Miss LaFonde

Mr. Loughlin

Ma kimondottan elememben vagyok, ami azt illeti. Ezzel csak az a baj, hogy vélhetőleg nagyon rossz ember tűréshatárát fogom feszegetni, na de... egyszer élünk, nem?
Igazából a bájgúnárt se láttam sokszor, de az a pár alkalom, amit együtt töltöttünk, épp elég volt nekem. Fojt a duma, a mégis hogy képzelem ezt -től elkezdve a bezzeg az én időmben -ig, így se sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magam. Pedig éreztem, csak nem ő az oka, hanem drága nagybátyám. Hiába fogtam fel, emésztettem meg, és hitettem el már magammal is, hogy a szavak csak azért hagyták el a száját, hogy engem bosszantson, mégis tudom, ha elszakad a cérna, vagy nem vigyázok, én is arra az útra léphetek, és tényleg olyan leszek, mint ő. Benne és bennem az egyetlen közös a indulatosságunk, és a lobbanékonyságunk volt, neki mellette volt egy isten király komplexusa, nekem meg.. nos, már akkor is lázadtam, amennyire mertem. Na, az forrt ki mára teljesen. Már nincs kitől tartanom, azzal, hogy Gregory felbőszített, elintézte, hogy lekerüljön a keze rólam, így én is megkaptam, amit akartam. Sose voltak nagyra törő vágyaim, jobbára mindent megkaptam, még azt is, amire szükségem se volt, mert az anyagi helyzete megengedte, sőt... csak arra vágytam, hogy végre önálló lehessek, most azt is vagyok, bár még mindig vannak bizonyos korlátok, de azokkal elboldogulok.... már amikor.  
Tulajdonképp azzal sincs különösebb bajom, hogy időközönként ide kell járnom, hogy a férfi aztán nyugodtan tudjon aludni, abban a tudatban, hogy nem futkározik egy szadista állat az utcákon.
Próbálom megfejteni, ki lehet a másik alak. A tablóját láttam, vagyis őt egy tablón... a rellonban, hmmm.. rokonlélek? Na, jó, ez erős túlzás, mert én nem igazán vagyok az a színtiszta zöld, de jó úton haladok.
- Hali, hát te mit követtél el?- kérdezek rá, vigyororral a képemen. Hát akkor tegeződjünk, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez neki tetszeni fog, de majd csak szóvá teszi. A hájas arcát elnézve meg már megérte. Ahogy hirtelen lesz fehér, aztán vált át pirosra... hát nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a röhögés.
- Pardon, akarom mondani... örvendek a találkozásnak, én Ophelia LaFonde vagyok, mugliterületen varázsoltam, ezért két havonta együtt kell lógnom eme bájos úriemberrel- itt látványosan a hájas felé mutatok, aki még a levegőt is félrenyelte, ezért krákogásba kezd.
- Kihagytam valamit?- kérdezem ártatlan hangon, még a pilláim is megrebegtetem. Mondtam én, hogy elememben vagyok.

Miss LaFonde

Nate bácsi

Mostanában elgondolkodom azon, hogy mégis mi a francért kerültem én Janey-hez, vagy Lolához? A legjobb az lett volna, hogy mikor megérkezem, akkor egyből bemegyek a suliba, hátha befogadnak. Hogy lehettem ekkora hülye? Legalább a magam ura lehetnék, de nem, nekem szükségem van a szülőkre. Egy frászt! Legszívesebben elsétálnék innen és visszamennék Gyöngyösre. Ám tudom, hogy percek alatt megtalálnának Vincenték, és akkor nem tudom mit tennének. Lehet mindenféle átkot rámküldenének. Legalábbis Janey-ből kinézem. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgaim. Egyáltalán miért foglalkoznak az én életemmel? Nekik is van sajátjuk és mégsem kérdezgetem tőlük, hogy mit csinálnak. Nevetséges. Alig várom, hogy betöltsem a 18. életévemet és akkor a magam ura lehetek. De az még 4 év. Hogy fogom én kibírni. Mellesleg az egész úton nálam volt egy kis tálca, amin csokis sütik voltak. Janey készítette és gondoltam hozok egy kicsit Nate bácsinak, mert én olyan kis cuki vagyok.
Pár perc alatt megérkezem a minisztériumba. Először is benézek Vincenthez és unott arccal lejelentkezek nála. Eztán lesétálok az első emeltre és megkeresem Nate irodáját. Nem kell sok idő, hogy megleljem, hiszen rá van írva az ajtóra: Polgármesteri iroda - Nathaniel Aaron Loughlin. Kopogtatok, ahogy tanították, majd megvárom, hogy a férfi beszólítson. Így is történik. Kinyitom az ajtót, majd gyorsan behajtom.
 - Heló Nate bácsi! - mosolygok kedvesen. Közelebb megyek hozzá és elé helyezem a tálcát, ami le van takarva, nehogy útközben rászálljanak a legyek és más bogarak/rovarok. Kezet rázok vele, ahogy a felnőtt férfiak szokták.
 - Milyen itt lenni? - teszem fel a kérdésem. Nem akarom rögtön letámadni  a nagy kérésemmel.

Leonie
június 7. éjszaka

Mikor péntekenként alig van közös órájuk, rendszerint úgy rohannak oda egymáshoz ebéd közben, mintha már hetek óta nem találkoztak volna. Keith addig nem is szokott nekifogni az ebédhez, míg Leonie meg nem érkezik, aztán sokszor az egész délutánt együtt töltik, és csak sötétedés után pislognak körbe, hogy vajon hová tűnhetett a Nap. Egy összefolyó vidám kép, ahogy végiglődörögnek a sulin le egészen a faluig, és az elvékonyodott pénztárca, meg a rajtuk villogó kiegészítők, mint például Keith nagy sárga boája, hűen arról tanúskodik, hogy most se csak egy frissítő délutáni sétára vágytak. Miután úton-útfélen megkérdezték az embereket, hogy hogy érzik magukat, és mit ebédeltek, a cukrászdában tömték tele magukat mindenféle ínyenc édességgel, persze csak azért, hogy később hűen fetrenghessenek egy bolt előtt, az eresz alatt - itt aztán kipróbálták, milyen lejmolni, 'vízre és kajára,' de pechjükre az eső miatt (vagy mert végig röhögték az egészet) alig sikerült összekapargatniuk három sarlót egy külföldi mágustól. Természetszerűen ők ettől a sikertől is teljesen megbolondultak, úgyhogy jócskán ráfizetve körbejárták a legszínesebb boltokat, ahol is Keith beszerezte a sárga boáját és a sétapálcáját az állítólagosan túl komor fekete pulcsija feljavítása végett, és az egész lejmolt pénzt Leonie-ra költve még egy óvodásoknak készült színes tiarát is vett neki.
Fegyverekkel felszerelkezve szerencsétlen falusiaknak végképp nem volt esélyük a két szeretetteljes idiótával szemben, akiknek úgy látszik az is elég ahhoz, hogy 10 percen keresztül kétrét görnyedve nevessenek, hogy meglátnak egy egy vicces alakú felhőt az égen.
Persze azt mindenki tudja, hogyha igazán nevetünk, becsukjuk a szemünket, csukott szemmel pedig sokkal rosszabb az időérzékünk - mivel ők sokat nevetnek, együtt, és ezáltal elég sokat van csukva a szemük, a legkevésbé se kell meglepődünk Keith őszintén megdöbbent arcán, mikor egyszer csak arra nyitja ki a szemét, hogy a Nap már megint elszökött.
- Leonie, a Nap már megint elszökött. - Közli forradalmi felismerését, ám a biztonság kedvéért még fel is emeli a botját oda, ahol vélhetőleg -de csak vélhetőleg- ellógott az a fránya. Sajnos most nincs idejük utána menni, ugyanis már 25 perce baktatnak a Keith-en kívül mindenki által jól ismert tó felé, az elképzelhető leghosszabb, leggazosabb kerülőúton. Az utat jelző apró fényecskékre Keith szentül hiszi, hogy csak a repülők leszállását segítik, úgyhogy nem is mennek oda, nehogy útban legyenek. Ennek ellenére egy bokor mögül felbukkanva, 7-8 méterre az ösvénytől mégis elérik a kívánt helyszínt, úgyhogy Keith kedvére csodálhatja a félreeső kis helyet. Előttük tisztán tükröződő bájos kis tó, felettük fényes csillagok, mellettük virágzó fák és növények, körülöttük néma csend, csak a tücsök hegedül.
Keith-nek hosszú percekig tart, hogy felocsúdjon és befogadjon mindent, amit egy ilyen újszerű látvány kínál neki, de talán ezt Leonie már megszokta, még az ezt következő rögtönzött dúdolását is, csak talán nem ilyen közelről, Keith ugyanis rövidesen a Vöröske mögött terem, hogy jól belefúrhassa arcát a hatalmas loboncba, jól átkarolhassa barátját, aztán három-négy békés dülöngélés és dúdolgatás után puszta baráti gesztusból felkapja, és nagy-nagy kacagás közepette a közvetlenül előttük heverő tóba hajítsa - legalábbis megpróbálja.

Mina

Violetta


Nehéz nap volt ez a mai. Így az esti órák tájékán, úgy döntök, hogy ideje megpihennem, és erre az egyik legalkalmasabb mód a Teaház. Rengeteget dolgoztam az elmúlt időszakban, kijár egy kis lazítás. Egy feszesebb fehér farmert , egy fekete szűk szabású pólót és egy fekete magas szárú sportcipőt húzok fel, hajamat felzselézem, és kellemes illatba öltöztetem mindezt.
Hűvös idők járnak, de mindig is jól bírtam a hidegebbet, sőt már-már infantilis rajongásba fordult a tél iránti mérhetetlen nagy szeretetem, így a nyár folyamán engem nem sokan fognak a falakon túl látni. Nem bírom a hülye  kánikulát, mikor legszívesebben a bőrömet is ledobnám magamról. Hozzáteszem: csontvázként, bőr nélkül is ellenállhatatlan lennék...
Azért egy szürke kötött pulcsit a vállamra dobva lépek ki a házból. Mostanság a zenét igencsak kitöröltem az Életemből, így azzal a reménnyel indulok a Teaház felé, hogy némi alkotói tevékenységbe kezdhetek hónapos kihagyások után.
Fütyörészve sétálok egyre beljebb a falu felé, közben néhány ismerős arcot vélek felfedezni, akiknek csupán csak biccentek. Néha magam is elcsodálkozok azon a hatalmas változáson, amin átmentem, mióta Magyarországon élek, az iskola, majd  a falu határain belül. Hogy már voltam nős, és hogy voltam ismét vőlegény, persze egyikre sem gondolok vissza meleg szívvel, hiszen Janey-vel aló házasságom éretlen és dependens viszony volt csupán, míg a jegyességem egyszerűen katasztrófába torkollott. De ez vagyok én: nézz szembe vele, drága Ifens, a kötöttségek nem Neked valók. Nem hiszem, hogy mostanság bárki meg fog tudni zabolázni, vagy ha sikerülne is, csupán egy könnyed játék erejéig tehetné meg. Amolyan megújult-régi Ifens ez most. Kevésbé bunkó, de határtalanul önelégült, makacs, és szabad.
Ezen gondolatok mellett nyitok be a Teaházba, ahol ismét biccentek a kiszolgálóknak, majd az egyik sarokba huppanok. Mikor a kis felszolgáló mellém rebben, mosolyogva adom le a rendelésemet.
-Jó erős fekete tea, egy csöppnyi citrommal, cukor nélkül, a lehető legforróbban, mihamarabb.
Kacsintok Rá, majd az el is tűnik, én pedig gondolataim fölé emelkedhetek...Ismét...

Richard
ruha

Keresztfiúú <3

* Korábban sosem járt itt, amikor Magyarországon éltek, valahogy ide nem került semmiféle rokon. Mármint Bogolyfalvára. Dávid részéről sem lakik itt senki, pedig náluk aztán nagy a család, de valahogy mindenki asszimilálódott a muglik közé a nagyvárosokban. Vagyis van olyan, aki faluhelyen, mert ott kellemesebb a levegő, vagy mi a szösz. Mindenesetre örül neki, hogy a volt férje részéről nincs itt senki, mert bizony nem szívesen találkozik velük. Pláne, hogy Letti hazajött, így még inkább távol akar tőlük maradni, hiszen az Erdős-Prinzek arról híresek, hogy külföldi iskolákba járatjak a gyerekeiket. Az ikrekre is ez a sors várt volna, ha a szüleik ma is együtt lennének.  Most is próbálta nyomni, hogy ha már nem tudnak franciául- ami ugye nagy szégyen- akkor legalább a Roxfortba járjnak.*
- Nem vagy különc. * Mondja megnyugtató hangon a fiúnak. Vagyis, ha úgy vesszük különc, hiszen a família azon ága kviblikből, illetve muglikból áll és közülük határozottan kilóg egy varázserővel rendelkező figura. Finoman Domira mosolyog, ezzel bátorítani próbálva őt, s erősíteni benne, hogy teljesen normális. Néhány diák miatt ugyan érhetik kellemetlenségek az iskolában között amiatt, hogy nem ismeri a varázsvilágot, ám más mugliktól érkező nebulókat is láttak már az öreg falak, el fog boldogulni. Ő és Letti is biztosan mindenben a segítségére lesznek, együtt le fogják küzdeni a nehézségeket, hiszen mégis csak egy család. * - Persze, én is megértem. Nyilván én is szégyellném, hogy ha én lennék a család… öhm… fekete báránya, ha szabad így fogalmazni. De Ő sem kevesebb semmivel mi nálunk, sajnálom, hogy igazán nem sikerült elfogadnia ezt a dolgot… * Folytatja lágy hangon, picit elmélázva. Végül, ő valamennyire a család fekete báránya, hiszen senki nem foglalkozott előtte a sárkányokkal, a határozott szülői tiltás ellenére választotta ezt a hivatást magának. Volt is öröm, amikor Dávidhoz ment hozzá, azt remélték, hogy a férfi mellett besavanyodik és egy nyugis minisztériumi állásból megy majd nyugdíjba. Most pedig mégis itt tanít, nincs nagy baja vele, valahogy így, hogy átlépte a bűvös negyedik x-et már lenyugodott. A gyerekeknek is jobb, hogy itt dolgozik, a fel-feltörő adrenalin vágyat pedig leküzdi valahogy, néhány dolgozatot igazi kaland kijavítani amilyen trehányul ír némelyik kölyök. Vivien még inkább kilóg a családból, és nem csak a rendezetlen írásképe miatt. Az apja családja még inkább tradíciókat tisztelő, kiegyensúlyozott életet élő népség, a leányzó vérmérséklete pedig még az anyjáén is túltesz. * - Áh, az igazgató, Wickler György. * Feleli miközben egy kicsit meglepődik Domi bújásán, de ismét mosolyogva reagál rá és megsimítja az aprócska termetű fiúcska vállát. * - Igen, ez nekem is furcsa. Ririvel eléggé bezárkózunk, ez lehet az oka, vagy nem tudom. De, azok. Meg kell tanulni bánni velük. *Válaszolja a végén kacsintva egyet. Nem szokása, de most valahogy kijött belőle. Igazából rengeteg új inger éri mostanság: kezdve azzal, hogy házvezető lett néhány hónapja, Violetta hazaköltözésén át, maga az, hogy megint házat fognak vásárolni. Az érzelmek izgalmas kavalkádja tombol a lelkében. * - Áh, Andráshoz jársz. Letti most került oda, ez így jó lesz. *Mondja elégedett hangon. Rédey kolléga nagyon jól bánik a nebulókkal, de Đominickal biztosan nem lesz gond, nem kell félnie a haragjától. Vio még csak ismerkedik a szfinxekkel, de kétség sem fér hozzá, hogy jól meglesznek és támogatni fogják egymást.* - Én a Navinét, kár, hogy nem ide kerültél. De a Levita is nagyon jó hely. * Folyatja csevegő hangon, miközben lassan feltápászkodik a gyepről. * -Óóó, de szép neve van! Képet kaptál már róla? Szívesen megnézném! Egyébként ne félj! Ha meglátod, a szíved egyből megsúgja neked, hogy hogyan becézd.* Ez egy kicsit érzelgős tőle, de mint az előbb elhangzott túl sok pozitív inger érte, amire nem tud mufurcul reagálni. A kisbabákat meg nagyon szereti, bár nem szeretne több büszke anyukája lenni. Néha egy kicsit bánja, hogy nincs kisfia, de a három csajszival is tökéletesen elégedett.* - Mi lenne, ha visszamennénk a kastélyba a lányokhoz? Biztos nagyon fognak örülni neked! *Ajánlja fel fejével a kastély irányába bökve. Ririnek nincs túl sok emléke Domival kapcsolatban, igyekeztek is nem elvinni a családi találkozókra, nehogy varázsiskoláról kezdjen el magyarázni a mugli rokonoknak. Egy idő után ezt nem lehetne a képzelő erejére fogni.
Pár perc múlva együtt elindultak a kastély irányába, a lakást később is ráér megnézni, elvégre még van idejük. Ráadásul lehet, hogy újra is kell gondolni a lakóingatlan szobáinak számát.*

Kei-chan

Előadja a rövid összefoglalást az anyját illetően, s noha nem nagy mese, őt mai napig érthető módon megviseli. Visszaemlékezni a számára legfontosabb személyre még mindig nehéz és a seb is jócskán eleven.
-Köszi.- halványan rámosolyog Keiko-ra, miközben haladnak az utcán zsákmányolt ajándékaikkal vissza, a kastély fele.
-Akkor máris hasonlítunk, ami az apákat illeti.- dünnyögi érthetően, de minden lelkesedés nélkül, elvégre a nem szívlelt apákról van szó. Eleget tesz Keiko kérésének és nem boncolja tovább az apa-témakört, helyette inkább jobb más vizekre evezi. Mielőtt kigondolhatná, mifélékre, Kei-chan máris előáll az ötlettel.
-Áhh, hát...- vérszegény a mosolya (ami nála normális), de megvillantja a lány irányába.- ... igazából csak nagyon próbálkozok beilleszkedni. A régi iskolában nem voltak barátaim, csak pár emberrel beszéltem, de az itteniek olyan mások, nyitottabbak valahogy. Persze otthon is sok remek ember van, csak ott nehezebben találtam fel magam. Hogy benne lennék a sulis életben... nem tudom, őszintén, de tetszik a környezet, tetszik a tananyag, a könyvtár, úgy minden. Te hogy állsz a sulival? Te sem vagy éppen elveszett bárány, nem?- rámosolyog ismét a japán leányzóra. Egyre nagyobb szimpátiát lobbant benne Keiko a viselkedésével, szavaival. Még elbeszélgetnek, míg visszaballagnak szép nyugodtan a kastélyba, aztán a hálókhoz érve mindenki a sajátja felé veszi az utat, de nagyon sanszos, hogy összefutnak még. Ha más nem, ő fogja keresni a kis japán cukiságot.

Amira és a kisbaba

Annak csak megörültem, hogy az a szülő, vagy nem szülő... minek is mondjam micsoda egy ránézésre kedves és barátságos lány és nem hajtott el a fenébe. Titkon arra számítottam, hogy megharagszik azért, amiért lerohanom szegénynek a kisbabáját. Ilyenkor a nőkön mindig nagy a nyomás, nagyon tudják félteni a csöppségüket. Emlékszem, anya az elején mennyire félt odaadni Laut. Kicsi voltam, na... De legalább már fel tudtam fogni, hogy született egy hugicám és nagyon örültem neki. Azóta pedig a mami is beláthatja, hogy jó döntés volt rám bíznia a gondoskodását, mert nagyon jól összebarátkoztunk. Elolvastam a naplóját - na jó, ezt ő még nem tudja! - és azt találtam benne, hogy engem szeret a testvérei közül a legjobban. Azóta is szívmelengető erre visszagondolnom. Persze sosem árulom el neki, hogy a cuccai között matattam. Gonosz Fandimók, höhö.
- Ne haragudj...atok. Csak gondoltam idejövök egy picit, szeretem a gyerekeket és jól értek hozzájuk. - emeltem a fejem büszkén, mintha valami dicséretre várnék, de nem - A tiéd? Mennyi idős? Ránézésre olyan 1-2 éves lehet. Vagy nagyon elbaltáztam? - érdeklődtem összeszorítva a fogaim, izgatottan várva tippelésem eredményét.
- Képzeld el, hogy nekem van egy húgom, akivel nagyon sokáig közösen játszottunk. Azóta én vagyok a kedvenc bátyója. A többi tesóm is szeret, én jó gyerek vagyok. Csak tudod hiányoznak, ők nem lehetnek itt. És nem csak a családom hiányzik, hanem a gyerekkor. Akkor még nem jártam iskolába és csak játszanom kellett, az volt a dolgom. Tudod olyan rossz, hogy felnövünk és aztán ugyanúgy gondoskodnunk kell a gyermekekről, mint ahogy rólunk is gondoskodtak egykor. - osztottam meg szokásos szájmenésem közepette ezen bölcs intelmeket a lánynak - Sokan mondják, hogy elég sok hülyeséget tudok összehablatyolni, szóval szóljál, ha túllőttem a célon - kacsintottam.
Remélem ezek után nem könyvel el valami nyomulós fura gyereknek, sőt... Remélem a kamaszokkal vesz emberszámba, mert különben tüntetést szervezek! Nincs kegyelem, aki ellenáll! Na jó...
- Ágoston - mosolyogtam - És te? Am ide járok a suliba, elsősként. - mondtam neki büszkén, közben pedig már le is ültem valahová a kisbabával az ölemben. Kicsit lovagolt az ölemben, amíg én gondosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se essen ki a kezeim közül. A fejére pedig óvatosan rádöntöttem az én fejem, mintha a sapija lenne a kobakom. Aranyos volt és nagyon puha bőre volt, amilyet régen tapintottam. És az a hiányolt babaillat...

Violetta


Észre sem veszem, hogy az étterem ajtaja nyikorgó hangon nyílik ki és nyilván  való valaki be is lépett azon, mert nem sokkal ezt követően egy hozzám közeli asztalhoz tartozó széket húznak ki. Persze a tér érzékeléséhez csak a hangokra hagyatkozok, így aligha vonhatok le megfelelő tényállásokat.
Nem nézek fel. Valahogy nem tud érdekelni, ki fia-borja tért be ide. Csak agyalok, csak görcsösen erőltetem a dallamok megpendítését a fejemben, de ideje belátnom: ma nem fogok nagy hangzásoknak teret adni, mert a mély gondolataim máshol járnak. Egészen máshol. Még a volt menyasszonyom körül lebegnek és a fájó, viharos elválásunk szülte sebeket próbálja sürgős léptekkel enyhíteni. Persze eltelt idő, és én léptem ki belőle, de néha rám törnek a gondolatok, az a sok szép emlék, és olyankor igen gyötrelmes szabadulni a fojtó magány keserű lététől. Korlátaimmal és eddigi Életemmel azonban, a hibákkal együtt, tudom; szembe kell néznem. Hogy végre lezárhassam mindezeket. Csendben, végleg.
Aztán a felszolgáló zökkent ki, dallamos hangján elsuttog valamit, melyet egy mosollyal erősít meg, de a szavak már nem értek el a tudatomig. Nem érdekel. Leteszi elém a kért teát, majd ismét motyog valamit. Felnézek rá, s mintha érteném, biccentek a fejemmel, pedig voltaképpen nem figyeltem. Egy cseppet sem. Így akár a halálos ítéletemre is rábiccenthettem volna. Mikor a kisasszony távozik, belekortyolok a forró italba, majd visszateszem a helyére. Éppen, mikor a csészét visszarakom, tekintetem egy lány tekintetébe botlik. Kerekded arcocska, szőke hajzuhatag, és gitár. Észre sem veszem, hogy tán percek is eltelnek úgy, hogy a szemem le sem veszem a lányról, de aztán lenézek a teámra. Szemre való hölgyemény, és ha a régi mivoltomat előtérbe engedném, minden bizonnyal már ott is ülnék mellette és pofátlan stílusomban, egyáltalán nem visszafogottan hangot adnék szépségének, de a szélsőség ebbéli megnyilvánulása már nem rám vallana. Így ismét kortyolok egyet a teába, majd előveszem a nálam lévő számláimat, egy papírt és egy tollat, majd összeírom az ehavi rezsi-kiadásokat. Addig is lekötöm magam valamivel, és nem percekig bámulom az előttem üldögélő teremtést.

Keith

Általában örökkévalóságnak és borzalmasan unalmasnak tűnik számára az az idő, amit nem Keith-szel tölt el, ezért kicsit se csodálkozzunk, hogy minden viszontlátásnak úgy örül, mint eb a sétáltatásnak. Csak farka nincs, hogy csóválja hozzá. Helyette példátlan módon szokott rámászni az úrra, és össze-vissza tapizni őt, mintha legalábbis kézrátétellel próbálná meggyógyítani a másik összes nem létező kórját. Nála valahogy így zajlik a szeretet kifejezése, minden ismerőse hozzászokhatott már, hogy folyamatos fizikai kontaktusban van velük.
A mai napon sincs ez másképp, hol az utcán, hol a boltban, a földön fetrengve vagy egy padon ücsörögve, de mindenhol piszkálgatja, ölelgeti a szőkeséget. Főleg azután, hogy kap egy színes tiarát, aminek köszönhetően igazi hercegnőként pipiskedve tipeg végig Bogolyfalván. Még arról is szentül meg van győződve, hogy Keith az ő paripája, és a nyakában lógó boa a kantár, a bot pedig a lovaglópálca hozzá, úgyhogy addig nyúzza őt, míg fel nem veszi a hátára egy kisebb szakaszon.
Bizony csupa móka és kacagás az ő életük, és látszólag semmi problémájuk nem akad a világon. Nos, nem csak látszólag. Bár, ha azt vesszük, van itt egy hatalmas nagy gond. A napok olyan gyorsan tűnnek tova, mintha legalábbis valószínűtlenségi hajtóművel ugrálnának közöttük. Herci ezt újfent alátámasztja, így ébred a törpe délutáni révületből.
-Óóó, már megint! – ismétli meg az úr szavait csalódottan, és ráfogva a csuklójára, gyorsabb tempóban kezdi rángatni úti céljuk felé. Egyrészt már roppant izgatott, hogy végre ide is eljutottak pár hónap eltelte után, másrészt pedig besötétedett, és ez azt jelenti, Keith tilosban jár. Ismét. Leonie pedig nem is olyan régen kapott fejmosást azért, mert egyfolytában magával viszi a srácot esti körútjaira. Sajnos már nem igazán jön be az a szöveg náluk, hogy épp nyakon csípte, és visszakíséri az Eridonba.
-… és ha kifognánk egy aranyhalat a tóból, akkor kívánhatnánk hármat! – magyaráz megállás nélkül. Néha gyanús, hogy bőrlégzése van a kislánynak, különben hogyan is volna képes ennyi beszédre?
-De ha sellőt fogunk ki, akkor váltságdíjat is kérhetnénk érte. Nem is tudom, azon könnyebb lenne osztozni, mint a három kívánságon… - az sem zavarja, hogy Keith immáron elmerült saját kis világában és a tó gyönyörű szép látványában. Igazán volt ideje hozzászokni Herci minden fura viselkedésmintájához, így amíg ő szobrosat játszik, Leonie közvetlenül a parthoz lép, és nagyot fújtat. Meg kell hagyni, ez valóban kellemes kis környezet ebben az éjszakai nyugiban. Egész olyan… mintha… már… szívmegállás. Bármennyi időt is tölt el kedvenc barátja társaságában, nem tudja leküzdeni önkéntelen reakcióit az ilyen megmozdulásaira. Szokták volt mondani, hogy pillangók repdesnek az ember gyomrában. Ő azonban inkább úgy fogalmazna: egy alien gyakorol éppen szalagavató táncot odabent. Igyekszik természetesen minden erejével felnyomni a biztosítékot saját agyában, mielőtt még feltűnne a szőkeségnek, hogy hölgyünk nincs a helyzet magaslatán.
Egészen büszke magára, még a levegőben repülve is, hogy sikerült mindenféle hangos nyikkanás nélkül túlélnie azt a pár ölelkezős pillanatot. Aztán egyszer csak megérzi, hogy valami nagyon nedves. Hát oké, hogy leizzadt a feszült másodpercekben, vagy épp kicsordult a nyála rajongásában, de ennyire? Ott válik gyanússá a történet, hogy hiába próbál levegőt venni, valahogy nem sikerül kiszűrnie az oxigént. Fulladozva bukkan fel a sötét tó felszínén, és próbálja kitörölgetni szeméből a vörös hajat. Ekkor feltűnik neki még valami. A kezében ott virít a sárga boa vége. Hoppá! Ez az előbb még Keith nyakára volt tekerve, úgyhogy most vagy itt van valahol ő is, vagy kettétépte a délutáni szerzeményt.
-Kghrh... - szólítja krákogva pajtását. Ha nem lenne veszettül hideg a víz, akkor valószínűleg nem lenne veszettül hideg a víz. De az.
-Áááááá - hatalmasat sikít, kissé megkésve ugyan, de legalább a másik tudtára adja, hogy meg is ijedt meg le is fagyott, de még él.
-Nééézd! - mutat a tó belseje felé. - Úszhatunk a csillagok között! - állapítja meg lelkesen a tükröződő felszínt bámulva. Ha már egyszer vizesek lettek, oly' mindegy, hogy maradnak-e még egy kicsit. Gyorsan lenyúl, leveszi a cipőit, majd kihajítja őket a partra.
-Csak egy kicsit! - igaz, hogy menten megfagy, de azért egészen hangyányit beljebb úszkál a tóba, a helyzethez képest túl vidáman. Akár Titanicosat is játszhatnának, Leonie túlél, Keith pedig elmerül örökre.
-Azt hiszem - fordul az úriember felé pár pillanattal később. - Neked kell kihúznod innen, mert nem érzem a lábam. Sem a fülem - teszi hozzá vigyorogva, mert az is fontos ám! Mindenesetre elkezd visszaevickélni a parthoz, mert úgy átfagyott mindene, hogy a mozgás kezd igen nehezére esni.

Robi

A nézeteik nyilvánvalóan gyökeresen különbözőek. Számára nem is a karcolások a lényegesek, sokkal inkább a megrovás, amit utána kapott, noha azt valóban el kell ismernie, varázslattal seperc alatt helyrehozható volt a "kár". Ennek sokkal inkább szellemi töltete van, presztízsről szól most az egész akció, s ezt nem óhajtja túlságosan nyilvánvalóan Robi orra alá dugni. Valószínűleg lenne a fiúnak elég logikája hozzá, hogy magától is ráérezzen, ha úgy akarja ő is. Az már Robi privát döntése, hogy a saját véleményén túl miket vesz még figyelembe és következtet ki. A Nikit ért vádakat elintézi viszonylag gyorsan és diplomatikusan. Még mindig vallja, hogy egy adott helyzetben két félt terhel mindenkor a felelősség, nem csak az egyiket, így hát nem vitatja, hogy senkinek nem lett volna kötelező sem rókázni, sem rongálni.
De ím, rátérnek a dolgok érdekesebb felére. Csendben és pontosan lejátszott mindent maga előtt, szinte látta a szobájukban ücsörögve lelki szemei előtt, miféle kimenetelekre számíthat: sorra vette az elutasítást, a kiröhögést, a gúnyolódást, s megpróbált arra is felkészülni, mi történik, ha kap egy igent. Nos persze a valóság ennél sokkalta összetettebb, rétegesebb, ahogy az a helyzetből kitűnik, elvégre Robi rögtön egy olyan kérdést dob neki, amire nem volt felkészülve. Egy pillanatra tágra nyílnak azok az íriszek a meglepettségtől, tán még el is pirul egy csöppet, melynek oka, hogy nem készült válasszal. Ezt a fiú bizonyára saját gondolatmenete megerősítéseként fogja értelmezni, de nem is baj. Ebben a percben ez bőven rendben is van, s a kislánynak valóban alkalma sincs megfelelni a fogós kérdésre, jobb is, hogy nem kap választ Robi, mert csak még jobban növelné az elképzelésébe vetett magabiztosságot a tény, hogy hebeg-habog egy kicsi lány előtte.
Tovább gurul a beszélgetés fonala az ismeretlenbe, kezd minden eltérni mindegyik helyzettől, melyet elképzelt, de történik egy pozitívum is: bekapcsol az improvizációs érzéke. Érzékel valamiféle sunyiságot, valami rejtettséget a (vélhetően) kedvesnek szánt szavak mögött. Ennek a tudatos oka valószínűleg az, hogy látta Robi reakcióját a Maid Cafén, meg most az első megnyilvánulását, amivel rögtön Nikit kereste volna, s ki tudja, mit művelne a szobatársnőjével, ha valóban Niki állna a dolgok mögött. Ez az egész bizalmatlanságot ébreszt benne, az agya innen származtatja a sunyiság sugallatát, a tudatalattijában pedig működik az a bizonyos női megérzés faktor, hogy jobb lesz óvatosnak lenni.
A kéznyújtásra pislog egy sort, de ha már működik az az improvizáció a fejében, elmosolyodik újból és belehelyezi kicsiny kacsóját Robi méretesebb tenyerébe. Furcsa, még sosem sétált senkivel az édesanyján kívül kézen fogva, de nem mondhatná, hogy kiváltott benne bármiféle reakciót. Az érzékei kezdenek élesedni most, hogy nagyjából kiszakadt az előre megtervezett szituációk világából, pontosabban Robi válaszai és reakciói kiszakították onnan.
-Részletek.... Hát persze, a részletek!- csettint egyet jobb két keze ujjával, mint aki nagy felismerést követett el út közben. Nos, ha már játék, kezd belerázódni ő is a dologba- mert ő a részéről az egészet játéknak könyveli el a balsejtelmei és előérzetei alapján. Mindegyik azt suttogja, legyen óvatos, ne vegyen semmit készpénznek, amit hall vagy lát.
-Arra célzol, meddig menjünk el, ugye?- a hozzáállása meglehetősen lazává fakul pár pillanat alatt, s a padhoz érve egyszerűen lehuppan rá, mintha egy szélfúvás pakolta volna őt oda. Egészen sima mozdulat. Ezt még Claire-től látta a közös nyaralásuk alatt. Nem is gondolta volna, hogy Claire laza, könnyed, de ugyanakkor idegesítő stílusa ennyire megragad a tudatalattijában és most talán pont ez lesz segítségére, ez a "félvállról veszek mindent" stílus.

Ifens

Mina

Violetta

Ezzel is idő előtt végzek, így már nem is tudom, mi az, amivel le tudnám kötni a figyelmemet a lányon kívül. Ismét lassan, kimérve végig nézem, majd akaratlanul is a szemeibe akadok, és egy félmosolyra húzom a számat. Hátra dőlök, beletúrok a hajamba, majd miután tekintetemet ismét elfordítom az ismeretlen lányról, a mosoly is eltűnik az arcomról.
Az utolsó kortyot is kiiszom a csészémből, majd határozott mozdulattal leteszem azt. Felállok, összeszedem a dolgaimat, és tán úgy tűnhet elindulok a teaházból, de mikor a lány asztalához érek, a háta mögött megállok, kaján vigyorral megszólalok:
-Ifens. Leülhetek a bájos hölgy mellé?
Mikor a lány a hangra felém fordul, rákacsintok, és mihelyst megengedi, hogy leüljek mellé, helyet is foglalok. Miért vagyok ilyen biztos a dolgomban? Mert le sem vette a szemét rólam, nem hiszem, hogy visszautasítaná magányos estéjén az én nagyszerű társaságomat. Aztán megpillantom a gitárt és természetesen nem tudok sokáig ellenállni a kísértésnek.
-Szabad?
Mosolyodok el, és mire a lány észbe kapna, már a combomon is van a hangszer és játszani kezdek rajt egy ismert számot. Nem hiszem, hogy a bent lévőknek zavaró lenne, mert a játékom és hangom is...mondjuk ki; magával ragadó, de azért próbálok a lehető leghalkabb és legdiszkrétebb lenni.
Egyre jobban élem bele magamat a dalba. Mindig is ilyen voltam, könnyen magával ragadnak a dallamok, és ahogy énekelek, hosszabb időre a lány szemeibe nézek, észre sem véve, hogy egyre hangosabb a játékom.

Zene

Ifens

Violetta


Csak egyre hangosabban énekelek. Élvezem a zenét, azt, hogy általa mindig ki tudom zárni a világot, hogy általa minden olyan egyszerű és megoldott lesz hirtelen. Hogy mindig kicsit újra élhetem az emlékeimet. Egészen más utakat járok be vele, és néha ez már-már megrészegít. Becsukott szemmel énekelek, a hajlítások, rekesztések pedig pont ott vannak elrejtve, ahol azoknak lenniük kell. Elég régóta foglalkozok ezzel, nem okoz gondot, sőt. Aztán elmosolyodok, mikor meghallom a lány tisztán csengő hangját, ránézek és mosolyogva kacsintok rá, majd jön a refrén és már úgy énekeljük együtt, mintha mindig is együtt dolgoztunk volna. Egyre jobban mosolygok. A refrént követő második résznél pedig csak gitározok, és hagyom, hogy a lány énekeljen, hiszen hamar észre veszem, hogy ismeri a dalt. Ennek pedig nagyon örülök, mert az egyik kedvenc előadóm énekli. Violetta dalába csak néha aláénekelek, hogy minél színesebbé tegyem a dalt, majd a refrénnél ismét hallható lesz mély orgánumom.
Lassan véget ér a szám. Nem is foglalkozok a környezettel, csak a zenére és az előttem ülőre összpontosítok. Ahogyan közeledek a vége felé, finoman elhalkítom a hangom, végül néhány akkorddal le is zárom azt. Az eredeti szám zongorázva van, de nagyon könnyű volt átírnom a gitárra és meg kell hagyni remek kis produkciót nyújtottunk úgy, hogy nem is ismerjük egymást. De a dallamok közelebb hozhatnak két embert, mint a szavak.
Csak elmosolyodok arra, hogy mindenki tapsban tör ki, majd csak csendben mosolygok a lány szemeibe, és ismét lefogok egy akkordot.
Ez a dal csibészebb, dallamosabb, játékosabb, pörgősebb, mint az előző, és egy nagyon régi szám. Remélhetőleg ezt is ismerni fogja az előttem ülő. Bár nem nagyon érdekelt a környezetem, de meg kell hagyni, felszabadultabb lettem a tapsot követően, és már teljes produkcióval szolgálhatok.

Zene .

Ifens

Palarn

Mindig is tudtam, hogy az ilyen pasik nem változnak meg, azt hiszik, hogy ők mindenben okosak. Pedig nem. Yarista is nagyon hiszi, hogy meg tud engem sérteni bármivel is, de remélhetőleg hamarosan belátja, hogy ez nincs így és rájön arra, hogy bármennyire is próbálkozik, csak magát égeti, amin mellesleg én kifejezetten jól szórakozom. A gerincre tett további megjegyzését ezzel el is engedem a fülem mellett. Tudom, hogy nekem tökéletesen jó a gerincem és van is. Sosem voltam gerinctelen fajta. Bátran kimondom azt, amit gondolok, mint azt ő észre is vehette, láthatóan bánatára.
 - Mi az, nem megy minden tökéletesen talán Amanda fronton, hogy így felkaptad erre a vizet? -
Felnevetek őszintén nyugodtan hátradőlve székemben. Nem félek én tőle. Ha esetleg pálcát ránt, hát rántson, nagy kárt nem okozhat bennem, megütni meg úgysem merne, ha meg mégis, akkor tutira csak keresztapa lenne belőle. Így hát én vagyok nyeregben vele szemben, ezt pedig maradéktalanul ki is élvezem. Tudom, hogy szemétség, de ez egy kicsit sem érdekel. Erre azt hiszem már rá is jött. Legalább erre.
 - Azt tudod, hogy ez egy pocsék példaszerűség volt a részedről, ugye? Nincs szükségem pasira, ha lesz, akkor majd az az én dolgom le, te csak ne aggódj értem, jó? -
Kifejezetten gáznak találom azt, hogy Yar ennyire próbálja húzni az idegeimet. Persze sikertelenül, én továbbra is nyugodt vagyok, még benne láthatóan kezd felmenni a pumpa. Szórakoztató ahogyan a feje lassan kezd színeket játszani. Mintha csak egy bohóc lenne. Bár valahol az is. Nagyon próbálja magát eladni, de a közönség nem vevő rá. Azt hiszem rá mondható az, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség. Legalábbis ahogy most kinéz mindenképpen annak látszik. A felesleges egózási próbálkozásai pedig csak fokozzák ezt a hatást. De rövidtávon letöröm azt a nagy egóját, mert bizony mindent mondanék rá, csak azt nem, hogy jól néz ki. Ha fizetnének sem kellene, pedig nem vet fel engem a pénz, sem a családomat.
 - Amanda sajnos azt hiszem nagyon rossz pillanatában volt, amikor veled összejött, de szerintem még gyógyítható. Az pedig, hogy én egyedül leszek-e az én dolgom lesz. Volt már pasim, lesz is majd. Csak tudod, nem a nyáladzó ficsúrokra bukok, akik bűzlenek, és azt hiszik, hogy ők a világ közepe. De azért nagyon kedves tőled, hogy aggódsz értem, igazán nagyra értékelem. -
Undorodva rámosolyogok, ami egy elég ronda grimaszt szül így. Komolyan már-már gyomorforgató a próbálkozása, hogy engem megbántson. Azt sem tudja, hogy milyen vagyok, de ennek ellenére nagyon okosnak hiszi magát az életemben és ez igazán szánalmas, még tőle is. A gyenge próbálkozás arra, hogy belőlem gyengeséget csikarjon ki. Kár a gőzért, semmire se fog vele menni.
 - A somlói? Ó, igen, nagyon finom. Kóstold csak meg te is. -
Szélesen mosolyogva, már-már barátinak tűnve fogom meg a tányért és nyomom a képébe egy nagy lendülettel. Ha már eddig nem kóstolta, akkor itt az ideje, hogy ezen is túl essen, méghozzá az egész arcán. Amúgy sem voltam annyira éhes, és minden pénzt megér az arckifejezés, ami a somlóin túl van.
 - Jól áll, így legalább mondható rád, hogy édes vagy, de tényleg. -
Röhögök fel rajta igazán jól szórakozva az ábrázatán. Még egy fotót is készítek róla, aztán pedig felállok és elviharzok a cukrászdából. Nem félénkségnek nevezném, de inkább nem vagyok kíváncsi arra, hogy mégis milyen különféle átkokat akar majd rám szórni. Így legalább van róla egy jó kis képem, amit akár még az Edictum számára is előhívatok.

Violetta


A pörgős számra több embernek a lába megmozdult, ami nem is meglepő. A taps mellett ez a másik felemelő érzés. Ha a hétköznapokba belesavanyodott emberek szívét egy kicsit megdobbantod, ha kizökkented Őket a problémáikból, s ezáltal magadat is. Néha az a legjobb, ha csak kizárod a múltad, a jelened, és a jövődbe egy kicsit sem gondolsz bele. Felpattansz egy hangjegyre és hagyod, hogy oda vigyen, ahova csak akar. Baj a zenéből sosem lehet.
Lassan véget ér a szám, és csak mosolygok a tapson, de a szememet nem veszem le a lány tekintetéről. Ismét csend emelkedik felénk. Már régen zenéltem, így nehéz tőlem megszabadulni. Az is lehet, hogy az előttem ülőnek kezd elege lenni abból, hogy hangszerét sajátomként használom, de csak úgy jönnek a gondolatok és emlékek, velük együtt pedig a dallamok. Ismét az egyik kedvencemhez térek vissza és mikor csend emelkedik felénk, csak egy akkord kíséretében lesz hallható mély hangom:

If you ever leave me, baby,
Leave some morphine at my door
'Cause it would take a whole lot of medication
To realize what we used to have,
We don't have it anymore.

Hangom lágy, a lelkek mélyéig hatoló. A dalszöveg ismét a szerelem árnyabb oldalát idézheti, és tán úgy is hathat, mintha Violettának énekelném, de ez így is van rendjén. A zene mindig is közelebb hozta az embereket. Figyelem emelkedik rám, én pedig csak énekelem a dalt, hatalmas beleéléssel, néha becsukom a szemeimet is, és úgy adom bele minden gondolatomat.


A szám végéhez közeledve a szokásos módon, magamhoz és a dalhoz méltóan fejezem be, majd a taps közepette csak mosolyogva kacsintok a lányra, és felé nyújtom a hangszerét is.
-Köszönöm.
Suttogom oda neki, még mindig mosolyogva, majd pedig beletúrok a hajamba, és összefonott kézzel dőlök hátra a széken.

Zene .

Ifens


- I'm coming up only to hold you under.
And coming up only to show you wrong.
And to you is hard: we wonder...
To know you all wrong, we warn.
Really to late to call, so we wait for...
morning to wake you. Is all we got.
To know me as hardlly golden.
Is to know me all wrong, they warn.



zene

Violetta


Csak mosolygok a lány válaszán, majd belekezd egy számba és a mosoly töretlen lesz arcomon. Csendben figyelem a lány minden rezdülését, ahogyan a hangja cseng, és ahogyan a szemei megcsillannak minden egyes hang után és ez a legfelemelőbb benne. A tapsvihar után, félmosollyal nézek Violettára és elismerően biccentek egyet, majd csak halkan suttogom neki:
-Gratulálok, Kedves!
Kacsintok rá végül, aztán ismét körülölel minket a teaház moraja, ami némiképpen mindig visszaránt a realitás talajára, egy racionális világ túlontúl kocka, szabályos eszméi közé, amik sosem fértek meg igazán a zene dallamos, kalandos létével.
Aztán finoman veszem ki a lány kezéből a gitárt, ami ismét a combomon pihen. Aztán mosolyogva a lány tekintetébe fúrom a sajátomat, ismét kacsintok és belekezdek egy nagyon régi és szintén nagyon ismert számba, amit minden bizonnyal Ő is dúdolni fog. Az eddigiek is nagyon jól álltak a stílusomhoz és hangomhoz, de ez valahogyan nagyon jónak hat, így a moraj ismét szűnni látszik, és mindenki tekintet ránk szegeződik.

I walk this empty street
On the Boulevard of Broken Dreams
Where the city sleeps
And I'm the only one and I walk...

Néha a gitár és a lány között cikázik a tekintetem. Ismét Violettára emelem, és rá kacsintok, majd némi akkord után felcsendül a második rész is, még nem a dalnak ismét vége szakad, én pedig mosolyogva szólalok meg.
-Most építek egy stúdiót. Gibson a szerelmem. Marshall erősítők. És miegymás.
Aztán előkapok a hátsó zsebemből egy névjegykártyát, melyen a címem is szerepel.
-Keress meg!
Kacsintok rá, átnyújtom a gitárját, és amilyen gyorsan idejöttem, olyan gyorsan távozok, az ajtó már csukódik is. Miért történt mindez így? Mert így van meg az igazán kerek varázsa, s ha Violetta bármit is szeretne, fel fog keresni.

Ifens

Andrew

Tanult eleget, és igencsak unta már magát szobájában. Szobatársai is el voltak foglalva, ihlete meg kedve nem volt a rajzoláshoz, és épp aznap reggel írt szüleinek, így baglya még nem érkezett meg a válasszal, egy szó mint száz, semmi értelmeset nem tudott csinálni. Gondolkodott rajta, hogy el kéne ugrani valamelyik konyhába, és sütni valami finomat, például mézes kockát, vagy főzni túrós laskát. A faluban viszont rég volt, így úgy döntött, inkább kikecmereg zugából, s meglátogatja a szívéhez és kastélyhoz egyaránt oly közel álló települést. ~ Körül kéne nézni, biztos sok minden történt, mióta arra jártam! ~ Kapta hát magát, kék toppjára rákanyarította barna ingét, felhúzta a legelső, kényelmes farmerját, belebújt kedvenc tornacipőjébe, felvett még egy fehér pulóvert, s az utat nyaka közé véve vette célba Bogolyfalvát. Beleszimatolt az ugyan nem valami meleg, de annál frissebb levegőbe, és az otthonra gondolt. A házukra, a szüleire, nővérére, kutyájára, axolotljaira, majd beúszott a képbe szeretett unokahúga is. Végül a személyek egymást sorozatosan váltva érkeztek el a Bagolykövesekig. Az emlékeken merengve nézelődött, s lassacskán elérte a Boglyasteret is. Itt nem töltött sok időt a múltban, inkább csak átsétált rajta mindig, meg sem szemlélve a helyet. Ez hiba volt, hisz nem egy csúf része a falunak, sőt! Körbesétálta a szökőkutat, alaposan szemügyre véve minden apró részletét. Sajnos rossz szokásához híven nem nézett maga elé, így akaratlanul is – mondjuk, máshogy nem is tehette volna – nekiment valakinek.
- Bocsi! – fordult arra, reflexből a kérdéses illető után kapja, hogy amennyiben elesne, meg tudja tartani. Kicsit megijedt, nem csinált e valami kárt az illetőben, esetleges cuccában. ~ Mary, miért nem tudsz odafigyelni! ~ mondta magának mérgesen. Hiába, ez már csak ilyen. Persze nem sokszor fordul elő, hogy fellökjön valakit, de azért nem is szokatlan.
- Jól vagy?

Lassan battyogok le a falu felé, remélem jó irányba megyek. Gondolataim kissé keszekuszák, ami érthető is szerintem, hiszen nem sok időm volt azt felfogni, egyáltalán milyen iskolába kerültem, milyen vidékre, és nem is akármilyen közegbe. Bár tett erről is említést idegenvezetőm, aki megmutatta, hol a házam és hol fogok átmenetileg lakni, amíg nem kapok rendes szobát. Lehet majd reggel meg kellene keresnem egy vezetőt. Megérdeklődőm, hogy mi a helyzet és szokás erre felé, majd a házvezetőnél érdeklődök, mert ilyen is van, ahogy kaptam az információkat. Gondolataimba merülve, csak elvétve nézek fel, ugyan merre is járok. Azt hiszem nem tévedtem el, mivel egyre sűrűsödnek a házak, így lehetséges már a falut el is értem. Szép tetszetős házak, egy nagy térre érek. Gondolom ez a főtere a településnek. Ámulok, és csodálom az épületeket, és magát a helyet. Már most tetszik, annak ellenére, hogy nem is olyan rég óta vagyok itt, és ismeretlen az egész. Hirtelen valaki nekem jött, kissé megijedtem, de ezt nem mutattam ki. egy lány volt, aki figyelmetlensége miatt véletlen botolhatott belém. Nem is bánom, hiszen valakivel találkozok itt, még ha nagyon is furcsa, hogy ilyen hamar, én nem s bánom.
 - Semmi baj. Remélem nem lett bántódásod? Nekem semmi bajom, jól vagyok. Lényeg az, hogy te is jól legyél. -
 Aranyos lány így első találkozása. Örülök annak, hogy összefutottunk. Nem érzem egyedül magam, és szeretek ismerkedni emberekkel.
 - Milyen faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Andrew Wikkensberg vagyok, első éves Navinés. Örülök a találkozásnak. Te melyik háznak vagy a tagja? -
 Láttam a lányon, hogy kissé szétszórt, de ez adott neki egy kis bájt az amúgy is szép arcának. Remélem nem siet, és beszélgetésbe elegyedik velem, akár egy rövid beszélgetés erejéig, ezért is kezdtem egy elég egyszerű kérdéssel, amit lehet már egy tucatszor feltettek neki legalább.

Andrew

Kétségtelenül és érthető módon hiányzott neki az otthon, a család. Ez nem is lenne baj, ha nem csak gondolataira, meg bizonyos dolgokra figyelne, és környezetére is vetne pár pillantást. Csak hogy ne menjen neki senkinek, mint például most.
- Jaj, nem, én jól vagyok. Bocsi, néha elő szokott fordulni, hogy neki megyek ennek-annak, de dolgozom rajta, hogy ne csináljam! - ereszt meg egy mosolyt az idegen fiú felé. Még soha nem látta - ami persze nem csoda egy ekkora suliban -, de örült neki, hogy se kárt nem tett benne, se meg nem haragudott rá. Nem épp a leggyakoribb az ilyen manapság. Legalábbis a többség nem örült, ha Mary nekiütközött.
- A Navine? Én is! - vidult fel egyből. - Biztosíthatlak, remek helyen kötöttél ki! Amúgy Mary Glotter vagyok, másodéves. - Nyújtja jobbját kézfogásra. Komolyan örül neki, hogy még egy fővel gyarapodott a házuk, s reménykedik, kedves ismerősre, illetve barátra talál az illetőben.
- Mikor érkeztél? Körbevezesselek a faluban, vagy kastélyban, illetve környékén? Van kérdésed? Segíthetek valamit? - rohamozza rögtön. ~ Mondjuk, ha varázslók a felmenői, nem sokat kell magyarázni. ~ fordul meg fejében. Ő, Mary, mugliszületésű, így időbe telt, míg beletanult. Bár utólag fény derült egy-két érdekes dologra, ami összeköti Mary családját a Johanson famíliával, és így az is kiderült, hogy ki Mary vérszerinti nagymamája, ráadásul a nő boszorkány. Így pedig nem csoda, hogy Maryből is az lett. És még több haszon a dologban, hogy még több rokonra tett szert, akit igencsak megszeretett.

Mary

Tetszik a lányban a szétszórtsága, de már össze is szedte magát, így kezdődik is a kettőnk közötti beszélgetés. Nem az a hallgatag fajta ember, már látni rajta az első szótól fogva. Kedvelem azokat az embereket, akik szeretnek ismerkedni, és jól is csinálják, mármint kommunikatív alkatúak. Kiderül Mary a neve, és milyen szerencsésnek mondhatom magam, hogy már nem sokkal az érkezésem utáni első sétám alkalmával, már egy házbelivel futok össze, annyival nem is lehet idősebb nálam, mert kiderül, hogy egy évfolyammal felettem jár. Pár kérdést fel is tesz, e most nagyon jól esik a társasága, és  beszélgetés is.
 - Örülök, hogy nem esett bajod. Úgy egy órája foglalhattam el az átmeneti lakhelyemet, gólyalak vagy valami ilyesmi a neve, még azt sem néztem meg mi a szállásom neve, még ha nem is időzöm ott sokáig. Amit láttam a ház helyiségeiből az jött le hogy elég otthonos, bár a többi három ház belső területére is kíváncsi lennék, de egyszer biztos adódik majd egy ilyen alkalom is. -
 Eresztek el egy bizonytalan mosolyt, ha már a lány is így tett a elöbb. Mindeközben elkezdtünk, lassú sétában a tér egyik vége felé menni. Jól esnek a kérdések, csak így egyszerre soknak tűnik, de azért válaszolok rájuk. Jobb ha magányosan lófrálnék itt a faluban.
 - Jó, hogy az első ember házbeli. Ha nem probléma számodra akkor elfogadom az idegen vezetést a faluban, és a kastélyban egyaránt. Kicsit nekem még furcsa ez a világ, hiszen én mugli családból származom. Nagyszüleimig felfelé a rokonságban biztosan nem rendelkezik varázsképességekkel. Onnantól felfelé nem tudom, bár szüleim sem mondták, hogy dédszüleim azok lettek volna, a többiekről nem tudnak ők sem semmit, hiszen dédnagyapám Németországból ment át Angliába. Ezek szerint te már kiismered magad a faluban és a kastélyban, ha már engem is eltudsz vezetni. Te kedveled az iskolát, és a közeget? -
 Mesélem egy kicsit magamról is, és próbálok kommunikatív lenni. Tudok zárkózott is leni, mert néha rám jön az olyan is. Kíváncsian várom a lány reakcióját.