Nagyonmorcos NagyemberEz egyébként rám jellemző. Na, nem a bénaság, vagyis hát... nem csak az. Hanem képes vagyok teljesen kizárni mindenkit, ahogy ők is megteszik azt általában. Jó persze ez korántsem jelenti azt, hogy végig kell bénáznom az első évem, gyanítom ez még mindig a félelem toldaléka, de... idő kell.. meg kell barátkoznom az új környezettel és minden velejárójával. Zója rávilágított arra, hogy más választásom nem is igazán van, én meg kelletlenül, de belátom, hogy ez van.
Nem volt a terveim közt, hogy egyből közelebbi ismertségbe kezdek valakivel, vagyis hát, túllépve minden formalitáson, egyenesen a privát szférájába rontok, így nem is ér túlzott meglepetésként a mogorva fogadtatás.
- Sajnálom - pattanok is fel, majd egy bocsánatkérő mosolyt villantok a fiúra/férfire... ó remélem, nem egy tanár. Könyörgöm, ne tanár legyen.
- Le szerettem volna ülni, csak.... nem vettelek észre - húzom be kissé a nyakam, mert ahogy aztán végigpillantok rajta, mint egy óriás. Tehát ezen kijelentésemmel is csak mélyebbre ásom azt a bizonyos gödröt.
- Kárpótlás tea? Na? Az én lötyim úgyis kivégződött... - sóhajtok szomorúan, majd újra elkészítem az italom, csak most már egy plusz bögrét is beszerzek.
S noha hiába van még pár ülőalkalmatosság, én mégis azon kanapét foglalom be, amit ő is használ, mert... szocializálódjunk.
- Hmmm... az Angyalok és Démonokat olvastam... jó ez is? - bökök a könyvre, mert bármennyire is hihetetlen, engem még ez is le tud kötni.