Eric M. Chabot
INAKTÍV
RPG hsz: 100
Összes hsz: 594
|
LotteLotte beleegyezett a sétába, aminek nagyon örültem. Felálltam én is, és a lány mellé léptem, mert közben ő kicsit előrehaladt. Közel álltam hozzá, kezünk majdnem összeért, de még nem fogtam meg. Lehet, hogy csak udvarias akart lenni, ezért bólintott rá a sétára. Ezt a gondolatot próbáltam elhessegetni, el akartan hitetni magammal, hogy igen is lehet ebből valami. Hirtelen eszembe jutott egy "terv". Kicsit elmosolyodtam, ez mindig bejön. Ránéztem a mellettem sétáló lányra, aki szintén engem nézett. Szeme csillogott, ami még jobban behálózta a józan eszemet. Abban a pillanatban, ahogy csak egy pillanatra az útra nézett, az a kis hang a fejemben jelzett, hogy talán beszélgetni kellene. - Későre jár, vissza kellene menni az iskolába, mert azt hiszem olvastam valamit erről a házirendben. -Okos és jól nevelt levitáshoz híven belelapoztam a házirendbe, de nem sokat jegyeztem meg belőle. Annyira azért nem vagyok szorgalmas, és a szabályokat nem szeretem. Nem is nagyon szoktam betartani őket, csak hát első nap megszegni nem biztos, hogy jó. Lesz még baj velem, az évek alatt amit itt töltök, ez biztos. Az utat, hogy merre menjünk a lányra bízom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, és nem akarok még jobban eltévedni.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
EricA padról felállni számára több okból is csodálatos volt. Egyrészt kissé elzsibbadt már, valamint közelebb kerülhetett a fiúhoz. Kicsit elõre ment, de hamar lassított is, mert nem szándèkozott távol kerülni. A lehetõ legközelebb akart lenni hozzá, de azért még feltûnés nélkül. Folyamatosan szemei között futkározott tekintete, ezért nem igazán vette észre, hogy kezeik majdnem összeértek. Nem volt benne bûntudat, hogy elszalasztotta az alkalmat, mert ugyan boldogan megfogta volna a kezét így öt perc után is, de várt egy sokkal tökéletesebb alkalomra. Pislogás nélkül elmerült a másik barnáiban, csak egy pillanatra tekintett fèlre. Azt sem azért, mert unatkozott, sokkal inkább azt akarta tudni hogy hol van. Nem volt fontos még akkor, de az elhangzó kérdéshez már szüksége volt rá. Elõször nem jutott el elméjéhez a szavak összessége, csak annyit látott, hogy mozog a fiú szája. Azt is csak úgy véletlenül, de pàr másodpercen belül sikerült nehezen is emlékeznie a kimondott szavakra.
- Én itt lakom a faluban, de szívesen elmagyarázom, merre van az út. - õszintén örült a dolognak, hiszen igazából mivel nem tudja, mi merre van, bárhova vezethetné. Ilyen nem állt szándékában, de ahogy végig gondolta, talán útba esik az utca. Minden esetre abba az irányba indult el, de csak szépen lassan, hogy tudja követni Eric is, és hogy mellette sétálhasson. Akkor jött nagyon jól, hogy már szinte annyira ismerte a falut, mint a tenyerét. Így nyugodtan tudta nézegetni a mellette haladót, és elmerülni gondolataiban. Valahol belül megnyugodott, hiszen látta a fiún, hogy ugyanúgy szemeit fürkészi. De minden más részletében is megfigyelhette, ideje nagyon sok volt. Beszéd témát nem talált továbbra sem, nem is akart, sokkal jobb volt szótlanul, vagyis neki. De hogy mit akart a másik fél, egyáltalán nem volt ötlete. Csupán késõbb, de akkor is a köd hatása alatt állva, így az nem minõsíthetõ. A sötétben elbûvölõen csillogó íriszekben merült el, szavak helyett. Egy kedves mosoly újra megjelent arcán, természetesen ok nélkül.
|
|
|
|
|
David Benett
INAKTÍV
Kinyírta a zenekart.
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
|
Danielle A nevemet hallva kezdtem magam összeszedni. Átkozódtam, persze ezt is pusztán gondolatban, hogy hogy tojhatok még mindig be ennyire. Hisz alig 4 percig váratott a vörös, amíg meg nem ölelt, de ennyi idő elég volt, hogy tudatosodjon bennem, soha nem leszek már normális. Egy átlagos varázsló, vagy egy mugli esetleg arra gondolhat, hogy kiégett a villany, vagy túl késő van és leoltották a pilácsot, de én?! Számomra szörnyek jelennek meg pisztolyokkal és késekkel, mint egy kisgyerek rémálmaiban. De az én rémálmom valódi volt éveken keresztül, nem csak egy vagy két éjszakán gyötörtek. Kezeim az övéi fölött haladtak, a hátán kezdtek el végül körözni, míg arcom a lány hajához nyomtam finoman. - Esküszöm besz*r*ttál.Leheltem ki nevetősebb hangon, ami már a felszabadult öröm miatt volt. Mégsem kellett megint egy autóban töltenem órákat, hogy aztán újfent napokra bezárjanak valahova, ahonnan az eddigi pár alkalommal csak a szerencse vitt ki. - Emlékszem, hogy ne emlékeznék.Nyomtam egy puszit a hajára, majd egyik kezemet végighúztam a karján egészen a derekamig, amit átölelt, majd ugyanígy visszafelé. - Már túl kellett volna lépnem ezen az egészen, hisz már.. elvileg nincs mitől félnem. De nem tudom.. Te, izé.. apádról van valami.. Hír?Amit én tudni véltem az apjáról eleinte az pontosan megegyezett azzal a tudással, amit Danielle birtokolt. Magyarul a béka seggéről sem tudtunk semmit. Most, amit tudok, az egyik sem túl felemelő választási lehetőség. Az egyik szerint szigorúan őrzött börtönben fog rohadni az idők végezetéig, a másik szerint ott helyben megölték a berontó nemzetvédelem. Talán egyiknek jobban örülne, mint a másiknak. Hogy juthattunk el idáig, egyszerűen képtelenség. Válaszára várva gyorsan kiürítettem a fejem, magma elé képzeltem a lámpák áramkörét, végül egy kicsit feltekertem az energiát. Nem árasztott el minket a fény, félhomálynak is túlzás volt, de pont elég volt, hogy lássuk egymást.
|
|
|
|
|
Araczki Endre
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Ágota~ Montreal, isteni élmény, pont ide való  Melankólia? Nem biztos, hogy éppen jó szó, hogy képes volna magába foglalni a negyedéves érzéseit, amelyek elöntve fiatal testét, egészen lelkéig hatolnak. Szívében fogant, testéből kitörő foszlányok, melyek első ízben a lélekkel végeznek. Mindazt, ami gondolatait leláncolva tartja fogságban. Körbe sem néz, - amikor vállalva, hogy ha bármiben is kárt tesz, neki kell elszámolnia vele - hova is tér be, az sem érdekelné, ha valaki már bent tartózkodna, és akaratán kívül végig kellene néznie az enyhébb ámokfutás kezdetét. Érzi, ahogyan lüktető fejében áramlanak a dühös gondolatok, mintha az érzések is oda vándoroltak volna, hogy egyenesen ott kapcsolják le az útmutatással szolgáló fényeket. Percek telnek el, csendben peregnek a homokszemek, a nyugvó fiatal mozdulatlanul ül, lelki szemei előtt a festmény rémülete játszik, a meleg barna szemek néznek rá, a felsebesített arc fájdalma vonaglik előtte. Azután fokozatosan erősödő léptek zaja töri meg az óráknak tűnő perceket, és hamarosan társasága akad a magát szégyenlő navinésnek. Egyelőre nem néz fel, csupán hallja diáktársának betértét, érzi annak nyugtató jelenlétét. Mint kiderül, jelenlétéhez méltón, hangja is hasonlóan szelíd a lánynak, akinek ugyanitt akadt dolga, ugyanebben az időben. Endre felemeli a fejét, és megköszörülve torkát maga elé kezd beszélni.
- Mégis mit számít ilyenkor a világ? - kérdez vissza halkan, hangja recés, mély, talán heves dühe ragadt hangszálaira. Jobb volna nem beszélni, csak hagyni az elmúlásnak, hogy folytassa megsemmisítő munkáját. Még nem néz társaságára, szürke szemei hol a homályba merednek, hol lehunyva égnek szemhéjaik alatt. Gondolatai szabadon cikázva őrjítik meg, követésük elszédítik a borostás arcú ifjút. Jó volna átugrani ezt a napot, hetet, vagy talán évet, és kezdeni egy újabbat, amiben nincsen semmi; nihil állapotban ébredni, kiégetve az összes zavaró tényezőt. Egyedül vagy közösséget vállalva másokkal, ott már mindegy lesz. Az elért állapot jelentősége lesz a fő. Feleszmélve éber homályából emeli fel lebukott fejét, és összerogyott vállait is kihúzza, erőre kapva emelkedik fel ülő helyzetéből. Nem mozog gyorsan, de lomha agressziója sem mutatkozik a levitás előtt.
- Endre - vallja be nevét, és a lányéról tudattalanul is valaki más mosolya veti meg lábait emlékeiből idézve.
- Hogy őszinte legyek - állához érinti hosszú ujjait, és kínjában még el is neveti magát . - Én sem igazán tudom, mit is keresek itt valójában.
Körbenézve nem lát mást, csak régen használt, ám ma már csak poros magányukba mélyedt tanszereket, bájitalos üvegcséket, térképeket, régi könyveket és a diákok figyelmét felkelteni vágyó eszközöket. Valószínűleg még egyszer sem járt erre mióta itt tanul, vagy ha mégis, úgy suhant el az egyszerű ajtó előtt, hogy észre sem vette azt.
- Ne azzal kezdjük ismeretségünket, hogy az én ittlétemről beszélgetünk - feleli dühét szóba sem hozva, immáron a lány tekintetét keresve. - Kérlek.
A félhomály akár erotikus bódultsággal is eltölthetné a navinést, és talán a levitást is, de úgy tűnik, ez nem az a helyzet, amiben megengedett volna az effajta kábultság. Helyette feszültséget kelt, hunyorgó szemeket eredményez, és bár Endre nyugalma kezd visszatérni, elvágyik innét.
- Van kedved esetleg velem meginni egy forró csokit? - kérdezi hirtelen támadt ötlettől vezérelve, és azonnal a cukrászda jut eszébe. Milyen régen is volt már, hogy látta Veronikát! Sok dolog történt azóta, és a barnaság gondolata ezekben a pillanatokban nem vált ki semmit a negyedévesből. Furcsa, a hideg futkos a fiatal gerincén, és ha hagyná, letörné őt a világ percről percre való változása. Mosolyra húzódik végül ajka, és így emeli pillantását Ágotára. - Átöltözhetnénk, bár... te nagyon csinos vagy így is, de egy kabát nem ártana, azután pedig elmehetnénk a faluba. Szívesen meghívnálak valami finomságra.
|
|
|
|
|
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
DavidValójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem megjelenésem hatását. Csak egy kicsit. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lenne. Oké, ez a mindenki más egy igazán tág fogalom és jobb lenne talán leszűkíteni mindössze egy emberre. Arra az egyre, akinek majdnem sikerült rám hoznia a frászt a legutóbb a tükörteremben. Már-már ijesztő, hogy mennyit forognak a gondolataim körülötte. Lassan a tiltott szavak listájára kell tennem a nevét, különben megőrülök tőle. Nem, nem azért, mert egy ostoba liba vagyok, aki egyszerűen csak beleesik az első helyes srácba, hanem mert ő maga egy hatalmas rejtély. David közelsége megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy hatalmas üveggömbbe léptem volna és ezzel sikeresen kizártam a jelen problémáit. Nem valószínű, hogy ezt a valóságban is megtehetem, de el akartam hinni. Egy időre. -Esküszöm, nem volt szándékos… legalábbis részben. –húzódtak ajkaim mosolyra. Válasza hallatán megfordult a fejemben, hogy vajon elérhetném-e valahogy, hogy senki se emlékezzen rám. Sőt, én magam is felejtsek el mindent, ami az elmúlt néhány hónapban történt. Úgy látszik kikapcsoltam az agyam logikus gondolkodásért felelős részét. -És mégsem futsz el. –jegyeztem meg. Ez fontos volt. Sokkal fontosabb, mint bármi az utóbbi időben, mert hirtelen már nem is éreztem magamat annyira egyedül. A gondolat, hogy David feláll és elmegy darabokra szakított. Csak egy pillanatra ugyan, de tökéletesen üres lett. Megmoccantam és mintegy köszönet képpen egy puszit leheltem az arcára. Amikor a szavak elhagyták a száját egy pillanatra megmerevedtem és tekintetem végigjárattam rajta. Mindent láttam, amit látnom kellett. -Nem találtam meg, mivel a te információidból kiindulva akár a föld alatt is lehetett volna. –mutattam rá. –De te tudod, mi van vele! A szívdobogásod nagyon sok mindent elárul, szóval ki vele David! És felejtsd el azt a hülyeséget, hogy engem meg kell védeni.Elhúzódtam tőle és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így remélve még nagyobb nyomatékot az előbbi kérésemnek.
|
|
|
|
|
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Gilbert az egyik sarok mögül kandikál elő- jobbra, majd balra fordítva fejét, hogy ellenőrizze, tiszta-e a levegő. Ahhoz ugyanis, amit most akar csinálni, nincs szüksége közönségre, csak elijesztenék apró kedvenceit. Ahogy előlép, az egyik kezében egy jókora zacskó, a másikban a Szőke hölgy és pár ceruza van. Egyenest az egyik ablakhoz sompolyog, szeme sarkából továbbra is azt figyelve, hogy a folyosó üres legyen, vagy legalábbis embermentes. A naplót letéve a belső párkányra támaszkodik- kicsit pipiskednie kell, hogy elérje a kilincset, de sikerül kinyitnia az ablakot, hogy aztán kint lesöröpje a napközben hullott havat. A helyére magokat szórt- kölest, búzát, napraforgót, diódarabokat. A konyhán kérte meg a manókat, hogy segítsenek kikeverni, amikor megtalálta a helyet és kiderült, mennyire barátságos és szolgálatkész lakói vannak. Némán könyököl, hogy minél kevésbé mozogjon és nem is kell sokáig várnia- az első cinke kisvártatva a párkányra röppen, hogy ránézzen, felkapjon egy magot és eltűnjön, azonban a következő körben már másodmagával térjen vissza. Egyelőre csak a párkány széléről csipegettek, azonban ahogy fogyott az eleség és Gilbert továbbra is mozdulatlan maradt, egyre közelebb merészkedtek. Sőt, megjelent egy pinty és egy csuszka is, végül egy vörösbegy. Gyönyörködött bennük, a színeikben és szinte itta a szemével, ahogy mozogtak- az apró biccentéseket, ahogy ugrabugráltak és őt figyelték, ahogy az egyik közeli fán a szotyit hámozták. A cél az volt- hogy több napi etetés, rajzolgatás és figyelés után végre megérinthesse őket. A hideg sem tudta zavarni, pedig nem húzott kabátot- túl nagynak tűnt volna és az állatok így szokták meg, vékony pulóverben ülni az üveg túloldalán. A tenyerében várakoztak az utolsó magok. Az egyik kékcinke közelebb jött- kicsi volt, épp ezért villámgyorsan jött-ment, hogy a többiek ne lökdössék félre. Aztán még közelebb. Aztán egyszerre apró, hegyes karmocskákat érzett az ujjain és egyetlen, leheletnyi koppintást, ahogy a madár elvitt egy magot és azt hitte, menten kiugrik a szíve a helyéről. Mégsem mert mozdulni, várva, hogy visszajöjjön, még a lélegzetét is visszatartva. És tényleg, a tollas jött és ismét megült egy töredék pillanatig az ujjai hegyén, mielőtt elrebbent volna. Teljesen elvarázsolta, miközben a cinke felbátorította társait is- most egy barátcinege óvatoskodott közelebb, gyanakvóan méregetve őt, hogy aztán leszállás helyett inkább csak röptében kapjon ki magának egy magvat a tenyeréből. Aztán Gilbert lépteket hallott maga mögött és rémülten fogta fel, hogy a zajt a madarak is észlelték- a legközelebbi vészkiáltást hallatott és úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. A pillanat elmúlt, de igazából túl izgatott és boldog volt, hogy szomorkodjon emiatt.
|
|
|
|
|
Park Min Woo
INAKTÍV
Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
|
Gilbert*Még a földszinten vettem észre a fiút. Egy zacskót és még valamit szorongatott, de azt nem tudtam azonosítani. Ezzel semmi gond nem lett volna, egy átlagos tanuló, aki megy a dolgára, de még is feltűnt nekem. Az oka az arcán levő álarc volt. Ne tudtam miért hordja, de abban a pillanatban ne is az érdekelt. Minél előbb le akartam szakítani róla. Én így láttam az embereket, így ismertem meg őket, hogy látom az arcukat, de különös képen inkább a szájukat. Ha azokat ne látom, akkor az olyan mintha vak is lennék és akkor teljesen elvesztem az életemet. Néma csend és sötétség, a legrosszabb dolog. Talán, ha ne lett volna rossz napom, hagyom elenni, de így elindulok utána. Nem volt sokkal alacsonyabb nálam, de pár centi volt köztünk. A ruhái lógtak rajta, de még sem állt rosszul neki. Olyan elvontnak tűnt, aki elvan magában. Még sosem láttam ezelőtt, ami furcsa, mert már egy ideje ide járok. Próbáltam lábujjhegyen menni, de nem nagyon tudom, hogy mennyire sikerült halkan. Azért sikeresnek tűnt, mert nem vett észre. A fecsegő Dámák folyosójánál megállt és az ablakhoz fordult. Féltem, hogy lebukok mikor körbenézett, de nem vett észre. Kinyitja az ablakot és elővesz valamit a zacskóból. Magok. Nagy valószínűséggel madaraknak adhatja, bár nem látom, hogy mit csinál. Ez rá tett még egy lapáttal, mivel én szeretnék mindent tudni. Vártam még párpercet, mire megindultam felé. Észrevett és ezért behúzta a kezét az ablakból és elrakta magokat is. Felém fordult, csak a szeme látszott ki rajta. Megálltam előtte és pár percig csak néztem. Ne tudtam miért hordja. Vajon sebhely van az arcán, vagy égési sérülés. Talán csak valami új divat? Még az első kettőt meg tudtam volna érteni, de úgy éreztem nem ezzel állok szemben. * - Minek neked ez az álarc?* Muszáj volt megkérdeznem tőle, de választ nem vártam. Biztos látta szememben a gyűlöletet, de nem érdekelt. Csak megragadtam az álarcot. Még csak kilenc éves voltam mikor apukám levitt a játszótérre. Három hónap telt el a baleset óta én meg rá szántam magamat, hogy elegyek, mert muszáj volt kimozdulnom a házból. Nem tudtam sem szájról olvasni, sem a jelbeszédet nem ismertem és beszélni sem szerettem, mert nem hallom. A játszótér nem változott sokat mióta ott voltam, ahhoz képest én rengeteget. Sok gyerek volt én meg odamentem a hintához és elkezdtem hintázni. Elég régóta azt csináltam, mikor hátulról egy nagyobb lökést éreztem és kiestem a hintából. Hátam mögött egy tőlem talán egy évvel idősebb fiú állt és mondott valamit, de nem értettem. Apukám azonnal odament és Ő is mondott valamit a fiúnak, de azt sem értettem. Közben felálltam és elindultam hazafelé. Apám félúton ért utol. Megragadta kezemet, de én kirántottam és felé fordultam. „Hagyjál békén!” Csak ennyit mondtam . Akkor beszéltem először és fél évig utoljára. Azóta ezeket a dolgokat már meg tudom oldani, de még mindig félek a tehetetlenségtől, talán ezért tett ilyené. *
|
|
|
|
|
Lasch Gergely
INAKTÍV
Elhagyott a Dzsházmin
RPG hsz: 136
Összes hsz: 1955
|
Maxie bátyus ^^Mostanában nagyon fellendült az életem, bizony ám. Endrével levelezünk, ugyanis nem mindig tud lejönni a faluba velem beszélgetni, hisz’ tanulnia kell. Meg ott van neki a barátnője Bea akit szívesen megismernék. És hát őt sem hanyagolhatja el. Hellával sajnos nem sikerült újra találkoznom, pedig szívesen beszélnék még vele, de már nem gondolok annyit rá, mint pár héttel ezelőtt. Mostanában a fejemben csakis Bianca jár. Annyira kedves és szép is volt. Nagyon jól éreztem vele magam, többet játszanék vele. És azt hiszem, tetszik, de ez titok, nem tudom, hogy neki én bejövök-e. Bár mikor ott voltunk a játszótéren bókolt nekem, vagy mi a szösz, szóval azért nem utálhat engem. Meg olyan jól elvoltunk. Ezt még nem mondtam el Woodnak, de majd feltétlen el kell neki mesélnem. Mert múltkor is ő hallgatta meg a gondjaimat és ez is rátartozik. De lehet, hogy már unja a mondandóimat, mert mindig csak rólam van szó. Ő szinte sosem beszél. Na, majd legközelebb én is kérdezgetem őt. Mert neki is biztos van problémája, mint minden embernek. Mellesleg arról, hogy én találkoztam Biancával, még senki sem tud. De lehet, hogy Vincentnek mesélnem kéne róla, mert ő biztos ellátna jó tanácsokkal és most meg megbízok benne. Karácsony óta úgy érzem, mintha tényleg az apukám lenne. Azt hiszem ő a példaképem. A hegedűn – amit tőle kaptam – minden nap gyakorlok. Szeretnék nagyon ügyes lenni, mert szerintem én zenész leszek. Ugyanis Endrével pedig néha-néha zongorázok, amit ugyanúgy szeretek, mint a hegedűt. Amúgy azt hallottam, hogy a suliban van egy melodimágia nevű tantárgy, ami ugyebár biztos a zenével foglalkozik. Az tuti, hogy fel fogom venni és remélem, hogy a tanár bácsi majd meglátja, hogy milyen tehetséges vagyok. Mivel semmi kedvem tovább ücsörögnöm az ágyamon, felkelek és leballagok a lépcsőről. Már sötétedik, szóval nem kéne nekem elhagyni a házat, de itt nem tudom, mit csináljak. Tehát felveszem a kabátomat, a sapkámat és a sálamat, meg persze a bakancsomat. Mielőtt elindulnék, megmondom Vincentnek, hogy elmentem és nem sokára jövök. Mikor kilépek, megcsapja az arcomat a hideg. Kezeimet rögtön a kabátzsebébe mélyesztem, hogy ne fázzon. Ilyenkor már tényleg nem jó mászkálni, de hátha találkozok Biancával, vagy Hellával. Vagy csak egy új emberrel, akivel még barátok is lehetnénk. Ekkor meg is érkezem a falu központjába, és meg pillantom a kocsmát. Azt a helyet, ahol először találkoztam Endrével. Talán most is ott van, csak nem szólt nekem. De nem mehetek be, Janey nagyon mérges lenne. De ha ott van Endre, akkor újra tudnék vele beszélni… A franc, megint a kisördögre hallgatok! Ugyanis belépek a kocsmába. Megint sok alkoholista embert pillantok meg, de Endrét nem látom köztük.
|
|
|
|
|
Eric M. Chabot
INAKTÍV
RPG hsz: 100
Összes hsz: 594
|
LotteLassan sétáltunk. Minek siessek, ha tudom, hogy úgy hamarabb el kell válnunk. Ráérek. Már az sem érdekel, ha nem érek vissza tíz előtt. Majd kimagyarázom valami olyasmivel, hogy még nem volt időm elolvasni a házirendet, és nem tudtam, hogy van ilyen szabály. Elhinnék, hiszen ez az első napom. Nem zavart, hogy nem beszélünk, és már nem is éreztem kínosnak ezt a csendet. Lassan lépkedtem mellette, közben őt néztem. Nem voltam sokkal magasabb nála, csak pár centivel, amin először egy kicsit meglepődtem. Régen volt olyan, hogy a mellettem álló személy kevesebb, mint tíz centivel volt kisebb nálam. - Akkor elkísérlek, aztán majd valahogy csak visszajutok a épületbe. -Mosolyodtam el. Először kicsit meglepett az, hogy a faluban lakik, bár nem tudom miért. Kicsit el is szomorodtam, mert így kevesebbet sétálhatok vele, de ez nem látszott rajtam. Arcomon továbbra is a jellegzetes mosolyom ült, és a lány arcát fürkésztem. Gondolataim aztán arra terelődtek, hogy vajon mit gondolhat az akcentusomról meg a francia szokásaimról. Vagyis nem tudom, hogy csak nálunk szokás e hazakísérni a gyengébbik nem képviselőit, mindenesetre most hazakísérem. El kéne olvasnom egy magyar szokásokról szóló könyvet. Nem, inkább nem fogok. Teljesen jók nekem a francia szokások, azokhoz vagyok szokva. Elmosolyodok ahogy a lány arcán megjelenik a mosolya. Szinte le sem veszem róla a szemem, ami engem egyelőre nem zavar, és úgy tűnik, hogy a lányt se, mert viszonozza a pillantásaimat és még mosolyog is. A visszaúttal lesznek csak problémák, mert már jó nagy távolságot megtettünk a padtól, nem emlékszem, hogy merre mentünk. De ez most nem is érdekel.
|
|
|
|
|
Lyra Castle
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
- Áh, értem - bólintottam egyet a cipzár kérdésére. Ha olyan lennék, amilyen nem vagyok, akkor most felajánlhattam volna, hogy kicserélem neki, mert igen, tudok varrni, de egyrészt ezt nem szoktam nagy dobra verni, másrészt épp elég zavarba ejtő volt ez az este, hogy ne akarjak önként újabb találkozást egyhamar. Na meg persze időm se lett volna. Aztán ahogy néztük egymást, végül kénytelen voltam félre kapni a szemem, csak hogy a fiú ebből le is vonja a nyilvánvaló következtetést. - Nem jobban, mint te. Nem néztem rá, miközben válaszoltam, felesleges lett volna, úgyis tudnia kellett, hogy a maszkjára célzok. Az, aki rejti az arcát, az sem szeretheti jobban a kutató tekinteteket, mint én magam. Aztán a kérésemre bólintás volt a válasz, a felvetésemre pedig valami igen meglepő. - Soha nem ittál? - nyíltak kerekre a szemeim, egy pillanatra abszolút kiesve a szokásos viselkedésemből, csak hogy utána rögtön visszarendezzem az arcvonásaim. - Hát akkor éppen itt lesz az ideje. Nem vagyok valami nagy mester, de a forrócsokit egész jóra csinálom - jegyeztem meg, miközben kimásztam a zugból, várva, hogy Gilbert is utánam jöjjön. Az ajtóig aztán céltudatosan haladtam, aztán egy pillanatra megtorpantam. - Remélem nem baj, de Weaver prof irodájába megyünk. Nyugi, ő nincs ott, de nekem viszont az összes cuccom ott dekkol - aztán ha a srácot nem zavarta ez a tény, akkor tovább is indultam. Tulajdonképpen nem is akkora baj, hogy így alakult az este, mert legalább ezt most nem kellett teljesen egyedül töltenem. Jó, nem örültem neki, hogy valaki elkapott az egyik leggyengébb pillanatomban, de a forró csoki gondolatára rögtön kicsit jobban éreztem magam. Hiába, az a csoki mánia....
|
|
|
|
|
Maximilian Loveguard
INAKTÍV
Vadítóan Izgató Pasi
RPG hsz: 22
Összes hsz: 966
|
Öcsi! ^^Egész délelőtt sétáltam vagy kocogtam a kastély körül. Annyira elszoktam az emberektől, hogy szinte már beszélgetni sem tudok senkivel egy normális mondatot sem. Mondjuk nem meglepő, hogy elszoktam tőlük. Az emberek többsége untat és nem tudok velük miről beszélni. Olyan primitív néhány ember, hogy örülhet, hogy egyáltalán még létezik, vagy, hogy szóba állnak egyáltalán vele. Nos… én is ilyen primitív ember vagyok, ugyanis direkt kerülöm az embereket. Inkább vagyok egyedül, mint társaságban. Ha az ember társaságban van, akkor logikusan következik, hogy beszélgetnie kell olyan személyekkel is, akikkel lehet, hogy nem akar. Ezért vagyok elutasító és rideg. Általában ez be szokott jönni, hiszen az emberek nem küzdenek sok mindenért. Legalábbis nem az a kitartó faj vagyunk. Amint van valami kibúvó a nehéz feladatok alól rögtön kapva-kapunk a lehetőségen és már ott sem vagyunk. Nos, igen. Ezek vagyunk, mi emberek. És, hogy őszinte legyek szeretek ember lenni, annak ellenére, hogy nem kedvelem a fajunkat még jó, hogy létezem. Még egy kört lefutottam a kastély körül, majd levegő után kapkodva beestem a szobámba. Egy gyors zuhany és átöltözés után elindultam ismét kifelé. A célom pontos volt. Tudtam, hogy egy kis vajsörre van szükségem, és ehhez a legalkalmasabb hely a Mátra Máguscsárda. Egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig azt a pólót vettem fel, amit az ágyamon találtam, és viszonylag hordható állapotban volt. Lassan sétáltam a kastély kapujától le a faluba. Kapucnimat felhúztam a fejemre, evvel üzenve az embereknek, hogy nem szeretnék beszélgetni senkivel. Kezeimet a hideg ellen a zsebeim mélyére süllyesztettem és komótosan sétálgattam a cél felé. A csárda előtt megtorpantam. Egy számomra idegen kisfiú állt az ajtóban és ide oda pillantgatott. Kereshetett valakit, de nem hiszem, hogy megtalálta, mert akkor nem lenne ennyire csalódott - talán - a tekintete. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de kénytelen voltam szóba elegyedni a fiúval, ha beakartam jutni a csárdába. Mögé léptem és a legkedvesebb mosolyomat felvéve megkocogtattam a vállát. - Ne haragudj, de arrébb tudnál menni, hogy beférjek? - egy nagyon hamis mosoly tűnt fel a szám szegletében, majd jobban megnéztem magamnak a kis srácot. A tekintet őszinte a mosolyával együtt. Túl fiatal. Szerencsére ő még nem tapasztalta meg az emberek kegyetlen oldalát. Legalábbis, ahogy elnézem ilyesmiről lehet szó. Besurranok a kis krapek mellett és leülök egy üres asztalhoz. Visszapillantok a bejárathoz, ahol a fiú még mindig ott áll. Ismét végig mértem, majd odaintettem magamhoz, hogyha gondolja csatlakozhat hozzám. Meglepő, hogy ilyen tettre vetemedek, de megfordult a fejemben a gondolat néhányszor, hogy újra szocializálódnom kéne. És nem csak kéne..., hanem kell is. Az ember társas lény. Én se bírom ki sokáig társaság nélkül, nemde?
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
EricA külvilágot részlegesen zárta ki akkor, és ahogy elindultak, mosoly jelent meg arcán. Tekintete állandóan a fiún futkározott, gyakran megállt egyes részeken. Leginkább arcán, valamint szemeiben akadt el. Csak szótlanul sétáltak az egyik irányba, melyet egy mozdulattal fel is térképezett. Nem volt nehéz, ismerte már a falut. De akkor nem az volt a fontos, hanem egyes egyedül a mellette sétáló. Folyamatosan nézte, nem pislogott, csak gondolkodott. Végig, a szituációtól kezdve az apróságokig, a köd csekély ritkulását kihasználva futott át mindenen. Nem foglalkozva a végeredménnyel, vagy negatívumokkal, mosolyodott el ismét, mikor felajánlotta neki a hazakísérést. Nem lepõdött meg, mert csupán a száraz információ, és a további sétálási lehetõség miatt érzett boldogság jutott el hozzá. Kicsit sajnálta is, hogy a faluban lakik, és akár a kastélyig is ment volna vele. A házirend megszegése? Mi az neki? Ilyen esetben szívesen tette volna még azt is. Szinte szorosan Eric mellett sétált, semmivel sem foglalkozva. A kanyarokat szótlanul vette be, vagy kerülte ki az elé álló akadályokat. Szíve szerint abban a minutumban, gondolkodás nélkül, és néhány perces ismeretség után is megfogta volna kezét, amin komolyan el is gondolkodott, de végül nem tette meg. Fejében lezajló képek és kérdések milliói nem ütköztek ki arcàn, magabiztosan szedte lábait, de lassan, minden pillanatot kihasználva. Ez akkor szakadt meg, mikor végtagjai egy cseppet összeakadtak, és majdnem összeesett. Ez aztán nem sikerült neki, csupán megingott az egyensûlya, amin kicsit el is nevette magát. Furcsa volt neki, hogy lapos talpú cipõben nehezebbnek bizonyult a járás, mint a tíz centi magasakban. De hát ô ilyen, csak sok minden mással együtt ez nem volt meghatározó dolog. Remélte egy másodperc erejèig, hogy nem nézi majd idiótának a levitás, majd elõzõ viszonzott pillantásai, és a kezdetleges kölcsönös zavar segítette vissza a csodáról kialakult képbe. Abba, amit a rózsaszín köd teremtett neki. Csend volt, ez azonban egyáltalán nem zavarta. Továbbra is úgy látta, hogy az a kínos érzés régen eltûnt, és csak a jó maradt.
|
|
|
|
|
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Min Woo Ahogy tollas barátai elrepültek, kezét visszahúzva tényleg becsukta az ablakot, csomót kötve a zsákocskára, amiben az elemózsiájukat tartotta. Csak utána fordult a hang irányába, fél kezét továbbra is a párkányon nyugtatva. A léptek közeledtek és egy nála nem sokkal nagyobb vagy idősebb fiú állt meg előtte, talán ha pár lépés távolságot hagyva köztük. Ismeretlen volt számára- biztosan nem jártak együtt órára, mert arra sem emlékezett, hogy látta volna ezelőtt, azért is, mert az arca szinte azonnal megragadta. Különös, keleti vonások, de egészen puhák, kerekek, sötét, mandulametszésű szem, kócos haj. Mégis, volt ebben a szépségben valami, amitől a hátán meredeztek a pihék- veszélyt érzett, de még nem tudta, milyet és honnan várja, csak ujjai kapaszkodtak erősebben a kőlap peremébe. Nem csinált semmit, nem haragíthatta magára, ezért nem értette, miért érzi úgy, hogy talán futnia kellene. A kérdés hangneme éles volt, dühös és nem maradt ideje vagy esélye válaszra, mert a másik hirtelen felé lendült, elkapva álarcát. * - NE!-*Mintha meg se hallották volna, egyetlen mozdulat volt csak, egyetlen pillanat, ahogy hallotta pattani a vékony gumiszalagot, ahogy a hideg levegő érzése az arcán mintha egészében fagyasztotta volna meg. Aztán ott állt, a maszk nélkül és az első pillanatban a karjait kapta szemei elé, megremegve, amíg a rémület pánikká, a pánik pedig elkeseredett, acsarkodó indulattömeggé nem lett.* - Miért?-*Kérdezte, mert egyre ez zörömbölt a fejében, miért kellett ezt, miért jó ez a másiknak, miért nem kér, miért nem kérdez és várja meg a választ, miért kell erőszakkal szaggatni le azt, ami olyan, mint a ruhája, ami eltakarja és megvédi, hogy ne kelljen hazuggá válnia? Aztán a kérdés már nem volt elég, nem érte be a szavakkal, leengedte a kezeit és egyenesen a másik szemébe nézett, mielőtt teljes erőből rávetette volna magát. A lendülettől mindketten elestek, ő pedig a másikra ülve marta ki annak kezéből a maszkot.* - És ha az arcom se tetszik, azt is bevered?!-*Kiabált, ő, aki általában hallgatott, vagy csak egy-két halk szót ejtett el, ha kérdezték, most elfehéredett ujjakkal, görcsösen szorította magához mindazt, ami megmaradt a papírmasé álarcból. Minden érzés az arcára volt írva, szinte üvöltő tisztasággal- a sebzett tekintet, a keserűség, ami átlökte a félelmen, furcsa keménységgel karcolódva vonásaiba. Talán az én sebhelyeim nem a bőrömön vannak, nem virítanak arcomon fehér és vörös hegek. De ha elég figyelmesen nézel, megláthatod őket. Megbújnak mosolyom fodraiban, a szemem sarkában, szemöldököm takarásában és homlokom ráncai közt.
|
|
|
|
|
Mary Glotter
INAKTÍV
Gyermeklelkű Terrorgombóc
RPG hsz: 168
Összes hsz: 7361
|
MollyÉrdeklődve hallgattam, és raktároztam el információ tartalmát annak, amit Molly mesélt. Mikor végzett, nem tudtam, mit mondjak. Mit is lehet erre? Ha azt mondom, "gratulálok", meg hogy "de ügyes vagy", a felét se fejezem ki annak, hogy mennyire ügyes. De mivel mást nem tudtam volna mondani, így ezt mondtam. - Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! Eszméletlen. Gratulálok. - ennél többet tényleg nem tudtam volna mondani, ami ki is fejezné, amit ki szerettem volna. Ez után a kviddicsről kezdtünk beszélgetni, és nagy örömömre, egy véleményen voltunk. Aztán egyet gondoltam, és felajánlottam, hogy játszhatnánk együtt, minek hallatára, nagyon belelkesült, és ennek nagyon örültem. Kicsit kínosan éreztem volna magam, ha nemet mond. - Örülök, hogy így belelkesültél! - mosolyogtam. - Nekem is gyakorolnom kell, hogy bedobjam a karikán a kvaffot... Jajj, már nagyon-nagyon várom! Majd megbeszélhetnénk egy időpontot, hogy mikor legyen. Nagyon szépen köszönöm! - vigyorogtam rá. Nagyon boldog voltam, hogy elfogadta az ajánlatot. - Jajj, nagyon hálás vagyok! De most szólok, hogy nagyon nehézkesen tanulok. - húztam el egy kicsit a szám. Tényleg nagyon nehezen tanultam, és nem szerettem volna, ha Molly megbánja, hogy felajánlotta a segítségét. - Viszont a Spanyol könnyebben is menne, ha eleve közösen tanulnánk. - mosolyogtam ismét. - Tényleg nagyon izgalmas lenne!
|
|
|
|
|
László Dalma
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Aileen Csak megrázom a fejem, mikor a szobát említi, hiszen nekem egyelőre olyanom még nincs. De ő ugye ezt nem tudhatja még. - Nekem nincs saját szobám. A szavába is belevágtam, így most hallom csak az utolsó felét a mondatnak, hogy van egy rejtett könyvtár is valahol ott. A szemeim kitágulnak, mert ez azért mégiscsak furcsa, hogy egy háznak saját könyvtár, nemde? - És, khm. Az merre van? Ez a szegény kötetem már elég kis használt, és hát. Na mindegy. Hajtom le a fejem, és a buliról hallgatok, amit rendezni készülnek. Karácsonyfa leszedős. Előszörre nem is hangzik rosszul, főleg ha még mindenki haza is vihetne egy- egy díszt emlékül, az ez évi karácsonyra. De ez nem biztos, hogy jó ötlet, hiszen rengetegen vagyunk egy házon belül is, nemhogy a suliban. A saját ötletemet elvetve csavargatom megint egy cseppet a fejem, majd felkacagok, mikor Aileen titokban szeretné tartani a dolgot. - Ne aggódj, holnapra, vagy még ma délutánra mindenki tudni fog róla! Mutatok fel ujjammal a festményekre, akik látszólag elég érdeklődve figyelik a beszélgetésünket, és akik biztos, hogy még ma délután pletykálni fogják a buli hírét. Erre mérget veszek. Kicsit még vigyorogva megrázom a fejem, hiszen valamelyest elővigyázatlan volt Aileen, de hát előfordul az ilyesmi. Aztán szép lassan merülök el ismét magamban, és válok szótlan, tettetlen lánykává, és csak akkor nyitom ki a szám, ha kell. A sok szabadkozás viszont kissé aggaszt, így a kézfejem Aileenére teszem, és remélem egy kicsit lenyugszik. - Nyugi. Nem kell annyira izgulni. Köszönöm a meghívást, még elgondolkodom rajta, de tudod. Halálom a szervezés. Ami persze nem így van. De most nem a buli téma számomra a legfontosabb. Sőt, abszolút nem. Előbb a tanulás, és a könyvek, meg a könyvek, és még mindig a könyvek, aztán a szórakozás azon formája, amit bulinak hívnak. - Ez alól persze kivételt képez, hogyha kapunk cserébe valami szép ajándékot is. Mint pl. egy könyvet. Vagy egy díszt pl. a fáról. Mindenki jól jár, és emlékezetes is marad majd. Mondom ki aztán hangosan is az ötletet, ha már többel nem, ennyivel én is hozzájárulok az ünnepség megszervezéséhez.
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
EndreVárakozón néztem a fiúra, aki mintegy kábult, túlvilági tekintettel nézett maga elé, akár mély álomból is ébredhetett volna. Nem sürgettem őt a válaszadással, a fiú látványa mintha saját érzelmi világom kivetülése lett volna. Mintha tükröt mutatott volna a lelkemnek. Egy percre az is átfutott az agyamon, hogy kettőnk között valami láthatatlan fonal képződött, és lelkünk egy helyen van. Szívünk együtt dobban. Szinte láttam futkározó gondolatait, elméjének harcait a koponya csontján belül. Vagy a négy falon belül. Nem tudom, éreztem-e valaha ilyen mértékű együttérzést; szárnyaszegetté és üressé tettem magam – ráhangolódva a fiú gondolataira, amelyek épp olyanok lehettek, mint ez a dohos, félig sötét szoba, ahol a tárgyak árnyai kísértetszerűen lebegnek, és az éles körvonalak elmosódnak. Megpróbáltam megérteni őt, tudtam, hogy nem ítélkezésnek, vagy hamis valóságok kreálásának van itt az ideje, nem is állt szándékomban. Koncentrálásomat azonban pár perc múlva megzavarta a fiú mély hangja, de még nem hozzám beszélt. Hagytam, hogy visszatérjen ebbe a világba, a kis zegzugos terembe, még abban sem voltam biztos, hogy tudomást szerzett jelenlétemről. Lassan azonban megmozdult, felállt, és mivel bemutatkozott, jelezte felém, hogy hallott ez ideáig, nem kell bemutatkoznom még egyszer. Feltevésem beigazolódott – ugyanolyan elveszett bárány, mint én. Akár ebben a szobában, akkor elméjében, akár a világban. Nem akart itt tartózkodásáról beszélni, én pedig még kevésbé, így nem erőltettem, s nem is tartottam fontosnak. Endre körülnézett, mintha most tudatosult volna benne először, hogy hol van, s mivel javasolta, hogy menjünk máshova, rájöttem, hogy nem szívesen maradna itt. Ahogy én sem. Nem is tudnánk itt mit csinálni. Habár sok jelenet lejátszódott a fejemben. Pakolgatni kezdjük a fiolákat, a poros könyveket, az egymáshoz csiszolódó pergameneket, melyeknek fülsértő zaja hangosabb beszédre késztet minket, és közben megbeszéljük, mi játszódik le testünk legmélyebb zugaiban, ahol tiltótáblák emelkednek, és korlátoznak szabadságunkban. Majd rájövünk, hogy annyira hasonló helyzetünk, hogy mintegy egymás vigaszaként menedéket találunk a másiknál, mondván ő jobban ismeri a világot, vagy ha eltévedünk is, ketten könnyebb megtalálni a fényt az alagút végén. Kedvem lett volna megölelni a fiút, hogy érezzem, belé vethetem-e biztonságomat. Reméltem, hogy nem lát bele a fejembe, és illúzióimból fel is ébresztett kérdése, amelyhez bók is járt, minek következtében szám széle mosolyra húzódott. Másra sem vágytam most, mint az ő társaságára, ebben legalább biztos voltam. - Ezer örömmel, és máris rohanok a kabátomért, találkozzunk a kastély bejáratánál. – vázoltam fel Endrének a tervet, hogy aztán együtt folytassuk utunkat a faluba. Olyan izgatott lettem, hogy faképnél hagytam, megpördültem a tengelyem körül, és hátrahagyva a továbbra is káoszt idéző szertár helyiséget, rohantam fel a szobámba, hogy átöltözzem, és magamhoz vegyem táskámat, amely a szokásos női dolgokat rejtette. Belenéztem a tükörbe, elégedett voltam az arccal, aki visszanézett rám, hátamra csaptam zöld bőrkabátomat, és el is indultam a kastély bejárata felé. Én voltam a gyorsabb, izgatottságomból eredően ez nem is meglepő, így ujjaimat magam előtt kocogtatva várakozó álláspontba helyeztem magam. Nekidőltem a faajtónak, valamiféle lazaságot mutatva ezzel.
|
|
|
|
|
Erdős K. I. Julianna
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Yooji Mindenkinek megvan a maga eleme, és nem véletlenül az, ami. Emiatt megy egy piromágusnak jobban a tűzzel való munka, vagy földmágusnak a földdel való munka. Ahogy most Yooji-nak a levegővel való munka. A gyakorlatok, mindegyik, egytől egyig, tökéletesen mennek neki, a legtökéletesebb pedig ugyebár nem is kell kérdezni, a levegő. Elismerő tekintet, és egy hozzátartozó vidám, és boldog mosoly kúszik fel a nő arcára, aztán már haladnak is tovább. - Szuper. Most, hogy ezzel is megvagy, megvagyunk, jön a következő fokozata mindennek. Gyerünk szavak nélkül, ergo, nonverbálisan. Nem lesz gond, nyugalom. Próbál néhány biztató szót mondani, mielőtt a gömböket eltüntetné, majd szimpla, érintetleneket visszahozna. Közben folyamatosan figyelni fog, mint ahogy eddig, de most, az utolsó előtti feladatnál már mást is figyelni fog.
|
|
|
|
|
Erdős K. I. Julianna
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Zoé A felhők feletti állapot nagyon is jó dolog, és talán még segíthet is. Ő is kénytelen nevetni mindezen, hiszen a jókedv, pláne ez, ragadós. - Jól van. Örülök neki, de akkor most egy picit koncentráljunk a feladatra is! Kéri meg, és máris ott van a gömb előtte, előttük, aztán ráhagyja, hogy csinálja, amit kell. A feladat közben erősen koncentrál, és úgy tűnik, tényleg segít neki a mostani állapota, hiszen mint aki jól végezte dolgát, az általa elképzelt esemény megvalósul, nem is akárhogyan. Ő is elismerően néz rá, és dicséri meg. - Hm... szép munka. Akkor most olyat fogunk csinálni, amit eddig még nem. Ezt a gyakorlatot szépen begyakorlod még, hiszen messze nincs kész, és megtanulva a dolog. Azonban most rátérünk az órai anyagra, ami már a negyedikesek szintje. Az órán nyolc varázslatról volt szó, amire, reményeim szerint emlékszel. Fel tudnád nekem őket sorolni, és azt, hogy mire valók? Ha ezeket tudjuk, és átismételtük, akkor majd megkapod a következő feladatot. Mosolyodik el, és most csak a válaszokat várja, arra a kérdésre, amit feltett. Nyolc ige, ami az elméleti órákon már elhangzott. Nem nehéz feladat, és így a lány azt is tudja bizonyítani, hogy márpedig ő igenis tanul.
|
|
|
|
|
Győri Barbara
INAKTÍV
Mother of Dragons
RPG hsz: 43
Összes hsz: 631
|
Dobrai Vanda.A poharamra pillantva mosolyodtam el. Megfordult a fejemben egyszerre két dolog is; hogy igazándiból eléggé fényűző otthonom van, és hogy jobban tettem volna ha nyáron költözöm, amikor a fák teljes egészében eltakarják a Barbiházat. Sohasem szerettem volna villogni a vagyonommal, de ha már keményen megdolgoztam érte, elvárom a jó körülményeket. Hiszen az otthon a legfontosabb az életben. - Melyik házban laksz? Régóta vagy itt? - egyből két kérdést szegeztem neki. A sok szomszédház közül tippem sem lett volna rá, hogy melyikben lakhat. Lassacskán, hogy ne név nélkül folytassuk a csevejt, bemutatkoztam neki. Megörültem a magyar nevének, mostanság olyanokkal voltam körülvéve, akik egy szót nem beszéltek magyarul. Rossz lett volna abba a hibába esnem, amit már annyi helyről hallottam, hogy sokak elfelejtenek a saját anyanyelvükön beszélni. Az én beszédemben akcentus sem észrevehető, hála az égnek. - Jobban szeretem a Barbit, a Barbara olyan hivatalos – vontam meg a vállam finoman felnevetve. Őt azonban nem igen lehetne becézni, erre a következtetésre jutottam pár másodperc gondolkodás után. Vanda. Vandus? Kissé...babás, és nem öt perc ismertség után kellene így hívnom. Egyelőre hagytam. - Pontosan – bólintottam. Arckifejezésem a lány korsóján éktelenkedő undorító nyomok láttán hamar elváltozott, az övé rosszabb volt, mint az enyém. Azon legalább csak ujjlenyomatok voltak. Tetszett, ahogy szólt a pultosnak. Én feleslegesnek tartottam az első betérésem alkalmával máris elkezdeni a kötözködést, és a kis praktikák, amik még csak nem is olyan feltűnőek, mindig beválnak. Apró kortyok akartak csak fogyni a vajsörömből, rá kellett jönnöm, hogy az íze nem minden. Ha nem kívánja az ember, akkor hiába. Megvártam amíg a férfi mogorván teljesítette Vanda kérését, közben körbepillantottam a helyiségben. - A Bagolykőben fogok tanulni. Ereklyekutatónak tanulok majd, és amúgy itt nőttem fel a faluban, tehát visszatérő vagyok. Bejártam a fél világot - válaszoltam semmit nem várva. -Annyi csodás hely van! Neked van kedvenc városod, vagy országod?
|
|
|
|
|
Park Min Woo
INAKTÍV
Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
|
Gilbert
*Nem volt erős a gumi, ami a maszkot tartotta. Kezei gyorsak voltak és határozottak. Nem gondolkoztam, hogy mi akadályozzon meg a tettemben. Csak megfogta és egy halk szakadással, már az én kezemben volt. Elém tárult az az arc, amit eddig egy álarc takart. Döbbenet volt kiírva rá, de semmi vágás vagy ilyesmi nem volt rajta. Gyermek arc volt egy teljesen szép és egészséges arc. Néhány másodperc alatt változott meg. A fiú maga elé emelte a kezeit, mintha a szemével csináltam volna valamit. A szeme kíváncsiságot, majd gyűlöletet sugárzott. Láttam mit érez, nem ért engem. Az az egy szó, amit először mondott egy kicsit fájt, mert nem tudtam miért ragaszkodik annyira ahhoz a papírdarabhoz. Kezemben szorítottam, amíg ő el nem vette tőlem és a következő kérdést szegezte hozzám. Ezzel az egy szóval rengeteget kérdezett. Tudtam az okát, de miért kéne elmondanom neki? Az se tudom ki ez és a düh még mindig ott velem. Egy kicsit boldog voltam, hogy látom az elkeseredettségét, mégis sajnáltam. Hát igen, furcsa vagyok. Ne akartam elmondani az igazat, de hazudni se akartam, most amikor semmi olyan szándékom nem volt, hogy itt maradjak és szekáljam, csak le akartam venni tőle és utána tovább állni, majd mikor újra összefutunk, megint ezt tenni. A hirtelen lökés megijesztett, így nem védekeztem, a kemény betonra puffant le a hátam. Elfintorodtam, majd megfogtam a hátam. Ez kicsit fájt, de mit tehetnék. Bele néztem a szemébe egy kicsit értetlenül. Nem mozdultam csak válaszoltam a kérdésére.* - Látni akartalak!* Részben ez az igazság, de nem árultam el túl sokat, maximum egy őrültnek néz, vagy egy gyilkosnak. Egy kicsi lelki sérült szihopatának . Majdnem elmosolyodtam, de az már ijesztő lett volna. A földön feküdtem, Ő rajtam és közben újabbat kérdezett. Megint rajtam volt a döbbenet, mert a kérdésére nem volt oka. Ne bántottam, legalább is testileg nem. Megráztam a fejemet egy kis megvetéssel. Felemelem a kezemet és meglegyintem, de nem ütöm meg.* - Hozzád értem egy újjal is? Nem verek embert, nem az én műfajom.* Ledöntöm magamról és feltápászkodok.* - Ne hord az álarcot.* Csak ennyi, pár szó, amit mondok neki.*
|
|
|
|
|
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Nem akarta látni. Nem akarta, hogy lássák. Ezt az egészet, hogy újrakezdődjön, mikor már azt hitte, itt rendben lesz, nem fogják bántani csak amiatt, mert más. Senkinek sem ártott, semmit sem vétett, akkor miért? Persze, kell egy áldozat, mert az erővel nem jár együtt a kellő ész és akarat, hogy jól használják, ezt már tudta. De az igazságtalanság marta belülről. A másik csak akkor válaszolt, amikor már a földön voltak, és az értetlensége csak olaj volt a tűzre.* - Miért olyan nagy dolog kérni?!-*Fakadt ki, még mindig kiabálva, nevetségesen magas hangon, ami egyáltalán nem illett ahhoz, amit érzett. Fáradt volt és dühös és keserű, mert emiatt volt az egész, ezért félt az emberektől, nem kértek, csak elvettek, nem láttak, csak néztek és gúnyolódtak, nem kérdeztek és bár nem érdekelte őket, arra jó volt, hogy szórakozzanak vele. Amikor erre gondolt, képtelen volt visszafogni magát és lehalkítani a hangját, pedig már a folyosó összes portréja elhallgatott és őket figyelte. Az ismeretlen elunhatta, mert úgy tett, mint aki meg akarja ütni, végül azonban csak lelökte magáról. A padló kemény, hideg kockáit érezve maga alatt egy pillanatra összeszorította a fogait, mielőtt ülő helyzetbe tornázta magát.* - Életemben először látlak, de úgy viselkedsz velem, mintha a kutyád lennék.-*Se őrültnek, se gyilkosnak, se pszichopatának nem látta- csak egy kölyök volt, egy közönséges ember, aki valamiért őt szemelte ki, egy a sokból. Arra viszont, hogy ne hordja az álarcát, ökölbe szorultak a kezei és felállt.* - Nem!-*Húzta ki magát, és tartásával együtt megváltozott a kisugárzása is. Enyhén remegett és sápadt volt, tisztában azzal, hogy még ha vele is a pálcája, aligha tudja megvédeni magát.*- Nem.-*Ismételte meg, fejét felvetve, egy árnyalattal higgadtabban, dacosan. Talán nem tudja, jó-e valamire, talán kicsi és jelentéktelen, de nem, nem fog megint behódolni valakinek, aki csak úgy szembejön vele a folyosón és odasercint neki egy utasítást. Elég volt! Senkinek sem szolgája vagy kapcarongya, van saját akarata és érzései.* - Erőszakos vagy, akaratos és követelőző, mint egy gyerek. Nem tudom, mi bajod, de nem én tehetek róla és nem fair, hogy rajtam töltöd ki.-*Közölte a másikkal, mert ilyen helyzetekben sosem tudta megállni, hogy kimondja, ami az eszébe jutott, akkor sem, ha kis bajból óriásiba keverte ezzel magát. Nem ő kezdte, nem ő akarta, de ilyenkor már nem számított.Sarokba szorítva a leggyávább patkány is harcol.* - És, mit látsz?-*A sötétkék szemek egyszerre voltak elszántak és gúnyosak. Tessék, letépted az álarcot, most jobb? Okosabb lettél, elégedett vagy? Lay my head on the surgeon's table
Take my fingerprints if you are able
Pick my brains, pick my pockets
Steal my eyeballs and come back for the sockets
Run every kind of test from a to z
And you'll still know nothin' 'bout me
|
|
|
|
|
Park Min Woo
INAKTÍV
Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
|
Gilbert*Tudtam, hogy a fiúnak van igaza, tudtam, hogy, amit tettem nem így kellett volna intéznem, de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, azt akartam, hogy ne érezzem úgy, hogy megváltozott az életem. Mikor megláttam a srácot ő akaratlanul arra emlékeztetett, ami velem van. Ha nem megy arra a folyosón, akkor ez most nem lett volna és normálisan sétálgathatott volna a maszkjában. Nem tudom elrejteni a hiányomat, mégis keresem azt, de lassan be kell ismernem, nekem már nem lehet ilyenem. A diák ott volt teljesen egészségesen, mégis egy álarc takarta az arcát. Ráadásul teljesen kiakadt a reakcióm miatt. Ő nem értett engem én nem értettem Őt. Szép párosítás mégis okoskodtunk egymásnak.* - Kértem már sokszor, de mindhiába.* Keserűen elmosolyodtam. Tényleg így van, kértem, hogy jóban legyenek a szülei, kértem, hogy megint halljak. Sok mindent kértem, de nem kaptam meg, akkor most miért kérjek? Leszedtem magamról és felálltam. Kinéztem az ablakon, hogy egy kicsit ne kelljen a szemébe néznem. Kit szép idő volt, de biztos hideg. Kint láttam egy mozgássérült fiút, majd egy piros hajú lányt. Rengeteg olyan ember van, akivel még ne találkoztam és az a srác is eddig az volt. Visszafordultam felé, hogy ne maradjak le semmiről. A fiú arcán az utálat nem csillapodott, csak úgy égetett a szemével. Én ne tudtam utálni még, mert nem adott nagy okot rá. * - Szeretem a kutyákat, és te nem vagy az!* Csak az igazat mondtam, de lehet, hogy egy kicsit sértő volt, talán annak is szántam. Nincs túl sok barátom az iskolában és ezt most se szaporítottam. Maximum ketten Mira és Lil. Lil megért Mirának pedig van egy kisugárzása. Csak ez a két ember. Róla semmit nem tudtam és nem akartam, főleg azután, amiket mondott nekem. Fájt, amit mondott, de ezt nem mutattam ki senkinek. Mindenki higgye azt, hogy egy szobor vagyok egy törhetetlen szobor. Ő sem ismert még is ítélkezett és ez csak egy hülye maszk miatt, ami nem is volt olyan szép, az arca sokkal szebb volt. Remegett. Látszott rajta, hogy nem nagyon csinált még ilyet. Ebben előnyben voltam, még sem akartam semmit sem csinálni. Felsorolta a legrosszabb tulajdonságaimat, úgy, hogy másik oldalról nem is ismert. Csak a gonoszat látta bennem, azt, aki mindjárt megveri és elüldözi az iskolából. * - Az élet nem fair. Te pedig előre ítélsz, hirtelen haragszol és úgy utálni akarsz, hogy nem is ismersz. * Nem gondoltam, hogy valamikor én mondom majd ezeket a szavakat. Nekem kéne a másik oldalon lenni, de itt voltam. * - Gondolkodj, csak egy kicsit. Ha ne vagyok egy olyan ember, aki mindenkit meg akar verni, akkor csak okom lehetett, de tudod mi, úgy sem értenéd meg. * El akartam menni, mert ennek a beszélgetésnek rossz vége lehet, de azért a válaszra kíváncsi voltam.*
|
|
|
|
|
Bánfai Odett Zoé
INAKTÍV
RPG hsz: 43
Összes hsz: 548
|
A feladatot valóban jól teljesítettem. Erre utal az is, hogy a tanárnő megdicsért. Igaz, ő mondja tovább a feladatot, de anya azt tanította, hogy ha valaki megdicsér akkor azt meg kell köszönni. Szóval elsuttogok egy köszönöm-öt, amit hallani nem lehet, de ha a tanárnő tud szájról olvasni, akkor megérti. Az új feladat hallatán kicsit megrökönyödöm. Tanultam, de nem gondoltam, hogy itt is számon lesz kérve. - Hmmm.... -Egy mély sóhaj tör ki belőlem, majd elmerengek egy picit a messzibe. Próbálom felidézni a tanultakat. - Nos, volt a Pilaqua. Ez az amikor gömböt képzünk a vízből. Undaquaval hullámokat tudunk képezni. Caeli Ventivel szelet tudunk előidézni. Cealionis Coloris és Caelionis Visibilis a levegőt láthatóvá teszi. Terramontevel dombokat lehet képezni a talajon. Termerga pedig az ellenkezője, amikor megsüllyeszteni lehet a földet. Na és akkor most jöjjön a tűzzel kapcsolatos két ige. Az első a Flemma Ignis, amivel lángot tudunk kelteni. A másik pedig Ignoxium, amivel nem valós tüzet tudunk "csiholni". - Gyorsan fejben elmormolom őket még egyszer, hogy meg e van a 8. Remélem a feladat sikeresen teljesítve és akkor tovább léphetünk a következő feladatra. - Na akkor most mit fogunk művelni?! - Kíváncsi tekintettel, teljesen bezsongva várom a tanárnő következő utasítását.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
LoiseIgazán nem is tudta miért szeret ennyire sétálni. Talán mert egyedül, gondolataiban elmélyülve bolyonghat, vagy ennek ellenkezője, a valahogy mindig megtalált társaság miatt. Néha el szokott rajta gondolkodni, de választ nem kap, azért későbbre halasztja a további ötletelést. Ettől függetlenül sosem hagyja abba szenvedélyét, sokszor még a teljes kimerülés határán is csak ezt tenné. Amikor viszont szabad ideje akad, akkor már biztosan tudja, mit fog tenni. Akkor végre el tudott egy kicsit szakadni teendőitől és újra egy kisebb körútra indult, de nem a faluban, hanem inkább a - viszonylag ilyen célra kevesebbet látogatott - kastélyban. Nem tartott sokáig találni egy megfelelő helyet, ráadásul még társasága is akadt, amit az első pillanatokban nem igazán tudott örömmel fogadni, de ezen nézete hamar megdőlt. Szerencsére a lány megnyugtatta, hogy nem zavarja, amit egy tipikus Lottés mosollyal vett tudomásul.
- Otthon, Londonban. Fehérben biztosan, de szerintem türkizkék is volt. Sok színben megvásárolható, annyi biztos - fordult felé, és próbált visszaemlékezni, hogy milyen darabokat látott. Elég nehéz volt, mivel a vásárlásról eszébe jutott, aminek nem örült, de ezzel jár. Nagyon sok dolog kötötte anyjához, és még akkorra sem dolgozta fel maradéktalanul a tragédiát.
- Én Lotte vagyok - mutatkozott be ő is, ismét elmosolyodva a kis hibáján, mivel ős is elfelejtette. Mondhatta volna a teljes nevét is, de kevesen használják, és egyszerűbb is kimondani így. Ismerős volt neki a másik, de azt véletlenül sem tudta volna megmondani, hogy honnan, vagy miért. Csak valahonnan rémlett neki az arca.
- Melyik ház tagja vagy? - próbált valami beszélgetést kezdeményezni, ha már ott volt. Nem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy egy új embert ismerhessen meg, bővíthesse barátainak listáját. Meg ugye kíváncsi is volt, természetéből adódóan, ezért érdeklődik mindenki iránt.
|
|
|
|
|
Dobrai Vanda
INAKTÍV
Vélavérű
RPG hsz: 75
Összes hsz: 732
|
[Barbara]Barbi újabb kérdéseire először elmosolyodom, majd egy választ is kinyögök. - A társasház, padlástéri lakásában. Annyira régóta nem. Nagyjából egy tanítási éve. Szóval még én is félig meddig új vagyok a környéken. - A mosolyom oka nem volt más, mint a két épület közötti különbség. Nem tudom mennyire foglalkozik Barbi az ilyen külsőségekkel. Az ő házát elnézve igen pénzes. A gazdagokra pedig jellemző, hogy lenézik a kevésbé módosabbakat. Majd most kiderül, hogy ő is tucat e, avagy sem. Félreértések elkerülése végett: én nem szégyellem a lakást. Nekem tökéletesen megfelel, és ahogy be van rendezve, azt egyszerűen imádom. Valamin ami még praktikus benne az az, hogy minden a kezem alatt van. A takarításról már nem is beszélve. Kíváncsi lennék, hogy Barbi házát hányan takarítják. Kérdésemre miszerint, melyik nevét szokta használni, hamar megkapta a választ. A Barbi valóban sokkal barátságosabb. A Barbara olyan kemény hangzású. Ő pedig így elnézve egy törékeny fiatal lánynak tűnik. A pultos odahívása, majd új rendelés leadása után, én intézek egy kérdést Barbi felé. Érdeklődve hallgatom a választ, majd egy kedves mosoly jelenik meg az arcomon. Ez nem fagy le róla válaszadás közben sem. - Ereklyekutató. Az nagyon érdekes lehet. Ha jól tudom akkor ezt mestertanoncok tanulhatják. Ha nem így van akkor kérlek javíts ki. Még nem vagyok tisztába vele. De reményeim szerint majd 1 év múlva tudni fogom, hogy mi hogyan működik. – Egy kisebb hatásszünet következik ezután, mivel a pultos meghozza a sört. Lecsapja elém az asztalra, ismét horkant egyet, majd távozik. - Köszönöm! – kiabálok utána szúrós szemekkel, majd ezután újra a világutazó lányra koncentrálok. - Ahogy mondod! Csodálatos helyek vannak a Földön. Kedvenc város vagy ország.. hmm.. nem igazán tudok róla. Annyira sok helyre nem jutottam még el, így nem tudok erről nyilatkozni. -Az én és a családom anyagi helyzete nem engedte meg, hogy világutazó legyek. Eljutottam már pár helyre, de leginkább Magyarországgal sikerült rendesen megismerkednem. Ezen kívül pedig csak a környező országok jutottak számomra. - Te minek köszönheted azt, hogy bejártad a fél világot? -
|
|
|
|
|
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
- Más hibáiért büntetsz?-*Egyre inkább úgy érezte, hogy a fallal beszél, mert a másik nem fogja beismerni, hogy amit tett, azt nem így kellett volna, hogy helytelen. A másik megjegyzésre csak az ajkába harapott- erről is ő tehet? Hogy kutyába se veszik? A következőnél viszont már nem állhatott csendesen, mert neki is fájt, főleg az igazságtalanság, a hangnem, amit a másik használt.* - Te ítéltél. Azt sem vártad meg, hogy válaszoljak.-*Mert ami utána érte, az már támadás volt, egyenes és figyelmeztetés nélküli. Ő pedig nem tudott harcolni, nem volt tere rá és helyette megtanulta, hogyan húzza meg magát addig, amíg szabad, szabadabb nem lesz. De most érezte, hogy már nem tudják úgy megkötni, és hajtotta az érzés, hogy ezt a maradékot is eltéphesse. Meg kellett erősödnie, azonban időre volt szüksége és arra, hogy ne befolyásolják, hogy ne akarják semmire kényszeríteni, hogy rájöjjön, mi az, amit tényleg szeretne. Ez a gondolat volt, ami végül segített, hogy abbamaradjon a remegés. A majdnem megvető mondatra először nem felelt. Látta, ahogy, ahova néz, szüntelen figyelve, de nem úgy, ahogy egy normális ember tenné. A rajz, az a temérdek idő, amit mások tanulmányozásával töltött, megtanította meglátni az apróságokat, ami egyedivé teszi az arcot, a mozdulatokat, a rezzenéseket, ahogy azt is, ahogy a másik a száját lesi, csak akkor nézve a szemébe, ha nem beszélt. Olvas, betűről betűre, szóról szóra. Ha nem rántja ki a lába alól a talajt, már hamarabb rájött volna, mert sosem volt ostoba. Épp ezzel húzta ki annyira a gyufát, nehezen lehetett félrevezetni vagy álltatni, mint egy gyereket.* - És ha én értelek, de te engem nem?-*Kérdezett vissza, téve egy lépést a másik felé. Azonban úgy tűnt, a fiú csak a végszót várta és el akar menni, ismét szinte meg se várva a válasz, de mielőtt elfuthatott volna, utánalépett és a csuklójára fogott, visszafordítva.* - Tudom, hogy fáj. De hagyod, hogy ez olyanná tegyen, mint akik bántottak?-*Nem engedte el, bár igazából nem tarthatta vissza, még az a tíz centi különbség is bőven elég lett volna a másiknak, hogy egyetlen mozdulattal kitépje magát a szorításából. Komoly volt, tekintetében, mozdulataiban, mert a fejében egy egészen új gondolat vert tanyát.* - Akarod még tudni? Hogy miért kell az álarc?-*Maga után vonta, az ablakhoz, egy pillanatra elengedve a kezét, hogy csomót kössön az elszakadt gumiszalagra. "Vedd fel", gesztikulálta, miközben nekilátott, hogy a magos zsákot oldja ki, belemarkolva, majd újra kitárta az ablak egyik szárnyát. Megfogta a másik kezét, tenyérrel felfele a párkányra helyezve, hogy teleszórja magokkal és közelébe is hintsen belőle.* - Várj és ne mozogj!-*Utasította, miközben a naplóját elvéve lecsúszott a fal tövébe, hogy őt ne lehessen látni- csak egészen halk kaparászást lehetett hallani, ahogy a ceruzája járt a papíron. Most volt pár perce összeszedni a gondolatait. Kisvártatva azonban hallotta az apró koppanást és jellegzetes tollsurrogást, ahogy valami landolt a párkányon, majd elrepült. Nem nézett fel- sem a madarat, sem a másik arcát nem láthatta, így csak magának mosolygott, egy pillanatra megállva az írásban.
Ha kérdezel, de nem vársz választ, ha csak belegyalogolsz azokba, akik sosem bántottak, nem fog enyhülni. Csak egy ördögi kör lesz, amiben bántasz és bántanak. Nekem az álarc nem azért kellett, mert más akartam lenni- azért volt rá szükségem, hogy önmagam lehessek. Kell, hogy ne az arcom váljon ilyenné. Mozdulatlanná, rideggé, érzéketlenné.
|
|
|
|
|
Széles Veronika
INAKTÍV
Gyakorló anyuka ^^Áron <3
RPG hsz: 69
Összes hsz: 1087
|
Ágocska <3 - Ágo. Tetszik. Furcsa, de azt hiszem nincs is Ágota nevű ismerősöm, így nincs viszonyítási alapom. Te vagy az első és egyetlen Ágom.
Mosolyog a lányra kedvesen. Olyan tipikusan aranyos arcú kislány, akivel csak kedves tud lenni az ember. Szereti az ilyen kedves arcú embereket. Nem is érti, hogy eddig miért nem ismerkedett annyira az iskolába, hiszen Mary is ilyen aranyos arcú, kedves és nagyon szeretnivaló ember. Mintha vonzaná magához a világos aurával rendelkező embereket. Persze kellett ehhez a nyitáshoz Áron is. Ő volt az első barátja, ő indította el az úton. Amikor a tanársegéde lett, ki kellett állnia az emberek elé, akik az órán vagy az óra után kérdeztek, amiből beszélgetés lett, és ebbe a beszélgetésbe annyira belejött, hogy most már nem is tud leállni.
- Levita? Akkor te nagyon okos vagy.
Látszik a pontversenyen is, és az iskolában is ez az első jelző, amivel illetik a levitásokat. Ez mondjuk kedvesebb jelző. Sokan a navinéseket például maradékként illetik, pedig nem azok. Szerinte a navinések kedvesek és jószívűek, csak vannak, akik nem értékelik ezt, ilyenek például azok, akik maradékként emlegetik őket.
- Fodor Ákos? A neve ismerős, de nem olvastam még tőle semmit. Rokonod talán?
Na nem mintha a Fodor vagy a Széles olyan ritka lenne, és csak azért, mert ő ténylegesen a házvezető-helyettese rokona, még nem jelenti azt, hogy csak mert azonos a vezetéknevük, attól máris rokonok lesznek. Persze ki tudja. Viszont most egy kicsit butácskának érzi magát a feltételezés miatt, de reméli, hogy a lány nem fogja kinevetni vagy hasonlók.
- Őt viszont ismerem!
Ezen újra fellelkesül. Szereti, ha van valami azonos azzal, akivel beszélget. Amikor Coelhoval megismerkedett, épp egy igen rossz időszaka volt az életének. Szőke volt, Franciaországban élt, ismeretlenek között és nagyon hiányolta Áront, akivel rossz viszonyban vált el a hülye érzelmi hullámzásai miatt. Mármint a sajátjai miatt, Áronnál csak kiváltotta ezeket. Ezen még most is csodálkozik, de így történt. Viszont az írások segítettek elgondolkozni. Segítettek tisztábban látni. Segítettek abban, hogy visszatérve az iskolába helyesen döntsön.
- Volt régebben a suliban mágikus irodalom óra. Biztos élvezted volna. Aztán a tanár elment valahova, nem is tudom mi lett vele. Pedig ígéretes volt a dolog szerintem.
Miközben beszél ujjaival a könyv fedelén játszik. Rossz szokása, de muszáj valamivel lefoglalnia az ujjait, így könnyebben tud figyelni a beszélgetőpartnerére.
- A regényeket szereted?
|
|
|
|
|
Széles Veronika
INAKTÍV
Gyakorló anyuka ^^Áron <3
RPG hsz: 69
Összes hsz: 1087
|
Mary - Ennek örülök, nem szeretnék ilyen fiatalon börtönbe kerülni azért, mert kicsinállak egy szendviccsel.
Miközben beszél, persze dolgozik is, ezt a képességet már az évek alatt ügyesen begyakorolta, így most már rutinszerűen mozog. A különbség csak annyi, hogy most többet kell dolgoznia.
- Nem baj, ha béna vagy. Szeretem a kihívásokat. Tudod, a probléma csak addig probléma, amíg nem kihívásként tekintesz rá. Utána átalakul, és a kihívás elindít bennünk valamit, ami azzal jár, hogy elkezdünk dolgozni a megoldásán. Szóval most szépen búcsút intünk a problémának, köszöntjük a kihívást és szépen elkezdjük a korcsolyaoktatásodat. Szerencsére ugyanakkora a lábunk, így menni fog a dolog.
Örül neki, hogy ezzel sem lesz probléma. Gyakorlásnak kiváló lesz a régi korija. Nincs vele semmi probléma, csak Adorján nem emlékezett rá, hogy van már korija, így karácsonyra vett neki. A másikat előtte csak néhányszor használta, ez meg mégiscsak Adorjántól van. Örül neki, hogy tényleg ízlik a lánynak a szendvics. Ez még jobb kedvre deríti. Örömmel adja ingyen a szendvicset, hiszen ő az, aki leteszteli a szendvicseit.
- A próféta szóljon belőled. Örülnék neki, ha őszintén jól érezné magát mellettem és, ha ez tényleg… hosszan tartana.
Ennél több kívánsága jelenleg nincs is. Szeretne boldog lenni, de csak úgy, ha Áron is az. Ezért ment el Franciaországba is, hogy Áron boldog legyen és összetört a szíve, amikor hazaküldte. Nem maga miatt, az másodlagos volt, inkább azért, hogy a férfi élete boldog legyen, de valahogy nem sült el jól a dolog, reméli, hogy azzal, hogy most vele van tényleg boldog.
- Végeztem mára. Gyorsan átöltözöm és jövök is. Két perc.
Sietve elindul hátra, amikor a vörös lány besétál, hogy megmossa a kezeit, kicsit kijavítsa a sminkjét, megfésülködjön, felhúzza a csizmáját, kabátját, sálját és sapkáját, kifelé menet pedig a kesztyűjét is.
- Na akkor irány hozzánk a korikért. Szia.
Int még a vörös lánynak, és Maryvel kisétál a cukrászdából.
|
|
|
|
|
Bianca Charlotte Shanes
INAKTÍV
(:
RPG hsz: 106
Összes hsz: 796
|
Yarista
Esik az eső. Ez akkora szívás, de nem? Szeretett volna kimenni, játszani. Ma a kastélyban van, mivel az anyukája a könyve miatt ment el Budanekeresdre, a tesójának egész nap órái vannak, így az apukája hozta fel magával. Olyan egy órája ül és rajzolgat. Egy közepesen hiperaktív tizenkét évesnek ez egy örökkévalóság, de megígérte, hogy itt marad. Elméletileg alig másfél óra múlva felbukkan Alexa, hogy elszórakoztassa ebédig. Tök jó, ebédelhet a diákokkal. Mivel nyakigláb típus, így nem nagyon lóg ki a diákok közül. Nem az anyjára ütött, az apja állítólag magas volt, ebben nem tud biztos lenni, mert csak egy képet látott róla.
~ Itt lehetnek képek…~
Mivel nincs itt senki felkel az asztaltól, melyen mintha bomba robbant volna. Alap járaton Alexáénál ül, mert az szembe van az ajtóval, de a ceruzák, kréták és lapok már a vele szemben helyet foglalt Felagund professzor asztalát is teljesen beterítették. Felkelve a polchoz sétál, ahol fiókok vannak, és amelyeken nevek hirdetik, hogy kihez tartoznak. Ismeri a korábbi Rellonos házvezetők neveit, így könnyű dolga van. Az első, ahol bizonyítékot keres Stockworth professzor fiókja. Élelmes kölyök révén könnyen ki tudja nyitni a fiókot, kicsit olyan, mint egy mini bűnöző. Itt csak néhány képet talál, meg se nézi őket, csak a mögötte lévő asztalra dobja. A következő Pitoné, melyet nem olyan könnyen nyit, mint az előzőt, de konkrétan csak porcicákat rejt.
- Mit is hittem…
Fejcsóválva csukja vissza és veszi sorba a következő lehetőséget, vagyis Jersey Endersont és az ő pakkját. Ez viszonylag gyorsan nyílik, nem is üres és vannak benne képek is, rengeteg régi kép, melyek a dátum szerint éppen ideálisak. Neki pontosan ilyenekre van szüksége.
- Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
Persze ezzel még nincs vége, minden képet kivesz, amit csak ott talál. Alexa pakkját ismeri, nem tenne képeket oda, ami nagyon helyes, azt azonban tudja, hogy a táskájában van egy külön tárca, amiben rengeteg kép van. A megszerzett képeket összeszedi, még van legalább egy órája. Van a teremnek egy nagyobb területe az ablak előtt, szembe az ajtóval. A földre kuporodva ide pakolja ki a képeket, amiket megszerzett, szépen egymás után, majd a tárcában lévő képek közül kiszedi azokat, melyeken olyanok vannak, akiket ismer és az ismeretlenekkel teli képeket szintén kiteszi, hogy keressen olyan embereket, akik mind a kettőn rajta vannak.
|
|
|
|
|
Bianca Charlotte Shanes
INAKTÍV
(:
RPG hsz: 106
Összes hsz: 796
|
Gergőcském <3 - Ezek szerint akkor még nekem is lesz jó pár köröm.
Persze nem szarkasztikusan mondja, tizenkét éves, nem éppen a szarkasztikusság a főerénye. Inkább úgy mondja, mint aki könnyedén beletörődik a sorsába. Nem szeretne leszerepelni a fiú előtt. Nem tudja miért, csak egyszerűen nem. Érdekes dolog a kémia, ezt megállapíthatjuk már ennyi idősen is.
- A hajad is tetszik.
Fene egye meg azt a nagy gyermeki őszinteséget. Nem is érti, hogy miért mond ki ennyi mindent. Nem rá vall, de most már így járt. Viszont tényleg senki, még ő maga sem tehet az ellen, hogy valaki iránt komolyabban érdeklődést mutasson. Sokak szerint amúgy is az első szerelem a legszebb és a legtisztább, így ezek után, ha ebből esetleg az lesz, akkor sem tiltakozik, ha ezen múlik a világ sorsa.
- Ezek szerint mindenképpen találkoznunk kell még. Nagyon érdekel a történeted. Cserébe elmondom én is az enyémet.
Már most várja a következő találkozásukat. Mesélős nap lesz, annyi szent. Mondjuk az ő meséjében még sok a rejtély, amiket szeretne majd az évek során felderíteni. Persze erről még senkinek sem szólt, de lehet, ideje lenne, ha szerezne egy bizalmast, aki segít neki felgöngyölíteni a szálakat.
- Borzalmas és kelletlen alak. Mármint a többiek szerint. Én nagyon szeretem őt. Bájitaltant tanít, eddig három tárgya is volt, de mostanra már csak egy maradt, lehet csak azért, mert anyukám sokat panaszkodott arra, hogy többet van az iskolába, mint otthon.
- Araczki Endre. Hm. Nem ismerős a neve, jó fiú lehet, szoktam tudni azoknak a nevét, akiket az apukám nem szeret…vagy csak nem tanulja a tárgyát.
Igen ez a másik opció és az is biztos, hogy az anyukája nem tanítja, vagy igen, de akkor megint az áll fent, hogy rendes ember. Igen, mindenképpen kell valaki, aki segít helyrehoz a fejében keletkező hatalmas zűrt, és ahogy elnézi a fiú éppen ideális lesz. Futás közben is igyekszik eldönteni, hogy ő-e a tökéletes személy. Csak egy módon döntheti el, méghozzá, hogy hirtelen lefékez és szembefordul a fiúval, majd váratlanul, amikor nem számít rá puszit nyom az arcára.
- Hm. Te vagy a megfelelő.
Ezt olyan természetességgel jelenti ki, mintha épp kérdezett volna valamit a fiú, pedig erről szó sincs. Reméli, a fiú nem veszi olyan rossz néven a dolgot.
- Én szerintem Rellonos leszek. Az igazi szüleim is Rellonosok voltak és apa mindig azt mondja, hogy olyan vagyok, mint az anyám. De nem vagyok gonosz, ő sem az, csak leleményes vagyok.
|
|
|
|
|
