Több órás eredménytelen és később igen kínos emlékként élő bolyongásomnak tehát vége, éhen halni már nem fogok a sötétben, mert megtaláltak, már csak az a baj, hogy nem épp egy barátságos mosollyal felkaroló, csupa kedvesség tanerő bukkant rám, vagy épp egy prefektus, aki bár nyilván jól lehordana, hogy Levitás létemre nem lehetek ilyen ostoba, de azért legalább szívesen segítene, nem, éppenséggel egyik sem tartozik a befutók közé. Persze nem veszik teljesen kedvem az előttem álló lány szavai sem, épp csak az örömteli nyakába ugrást mellőzöm, és letörlöm a mosolynak szánt vigyort a képemről.
Bólogatok csak, mikor visszakérdez, legalább tudom, hogy nem csak azért értettem a saját szavaim, mert a sajátjaim, és tudom, mit akartam mondani, hanem még sikerült is a tudtára adnom érthető magyar nyelven megmentőmnek, hogy kicsoda és micsoda vagyok. Abban persze már nem lehetek biztos, hogy el is hiszi nekem, mint ahogy kétkedő kérdései, és tekintete mutatják. Lerí róla, hogy előbb hinné el nekem, hogy én vagyok a Vasorrú Bába, mint egy okos és tehetséges Levitás. Vagy csak ő is szívat. Ami szintén sanszos. Nem ő lenne ma az első.
Rá is pillantok az emlegetett festményekre, azokra a megátalkodottakra, és még a gondolattól is elborzadok.
 - Hogy festmény? Nem, ugyan, dehogyis!
Hogy megerősítsem, hogy tényleg nem vagyok festmény, még jól be is vágom azt az aljast, amelyiket kétszer is sikerült megfejelnem az elmúlt percekben.
 - Szóba se állok velük soha többé! - jelentem ki morogva, és mint aztán rájövök, ezzel nem igazán bizonyítom, hogy nem vagyok festmény.
 - Nem mintha amúgy volna rá okom beszélgetni velük, elvégre semmi közöm a festményekhez, nem is láttam még ecsetet soha életemben, meg azokat a színes trutyikat se amik festékek - hadarom zavartan, majd hirtelen eszembe ötlik valami, amitől eláll a szavam.
Kerekre nyílt szemekkel nézek a lányra, aki itt cikiz engem azzal, hogy sötét vagyok, mint a folyosó, amin állok, és arra gondolok, hogy még mindig a Fejetlenség Folyosóján vagyok, ráadásul bevertem a fejem, kétszer is, tehát lehet, hogy..
 - TE vagy festmény, IGAZ?! Ne szivassatok már, légyszi! Csak meg akarom találni az ágyam!
Később tutira le fogom tagadni ezt az egészet, az biztos.
 - Hófehérke meg nem is huhog - teszem hozzá, mint nagy mesetudó okostojás.

Nikola

-Na, látod, megy ez. Egy kis gyakorlás és a járás is menni fog. - Most már kifejezetten élvezem a fura alak botladozásait és Hófehérke is úgy kimegy a fejemből, mint a mesében. Biztos vagyok benne, hogy Nikola egy festmény alak, csak valahogy kiszakadt a közegéből. Minden jel erre vall, csak miért állítja, hogy levitás, azt nem tudom. Vizsga kell ide, mielőtt bizonyítást nyerne az ellenkezője...a minek is?! Miközben a kérdésen agyalok ecseteli, hogy még sohasem fogott ecsetet a kezében és festéket sem tapizott még soha.
- Ez nem mentség a létedre, ugye belátod?- Vicces helyzet. Itt vitázok egy festményből ideszakadt alakkal a sötét folyosón, aki bizonygatja, hogy nem képregény, közben meg fogalma sincs a négy dimenziós világról. - Én vagyok rajzolat???!!- Hüledezek jókorát. -Neked elmentek otthonról. Itt minden apró porszem tudja, hogy ki vagyok, rólad ez nem mondható el.- Kezd dühíteni ez az alak. Vagy csak szívózik. Ha viszont az utóbbi, akkor folytatom a játékot. Nem kell a szomszédba mennem egy kis frocliért. Nézett is volna Juliska néni a szomszédunk, ha átmegyek hozzá ezzel az indokkal: Csókolom! Van egy kis froclija?!
Már teljesen hülye vagyok. De eszembe jut a mentő ötlet.
- Figyelj! Megtapogatlak, és te is megteheted, de csak óvatosan!- Emelem fel intőül a mutató ujjamat. Közelebb lépek és kezemmel megérintem a srác karját.
- Élő vagy, legalábbis nagyon jól álcázod.- Nevetem el magam.- Na, akkor gyere! Megmutatom a szobádat. Ja! És Hófehérke igenis huhog.- Bővítem ki mesés ismerete hiányosságait.

Képtelen helyzetemben, illetve.. miket is beszélek, túl sok is a kép a helyzetben, de minden esetre ebben az igen érdekes szituációban azt sem tudom mit vehetek komolyan, és mit hagyjak figyelmen kívül. Ez a a Hófehérke dolog például nagyon sántít. Mit akar ez a lány Hófehérkével, főleg egy huhogós fajtával? Vajon van egy ilyen kép, amin egy Hófehérke van és huhog? Remélem nem fogok találkozni vele, még csak az kéne!
De persze ugye most égetőbb problémám is van, méghozzá elhitetni egy festményéből kiugrott festménnyel aki engem festménynek nevez, hogy én nem vagyok festmény, de ő igen. Bár már ebben sem vagyok biztos. Tulajdonképpen közel állok hozzá, hogy abban se legyek biztos, hogy itt vagyok és nem Horvátországban álmodok, és majd csak holnap reggel, ha felkelek, megyek a Bagolykőre az első vonattal.
 - Szóval téged minden porszem ismer? Biztos azért, mert ritkán tisztogatják meg a keretedet! - vágok vissza, és körül is nézek, hogy vajon melyik képről ugrott le. Igazság szerint jobban belegondolva sohase hallottam még róla, hogy a festmények ilyet is tudnának.
 - Én nem vagyok olyan rég itt, hogy por lepjen be - fűzöm még hozzá. - A vonatom alig egy órája érkezett meg a faluba, és azt mondták, a ládám majd vár a gólyák lakhelyén, keressem csak meg. Ha ezt tudom, megkértem volna őket, hogy engem vigyenek föl, a ládám meg majd megkeres engem.
A következő pillanatban aztán közelebb lép, magyaráz valamit arról, hogy megtapogat, én meg próbálok nem megijedni, és aztán végre értelmet nyer az egész.
 - Jé, te is élő vagy - jelentem ki nagy meglepetten, ugyanakkor megkönnyebbülve, hogy mégse kell szólnom a gondnoknak, hogy renoválásra szorul ez a poros csajszi itt, de azért a biztonság kedvéért én is a karjához nyúlok, és finoman megbököm.
 - Szóval egyikünk se festmény. Miért nem szóltál? - teszem fel a tök logikus kérdést, de aztán nekiszegezem az újabbat. Illetve sorozatosan párat.
 - És hogy hívnak? És akkor ezek szerint Levitás vagy? Akkor mégse halok meg? Hol a torony? Ott laksz? Ja igen.. Levitás vagy? Ezt már kérdeztem? De hogy hívnak?
Közben elindulok utána, mellészegődve, reményeim szerint végre a Levita torony irányába.

kisOdett <3

Miközben öltözködtem, eszembe jutott, hogy Odett valószínűleg a századik felpróbált ruhájában jelenik majd meg. Mert hiába nem árultam el neki semmit a meglepiből, biztos voltam benne, hogy nem hisz abban: csak egy egyszerű hazakísérésről van szó. Tuti kiöltözik, és tuti egész nap ezzel vacakolt. Míg én a szekrényemben talált első inget, egy mellényt, meg egy passzoló nadrágot hoztam magammal ma. Jót mosolyogtam ezen, miközben egyre jobban izgultam, vahon tetszeni fog-e Odettnek a teaház; nem tartja-e elcsépeltnek, unalmasnak, esetleg túl nyálasnak? Nem stresszeltem azért túl magam. Nem olyan lánynak ismertem meg, akinek az ilyen dolgok ne nyernék el a tetszését. Ha meg valami nem tetszik neki, kap egy kis pizzát, és rendben lesz minden.
Öltözés után lerobogtam a lépcsőn, rápillantottam az órára - húha, mindjárt itt lesz. Megálltam, nem messze a bejárattól, és vártam, közben pedig szórakozottan a karkötőmmel játszottam, amit Odett-től kaptam karácsonyra. Fél szemmel az ajtót, fél szemmel az előkészített díszletet figyeltem.
Végül betoppant Odett, azzal a cuki és lelkes mosolyával, amit annyira szerettem. Viszonoztam a csókot, közben jó szorosan magamhoz öleltem, mintha csak ezer éve láttam volna utoljára.
- A Kisasszony sem panaszkodhat! Sőt, gyorsan el kell rejtenem, nehogy egy errejáró szemet vessen magára! - Nevettem el magam, miközben egyik karommal átkaroltam Odett derekát, és egy puszit nyomtam az arcára.
Határtalan örömmel töltött el a lány reakciója.
- Nem, ez a másik barátnőmnek készült, a te meglepid fent van az emeleten... - hm, azt hiszem ez egy elég bénára sikerült viccelődés volt, de sosem voltam túl jó a humor terén.
- Nem ám! - helyesbítettem gyorsan, még mielőtt megdobálna a magassarkúival.
- Miattad készült, persze. Tetszik, ugye? - pillantottam rá, ahogy beljebb vezettem a helyiségben. A teaházban a szokásos szerint kellemes füstölő-illat terjengett, és a gyertyák nagyon dobtak a hangulaton - ezt így gondolatban még egyszer megállapítottam magamnak.
Hellyel kínáltam Odettet, majd mikor leült, én is ugyanígy tettem. Nem szembe vele, hanem mellette, hogy a közelében lehessek.
- Na, és ez hányadik ruha, amit felvettél, mielőtt idejöttél? - nem, nem bírtam megállni, hogy ne húzzam ezzel egy kicsit. Remélem, jól burcizik emiatt, mert olyankor nagyom aranyos!

→ Minwoo.


.

Nikola

Összegzem a probléma mibenlétét. Elindultam megkeresni Hófehérkét, aztán találtam egy papírcsávót, aki teszi itt az agyát, hogy levitás, aztán meg engem gyanúsít meg azzal, hogy én is vászonról szabadultam. Ha ezt gondolja, akkor őt meg egyenesen a diliházból hozta a hathuszas.
- Igen, ritkán tisztogatják a keretemet, de te meg túlléped mindjárt a beszólásaiddal! - Vágok vissza. Hiába cudar érzés, ha akasztják a hóhért.
- A legnagyobb szemetet a látszat szerint itt hagyták, egy papír galacsin, akit még összegyűrni is elfelejtettek. - Én is elfelejtkezem kicsit magamról, úgy elkap a harctéri ideg, mint háborús kancát a repesz, de földbe nem fog döngölni egy festett vászon.
- Majd a por helyett én leplek be mindjárt. Hogy kinyílt a csipád, az előbb még kettőig se tudtál számolni, most meg meglepsz itt mindenfélével.- Indulatom fortyog és ha én egyszer felhúzom magam, akkor el kell ütnöm a delet és hogy azt hol találom, arra nincs szabályzat.Aztán a fizikai érzékszerv próbálja jó ötletnek bizonyul, tapintásom meleg bőrt érzékel, vagyis nem papír.
Nem a szerencse gyermeke Nikola, az már biztos. Eltévelyedik itt a déli szárnyon, holott a keletibe kellett volna megérkeznie. Lehet, hogy csak eltévesztette az érkezési oldalt az indulásival?  A csomagjai a kastély másik felében landoltak, ő meg itt egyedül, fejelgeti sorban a festményeket, addig-addig, hogy már nem csak az eget nézi nagybőgőnek, hanem engem is képregénynek. Igaz, regényesebb vagyok, mint a Háború és Béke, több háborúval és kevesebb békével és vadabb is, mint az Öreg néne őzikéje, de ez is Fortuna asszony számlájára írandó, majd nála reklamáljon. Minden esetre én megmentem és ebbe többen belebetegedtek már. Elhalálozás még nem volt, de ideje azt is elkezdeni.
Lehiggadva belekarolok, nehogy megint eltévedjen, és elindulok vele a Levita ház irányába.
- Egyébként az igaz, hogy az erdőben lakunk, azért nem találtad a szobádat. A gólyák egyenes a fa tetején alszanak. Mohát majd gyűjts magadnak lefekvés előtt.- Adom az utasításokat és várom a hatást. Igyekszem én komoly arcot arcot vágni, de egy idő után nem biztos, hogy sikerül. Ekkora baromságot kitalálni!
- Niki vagyok. Hegyi Nikoletta. Sok szépet és jót hallhatsz rólam, ha nyitva tartod a kicsi füled.-Kart-karba öltve botorkálunk a hideg folyosón, a festmények meg pusmogjanak, amit akarnak. Majd benne lesz az Edictumban ez is.
-Igen, levitás vagyok, úgyhogy a legjobb emberbe botlottál bele. Most már nem halsz éhen. És téged hogy hívnak? Mi a teljes neved? És honnan jöttél? -

Molly

Molly igazán aranyos lány volt. Jó volt hallgatni. Örülök, hogy bejöttem ide, és leültem hozzá. Arra a kérdésemre, hogy miért 16 éves, igencsak hamar megkaptam a választ, pedig még csak fel sem tettem. De nem baj.
- Ó, őszinte részvétem. Isten nyugosztalja! - mondtam a lánynak. Szegény. Biztos rémes érzés lehetett.  Aztán én is elmosolyodtam, mikor felnevetett. Tovább hallgattam Mollyt. Nagyon szép, és még is szomorú a története. De az biztosan megkönnyítette a helyzetét, hogy van egy ikertestvére.
- Hogyhogy most nincs itt a testvéred? - érdeklődtem. Mondjuk így is biztos mindig sülve-főve együtt vannak, biztos el-el kell szakadniuk néha...
- És miket tanultál? - folytattam az érdeklődést. Majd én is válaszoltam a kérdésére.
- Hát... - kezdek bele. - Sok mindent... Rajzolok, mert imádok rajzolni, vagy lejövök ide a faluba. Meg a Navinés kastélyszárnyban szoktam föl-le járkálni... Tudod, ismerkedni a helyzettel, szokni a területet. Igazából ennyi... Ha végre kiképeznek, akkor kviddicsezni is fogok. Na és te? - teszi fel a sokadik kérdését. Szeret érdeklődni az emberek felől. Főleg azok felől, akiket kedvel. És ezt a lányt megkedvelte. Nagyon kedves, és aranyos volt, mint azt már sokszor megállapította magában. És erre itt is egy jót, a vajsöréből...

Úgy látszik megmentőm nem viseli túl jól, ha visszaütnek a szavai, és a végén még az orrát is felhúzza itt nekem, ilyen kis porszem dolgokon. Persze isten ments, hogy megbántsam, és a végén még itt hagyjon, ahol talált, kétségek és festmények közt, akikhez képest még elragadóan kedves is volt. Legalább nem vágott kupán. Még.
Szóval kicsit összehúzom magam, mutatva, mennyire szörnyen szégyellem magam és hogy sajnálom, és még mondok is valami effélét, kifejezvén, mennyire bánt, hogy megbántottam, és sose akartam az érzéseibe taposni, és hogy milyen hálás vagyok, amiért megtalált, tehát:
 - Jó, bocs.
Módfelett érzékletes, és szívfacsaró bocsánatkérésem nyilván nagyon meghathatja. Igyekszem rém bűnbánónak tűnni, legalább addig, amíg a biztonságba nem vezet, és türelmesen hallgatom további csipkelődéseit. A belepős résznél viszont kicsit értetlenkedek egy sort.
 - Belepsz? Rám akarsz mászni? - kérdezem meglepetten. - A szomszéd néni mondta, hogy készüljek fel, mert egy csomó lány fog leteperni itt, de nem értettem mire céloz.
Már csak azért sem, mert a lánya felbukkant és "anyuka, ne szédítse már azt a kölyköt" felkiáltás mellett gyorsan eltüntette a közelemből.
De visszakanyarodva a folyosóra, illetve lassan onnan kikanyarodva remélhetőleg, miután megvolt a nagy próba, és egyikünk sem bizonyult mázolmánynak, megmentőm, Pórlány - mert most ez lesz a hősneve - belém karol, hogy jól odavezessen, ahova négy órával ezelőtt indultam. Sötét van, így minden esélyem megvan rá, hogy legközelebb biztosan megint kelljen az útbaigazítás, mert semmi megjegyezhető pontot, jól felismerhető szakaszt nem látok, és abban sem vagyok biztos, hogy a folyosók ragaszkodnak a most látott helyzetükhöz.
Közben ecsetelésre kerül, hogy valóban erdőlakó nép a Levitáé, aminek nem örülök, mert nem szeretem, ha rám másznak a hangyák.
 - A tetején?! - hüledezek elképedve. - De.. de.. én..
Végül leteszek róla, hogy bevalljam, nem igazán rajongok a nagy magasságokért, és hőn remélem, hogy úgyis olyan sötét lesz, hogy nem látom mekkorát fogok esni reggelre.
 - És nekem kell gyűjtenem mohát? Dehát.. mi van, ha már elfogyott? Az összes gólya biztos már rég ott van, és már rég összegyűjtötte mindet, és nekem már nem..
Hirtelen elfog az érzés, hogy már megint palira vettek. Pedig egy Palit se ismerek.
 - Szóval tényleg ismernek téged a porok - jegyzem meg, mikor azt ecseteli, mennyi sok szépet fogok róla hallani, és örülök, hogy megtudom végre a nevét (bár nekem most már úgyis Porlány marad). - Örülök, hogy beléphettem az ismeretségi körödbe - mondom még őszintén, ahogy végre kitalálunk a sötétségből.
 - A nevem Nikola Višnjić. Horvát név - teszem hozzá megelőzvén bármilyen kérdést. - Apám révén. Itt, Magyarországon ismerkedett meg anyámmal, és hát aztán én vagyok a bizonyítéka, hogy jóban is lettek. És rólad mi tudható még?
Közben megérkezünk, legalábbis nagyon úgy fest, mintha.

  

  Felvettem a környezetem zajait így már csukott szemmel is ment a futás. Hirtelen valami elhallgatott és megzavart. Felpattantak a szemeim, körbenéztem és észrevettem, hogy a srác abbahagyta a futást.  Lassan én is kezdtem elfáradni, de csak futottam tovább, még az se zavart meg, hogy a fiú felém vette az irányt. Csak mikor odaért, és megszólított álltam le.
  -Szia! Hát ez közelebb volt. Na meg nem szerettelek volna zavarni.-mosolygok rá.
Leszálltam a gépről, felemeltem a táskám és kivettem belőle a törülközőmet és megtöröltem először az arcom, majd a nyakam. A nyakamra helyeztem én is a törülközőt, majd elővettem az üvegem és ittam belőle pár kortyot, majd visszadobtam a táskámba.
  -Háát..-húztam el a szám szélét.-.. Benne vagyok, de szólok nem nagyon tudok kosarazni, sőt.. Szóval ha megtanítasz, akkor mehet.- nevettem rá, azzal a tipikus Jess nevetéssel.
Felkaptam a táskám a vállamra, megfogtam a srác kezét és elindultam a kosárpálya felé. Ledobtam az egyik sarkába a táskám rádobtam a törülközőmet majd a szememmel kikutattam a kosárlabdát.
Kerek, narancssárga.
Igen az lesz az. Odafutottam, felemeltem, párszor pattogtattam, de kicsit nagyon bénán, majd visszasétáltam a sráchoz. Egyik kezembe a labdát tartottam, a másikat csípőre tettem, félrebillentett fejjel mosolyogtam rá.
  -Na? Kezdhetjük tőlem.. Megtanítasz dobni?-vigyorogtam.
Felé dobtam a labdát és csak reménykedtem, hogy jó a reflexe és kikapja. Léptem felé még egy párat, hogy elé kerüljek.

Mary

-Köszönöm! -Mosolyodtam el kicsit, amikor a részvétét fejezte ki.
- Az ikertesóm, Austin elájult a nevelőnőnk temetésén, és ezért elvitték a kórházba. Amikor már úgy nézett ki, hogy jól van és hazajöhet, akkor pedig összeesett, és azóta kómában van. Nem tudják még, hogy miért, de mindent megtesznek érte. -A monológ végére egy kicsit könnyes lett a szemem, ezért gyorsan elfordultam, és letöröltem, hogy ne lássa. Ilyen hatással vagyok az emberekre? Mindenkivel, akit szerettem történik valami rossz. De remélem, hogy Austin felépül. Nem tudom mi lenne velem nélküle. Markomba temettem a csuklómon lévő karkötő Eiffel tornyot ábrázoló medálját. Ezt tőle kaptam, mert tudta, hogy minden álmom elmenni Franciaországba. Megígérte, hogy egyszer el fog vinni, bármi áron. De erről is lemondanék, csak gyógyuljon meg. Ha nem is jöhet vissza ide, akkor is legyen egészséges.
Ezek után mosolyt erőltettem az arcomra. Hiányzik bátyus, de meg kell tanulnom, hogy nem lehet mindig velem. Ilyenkor arra gondolok, hogy valahol, valakivel boldog. És ez engem is jobb kedvre derít.
- Megtanultam 6 nyelven, a jelbeszédet, táncolni és gitározni. Táncolni Austin tanított, neki nagyon jó a mozgása. -Mosolyodtam el. Felidéztem magamban az első "táncóráinkat". Sokat nevettünk, mert mindig bénáztam. De az évek alatt sikerült megtanulnom pár táncot.
A válaszom után ő válaszolt hosszabban az én kérdésemre.
- De jó! Kviddicsezel? Én is! Most már csak csere őrző vagyok, mert sok meccsre nem tudtam elmenni, de elég sokáig rendes őrző voltam. Te milyen poszton játszol? -Kérdeztem mosolyogva. Még valami, ami közös bennünk.
- Én futni szoktam a faluban, vagy valahol... Szinte bárhol. Csak néha kicsit hiperaktív vagyok, és olyankor le kell vezetnem valahogy a fölösleges energiákat. Amúgy meg nyelvet tanulok, minél többet, meg gitározgatok. És a suli színjátszócsoportjában is benne vagyok.

Nikola

A hős megmentő szerepköre még új nekem, de tetszik. A bátor és rettenthetetlen Hegyi Troll...izé, Nikoletta kisasszony belovagol fényes szőrű fekete lován a festmények világába, kiragadja onnan az ott raboskodó legfiatalabb királyfit, kit bizonyosan a gonosz festőecsetek legsörétebb kényura elrabolt és bezárta őt a két kiterjedésbe. Én pedig mit sem sejtve a fiú magas származásáról, kiemelem abból a tértelen világból és megajándékozom egy egész dimenzióval. Hol találhatni az enyémnél nemesebb szívet és lelket, aki csak úgy osztogatja ezt a határtalan kegyet, hogy szó szerint a határait tágítom ki a srácnak. De ő még a hála legkisebb jelét sem mutatja. Hiába hol van manapság az önzetlenség és a szeretet? Valószínűleg mind nálam, hogy senki másnak már nem maradt. Ám a dimenziók úrnője, mármint én, kegyes vagyok és megbocsátok a tudatlanoknak és kegyesen nyújtom feléjük megmentő kezem, miután meggyőződtek ezek a kezek arról, hogy a varázslat megtört és ismét élvezhetjük mindketten, mindhárom kiterjedést.
- Szóra sem érdemes a bocsánatkérés, mármint részemről. Neked van még mit teperned a kegyeimért. Már az is épp elég, hogy megmentettelek a fejetlenségtől, cserébe majd valami másodat kérem el.- Kacagok gonoszul, egy kicsit kiesve a hős szerepből, hiába, mondom,hogy új nekem még, na. Afelől meg ötletem sincs, hogy mit kérhetnék cserébe, mert ugye a kezét nem lehet, felcserélődnének ezáltal a szerepek.
Szíven ütnek az élcelődései, miáltal azt csak nekem szabad és a hős én vagyok. Mit képzel ez?!
- Úgy értem, ahogy értem. Ne gondold, hogy mindjárt itt és most örök hűséget fogadok neked, arra várj még néhány percet vagy évet.  - Eresztek meg egy újabb ördögi kacajt és felkarolom a szerencsétlen királyfit, hogy hálószobájába vezessem, még jóéjtpuszit is nyomok az orrára, aztán ott hagyom abban a sivár tömlöcszerű gólyalakban. Ha jobban belegondolok, kellemesebb lenne itt a folyosó kövén, mint ott. Vannak élményeim arról a helyről, számoltam a perceket, hogy mikor szabadulok. Nem embernek való hely az. Hallgatom, ahogy a fán alvás alternatíváját kibontogatja, miközben nem is sejti, hogy azzal is jobban járna, mint a gólyák szobájával, de ráér még megtudni. Én minden esetre, elvonulok extrán berendezett hajlékomba és puha nyoszolyámon álomba merülök, egy pillanatig sem gondolva azzal, hogy ő mennyit forgolódik majd vaságyán, minden mozdulatára ügyelve, nehogy a rugós matrac nyikorgása megzavarja  többieket, akik hasonlóan sínylődnek a másik öt ágyon és szintén, lélegzet visszafojtva számolják a plafonon szétmázolt vérszívó szúnyogok nyárról ott maradt nyomait. Áhh, ha sejtenéd, akkor most inkább a fát választanád. Nevetésem elárul, rájön, hogy szívatom, pedig nem állunk túl messze az igazságtól, mint ahogy a hálókörlettől sem. A teljes nevére is fény derül, és a folyosóra is. Kiérünk végre egy világosabb részbe.
-Addig örülj, míg nem látsz.- Mondom kedvetlenül. Hamarosan véget ér az izgalmas kaland. Nem találkoztunk sárkányokkal, sem veszélyes démonokkal, hacsak magamat nem számolom.
- Végül is mindentől megvédtelek, magamtól nem tudtalak. Ott arra, az a fiú gólyák lakhelye, remélem nem tévedtem nagyot, mármint ami a nemed illeti.- Szúrok még egy utolsót, mert hát ki tudja, mikor hoz össze vele a sors, addig is legyen mit beosztania magának belőlem.
- Aztán, ha az egyhangúság és a monotónia nagyon rád telepedne, ne kiabálj nagyon, nincs remény a menekvésre. Visszaimádkozod te még azt a folyosót. Ám, ha szépen megkérsz, akkor máskor is megmentlek, ha bajba jutsz.- Megcsillogtatom előtte a reményt és a velem való találkozás szappanbuborékos netovábbját és szívem szerint lelépnék, és ha nem tart vissza meg is teszem. Magamról mesélni nem szeretek, ezért ezt a kérését el is engedem a fülem mellett. Rajta áll, hogy hogy dönt. Megy vagy marasztal.

---

 Ma rengeteg dolgom volt. Összepakoltam a szobámba, hisz hamarosan költözünk, majd le kellett rohanjak a faluba. Először benéztem a Boltba, hogy kell-e valakinek segítség, majd mivel Janey volt bent és biztosított arról, hogy elmehetek rohantam a házhoz. Kiadtam néhány parancsot a tervvel kapcsolatban, majd körbenéztem. Tökéletes lesz. Sajnos Kath nem nagyon tud ezzel foglalkozni..khm.. technikai problémák miatt, és este nem dolgoztathatjuk a népet. Így rám hárul ez a feladat, de szívesen csinálom.
Aztán kellett néhány dolgot még vásárolnom, magamnak meg Nokedlinek. De nem tértem vissza egyből a kastélyba, inkább sétálni indultam.
  Olyan fura lesz leköltözni ide. Elszakadni a kastélytól, mindennap feljárni oda órákra, esetleg másokkal találkozni. Fura, de jó lesz, én bízom benne.
Szinte vakon közlekedtem a gondolataimba merülve, és észre se vettem, hogy beértem a temetőbe. Itt még sose jártam.. Libabőrös lettem, ahogy egy szélfuvallat megérintett és mikor jobban körbenéztem, kezdtem észrevenni, hogy sötétedik.
  A sírfeliratokat kezdtem el böngészni de egyre közelebb kellett hajoljak mert egyre csak sötétedett. Hirtelen valami zörgésre lettem figyelmes, felkaptam a fejem, hogy honnan jön a zaj, de nem láttam semmit és senkit. Tudtam, hogy nem biztonságos, hisz van itt minden.. vámpír, vérfarkas, rellonos..
  Nem jutottam tovább a gondolkodásban mert valami hangos csaholással ledöntött és rám mászott.  Mire kettőt pislogtam már a földön csücsültem és egy hatalmas, de gyönyörű kutya terpeszkedett rajtam.
  -Te meg, hogy kerülsz ide?-nevetek- Nem szeretnél leszállni rólam?-kérdem, de ő tovább ül rajtam diadalittasan.
Remek.

Ruha.

Damian

*Bűbájtan könyvemet szorongatom, de nem nagyon tudok belőle semmit felfogni. Nem a tantárggyal van a gond, csak éppen nincs sok kedvem a tanuláshoz. Pedig direkt ezért hagytam ott a szobámat, hogy találjak egy nyugodt helyet, ahol tanulhatok. Lehet, hogy rosszat választottam.  Az iskola kaputól nem messze ültem le az egyik oszlop mellé. A hátamat nekitámasztottam és úgy próbáltam a fejembe erőszakolni az anyagot.  Egy dologra nem gondoltam, hogy a kaput használhatják is. Így minden ajtónyitásnál oda tévedt a szemem.
Eltűnődtem azon, hogy akik csak úgy járkáltak ki be, azok megbuktak azért nem kell tanulniuk, vagy csak simán zsenik.  Volt olyan is, aki kiment egy szál pólóban, de aztán fél perc múlva már jött is vissza kéken. Na, ők lehettek azok, akik bukásra állnak. Nem nagyon lehetett észrevenni engem, de én ennek örültem.
Már csak az ajtóra figyelek, mikor megjelenik egy srác jó sok bőrönddel. Egy kicsit el kell gondolkoznom, hogy milyen hónap van, hogy csak most érkezett meg. Furcsa az év végén betoppanni, de az ő dolga.*
-    Sanyi!* Mondom halkan, hogy ne hallja meg, mert ez nem rá tartozna.  Ezt a nevet még apukám találta ki, mikor Angliába mentünk. Csak nyolc éves voltam és sokat beszéltem.  A rabszolgaság miatt sok néger ember élt ott kint. Apa azt akarta, hogy ne a nigga meg a néger szókat használjam, mert azok nem túl szép kifejezések, így lett a Sanyi.  Semmi bajom az afrikaiakkal, hogy is lehetne, hiszen én meg sárga vagyok. Csak nyolc éves voltam és akkor nagyon megtetszett az a név és az óta így hívom őket.
Szegény elveszettnek tűnt, de nem volt erő segíteni neki, hanem inkább egy jó üdvözlést találtam ki. Nem vagyok én rossz szándékú, de jó szórakozni.  Becsukom a könyvemet és lassan felállok. Magamra erőltetek egy mosolyt és elindulok felé. Megállok előtte és megfogom a vállát.*
-    Szia szívem, már vártalak. Hmm nyami, frissss hús!* Elhúzom az s betűt a frissben, majd rákacsintok egyet. Van homosexuális barátom, az nem viselkedik így, de jó nézni a döbbent arcokat.*  

A nyugalmas jelzőre hümmögött valamit- az igaz, hogy amióta nem kellett naponta hazamennie, sokkal jobban érezte magát, azonban annál inkább görcsölt, amikor arra gondolt, hogy egyszer fel kell szállnia a vonatra. Csodával határos módon a karácsonyi szünetet itt tölthette, mert mindenki talált elfoglaltságot magának, úgyhogy nem hiányolták- az anyjáék síelni mentek, az apja pedig már megint látástól vakulásig dolgozott. Talán jobb is volt így, senki sem vágta a fejéhez vagy éreztette vele némán, hogy nem kívánatos vendég a háznál, aki csak az ételt pusztítja és elszívja a levegőt, de a nagymama idén teljesen egyedül fog ünnepelni. Mielőtt ide utazott, megtanította ugyan valamennyire bánni a baglyokkal, így nem voltak teljesen elvágva egymástól -sőt, a nagyi kifejezetten élvezte, hogy pennával írt, klasszikus leveleket kap. Mégis ott percegett benne valami kicsi, rossz érzés, amolyan bűntudat-forma kis féreg.
- Nem elromlott. Csak öreg meg kopott.-*Bár nem érezte magát különösebben otthonosan a mágia világában, azért bőven volt annyi sütnivalója, hogy az alapvető varázslatokkal tisztában legyen. Nem igazán lehetett volna megsérteni azzal sem, ha egyenest azt vágják a fejéhez, hogy hogy lehet ennyire béna, mert tény, nem bánt jól a pálcával, de nem is igazán motiválta semmi, hogy gőzerővel álljon neki átkozódni, csak hogy megmutassa, tudja, melyik végét is kell megfogni.
Lyra előbb meglehetősen kemény, talán kicsit ellenséges tekintettel állta a pillantását, aztán lassan másfelé kalandozott és a vonásai, ha hangyányit is, felengedtek. Ahogy a lány is rájött erre, úgy vonult hirtelen vissza, az egy kilazult téglát helyére gyorsan visszatuszkolva.*
- Nem szereted, ha látnak.-*Halkan jegyezte meg, talán mert ismerte az érzést, és a látásra, mint a nézés ellentettjére gondolt. Sokan hordtak álarcot, félelemből, elővigyázatosságból, kétszínűségből, és bár nem tudhatta biztosan, Lyránál az előbbi sírás és elbújás leginkább az elsőre utalt. A rajzos dologra biccentett- tulajdonképpen most is lettek volna skiccek, amiket megmutathat, az ölében lapuló naplóba is firkált, ha írás közben elkalandoztak a gondolatai, de jobb szerette a szebbeket mutatni. Ezek csak pókhálós, maszatos vonalkupacok voltak a szemében. Azonban az átmenet nélküli invitálás meglepte, kicsit el is bizonytalanította, fejét felemelve egy darabig maga elé nézett.*
- Még sose ittam.-*Ismerte be, mert édességet ritkán kapott, a nagymama meg inkább sütött, nagy gonddal díszítve mesterien készített tortáit és süteményeit. Alapból, ha választania kellett, inkább valami gyümölcsöset vagy krémeset kívánt, semmint tömény édeset, de egy csomó dologról fogalma sem volt, hisz nem is kóstolta. A könyv sarkát piszkálta, leginkább valami löketre várva- vagy arra, hogy a lány mozduljon, vagy, hogy mondjon valamit.

→ Minwoo.

Pöttöm

- A mókus! - Farkas felvihogott az emlékre. - Nem az volt az évszázad ötlete, Pöttöm.
- Hm... Azóta sem tudjuk, finomak-e a mókusok.
Persze most már felnőttek, és valahol az évek során összeszedtek valamiféle nézetet arról, hogy nem esznek kedves mezei/utcai/erdei állatokat még akkor sem, ha történetesen nagyon nagyon aranyosak. Farkas eme világszemléletéhez nagyban hozzájárult az is, hogy a fóliázott csirke a hűtőben könnyebb préda, mint egy életerős, villámgyors macska a háztetőn. Ha apa egyik ismerőse hoz egy fél szarvast a családnak pörköltfőzés apropójából, az persze más. Kedves erdei állat kockákra darabolva sok szafttal és nokedlivel anya keze alól maradhat.
- Lekó - vett ki egy üveget a hűtőből öccse kérésére Farkas. - És majonéz - toldotta meg a pakkot még egy tubussal is hirtelen ötlettől vezérelve.
A zsemlék hamar meglettek, és az ikrek az asztalnál állva nekiállhattak a szendivcsgyártásnak. Mire a harmadik elkészült, az elsőnek a fele már eltűnt a szájukban.
Eddigi itt tartózkodásuk fénypontját Félix egy kényes probléma felvetésével árnyékolta be. Bátyja még rágott kettőt, addig volt ideje kitalálni, hogy is lesz ez a továbbiakban a manókkal. Lehalkította a hangját, mert nem akart tiszteletlen lenni a konyhában sertepertélőkkel, akik amúgy nem igazán méltatták őket figyelemre.
- Holnap ebédig még utánajárhatunk a manódolgoztatás körülményeinek. Ne ítéljünk előre. Úgyis le kell jelentkeznünk a tanulókörök vezetőjénél, vagy nem tudom kinél, gondolom, hogy egyben megérkeztünk.
A problémát ezzel Farkas félrerúgdalta holnapig, és magában büszkén megállapította, hogy anyjuk is helyeselné, hogy egyrészt kiáll a rabszolgamunka ellen, másrészt jól körüljárja a problémát, mielőtt elhamarkodottan döntene.
A desszertként számon tartott utolsó lekós szendvicsük fele még meg volt, mikor Farkas az egyik polcon talált málnaszörpös üvegből jó édes italt készített maguknak két műanyag bögrébe útravaló gyanánt a kaja mellé.
- Na most kellene morzsát szórni, hogy ide visszataláljunk - jegyezte még meg öccsének, miközben elhagyták a konyhát.
Ha szemetelni nem is szemeteltek végül, azért próbálták megjegyezni a kanyarokat és jellegzetes tereptárgyakat, hogy mindig visszatalálhassanak erre a helyre.

Nagyon jól esett amikor Csongi jó szorosan megölelt. Erre lenne nekem szükségem minden nap, minden percében. Tudom, hogy nem lehet, meg egy idő után nagyon sok lenne, de mégis olyan jó belegondolni. A kapcsolatokat képes elrontani az, ha a két fél folyton együtt van. Megunhatják egymást, és nem lesz akkora öröm, amikor találkoznak. Így, hogy hetente csak párszor látjuk egymást, akkor is csak pár órára, nos el sem lehet képzelni, hogy így mennyire várom, hogy újra láthassam.
A dicséretemre Csongi is egy bókkal reagál, ami nagyon jól esik. Felnevetek, amikor közli, hogy el kell rejtenie, nehogy valaki másnak is megtetszek. Annyira aranyos, hogy mindjárt megzabálom. Átkarolja a derekam, és én is így teszek, valamint a pusziját én is egy puszival viszonozom.
Teljesen leesik az állam a helyiség láttán, és ezt meg is jegyzem neki. Azonban erre egy érdekes választ kapok. Durcás arccal nézek rá, szemeim összeszűkülnek. Természetesen csak megjátszott az egész, tudom, hogy nekem csinálta, és nincs másik lány a képben. Vagyis inkább remélem, hogy nincs. Még pontosabban: ajánlom neki, hogy ne legyen, különben elbúcsúzhat a férfiasságától.
-Kac-kac... Nagyon poénos ma valaki! -
Ezt még hozzáteszem durcásan, de nem tudok sokáig így nézni rá. Újra elmosolyodom, majd egy újabb puszit adok neki. Lehet kicsit sok lesz?! Ajaj.
A kérdésére, hogy tetszik e, odettos sok wattos mosolyt küldök felé, majd átkarolom a nyakát, és egy nagy cuppanós puszit adok neki a szájára, végül közlöm vele a közlendőt.
- Nagyon! ... Köszönöm! -
Amikor Csongi hellyel kínált, akkor leülök, majd Csongi is helyt foglal mellettem. Amint mindketten lehelyezkedünk Csongi keze után nyúlok, és összefonom ujjainkat. Sajna nem bírok magammal és egy újabb puszit adok neki a szájára, amit ha nem ellenez akkor átváltok csókká.
Egy újabb vicces kérdés érkezik irányomban, amin kissé felkacagok.
- Csak ezt! Előre megálmodtam, hogy miben akarok jönni. Nem izgultam túl a randinkat. -
Ejjejj Odett, nem szép dolog hazudni! Nem is tudok hazudni. Ha ügyes Csongi akkor észreveszi a jeleket. De csak az izgulásban hazudtam, a ruhában nem!
- Te nem kérdezem meg, hogy hányat próbáltál fel. Gondolom ezt az egyet, mint ahogy én is. Na és amúgy mit terveztél mára?! -
Kíváncsi tekintettel nézek rá, és izgatottan várom a választ.

Beth (bocs, de ha kiírom a teljes neved, nem marad hely a reagnak... )

Itt vagyok egy pár napja, és a nyelvtudásom jelentős növekedésnek indult. Nem azt mondom, hogy már perfekt beszélek magyarul, de legalább a legcikibb helyzetekből meg tudom magam menteni, félreértések elkerülésével. A legtöbb, amit tettem az az volt, hogy megemeltem a szemöldököm. Ugye, mennyi karizma (vagy Kar Izma) és szó tudás kell ehhez? Szinte alig hiszem el. És nem kell bocsánatot kérnem. Vajon ezért kerültem a ,,gonosz" Rellonba? Megmosolygom az emléket a kis szeleburdi papagájjal kapcsolatban, és folytatom az utamat.
Kivételesen, az estére való tekintettel, hosszú ujjú, ám vékony felső van rajtam, valami harakiri betűkkel, amit nem tudtam kiolvasni. Zsebre vágott kézzel bandukolok Nanuq után, aki a szabadságtól mámorosan futkároz fel-alá, elvére egy diákokkal teli kastélyban nem engedhetem csak úgy szabadjára, még úgy sem, hogy első hívásra a lábamnál kushad, mert mindenki szívszélhűdéssel kerülne gyengélkedőre. Csak időnként látom felvillanni a nagy szőrmókot, és arra felé indulok, így teljesen csak a tájra tudok összpontosítani, és nem gondolni semmire. Nagy meglepetés? Ugyan, az emberek 99%-a azt hiszi, hogy sosem gondolkozok. Nem csodálom.
Ilyen későn már nem jár kint senki, legalábbis gondoltam én, amíg Nanuq üdvözült csaholással nem adta tudtomra, hogy zsákmányt talált. Ráérős léptekkel mászok hát a temető felé, elvégre ki is lenne oly bátor, hogy ilyen helyen mászkáljon késő éjjel, nemde? A fene gondolta, hogy egy diák lesz az. Ezért pislogok párat meglepetten. Azt hiszem a megszeppent lány a nagy dögöm alatt túl hamar könnyebbült meg. Rellonos, több mint két méter, és nem feltétlenül könnyebb megkerülni mint átugorni... Na meg a kutya. Jobb kezemmel a combomra csapok, mire a nagy malamut felpattan és a lábam körül körözve várja a jutalomként szolgáló paskolást. Ami nem marad el.
-Hello. - szólalok meg halkan. - Bocsi a Nanuq. Öhm... Nanuq a kutya.
Akcentusom nem kopott még le, szóval hallani még, hogy külföldi vagyok, szóhasználatom kezdetleges és primitív, bár kommunikációra tökéletes. Azt hiszem megteszi. Egyelőre. Kezem nyújtom a kis alak felé a földön, hogy felsegítsem, ha már ,,miattam" tanyolt el.

Veronika

- Nem, tudtommal semmire sem vagyok allergiás. - legyintett. - Engem nem lehet olyan könnyen kicsinálni... - ez után Veronika beszélt, ami bevallottan, tettszett Marynek.
- Hmm. Rendben! De szólok, hogy biztos nagyon béna leszek... Hányas a lábam? Na, ezt így pontosan nem tudnám megmondani... Vannak 37-38-as cipőim is, és mind jók rám. Ez attól függ, mekkora a bélése a korcsolyának. De rendben, addig nem jövök le, míg meg nem tanultam! - mosolygott ismét Veronikára. Tök jó! Végre megtanul rendes korival korizni, nem csak csúszkál a jégen, és azt is csak meghatározott időtartamig! Jó persze, biztos nem fog éjszakába nyúlóan ott csúszkálni, csak jó érzés, hogy addig lehet ott, amíg akar. Régen még a jégen sem csúszkálhatott soha rendesen. Általában az édesanyja miatt...
- Bizony, tényleg nagyon ízlik! - bólogatott Mary. - Merd is mert nagyon finom! Ó, köszönöm szépen! - eleve hihetetlen jó napja volt, már alig várta, hogy jégre is menjenek, és most ingyen megkapja élete legfinomabb szendvicsét? Mi lehetne ennél jobb? Ez után Mary tovább figyelte Veronikát. Nem mintha eddig nem figyelte volna, sőt! Amikor ahhoz a részhez ért, hogy csak egyszer fordult elő a szeretője szekrényben bújtatása, Mary egy kicsit kerekebb szemekkel nézett a lányra, és vissza fojtott egy nevetést, ami készült igen nagy robajjal kitörni belőle. De végül sikerült visszatartani, minden előjel nélkül. Semmi esetre sem szerette volna megrendíteni a lány, felé irányuló bizalmát. Mire volna az jó? Na de hát megbántani sem akarta. Viszont elég furcsa volt elképzelni. Veronika és Áron ülnek Veronika szobájában, beszélgetnek, mikor egyszer csak léptek zaját vélik hallani. Majd Veronika meglepő hirtelenséggel pattan fel, nyitja ki a szekrényt, hogy egy mozdulattal belökje Áront, miközben azt suttogja: Apukám itthon van! Bújj el, gyorsan!
Mary nem tehetett róla, de minden sztorit aprólékosan elképzelt magának. Biztos, hogy jobban átélje annak jelentőségét, vagy jelentéktelenségét, attól függ, mi, avagy milyen az a sztori.
- Hüm. - hümmögött Mary. Elég vicces sztori lehetett. Erre nem tud mit mondani. De nem is kell, mert Veronika folytatja.
- Hüm. - először erre is csak hümmögött. - Lehet, hogy mikor rájött, mekkora a különbség a szórakozás, és a tényleges szerelem között, úgy döntött, hagyja az előbbit, és akkor már, ha ilyen értékes az utóbbi, felvállalja teljes egészében. - tűnődött hangosan. - Igen, értem. - mosolyodott el halványan, mikor látta, hogy Veronika azon tűnődik, Mary megértette-e a célzást. Ez után bejött egy vörös hajú lány, köszönt nekik, és kiderült, hogy Veronika kollégája. Miután a lány elment átöltözni, Veronika folytatta.
- Értelek. - mosolyogtam rá. Bár én még nem tapasztaltam, van egy nővérem, akinek az első, két és fél évig tartó kapcsolatának voltam szem, és fül tanúja, mivel a srác két és fél éven keresztül, majdnem minden hétvégén náluk aludt. És Mary mindent tud arról a kapcsolatról, amit tudni lehet.

Barbi

Különleges érzés volt megölelnem a lányt, egy pillanatra úgy éreztem, mintha nem is teltek volna el hosszú évek utolsó találkozásunk óta.
- Itt fogsz tanulni? - alaposan meglepődtem, Ákos „elfelejtett” erről beszélni nekem. Biztos volt valami hátsó szándéka azzal, hogy eltitkolta előlem, ismertem már annyira.
- Sokat fogjuk akkor mostanában látni egymást, mert én meg reptant tanítok az iskolában. - villantottam meg egy mosolyt. Végre elérhető közelségbe került egy régi ismerős, és végül nem is Ákos lett az első, mint ahogy arra előzetesen számítottam.        
- Milyen szakot választottál? - Barbi általam ismert érdeklődési köre alapján ugyan volt tippem, de ez változhatott az elmúlt időszakban. Ha a modellkedésből akartam volna kiindulni, akkor lövésem se volt, hogy ugyan mit választhatott.
Ugyan én gondban voltam a hogyan továbbot illetően, Barbi viszont szerencsére nem. Meghívott ebédre a házába. Egy ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani, bár egy kicsit úgy éreztem, hogy férfiként nekem kellett volna megoldást kínálni. De barátok között így is jó, nemde?  
- Óh, ez nagyon kedves tőled. Örömmel elfogadom a meghívást. - teljesen még nem tudtam felszabadultan viselkedni, de biztos voltam benne, hogy a közös ebéd segíteni fog. Egy kicsit nosztalgiázunk, felelevenítjük a régi szép emlékeket, és reményeim szerint ennyi elég is lesz ahhoz, hogy újból ráhangolódjunk egymásra.

Aileen

Hát mit mondhatnék. Nem éppen így képzeltem el az életem itt. Eddig elég uncsi minden, az órák mondjuk néha kivételek, de akkor is. Mintha itt sem lennék. Bár lehet, hogy ez a visszahúzódó énem hibája, lehet, hogy az "árnyék vagyok" és nem is vagyok itt viselkedésem eredménye. Igazából meg is értem, de hát na. Azt mondták, sokan vannak itt fecsegők, akik mindenről tudnak, mindenhol, és mindenkivel diskurálni. Azt hiszem, ez hazugság. Akkor nem tartanék itt, ahol.
A karácsonyt mondjuk otthon töltöttem, de valljuk be, nem sokat nyom a latban, hogy az elmúlt egy hónapban, amit itt töltöttem, nem szólt hozzám nagyon senki sem.
Most is csak barangolok a folyosón, az otthonról hozott kedvenc, mugli könyvemmel, amiben egy cseppnyi mágia fűszerezi a történetet. De nem olyan, amit mi tanulunk ám, sokkal másabb. Mellette van még nálam penna, meg egy ceruza, a fülem mögé helyezve. Mintha valami fontos emberke lennék, pedig hát valljuk be, nem vagyok.
Valami folyosón kötök ki, amit figyelve, és hallgatva rájövök, hogy itt vannak a fecsegő portrék, sok- sok pletyka kiindulóhelyének okai. Talán még hallok valami finomságot a következő lapba. Remélem így lesz, de addig is, meg közben is, ha úgy van, megpróbálok úgy tenni, mintha csak olvasnám Noel könyvét.
Leheveredek az egyik falhoz, magam alá gyűrve meleg pulcsim alját, amivel ki is tágítom egy picit, kinyitom, és folytatom ott, ahol előzőleg befejeztem, megpróbálva kiszűrni a dámák beszélgetéséből a fontosabb információkat, és elhanyagolni a kevésbé fontosat. Most éppen arról van szó, hogy diákok, akik falusiak, és itt tanulnak, vagy babáznak, vagy hasonlók. Ehh, ezeknek sosem elég a pletykából?

[Barbara]

A lány belement, hogy helyet foglaljak az asztalánál.
- Köszönöm. -
Letettem a két italt az asztalra, majd levettem a kabátomat. A szék támlájára akasztom, majd a sálamat belegyűröm a kabát ujjába. Ezután foglalok csak helyet újdonsült beszélgetőpartneremmel szemben. Miután leülök egy kérdést intéz felém, ami egyben az én kérdésemre egy válasz is. Ezek szerint jól sejtettem, hogy ő költözött be abba a házba.
- Igen itt. De kissé szerényebb körülmények között. -
Hát valóban van némi különbség az ő hatalmas háza, és az én padlástéri lakásom között. Bár nem panaszkodom. Teljesen jól elvagyok ott. Na meg nem is tudom mit kezdenék egyedül egy akkora épületbe, amibe most ő lakik. Ha nagy családom lenne, akkor természetesen nagyobb házban élnék. De egyelőre se pasi, se férj, se gyerek, se semmi. Élem az egyedülállók olykor boldog, olykor pedig boldogtalan életét.
Hamarosan megtudom, hogy a lány a Barbara névre hallgat.
- Nagyon örülök Barbara. Én Dobrai Vanda vagyok. -
Elfogadom a kézfogást, kissé "megrázom" Barbi kezét, majd egy kedves mosolyt küldök felé.
- Barbarának vagy inkább Barbinak szoktak szólítani? -
Valami oknál fogva szeretem becézni az embereket. Az olyan, mintha sokkal közvetlenebb lenne a viszony közöttünk. De ha ő jobban szereti, ha a teljes nevén hívják, akkor, hogy jövök én ahhoz, hogy becézgessem. A válasza után felemelem az apró poharat és elhúzom a második adag rumot. Érzem, ahogy az alkohol okozta forróság szétterjed bennem. Lehet nem ez a legjobb módja a felejtésnek, de legalább a ma estére jobb kedvre derít. A rum után a korsóért nyúlok és iszok egy kortyot belőle. Ezután szemügyre veszem a korsót, és végre megértem miért törölgette az előbb Barbi a sajátját.
- Hát mit ne mondjak, eléggé... igénytelen?! -
Nem találtam jobb szót rá. A pohár széle koszos volt. Simán lehetett volna róla ujjlenyomatot venni. A korsó másik oldalán egy rúzsnyom díszelgett erőteljesen rászáradva. Kezem a magasba emelkedik, amit a pultos észre is vesz. Intek neki, hogy jöjjön ide. Értetlenül bámul rám, de azért kimászik a pultja mögül, és hamarosan ott áll mellettem.
- Elnézést, de nagyon koszos a korsó. Hozna nekem egy másikat, tiszta, rúzsfoltmentesbe? -
A pultos horkant egyet, de elveszi a korsót és távozik, ezután ismét Barbira pillantok.
- Amúgy mi szél hozott a faluba? -

Dalma

Bolyongva próbáltam visszajutni a Klubhelyiségbe, mikor észrevettem, hogy egy olyan folyosón sétálok, amin eddig még sosem. Alaposabban körülnézve azt is megállapíthattam, hogy teljesen eltévedtem. Magamat átkozva indultam tovább, elvégre harmadikos létemre már igazán megjegyezhettem volna, hogy mi hol van.
Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a gondolataim eléggé elkalandoztak sétálás közben, mostanában folyton a buli szervezése köti le minden agykapacitásomat. Éppen aggódni kezdtem volna, amiatt, hogy hogyan fogok innen kijutni, mikor megláttam a folyosó közepe táján egy lányt, aki a padlón ücsörgött és láthatóan belemerült a kezében tartott könyvbe. Megörültem a szerencsémnek és mosolyogva odamentem hozzá:
- Szia, öö tudnál segíteni? Azt hiszem eltévedtem – A lány kicsit ismerősnek tűnt. Arra gondoltam, lehet, hogy levitás. – Egyébként Aileen Aurorának hívnak, de Ilonának is szólíthatsz.  - Nem álltam neki magyarázkodni, hogy miért, ha érdekli, úgyis megkérdezi.
Miközben válaszára vártam, kíváncsian pislogtam a kezében tartott könyv borítójára.

Aileen

Éppen az egyik legeslegizgibb résznél tartok a könyvemben, amikor jön a csattanó első fele, amikor valaki megszólít. Meg is ugrom, hiszen bár a portrék mögöttem folyamatosan dumcsiznak, ez most más hang, más hangszín, és a többi, ahogy mondani szokás.
Nem pattanok fel a helyemről, csak gyorsan összecsapom a könyvem, felnézek, és szinte rögtön válaszolhatok. Szegény lány eléggé összezavarodhatott, ha még azt sem tudja, merre jár. Megvakarom hátul a buksim, egyik szemem összecsukom, és kidugom a nyelvem, majd megszívom azt, és végül egy levegővel válaszolok neki.
- Mivel a napocskát látom, és alig múlt dél, de tél van, meg az ablak arra néz, íííígy, azt hiszem a nyugati szárnyban vagyunk.
Tényleg, merre is járunk? Vagyis én ülök? Nem figyeltem, merre megyek, vagy jövök, így ez tényleg csak egy veszélyes tipp a részemről. De egyben azért biztos vagyok.
- Viszont az tökéletesen biztos, hogy a második emeleten. Ezek mellett a folyton beszélő képek mellett. Gondolhatod. Itt olvasok, és nem bírok annyira odafigyelni, mert itt járatják a szájukat.
A szemem is megforgatom, megpaskolom a mellettem lévő helyet, és én is bemutatkozom, ahogy az hozzám méltó.
- Engem Dalmának hívnak, és nincs más nevem.
Rázom meg a buksimat, és remélem, hogy addigra már leül mellém Aileen, akinek a helyet ütögettem magam mellett. De még ha nem ült le, vagy már megtörtént, én még előtte szólok, szóltam neki.
- Vigyázz, hideg. Jobb, ha valamit magad alá teszel.
Hívom fel figyelmét, aztán megint a portrékra nézek, és a gondolataim a fejemben most már forognak, kavarognak, anélkül, hogy kontrollálni tudnám őket.
- Vagy mégsem miattam volt, hogy eddig láthatatlan voltam?

Dalma

Mikor megszólítottam, a lány láthatóan megijedt, amit tökéletesen meg is értettem, engem rajzolás közben szokott elkapni ez a se hall-se lát effektus. Kérdésemre a választ azonnal meg is kaptam, miszerint a második emeleten a nyugati szárnyban vagyunk, de sajna én azon emberek közé tartozom, akiknek a térbeli és térképen való tájékozódás nem éppen erősségük. Mikor a portrékat említette, fel is néztem a falakon függő képekre, melyek valóban folyton pusmogtak egymással. Az egyik hölgy kíváncsi, de egyben leereszkedő pillantást vetett rám legyezője fölött, mintha bizony várt volna tőlem valamit. Vállat vonva visszafordultam a lányhoz, akiről közben kiderült, hogy Dalmának hívják és azt is észrevettem, hogy hellyel kínált maga mellett. Mivel nem siettem sehova, engedtem az invitálásnak. Lila kapucnis felsőmet levettem és leterítettem a padlóra, majd leültem rá. Így közelebbről is megtekinthettem a lányt és könyvét, kíváncsiságom pedig mindig is hatalmas volt.
- Mit olvastál? – intek a könyv felé – Melyik házba tartozol? Egyébként te mit keresel itt? – lendítem meg a karom, hogy lássa ezt a furcsa folyosóra és a portrékra is értem – Elvégre csendesebb és kényelmesebb helyet is találhattál volna az olvasáshoz.

Aileen

Mire észbe kaptam, hogy hangosan mondtam ki az utolsó gondolatom már késő volt, de ahogy hallom, és észreveszem, nem igen keltettem fel vele a lány érdeklődését. Hála istennek. Ő lecsüccsen mellém, és máris a könyvemről kezd faggatni. Kicsit nagyot nézve válaszolok a kérdésére, azon belül is inkább az utóbbira.
- Háááát kék, és bronz.
Hangom kicsit megszeppent, mert az első kérdésre egészen eddig nem tudtam, mit mondjak. Összeszedem magam, és elsüllyesztem a kötetet a másik oldalamra, nem amelyiken Aileen is helyet foglalt. Kis tétovázás után megrázom a fejem, legyintek, és erőltetett nevetgéléssel, és mosollyal próbálom meg vele elfeledtetni kérdezősködésének okát.
- Áhh, semmi különös. Valami mugli butaság.
Igyekszem ezt minden zavar nélkül beadni neki, hogy elhiszi-e, vagy nem, azt nem tudom, bár remélem, hogy ugyanúgy elsiklik felette, mint az előbbin. Meg az azelőttin.
Az pedig, hogy hol olvasok, szerintem nekem nem mindegy, nem neki, de azért elgondolkodom rajta. Elvégre jogos. Hűvös van, kemény a talaj, a festmények a hátam mögött beszélgetnek. Szó, mi szó, se meleg, se nyugalom, se kényelem, se csend nincs. Ergo, az olvasáshoz felettébb furcsa választás volt részemről.
- Tudod, nem igen akarok senkit megzavarni, hogy máshova menjek be olvasgatni, mert mindenhol vannak. A kh-ban is, meg úgy majdnem mindenhol. És nem szeretek feltűnősködni.
Rázom meg megint a fejem, és le is hajtom, az orcám pirospozsgás a szégyentől, és a vallomástól, de hát ez az igazság, meg még egyebek, amiről jobb, ha nem beszélek most Violával. Helyette inkább én faggatom, még mindig kicsit zavart kifejezéssel.
- És te? Hogyhogy ezen az emberek által kihalt, magányos részen barangolsz?

Dalma

Sejtettem, hogy levitás, úgyhogy nem is lepődtem meg különösebben, mikor mondta, de azt kissé furcsának találtam, hogy nem mutatja meg a könyvét, mintha szégyellné. Mikor terelni próbálta a témát, azonnal rávágtam:
- Hát tudod én muglik között nőttem fel, nem hiszem, hogy olyan nagy butaság lenne, de ha nem akarod, akkor nem kérdezősködőm. – visszakoztam félve, hogy esetleg megbántottam.
Arra, hogy miért ül itt egyedül olyan választ kaptam, amire számíthattam volna, elvégre néhány hónappal ezelőtt én is így tettem volna, hogy látható zavarából kisegítsem mosolyogva kijelentem:
- Nem hiszem, hogy bárkit is zavarnál, a levitások jó fejek – nevettem fel – De persze, ha nem szereted a tömeget… - vontam meg a vállam – Van amikor én is szívesebben vagyok egyedül.
Mikor visszakérdez, kissé elpirulok, mert hát mégis szégyen ennyi itt töltött idő után eltévedni.
- Háát az úgy volt… – kezdek bele kissé körülményesen – Én és egy barátnőm szeretnénk bulit rendezni a Klubhelyiségben és már az engedélyt is megkaptuk Kékessy tanárnőtől, ezért mostanában folyton programokon, meg recepteken gondolkozom a partira. Ezért fordulhatott elő, hogy nem figyeltem, merre megyek és itt lyukadtam ki. – világosítottam fel Dalmát, majd hirtelen eszembe jutott valami – Hé, te nem akarnál csatlakozni hozzánk? Csinálhatnánk együtt is a bulit, de ha nem akarod, akkor majd küldünk meghívót, mert azért el kell jönnöd. – egészen lázba hozott annak a lehetősége, hogy talán megvan az első ember, aki biztosan ott lesz az összejövetelen.

Aileen

Akkor sincs nagyon kedvem neki megmutatni a könyvet, mert még, khm. Hagyjuk is. Nem fontos. És ezt a fejem rázása is mutatja, bár elég értelmetlennek tűnhet úgy, hogy most egy szavam sem volt. Erre pedig megint kénytelen vagyok lehajtani a fejem, mert megint butaságokat csinálok.
- Tudom, hogy jó fejek, és mindegyikükkel tudnék beszélgetni, hiszen én is oda tartozom házilag. És hidd el, engem nem az egyedüllét vonz.
Vonok vállat, és húzom fel a szám, a szemöldököm, és olyan arcot vágok, hogy tényleg hihető, ami igaz is. Nem szeretek annyira egyedül lenni. De másokat zavarni sem.
- Csupán arról van szó, hogy tapasztalatom szerint, nem túl sokan vannak, akik szívesen néznének olvasás közben. Vagy zavarom őket, vagy ők zavarnak a hadoválásukkal.
Egészítem még ki egy kicsit, de nem szólok semmi többet erről, helyette inkább arra lennék most kíváncsi, hogy ő mit keres itt, és hogy tévedt el. Ami nem nehéz mutatvány, de hát akkor is. Az izgatottból a kérdés hallatán kissé egyhangú lesz a kedvem. Imádok vezetni, és szervezkedni, de ezt most valahogy nem értem, miért, mégsem akarom.
- Khm. Nem szervezek. *Rázom meg a fejem.* Nem szeretek, de ha úgy van, szívesen jövök majd a bulira. De nem ígérem, rendben?
Bár előszörre nem hangzik rosszul az ajánlat, belegondolva nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha bulizni mennék. De azért nem vagyok illetlen, meg mivel szeretnék róla többet tudni, azért még egy kis időt ráfordítok a problémára.
- És mi lesz a témája, vagy oka a bulinak?
Kérdem meg tőle, miközben a figyelmem egy cseppet elterelődik a festményekre, akik azon tanakodnak, hogy ezt nekünk miért itt kell megbeszélni. De közben meg örülnek neki, mert majd pletykatémájuk is lesz. Legalábbis, ahogy ismerem őket...

Gergőm

A tanárnő előbukkan a lávafolyó mögül, majd azonnal észre is veszi, hogy mennyire jó kedvem van. Mondjuk nem volt nehéz, mivel sugárzok a boldogságosságtól, és arcomról levakarhatatlan a széles mosoly. A tanerő kérdésére hamar válaszolok is.
- Azt hiszem kapcsolatban vagyok, és ez annyira hihetetlen és jóó!!! Úr Isten, sose éreztem még ilyen jól magam a bőrömben! –
Lehet kicsit hosszúra sikerült a válasz, de így szóban is kifejthettem, hogy mi a nagy mosoly oka. A válasz után a tanárnő int, hogy kövessem,amit én jó diák módjára meg is teszek. Hamarosan megérkezünk ugyan oda, ahol múltkor is voltunk. Követve a tanárnő példáját én is leülök törökülésbe, majd figyelem, hogy most mi is jön. Megkapom az instrukciót, hogy mutassam meg, hogy mire is jutottam a gyakorlás során. A tenyérösszecsapás után megjelenik a már jól megismert gömböcske.
- Vettem! -
Közlöm, majd a gömbre figyelek, ami a tenyereim között helyezkedik el. Lehunyom a szemem és megpróbálom kizárni a külvilágot. A piros színt képzelem magam elé, miközben csak a szívverésem ritmusára igyekszem koncentrálni.  Lassan de biztosan kezdem úgy érezni, mintha a saját testem kezdene el felforrósodni. Olyan érzés, mintha egy lángoló sparherd lennék, vagy egy felmelegedett serpenyő, amibe ha bele tesznek egy tojást, azonnal megsül.
Az eddigi gyakorlásaim alatt is mindig így kezdődött a dolog, szóval eddig jó vagyok szerintem… remélem. Nagyon nehezen jutottam el idáig, sok melóm van benne, szóval remélem nem volt felesleges. Nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni, hogyha esetleg elrontottam. Reményeim szerint a gömbben is elkezd gomolyogni a „levegő” a forróság miatt.
- Nos? -
Teszem fel a kérdést a tanárnőnek, még mindig csukott szemmel, és immár összeráncolt homlokkal, a leszúrástól félve.