zanzásítaná. Nem lenne jó, nincs raszta hajam.
Az Eb-t említve bennem is akadt egy pillanat alatt a levegő és lelkesen rázni kezdtem a fejemet. Legalább a nyakam is megfelelően be lesz melegítve.
- Nette, Schatz, annak örülök, ha öt nap múlva még tudok járni protézis nélkül, mit nekem Eb! - A héten még egy rendes edzésen is részt kellett vennem a válogatottal, azok meg általában jobban megviseltek, mint a többi.

Én még nem találkoztam velük, de ha vannak, biztosan előkerülnek  

nem, nem mondhatnám. Itt épp nem.   Téged hogy szólítanak a barátaid?