TESÓ

Kőszegi Gábor

Mikor levelemmel végzek, összehajtom és a táskám mélyébe süllyesztem, majd édesapámnak kezdek gondolatban megfogalmazni pár sort. Igaziból szeretek írni. Nagyon is. A családomnak pedig főleg. Mindig annak a híve voltam, hogy először gondolatban ragadok tollat és írom le elképzeléseimet, és ezt követően valósítóm meg ezt a papíron.
Már éppen ott tartottam gondolatban, hogy milyen szépen berendeztem kicsi lakásom, mikor egy mély, határozott férfi hang mindebből sikeresen kizökkentett. Egy férfi hang. Mióta a vőlegényemmel a dolgaink máshogy alakultak, s az esküvőnk végtére is füstbe ment terv lett csupán, a férfi hangoktól mindig összerezzenek és elsőre erős undort váltanak ki belőlem, teljesen mindegy, milyen küllem és jellem társul hozzá. Most sem történik ez másképpen.
-Szép Estét!
Köszönök, és felnézek a férfire. Érett, magabiztos, jól öltözött, kellemes társaság benyomását kelti, de én azért maradok a távolságtartásnál, főképpen, hogy férfiről van szó.
-Szabad, igen. Foglaljon helyet!
Halványan mosolyodok rá, majd mielőtt leülne az Úr, felállok és kinyújtom jobb kezemet. Adjuk meg a módját a dolgoknak, én azt mondom.
-Lucy Dijjas, örvendek.
Mosolygok rá, és mihelyst keze a kezemet fogja, határozottan megszorítom, majd visszaülök a helyemre.
-Igen, jól látta. Teendőim egy részével készen vagyok, mondhatni. És nincs is jobb, mint egy finom tea a hideg, esti órákban.
Mosolyodok el, s mire a mondatom végére érek, a kiszolgáló ismét mellettem terem egy nagy bögre fekete teával, egy negyed citrommal és mézzel, valamint cukorral, megadva a választás jogát. Leteszi elém, és miután eleresztek egy "köszönöm"-öt, a férfi felé fordul.
-Önnek esetleg hozhatok valamit, Uram?
Kérdi meg Tőle.
Mindaddig, míg újdonsült ismerősöm rendel valamit, én mézzel és citrommal ízesítem meg a forró italt és kevergetni kezdem.

Szendrődy tanár úr

Samantha H. McSouthernwood

Mostanra úgy éreztem, már megvetettem itt is annyira a lábamat, hogy nyugodt szívvel benyújthassam az igényeimet a mi drágalátos igazgatónknak. Kezdetnek kevésbé fajsúlyos témában kívántam felszólalni, úgy gondoltam szorgalmaznom kell az iskolai padok komfortérzetének javítását. Irtózatosan kényelmetlenek voltak a padok, pedig igazán nem kerülne semmibe egy jobb fajta párnázóbűbájjal ellátni őket. A hely is szűk volt, az asztallap kicsi, szóval ráfért egy kis átalakítás. Természetesen merészebb igényeim is voltak, mint például a diákok házbeosztásának felülvizsgálata, mert baromira irritált az a sok pojáca, akik ugyanúgy rellonosnak mondták magukat, mint én, pedig egyáltalán nem érdemelték meg, hogy egy kalap alatt emlegessék őket velem.
Kicsit megcsúsztam az idővel, estére sikerült odáig eljutnom, hogy felkeressem a dirit. Mindegy, az öregnek amúgy sincs semmi dolga, bíztam benne, hogy az irodájában lesz. Az ajtóhoz érve meglepődve vettem észre, hogy résnyire nyitva van. Na most már egészen biztos, hogy bent van, tipikus lenne, hogy a vén szenilis elfelejtette becsukni rendesen. Nem is kopogtam, csak benyitottam, ha meg kifogása lesz, majd megmondom neki, hogy tárva-nyitva volt az ajtó.
A dirit azonban sehol sem láttam, helyette viszont láttam egy lányt, aki nagy buzgón matatott az asztalnál. Csak látásból ismertem, ő is rellonos volt. Valami rosszban sántikált, meg szoktam érezni az ilyet.
- Amatőr. - szóltam hozzá, utalva arra, hogy nyitva hagyta az ajtót. Bár feltételeztem, hogy inkább a frászt fogom ráhozni, semmint, hogy értse is, mit mondok.  
- Colloportus! - kaptam elő a pálcámat a zárra mutatva. Egyelőre nem akartam lebuktatni a lányt, érdekelt, hogy mit kereshet itt.
- Mi járatban errefelé? - szegeztem hozzá a kérdést, némi gúnnyal.

Elizabeth

Biancám <3

A kezdettől fogva szimpatikus volt ez a lány. A szépsége elvarázsolt. De tényleg, gyönyörű, azt hiszem. A haja szép szőkésbarna, kék szemei, pedig mint a tenger. Akár egy tündér. Remélem, nagyon sokat fogok vele találkozni, mert úgy érzem, hogy jó barátok lehetünk. Ekkor Bianca megdicséri a nevemet, mire én az ő mosolyát. És nem is gondolkodtam azon, hogy mondjak neki valami kedveset, ami tényleg furcsa. Hiszen azért magamtól nem jönnek az ilyen dolgok, most meg… Mi van velem?! Ugye nem? Vagy mégis? Nem, az nem lehet, ennyi idősen nem érezhetek ilyet…
 - Nekem pedig a szemeid. Olyanok, mint a tenger. – mosolygok rá egy kicsit félénken, lesütött szemmel. A lábaimmal a földön köröket írok le. És mielőtt ezt kimondtam volna, nem gondolkodtam, ahogy az előbb sem. Ez tényleg csakúgy jön... Komolyan el kell beszélgetnem Vincenttel.
 - Rendben. De előre szólok, hogy az enyém nem valami szép. – biggyesztem le a szájam. Ha Bianca helyébe lennék, akkor tuti, hogy valami szépet akarnék hallgatni az új barátomtól, nem pedig olyat, ahol – szinte – nincs is semmi boldog dolog.  - Ugyanitt, vagy valahol máshol? Mondjuk a tavacskánál, vagy a cukrászdában, esetleg a teaházban? – kérdezem mosolyogva. Elég sok lehetőséget felajánlottam neki, ami nem igen vall rám. Általában ha találkozok valakivel, nem beszélem meg vele, hogy máskor is fussunk össze. Persze itt kivétel Endre, már tudjátok miért. Szóval ez tényleg nagyon furi. És ha már egy fiú meg egy lány elmegy együtt sütizni, akkor az randinak is számíthat nem? Főleg azért, mert én kérdeztem meg a leányzótól, hogy hova is menjünk. Talán rátaláltam életem első és nagy szerelmére? Nos, igen, ez előfordulhat.
 - Óh, na majd megismerem. A bájitaltant biztosan fel fogom venni, mert az fontos tantárgy, nem? Amúgy úgy emlékszem, mintha Janey egyszer már említette volna a nevét, de nem vagyok benne biztos.
Eztán megemlítem neki Endrét.
 - Ő jófiú. – mosolygok rá. – Vagyis nem tudom. Janey azt mondta, hogy neki nem túl szimpatikus, mert a kocsmába jár. De szerintem már nem. Azt hiszem, már van egy barátnője, aki kezdi leszoktatni arról, hogy oda menjen. Pedig az az a hely, ahol megismertük egymást és tényleg jó barátok lettünk, szerintem. De biztos van neki rajtam kívül is haverja, aki annyi idős, mint ő. Talán azzal a fiúval, sokkal több dologról tud beszélni. Na, mindegy. A lényeg, hogy örülök annak, hogy találkoztam vele, különben nem lenne egy barátom se.  – fejem be a kis monológom. Ahh, túl sokat beszélek, pedig nem kéne. Így csak untatom a társamat. Vagy nem biztos. Lehet, örül annak, hogy nyílt vagyok. – És te? Neked vannak már itt barátaid? –
Oké, ez lehet, hogy hülye kérdés volt, hiszen ő már rég itt van és biztos talált már magának olyan embereket, akiket a barátainak nevezhet. Ekkor a lány megböki a vállam és futásnak ered, közben pedig azt mondja, hogy én vagyok a fogó. Elmosolyodom. Ebben a játékban mindig én nyertem, szóval biztos, hogy most sem lesz másképp. Ám az is lehet, hogy a leányzó gyorsabban és jobban fut, mint én. Na, majd kiderül. Ám ekkor Bianca megáll. Mi?! Most feladja? Vagy másik játékot játszunk? Már épp megkérdezném tőle, hogy mi a baj, ám ekkor egy puszit nyom az arcomra, ami jól esett. Először elvörösödöm, majd az arcomon megtapintom azt a helyet, ahol ajkait odanyomta. Ekkor kijelenti, hogy én vagyok a megfelelő. Csak nézek.
 - Tessék? Nem értem... - mondom összevont szemöldökkel. Ekkor áttér még az előző kérdésemre, hogy melyik házba fog kerülni.
 - Majd meglátogatjuk egymást? – kérdezem félénken. Ekkor ránézek az órámra. – Hajaj, nekem haza kéne mennem. Megyünk együtt? Mikor találkozzunk újra?

Bianka

Ismételten kedve támadt egy jó, kiadós sétához. Ezen okkal hamar fel is kelt, megfürdött, és jó vastagon felöltözött, nehogy megfázzon, majd kifele vette az irányt a kastélyból. Élvezte a friss levegőt, a tél illatát. Alig várta, hogy leérjen Bogolyfalvára. A főutcán sétálva megpillantotta a cukrászdát. Nem bírta megállni, hogy ne menjen be, hiszen a múltkor is olyan jót evett ott. Úgy döntött benyit, és így is tett. Mikor belépett, körül nézett, majd odasétált a pulthoz, és rendelt három minyont. Ismét körbenézett, és megpillantott egy szőke, éppen rajzolgató, kb. vele egy idős fiatal lányt. Önkéntelenül is elmosolyodott, majd úgy döntött, leül hozzá. Éppen kihozták a sütiét, szóval már azzal a kezében indult a lány asztalához.
- Szia! Leülhetek? - kérdezte. A lány első blikkre igen szimpatikusnak tűnt. Kedves, szép arcú, és láthatóan szeret rajzolni, mint Mary. Miután a lány megadta a választ, Mary letette tányérját, és leült a lánnyal szemben lévő helyen.
- Mary Glotter vagyok. - nyújtottam felé a kezem, hogy megrázzam az övét. - Igazán örvendek Bianka! - tettem hozzá mosolyogva, mikor ő is bemutatkozott, és fogadta a kézfogást.
- Itt laksz Bogolyfalván? Még nem láttalak a suliban. - fogtam bele a szokásos érdeklődésbe.

Ilyenkor annyira látszott, hogy személyisége kettős- gyermeki érzések és felnőtt gondolkodás, naivitás helyett józanság és tisztánlátás, melyet azonban néha megmérgeztek az emlékek. Sosem akart tökéletesnek tűnni, tudta, hogy nem az, de meg akarta védeni az érzéseit, a képességet, hogy bármikor kimutathassa őket. Többnyire nem várt semmit az emberektől, általában a kívánsága kimerült annyiban, hogy hagyják békén, vagy észre se vegyék, úgy nyugodtabban figyelhette őket. Nem félt tőlük, csak belefáradt azokba a játékokba, amiket egymással játszottak és vele is megpróbáltak, annyira felesleges és értelmetlen volt.
A hangulat változott- nem nyugodott meg azonnal, de az érzései kicsit más irányt vettek, ahogy a másik végre hangsúlyt váltott és a mondandója mellőzte a lekezelést. Egy egyszerű kijelentés volt, valami, amit el tudott neki hinni, s egyúttal a tekintete is azt mondta, megértette, ha csak részben is. Azonban a felismeréssel együtt valami mást is látott a szemében, talán félelmet? Ahogy megpróbált lelépni, erre következtetett, abból is, ahogy az érintésére reagált. A mozgásában és mondataiban is ott volt az a furcsa feszültség, amit a bizonytalanság szült, érezte rajta. A szavaira enyhe sokk ül ki a másik vonásaira, egy pillanatig látni mindazt, amit eddig csak sejtett, mielőtt az ismeretlen megmakacsolná magát, ökölbe szorítva a kezét és grimaszolva. Ennyivel azonban nem rettentheti el, főleg, mivel védekezésnek érzi mindezt. A maga módján ő is keményfejű, mint minden gyerek, bár nem tudatosítja igazán, miközben az ablakhoz navigálja a másikat.
A földön ülve aztán félig gondolataiba merülve ír, időnként megállva és visszatérve a jelenbe, hallva a koppanásokat, aztán valami mást is, elbizonytalanodva kocogtatva ceruzáját a papírhoz. Sírás? Nem tudja, mire számítson, van, aki ezzel nyílik meg, de lehet, hogy csak még inkább begubózik tőle. Amikor viszont a másik leül mellé, megnyugszik, az érintésre egy félénk, talán kissé szégyenlős mosollyal nézve fel.*
- Gilbert Blythe.-*Felelte, viszonozva a bemutatkozást, majd pillanatnyi zavar lett úrrá rajta- bár a képregényeknek köszönhetően nem volt teljesen idegen számára a keleti kultúra, furcsán hagzott a másik neve. Kis tétovázás után a füzet másik, tiszta oldalára firkatotta: "Hogyan hívhatlak?". Őt többnyire Gilnek rövidítették, csak elvétve nevezték Gibnek vagy szólították a teljes nevén, de olyankor általában már bajban volt. Alapjáraton alkalmazkodott bármihez, amit becenévként ráaggattak, már csak azért is, mert így sokkal nehezebb volt csúfolni- reakció nélkül a provokálás hamar unalmassá válik.
"Ha szeretnéd, neked adom a maszkot. Akkor nem fognak félni tőled a madarak. Megszokták.", ajánlotta aztán, némi gondolkodás után. Minden álarca értékes és kedves volt neki, elvégre a többségét még a tanár úrral együtt csinálták, de azt is tudta, hogy nem szabad nagyon ragaszkodnia magához az anyaghoz. Bármikor alkothatott még, ugyanilyet és másfélét is, elvégre elég volt egy kirándulást tenni a bagolyházba, hogy tollakkal megrakva térjen vissza, a festékeket és a többi kelléket pedig szintén magával hozta- jórészt abbéli félelmében, hogy amíg nincs otthon, kidobálják, mint felesleges kacatot. Utána odanyújtotta Minnek a naplót, hogy a másik oldalt is lássa, ahova addig firkált, amíg az a madarakkal volt elfoglalva. A betűk aprók, vékonyak voltak, enyhén jobbra dőltek és volt bennük lendület, hosszúkás, elegáns hurkaikban.
"Nem vagyok valami jó, ha beszélni kell.
Ha kérdezel, de nem vársz választ, ha csak belegyalogolsz azokba, akik sosem bántottak, nem fog enyhülni. Csak egy ördögi kör lesz, amiben bántasz és bántanak.
Nekem az álarc nem azért kellett, mert más akartam lenni- azért volt rá szükségem, hogy önmagam lehessek. Kell, hogy ne az arcom váljon ilyenné. Mozdulatlanná, rideggé, érzéketlenné. Megvéd az emberek gúnyától, távolságot teremt köztem és köztük. Épp ezért, ha valakiben bízom, tudva, hogy nem fog visszaélni mindazzal, amit lát, leveszem. Mindenkivel őszinte vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatom magam kényükre-kedvükre, nem akarok játékszer lenni.
Ahogy a madarakat, úgy mást is időbe telik megszelídíteni, türelem és őszinteség kell hozzá. És néha bátorság, mert megeshet, hogy ők is megszelídítenek minket."
Remélte, hogy a másik megérti- leírt mindent, ami az elmúlt percekben eszébe jutott, ennél jobban pedig nem tudott fogalmazni.

Fruzsina

Nemrég láttam egy csinos lányt a klubhelyiségben. Megkérdeztem pár embert és megtudtam, hogy Fruzsinának hívják. Elhatároztam, hogy randizni hívom, és nem utasított vissza. A Bogolyfalvi teaháznál nincs tökéletesebb hely egy randihoz. Megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Lázasan vártam a találkozót, de nagyon féltem. Még soha nem randiztam senkivel. Remélem nem fogok lebőgni. Majd aranyosnak fogom tettetni magam. A csajok szeretik az aranyos és humoros pasikat. Gondolom Fruzsina sincs másképp. Lányok szokása, de én a randi előtt mégis pár órát gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. A kedvenc kalapomat tettem fel, hogy lazábbnak tűnjek. Lementem  a teaházba és vártam Fruzsinát. A teaházban nem volt senki rajtam kívül, ültem egy padnál és vártam.  A teaházban kellemes zene szólt, és nem volt unalmas a várakozás. Egyszer csak kinyílt az ajtő, és én reménykedtem, hogy Fruzsina fog belépni rajta.

Zsolt


Amióta beszéltem Daviddal azóta úgy igazándiból nem álltam le senkivel sem társalogni. Teljes mértékben a tanulásra koncentráltam és nem foglalkoztam az emberekkel sem. A minap úgy határoztam, hogy keverek ki egy kis bájitalt, de mivel nem voltak hozzávalóim ezért le kellett ugranom a faluba, hogy be szerezzem az alapanyagokat. Még a kastélyban voltam, amikor az egyik háztársam megállított és kérdezett tőlem valami nagyon furcsát. Vagyis nem volt olyan furcsa, csak maga az, hogy nem is ismerem és randizni hívott. Lerít róla, hogy nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja milyen is vagyok ilyenkor. Legszívesebben elhajtottam volna a fenébe, de siettem és gondolkodás nélkül rá vágtam, hogy igen. Sétálás közben jutott el az agyamig, hogy én belementem a randiba. Elég sok szitkozódás hangzott el a fejemeben, amíg odaértem a megfelelő bolthoz.
Miután felvásároltam a fél boltot, visszaindultam a körletembe. Szerencsére a kastélyhoz vezető út nem tűnt olyan hosszúnak, mint a lefele menet. A szobámba érve még mindig szidtam magamat, mert így nem tudtam elkezdeni a főzetemet. Idegesített a tudat, hogy vár rám valaki a pillangóvarázsba.
Hamar túltettem magam ezen az egészen és elkezdtem készülődni. Nem volt semmi kedvem kirittyenteni magam, de azért még is adtam az alkalomra és magamra húztam egy fehér csipkés felsőt, amiből az egyik vállam és a toppom pántja kint volt és alulra pedig egy mustársárga nadrágot vettem. Mielőtt még elindultam volna belenéztem a tükörbe és egy elégedett mosoly kíséretében magamhoz vettem a piros kabátomat felhúztam a bakancsomat és már indultam is. Nem vettem sietősre a tempómat hisz egy lány megengedheti magának, hogy késsen. Persze olyan sokat nem csúsztam épp, hogy csak 5 perc lett belőle.
Az étterem előtt vettem egy mély lélegzetet és benyitottam. Nagy meglepetésemre, nem volt bent senki a srácon és a személyzeten kivül. Odalépkedtem a sráchoz és megálltam előtte.
- Helló! -köszöntem rá magabiztosan és lenézően.
Sajnos én ilyen vagyok, csak ő még nem tudja.

Hideg volt, de nem annyira, hogy egy a Kárpátok hegyei közül származó leányka különösebben megérezze, így Lil teljes lelki nyugalomban ugrált lefelé a lépcsőfokokon szoknyában. Igaz, azért egy vastag fekete harisnyát felhúzott a rakott csoda alá, illetve kardigán is volt rajta, de komolyan nem vitte túlzásba a téli öltözködést, pláne, hogy előre tudta, hogy a konyhában jó meleg lesz.
Aztán eszébe jutott valami, visszaszaladt, majd hóna alá kapva Syd első részét, erőlködve próbálta lesegíteni a kígyót az emeletről, mert ez a rövid szakasz, amit fűtetlen folyosón tettek meg, azért nem tett jót neki, holott fent a toronyban egész virgonc volt. Mármint ahhoz képest, amilyen egy harminc kilós óriáskígyó lehet.
Végül mikor ezen a részen is túljutottak, a kislány elengedte méretes pajtását, és tovább szökdécselt, néha ciccegve, mert persze Sahti se maradhatott le, ha esti sétára került a sor.
Mikor aztán Lil és kísérete megérkezett a konyhába, a csöpp gyerek le is dobta magát az egyik asztal mellé, amire Sahti azon mód feltelepedett, mint ahogy otthon is tenné, feltéve, hogy nincs a közelben Kon, Syd pedig körbetekeredett a lányka lábain, egészen térdig, mert annyira megszokta már, hogy a kicsi úgyis magára tekeri, hogy magától is megcselekedte.
- Milánói makarónit kérek, Sahtinak fasírtot felkockázva, Sydnek pedig továbbra se menjetek a közelébe, mert hamarosan etetési idő jön, ti meg.... kicsik vagytok - mondta a körülötte sertepertélő manóknak, akik várták, hogy ezúttal mit rendel a kis szöszi.
Mikor aztán megkapták az ételüket, hozzá is láttak, hogy jó ízűen elfogyasszák.

Fruzsina

-Szia! Hogy vagy? Örülök, hogy eljöttél!
Örültem, hogy eljött. Boldog voltam, hogy az első randim, nem úgy telt, hogy csak várok és várok, de a lány sehol. Felálltam és segítettem levenni róla a csinos piros kabátját. Alatta a fehér csipkés felsője volt.
-Jól áll rajtad ez a póló! Jól nézel ki!
Kíváncsian vártam a válaszát. Ekkor kihúztam neki a széket, elővettem a zsebemből egy díszcsomagolásos csokit és odanyújtottam neki.
-Remélem szereted! Milyen csokit szeretsz? Kedvenc édességed?
Szerettem volna mindent megtudni  róla. Szimpatikusnak tűnt. Remélem, hogy kedves, és összejövünk.
-Mit szeretnél? Iszunk egy teát vagy inkább enni szeretnél? Kérjek étlapot a személyzettől?
Figyeltem a testbeszédét, és, hogy az miről árulkodik. Remélem csak én tévedek és tényleg nem érzi rosszul magát.

Az éjszakai nasi mindig segít aludni, tartja az ősi mandarin közmondás, melynek első és második fele is Máté revíziójából született. Az eredetije valahogy úgy szólt, hogy Tévedésből be lehet valakit börtönözni, de szabadon engedni nem.
Ezen felbuzdulva tehát megindult, hogy a Rellon hálókörletet elhagyva eleget tegyen gyomra hívásának, és így éjfél környékén étkezzen valami könnyedet, egy kis desszerttel megtoldva, természetesen. A természet csodája volt, hogy még nem gurulva közlekedett, bár jelen szempontjából nem biztos, hogy nagy különbség lett volna a kettő között.
Az áhított helyszínre érkezve rögtön szemet szúrt neki egy kislány, aki vidáman majszolt valamit - amit Máté remek deduktív következtetéssel ételnek gondolt -, mellette pedig egy kedves, három-négy méter körüli kígyócska heverészett.
Mátén lassan erőt vett a pánik.
 - Figyelj...nem akarlak megijeszteni, de...ne ijedj meg, jó, de....DE VAN EGY ROHADT NAGY KÍGYÓ MÖGÖTTED ÉS MEG FOG ENNI ÉS ÚRISTEN, MENEKÜLJ! - ordította. Nagy rémületében hadonászni kezdett, mint mindig, ami pedig azt eredményezte, hogy pálcája - amiről meggyőződése volt, hogy erősen szorította! -a levegőben festőien gyönyörű ívet leírva egy közeli kondérban landolt.
 - A...pálcám... - hebegte némileg megszeppenve. Lehet, hogy a varázseszközt a füle mögött tartotta, és hogy csak ünnepnapokon használta - elvégre csak nem akarjuk, hogy gyorsan tönkremenjen, nemigaz? kímélni kell -, de elvesztése nem kifejezetten érintette kellemesen.
Arról nem is beszélve, hogy egy rohadék nagy kígyó volt tőle két méterre, az ő összes fegyvere pedig kimerült egy nyakfogásban, amit még az egyik bátyja tanított neki, de Máté arra gyanakodott, a szkanderversenyt a hüllő nyerné.

Általában azért szeretett Lil ilyenkor jönni le a konyhába, mert estére már elcsitult az Eridon is, nem lehetett semmi érdekeset csinálni, alvás előtt pedig jól esett az evés. Így hát most is hatalmas beleéléssel tekerte a tésztát a villájára, aztán pöckölt közelebb egy darab fasírtot Sahti orrához, hogy jobban elérje, és ne az ő kajájára kezdjen el fájni véletlen a foga. Egyébként még mindig az volt a véleménye, hogy itt a kastélyban korántsem főznek olyan jól, mint az ő drága bátyja otthon.
Csakhogy most a fiúk a vizsgáikra tanultak, így nem jöttek haza hétvége sem, Lil pedig maradhatott a suliban. Annyira azért nem bánta, nem volt rossz itt, csak hiányzott az ágya.
Annyira elkalandozott, hogy észre sem vette, hogy bejött valaki a helyiségbe, csak mikor az illető kiabálni kezdett, Lil kezéből pedig egyszerűen kiesett a villa, annyira ledermedt, Sahtival egyetemben, aki egy, félig a szájából kilógó fasírtdarabbal bámult fel az idegenre, mint aki nagyon nem érti, hogy ezt meg mi lelte. Pálca repült, kondér koppant, Lil pedig végül nem bírta tovább, és kitört belőle a hangos röhögés.
- Syd elég ritkán eszik embert - hajolt le megcirógatni a kígyó fejét, mert nagyon szerette az állatot. - De ha így kiabálsz, akkor lehet, hogy rád uszítom - cukkolta a fiút, aztán egy fél mozdulatot tett, mintha támadni akarna. - Huh! - Újra felnevetett aztán, mert egyszerűen nem tudott nem vihogni, ha a repülő pálcára gondolt.
Végül elővette a magáét, és mivel a srác eszköze a forró leves tetején lebegett, ráirányította a varázslatot.
- Vingardium leviosa! - röptette a pálcát a fiú feje fölé, és csak még jobban nevetett, mikor a varázspálcáról elkezdett csepegni a leves. Azért ennek láttán egy picit odébb mozdította, mert nem akarta eláztatni az idegent.
- Tessék, a pálcád...ööö... Kígyóktól Rettegő Uraság! - ejtette végül a fadarabot a srác kezébe.

Megkapó látványt nyújtott a lány és a macskája, ahogy mindketten dermedten meredtek rá, amikor egy böhöm nagy hüllő tekerget mögöttük tíz centire, és még őt nézik hülyének! Máté agya igen hamar errort jelentett, a helyzet kívül esett az értelmezési tartományán.
 - Szóval még neve is van a bestiának - morogta az orra alatt, mert bár Máté immunis volt a megszégyenülésre, azért némileg mélyen érintette, hogy még egy elsős kislány is röhög rajta - afelől ugyanis nem volt kétsége, hogy a kiscsaj hány éves lehet.
Aztán felfogta a szavak értelmét.
 - Ritkán?! Tehát már előfordult?! - tudatosult benne a mondat, és valljuk be, némileg érzékenyen érintette a fennálló lehetőség. Ez nem szerepelt a top 5-ben a halállistáján. Lépett is egyet hátra, ugyanis az az egy lépés tuti megmenti az életét, ha arra kerül a sor.
Azt viszont kifejezetten pozitívan könyvelte el, hogy a lány kérés nélkül a segítségére sietett pálcaügyben.
 - Köszi - mondta, miközben pólója szélével - fő a higiénia - megtörölgette a pórul járt eszközt. Miután végzett, visszahelyezte a füle mögé, elvégre a lány elég nyugodtan rágcsált ahhoz, hogy meggyőzze Mátét, nincs szüksége a pálcára. Bár elmorfondírozott rajta, vajon idomított-e a kígyó, és ha igen,tud-e kérésre ölni.
 - Már nem azért, de egy ekkora lótól szerintem reális tartani egy kicsit - morogta a "becenevét" hallva, de azért nem ment közelebb. Nem volt megőrülve.

- Hogyne lenne neve! - háborodott fel Lil a megjegyzés hallatán. - Neked is van, nekem is van, neki miért ne lenne? Ugyanolyan érző lélek, mint mi! - jelentette ki hatalmas vehemenciával, mert neki az állatok is olyanok voltak, mint az emberek, sőt, biztos volt benne, hogy egyesek nem érnek fel Syd észbeli képességeivel a kastélyban. De aztán hamar túltette magát a dolgon, és a pálcabegyűjtés következett, aztán miközben a fiú éppen a levest távolította el a kérdéses tárgyról, Lil jól megnézte magának.
Nem tudta elsőre eldönteni, hogy hanyadikos lehet, de ha tippelnie kellett volna, akkor negyediket vagy ötödiket mond. Éppen ezért nem fért a kislány fejébe, hogy hogyan félhet pont Sydtől, az ő drága Sydjétől, aki éjjelente az ágya alatt összetekeredve alszik. Végül aztán Sahti volt az első, aki a következő mondatot lereagálta, mégpedig azzal, hogy egy nagy fújtatással kísérve visszatért az evéshez, mint aki csak érti, hogy miről is van szó.
- Nem hinném, hogy féled kéne Sydtől - mosolygott Lil a fiúra, miután megsimogatta a macskát. - Ne aggódj, rendes kicsi kígyó! - futtatta újra végig az ujjait újra "kis" kedvencén, szándékosan kissé eszelős vigyort varázsolva az arcára, mert élvezte, hogy a fiú mennyire megrettent. Aztán csak megsajnálta őt, mert Lil ha szeretett is játszani, gonosz végképp nem volt, és felnevetett.
- Gyere már ide, nem bánt! - intett a srácnak, aztán hirtelen bekattant neki egy emlék, mikor megérkezett Bogolyfalvára, és látványosság volt, hogy Konnal van, és éppen ezért egy újabb ragyogó mosollyal a bemutatkozásra tért.
- Nothart Liliána vagyok, nagyon örvendek! - nyújtotta a kezét illedelmesen, miközben nagyon figyelte, hogy miféle hatást érnek el a szavai. Ez a fiú nem elsős, ismernie kell Kont.

Ákos

Bianca <3
A randi 2013. 01. 18. délután

Az íróasztalomon a kis órám csipogni kezd. Ez azt jelzi, hogy már indulhatok is a Pillangó-varázsba. Tök jó lesz ez a randi. Vagyis a találkozás, amit randevúnak is lehetne mondani. De nem egészen az, mert valójában egyáltalán nem vagyok tisztában ennek a szónak a jelentésével. Jó, nem vagyok hülye, tudom, hogy mit jelent, csak azt nem, hogy hány éves kortól tekinthető randinak egy olyan esemény, ahol csak egy lány meg egy fiú találkozik, akik komolyabban érdeklődnek egymás iránt. A lényeg az, hogy már nagyon várom, hogy újra találkozzak Biancával. Mostanában elég sokat gondolok rá, szóval még az is lehet, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta… Ki tudja…? Mostanában nem nagyon értem magam. Na, tehát a lényeg az, hogy már el kéne indulnom. Mellesleg kikértem Vincent véleményét, hogy hogyan jelenjek meg Bianca előtt. Nem szeretnék szakadtnak kinézni. Igaz, nincs is olyan ruhám. Szóval a nevelőapám a kékkockás ingemet ajánlotta, ami teljesen simára van vasalva. És a kék szín pont illik hozzám, szerintem. Nagyon nadrágot nem néztünk a szekrényben, megegyeztünk, abban, hogy jó lesz egy sima kékszínű farmernadrág. A cipő sem volt túl nehéz választás, hiszen télen csak bakancsba érdemes járkálni. De délelőtt még azt is megtakarítottuk, hogy egy kis apró szutyok se legyen rajta. Ám a legnagyobb gond a hajammal volt. Vincent szerint meg kellett volna fésülködnöm, de szerintem meg jó vagyok én borzos hajjal. Végül meggyőzött. A hajamat oldalra fésültük, olyan jófiúsra, ami nem is állt olyan gázul. De azt eldöntöttem, hogy nem nagyon fogom így hordani a hajamat. Szeretem, ha olyan, mint egy madárfészek.
Szóval cipőstül lerohanok a lépcsőn. Gyorsan felveszem a sötét színű kabátomat, sapkámat és sálamat, aztán el is indulok. A nap egy kicsit süt, de a melege egyáltalán nem árasztja el Bogolyfalvát. Ugyanolyan hideg van, mint decemberben. Miközben haladok, az úton egy ismerőssel vagy ismeretlennel nem állok beszélgetni, mert még a végén elkésnék. Ami azért elég gáz lenne. Hisz’ én hívtam meg őt a teaházba és még én késnék el. Pár perc múlva már ki is nyitom a Pillangó-varázs ajtaját és be is lépek az étterem részébe. Úgy beszéltük meg, hogy majd sütizünk egyet, amit természetesen én fogok állni, ugyanis Vincenttől most kaptam egy kicsivel több pénzt e kelleténél. Leülök az egyik székre és várom, hogy befusson Bianca.

Alex

Mary

- Köszönöm! -Mondtam mosolyogva, amikor többször is gratulációját fejezte ki. Ennyiszer még összesen nem gratuláltak, bár nem is mondtam el szinte senkinek, hogy miket tudok. Csak a bátyámnak dicsekedtem el, aki néha megdicsért, néha meg csak röhögve megvonta a vállát, és közölte, hogy sejtette, hogy meg fogom tanulni. Néha túl jól ismer az ikrem.
Ezután a kviddicsről esett szó. Az ötlet, hogy játszunk együtt mindkettőnknek tetszett.
- Mikor érsz rá? -Kérdeztem nevetve. Végre gyakorolhatok. Már jó ideje nem játszottam. Remélem, azért nem felejtettem el, hogy kell. Bár ez is olyan, hogy nem könnyű elfelejteni. Maximum kicsit lassabb lesz a reakcióm, ami mondjuk egy őrzőnél elég nagy baj. Gyakorolnom kell!
- Az nem baj, ha lassan tanulsz. Türelmes vagyok, ha kell ezerszer elmondok valamit ahhoz, hogy megjegyezd. De nem lesz olyan nehéz. Megpróbálok a lehető legérthetőbben magyarázni! -Mosolyogtam. Tényleg türelmes vagyok, enélkül most én se tudnám azt, amit tudok. Svédül sokáig tartott megtanulnom, de nem adtam fel, így sikerült. Csak akkor vagyok türelmetlen, ha késésben vagyok valahonnan. Ezen kívül annyit tudok várni, amennyit csak kell.
Gondolataim a spanyol könyvem felé terelődtek. Hova is tettem? Emlékszem, hogy elhoztam, de nem tudom, hogy amikor kipakoltam, akkor hova tettem. Ha felmegyek majd megkeresem. Megittam a maradék vajsörömet, aztán kinéztem az ablakon. Kint kezdett sötétedni. Elég rég óta voltam már itt, épp ideje lenne menni. Bocsánatkérően néztem a lányra.
- Szerintem én lassan visszaindulok az iskolába. Elég sötét van már kint. -Húztam el a számat. Felálltam, és elkezdtem felöltözni. Amikor elkészültem újra a lányra néztem, hogy ő is jön e, aztán a reakciója után elindultam.

Lucy Dijjas

Örült, hogy partnere barátságosan fogadja és megengedi, hogy helyet foglaljon az előtte lévő széken. Nem akart a terhére lenni, de ha egyedül van, szívesen csatlakozott volna hozzá.
-Köszönöm szépen! -mondta megkönnyebbülten
-Kőszegi Gábor vagyok.-mutatkozott be egy kézfogás kíséretében, reagálva a hölgyeményre, majd nem habozott leülni a teaház székére. Miután kényelmesen helyet foglalt, szemeivel végigpásztázta a helyiséget. Már nem fázott, a kinti fagyos hangulattal ellentétben idebent kellemes meleg volt, no meg finom illatok és a nyugtató, szép díszítés. Csodálatos... A helyiség este, kivilágítva. A hangulat az megvolt, nem hiába kedveli Gábor a teaházakat.
Gondolkodott, hogy ismerkedjen-e vagy inkább hagyja társát, s meg se szólaljon. Egyelőre önmagáról azonban semmi különöset nem akart elmesélni. Újdonsült ismerősömére viszont annál is jobban kíváncsi lett, szívesen ostromolta volna kérdésekkel. Ám mielőtt még feltehette volna ezeket, hirtelen megjelent a felszolgáló, Lucy rendelését hozva. A teás csészére pillantva nem lehetett rossz, maga is megkívánta a fogyasztást. Amikor az alkalmazott megkérdezte tőle, hogy mit szeretne, elgondolkodott. Hümmögött egyet, hiszen a kérdés váratlanul érte, idő közben el is felejtette, hogy mit akar rendelni.
-Egy zöld tea most különösen jól esne... -mosolygott a felszolgáló szemébe, majd beszélgetőtársához fordulva végre kérdezett- Ahogy láttam, éppen levelet írt. Gyakran csinálja? Jómagam is nagy levélíró vagyok, bár egy nyüzsgő teaház nem éppen a legjobb hely gondolataim megfogalmazására. Jobban szeretek a szobám magányában ülni. -árulta el.

Kőszegi Gábor

Belekortyolok a kevergetést követően a teámba. Zöld tea. Nem rossz választás, jómagam is szeretem. A múltkor például naranccsal fűszerezett zöld teát ittam. Valami mesés volt. Mostanában nagy kedvencem lett a fekete tea, jó sok citrommal és kevés cukorral. A citrom megbolondítja, kihozza ízének legjavát.
Az előttem ülő férfi végül megtöri a meghitt csendet, amit a teaház mindig nyújt. Ha sok ember van benne, akkor is mindig nyugalom száll meg itt. Az illatok és fények keveréke valahogy békére és pihenésre inti a lelkemet.
-Igen. Nem rég érkeztem ide vissza. Régebben tanuló voltam, az Eridon diákja. Hosszú, dolgos évek után pedig úgy döntöttem, hogy szívemhez oly közel álló országban, itt fogok letelepedni.
Mosolyodok el. Na jó, túl idilli lenne, ha csupán csak ezért jöttem volna vissza, de nem fogom megosztani minden rejtett titkom egy idegennel.
-Nagyon szeretek írni.
Mosolygok a férfira.
-Tudja, bármely gyerekesnek hat, a mai napig van naplóm. Persze olyan 18 éves korom óta a bejegyzések gyakorisága ritkult, hosszúságuk is kicsit megrövidülni látszik, de tíz éves korom óta vezetek, és jó visszaolvasni az akkori bejegyzéseim.
Mesélem talán túlságosan bő lére eresztve Életem ezen hobby-ját.
-Van olyan bejegyzésem, ami csak egy beragasztott vonatjegyből áll, vagy egy rajzból, ami karácsonyi vágyam tükrözi. Úgy hittem, ha az álmaim rögzítem egy ilyesfajta naplóba, azok valóra válnak.
Mosolyodok el ismét Gáborra, aztán az arcom elé veszem a bögrémet és ismét kortyolok a teámból.

Hiába vagyok már egy ideje a kastély falai közt, néha elfog az érzés, hogy időként egy-egy helyiség, folyosó, sőt egész szárny képes, és fogja magát, és elköltözik máshová, és amit eddig megtaláltam, most hiába keresem. Persze az is lehet, hogy ez csak egy jó kifogás arra, hogy tökéletesen bénán tájékozódom. De mégis melyiknek nagyobb a valószínűsége? Naná, hogy annak, hogy a kastély szórakozik velem! Csak velem.
És most ismét, fogalmam sincs hol vagyok, órára tartok, de már a végén azt se tudom, melyikre indultam el. Persze a jóslástan tankönyvem megsúgná, ha betekintenék táskámba, de az túl egyszerű lenne. És ki tudja, talán még a könyveim is gyorsan kicserélődtek a móka kedvéért. Nem, nem vagyok paranoiás, de esküszöm csinált ilyet már az egyik. Azt hiszem Átváltoztatástan volt ráírva kezdetben. Nincs is ilyen órám!
Egy újabb bal kanyar, és egy folyosón találom magam, melyről csupán egy boltíves ajtó nyílik. Ha már itt vagyok, mindenképp megnézem, hátha tanterem, de ahogy közelebb érek, érzem, hogy hidegebb levegő süvít be a küszöb felett. Megtorpanok, és kikapom pulóverem táskámból, és magamra rángatom. Először fordítva, de még mielőtt az ujjaiba is bebújnék, elforgatom nyakamon. Remélhetőleg elég lesz, talán nincs olyan nagy hideg ma.
Kezem a kilincsen, és már lököm is ki az ajtót, és szinte repülök utána, mert kicsit nehezen nyílik először, aztán meg nagyon.
Először azt hiszem, hogy a kastély egy romos részére érkeztem, de nem, csupán hiányzik a tető. Az oszlopok mentén egy kert látványa tárul elém, közepén egy szökőkúttal, rajta egy ismerős arccal. Valami híres mágus szobra lehet, az biztos, de a neve az életben nem fog eszembe jutni. Történelem könyv sincs nálam, csak jóslástan, ami lehet, hogy átváltoztatástan. Szóval rögtön le is mondok róla, hogy megfejtsem a rejtvényt, inkább beljebb lépkedek, hogy felfedezzem az újabb, sose látott részét a tanodának.
- Sosem tévedhetsz el, ha barátaidra támaszkodsz a bajban - szólal meg a szobor.
- Hát kösz, de nincs itt egyik se - mondom neki. Erre valamiért nem válaszol.

Ákos

A tél egy nagyon jó évszak, a hideget leszámítva majdnem jobb, mint az ősz. Ilyenkor lesz ám móka és kacagás, természetesen leginkább mások kárára. A hóesés megannyi lehetőséget hordoz, amelyekkel a társak agyára lehet menni, s Zoé ezt igyekszik mind kiaknázni. Hiába, olykor a zseniknek is kell egy kis kikapcsolódás.
A mostani lyukas óra eddig kevés áldozatot hozott rellonosunk számára, de ez nem ok a csüggedésre, még kevésbé a tétlenségre. A letakarított járda részeket igyekszik egy-egy kis felületen lefagyasztani épp, hogy az arra járó, gyanútlan diákok jégtáncosokat megszégyenítő tripla leszúrt Rittbergerekkel és más szemgyönyörködtető mozdulatokkal vágódhassanak hasra.
- Awh! - már most olyan megható a dolog, pedig még nem történt incidens. Na, de az óráknak hamarosan vége, addig már csak egy megfelelő hely kell, ahonnan az összes csapdát tökéletesen lehet látni és talán majd a röhögése sem lesz olyan nyilvánvaló... csak egy kicsit.
A hátralevő perceket is el kell azonban tölteni, így az eddig kevés figyelemben részesített udvart kezdi el szemügyre venni. Semmi különleges, szobrok, hó, padok és még több szobor. Hamar unalmassá válik a terep, így végül is célba veszi a legközelebbi kőalkotást, vállát nekivetve fürkészi tovább a helyiséget, újabb csínyeket eszelve ki közben.
Léptek zaja üti meg a fülét, úgy tűnik, figyelmét elkerülte az ajtó szokásos zajos nyílása és zárása. Közelebb húzódik a szoborhoz, majd lassan guggolásba ereszkedik. Elég kicsi ahhoz, hogy ne látszódjon.. Észrevétlennek szánt mozdulatokkal a havat kezdi el gyűjtögetni maga köré, hogy aztán formás kis gombócot gyúrjon belőle. No, nem ám hóembert akar csinálni, ebből bizony hógolyó lesz, amely váratlanul fog csattanni a közeledő hátán, arcában vagy épp, ahol éri.
Pechjére az illető épp az ő szobránál fékez le és kezd el beszélgetni vele, amit alig bír röhögés nélkül hagyni. A hang nem ismerős számára, s mivel barátai nincsenek a kastélyban, így lelkiismeret-furdalástól sem kell tartania.
- Rendesen körülnéztél... Fiú? - hirtelen ötlettől vezérelve szólal meg, bénán utánozva a szobor mély, tiszta hangját, a megszólítás kissé tétován érkezik, mivel fogalma sincs, egy szobor, hogy beszél... Mielőtt még a srácnak leeshetne, mi is történik, kihajol a szobor mögül, s eldobja a hógolyót egyenest a másik felé.
- Meglepiii! - kiált még fel, miközben vigyorogva figyeli a repülő gombócot.

Már megint eltévedtem, semmi kétség, de mindegy, kezdek hozzászokni. Jól jönne nekem egy térkép, vagy legalább egy iránytű, csak hogy tudjam, melyik irányban vagyok eltévedve. Most azonban úgy tűnik, semmi egyéb kellemetlenséggel nem jár, hogy nem tudom, hol vagyok, és merre van, amerre tartanék. Nyugalom van, még kellemes az időjárás is, és igen szép részére értem a mágusikolának. És még társaságom is van. Persze már megint csak egy olyan, ami nem is él igazából. De legalább nem akar bántalmazni, vagy szándékosan kiszúrni velem, mint a festmények annó, mikor ide érkeztem.
Aztán már épp azon vagyok, hogy megfordulok, és visszamegyek, keresni egy újabb folyosót, mikor újabb hangot hallok a szökőkút lakója felől. Hogy rendesen körülnéztem-e? Először nem is esik le, hogy nem ugyanazt a mély hangot hallom, ami előbb bölcselkedett, hanem egy másikat, helyette megfordulok, tekintetem ide-oda fordítom, hogy körülnézzek, és akkor megpillantom a fehér golyóbist, mely elég egyértelműen felém közeledik.
- Vhoaa! - kiáltok fel meglepettségemben, és fürgén háthaugrok, de mivel még félig másfelé állok, mint amerre mozdulok, az egész mozdulat egy tökéletesen kivitelezett esésbe torkollik. A hátsó felemre esek, az éppenséggel elkerült, és így már alacsonyabban szálló hógolyó pedig simán a nyakamban landol. A csípő hidegtől néma kiáltásokra formálódik szám, és gyorsan próbálok kikapkodni az olvadó hólét a pulcsim alól.
Végre sikerül is felpillantanom a támadás helyszínéül szolgáló szoborra, és értetlenül bámulok rá. Nem, határozottan ki van rázva, hogy a szobor volt. Még hó sincs a közelében, csak víz, meg a sok kis érme, amit elég ciki lenne, ha belegyúrna a hógolyóiba. De egyáltalán nem is gyúr hógolyót! Hisz az utolsó pillanatban tisztán hallottam, hogy egy lány volt!
Gyorsan felmarkolok egy adag havat, és a szökőkútra felpattanva, védelmétől megfosztva hajítom gondolkodás nélkül nyakába az áldást. Gyorsabban cselekszem, mint ahogy felismerem rellonos évfolyamtársam. De azért a támadáshoz képest viszonylag kedvesen hozzáfűzöm:
- Jé, szia!

A tanárnő kérdésére, egy jó hosszú, nyújtott Őőő hagyja el a számat. Néhány perc gondolkodás után kissé félénken, és emiatt halkan nyögök ki valamit. Messze nem reménykedem benne, hogy amit mondok az jó is, de egy próbát megér.
- Hát igazából mindkettő ugyan azt takarja. De, hogy pontos legyen az előbbi az megszínezi a levegőt, utóbbi pedig láthatóvá teszi. Nem nagyon tudom ezt egyelőre elképzelni, mert tökre ugyan úgy hangzik a kettő. De ezt tetszett mondani órán. -
A mondandóm, végére kicsit felbátorodtam, és nagy hévvel vártam a gyakorlati feladatot. Az elméleti részekkel sose voltam jóban. Levitás létemre nem erőlködöm túlzottan azért, hogy kitűnő tanuló legyek. Sokkal inkább a tettek embere vagyok.
Azonban amikor meghallom a tanárnő feladatát, szemeim szinte kiguvadnak.
- Miiiii???!?! -
Nem kicsit rettentem meg a feladattól. Arról nem volt szó, hogy nekem minden elemmel tudnom kell bánni. De egye fene, egy próbát megér. Maximum nem sikerül, na és akkor mi van. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam lenyugtatni magam. Egy nagyon nagyot sóhajtok, majd felállok és az első gömbhöz lépek. Itt egy újabb sóhaj, majd két kezem közé fogom a kis vackot.
Elmormolom az első igét, ami a Pilaqua. Ha jól értelmeztem a dolgot akkor most ebből a gömbből egy vízgömbbé kell változni. A gömb belsejében elkezd valami kavarogni, de egyelőre nem túl biztató a dolog. Lehunyom a szemem és most a logikát követve egy sötét kék színt képzelek magam elé. Próbálom felidézni a víz csobogásának hangját. Reményeim szerint a víz lassan de biztosan gömbbé alakul, és egyre nagyobb és nagyobb lesz.
A következő gömbhöz lépek, azt is a kezem közé veszem, elmondom a Undaqua varázsigét. A gömbben egyelőre nyugodtan hömpölyög a víz. Lehunyom a szemem, ismét magam elé képzelem a kék színt, majd egy nagyon rossz emléket próbálok felidézni, amitől ideges leszek. Eszembe jutnak a Bécsben töltött éveim, hogy mennyire sokszor én szívtam meg, amikor nem is én voltam a hibás, csak rám terelték a gyanút azok a ... . Talán ezeknek köszönhetően a víz hullámozni kezd, és amennyire dühös lettem, talán még egy cunami is kialakulhat belőle. Na de viccet félretéve, ismét egy újabb gömbhöz lépek. Végiggondolom, hogy mi a következő varázslat. Ismét becsukom a szemem. Caeli Venti igét elmondom, majd világoskék színt látom magam előtt. Mivel a dühöm még mindig tart így ha sikerül a varázslat, akkor a gömbben akár erősebb széllökések is kialakulhatnak. Tovább haladok, de tovább lépek a föld varázslatokhoz. Két kezem közé fogom a gömböt, szem lecsuk, Terramonte kimondása, barna szín magam elé képzelése. A barna mellett a földrajzi tanulmányaimban tanultok jutnak szembe, ahogy a lemezek összeütköznek, így felgyűrik a talajt. A hegységek két fajtáját, azaz a gyűrtet és a vetődöttet. Talán ez segít abban, hogy a gömbben egy dombocska kialakuljon. Ha sikerült akkor a következőhöz lépek, eljátszom ugyan azt, mint a domb elején, de most azon agyalok, hogy hogyan alakulnak ki a medencék és a völgyek.
Végre eljutottunk a tűz varázslatokhoz. Ez az én terepem.
Kimondom, hogy Flemma Ignis, és a jól megszokott piros színt képzelem magam elé. A lángkeltésről a szerelem jut eszembe, erről pedig azonnal Csongi. Lelki szemeim előtt látom a fiú arcát, mosolyát, az egész lényét. Jól eső borzongás fut végig egész testemen. Talán még el is mosolyodom, és reménykedem, hogy így a gömbben megjelenik egy csodálatosan szép lángocska, olyan, mint ami bennem is ég.
A következő gömbhöz mosolyogva lépek oda. Elfelejtem becsukni a szemem, mert még mindig Csongi arca lebeg előttem. Kimondom, hogy Ignoxium, majd egy átlátszó lángot próbálok Csongi arca helyére képzelni. Csak így tudom elképzelni a "műtüzet". Ha ez is sikerült, akkor a tanárnőre pillantok.
- A maradék két varázslatot nem tudom megcsinálni. Még csak elképzelni se tudom őket, nem hogy megvalósítani. Kérem segítsen! -
Nagy ártatlan tekintettel pislogok rá, és nagyon reménykedem, hogy tud mondani valami okos segítséget, mert egyelőre semmi ötletem.

/Egyik varázslat leírását se zártam le, a tanárnőre hagyom, hogy eldöntse sikerült e vagy nem./

Lesből támadva jobb a móka, persze nyíltan is simán hadat viselne, de kinek kell az esetleges baj?! Zoé a szökőkútban ácsorogva, a máskor vizet köpő alak mögé lapulva próbálja épp visszanyelni a nevetését, de ez kevéssé sikerül neki. Ki sem kell lesnie a szobor mögül, hogy tudja, ez bizony találat volt, nem is akármilyen, s a neszek azt is elárulják, az áldozatul esett srác, hanyatt is vágódott. Kezeit a szájára szorítja, de még így is hallható valamiféle kuncogás. No igen, itt kerül a homokszem, vagy hogy stílusosak legyünk, hópihe a gépezetbe, mert ilyenkor már legalább menekülni kellene, vagy valami ilyesmit művelni, nem pedig kínlódni a nevetéssel és határozottan nem nem mozdulni egy tapodtat sem.
Eme tétovázás eredménye, hogy hamarosan egy nagy adag hó landol a rellonos leányzó nyakában. Mivel azonban nála a sapka, sál és egyéb kiegészítők kötelezőek, őt nem éri olyan kellemetlenül a kontrázás. Az arcát kissé csípi a jeges fürdő, ennek megfelelően fel is sikkant egy pillanatra. Bár kedveli a humort, s értője is, kifejezetten utálja a "fagyi visszanyal" helyzeteket.
A felismerés most már neki sem tart sokáig, ez persze egy csöppet sem segít a levitás srácon.
- Te teljesen hülye vagy??? - fakad ki, s pattan fel, szemei azonban kevésbé szórnak szikrákat, mint általában. Köszönés helyett inkább lehordja Nikolát, legalábbis ez az első terv...
- Neked is szia! - üdvözli végül mégis majd a kezébe vett, de még rendesen össze nem gyúrt hóadagot úgy, ahogy van a levitás arcába szórja. - Ó, és... örülök, hogy látlak! - teszi hozzá egy széles vigyor kíséretében.
- Nocsak! - kapja aztán hirtelen szájához a kezét, mintha valóban totál meg lenne lepve - De hát te tiszta víz vagy! - az már mellékes, hogy ő is és az ő arca is, még mindig jobb máson élcelődni, mint saját magán.
- Egyébként mit keresel itt? A levitásoknak órája van ilyenkor... - pillant fel kérdőn, s gyanakodva méregeti a srácot. Nem szereti, ha az emberek lógnak az órákról... mármint a hasznosabbakról. Hangja nem barátságtalan, de nem is hideg, inkább érdeklődő. Ha esetleg Nikola valami rosszban sántikálna, szívesen segít.

Leonie

Leonie-re vártam a cukrászdában. Elhívtam randira, de nemet mondott, mert "tiltja a hitvallása", persze, milyenek ezek a mai lányok. Ha tetszik közülük bárki aki csinos, gyönyörű, varázslatos, elbűvölő, kedves, aranyos nem kaphatod meg, mert mindnek van valami flúgja, vagy csak pasija van. Leonie túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy átengedjem valaki másnak. Vannak olyan lányok akikért megéri szenvedni, nyögni, egész éjjel álmatlanul gondolkozni, hogy hogyan is tudnád meghódítani. Ilyen lány kevés van de Leonie közéjük tartozik. Különleges lány, megtiszteltető érzés, hogy csapattársak lehetünk a Golyóálló Griffek csapatában. Remélem nem megy a kapcsolatunk kárára.Mint egy kiskutya bókolgattam neki, de tudom ezt teszi az emberrel a szerelm. Sikerült elérnem, hogy elmenjünk sütizni. Nem randi, találka, ismerkedés vagy valami, nem, sütizés.  Nem tudom mit szeret, ezért olyan ruhába öltöztem, amiben jól érzem magam. Piros kapucnis felsőben, egy kék farmeremben, a fekete kabátomban és kedvenc sapkámban érkeztem meg a cukrászdába. Épp időben érkeztem. Leonie még nem volt ott, ezért kiválasztottam egy szimpatikus asztalt, és leültem az asztal mellé. A pincér azon nyomban ott termett, de én közöltem vele, hogy várok valakire, és majd akkor. A pincér elment. Én előkészítettem a csokor vörös rózsát amit neki vettem és próbáltam elrejteni. A pincér valószínülég értette mi fog történni ezért csak annyit súgott felém: Sok szerencsét. Én megköszöntem.
Jól esik az embernek, ha egy teljesen idegen ember jót akar neked. Sajnos a mai világban kevés ilyen ember létezik.
Megigazítottam a hajam, és vártam Bagolykő leggyönyörűbb lányára. Szerencsésnek éreztem magam.

Ismét tetszeleghetek az áldozat szerepében, no nem mintha kedvemre való lenne a dolog, igazság szerint kezdem unni is, ezért döntök nyomban a törlesztés mellett. A szökőkút szobra meglepetten forgatja kőszemét, ami persze nem igazán látszik, mivel híján van a szembogarának, szóval csak sejthető, hogy azt nézi, mit kaszkadőrködök tálcáján állva, kezemben egy jó adag hóval.
Nem valószínű, hogy visszatartott volna, ha tudom, kivel állok szemben, sőt, lehet két marok fehér kásával kedveskedtem volna neki, de már nem változtathatok a terven. Felháborodottan esik nekem, én meg csak elnevetem magam.
- Csak amennyire te is! - a hatás kedvéért nyelvet is öltök, de nem gondolom túl komolyan, különben nem nevetnék rajta. Úgy látszik ritkán kapja vissza a húzásait, de bennem nem kell csalódni.
Azonban jól belém fojtja a nevetést egy újabb adag hóval. Még a számba is jut belőle bőven, így a következő pár másodpercet köpködéssel töltöm. Ezek után eljátssza a meglepettet. Kapcsolok, és egy gyors mozdulattal a fejére söpröm azt a jó adag havat, ami a szobor fején csücsült eddig békésen.
- Hűű - tátom el meglepetten a számat. - Hát te se vagy épp száraz!
Mielőtt még újabb támadást indíthatna ellenem, leugrok a kútról, és kalimpálok egy sort, mikor sikerül megcsúsznom, és majdnem vágnom egy újabb seggest.
- Igen, tényleg órám volna.. valahol - felelem kérdésére kisvártatva, biztos távolságba húzódva a lánytól. - Jóslástan, ha minden igaz. De eltévedt.. a tanterem, és nem talál engem.
Igen, ez így teljesen hihető. És logikus, valljuk be.
- De most már elég cinkes lenne késve beérni.. remélem nem fog Fédra néni elevenen felfalni, ha legközelebb meglát.
Persze ennek lehetőségéhez előbb a Zoéval való találkozást kell túlélnem.
- És te mi jót csinálsz? - kérdezem, körülnézve, újabb bűntényeinek nyoma után kutatva.