Nem igazán volt szerencsém ma, mivel éppen most vesztettem el egy fogadást, amit az egyik diáktársammal kötöttem. Abban fogadtunk, hogy Emma tanárnő milyen frizurát fog viselni a mai LLG órán, én arra tippeltem, hogy lófarokba fogja a haját, a diáktársam pedig arra, hogy kiengedve hagyja, és pechemre ő nyert. Ha én nyertem volna, akkor egy hétig ő írta volna meg a házijaimat, ami iszonyat nagy segítség lett volna részéről. Sajnos azonban ez nem így történt, úgyhogy buktam a dolgot és megnyertem magamnak azt, hogy valakitől el kell csennem valamit úgy, hogy közbe ne vegye észre. Nem igazán mertem ilyen merész dolgokat megtenni, de most muszáj volt, hiszen én maradtam alul a fogadásban. Nem igazán értettem, hogy ez miért volt hasznára a diáktársamnak, hiszen ha lebukok, akkor talán velem együtt bukna ő is. Valamiért élvezte, hogy most szívathat és esze ágában sem volt megváltoztatni a véleményét ez ügyben, ragaszkodott hozzá, hogy megtegyem, amit kért tőlem, akkor is, ha az egyáltalán nem volt az ínyemre. Nem volt mit tenni, cselekednem kellett... úgy gondoltam, hogy az udvaron sok ember megfordul, kiválasztok majd egy célpontot magamnak és megpróbálom elcsenni tőle, ami a közelében van. Persze a diáktársam messziről figyelt, mert biztos akart lenni benne, hogy valóban megteszem azt, amit kért tőlem. Örültem volna, ha nem figyel rám ennyire, mert akkor valószínűleg talán megúszhattam volna a dolgot azzal, hogy elviszek neki valamit a szobámból és odaadom azzal a szöveggel, hogy ezt tulajdonítottam el. Persze jogos volt tőle, hogy végignézze az akciómat, mivel csakis így kísérheti nyomon a történéseket és azt, hogy nem futamodok meg a megpróbáltatás elől. Megálltam a szökőkút közelében és várakozó álláspontba helyeztem magam, kerestem azt a személyt, akitől a lehető leggyorsabban és legkönnyebben elhozhatok valamit észrevétlenül, de egyelőre nem találtam senkit, aki alkalmas lett volna erre a szerepre.

Azon gondolkodtam, hogy talán máskorra halasztom az akciómat, mert egyetlen olyan diák sem volt, aki könnyű célpontnak ígérkezett volna, mindenki vagy a táskájában tartotta a cuccait, vagy szorosan a kezében fogta, de akadtak olyanok is, akiknél nem volt semmi. Már majdnem megindultam a szobám felé, de hirtelen arra kaptam fel a fejemet, hogy egy barna hajú lány tart a szökőkúthoz és leül a szélére. Nem tudtam innen kihámozni, hogy melyik házba járhatott, de reméltem, hogy nem egy Rellonossal lesz dolgom, mert róluk idáig elég meredek sztorikat hallottam másoktól. A lány idősebbnek nézett ki nálam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy véghez vigyem a tervemet, mivel tökéletes célpontnak tűnt, amiért lefoglalta magával. Egy papírfecnit vagy levelet kezdett el olvasgatni, a közelében pedig ott hevert néhány könyv a tetejükön egy csillogó bigyóval. Már előre elszégyelltem magamat, amiért néhány percen belül enyveskezűvé fogok válni, de azzal nyugtatgattam magamat, hogy tulajdonképpen ez mégsem az én hibám, mert csupán egy fogadás miatt történik az egész. Elviszem a megszerzett "zsákmányt" a diáktársamnak, nem is kell messzire mennem, mivel távolabbról figyelemmel kíséri az eseményeket, aztán majd visszacsenem a gazdájához, azt mondjuk még nem tudom, hogy hogyan. Talán meghirdetem a diákok hirdetőjébe, hogy keresi a gazdáját ez a bigyula, aztán biztos megismeri majd, és jelentkezik érte. Sőt, még hálás is lesz, hogy visszakaphatja az eltulajdonított dolgát. Miközben ezen az egészen agyaltam úgy döntöttem, hogy óvatosan megközelítem az áldozatomat és egy körültekintő és egyben gyors mozdulattal elveszem a könyvek tetejéről azt az izét. Minden bátorságomat összeszedve megindultam a lány felé, nagyon izgultam, hogy ne vegyen észre, hátulról közelítettem meg, szerencsémre teljesen belemélyedt az olvasnivalójába. Már nagyon közel volt a csillogó tárgyhoz, miközben egyre jobban dobogott a szívem, úgy, hogy majd kiesett a helyéről, de nem akartam megtorpanni a cél előtt, úgyhogy felé nyúltam és gyorsan megmarkoltam, de szerencsétlenségemre a könyvek is vele együtt borultak. Nem lehetett nem észrevenni a balul elsült akciómat, úgyhogy most annak örültem volna a legszívesebben, ha elsüllyedek a földdel együtt. Nem tudtam, hogy észrevette-e már a lány, hogy eltűnt az ékköve, talán volt még rá remény, hogy azt mondjam, hogy a könyvekkel együtt leeset és elgurult valahova, mert én csak nekiütköztem a műveinek. Nem voltam tisztában vele, hogy kamuzzak vagy az igazat mondjam-e, de elfutni se volt már lelki erőm, talán a helyzet majd adja, hogy mi történjen.

Remek, napsütéses verőfényes idő volt kinn, szóval egy percig sem akartam tovább a szobámban tartózkodni, hanem úgy döntöttem, hogy ellátogatok a rétre. Mindig is jobban szerettem a természetben lenni, mint a négy fal között, szóval ez most sem volt másképp. Egy rózsaszín egyberészes hosszabb, nyári ruhát vettem fel, hozzá egy lapos talpú szandált, volt egy szalmakalapom is, azt is magamra aggattam, aztán nekiindultam a rétnek. Egy kis kosárkába bepakoltam indulás előtt pár aprósüteményt, ha megéheznék és egy flakon ásványvizet, hogy ne száradjak ki a hőségben. Persze a plédről sem feledkeztem el, na meg a könyvemről is, amit nemrég kezdtem el olvasni. Minden tökéletesen adott volt egy egyszemélyes piknikhez. Viszonylag gyorsan odaértem a rétre, ahol az első dolgom az volt, hogy egy árnyékos helyet keressek, ahová leteríthetem a pokrócomat. Meg is találtam a tökéletes helyszínt egy árnyat adó hatalmas fa társaságában. Leterítettem a plédet, kivettem a könyvet a táskámból és elkezdtem olvasgatni. Nagyon élveztem a nyugalmat és azt is, hogy nem piszkál senki, bár sosem volt ellenemre a jó társaság, de a barátnőim most nem értek rá, hogy velem tartsanak. Annyira nem izgattam magam emiatt, egyedül is mindig feltaláltam magamat az intézetnek köszönhetően, és most is tudtam azt, hogy mi a legmegfelelőbb kikapcsolódás számomra, amire most éppen szükségem van. A réten elég sok piknikező diák volt, általában többen összeverődve ültek egy-egy pokrócon, de láttam néhány magányos embert is, akik szintén egy könyv társaságában ütötték el a szabad délutánjukat, bár volt olyan is, aki semmit sem vitt ki, csak azért jött ki, hogy nyugodtan elmélázhasson a természet lágy ölén.

Szörnyen restelltem a történteket, persze csak velem fordulhatott elő, hogy ilyen balul sült el az egész és rögtön rajta is kaptak "akció" közben. Szerencsére a másik egész nyugodt maradt, pedig azt hittem, hogy az lesz az első dolga, hogy megtépjen vagy lepofozzon, de végül nem így történt.
- Tessék. - nyújtottam felé, egyelőre már szó nem jött ki a torkomon, tulajdonképpen köpni-nyelni nem tudtam a kialakult kellemetlen helyzet miatt.
Tudtam, hogy a társam látta messzebbről, hogy mi történt, persze nem tolta volna ide a képét, hogy kimagyarázzon a helyzetből, bár lehet, hogy az ő helyébe én is így tettem volna. Elég, ha én bajba keveredek, nem kell másnak is, ebben végül is igaza volt. Már bántam az egész hülye fogadást, de nem volt mit tenni, mert megtörtént a baj. Reméltem, hogy nem kerülök ki ebből a helyzetből teljesen vesztesen és a lányba szorult némi empátia. Igaz, nem tudhatta, hogy egy fogadás miatt történt az egész, joggal gondolhatta, hogy egy kleptomániással van dolga, pedig én aztán nem szenvedtem semmi ilyen betegségben.
- Bocsánat, nem akartam. - motyogtam a lány felé, miközben a földet bámultam és arra gondoltam, hogy milyen ostobaság szaladt ki a számon, mivel pont az ellenkezőjét tettem annak, amit mondtam. Szép óvatosan feltápászkodtam a földről és lassú mozdulatokkal elkezdtem összeszedni a lány könyveit, miután átadtam neki a "zsákmányt", hogy legalább azt jóvá tegyem és ne neki kelljen összegyűjtögetnie. Reméltem, hogy nem lesz nagyon pipa, amiért ezt tettem, bár igazából én is az lettem volna, szóval nem is tudom, hogy mit várhattam volna ettől a kínos helyzettől.

Megírtam a leckéimet és úgy gondoltam, hogy mivel nagyon szép idő van odakinn, érdemes lenne sétálnom egy kicsit. Egyébként sem voltam az a típus, aki jól érzi magát odabenn, úgyhogy örültem, hogy kicsit kiszabadulhattam a természetbe. Nagyon élvezetem azt, hogy végre nem voltam csupa gonosz emberrel körülvéve, mint anno a intézményben, szóval egyáltalán nem hiányoztak a rossz akaró emberek. Rózsaszín színű egész alakos ruhát vettem fel egy fehér szandállal, szőke hajamat pedig kiengedve hagytam, így indultam neki az udvarnak. Szép, napsütéses idő volt, pont kellemes volt egy kis séta erejéig, de sajnos nem igazán élvezhettem ki felhőtlen örömmel ezt a lehetőséget. Néhány diáknak a fülébe jutott, hogy nevelőintézetben nőttem fel muglik között és rögtön odajöttek körbeállni, hogy csúfolódhassanak rajtam. Nagyon rosszul esett a pimaszkodásuk, hiszen nem hagytak békén és folyton becsmérlő szavakkal vádoltak, pedig próbáltam mozgásban maradni, de sajnos ez sikertelennek bizonyult. Legszívesebben hazarohantam volna, de volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy ne hagyjam itt az egész iskolát, mert valamennyire már hozzászoktam ezekhez a dolgokhoz. Az egyik vöröshajú lány különösképp élvezte, hogy illetlen szavakat vághat hozzám. Próbáltam kilépni és minél messzebb kerülni tőlük, de ők ugyanolyan gyorsasággal jöttek, hogy folytathassák a gúnyolódást. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy gyorsan a szobámba futok és bezárom magam mögött az ajtót, de nem akartam előttük gyengének mutatkozni, úgyhogy folytattam az utamat azzal, hogy látszólag mit sem törődve velük tovább folytattam az utamat, persze azért nem volt könnyű elviselni azokat a trágárságokat, amiket közben hozzám intéztek.

Úgy tűnt, hogy a lánycsapat igencsak kitartó, mert csupán néhányan döntöttek úgy, hogy megunva a banánt visszamennek a körletükbe vagy a dolgukra, de sajnos a "sereg" nagy része velem tartott, hogy tovább piszkálhasson. Legszívesebben elvarázsoltam volna őket a pokolba, de pont nem volt nálam a pálcám és egyébként sem akartam rajtuk használni, mert bár a varázslás egész jól ment már, azért nem bíztam magamban, és nem akartam olyat csinálni, ami maradandó károsodást okozhatna számukra, akármilyen rossz indulatúak is voltak. Örültem, amikor eljöttem az intézetből, mert ott is tele volt a hely ugyanilyen gúnyolódó emberekkel, csak akkor nem pont a származásomon lovagoltak, hanem más volt a téma. Igazából ezek az emberek mindig találtak maguknak áldozatokat, akiket kispécizhettek maguknak és mindig volt rá valami okuk, hogy másokon kiélhessék frusztrált életük kudarcait. Szerencséjére nem kellet sokáig elviselnem a becsmérlő szavakat, mert hirtelen egy morgó hang ütötte meg a fülemet, aztán pedig sikítás, majd egy fiú hangja törte meg a csendet, aki elég határozott hangnemben küldte el a nem éppen kedves lányokat melegebb éghajlatra. Gyorsan feloszlott a tömeg én pedig ott maradtam egyedül, még fel sem eszméltem teljesen, olyan gyorsan történek egymás után a dolgok, hirtelen a lényre emeltem a tekintetemet, majd gyorsan hátrahőköltem tőle. Imádtam az állatokat, a pókokat és a békákat is beleértve, de ilyen teremtménnyel még sosem találkoztam élőben, úgyhogy jobbnak láttam ha egy helyben maradok és nem teszek semmilyen gyanús mozdulatot az irányába. Karomat összefonva a fiúra néztem, majd egy kis idő után végre sikerült megszólalnom:
- Öhm.... azt hiszem, hogy most már igen.
Újra a lényre néztem, a történteket átgondolva rájöttem, hogy a védelmemre kelt, de még mindig nem mertem egy lépést se tenni semerre, mert nem voltam tisztában vele, hogy pontosan milyen teremtménnyel van dolgom, bár gyanítottam, hogy a srác nem tarthat az iskolában nagyon veszélyes kategóriájú állatot, legalábbis ezt megtanultam a rövid ittlétem alatt, de így is inkább megvártam, hogy mit fog reagálni az állat. Gondolataimból felocsúdva újra a fiúra néztem és rájöttem, hogy milyen bunkónak tűnhetek, hogy meg sem köszöntem a "mentőakciót", bár nem szerettem más fejével gondolkodni, így találgatni sem akartam feleslegesen, hogy hogy jött le ez az egész a fiúnak.
- Köszönöm, hogy közbeléptél! - mondtam mosolyogva, miközben próbáltam összeszedni magamat, közben azon tanakodtam magamban, hogy megkérdezem a sráctól, hogy milyen állat ez, de lehet, hogy túl hülyén hangzott volna, úgyhogy egyelőre jobbnak láttam csendben maradni, hátha választ kapok tőle erre a kérdésre.

A furcsa lény a fiú lába mellett ücsörgött már, onnan méregetett időnként, amit egyáltalán nem bántam, mert ezek szerint kíváncsi volt rám. Idővel a megmentőm is bemutatkozott, ezért én is így tettem:
- Alíznak hívnak és Navinés vagyok. Én sem értem, hogy miért jó ez nekik, de már igazán hozzászokhattam volna ehhez. Azért itt legalább kevesebb a rosszakaró. - haraptam el a számat, mert közben belegondoltam, hogy úgyse teljesen érti a srác, hogy mit mondok neki, ugyanis nem járt abban az intézményben, ahol nevelkedtem, igaz jobban járt mindenképp. Ki akarna egy árvaházban élni? Minden nap reménykedett az ember, hogy egy nap rendes, szerető családja lehet, de úgy tűnt, hogy nekem sose jön el ez az idő. Aztán szerencsére jött Timi és minden megváltozott. Gondolataim végén elmosolyodtam, hiszen mindig szeretettel gondoltam a nevelőanyámra, akit tulajdonképpen igazi anyának tekintettem, de mindig a keresztnevén neveztem. Sose felejtem el azt a napot, amikor megjelent a varázserőm és akaratlanul is jól ráijesztettem a rossz indulatú, csúfolódó lányseregre. Megint azon vettem észre magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, ez pedig rettentő nagy udvariatlanság volt Ádámmal szemben, úgyhogy próbáltam inkább a valóságban maradni.
- Milyen lényed van?  - tettem fel azt a kérdést, amit a fiútól valószínűleg már rengetegen megkérdeztek és biztos voltam benne, hogy gépiesen fog rá felelni, hiszen valószínűleg számtalanszor megválaszolta már ezt a kérdést. Életem során sokkal több muglivilágbeli állattal találkoztam mint varázslénnyel, de ez egyáltalán nem zavart, mert tudtam, hogy idővel még több teremtményt ismerhetek majd meg élőben is, plusz hasznos ismereteket sajátíthatok el róluk, éppen ezért lettem LLG tanársegéd.
Óvatosan közelítettem Noah felé, majd egy karnyújtásnyira megálltam tőle és leguggoltam vele szemben, aztán vártam, hogy vajon odajön-e hozzám vagy támadásnak veszi a közelségemet, bár reméltem, hogy barátságos lesz velem.

Nem igazán szerettem a négy fal között lenni, nekem mindig börtön hatást keltett az, ha nem szabadulhattam ki a természetbe. Sokkal jobban éreztem magamat a levegőn, mint benn, a sötét szobában, ezért is látogattam el a rétre, hogy végre kiszabaduljak az iskola falai közül. Fehér nyári egyberészes ruhát viseltem, mert fülledt, meleg idő volt kinn, hajamat kiengedve hagytam és fehér balerinacipőt vettem fel a szerelésemhez. Nagyon élveztem a kinti levegőt, mindig is szerettem a természetet, szóval az első dolgom az volt, hogy leheveredjek egy fa alá. Mindig eszembe jutott Timi az itt létem alatt, hiszen számos dolgot neki köszönhettem az életemben, mint például azt is, hogy befogadott és azóta békességben élhetek. Az intézmény falai között sosem éreztem magam jól, mindig voltak rosszindulatú diákok, akik örömmel piszkálódtak és sosem volt nyugtom tőlük. A nevelőnők sem volt különbek kivéve Timit, aki egy áldott, jó lélek volt. Sajnos az életem nagy részét azzal töltöttem el, hogy vártam azt, aki eljön értem és végre örökbe fogad, de úgy tűnt mindhiába. Reméltem, hogy egyszer kiszabadulhatok ebből a rémálomból, de sajnos ez sokáig nem következett be, és amikor már majdnem feladtam, akkor jött a megmentőm egy új nevelőnő személyében. Timi befogadott és a szárnyai alá vett, önzetlenül nevelt fel és még a varázsvilágról is elhintett néhány fontosabb információt. Most meg kellett szoknom az új környezetemet, a szobatársaimon kívül pedig nemigen találkoztam olyan emberrel, akiben teljesen megbízhattam volna, úgyhogy egyelőre óvatosan közelítettem mások felé, nehogy rosszul jöjjek ki a dolgokból.

Gondolatmenetemet egy felém tartó srác szakította meg, aki nagyon határozott fellépésű volt így első blikkre. Kiderült, hogy egy fémdobozkát keres, amit valószínűleg elhagyhatott nemrégiben, aztán gondolta, hogy hátha én láttam valahol.
- Nem láttam. Ha gondolod segítek megkeresni - válaszoltam neki, mivel más dolgom jelenleg úgy sem volt és egyébként is szívesen segítettem másoknak, nekem ez természetes volt. A fiú be is mutatkozott, így megtudtam, hogy Adrian-nak hívják és még kezet is nyújtott.
- Alíz - viszonoztam a kézfogást, miután felálltam ülőhelyemből egy mosoly kíséretében. Erős fogása volt a srácnak, mely markáns jellemre utal, bár ezt már akkor észrevételeztem, amikor megpillantottam őt. Általában jó emberismerő voltam, hiszen volt szerencsém többféle jellemű emberrel is találkozni eddigi életem során, bár a legtöbbjük ezeknek vagy lelki sérült volt, vagy pont az ellenkezője túlzott önbizalommal megspékelve. Nem kérdeztem meg Adrian-tól, hogy merre keressem, mármint, hogy emlékszik-e arra, hogy merre hagyhatta el, mert hülye kérdés lett volna, szerintem ő se tudta ezt, hiszen akkor nem kérdezte meg volna tőlem, hogy találkoztam-e a fémdobozzal.
- Remélhetőleg meglesz, hacsak nem vitte el valaki - mondtam neki miközben szétnéztem a környéken, hátha rátalálok, bár ha díszes volt és stílusos, akkor esélyes, hogy valakinek megtetszett, de hátha szerencséje lesz. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű megtalálni a fűben, mert voltak olyan területek, amelyek már rég nem láttak fűnyírót, és azért sem gondolkodtam e téren varázslatban, mert elsősorban mindig mugli szemmel néztem a világot, és még mindig szokatlan volt számomra, hogy mennyi mindent el lehet intézni varázslattal.

- Nagyjából megedződtem már az idők során, de sajnos úgy látszik, hogy sosem úszom meg a rossz megjegyzéseket. Szerintem mindenki megkapja az életben ami jár neki, csak más formában. - mosolyodtam el, miután kinyilatkoztattam gondolataimat a fiú felé, arra pedig nem szerettem volna megjegyzést tenni, hogy elárulta a siketségét, mert nem lett volna túl udvarias vele szemben, így is nagy őszinteségre vallt, hogy egyáltalán elárulta. Viszont ezek szerint őt is csúfolták, mivel már tapasztalt volt a témában, amit nem félt megosztani velem.
- Szóval te is átélted már ezt... igazán sajnálom - válaszoltam a fiúnak lesütött szemekkel, hiszen senki sem szolgált rá erre, csupán néhány vadóc diák áldozatai voltunk, akik nem tudták más formában kitölteni a mérgüket, vagy ettől csupán menőbbnek képzelték magukat. Pedig mekkora tévedésben éltek...
- Ó, sárkánytigris? - kérdeztem nagy mosollyal az arcomon, hiszen még sosem hallottam erről a teremtményről, sőt, ha jobban belegondolok, még erről a dimágus dologról sem hallottam.
- Pontosan mit jelent a dimágusság? - kérdeztem kissé elpirulva, mert nagyon érdekelt ez a téma, de kicsit szégyelltem, hogy ennyire tudatlan vagyok, legalábbis ami a mágusvilágot illeti.
Ádám pozitív megerősítésére tovább közelítettem a lény felé, aki meglepően barátságosan fogadta a közeledésemet. Ezután a fiú kijelentette, hogy szerinte kedvel engem, erre újra elmosolyodtam, majd megint a teremtményre összpontosítottam. Lassan közelített felém, óvatos léptekkel, majd a tenyerembe fúrta a fejét, ami igazán nagy élmény volt, mert még sosem simogattam ehhez hasonló lényt. Nagyon puha szőrzettel rendelkezett, szinte élvezet volt végigsimítani rajta, és úgy éreztem, hogy teljes mértékben megbízhatok benne, hiszen barátságos szándékkal közeledett felém.

- Merem remélni, már csak azért is, mert megérdemlik - fejtettem ki röviden a véleményemet Ádámnak, mert ugyan én senkinek sem kívántam rosszat, de reméltem, hogy azért megkapják majd, ami jár nekik.
- Értem, hát az nem lehetett túl kellemes. De milyen szerencséd volt azzal a hölggyel, aki visszaadta a hallásodat! Ez óriási élmény lehetett! - lelkendeztem mosolyogva, hiszen hatalmas ajándék, ha valaki visszaadja azt, ami nélkül szenvedés, illetve nehézséget jelent élni. Én annak örültem volna, hogyha nagyobb önbizalmat kapok a támadóimmal szemben, de azért az évek alatt már egész jól megtanultam kezelni ezeket a kínos helyzeteket.
Noah-nak tetszett a simogatás, úgy tűnt, hogy rövid időn belül sikerült összebarátkoznom vele. Igazából nem jelentett gondot, hogy megkedveljenek az állatok, mert érezték rajtam, hogy mindig pozitívan álltam hozzájuk, egy szóval igazi állatbarát voltam. A mugli világban is mindig megetettem a kóbor állatkákat, ha lehetőségem adódott rá, és mindig megsimogattam azokat, amelyek barátsággal közeledtek felém.
- Igen, erről hallottam. Hú, ez nagyon izgalmasan hangzik! - néztem érdeklődve a fiúra, amikor azt ecsetelte, hogy ő egyszerre két elemmel is bír, amelyek a tűz és a levegő voltak.
- A tűz veszélyesen hangzik, bár unalmas lenne az élet nélküle - utaltam a veszélyességre, majd megtekintettem ahogyan Ádám bemutatta tüzes és légies tudományát.
- Ez nagyon klassz! Meg lehet ezt tanulni, vagy születni kell erre? - érdeklődtem a sráctól, mert a részletekről már nem volt információm, közben abbahagytam a lény vakargatását és felálltam.
Elővettem egy öngyújtót, amit még a réten találtam a múltkori sétám során, aztán zsebre tettem, mert még működött. Nem mintha dohányozni akarnék, de úgy voltam vele, hogy jó lesz majd valamire.
- Én csak ezt tudom - elővettem az öngyújtót és fellobbant a láng, majd két ujjamat benyálaztam és a tűzbe tettem fél pillanatra, aztán zsebre vágtam az említett eszközt. Ezt a trükköt az egyik idősebb lány mutatta, aki szintén az intézetben nevelkedett, de sajnos nem töltött ott sok időt, mert viszonylag gyorsan örökbe fogadták, csupán azért sajnáltam, mert velem rendes volt. Persze annak örültem, hogy végre jobb helyre került, bár szívesen mentem volna vele akkoriban, de erre nem volt lehetőség.
- Jól hangzik! Én még nem tudom, hogy mi leszek, mert számomra még elég új minden, de majd biztosan kialakul - válaszoltam Ádámnak, miközben arra gondoltam, hogy ez a foglalkozás tökéletesen illik hozzá.

- Értem. Hát, ha nem nyúlta le valaki, akkor itt kell valahol lennie! Csak meglesz! - válaszoltam neki magamat is biztatva, csak hogy jobban menjen a keresés. Közben a srác is bőszen kereste a dobozkát, azért két szem többet lát, úgyhogy biztosan előkerül idővel.
- Hát, ha minden jól megy, akkor nemsokára harmadikos. Legalábbis remélem, hogy nem kell évet ismételnem - válaszoltam neki, bár úgy éreztem, hogy egész jól mennek a tantárgyak és mindig igyekeztem megírni a házikat is, ez azért egész klassz teljesítmény, ha azt nézem, hogy nemrégiben még semmit sem tudtam a varázsvilágról. Pontosabban még a létezéséről sem tudtam.
- Te hányadikba jársz és melyik házba? - kérdeztem tőle, ha már egyszer ő is érdeklődött. Őt nálam egy kicsivel idősebbnek tippeltem, de fogalmam sem volt arról, hogy melyik házba oszthatták be, na nem mintha ez bármit is számítana.
Közben bőszen keresgéltem a fémdobozkát, amikor hirtelen valami megcsillant a fűben:
- Megvan! - mondtam félhangosan, nagy lelkesen, aztán egyből le is hervadt az arcomról a mosoly, amikor közelebb mentem a fénylő tárgyhoz és megállapítottam róla, hogy csupán egy eldobott fémkupakra bukkantam rá.
- Öhm... ez mégsem az! - hajtottam vissza rá a hosszú fűszálakat, aztán továbbálltam, hogy egy újabb területen kutakodhassak.
- Ne csodálkozz! - legyintettem vigyorogva, végül is elég nagy ez az épület, úgyhogy nem volt túl nagy lehetősége annak, hogy bármikor is összefussunk. Az is lehet, hogy látott már a suliban, de mivel nem beszéltünk egymással, így nem jegyzett meg. Azzal tisztában voltam, hogy én sose találkoztam még vele, még látásból se ismertem idáig. Biztosan megjegyeztem volna, ha láttam volna valahol. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy milyen a srác, mivel egyáltalán nem ismertem, ebből a pár szavas beszélgetésből pedig nem tudtam leszűrni semmit. Amit idáig tapasztaltam vele kapcsolatosan, az az, hogy rendkívül határozott és biztos nincs gondja a csajozással, azt viszont nem tudtam, hogy őszinte típus vagy inkább az a füllentős fajta. Nem is az én dolgom volt eldönteni ezt, úgy voltam vele, hogy amíg rendes velem, addig én is segítek neki. Valahogy mindig bennem volt alapból, hogy segítsek másoknak, de tudtam, hogy nem mindenki érdemelte meg ezt.
Azt terveztem, hogy később, ha már nem lesz ilyen meleg, futok egy kört, hogy legalább kondiban legyek. Nem igazán volt lehetőség túl sok sportolásra, legalábbis még nem fedeztem fel, hogy hol van a konditerem, ha itt egyáltalán volt olyan, a kviddics pedig egyelőre nem vonzott.
- Van itt valami sportolási lehetőség, konditerem? Kicsit unom már a futkározást - kérdeztem Adrian-tól, hátha tud valamit erről, hiszen ő már nagy valószínűséggel régebb óta itt van.

Damien Wright

Úgy éreztem, hogy kell egy kis levegőzés, mert már nagyon untam magam a szobámban. Jelenleg semmi dolgom sem volt, megírtam az összes leckémet, úgyhogy eldöntöttem, hogy szétnézek egy kicsit kinn. Felvettem egy hosszú ujjú felsőt, fekete nadrágot és cipőt hozzá, valamint a bőrdzsekimet. Hajamat megfésültem és kiengedve hagytam, így indultam neki az utamnak. Amint kiértem rögtön jobban éreztem magam, hiszen egyébként is jobban szerettem a természetben lenni, mint benn a négy fal között. A Fénylő lelkek udvarában kötöttem ki, a hűvösebb időjárásnak köszönhetően alig volt ott diák, inkább mindenki behúzódott a meleg szobájába. Tettem egy kört, majd leültem a szökőkút peremére és elméláztam egy kicsit. Eszembe jutott az esti álmom, amiben egy olyan diákot láttam, akivel még sosem találkoztam. Érdekes módon minden részletre pontosan emlékeztem. Az álmom főhőse nemrég érkezett az iskolába és azon volt, hogy minél hamarabb beilleszkedjen. Egy újabb pillanatkép formájában láttam, hogy ez sikerülni fog neki, sok barátja lesz az intézményben. Furcsa volt, hogy megint egy ilyen érdekes dolgot álmodtam meg, egyszerűen még nem szoktam hozzá ehhez. Megrémisztett a gondoltat, hogy néhány álmom valóban beteljesült, éppen emiatt jelentkeztem a jóslástan belső körébe, mással pedig nem osztottam meg ezt a képességet vagy átkot, mert valószínűleg szimplán hülyének néztek volna. Miután visszagondoltam erre visszatértem a valóságba, azon voltam, hogy kikapcsolódjak egy kicsit, amíg kinn vagyok a friss levegőn. Egyelőre egyáltalán nem kívánkoztam be. Arra gondoltam, hogy meghitt karácsonyozásunk lesz majd Timivel és végre nem az intézet zord falai között fogom ünnepelni a szeretet ünnepét.

Damien Wright

Reméltem, hogy jóslástanból el tudom majd érni egy komolyabb szintet is, de sajnos semmi sem volt erre garancia, bár lényegében az álmaim bizonyították sok esetben a jövőt, úgyhogy erre támaszkodhattam. Élveztem, hogy végre volt egy kis nyugodt pillanatom, bár kissé hiányoltam a társaságot. Amióta megérkeztem, azóta nem igazán volt alkalmam bárkivel is mélyebben beszélgetni, de tudtam, hogy majd eljön az én időm is és bizonyára meg fogok ismerkedni olyanokkal, akik méltóak az őszinteségemre. Örültem, hogy sok mindent elértem az iskolában, hiszen idő közben prefektussá váltam, ami nagy felelősséggel járt, de megfogadtam, hogy a legjobb tudásom szerint fogok teljesíteni. Jól éreztem magam a házamban, amelybe anno beosztottak, nem bántam meg, hogy ide kerültem, hiszen a legtöbb diák kedves volt velem, a vezetőség pedig igazán korrekt volt. Egész jól beilleszkedtem ide, de még mindig nagyon hiányzott Timi. Persze annak örültem, hogy soha többé nem kell hallanom az intézményről, mert egyáltalán nem hiányzott, Timi nagyon jót tett velem, hogy elhozott onnan, igazi megmentő volt, mert már nem láttam sok reményt arra, hogy valaha is elkerülök onnan és akkor jött Timi. Sok mindent tanultam tőle, úgyhogy neki köszönhettem azt is, hogy olyan ember lettem most, aki vagyok, ezért nagyon hálás voltam neki.

Damien Wright

Nagyon el voltam gondolkodva, ennek ellenére meghallottam, hogy hirtelen valaki megszólít, majd feléje fordultam. Nagy meglepetésemre azzal a fiúval találtam szemben magam, aki az álmomban szerepelt. A meglepődöttség hirtelen kiütközött az arcomra, de gyorsan megembereltem magam és kedvesen rámosolyogtam.
- Szia! Nem zavarsz, ami azt illeti úgyis csak unatkoztam itt - válaszoltam neki barátságosan és nagyon reméltem, hogy nem vágta le a meglepettségemet, bár lélekben felkészültem arra, hogy mivel magyarázom ki, hogyha rákérdezne. Nem szerettem füllenteni másoknak, de nyilvánvaló volt, hogy őrültnek nézne, ha azt mondanám neki, hogy vele álmodtam és hogy a későbbiekben sok barátra tesz majd szert az iskolában. Még én magam is megrökönyödnék, ha valaki ezzel jönne elő első alkalommal.
- Széplaki Alíz vagyok! - mutatkoztam be a srácnak, aki nagyon szimpatikusnak tűnt első látásra, de azt nem tudtam megmondani, hogy miért. Reméltem, hogy itt marad, mert igazából valóban nem volt mit csinálnom és nem szerettem volna még jobban elmélyedni a nem túl derűs gondolataimba, szóval jól jött volna egy kis társaság.

Tudtam, hogy egyszer eljön ez az idő is, amikor kezdetét veszi a kviddics mérkőzés. Nem szerettem volna beégni, ezért jelentkeztem az edzésre, hátha ragad rám valami és nem leszek nagyon béna a pályán. Tartottam ettől az egésztől, de reméltem, hogy sikerül azért majd elsajátítanom ezt a fajta sportágat. Elég cudar idő volt, ezért jól felöltöztem, hogy ne fázzak majd a gyakorlás alatt, bár nem voltam túl bizakodó ezen a téren. Idáig a seprűt csak seprésre használtam, eszemben sem volt, hogy felüljek rá, azt pedig totál abszurdumnak tartottam, hogy még repülni is lehet vele. Repüléstan órán ugyan már ültem rajta, de nem tartottam magam túl ügyesnek ebben.
- Szia Nyeste! Jöttem repkedni... nos már ismersz, hiszen szobatársak vagyunk, úgyhogy tudod, hogy még életemben nem űztem ezt a fajta sportágat komolyabban - köszöntöttem a lányt a nem éppen bizalomgerjesztő mondandómmal.
- Sajnálom, ez van. Remélhetőleg beletanulok majd. Egyébként hajtó leszek - tettem hozzá kissé szomorkásan, bár nem akartam őt teljesen elkeseríteni, azért úgy voltam vele, hogy jobb, ha tudja, mi a szitu.
Arra gondoltam, hogyha mégsem jön össze a dolog, akkor még mindig van lehetőségem kilépni a csapatból, bár azért reméltem, hogy nem vagyok annyira béna, mint ahogy azt gondolom és valamennyire helyt tudok majd állni. Kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon a lány hogyan tanult meg kviddicsezni, de erre sosem kérdeztem rá és egyelőre nem is akartam őt fárasztani ezzel a kérdéssel. Igaz, jól beöltöztem, de még így is fáztam, mindig is fagyos típus voltam. Reméltem, hogy minél hamarabb kezdetét veszi az edzés, hogy ne fázzak és megtudhassam, mennyire vagyok ebben a sportágban jó vagy éppen béna.

Gyorsan megérkeztek az edzésre a többiek is, mindenkit köszöntöttem, közben pedig azon izgultam, hogy mennyire leszek béna a repülésben. Idáig se voltam túl profi benne, de most megkaptuk hajtóként azt a feladatot, hogy három körben gyakoroljuk a gyorsulást-lassulást-fordulásokat. Félve pattantam fel a seprűmre, majd megindultam vele. Már az elején elvesztettem felette az irányítást, mert iszonyat sebesen gyorsult, én pedig csak szerencsétlenkedtem vele.
- A fenébe, lassíts már, kérlek! Jó seprű, okos seprű, lassíts kérlek! - mondtam neki miközben megveregettem a nyelét. Magam sem értem, de kicsit lassabbra fogta végre a tempót, na igen egyáltalán nem álltam a helyzet magaslatán. Az első köröm igencsak keményen indult, de bíztam benne, hogy most már végre nem tartogat majd több meglepetést nekem ez az eszköz.
~ Ó! Gyorsulás, lassulás, fordulás? Örülök, hogy élek még! ~ - gondoltam magamban és örültem annak, hogy a seprűm lassú tempóra váltott. Tudtam, hogy meg kellene felelnem a feladatnak, de óriási félelem volt bennem, úgyhogy nem mertem gyorsabban repülni vele, fordulni pedig még annyira sem, mint száguldozni.
Mindhárom körömet lassan tettem meg, amikor pedig a seprűvel sikeresen földet értem, odamentem Nyestéhez és elmondtam neki, amit gondoltam:
- Sajnálom, nem megy... nem merek gyorsabban menni vele. Így is örülök, hogy épségben landoltam vele, ez van...
Tudtam, hogy nem volt számára biztató, amit mondtam, de így éreztem és nem volt egyelőre akkora bátorságom, hogy a lassú repülés mellett gyorsra váltsak, a fordulástól pedig egyenesen kirázott a hideg. Tudtam, hogy vagy türelmes lesz velem a lány és segít valahogy, vagy búcsút inthetek az egész játéknak.

Nyeste adott egy kis önbizalmat azzal, hogy mögém ült a seprűre és megmutatta az eszköz helyes irányítását. Szerencsére szép lassan csinált minden, így volt időm megemészteni a látottakat, egy kis idő eltelte után már azon kaptam magam, hogy elkezdtünk gyorsulni a seprűvel, majd hirtelen a fordulás is megtörtént, amitől idáig görcsbe rándult a gyomrom. Miután földet értünk, csak ennyit tudtam mondani a lánynak, miután megkaptam a feladatot, hogy most próbáljam meg egyedül végigcsinálni ezt a "mutatványt":
- Hú, hát ez durvább volt, mint a hullámvasút!
Ezt pozitív értelemben mondtam, mert annak ellenére, hogy eleinte tartottam az egésztől, jó érzéssel fogott el az adrenalinszintem növekedése ettől a pozitív impulzustól. Így bátrabban mertem belevágni a repülésbe úgy, hogy egyedül ültem a seprűn. Elindultam vele a megszokott, lassú tempómban, majd egy kis idő elteltével óvatosan előrébb dőltem a nyélhez, hogy ezáltal gyorsulásra ösztökéljem a seprűt. Ez sikerült is, mert máris éreztem, hogy megváltozott a sebesség és jóval gyorsabban haladtam előre, mint idáig. Ezután még jobban belekapaszkodtam a nyélbe és egy határozott mozdulattal feljebb húztam, amely által a seprű feljebb emelkedett és immár újra egyenesbe állt. Ekkor újra közelebb hajoltam a nyélhez, így újra gyorsabb tempóba repültem, aztán gondoltam egyet és most vagy soha alapon fordultam egy kisebb kört a seprűvel, amit sikeresen túléltem, és nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek először gondoltam. Igaz Nyestével is fordultam már egyet, de ezt most mégiscsak egyedül vittem végbe, és ezáltal elégedettség töltött el, de azért nem bíztam el magam. A fordulás után újra lassítani kezdtem a seprűmmel, majd óvatosan landoltam vele és vártam, hogy a lány is leszálljon és megmondja, milyennek vélte a próbálkozásomat.

Látszott Nyestén, hogy elégedett velem annak ellenére, hogy nem volt tökéletes a teljesítményem, ez pedig még inkább arra ösztökélt, hogy beleadjak apait-anyait a gyakorlásba. Amint leszálltunk a lány magához intett a pálcájával egy kvaffot, amit könnyedén el is kapott. Ezután ismét seprűre ültem a példáját követve, majd a magasba emelkedtem. Egy újabb kört mentem a járművemmel a kíséretében, egy óvatos mozdulattal előre dőltem a nyélhez, hogy kicsit gyorsabbra vegyem a tempót, majd határozottan feljebb húztam, így a seprűm felfelé vette az irányt, majd újra egyenesben állt. Miután ez megtörtént, egy határozott mozdulattal lefelé toltam a seprű nyelét, így az annak megfelelő irányba haladtam vele. Ezt követően, miután újra egyenesbe tettem, majd közelebb húzódtam a nyélhez ezzel gyorsabb tempót elérve és először jobbra, majd balra irányítva fordultam egyet vele. Úgy éreztem, hogy most valamivel jobban ment az egész, mint az első gyakorlásnál. Nyeste kicsit eltávolodott tőlem és egy kvaffot hajított felém, aminél nagyon koncentráltam, hogy bénázzam el és sikerüljön megfogni. A labda egyenes ívben repült felém, mindkét kezemmel elengedtem automatikusan a seprű nyelét, hogy elkapjam. Teljesen megfeledkeztem magamról és csak a felém repülő kvaffra koncentráltam, amikor is az a kezemben landolt. Amikor megfogtam éreztem, hogy kezdem elveszíteni az egyensúlyomat és kissé bepánikoltam, így az egyik kezemmel megragadtam gyorsan a seprű nyelét, míg a másikban a labdát tartottam és ráhajoltam a járművemre. A kisebb megszeppenésem ellenére nagyon örültem, hogy elsőre sikerült, megfogni, bár ez csupán egy közönséges labda volt, azért mégis kellett hozzá egy kis ügyesség, mert tudtam, hogy a meccsen bizony nem lesz egyszerű dolgom vele. Miután a kezembe került a kvaff, és a lélekjelenlétemet visszanyerve felegyenesedem a seprűről, egy nagy lendülettel visszadobtam Nyestének.

Nyestének már nagyon jól megy a labda elkapása, elég az egyik kezét használnia hozzá. Átlósan átdobta nekem hirtelen a labdát, amit a legnagyobb csodálkozásomra is elkaptam két kézzel, miközben felém repült, majd megint a seprű nyelére buktam, és onnan emelkedtem fel, amikor már biztonságban éreztem magam. Nem volt egyszerű elkapni a lasztit, de valahogy úgy esett, hogy pont kézre illett, ezért hálát is rebegtem a sorsnak. Nem gondoltam volna, hogy elsőre sikerül majd elkapnom a labdát... sőt, kviddics terén se gondoltam, hogy szuperálni fogok még ma, de ezek szerint mégis sikerült valamilyen furcsa szerencse során jól teljesítenem. Csodáltam a lány lelkesedését és hogy ilyen jó tanár volt, legalábbis szerintem tökéletesen megmutatta dolgokat. A közreműködésével könnyű volt előre haladni, hiszen remekül bemutatta, hogy mit hogyan kell csinálni, és ez igazán dicséretes volt. Reméltem, hogy továbbra is így fogunk haladni, mert akkor egész közel kerülhetek a célomhoz. Büszkén mutattam neki, hogy elkaptam a labdát, majd közelebb irányítottam hozzá a seprűmet és visszadobtam neki. Bíztam benne, hogy sikerül megtanulnom játszani, hiszen a repülés már egész jól ment, igaz repüléstanon is sokat gyakoroltam, de azért most legalább a gyorsabb tempó is jobban ment, mint eddig.

A gyanúm beigazolódott és Maja jogosan kérdezett újra rá erre a dologra. Hirtelen nem is tudtam, hogy mi lenne a helyes... igazából erről még Attilával sem beszélgettem bővebben, hogy ilyen esetben jobb-e hallgatni vagy sem. Bár jelen esetben már megadtam a kezdő löketet a lánynak, hiszen ugye, ha már belekezdtem valamibe, azt illett is végigvinnem...
- Nem tudom, Maja. Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy elmondjam neked... tudod, nem száz százalék, hogy hallani akarnád... szóval veled kapcsolatos - bukott ki belőlem egy mély sóhaj kíséretében, majd elkezdetem a földet bámulni, mintha valami nagyon érdekes dolgot látnék ott. Titkon reménykedtem, hogy nem fog bekövetkezni az, amit megálmodtam, de a lelkem mélyén tudtam, hogy bizony úgy lesz minden, ami az álmomban megjelent.
~ Most már biztos nem fog addig leszállni a témáról, amíg nem mondom meg neki a frankót... de akkor vagy kiröhög vagy oltári rossz kedve lesz... jobb lett volna, ha inkább befogom a számat. Mit mondjak neki? Kitalálhatnék valami hülyeséget... de az meg vele szemben nem lenne fair. Ha legközelebb találkozom Attilával, akkor tuti, hogy megvitatom vele, hogy mit lehet tenni egy ilyen helyzetben... De ő most nincs itt... És lehet, hogy nincs is helyes válasz erre... A fene! ~
- Nem is tudom, biztosan tudni akarod? - tettem fel neki a kérdést. Tudtam, hogyha tényleg kíváncsi a válaszra, márpedig miért is ne lenne rá kíváncsi, akkor muszáj lesz neki megmondanom a frankót. Jobban örültem volna neki, ha más bajom lett volna, azt rögtön el is mondtam volna a barátnőmnek, de ez egy nagyon kényes téma volt.
- Ó, értem... még én sem tudom, hogy megyek-e... majd elválik - tettem hozzá a kirándulás kapcsán komoran.
- Igen, biztosan nem örülne neki - állapítottam meg leszegett fejjel. Máskor biztosan díjaztam volna Majácska humorát, de jelenleg nem tudtam kiverni a fejemből azt a negatív jóslatot, ami rá várt.

Fanni

Fanni