Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Angusnek valószínűleg egyébként elég komoly kompetenciája lehet az okklumenciához, mivel még így, a visszasült befolyásolómágia végett leengedett falakat is érezni lehet, amikor Jared áthalad rajtuk. Az évek folyamán már olyannyira megszokottá válhatott azok fenntartása, hogy már különösebben nem is kell tudatosan figyelnie rá - a varázsló 'szervezete' anélkül is fenntartja. Mégis, a kölyök kap egy egérutat, mikor kopogtat a férfi elméjén, hogy körülnézhessen. Néhol felfedezhet kisebb-nagyobb időbeli ugrásokat, kihagyásokat és fehér foltokat, de ezek hiányában is szépen összeáll minden, amire ő kíváncsi lehet: elsősorban az, hogy Angus hazudott-e neki azzal, hogy azt mondta, segít.
Efelől pedig nem kell aggódnia, a férfi valóban rábólintott Jared szavaira. Nem mintha lett volna más választása. A kutakodás ideje alatt olyan információkra lel rá Angus elméjében, mint hogy az animágia birtokosa, sőt, az alakját sem nehéz ennek nyomán kideríteni. Megbízhatónak cseppet sem megbízható, sosem volt egy rendes alak, s ezen a békeidők sem változtattak. Jelenlegi gondolatait viszont jobbára az tölti ki, hogy Jared szavaira figyeljen.
- Nos.. ?
Hiába a varázslat, az arckifejezéséből ítélve a személyisége nem enyészett el a végtelen szolgálatkészség terhe alatt. Felemelt szemöldöke ráncokat gyűr a homlokára, s nincs kétség afelől, hogy a kutakodás nem kerülte el a figyelmét. Egyszerre vár hát a mondat befejezésére és Jared értékítéletére egyaránt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem Magnus az egyetlen, aki szinte szőrszálhasogató aprólékossággal figyeli a varázslat alakulását és reakcióját az alig észrevehető módosításokra - Seth gondosan finomítgatja a módszerét, nem vakon próbálkozik. A bűbáj nem elég kompakt, illetve nem elég erős ehhez a szinthez, érzi ő is és nem kevés tapasztalata van benne, hogyan találjon rá viszonylag kevés lépésben a helyes irányra. A "kevés" azonban igen relatív jelző, elvégre számára, aki képes napokat, néha heteket eltölteni egy-egy új bűbáj fejlesztésével, ez jelenthet egy estét és tíz percet egyaránt, a varázslat komplexitásához mérten. Mivel a tanár nem szól közbe, szótlanul folytatja a kísérletezést, a frusztráció legkisebb jele nélkül futva újra és újra neki az oculusnak. A mana szálakból áll akkor is, ha jelenleg nem láthatja és az évek során kifejlesztett bizonyos fokú érzékenységet - különösen erős mágusok, mágikus tárgyak közelében szinte tapinthatónak tűnt az áramló energia, ezt az érzést hívta segítségül most, ahogy formába próbálta kényszeríteni a nyers varázserőt.
A kérdésre nem számított, pálcáját leeresztve megáll egy pillanatra, hogy ezzel a mozdulattal is időt nyerhessen, bár nem igazán fontolgathatja válaszát így sem.*
- Van benne gyakorlatom. Az öcsém legilimentor, neki segítek tanulni. Egyébként is hasznos technika.-*Nem hazudik, még csak nem is ferdít - az angol valószínűleg úgy jellemezné mindezt, hogy understatement. Azt azonban egyszerűen nem árulhatja el a tanárnak, hogy ha nem a szobájában, Jareddel kettesben ücsörög, jóformán szünet nélkül fenntart legalább egy mentális falat, hogy minden esetleges támadással, furcsa képességbirtokossal és Murphy-féle véletlennel szemben védett legyen. Esetében végképp nem babra ment a játék - most is pengeélen táncolt, mert kicsit furcsa kombináció az övék, még ha tökéletesen logikus választás is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Egy hete a professzora bejelentette a gyakorlati nap végén, hogy tekintettel a megnövekedett létszámukra, szétválasztja a csoportot, hogy eredményesebb oktatást folytathasson, és a diákok is alaposabb képzést kapjanak. Egy részüket áthelyezteti egy magyarországi tanárnőhöz, másik részük nála folytatja a képzését. Természetesen az eddigi gyakorlatuk ettől még nem válik semmissé, csak ezután más keze alatt fognak tanulni- nagyjából így hangzottak a professzortól kapott búcsúszavak. Mihael és még néhány kollégája, egy osztrák és egy szlovén diák, átkerültek egy bizonyos Lorelai K. Riviera felügyelete alá, aki "állítólag" hozzáértő szakember, legalább olyan jó, mint Reinerd professzor. Majd kiderül.
Reggel hét ötvenkor már a fogadó kandallóján átlépve érkezik az ispotály recepciójánál ücsörgő szívélyes hölgyhöz. Tömören, pontosan közli, mi a látogatása célja, kicsoda, és milyen gyógyítót keres. Riviera persze nem poroszkál egész nap a recepció környékén várva, hogy feltűnjön ideje korán az egyik leendő diákja (miért is jött volna a többiekkel, ha idő előtt benyalhatja magát a nőnél), úgy hogy kénytelen pár percet álldogálni, míg előkerítik a gyógyítót. Biztos kapott már levelet a professzortól, hogy új gyakornokai lesznek, sőt elvileg magától ment bele a dologba, márhogy a professzor úgy adta elő nekik a történetet. Most majd kiderül, mennyi volt az igazság a vén bakkecske meséjében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem forszírozza a tovább ezt a kérdést, hiszen ebből a válaszból megtudja azt, amire jelenleg szüksége van. Az már csak igazán semmiségnek tűnik egy külső szemlélődőnek, hogy alig néhány pillanattal tovább tartja tekintetét Garethen, ki tudja, min gondolkodva így el. Jó, hogy a fiú lejjebb engedi a pálcát, amúgy is újabb javaslatot akart tenni.
- Gondoljon rá úgy, mintha az elméje köré húzná fel a falakat. Az oculus és az okklumencia hasonló mechanizmus alapján működik. Mindössze ebben az esetben a mágiáját a szemei előtt kell összepontosítania.
Talán, ha olyan dolgot használ referenciaként, amit a fiú ismer, könnyebben nyúl ehhez a varázslathoz. A következő néhány próbát még kivárja, nem sietteti Gareth-t. Viszont ahogy a magában előre kitűzött ideje a gyakorlásnak letelik, két próbálkozás között biccent a fiúnak.
- Mivel a jelenlegi cél az, hogy ezt a varázslatot legalább olyan szinten elsajátítsa, mint az illúziók létrehozását, saját maga is képes lesz gyakorolni addig a pontig. Hozzon létre illúziókat, majd alkalmazza az oculust. Amennyiben eljutunk addig, hogy a saját illúziójának manaszálait fel tudja fedni, tovább foglalkozunk majd ezzel is.
Amennyiben Gareth nem szeretne külön még valamit tőle, akkor erre az alkalomra elengedi a fiút, hogy a nap további részét opcionálisan pihenéssel, gyakorlással vagy Sárával töltse. Nem tudja, hogy a két növendék mennyire ismeri egymást, vagy egyáltalán beszélőviszonyban vannak-e. Mindenesetre év közben eleget kell majd egymással is gyakorolniuk ahhoz, hogy szokják a másik társaságát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Feltétlenül? Levetkőzni ne vetkőzzek?
Végtére is, a pálcájától megszabadítani a varázslót olyan, mintha meztelenül kéne járkálnia. Védtelenül és kiszolgáltatottan. Jó, ez Angus esetében erősen túlzás, vannak elvégre más eszközei is ahhoz, hogy kislisszoljon a vészes helyzetekből. Van azonban olyan, amire nem lehet felkészülni, mint most ez a szituáció is. Egy kelletlen sóhajjal nyújtja át a pálcáját.
Útközben azonban nem fárasztja sem magát, sem pedig Jaredet kérdezgetéssel. Nem egy cserfes gyerek, akinek folytonos közléskényszere van,és úgy érzi, hogy a világnak minden kósza gondolatáról tudomást kéne szereznie. Ahelyett, hogy megkérdezné, merre mennek, a környéket figyeli inkább, az irányt, s csakhamar felismerés csillan a tekintetében. Igaz, no surprise, eléggé várható volt, hogy az első út ide fog vezetni, a további események viszont nem állnak az uralma alatt, felesleges is előre izgatnia magát.
- Jól van, jó, csak ne tartson túl sokáig.
Nem kifejezetten parancs, de senki sem szeret céltalanul ácsorogni egy fix ponton, várni valakire vagy valamire. Ejnye, pedig brit fából faragták;ők szeretnek sorban állni. A nemzeti vérébe kéne kódolva legyen a végtelen türelem.N Nagyot horkant a gondolatra. Na persze.
Amíg Jared elfoglalta magát benn, ő is talál valamit, amivel elütheti az időt, s ennek köszönhető, hogy nem néma csenddel fogadja a visszatérő fiút.
- Nem kell sokat keresni fogadót, tudok egyet.
Nevet és címet mond, ami valószínűleg Jared számára nem ismerős, de ez a lényeg. Ez nem egy túlzottan népszerű fogadó, inkább eldugott, de kétségtelenül ott van a város varázslóknak fenntartott negyedében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Valami megszakadt közöttük a napokban. Képtelen elkapni a dolog fonalát- hol és mikor kezdődött el a folyamat? Ott, hogy haladékot kért? Vagy az volt a gyújtópont, hogy Roxy ázottan, csatakosan keveredett haza egyik éjjel? Furcsa, nehézkes hallgatás telepedett közéjük. Hirtelen nem tudtak mit mondani a reggeli kávé és a szelet kenyér elfogyasztása alatt. „Hogy aludtál?” hosszú szünet, aztán „Jól, asszem” . Kínos volt? Nem. Nyomott. Igen, nyomott volt. Mintha rájuk ült volna egy láthatatlan szörnyeteg, és befogta volna a szájukat, hogy ne beszéljenek egymással. Az a törékeny bizalom tovaillanni látszik, nincs, ami egy helyben tartsa. Titkolóznak. Nem segít ezen az ölelés, a csók, az együttlétek sem. Az agyuk teljesen máshol kalandozik.
Reggel nem találta őt sehol. Megnézte mindenütt, felhívta az ismerőseiket is. Nem hagyott üzenetet, sem smst, sem e-mailt, semmit. Nem … aggódott érte, nem! A nyugtalanság és a rossz előérzet nincsenek egy kategóriában az aggodalommal… ugye? Úgy negyed órát körbe-körbejárt a nappaliban aztán… hát kiürült az agya. Végül is csak úgy… házasok. Nyitott kapcsolat. Barátok. A barátoknak megvan a saját terük, a saját szükségleteik. Lezuhanyozott, átöltözött, bezárta a lakást és nem sokkal ezután elment levezetni a feszültségét.
Igen, próbálkozni lehet, kell is. A kudarc vidáman nevet a képébe: azt hitted, Saint-Venant, majd jól letudod ennyivel, és kész? Hát nem! A gondolatai egyre-másra visszakanyarodnak Roxy hiányához; az értetlenség és a tehetetlenség fullánkként vájnak bele idegszálaiba, egyre jobban felspanolják, és még jobban, és még jobban, és még, és még… Aztán ellöki magától a rongybabát, kalap kabát, kiviharzik az ajtón. Sehogy sem jó, sehol sem jó. Nem tudja, hova ment el. Meglepetten és dühösen konstatálja, hogy nyugtalan, de nem tud mit kezdeni vele. Mi a fenét kell tegyen? Mit várnak tőle? És még a saját végén sem rendezett el semmit. Sem-mit!
Megfordult a fejében, hogy visszamenjen a lakásukba, de amilyen rózsás kedve van most, szétverné a berendezést, és otthagyná napokra, egy egész hétre is a helyet. És őszintén szólva nem érdekelné, ki találja meg, vagy ki rabolja ki a kérót. Szóval az eszébe jutó egyetlen választási lehetőség mellett dönt: kimenni Velencére, a telekre. Az odavezető útról ódákat lehetne zengeni, ha valaki arra kíváncsi, mennyire egyhangú és unalmas ez a perceket felölelő helyváltoztatás A ponttól B-be, de a végeredmény ugyanaz lesz: az úton végigsiető férfi képe ahogy jön, úgy iramodik tovább a kiszemelt kapu felé. Odaérve előkapja a kulcsát, megfordítja a zárban, ugyanezen műveletet végigpepecseli túloldalról is a nyílászáróval. Úgy öt percet tölt a házban, ami épp elég ahhoz, hogy lepakolja terheit, némi inni- és ennivalót, és felmérje, hogy nem csak ő van itt. Vagy valaki itt járt tegnap/ma. Valaki, aki Michelle… vagy Roxanne.

Csendes a partszakasz. Csípős szellő lengedez az átlagosan lehűlt időben, de az égbolt tiszta, a nádas kedves susogással fogadja, mint legutóbb. Már a fények is felgyúltak odafönt: az égi vándor, a Hold, elkezdte szokásos körútját. Véget nem érő zarándoklatot folytat az égen, mintha arra várna, hogy egyszer csak megtaláljon egy fontos részletet a saját életéből. De minden hajnalban üres kézzel távozik átadva helyét az égbolt igazi, tündöklő urának. Szomorú történet. Szomorú az egész körforgás, ha közben a pohár üres részét nézi. Amikor tele az a fél, a gondok is eltűnnek. Amikor üres, még a fogba vájt lyuk is kétszeresen tud sajogni.
Lassan poroszkál a part mentén, szoktatja a szemét a sötétséghez, a részletekhez. Olyan részletekhez, mint például a nem messze tőle ücsörgő, hosszú hajú alak. A bozontos üstökről száz közül is egyből őt nevezné meg tulajdonosnak, még ha bakot is lő. De nem hiszi. Minden reggel emellett a torzonborz frizura mellett ébred, képtelennek hiszi a hibavétést.
Némán, óvatosan ereszkedik le a lány mellé, a kövekre, közben a zsebéből előkotorja a pakkot és az öngyújtót. Körülményes mozdulatokkal kapar ki két szálat belőle: az egyiket Roxy felé nyújtja az öngyújtóval együtt. Nyugodtan, türelmesen megvárja, hogy meggyújtsa a szálat, ha elfogadta (ha meg nem, tárgytalan az egész), aztán átveszi tőle az öngyújtót és rágyújt a sajátjára is. Az első, mélyen letüdőzött a legjobb annak ellenére, hogy elfogja a köhögés. Két rövid hullám, felületes és elfojtott. Nem az a mély, megszokott köhögése. Mintha ezt is el akarná titkolni, ahogy mostanában mindenről hallgatnak egymás előtt. És megint a csend, az öblös, sehová sem vezető hallgatás. De, ha egyszer nem tud mit mondani…
- Nem voltál otthon. – Jegyzi meg végül hosszú szünet után rekedtes hangon. Nincs a szavaiban semmi vádló vagy támadó, de annál több a bizonytalanság és az üres csengés. Amikor azt sem tudod, mi baj, vagy hogy melyik végén fogd meg, nem megy olyan könnyen a róla való beszélés sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Na jó, nem tudom, pontosan miért foglalkozom vele ennyire. Nem szoktam így beleásni magam a motivációkba, nem szoktam tanácsokat osztani, vagy bíráskodni. Ennek egyszerű az oka, nekem nem ez a feladatom. Nem vagyok auror, sem bíró, de még csak az anyja sem. De a válasza egyszerűen felháborító. Érzem, ahogy megfeszülnek a vonásaim, ahogy próbálom visszafogni őket, hogy ne legyen túl hűvös és ellenszenves a megjelenésem. De nem állom meg, hogy ne válaszoljak neki őszintén.
- Remek, ez esetben, Mr. Sjölander-Wayne, legközelebb menjen ki az udvarra és szívjon egy kis friss levegőt, és ne csináljon hülyeséget, hogy aztán velünk rakassa össze magát - mert ez arcátlanság, így szólna a mondat vége, amit már tényleg nem engedek meg magamban. Így is folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem kéne, ezt nem kéne. Nem úgy vagyok itt, mint Lorelai Riviera, hanem gyógyítói minőségemben és ez bizonyos viselkedési normákat követel meg tőlem. De annyira felháborító ez a hozzáállás. Persze, kell egy kis levegő, talán részeg is, vagy csak megrészegült valamitől, éjszaka repül, megláthatják a muglik... idáig nem az én gondom. De attól kezdve, hogy összetöri magát, és itt köt ki az ispotályban, máris az én felelősségem. Átrakja a terhet a vállamra. Oké, megcsinálta ezt, és most az én feladatom, hogy helyrehozzam, tőlem várja el mindenki, hogy normális életet élhessen újra. És ez annyira, de annyira nem fair. Ennek ellenére megállom, hogy ne tegyek rá több megjegyzést, inkább értesítendő személy után kérdezek.
- El-li-ot... - motyogom, miközben leírom a nevet, aztán rápillantok. - Rendben, amint módunkban áll, küldünk neki baglyot.
Próbálom, nagyon próbálom úgy csinálni, hogy a véleményem ne látszódjon meg a viselkedésemen, de nem teljesen sikerül. Kicsit távolságtartóbb vagyok vele, mint eddig voltam és nem tehetek róla. Annyira objektív akarok maradni, úgy kezelni, mint a többi beteget, annyira nagyon... de be kell ismernem, hogy nekem is vannak korlátaim. Hogy nem tudom úgy sajnálni őt, mint egy szerencsétlent, aki saját akaratán kívül lett baleset áldozata. Aki nem magának csinálta ezt.
- Még pár napig mindenképpen boldogítani fog minket, de szerintem az egy hét is lesz - saccolgatom, mert minden attól függ, milyen ütemben gyógyul majd. De ennyivel nem lenne megelégedve, ő valami időpontot várt, meddig kell itt feküdnie és bámulnia a plafont. Valóban súlyosak a sérülései, de már túl van az életveszélyes állapoton, most már csak lábadoznia kell, csontokat forrasztgatni, zúzódásokat gyógyítani, erősödni kicsit.
- Szüksége van még valamire, Mr. Sjölander-Wayne?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem olyan régóta ismerem Reinerd professzort, de természetesen belementem, hogy átvegyem pár tanoncát. Főleg olyanokat, akiknek java részt itt Magyarországon van dolga, úgy tudja, az egyik diák még a Bagolykőre is jár. Reggel időben érkezek, szokás szerint az elsők között vagyok itt. Nem azért, mert annyira pedáns vagyok, csak nem szeretem váratni a betegeket, és két állást csinálni egyszerre nem annyira könnyű. Tulajdonképpen hármat. De hála istennek a gyengélkedőn nem vagyok egyedül, így az nem foglal le annyira.
Még csak jegyzetelek kicsit, a következő órámra készülök és közben egy almát eszegetek, ami reggeliként funkcionál. Nyugodt vagyok, hiszem még van időm, de a kopogás megzavar. Az egyik tanoncom előbb megérkezett? Nohát. Akkor ma korábban kezdek, és már meg is indulok a recepció felé, ahol a kedves kis nebuló vár. Igazából, tekintve, hogy Reinerd professzor kezei alatt nevelkedtek, kicsit magas elvárásokat támasztok feléjük, de ez nem jelenti azt, hogy szabad kezet kapnak majd elsőre.
- Szép reggelt, Mr. ... - a kezemben lévő irattartóról gyorsan lelesem a nevét. - ... Mr. Saint-Venant.
Amint ezt kimondtam, nyújtom is neki a kezem, de sajnos nem mosolygok és nem barátkozom. Mindenkinek jobb lesz így, a legtöbben azt hiszik, hogy a gyógyító tanoncok mentorálása csak teher nekem, pedig amúgy egészen szeretem csinálni. Csak nem vagyok velük kedves vagy engedékeny.
- Csodálkozom, hogy előbb érkezett, de ha ezzel szeretne jó fényt vetni magára, akkor már most szólok, hogy nálam nem fog működni. Az első napokban csak megfigyelni fognak, szokják az új környezetet, és amit mondok maguknak, azt az eszükbe vésik - gondolom jó lesz, ha előre vetítem, mire számíthat így az elején. Szeretek nyílt lapokkal játszani és azt is értékelem, ha mások is így állnak hozzám. Egyenesen, és megmondják, mit akarnak, mi a gondjuk. Bár szerintem elég rám nézni, és elég egyértelmű, hogy ilyen ember vagyok. Remélhetőleg nem kell mindent a szájukba rágni majd és talpraesettek lesznek. A recepcióshoz fordulok és gyorsan aláírok egy nyilatkozatot arról, hogy egyelőre még az én felelősségem, bármit csinálnak itt a jómadarak.
- És ha már ilyen korán érkezett, biztosan van ideje megkeresni a büfét és hozni nekem egy kávét, ugye? - villantok felé egy mosolyt és már el is sétálok mellette, hogy leülhessek és olvasgassak még egy kicsit, a többiekre várva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hosszú, véget nem érő, mélabús gondolatok üldözték a lányt. Ha valami dalt hallgatna most, akkor az bizonyára nagyon lassú lenne. Nem tekerné fel a hangerőt, most biztosan nem. Épp, hogy csak hallaná az alig ringó dallamot, amiben talán csak egy vokál, meg egy.. zongora játszik. Vagy gitár? Nem tudni. Sőt.. hegedű. Alig vánszorgó dal lenne az, mint egy meglőtt farkas utolsó segélykérései, mielőtt a kegyelemlövést megadná neki a vadász.
Soha az életben nem került még ilyen rettenetes helyzetbe. Lehetetlen szituáció, mely egyelőre megoldhatatlannak tűnik. Elnehezült a szíve, napok óta emészti belülről ez az egész, de erről mégis hogy meséljen a tulajdon férjének? Hát inkább nem beszélt róla. Az újabban vigyori Roxanne megint azzá vált, akit Mihael először megpillantott akkor, ott a tetőtéren, miközben rágyújtott. Szemei akkor üresen csillantak a Hold fényében, most viszont szomorkásak.
Hallotta a lépteket. Nem nézett hátra, hisz mire olyan közelségbe ért az illető, hogy az már zavarta volna a magánszféráját, addigra megérezte az illatát. Szíve megdobbant, s mintegy menekülés végett: behunyta a szemét. Röpke pillanatig tartott mindez, és ugyan nem vette észre, mégis.. a fényképet tartó keze erősebben szorította azt a tárgyat. Ezt nem akarja elengedni. Elfogadta a cigarettát az öngyújtóval együtt, s mikor már az apró kis égő rész felvillant a dohánya végén, visszaadta a tüzet párjának. Mondani akar valamit, de azt sem tudja, hol kéne kezdenie a történetet, amiről alig mesélt neki. Persze említette a férjének, hogy volt valaki korábban, aki nagyon csúnyán átejtette, de ennél többet sose mondott az egyénről, aki most, mint egy régen meghalt szellem, felkelt poraiból és megkísérti a belgát. Mélyet sóhajtott. Lehelete a hűs levegőben pont úgy nézett ki, mint a tűzrakás füstje egy fülledt, nyári estén.
Odadőlt Mihaelhez. Akár átölelte a kezével, akár csak egyszerűen hagyta, hogy felmosórongy-fejű felesége hozzá bújjon, most érezte, hogy megnyugodott. Mint mikor egy csatában járt férfi 5 év után hazatér a feleségéhez, s szavak nélkül az ölébe hajtja a fejét. Megnyugvást talált otthon. Mihael a megnyugvás. Mellette nem kell idegeskedni vagy félni, túlteljesítenie vagy alul múlnia magát.
Gyerekes gondolat jutott eszébe. Tudta, hogy ezt most és itt kell megtennie, különben még magával kell cipelnie ezt a terhet nagyon messzire. Fejet hajt a vonatra felszállt egyén előtt, megköszöni a lehetőséget, és az ura ölébe ül, akárkivel is trécsel az éppen. Neki már nem kell az, ami rég elúszott. Már.. már rég nem kell neki. Hogy mióta? Vélhetően ezt még Roxanne sem tudná megmondani. Valahogy a napok alatt a tudatalattija megértette, miért kellett anno Rubennel elszakadniuk egymástól - hisz azzal, amit most nyert, ezerszer többje van, mint amit valaha kapott vagy kaphatott volna Rubentől.
Döntött. Mihael szavai, az a 3 egyszerű szó után tisztán látta, mi a teendő. Elhajolt párjától, kezeit a köveknek támasztva felállt azokon. Egy pillanatra megingott, reflex-szerűen Mihael felé kapott, ám megtalálta az egyensúlyát.
- Gyere. - kezével férje felé nyúlt, s egyértelműen tudatta vele: fogja meg a kezeit. Azokat a hosszú, zongorista ujjait Mihael ujjaiba fonta, picit közelebb lépett hozzá - bár ezeken az ingatag, nagy köveken az is szép teljesítmény volt, hogy mezítláb nem esett el vagy sértette fel a bőrét. Megszorította Mihael kezét, persze mindezt azután, hogy jobb kezéből a képet a farmerzsebébe pakolta és átvette a bal kezében tartott medált - bal keze így felszabadult. - Valamit nekem is le kell zárnom. Most, ebben a pillanatban. - Férjére nézett. Várt valami bíztatást. Valami támogatást tőle, hogy igen, ő most nem engedi el a kezét. Hogy.. hogy révbe ért. Hogy eldobhatja a múltat. Hogy ő lesz a jövő..

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hangosan felmorranva fordultam a fal felé, mikor anyu kopogott be a szobámba valami vendéget emlegetve, aki állítólag hozzám jött. Én viszont iskolakezdésig a családomon kívül senkit nem akartam látni, ezzel a mozdulattal pedig azt akartam jelezni, hogy küldjék el. Anyu viszont, miután látta hogy reagáltam a kedves szavakra, becsörtetett az ajtón, lerántotta rólam a takarót, mire Sassy felugrott a sarokból és rám vetette magát. Nyöszörögve igyekeztem a földre parancsolni a kutyát, úgy, hogy ne lökdössem semerre se nagyon, elvégre nem akartam én bántani. Végül aztán ő is megértette, hogy nincs kedvem játszani és összegömbölyödve elhelyezkedett az ágyam végén, míg én a falnak döntött háttal, nyakig felhúzott takaróval vizsgálgattam a kezem. Az ujjaim nem meglepő módon remegtek, ez az ominózus este óta így volt. Már csak azt tudtam remélni, hogy nem kell többet összefutnom azokkal az emberekkel. Akikről tulajdonképpen azóta nincs infója se apának, se anyának. Ez pedig kicsit aggasztott. Anya ekkor jelent meg az ajtónál, elhadart valami olyasmit, hogy egy tanár jött hozzám és a balesetről szeretne beszélgetni velem, aztán már el is tűnt. Kábán pislogtam a feltehetőleg a tornádó nőt követő tanárra, majd amint az belépett az ajtón, Sassy is felkapta rá a fejét.
- Jó napot! - végre hajlandó voltam másra is nézni a remegő ujjaimon kívül, amiket most az ölembe ejtve összefontam, ezzel próbálva megakadályozni a folytonos mozgást. Sassy még közelebb húzódott hozzám végig Merki bácsit nézve, én meg ebből jó gazdi módjára semmit sem vettem észre. Egyébként nem tett semmilyen fenyegető mozdulatot, még csak nem is morgott, mindössze abbahagyta a farokcsóválást és kicsit kinyújtózott, hogy ugrásra kész legyen.
- Anya azt mondta, beszélni szeretne velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Elmosódni látszik a tér és az idő, formátlan kavalkáddá alakul, míg ők fix pontokként megmaradnak a köveken ülve, cigarettáikat szívva a csillagos ég alatt. Eltűnik a sötétben a forma, a talaj, a tó tükröződő horizontja, helyét egy fénypöttyökkel szórt szőnyeg veszi át. A kedves, balzsamos éjsötét. Régen félt a feketeségtől, szörnyeket rejtett, szülői szidalmakat, de akadt ott lágy simogatás, homlokcsók, ölelés. Néha. De azért többet rettegett, mint merült alá a nyugalomba.
Átkarolja fél kézzel a vállához bújó Roxy-t, lepöcköli a hamut a csikk tetejéről, és bámulja tovább meredten a csillagszőnyeget. Ülnek a világ peremén, és csak ők vannak. Ülnek a csillagok lábánál, hódolnak a varázsnak, hagyják megülepedni a kimondatlan szavakat. És összefonódnak. Merre tartanak? Mi lesz ezután? Mi van most? Az egyik csillag fénye megrebben, mozog. Bizonyára nem égi fényfolt, hanem egy repülő jelzőfénye, de most egy vándorló égitestnek tekinti. Beleszövi a lágy mese fonalába, hogy ott ragadjon, és szentjánosbogárként pislákoljon a történetükhöz.
Ha mérlegelnie kellene, ilyen nyugalmat és harmóniát sosem találna A Másiknál. Esélytelen. Egy robbanó, és mindent elemésztő folyam lenne a kapcsolatuk, de sehová sem vezetne. Napok óta ezen törte a fejét, mérlegelt. Mit akar? További pörgést? Persze, igénye van rá, ez nem is vita tárgya. Még több életveszélyt? Nem mindig. Belekóstolt a békébe, és ízlett az aromája, nem szeretné elveszíteni, sőt mi több, ezzel a békével együtt jár kéz a kézben az izgalom és a folyamatos sürgés-forgás. Kellemes egyensúly, idővel változtatható arányok, megőrizhető érték- ezt jelenti neki a kapcsolata Roxyval. Ő is érzi most, hogy idővel annyira hozzá fog nőni a lányhoz, hogy ha bármi történne vele, belerokkanna, s ugyan még nem érték el ezt az állapotot, azért óhajtja, hogy az oldalán maradjon. Kényszeríteni nem kényszerítheti, de megviselné, ha egy nap kalapját véve Roxy elmenne, mert talált valami mást. A köztük húzódó kötelék nem olyan viharos, mint a régi, Lucával szőtt szála volt, a se-veled-se-nélküled, végül sehogyan. Ám nem is túl békés, mint a Linnel megélt pár hónapja. Azt is szerette, kiegyensúlyozottabb volt, jó hatást tett a lány közelsége, de ő maga is érezte, hogy rövid úton felemésztették volna a kapcsolatukat. Lin részéről nem nyilatkozhat nyilvánvalóan, de az akkori önmaga rengeteg terhet rakott volna a lányra, és utólag visszagondolva, ezt nem lett volna joga megkövetelni Lintől, hogy viselje el az összes mocskát, és szeresse. Ő is kötve érezte volna magát a jó gyerek szerepéhez- nem ebben kultiválódott, még ha alapvetően nem is egy rossz érzésű ember.
Felnyúl Roxy hajához, ujjai belemásznak a szénakazal fürtökbe, és laza kis köröket kezdenek leírni a fejbőrön. Cirógat, törődően, puhán. Meg akarja becsülni, amije van, mert megtanították, hogy nem biztos, hogy örökre megtarthatja a kapott ajándékait. Köztük Roxy-t. Ki kell élveznie azt, amit kapott, amíg megteheti. Csak a felesége felállása szakítja meg kurkászó tevékenységét; hagyja tápászkodni, könnyedén a kezét is odaadja, hogy kapaszkodjanak belé, ha akarnak, de végül a kedves kivágja magát és nem esik hátra. Ettől még a kezét nem húzza vissza- engedve a hívásnak ő is feltápászkodik a köveken egyensúlyozva, és fogva egyúttal Roxanne kezét, bár nem érti, mire megy ki a játék. Ettől függetlenül bízik a kócos kis gólyafészkében; fura, annyi kellett, hogy leüljön mellé, érezze a közelségét, és a sötét gondolatai nagyrészt visszahúzódtak agya mélységeibe. Csak a bizonytalanság és az üresség érzései vendégeskednek továbbra is a felszínen. Előbbi jobban felerősödik az utolsó szavak hallatán, amikor a lezárásról esik szó. Elmegy. Elhagyja. Szépen, szemtől szemben, nyugodtan közli majd, hogy a színjáték itt véget ért, a főnök sem fog megorrolni egy válásért, úgysem családtagok. És ő ebbe némán bele fog egyezni. Az elejétől úgy írták alá a házassági papírjaikat, hogy ha valamelyikőjük ráun, ne legyen kérdés, aláírják-e a válást vagy sem. Ez egy kőkemény feltétel volt. Úgy látszik, most be kell tartania a sajátját, de a mellkasát szorító vaskapcson ez mit sem lazít. A légzés kifejezetten nehézzé válik, ahogy fagyottan, árva tekintettel fogja meg Roxy ujjait. Annyira érezni belőle a marasztaló, szolid húzást, de közben az arcára valami semmis egykedvűséget próbál varázsolni, hogy ne szenvedjen túl nagy csorbát a kis lelke a hír hallatán majd. Ettől még a bizonytalanság és az esdeklés gyászos egyvelege vidáman átköszön a hézagos maszk alatt Roxyra. Várja az elkerülhetetlent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Ahogy feltápászkodott némi segítséget igénybe véve, kristálytisztán látta a kézzelfogható, vagy csak alig érzékelhető különbségeket élete két kapcsolata között. Az első és az utolsó között. A holt és az élő között. A külsőségeket figyelmen kívül hagyva kapásból az egyik legmeghatározóbb eltérés: az egyikük ott volt, mikor szüksége volt rá, míg a másik szó nélkül elengedte a kezét. Az egyikük éjszaka nem alszik egy percet sem, ha nem fekszik ott mellette az ágyban, míg a másikkal talán ha hetente egy alkalommal aludtak együtt. Az első mosolyt csal az arcára, a másik könnyeket. Az egyikük.. hagyjuk ezeket a dolgokat. Már nincs jelentőségük. Azóta nincs, hogy az egyikük itt áll mellette.
A köztük húzódó kötelék egy ideje meglazult, először csak az egyikük oldaláról, ám most itt állnak, s mindkettejük kezéből kezd kicsúszni a kötél. Roxanne biztosra vette egy időben, hogy Mihael ereszti el, s most, bár a lány ezt nem tudja, Mihael hiszi azt, hogy ő engedi ki a kezéből.
Már jócskán elmúlt 23 óra. Az egyetlen létező támaszték pillanatnyilag az ő ujjait fonja össze sajátjaival, s némán retteg a következő percektől. Roxanne egész testével a víz felé fordul, a szellő egy szusszanásnyi ideig az arcába fújja haját, majd, mintha meggondolta volna magát, erőteljesen a belga arcába csapva loboncát a háta mögé fújja. Kezébe pihenő láncra tekint, majd a végtelennek tűnő víz fodrozódását kémleli. Már nem sóhajt többé. Halovány mosoly kúszik fel kialvatlan arcára, gyűri meg szeme körül a bőrét, szűkíti szeme rését. A változás szele az, ami most a hűs levegőt fújja az arcukba.
Jobb kezét hátralendítióette, majd íves célzással a vízbe hajította a nyakláncot. Kisebb csobbanással nyelte el az koromsötét víz, miután mintha megnyílt volna a Pokol kapuja, s az abban lakozó kis lények atomjaira bontották az eddig oly sokat jelentő tárgyat. A pár csepp, ami a levegőbe emelkedett, alig hallhatóan visszaolvadt a tó tükrébe, a körkörös gyűrűk a becsapódás helye körül egészen a partig elértek, ahol semmivé váltak és alig fél perccel azután, hogy megszabadult ettől a lelkét fogva tartó tárgytól, emléktől, múlttól.. máris minden mintha egyszerűbb lenne. Egyensúlya picit megingott, mikor a lánc kicsúszott ujjai közül, s mihelyst a tó fenekére ért az eddigi ékszer, Mihaelhez bújt. A férjéhez. Aki addig is fogta a pracliját, tartotta benne a lelket, mikor már ő maga, Mihael sem tudta, mi történik. Talán félt valamitől, mégsem kérdezett vagy kért. Nem akarta befolyásolni.. Nehéz ezt megmagyarázni. Mihael biztosabb ember az életében, mint akármi más eddig. Egyik lábával arra a kőre lépett, ahol a párja állt, és kezeivel a derekát ölelte át, arcát valahova odafúrta, ahova tudta. Teljesen mindegy, mi történik most már, ő, Roxanne Delacroix alig egy perce döntötte el, hogy lelkileg is Saint-Venanttá válik. Köszöni szépen az eddigi lehetőségeket, ő tisztelettel lehorgonyozna. Partot ért. Ez a fiú lett azzá, akit akart, noha nem így indult. Szorosan ölelte magához Mihaelt és valami, számára szinte idegen érzés töltötte el, valami, amit nem érzett eddig és nem is állt szándékában. Ez már nem csupán boldogság. Ez már nem csak egy kósza mosoly. Ez már nem csak egy izgatott szívdobbanás.
Szeretett volna mondani értelmeset, ami ilyen helyzetekben megállja a helyét, ami nem hosszú, de kellően velős. Mégsem jutott eszébe semmi ilyesmi, vagy hasonló mondat, frázis - így csendben maradt. Ha nem tudsz jót szólni, akkor inkább ne mondj semmit, igaz?
Az ő kezét soha nem fogta meg senki, így aztán nem is igényelte sose, hogy pátyolgassák, vezetgessék, mellé álljanak. Kiállt ő saját magáért. Most viszont itt áll valaki mellette. Valaki, akinek ő, Roxanne nyújtotta oda a kezét s kérte némán a segítségét. Valaki, aki megfogta a lány száraz kezét, ujjait a pókláb hosszú ujjakbs fonta és utána jött. Valahogy nem találta a legkifejezőbb szavakat, így csak szuszogott Mihael ruhájába, és életében először szerencsésnek.. a legszerencsésebbnek érezte magát - hogy Mihael az _ő kezét fogta meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Önkéntelenül is hátralép, amint a másik közelíteni kezd. Épp csak egy fél lépés, épp csak egy apró mozdulat, mégis világosan jelzi, Kíra valóban nem ismeri most fel Adamet. Ő most egy teljesen más világban jár, valahol, ahol egyedül van, ahol csak magára számíthat, ahol üldözik, ahol bántani akarják, ahol egy pillanatra sem lankadhat az ébersége.
Habozik, mielőtt megfogná a felé nyújtott kőrisfa pálca markolatát. De aggályai ellenére úgy tűnik, semmiféle trükknek nem esik áldozatául. Újonnan visszaszerzett fegyverét egyenesen a vele szembe álló férfira fogja. Az, hogy visszakapta tőle a pálcáját még nem jelent semmit Kíra számára. Sőt! Még szép, hogy visszakapta! Így fair. Nyel egyet, igyekszik palástolni a félelmét, zaklatottságát. Összehúzott szemekkel, vékonyra préselt ajkakkal néz fel a férfire.
Nem igazán érti, mi történik a férfivel. Felismeri, hogy valami nagyon fájhat neki, de az a lehetőség, hogy a nyelvét próbálja meg elválasztani a szájpadlásától, fel sem merül Kírában. Sokkal valószínűbbnek tetszik számára, hogy éppen valamiféle sötét erő szállta meg, kínozza. Egy pillanatra meg is sajnálja a férfit, de a pillanat gyorsan tova is reppen. Aztán egyszerűen csak arra gondol, hogy talán így a másik sebezhetőbb.
- Prohibere!- célozza meg a férfit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Lehet, hogy nem kellett volna utána jöjjek. Persze, vissza akartam adni a pálcáját, és főleg meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem azért vált köddé, hogy aztán magányosan sírdogáljon valahol. Bár talán jobb lenne, mint ez. Legalább kiadta volna magából, és kimerültségében a feje is megtisztult volna. Most viszont egyik pillanatról a másikra rám fogja a pálcát, amint visszakapja. Lemondóan szusszanok és hunyom le szememet. Ez nem lehet igaz. Dehát nem hagyhattam pálca nélkül bolyongani. Ki tudja, mi történhetett volna vele? Noha való igaz, pálcával nem kevésbé veszélytelen. Sem másokra, sem magára nézve.
Lassan ráébredek: nincsen jó megoldás. Nincs megfelelő választás. Kíra esetében nincs. Hiszen kiszámíthatatlan. Nem tudhatod, mivel okozol kárt, és mivel segítesz. Vagyis persze ez így nem teljesen igaz. Hiszen van olyasmi, amivel meglehetősen csökken annak a valószínűsége, hogy rosszat teszel. Ez pedig a megadás. Önmagad nyugodt kiszolgáltatottá tétele. Persze, ez is felbosszanthatja. Ám aki egy falat rugdos, azért elég hamar felhagy vele. Hiszen nem csak hogy a fal az marad, de egyre fájdalmasabb és romboló az egész, ráadásul omlik a vakolat, amit neki kell majd rendbe tenni. Ezt pedig pontosan tudja.
Jöjjön csak az az átok! nekem mára már úgyis mindegy. Hagyom belém vágódni. Végülis több se hiányzik. Fújok egyet. Bakancsaim talpát mintha a régi deszkákhoz szegezték volna. Magam mellé engedem kezeimet és csak állok, lefelé pislogva a kedvesre, semmilyenül. Elmúlhatna már az első átok hatása.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Annácskánk alapvetően keménynek tartja magát, mert valahogy úgy van vele, hogy még akkor is tud nyugodtnak tűnni, ha legbelül legszívesebben teli torokból visítana vagy éppen zokogna, vagy tudja a fene, otthon mindig mindent jobbnak látott mindent megtartani magának, a kérdések csak magyarázkodásba fulladtak, az meg az anyjával... ehh. Színésznőnek nem lenne utolsó, ha érdekelné ez a területe a munkapiacnak, maradjunk ennyiben Ez viszont mégiscsak a Titanic, kifogott már rajta és most is kifog. Roppant nehezére esik visszafojtani a könnyeit, és általános cinizmusa is cserben hagyja, mégis hogy kritizálja az ember ezt a filmet, mint ha valami z kategóriás szerelmi nyavalygásról szóló rosszul besorolt borzalom lenne. Ez_a_Titanic. Szipog párat teljes erővel kapaszkodva közben a széke karfájába, és kicsit megpróbálja elterelni a gondolatait legalább az allergiás témával, addig is Norbira figyel, nem a vásznon zajló eseményekre és kicsit tolódik így az elkerülhetetlen.
- Írjunk hozzá petíciót. Első közt fogom aláírni - válaszolja és úgy érzi, itt az ideje, hogy egy papírzsebkendőt megkaparintva sűrű pislogás közepette trombitáljon egy sort. Ez egy nagyon csúnya allergiás reakció, senki nem vitathatja. Amint ismét a történéseket kezdi nyomon követni, sírhatnékja csak még komolyabbá válik, egyre jobban kínozza, hiába próbál ő erős maradni és leküzdeni ezt a kényszert. Ismét szipog párat és a hirtelen események hatására, aminek a film szereplői részeseivé válnak, teljes erővel kapaszkodik meg Norbi alkarjában a karfa helyett. Bocsánatot is kér, de azért valahol mégis megnyugtató, hogy az egész filmet nem egyedül nézi, hanem itt van Norbi is, aki ahelyett, hogy rámordulna esetleg, hogy inkább figyeljen oda és kapaszkodjon a székbe, ne belé, rárakja a mancsát az övére. Kifújja a visszatartott levegőt megnyugodva, aztán tovább nézi a filmet, amíg ismét úgy nem érzi, hogy vagy megszólal vagy mindjárt zokogásban tör ki, mert ezt már nem lehet csendben és teljesen nyugodtan végignézni. Hát miért nem csinál senki semmit?
- Nem lehet olyan opció, hogy ilyenkor az ember előkotorja mondjuk egy jól elrejtett, szépen kódolt banki széfből a szociopata énjét? Lehetne az a bikapata - kérdezi futólag elmosolyodva azért a bikapata gondolatára, ha már Norbi felhozta, egy pillanatra még felé is fordul, aztán vissza a vászon felé, és ne mááár. Most megint kénytelen orrot fújni, mielőtt elbőgi magát itt és kezdhetik elölről az egészet, amikor legközelebb adják a filmet. Még egyszer nem akarja mazochista módon ilyen kínszenvedésnek kitenni magát. Fél füllel figyel a fiú szavaira is, de másrészt meg dermedten figyeli a vásznon zajló eseményeket, mert sokadjára sem hisz a szemének. Norbi kérdése teljes mértékben összefoglalja a véleményét. Fészkelődik kicsit, aztán sóhajt egy nagyot, amivel kiábrándultságnak, csalódottságnak ad hangot.
- Nem tudom, de ez akkor is kiábrándító. Hogy lehet Jack is ilyen izé... lökött? Értem én, hogy nagyon szereti Rose-t és tényleg meghozza ezt az áldozatot is, nemes na... de csak bőghetnékem van tőle. Az egyik legnagyszerűbb filmes pasi, hogy hagyhatja Rose, hogy ott fagyjon meg, amikor tényleg van mellette hely? - minden eddiginél hevesebben pislog és szipog is hozzá, ismét kifújja az orrát. Már csak egy kicsit kell kibírnia, biztatja magát gondolatban, törölgeti az orrát, félig szétrágja a végére az alsó ajkát is idegességében, keze nyoma pedig már biztos meglátszik a karfán. Aztán végre stáblista, ő meg Norbira pillant kérdőn, hogy most már szabad-e sírni, mert nem igazán bírja tovább most már.
- Kész? - kérdezi kurtán már a zsebkendő után nyúlva és egyszerre kettőt is eltulajdonít, úgy érzi, kelleni fog, de nagyon, sőt, nem is lesz elég ahhoz az özönvízhez, ami várható itt mindjárt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Beleegyezek, írjunk! - felcsillan a szeme, ámbár nem tart sokáig ez az idilli pillanat, hiszen ismételten a vászon felé pillantanak. Érzi a szorítást az alkarján, de mivel ugyanezt érzi, így inkább nyugtatóan csúsztatja mancsait Mariséra. Most nem sírhatnak, most nem szabad engedniük, hogy a búbánat győzzön! Végtére is, ha mindent összegzünk, Jack túlélte, nem? Kapribogyó egy halom filmet forgatott azóta, simán űzi az ipart, tehát meghalt, de mégsem halt meg. Tiszta egyértelmű... Lenne, ha nem kéne közben ezt bámulni.
- Az már inkább bankipata, de a bikás megoldás tetszetősebb - még el is töpreng azon, hogy melyik hangzik jobban. De a szokás nagy úr, amúgy is érdemes a patikás történet végére pontot rakni, ha már fekete bikapaták kopognak a pepita kövén. Én mondjuk most elvesztettem a fonalat, de teljesen mindegy. Jack fagyoskodik, Rose meg mint valami elkényeztetett libuska, elterül a franciaágy méretű ajtón. Egyébként ez is milyen már? Pont mellette van egy ilyen izé, amire fel tud mászni, ez is csak a filmekben van így. Meg kéne halnia a Leopárd gyerekkel, úgy lenne értelme ennek a három órás szenvedésnek. Várjunk csak, három óra? Nem négy...? Vagy inkább öt. Jaj, a lényeg, hogy baromi hosszú. Közben hallgatja, ahogy Maris fújja az orrát és direkt nem pillant rá. Pislog párat felfelé, nem törődve a kicsordulni vágyó könnyekkel. Még a lány is tartja magát, nem adhatja fel a célegyenesben! Képtelen végigülni ismét ezt az x időt.
- Úgy, hogy Rose egy tudatlan fruska. Hát hagyja meghalni a jövendőbeli gyermekei apját! Vagyis hát lehetnének, ha nem fagyna Jack... - itt megtorpan, mert nem most kéne megbeszélni azt a témát ott lenn. - Halálra - szép mentés, csak így tovább. A legtragikusabb most jön. Az ifjú a tenger mélyére süllyed, Norbi már gondolatban felvágta az ereit, aztán a számára legmeghatóbb rész: a nagyi. Kiáll a hajó egyik végébe és mint amikor Jack átkarolta, feláll a korlátra és eldobja a nyakláncot, amit mindaddig a napig megőrzött... És jön a hajóroncs, ahol esküvői ruha és, úristen Norbi, EL NE BŐGD MAGAD. Előkap egy zsepit és gyorsan orrot fúj, lévén ez csak allergia, majd felpillant ismét, hogy észrevegye, megy a stáblista.
- Kifelé a teremből, aztán bőgünk, mert végem van - azzal felpattan és a szó szoros értelmében a vállára csapja Marist a megmaradt zsepikkel együtt, hogy kirohanjon. A friss levegőre érve talpra állítja, kér egy zsepit és kitör belőle a sírás. - Nehehem szabadohott vol-na meghalnia-a... - szipog, sír, de teljesítették! Végig kibírták! Éljen! - Muszáj valami vidám dolgot csinálnunk, gyere velem! - megfogja a lány kezét és, ha hagyja, akkor egy tűzlépcső felé viszi, hogy felmenjenek a tetőre... Egy tetőre, ahonnan üvölthetik a My Heart Will Go On-t. Merlin fizesse meg a munkájukat...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Sok mindent először tapasztaltam meg az utóbbi hónapokban, olyan dolgokat, melyeken sokan már tinédzser éveikben túlestek. Olyan dolgokat, melyeknek egy huszonkilenc éves nő számára már nem feltétlenül kellene olyan szintű zavart okozniuk, hogy megszólalni se tudjon, és egy könyv mögé temesse az arcát. Már ha épp volt könyv a közelben, mert olykor csak a takaró maradt.
De nem, nem arról van szó, hogy ezek a dolgok rosszak lettek volna, kellemetlenek, vagy bántam volna, hogy át kell őket éljem, egyszerűen csak esetlennek, szerencsétlennek éreztem magam közben. Tudatlannak, olyannak, aki hiába olvasta el könyvek százait, nem tudott semmit a valódi világról. És az emberekről benne, és a szerelemről. És mindarról, ami vele járt. Ami egyszerre volt csodálatos, és ijesztő. Hatalmas kaland és kihívás.
Meg akartam felelni neki, azt akartam, hogy magabiztosan tudjam kezelni ezeket az új életszituációkat is, megtaláljam a helyem bennük. A kapcsolatom működőképes része akartam lenni. Mert szerelmes vagyok Loriba.
Nagyot nyeltem, ahogy a taxiból kiszállva felnéztem a házra, melyben felnőttem. Nem a ház volt maga ijesztő, bár régimódi volt, és sötétben még baljóslatú is, sokkal inkább attól rettentem meg, ami odabent várt rám. És Lorira.
Remegő kezem felé nyújtottam, ahogy magam mellett találtam őt, és összefűztem ujjaim az övéivel. Rámosolyogtam, biztatóan, de sokkal inkább én szorultam volna biztatásra.
- M.. mondd, hogy vagy? - kérdeztem tőle, bár eredetileg azt kellett volna, hogy "mehetünk-e". De még nem éreztem, hogy készen állnék elindulni az ajtó felé.
Közben a taxi elhajtott mögülünk, én pedig utána kaptam a tekintetem, és néztem, ahogy távolodik, kicsit remélve, hogy a sofőr visszafordul, mert nem adtunk elég pénzt neki, vagy a kocsiban hagytunk valamit. De persze egyikről sem volt szó, és a jármű a következő pillanatban eltűnt a sarkon.
Ismét a házra fordítottam tekintetem. Győrben voltunk, mugli szomszédságban, kicsit furcsán is festett a sok modern ház között a Gryllus rezidencia. Kétszintes volt (plusz tetőtér), lépcsőfeljáróval, és díszes, magas ablakokkal. Szögletes, masszív építmény volt, vörös téglából emelt falakkal, és fehér oszlopokkal, melyek a kinyúló, szürke palatetőt tartották a körben húzódó terasz felett.
Megszorítottam Lori kezét kicsit, bátorságot gyűjtve, és inkább magamat győzködve szólaltam meg ismét, mielőtt elindultunk volna, hogy találkozzunk a szüleimmel.
- Minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Amikor Tilda megkért, én gond nélkül mondtam igent és bólintottam rá az egészre. Szeretne bemutatni a családjának. Ez pedig inkább egy kedves gesztus, mint egy ijesztő valami, sokkal inkább értékelem. Ha nem olyan lenne a családom, amilyen, én is viszonoznám. Viszont Tilda szerintem nem tudja pontosan, milyenek a szüleim, és azt hiszem, jobb, ha így marad.
Mostanában gyakran túlgondolok dolgokat. Pedig én tényleg csak meg akarom védeni őt minden esetleges rossztól, amitől csak lehet. Túlféltő lehetek, vagy csak pont ezzel szúrok el valamit, igen, ez is benne van a pakliban. De ha csak egyszer-kétszer jót teszek vele, akkor is megéri. Próbálok mindig őszinte lenni vele, hiszen gyakran egész nap dolgozom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy lássák rajtam a gondolataimat. De amikor hazaérek hozzá, mindig tudja, ha fáradt vagyok, ha mérges, ha jó napom volt, ha lelkes vagyok, ha szomorú. Tilda ismer engem. És talán nem is tudja pontosan, milyen különleges helyet foglal el a szívemben, az életemben. Mennyire önmagam lehetek mellette, szabad, őszinte. Mert tudom, hogy akkor is itt lesz és még ha nem is tud segíteni, ugyanúgy szeretni fog, bármi is legyek. És ez az a biztosság, ami nagyon-nagyon hiányzott az életemből és most már elképzelni sem tudnám nélküle.
A taxiban utazva nem csak játszom, hogy nyugodt vagyok. Ez csak egy látogatás, ahol kedvesnek kell lennem. Idáig sem nagyon befolyásolták az életünket, szerintem ez után sem fogják, ha nem tetszenék nekik. Amúgy sem lenne túl sok értelme, mindketten felnőtt nők vagyunk és el tudjuk dönteni, mit csinálunk anyu és apu segítsége nélkül. Az egyetlen, ami kissé feszélyez, hogy Tilda tényleg ideges, fél, látszik rajta. Nem tudom, van oka rá, vagy csak túlgondolja a dolgokat? Fürkészem kicsit az arcát a taxiból kiszállva, hátha valami használhatót le tudok róla olvasni, de egy picit össze vagyok zavarodva.
- Én jól vagyok, de rajtad nem ez látszik - állapítom meg egyik szemöldököm kissé felvonva. Nem kérdőre vonom, csak inkább aggódok érte és tök jó lenne, ha elmondaná, hogy mi bántja. Még most, amíg nyugodtan meg tudjuk beszélni.
Ennek ellenére mégis megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat. Biztos vagyok benne, hogy nem az érzéseiben kételkedik, de vajon miben? Miért fél a saját szüleitől? Minden esetre hüvelyujjammal nyugtatóan körözök kicsit a bőrén, hátha segít neki egy kicsit feloldódni. Bár néha olyan érzésem van, hogy az arcába kiabálnék, hogy hahó, föld hívja Tildát! Csak én vagyok az, Lori. Igen, pont az a Lori, akivel együtt laksz és akit szeretsz és akitől az ég világon semmi félnivalód nincs.
- Ez most nekem szólt, vagy inkább magadnak? Tilda... - sóhajtom kérlelően, ahogy közel lépek hozzá, szabad kezemmel pedig végigsimítok az arcán, finoman a füle mögé igazítva pár kósza, szőke tincset. Az egyik kedvenc mozdulatom, gyakran szoktam csinálni. Én viszont egy tényleg biztató mosolyt küldök felé.
- Nem kell félned, bármi történjék, én itt leszek - adok még egy finom puszit az ajkaira, mielőtt még elindulnék az oldalán. De akaratlanul is megfogalmazódik bennem egy kérdés. Vajon ez a tény elég lesz neki? Megelégszik velem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Sikerült, eltalálta. De egy csepp örömmel, elégtétellel  vagy megnyugvással sem töltötte el a gondolat. Szabadulni akart ettől a kellemetlen érzéstől, de nem tudta hogyan. Nem tudta, mit tegyen, hogy megszűnjön ez a szörnyű nyomás. Ez az elviselhetetlen, egyre csak kaparászó, égető érzés, amely belülről feszítette a sejtjeit.
Kíra a feszültségtől enyhén remegve, fájó grimasszal mered a padlóhoz szögezett férfire. De továbbra sem látta őt valójában, nem ismerte fel Adamet. Majd a felé mutató pálcára téved a tekintete, el is felejtette, hogy még mindig szorítja. Egy gyors mozdulattal, fújtatás kíséretében engedi le a fegyvert. Ennyiből is bebizonyosodott számára, hogy egy cseppet sem érzi jobban magát az átkozódástól. Nincs értelme, nem hozza el a várt hatást.
Legszívesebben ordított volna. Végigkúszott volna a mocskos padlón, csak csak legyen láthatatlan, csak ne foglalkozzanak vele, csak múljon el az egész.
Végül elfordítja fejét a férfiről, sietős léptekkel sétál el mellette és hagyja el a szobát. Csak egy helyiséggel megy arrébb, gyakorlatilag semmi nem változott, ugyanúgy egy légtérben van a másikkal. Kíra mégis teljesen máshogy érezi. Megszűnt a kényszer, hogy ellenálljon ennek a céltalan, pusztító, őt belülről mardosó erőnek. Nincs más, ami elterelje a figyelmét, hirtelen mindig idegszálával hatványozottan érezi a nyomást. Zúg a feje. Szabadulni akar. Lélegzése egyre gyorsul, egyenetlenné válik. Felgyorsította lépteit, szó szerint nekirongyol a falnak. Aprót szusszan, ahogy fájdalom nyilall a vállába. Szinte élvezi ezt az egyszerű, érthető, fizikai következményt. Háttal fordul a falnak, koponyája jellegzetes koppanással ütődik a kemény kőnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Amúgy sem fordulhattunk volna vissza, Anyu készült, várt ránk, és ha halogatom a dolgot, csak Apa lett volna ideges a pontatlanság miatt. Előbb-utóbb be kellett lépjünk azon az ajtón, és az agyam egyszerre tiltakozott ellene és sürgetett, hogy mielőbb túlessek rajta.
Mondtam Lorinak, hogy apámmal nehéz lesz, de ennél jobban nem igazán sikerült megbeszélnünk a ránk váró találkozás részleteit. Igazából egyrészt azért, mert nagyon próbáltam nem gondolni rá, másrészt egyébként sem tudtam, pontosan mire számítsak majd. De tudtam, hogy Apa nem érti meg. Hogy anyám hosszú heteken át győzködte, míg beleegyezett ebbe a közös vacsorába. Ha ez a tény nem volt elég riasztó, akkor nem tudom, micsoda.
Idegesen rámosolyogtam páromra, mert bizony míg ő a nyugalom szobra volt, én valóban remegtem kissé. Esélytelen lett volna letagadjam, és ha Lori nem dolgozott volna annyit, már korábban is észrevette volna, hogy ki vagyok akadva. De persze egyáltalán nem szemrehányásként gondoltam erre. Büszke voltam arra, amit csinál, és mikor végre együtt voltunk, teljesen kizártam a rossz gondolataimat, mert csak a jóra akartam fordítani a közös időnkből. Tudom persze, egy párkapcsolat nem lehet mindig tökéletes harmónia és boldogság, de amíg ezt módomban állt fenntartani, meg is tettem.
Nagy levegőt vettem, miközben követtem tekintetemmel keze mozgását. Ahogy visszanéztem rá, megerősítettem elhatározásom, és mosolyom is határozottabban sugárzott már.
- Jól vagyok.. én.. tudom, hogy nem kell félnem - suttogtam, majd hagytam, hogy a röpke csók egy pillanatra elragadjon szülői házam küszöbéről egy szebb, és gondtalanabb világba, ahol csak Ő és én léteztünk. Aztán visszaereszkedtem a betonra, cipőm még koppant is rajta finoman.
-  De apám.. Tudod, sokat jelent számomra a véleménye - folytattam kissé halkan, mintha attól félnék, meghall minket valaki. Talán egy kerti törpe. Bár nem volt túl valószínű, hogy anyám kertjében egy is lenne.
- Nagyon.. nagyon szeretném, ha el tudna fogadni Téged.
Nem akartam, hogy úgy hangozzon, mintha a véleménye fontosabb volna nekem Lorinál, de megrettentem, hogy talán így hathatott. Közelebb húzódtam Lorihoz, és ezúttal én csókoltam meg őt.
- De szeretlek, bármi legyen is.
Igen, ez így volt, még ha eléggé össze is szorult a torkom a gondolatra, hogy a bármi milyen rossz is lehet esetleg. Újból megszorítottam párom kezét, és végre némi bátorságot erőltetve magamra elindultam vele az ajtó felé.
A csengő épp úgy szólt, mint elmúlt három évtizedben mindig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Tehát, amit megbeszéltünk, drágám.
Ezzel a végszóval hagyja magára Rella, a már nappaliban ülő és tüntetően újságot olvasó férjét. Nem volt könnyű Medárdot rávenni arra, hogy megejtsék ezt a családi beszélgetést, az asszony mégis reménykedik benne, hogy férje és lánya dűlőre jut.
Megigazítja magán az otthonosan elegáns és mutatós blézert - hiszen vendéget fogadni szedett-vedetten mégsem illendő -, úgy nyit ajtót a küszöbön álldogáló lányának és párjának, Lorelainak. Jellegzetesen olyan nő, akit a kor sem sorvaszt el, legfeljebb karakteresebbé teszi az arcát. Vékony, légies teremtés, hosszú, barna hajába már javában ősz szálak vegyülnek, de a laza konty, amibe kötötte, nem bomlik ki akkor sem, amikor szelíden megöleli Matildát.
- Örülök, hogy eljöttetek.
Figyelmét Lori felé fordítja, diszkréten és minden sértő szándéktól mentesen végigmérve. Hiába elfogadó, neki is szoknia kell a gondolatot, hogy Matilda vele kívánja megosztani az életét. A lány felé nyújtja a kezét.
- Gryllus Medárdné. De nyugodtan szólíts csak Rellának. - Azzal, hogy elhagyja a formális magázódást, már egy lépést tesz afelé, hogy az este lehetőleg kevésbé feszült légkörben teljen. Még megvárja, míg a másik is bemutatkozik, aztán nem húzza tovább az időt csevegéssel, beljebb invitálja őket a házban. Odabenn rend és tisztaság uralkodik, ám a berendezésen meglátszik a női kéz nyoma: kényelmes, szívélyes otthon képét adja a beltér. Miközben elhalad mellette Matilda, bátorítóan, rövid mozdulattal rásimít a vállára, majd el is engedni. Tudják mind, hogy ez nem lesz könnyű este, de ha rajta múlik, mindent megtesz azért, hogy a család feldolgozza ezt is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem ismer fel továbbra sem. Hiába állok itt előtte. Hiába ad elég fényt a hold ahhoz, hogy ki tudja venni vonásaimat, jellegzetes alakomat. Nem tudja, hogy én vagyok az. Viszont láthatóan megviseli, amit tesz. Az, hogy akit átkoz, nem áll ellen. Nem támad rá, nem tör az életére. Csak így van. Csak így magasodik előtte a romos ház egyik elhagyatott szobájában.
Mikor magamra hagy, szusszanok egyet és nem teszek egyebet, mint várok. Várok, hogy múljon a varázs. Valamelyik. Akármelyik. Közben pedig hallgatom, ahogy a kedves össze meg vissza töri magát odaát. Egy fájdalmas kis hümmögéssel hunyom le a szemem. Tekintetem azonban csakhamar felpattan, mikor a nyelvem szépen leereszkedik szájpadlásomról.
- Kíra... - szólíthatom meg végre a lányt szelíd baritonomon. Fejem oldalra fordítom, profilomat mutatva az ajtónak, amin keresztül távozott és aminek háttal állok, földbegyökerezett lábbal. Hallgatom neszeit.
- Kíra, én vagyok az. Adam. - folytatom, figyelve, van-e hatása szavaimnak. Amennyiben van, remélem, hogy jó hatás. Nem sok kedvem van hozzá, hogy végignézzek egy újabb összeomlást a téveszméi miatt. Nem akarom rémültnek, kétségbeesettnek, idegesnek, sem szomorúnak látni. Szeretném, ha felismerne. Szeretném, ha rájönne, ki vagyok, hol vagyunk és mi történt. Szeretném, ha nem nézte sem démonnak, sem semmilyen ártó szellemnek. Ez akkora kérés? Azt hiszem, igen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Valamiféle fura megnyugvást talál a fizikai fájdalomban, amit saját magának okoz. Legalább tudja, hogy ezt ő teszi, hogy ő irányítja. Legalább ezt, ha már egyébként szinte teljesen kicsúszott a kezéből a kontroll. És fogalma sincs hogyan enyhítse ezt a belső, mardosó érzést.
Mozdulatlanná merevedik, ahogy meghallja, ahogy az ismerős hang a nevén szólítja. Vadul kalapáló szívvel simul a falhoz, tekintete kissé ijedten, értetlenül villan. Nem jut el a tudatáig, hogy a hang a szomszéd szobából jön.  Lassan, hátát végig a falnak vetve csúszik le a padlóra. Feladja. Nincs már kedve megmozdulni, ellenállni, kapálózni. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem számít már neki, hogy mi történik, vagy meddig tart, csak múljon is el. Kicsire összehúzódik, felhúzza a térdeit és karjával átfogja őket.
Nyel egyet, szusszanva engedi ki a levegőt Adam nevének hallatán. De nem meri elhinni, hogy tényleg őt hallja.
- Nem igaz...nem vagy itt - suttogja alig hallhatóan. Eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha a férfi valóban megjelenne. Most nem érdekelné, hogy adam mit gondol róla, egyáltalán mit csinált vagy mit nem, egyszerűen csak szeretne Adamhez bújni, egy öleléssel mindent rendbe hozni. De nem mer vakon bízni a hangban. Csak ül, kissé rémülten pislog körbe, ujjai továbbra is pálcájára fonódnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Legalább hall engem. Legalább felismeri a hangom. Ez nem csak szavaiból derül ki számomra, hanem szíve kalapálásából, lélegzetéből is. Ez már nem az őrület felfokozottsága. Ez már csöndes vágyódás és némi félelem, hogy a másik szobából érkező hang csak egy hazugság. Csak valami, amit szeretne, de ami nincs. Pedig van. Csak éppen nem tud mozdulni. Legalábbis a lábát nem tudja elemelni a padlótól.
Arcom enyhe, erőlködő fintorba torzul, ahogy újabb kísérletet teszek a szabadulásra. De persze mind hiába. Nem fog menni addig, ameddig tart az átok. A lány meg nincs abban az állapotban, hogy feloldja. Kivárok hát. És neki is várnia kell. Csak állok itt a romos falak között és hallgatom a lány elveszett szuszogását, dübörgő pulzusát. Eltelik így néhány néma perc. Csak a fák lombjait zörgeti kint az éjjeli szél. Aztán... a nyikorgó deszkák elengedik bakancsom talpát.
Nem óvatoskodok, nem tétovázok. Amint érzem, hogy feloldott az átok, már suhanok is át a másik szobába. Nem kockáztatom, hogy a lány már megint valami gonosz árnyékot fedezzen fel bennem, ahogy közeledem felé. A közeledés fázisát átugrom. Egyszerűen ott termek nála, mellette térdelve. Egyik kezemet nyakára csúsztatom, a másikat a pálcáját markoló kezére. Ez utóbbit nem titkoltan azért, nehogy megint rám szegezze. Már nagyon elegem van a rohadt varázslatokból.
A kedves szemébe nézek közelről. Ugye már lát engem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Matthew talán még Kamillánál is feszültebb - ha ez egyáltalán lehetséges - és eléggé merev mozgása elárulja, hogy nem oké vele minden. Szép lassan mintha leesne neki a tantusz, hogy valóban elmert jönni ide, és ez nem csak egy álom. Csendben, mikor Milli még a vörössel van elfoglalva, ő alig észrevehetően belecsíp az egyik kézfejébe, hogy megbizonyosodjon az ébrenlétéről. De tényleg kikelt reggel az ágyból és elkísérte erre a, számára hátborzongató, helyre háztársnőjét, hogy annak ne kelljen egyedül jönnie. Igazán lovagias és gáláns megnyilvánulás Matthew, szép volt!
Ülni egyelőre nem bír, szóval állva fogadja a visszatérő Kamillát, aki egy kicsivel sem tűnik kevésbé feszültnek, mint mikor beléptek, de ő legalább helyet foglal. Fogalma sincs ilyenkor mit lehet, vagy éppen mit kell mondani a másiknak, hogy jobban érezze magát, így a megváltó hallgatást választja inkább. Nem telik bele sok időbe, míg egy úriember dugja ki a fejét egy ajtón, és azt mondja a Navinés lánynak, hogy mehet. Az meg pislog fel rá, mintha az engedélyét várná. Az óriás alig észrevehetően biccent neki, majd szorosan a nyomában megindul a másik helyiség felé, ami kitudja miféle borzalmakat tartogat a számukra...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem érkezik válasz. Nem történik semmi. Pedig Kíra fülel, vár. Arra vár, hogy ne legyen igaza, hogy történjen valami. Bármi. Hogy végre minden egyértelmű legyen, hogy ha kell, megszabadulhasson a remény kicsi csírájától is. Hiszen már nem tudja kiverni a fejéből a lehetőség gondolatát, hogy Adam eljön érte, hogy egyszerűen itt van vagy lesz neki. De egyre telnek a másodpercek és nem érkezik újabb jel. Amit Kíra jobb híján úgy értelmez, hogy igaza volt, Adam nincs itt és nem is lesz. Már valóban kezd oszlani a köd az elméjéről, de olyan állapotban még nincs, hogy fogja magát felkeljen és eltűnjön. Attól fél, hogy ez a valami, ami megpróbálta becsapni, csak erre vár. Hosszú percek telnek el így. Némaságban. Várakozva. Kíra meg-megrezzen a különböző éjszakai neszek hallatán.
Aztán épp hogy pislant egyet, és a következő másodperben már Adam régi fényű szemeibe mélyed a tekintete. A meglepődéstől kerekre nyílik a szeme, lassan fújja ki a levegőt. Közel áll hozzá, hogy ma este már másodszor eltörjön nála a mécses. De visszafogja a könnyeit, előrehajol, átöleli a férfit és a vállába fúrja a fejét.
- Nem csinálhatom ezt... - suttogja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A titkárságon nagyon rendesek vele. Mindent részletesen elmagyaráznak, a kezébe nyomják az órarendet, a házirendet, a tanárok névjegyzékét, az iskola térképét, és még ki tudja mennyi és milyen adatot tartalmazó tömérdek papírlapot. Krisz csak bólogat, és próbál megjegyezni mindent, de tudja, hogy a felét már akkor sem fogja tudni felidézni, mikor kilép az ajtón.
Ebben egyébként igaza is lesz, bár talán nem a rémes memóriája miatt, sokkal inkább a látvány veri ki fejéből a megjegyzendő információkat. A folyosó végén ezüst villanás hívja fel magára a figyelmet, és ő engedelmesen fordul oda, akárha tényleg szólítaná őt az, az apró, kulcs formájú medál. A nő haja szabadon, kiengedve takarja el vállait, mint mindig. Karcsú alakját némileg elrejti a magához szorított jegyzetfüzet. A lány mosolygósan odaköszön a portásnak. Krisz megállapítja, hogy ezt látni olyan érzés, mintha mellette kisütne a nap. Mint mikor reggel arra ébredsz, hogy egy kósza napsugár betévedt a függöny ráncai között, és éppen az orrodat csiklandozza, hogy felébredj. Egy cseppnyi tavasz.
Ekkor végre ráeszmél, hogy túl régóta bámulja a nőt, és ez talán kezd kínossá is válni, bár talán ő még nem vette észre a fiút. Krisz lehajtott fejjel indul el kifelé, csupán szeme sarkából követve a lány mozgását. Mikor mellé ér, halk köszönést morog az orra alatt, olyan "kriszeset". Ekkor hangot hall a háta mögül:
- Krisz!
Egyszerre fordulnak a hang felé, de csak akkor eszmél rá, hogy valószínűleg nem neki szóltak, mikor a saját morgós "igen"-jével együtt felcsendül a mellette álló nő hangja is. És bár ez kínosabb, mint az előző jelenet, csak az jár a fejében, hogy most hallotta először ilyen közelről a hangját, és hogy mennyire furcsán dallamosan ejti a szavakat. Vagy csak beképzeli?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ez is csodálatos nap, ahogyan az összes többi. Krisztina kedélyesen beszélget a portással ugyanúgy, ahogy minden reggel teszi. Elmosolyodik, nevet, szemei csak úgy csillognak, hiszen imádja a munkáját, fiatal és üde. A hűvösre való tekintettel kicsit melegebben öltözött ma már, haja kibontva pihen a vállán, nyakában az oly jól ismert ezüst kulcs csillan meg. Az órára pillantva konstatálja, hogy itt az ideje rohanni, különben el fog késni. Egy intéssel és mosollyal elköszön és megindulna, azonban valaki utána szól. Megtorpan és azonnal a hang irányába fordul, de úgy tűnik, nem ő az egyetlen. Periférikusan észleli a fiút, aki nagyon halkan ugyan, de válaszol is egy igennel, pontosan abban a pillanatban, hogy a lány szóra nyitja száját.
- Egy pillanat és megyek! - fejét az imént említett fiú felé fordítja, de már szinte hiába, lehajtja a fejét. Nem nehéz kiszúrnia, hogy beiratkozási lapok vannak nála, szinte azonnal lép vissza egyet, hogy közelebb érjen az ismeretlenhez, aki minden bizonnyal diák. Krisztina egyébként zenetanár, zongoraoktatást végez az iskolában, tőle teljesen természetes, hogy egyszerűen leszólít másokat. Ragyogó mosollyal néz a fiúra, barna íriszeiből csak úgy árad a melegség.
- Zene vagy barkács? - az iratkupacra bök a fejével, majd mintha csak kupán verték volna, nyújtja is a kezét. - Krisztina vagyok, zongoratanár, minden rendben? Segíthetek valamiben? - a testtartása árulkodó, valóban kíváncsi a fiúra. Már párszor mintha látta volna a környéken, de nem mert volna megesküdni rá. Talán csak reménykedik, hogy újabb tanítványra tehet szert.