Miután vasárnap reggel, felkeltem és felöltöztem a könyvtárba siettem. Vittem magammal tollat, és pergament is hogy néhány információt gyűjtsek az ördöghurokról. Köztudott, ha unatkozom, olyannal kötöm le magam amit szeretek, vagy olyannal amit nem tudok még. Egy kicsit fura lány vagyok, na de egy kicsit! Megindultam hát, könyvadászatra. Atyaég mennyi könyv volt ott, és mire megtalálom a keresett példányt, bizonyára ebédidőre végzek. Halkan dudorászva megindultam a könyvek garmadája felé. Minden sorban, betű szerint voltak sorakoztatva a könyvek. Tekintetemmel végigfutottam, a betűkön, és megláttam az "N" betűt. Vagyis itt kell lenni, növényes könyvecskéknek. Fél órányi keresgélés után, egy hatalmas könyvhalommal léptem az egyik asztalhoz. Lepakoltam, és a biztonság kedvéért, elmentem az "Ö" betűs sorhoz is. Reménykedve, hogy szenteltek egy könyvet az Ördöghuroknak. Sajnos nem találtam egy ilyen kötetet sem, így hát visszatértem a kötetekhez. Felvettem az olvasószemüvegemet és nekiláttam a könyvkupacnak. Egy óra múlva, miután lefirkantottam az utolsó szót, ránéztem az órára, mely délt ütött.
Ma bizonyára, lesz finom fagyikehely! - mondtam mohón, felálltam majd visszahelyeztem a köteteket a helyükre.

Kis kínai

---

Vadmacska  

---

Santos - július 3. - my blood run cold - bah

Valóban befejezted, és pár percig némaságba burkolózunk csak. Te is, én is, mert mindkettőnknek ez kell. A kisugárzásod megváltozott, a légzésed egyenletessé vált, és félek, hogy ennek olyan vége lesz, amit nehezen, vagy egyáltalán nem fogok tudni feldolgozni. Érezhető, hogy döntöttél, és valamiért úgy érzem; nekem ez nem fog kedvezni. Szemeimet összeszorítom, alsó ajkamra harapok rá, hogy vissza tudjam fogni mindazt, ami ki akar törni belőlem. Mindent. A megbántás érzését, az árulásét, azt, hogy nem adsz választást, hogy kénytelen lennék bele menni egy olyan dologba, amihez nekem semmi közöm és felkészülve sem vagyok rá.
Kis monológodon elmosolyodom, és legszívesebben hagynám kitörni a nevetést, az őszinte, mélyről jövő nevetést, amiért azt hiszed nem küzdök a körülöttem lévőkért. Minden kibaszott napom egy küzdelem, amióta beléptél az életembe, és miért? Egyszerű, Ivana. Azért, hogy normálisnak láss végig, hogy ne okozzak neked fájdalmat. Szerinted miért indult minden napom dupla adaggal? Mert ha találkoztunk, vagy csak véletlen összefutottunk nem akartam, hogy bárminemű dolog tönkretegye azt a pár órát, amíg veled vagyok. Amíg az enyém vagy, amíg én a tied vagyok.
Érzem apró kezed nyomását a mellkasomon. Nem engedhetlek még. Még nem. Hátrébb lépek, hogy kissé levegőhöz juss, de rögtön magamhoz is szorítalak. Lassan, félve csúszok le mellkasod, majd hasad mentén, hogy térdre rogyhassak. Homlokomat immár gömbölyded hasadnak döntve szorítom össze szemeimet. Nyertél.
- Nem tudom mit szeretnél tőlem, Ivana - suttogom hasadnak, megpróbálva úgy beszélni, hogy a legyőzöttségem egy pillanatra se érződjön ki. - Azt tudom, hogy átbasztál, és nem is kicsit. Az ajtó tudod merre van - felemelkedem. Kérdés nélkül csókollak meg, ujjaim hajad fürtjei között találnak menedéket, és próbálom minden érzésemet belevinni ebbe a csókba. Talán az utolsóba. Eltávolodom tőled, lágy csókot lehelek homlokodra, miközben kezem arcodra csúszik, szemeimet összeszorítom. - Vigyázz magad... nem, magatokra, kérlek - motyogom homlokodnak, mielőtt elfordulnék tőled, hogy utadra engedjelek, mert menni akarsz. Látom, és érzem. Hallom, mert mindent hallok. Lassan fordulok vissza feléd.
- Szeretlek, Ivana - mondom ki egy vérszegény mosoly mellett, életem utolsó olyan mondatát, ami őszinte, ami érzelmekkel teli. - Meg foglak keresni, amint készen állok rá - fordulok a pult felé ismét, hogy már tényleg utadra engedjelek.

---

Hát na, a fatörős jelenet nem volt semmi, de nem vagyok én olyan, hogy a szájamat tátom ilyesmin, arcom egy elismerő fintorba moccan, halkan hümmentek egyet, hogy ez nem nekem jutott előbb eszembe...! Persze, itt a pálcám, na de egy bot, hát menten nekem is kell egy, így szememmel kutatom mint az állat, hátha találok valamit. Aztán odébb látok is egyet, de egyelőre nem moccanok érte. Kivárom az alkalmat? Na meg figyelek.
- Semmi gond amúgy, nem haragszom – persze vágom én Petya megjegyzése után, hogy mi volt itt a nagy köszöngetés meg minden. Aprót vigyorgok is a pajtás felé, hogy na, mik vannak, minden rosszban van valami jó, meg minden, neki meg most aztán főleg, én meg kapom azt, amit, egyelőre az értetlenséget. Jó, hogy Sára nem törte össze magát első körben, ez külön öröm, így akkor egész nyugodtan tudjuk megvitatni a helyzetet és persze, talán kitalálni valami olyat, amely hasznos lehet. Megint megvakarom a fejem búbját, ilyenkor szoktak ötletek jönni, amikor kihúzok egy szálat közben az üstökömből, de most... most semmi. Ott is annyi a kérdőjel, hogy abból is erdőt lehetne ültetni. Ajh.
- Én szórakozni ilyennel? - meglepett arccal pislog egy sort, bár aztán egy szégyenlős „hja, igen” vigyorral vonok vállat, a könyvlapozgatós dolog vicces lenne, na de bezárni egy mesekönyvbe, az olyan mágia, amelyet még elképzelni sem tudok. - Hát most már mindegy ki mit csinált. Nekem a kezemben sem volt mesekönyv, mégis itt vagyok. Szerintem csak random kapott mindenki, aki kicsit közelebb volt, ha akarta, ha nem. Szerintetek valaki más szívatása ez? - el lehet képzelni a kreatívak közül, hogy ilyet is kiagyal, viszont ott bűzlik az egész, hogy nekem ez nagyon bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy csak úgy egy diák megtegye. Viszont mindig vannak meglepetések, így aztán nem kell ezen sokat gondolkodni, majd kiderül, egyszer.
- De ugye ki lehet jutni...? - bukik ki belőlem ismét, aztán leginkább egy másféle válasz hangzik el Lilitől, amire nem tudok nem nagyon nyelni. - F*sza... - mormogom arra, hogy akár itt is maradhatunk ha valaki megpiszkál minket és elveszi a könyvet. Akkor ezek szerint most ott fekszem a könyvtárban, szorongatom azt a könyvet és idebent meg állok és pofázok? Remek!
- Tuti valaki meg fog minket találni és elveszi a könyvet. Nem akarok mesehős lenni! - nem nyávogok, nem nyávogok, ez tény. Inkább mérges vagyok, de nem Petyára, nem volt ráírva, hogy ez történik. Szegény... tuti most rágja magát, hogy mit csinált véletlen.
- Ég is feketéllik... Biztató cím, ez inkább valami thriller lesz, nem mese – csóválom meg a fejem, most itt már tényleg nem vicc, főleg ha megint felnézek az égre, amely ezt sugallja, a címre utal meg minden és még mindig nagyon nincs jó érzésem ezzel az éggel kapcsolatban. Nem olyan, mint mikor valami kemény vihar csap le a strandon, vagy a városban, ez sokkal... mélyebb? Nincs hideg, mégis ráz a hideg folyamatosan, főleg mert közben még érezni azt a figyelő dolgot, érezni, hogy itt nem jó. Azért arcom felvidul egy kicsit, amint Lili felé fordulok.
- Tényleg? Ez remek! Te... te tudsz majd segíteni felrúnázni? Vagy hogy kell? - érdeklődöm, addig sem ezzel a vacak hellyel kell foglalkozni. Figyelem őt, őket, amint a telefonnal bíbelődnek, forognak és világítanak, az már túl szép remény lett volna, ha van térerő és még hívni is lehetett volna segítséget.
- Máshogy nem lehet üzenni kifele? Mondjuk ráírom a homlokomra, hogy ne piszkálj, az nem jelenik meg a fejemen kint? - spekulálok csak, azon történetek alapján, amiket valaha olvastam, akár képregény formájában. Talán bejön, talán hülyeség. Egy nagyobb dörrenés közben pont jól esik, aztán irányt választunk, miután a vakuval körbekémleltük a dolgokat. Fényben, főleg ebben, még parább az egész.
- Oké! - indulnék meg, de gyors visszalépek és felkapom a nemrég kinézett botot. Egész vastag, nem fog kettétörni, mert épp ránézek, talán megcsapkodhatok vele szörnyet is, ha lesz. Remélem nem. De közben úgy nézek ki, mint valami túrázó.
- Akkor menjünk – nem vagyok épp hősalkat, de nem küldhetek előre lányokat. Így magamra veszem ezt a terhet és elindulok Sára irányába, hátha járható, közben Petya felé sandítok, mennyire bírja. Amúgy tök vigyorognék, mert végre valami kaland, csak ja, nincs jó érzésem.

Ez ez csodaszép vasárnapi délután volt! miután végeztem az Edictum új számának olvasásával, leügettem a nagyterembe. Odasiettem hát az asztalunkhoz, és nekiláttam a vacsorának. De vajon mit felejtettem fent a klubbhelységben? Töprengve, szedtem finom hideg szamóca levest, és nekiláttam a fogyasztásának. Nos, amit a kastélyban szeretek az az étkezés. Reggeli, ebéd és vacsora, bevallom minden nap ínyenc fogásokkal várnak ránk. Azok a drága manók, milyen jól főznek. No de, ők hogy bírják ki a konyhában azt a nagy meleget? Miközben ezen tanakodtam, eszembe jutott! Az epershake-et hagytam fent, amely a meleg ellen egy csodaszer! Persze nem mentem fel érte, mert először is, étkezés közben távozni illetlenség, és egyébként is ott volt még a hűsítő töklé. Végeztem a levessel, következett a második. No nekem, a második fogás ízlik mindig a legjobban? Hogy mondjam, nagyon szeretem a hasam. Bolognai lassagne, burgonyapüré és rántott szeletet is választhattam. Én az utóbbi mellett döntöttem, ismételten sem csalódtam. A desszert fagyikehely volt, finom és habos... Igen sok tejszínhab, és rengeteg friss erdei gyümölcs szemecske benne. Miután végeztem az étkezéssel, gondoltaban megköszöntem magamban a manóknak, és teli hassal az udvar felé vettem az irányt, amikor is eszembe jutott: Az epershake!

x summer bummer x aggodalomra semmi ok, Bence

Kiléptem a kastélyból, és megpillantottam elsőként is a rétet. Mostanában, nem igen jártam arra felé! Nekiindultam, hátha felfedezek ma este valami varázslatosat. Tudni kell, hogy gyönyörű szép fák vannak, és fű égszínzöld. Igen, égszínzöld, ugyanis én így hívom a szép zöld színt. Miután, egy igen magas és öreg fára leltem, leülepedtem tövében. Elkezdtem gondolkozni, a vizsgákról, a nyár örömeiről. Örültem, mert lassan tanévszünet lesz, és viszontláthatom a nagyit. Igen, legjobban ő hiányzott nekem, és természetesen a szüleim. No meg, a hűséges Bory kutyusom, aki egy szép spániel. Hűvös szelő örvendeztetett meg, mikor felém fújta úgymond az örömöt. Ugyanis, rögtön elmosolyodtam, és szinte megéreztem a sorsom. Megmosolyogtam, és tekintetem a kastélyra vándorolt. Itt olyan emberek élnek, akiket szeretek. Kivétel nélkül, én mindenkit szeretek, nálam nincs olyan hogy valakit nem kedvelek. Még néhány dolgon elgondolkoztam, majd felálltam a fa mellől, és megpillantottam egy baglyot, mely a Bagolyház felé repült. Na igen, már ideje meglátogatnom azt a csíbész kis baglyomat.

A rét után a bagolyház következett. Fürgén lépdeltem, a fűben, és egész gyorsan odaértem. Már nagyon régen voltam az én kis macskabaglyomnál. Nem tudom hiányoztam-e neki, haragszik hogy megfeledkeztem róla? Bizonyára nem, az én kedves madárkám nem haragtartó. Beléptem a házba, és észrevettem a drágámat.
- Szervusz mákvirág! - mondtam neki mosolyogva, és felemelte kis fejét.
Én mondom, ilyen örömteli fogadtatásra, nem vártam. Azonnal felreppent, és vidáman huhogva  körberepült a házban, és minden bagoly rémülten kezdett el süvíteni.
- Halkabban te, ide csődíted a kastélyt! - kiáltottam nevetve.
Leszállt, egy hozzám közel levő, rozoga kis székre, én pedig simogatni kezdtem. Tudtam, hogy az én kis mákvirágom, nem fog haragudni, és megfogadtam mostantól gyakrabban fogom őt látogatni. Megetettem őt, a kedvenc csemegéjével majd elbúcsúztam és ő felszállt a helyére. Én megindultam az ajtó felé, de visszafordultam és integettem neki, mit ő hálás huhogással nyugtázott.

Bevallom, szerettem este a kastélyban setálgatni. Olyan nagy ez a kastély, annyi benne a látnivaló, itt nem lehet unni az életet. Egy szép nap után, mielőtt lefeküdtem volna, kastély barangolásra indultam. Aznap, ide vezetet az utam. Mielőtt beértem volna a szakaszba, azt hittem szívbajt kapok. Ezernyi hahotázást halottam, némelyik talán még sikítozott is.
- Istenem, a folyosó talán elátkozott? - rémüldöztem.
Ezután, a kacagás felerősödöt. Ezúttal, még hangosabb, még fülsüketítő volt. Megrémülve, hátráltam, de nem sokáig. Ugyanis nekiütköztem a falnak, és koppant egyet a fejem. Néhány másodpercig, azt sem tudtam hol vagyok, de mintha a fal varázserővel bírna. Várjunk csak! Mi is ennek a folyosónak a neve? Ekkor villámszerűen eszembe jutott: Ez a harsogó portrék folyosója! Csetintettem egyet az ujjamal, és feláltam. Lassan, de biztosan végre beléptem a folyosóra. Nem döbbentem meg, hogy rengeteg festmény garmadája fogadott. Volt ott minden fajta, féle. Különösebb kedvencem, egy kedves öreghölgy és a kisunokája. A fiúcska alig lehetet több 5-nél. Rámosolyogtam, és ő viszonozta. Még sokáig időztem ott, amikor pedig 21:00-át ütött az óra, visszavonultam a szobámba.

Seth
Anglia, London

A lehetőségekhez mérten kényelmesen elhelyezkedett a párnázott párkányon, hátát a falnak döntve, de valamennyire mégis a szoba belseje és Seth felé fordulva. Nem látszott az arcán, hogy mit érez, csak arról tűnhetett fel a szorongása az értő szemeknek, hogy a bögréjét egyre-másra lassan forgatta a kezeiben, néha pedig ujjaival a mintákat kezdte követni.
Seth válasza elgondolkodtatta és nem is felelt neki azonnal, csupán bólintott, hogy jelezze, hallja őt. Valóban, régen minden a kísérletek és a munka körül forgott, talán azért is nem vette észre, hogy mennyire súlyos a szőke állapota, mert vitte őket előre a mindennapi rutin. Emlékezett annak a napnak a kétségbeesésére, amikor Sebby és Ruru elmondta neki, hogy mi történt. Mély nyomot hagyott benne az is, hogy hazudni volt kénytelen a kedvesének, mert elhitte, hogy összeomolna, ha egy szót is szólna arról, ami történt. Utálta az egészet. Azt is, hogy ismét ugyanabba a helyzetbe került, mint korábban a saját családjával, hogy egy olyan embernek kellett hazudni a saját érdekében, akit szeretett. Emiatt pedig őt emésztette a helyzet súlya. Sokáig tartott, mire volt egyáltalán módja arra, hogy mindezt tudatosítsa, de az elmúlt évben túl sokat volt ahhoz egyedül, hogy ne vegye észre, hogy ugyanabba a csapdába ejtette saját magát.
- Mit szeretnél csinálni mellette? A fennmaradó időben - kérdezte végül Seth-re pillantva. Kicsit nehéz volt elképzelnie, hogy mivel is szeretné a másik kitölteni  a szabadidejét, mert valójában sosem volt belőle sok. Persze, lógtak együtt könyvekkel a kezükben vagy videójátékoztak, utaztak is ide-oda, még az elmúlt egy évben is olykor, de a mindennapok mások, mint egy kirándulás. A mindennapok mókuskereke időnként azt is felőrli, aki odafigyel, hogy vele ne történhessen meg. Kétségtelenül tartott attól, hogy míg a másikra jó hatással volt az utazás és a folyton változó környezet, a megszokás újra a régi köröket indítja el nála. Vagy épp náluk.
Annak örült, hogy Seth nemrég beszélt a testvérével, bár a mellé tűzött mondatok elég egyértelműen árulkodtak arról, hogy mély témák valószínűleg nem kerültek elő.
- Talán jót tenne neki is - bólintott egyetértően Sebby ötletét hallva. - Az a helyzet... - kezdte, de aztán megakadt, mert nem tudta, vajon van-e joga beleszólni a testvérek dolgába. Viszont kételkedett benne, hogy Sebastian egyhamar megnyílna Seth-nek ezen a téren, úgyhogy végül folytatta. - Az a helyzet, hogy nagyon fél tőle, hogy sosem fogsz neki megbocsátani. Nem mer közeledni. Nem olyan rég pont erről beszélgettünk, mikor itt járt Sherlockkal, aztán órákig ült itt csendben, ahol most én, és csak bámult ki az ablakon. Képtelen vagyok megmondani, hogy mi jár a fejében, de az egyértelmű, hogy retteg attól, hogy örökre elveszíti a bátyját.
Nem próbált meg tanácsokat adni Seth-nek, nem kérte, hogy beszéljen gyakrabban Sebby-vel, mert ez nem az ő dolga volt, de talán fontos lehet, hogy a szőke erről is tudjon. Ez a témakör viszont egyenesen egy veszélyesen komoly kérdés felé sodorta, és bár úgy érezte, mintha egy marcangolásra kész vadállat torka ásítana rá, ha ebbe belemegy, de mégsem kerülgethette a végtelenségig. Talán jobb lesz már az elején tisztázni a helyzetet.
- Milyen szoros kapcsolatot akarsz tartani a családoddal most, hogy ismét a kastélyban leszel? - kérdezte, de nem tudta azonnal folytatni, pedig szerette volna. A bögrét figyelte rezzenéstelen tekintettel, ujjai is mozdulatlanná dermedtek a porcelánon, majd nagyot nyelt, és feltette azt a kérdést is, ami olyan nagyon nyomasztotta. - És milyen kapcsolatot szeretnél velem?
Nem nézett fel, nem akarta látni, ha a másik arcára esetleg elutasítás ül ki, de csendben várta, hogy valamiféle választ kapjon, bármeddig is tartott.

Egy borongós keddi napon, éppen kicsöngettek Bájitaltanról. Felkaptam a táskámat, és gyorsan elindultam a klubbhelységbe egy csomag zsepiért. Reggel szipogva ébredtem, de semmi komoly nem volt. Néha, hébe-hóba 2 napig, mikor rossz az időjárás kicsit meghűllök. Éppen indultam volna fel a lépcsőn, amikor halottam hogy valami kiesik a táskámból. Megfordultam, és hirtelen egy plakátra lettem figyelmes a fali újságon. Odamentem hát, megfeledkezve az elhagyott holmiról. Egy Bogolyfalvi férfi hirdetése volt a plakáton, aki gyógyszappanokat készít. Elhátráltam, majd megint indultam volna fel a lépcsőn, és eszembe jutott.
- Valamit elhagytam, hiszen az előbb halottam! - szóltam elég hangosan.
Ekkor leültem az egyik lépcsőfokra, átnéztem a táskámat, és észrevettem! A nagyitól kapott kabala karkötőm! Gyorsan felkeltem, és szememmel átfürkésztem a padlót. Nem láttam sehol. Ezután minden sarkot, és minden zúgot. Nekindultam keresni, de észrevettem, hogy a karkötő beleragadt a cipőmön lévő rágógumin. Levettem hát a cipőt, és a mosdóban undorodva lekapartam a karkötőt, és a rágót is, majd alaposan lemostam a kabalámat. Nagy szerencsém volt.

Erről a folyosóról, szerintem nincs diák aki ne tudna. Nekem az első élményem, nem volt túl kellemes vele, de sokadjára mentem el a folyosón, mindig kaptam valami megjegyzést a ruházatomra. Sokáig nem szóltam hozzá, de aztán betelt a pohár, mert rossz fát tett a tűzre. Egy pénteki estén, feldúltan kerestem fel a folyosót. Hogy képzeli ez a vénasszony? Most aztán megkapja tőlem a beosztást, gondoltam. Azt terjesztette, hogy az imádott virágaimat, egy olyan szerrel táplálom, amit csak a fekete piacon lehet kapni! Miután valaki elmondta nekem ezt, feláltam az ebédlőasztaltól, és úgy rohantam a banya folyosójára, mint akit kergetnek. Majdnem fellöktem pár embert, olyan mérges voltam. Természetesen, az eset után felkerestem őket, és bocsánatot kértem.
- Megmondaná asszonyság, hogy miért teszi ezt az emberekkel? Szégyelje magát, hogy hazugságokat terjeszt az egész iskoláról, a dolgozókról, és a diákokról! És még csodálja, hogy egyedül maradt? - vágtam hozzá szóáradatomat a banyához, miután odaértem.
Nem felelt rá, csak döbbenten nézett, majd felhúzta az orrát, és kivonult a keretből.
- Remélem, hogy nem jön vissza! - morogtam, majd visszatértem a Nagyterembe.

Nem tudtam aludni aznap éjjel. Csak forgolódtam, és végül olyan mérges lettem hogy lerúgtam a takarót. Halkan mérgelődtem, nehogy Loraine és Lili felébredjen. Magamhoz vettem, a frissen beszerzett Kedvencek temetője című kötetet, melyet a horror mestere, Stephen King írt, és felkeltem az ágyamból. Nem tudtam, hogy ilyen kései órában hol olvassak. Gondolkoztam is egy darabig, majd eszembe jutott a takaros kis faház. Magamra húztam egy pokrócot, halkan kisomolyogtam a szobából, átvágtam a klubbhelységen, és 10 perc múlva már arra eszméltem, hogy megérkeztem a faházhoz. Lassan benyitottam, körbenéztem.
- Mindenki alszik bizonyára! - mondtam magamban.
Leültem, egy kényelmes kis babzsákra, és olvasni kezdtem.
"A férfi szívnek köves a talaja, Louis!"Erre az egy mondatra emlékszem a könyből, ugyanis, szinte meglepetés szerűen elbóbiskoltam. Hiszen szinte megállás nélkül olvastam el, száz oldalt! Másnap korán felkeltem, azt sem tudtam hol vagyok. Feltápászkodtam, és vissza mentem a szobába.

Nem tudom az okát, de mostanában elhanyagolom magamat. Talán itt van a depis időszakom? Nálam az általában olyan, hogy semmihez sincs kedvem. Egy csodálatos, szombati napon úgy döntöttem, ideje szabadságra küldeni a borús felhőcskét. Szinte vonszoltam magam, a szobáig és mikor beléptem, mintha oldódott volna a rosszkedv. A szoba színe, a hangulata és a bútorok erőt sugároztak belém. Feleszméltem, minek állok még az ajtóban? Beléptem, és becsuktam az ajtót, gondolatban a rosszat is kizártam. Leültem a kényelmes fotelre, és néhány percig lazítottam. Meditációs gyakorlatot is végeztem, azután pedig nagy kő esett le a szívemről. A szoba valamelyest viszadta az erőmet, és a következő pillanatban már régi Edictum lapokat olvasgattam. Csodálkoztam is, hogy újra van kedvem olvasni. Tudni kell azt, hogy imádom az olvasni valót, de ezen időszak alatt még ezt a jó szokásom is elhanyagoltam. Miután "kivégeztem" a lapokat, tanakodni kezdtem. Miért köszöntött rám ez a korszak? Talán a suli, vagy valami más? Szerelmi ügy?
- Ugyan már, öreglány! - suttogtam, majd meglepetésemre felnevettem.
Ezután, még inkább áramlott belém a pozitív energia, egyre jobban. Végül kb. SpongyaBob szintjén lehettem, mielőtt fütyürészve elhagytam a szobát. A depisséget, később a hormonoknak tudtam be.

Uramisten, már milyen régen jártam konditerembe. Miután, értesütem egy ismét különleges szobáról, már azt hittem hogy a Bagolykőben mindent lehet. És igen, a suliban nincs lehetetlen! Kényelmesen, nem sietve nekiáltam felvettem egy rózsaszín trikót, és egy fekete rövidnadrágot, és egy edzőcipőt. Miután beértem a terembe, konkrétan majdnem dobtam egy hátast! Hát itt semmi különbség nincsen, a mugli konditermektől. Ledoptam a törölközőmet, és a vízespalackomat egy helyes kis bőrszére, majd nekiláttam a munkának. Megizzattam azért rendesen! Bemelegítésként futottam, két kört az egész teremben. Ezt követően felmásztam a szoba biciklire, és fél óráig csak tepertem. Kicsit kifáradtam, ezért ittam egy kis vizet, megtöröltem a verejtékező testemet. Majd kézisúlyzóval kezdtem el gimnasztikázni. Legjobban, a "limbálodzó majom" gyakorlat ment. Nyomtam még pár fekvőtámaszt is, majd egy kicsit pihentem ismét. További egy óráig gimnasztikáztam, majd teljesen kifáradva felkaptam a cumóm, és lihegve megszólaltam:
Majd jövőre...folytatom! - de persze ezt nem gondoltam komolyan.

Szomorú napra virradtam aznap. Az én drága Betty-met pár óra múlva temetik el. Olyan kedves volt, amikor a Valentin napi cikkemet írtam, hiszen vele készítettem az interjút. Felöltöztem az egyenruhába, az első órán ugyanis részt veszek, de a másodikról engedéllyel, távol lehetek. Le is telt a Bűbájtanóra, én pedig szomorúan felmentem a szobába. Felöltöztem feketébe, és elindultam a Bogolyfalvi temetőbe. Mielőtt azonban bementem volna, a kapunál egy kedves idős hölgytől, gyönyörű szép rózsacsokrot vettem. Nem voltunk sokan, körülbelül 15-en. Miután a temetés lezajlott, Betty unokahúga hétvégére meghívott engem egy teára. Az emberek lassan elmentek, és én ott maradtam Betty sírjánál. Könycseppek gördöltek le a szemeimből. Egy kis ideig némán ültem a padon, a hant mellett, majd megsimítottam Betty képét, melyet egy aranyozott keretben a sírra helyeztek.
- Ég veled! - mondtam, és kisétáltam a temetőből.

Bognácska
#nemszalonképesen. | aug 17, este

Bognácska
#nemszalonképesen. | aug 17, este

Bognácska
#nemszalonképesen. | aug 17, este

Bognácska
#nemszalonképesen. | aug 17, este