Lótt

Igazából nem lett volna okom nevetni, de az, hogy zuhantam pár métert, nem tette meg nem történtté a röhögőgörcsömet. Inkább még ha ez lehetséges, fokozta is. Az egész nagyon abszurd volt, és miután biztossá vált, hogy nem torkolt tragédiába a dolog, végre kinevethettem magunkat, úgy igazán. Igyekeztem erőt venni magamon, kicsit ellazítottam az arcizmaimat, és kitöröltem a szememből a nevetés, és az enyhe fájdalom okozta könnyeket. Felpillantottam Lotte-ra, aki a segítségét ajánlotta fel a felálláshoz.
 - Hááát... - gondolkoztam a válaszon, és a lehetőségeimet latolgattam. A karom eléggé sajgott, nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg rongybabaként zuhanjak vissza a padlóra, ezzel további lila foltokat szerezve magamnak. Sejtettem, hogy már így is fájdalmaim lesznek a mozgástól napokig. - Jó lenne, ha segítenél, nem nagyon tudok rátámaszkodni a karomra.
Miután ezt kimondtam, a lánynak arra a lábára siklott a tekintetem, amire láthatóan nem igazán akaródzott rátámaszkodni. Kicsit kellemetlennek találtam a helyzetet; bizonyára nem lesz neki kellemes, ha a teljes testsúlyommal húzom majd lefele. Azonban már a kezét nyújtotta felém, én pedig a bal mancsommal ösztönösen belecsaptam, és felhúztam magam, figyelve arra, hogy ne terheljem túlságosan. Ezalatt az idióta vigyor nem kotródott el az arcomról, de már kicsit csillapodott. Ahogy stabilan megálltam a lábamon, az egészséges kezemmel leporoltam magam, és a csillárra pillantottam. Eléggé siralmas látványt nyújtott. Nem csak az azt tartó csavar, hanem a plafon egy darabja is kivájódott a falból, ami földet érve ezernyi darabra szóródott. A barokk stílusú csillár szépen kovácsolt szegélye némileg meggörbült, az apró cicomák nagyja lepattant a helyéről. Mivel a csilláron éppenséggel nem voltak gyertyák, nem ütött ki tuzvész, aminek igencsak örültem. Azonban így sem voltunk épp jó helyzetben.
 - Mit gondolsz, takarítanunk kéne, vagy csak settenkedjünk el, minta mi sem történt volna? - fordultam Lotte felé, halványan felvont szemöldökkel.

Letícia /Bocs, de ezt muszáj volt/

Éééés most belerondítok a játékotokba.
Bocs.

Csákék lánya

Ásítva próbál rátalálni a gólyalak kilincsére így dél körül, lévén az estét és a hajnalt nem áldozta fel az alvás oltárán - a penészzöld klubhelyiség éjfél környékén kelt életre, ő pedig semmi jóból nem szeretett volna kimaradni. Így szunya helyett inkább pókerezett a többiekkel, pénzük nem lévén a klubhelyiség berendezési tárgyait árverezve el, ezáltal a függöny és a kandalló feletti egyik szobrocska boldog, ám csupán névleges tulajdonosává válhatott.
Egy rúgással helyére illeszti az ajtót - nem agresszió, csupán olyan régi és sokat szenvedett zárnyelvről van szó, ami kedvesebb érintésekre nem engedelmeskedik. Valószínűleg megszokta a rellonos bánásmódot, így a finomabb mozdulatok már teljesen elkerülték a figyelmét, de Noel feltett szándéka, hogy majd megkúrálja szerencsétlen nyílászárót.
Akár a terápiáig is hajlandó volt elmenni.
Céltalanul csámborog a kőfalak között, s miután a konyhát is útnak ejti, kolumbuszi túráját egy méretes szendvics kíséri, egészen öt másodpercig - ugyanis körülbelül ennyi időt vesz igénybe, hogy a még igencsak növésben lévő fiú eltüntesse a muníciót.
Rövidesen egy toronyhoz ér, ahol eddig még nem járt - ez pedig nem is csoda, tekintve, hogy meglehetősen új gyerek volt még a környéken. A lépcsőn felcaplat, s benyit az első ajtón, ami szimpatikus neki, így egy erkélyre jut.
Van néhány fotel és asztal, de Noel annyira nem érdeklődik ezek iránt, túl konvencionálisak, és egyébként sem az ő stílusa egy kanapén terpeszkedni. Van azonban valami más, ami megfogja a tekintetét - a következő pillanatban pedig már fel is húzza magát a szemmagasságban lévő korlátra, magabiztos léptekkel egyensúlyozva a vékony vason. Mindig is jó sportoló volt, a magas helyek pedig természetellenesen vonzzák, úgyhogy tériszony helyett vigyorogva nézi az alatta elterülő vidéket.
Miután kiszórakozta magát a különböző agybeteg játékaival - most kézen állva! most egy lábon ugrálva! most cigánykerék! -, guggolva megállapodik a korlát közepén. Nem tudja, hogy ha akarna se tudna kiesni innen, úgyhogy a megfelelő adrenalinszint - ami a hülyeséghez elengedhetetlen - megszerzése nem jelent különösebb problémát. Szereti ezt az érzést.
Kinyújtja a karját, s meglepve konstatálja, hogy vizes lett - eddig észre sem vette, hogy esik az eső, de most, hogy egy kicsit meresztgeti a szemét, elkap egy-két hulló cseppet. Egy pillanatig csodálkozik, hogy nem lett idebent csuromvíz, de  belegondolva meglehetősen ésszerű, hogy egy bűbájjal levédik a terepet, különben már rég elmosta volna a vihar a berendezést. Ennyi erővel azért a hideggel is csinálhattak volna valamit az okosok, mert bár nem lett tetőtől talpig vizes, néhány jeges széllökés hamar elérte, hogy csontig átfagyjon.

Noel

Lil azzal a biztos tudattal töltötte a hétvégéjét a kastélyban, hogy ez már nem sokáig lesz így, hacsak nem akar ő maga a kastélyban lakni - ugyanis felajánlották neki a fiúk ezt a lehetőséget. Na nem mintha ki akarták volna dobni otthonról, hanem egyszerűen csak figyelmesek voltak vele, hiszen neki is meglehetett a saját élete, nem volt hozzájuk kötve. Azonban a kislány még valahogy túl fiatalnak érezte magát ehhez az önállósághoz, és amúgy is csüggött a bátyján - meg a fogadotton is -, szóval inkább maradt az otthon melegénél. De egyelőre még nem volt vége az évnek, és mivel a fiúk a vizsgáikkal szenvedtek, a kisebbik szőke a suliban maradt, ezúttal csak Sahtit rángatva magával az Eridonba.
Most viszont éppen dühösen rohant végig a kicsi a folyosókon, nyomában a szintén morgós macskával, aki inkább csak átvette ideiglenes gazdája hangulatát, semmint értette volna, hogy mi történik. A szoknyás-csipkés hajas baba viszont nagy sebbel-lobbal csapdosta a lábait a padlóhoz, ingerülten nyitva be minden helyre, ami csak az útjába került, mert biztos volt benne, hogy valahol meg fogja találni a gaz rellonost, aki már nem egyszer borsot tört az orra alá. Ó, de ha megtalálja, akkor bizony megkeserüli!
Így rontott ki az erkélyre is, ahol aztán meglátta az elmebeteget, aki a korláton egyensúlyozott, de mivel a szöszi tisztában volt vele, hogy úgyse fog leesni, így csak egy lesajnáló pillantással lett gazdagabb a másik.
- Te rellonos vagy igaz? - dörrent rá a fiúra, már amennyire az ő vékonyka hangjával lehet dörrenni. - Nem láttad azt a nyomorult vörös hajú balféket? Magas, hullaszíne van, és kilométer hosszú listája az agybajairól - foglalta össze gyorsan a keresett személy tulajdonságait, de ekkorra már Sahtit figyelte, aki meglehetősen érdeklődve nézett fel a fiúra, de kifejezetten úgy, mintha ismerősbe botlott volna. Aztán mikor a bundás egy nyaff után a két mellső lábával a korlátnak támaszkodott, és úgy nézett fel a srácra, akkor Lil már tényleg gyanakodni kezdett.
- Ti ismeritek egymást? - kérdezte az ismeretlent nem épp kedvesen, de elég kíváncsian.

Bianca

Liliána

Fejben latolgatja, hogy mit csináljon következőleg, de mielőtt dűlőre jutna, ajtónyílás hangja üti meg a fülét, így még mindig a korláton sziesztázva megfordul.
 - Az melyik? Tyúk, gyík, randaegyiptominő, vagy csillámpóni? - kérdez vissza, ugyanis nemigen hajlandó megjegyezni a házneveket, így inkább saját terminusai szerint azonosítja őket. - Egyébként is, miből gondolod, hogy pont az? - néz a lányra kissé felvont szemöldökkel. Véleménye szerint egyik házba se lehetne sorolni kinézete alapján - a pirosokhoz túl sokszor mosolygott gunyorosan, a beszívottaknál sokkal mozgékonyabb volt, a stréberekhez nem elég szemüveges, a pincelakókhoz pedig nem elég sápadt.
 - Utóbbival a háztársaim legnagyobb részét leírtad - közli a lánnyal. - De nem, egy vöröshajú vámpírarccal sem találkoztam - vonja meg a vállát, s szemmel láthatóan nem törte össze túlságosan a tény, hogy nem tud segíteni a lánynak hadjáratában.
 - De ha vérét akarod venni, szerintem még nőnöd kell egy kicsit - jegyzi meg, lévén a kiscsaj leginkább egy hajasbabára emlékeztetett, mintsem rendes gyerekre, Noel pedig közel biztos volt benne, hogy a vörös hajú gyíkfajzat - akárki legyen is az - félkézzel lenyomná.
Mivel eddig a lányt nézte, nem pedig a mögötte bujkáló szőröst, teljesen elkerülte a figyelmét az ismerős macska, aki most előkerül az eddig rejtekhelyéül szolgáló láb mögül, így Noel számára is láthatóvá válik.
A fiú gond nélkül felismeri, és mivel soha nem lehetett lassú észjárással vádolni, villámgyorsan összeilleszti a puzzle hiányzó darabjait.
 - Fogadok, te vagy a punk és a szőke herceg nevelt kölyke -mondja a lánynak, miközben résnyire szűkült szemmel méregeti őt, vigyorogva. Az első szó, ami eszébe jutott, a szerelemgyerek lett volna, de nem mondta ki - akármennyire is meglepő, Noel nem mond ki mindent, ami eszébe jut. Így se nagyon áll be a szája, ha meg még közölné is minden gondolatát, folyamatosan csak öntené a szót a világba.
Elmerengve visszagondol a Gamajun-házban töltött kis kiruccanására - még ha közel is járt ahhoz, hogy ott hagyja a fogát, Noel pozitív élményként könyvelte el magában az esti kiruccanását a kígyós házban: legalább izgalmas bevonulója volt.
 - Szevasz, Sahti - köszön a macsra, aki szemmel láthatóan felismerte őt, még ha most több, mint másfél méterrel nagyobb volt, mint egy-két hete.

Noel

Lil felvont szemöldökkel nézett a fiúra, aki láthatólag még a házakat se tudta megjegyezni. Hát ez nem kecsegtetett túl sok jóval a jövőre nézve.
- Láttalak órán még az év vége előtt te... GYÍK - fintorgott egyet a lány, mert ennek aztán hiába mondta volna ezek szerint, hogy rellonos. Márpedig a házak tagjai többnyire édes kis kupacokba vannak tömörülve, amiből rögtön ki lehet találni, ha valaki új érkezik hozzájuk. Csak egy kis logika az egész.
- Ne ítélj meg valakit elsőre, drága barátom, mert még a végén veled is ezt teszik, márpedig akkor nekem most azt kell hinnem, hogy annyira nem vagy képben bűbájok terén, hogy komolyan azt képzeled, hogy magadtól tudsz ilyen jól egyensúlyozni - mosolygott a szöszi a fiúra teljesen ártatlan arccal.
Nem félt ő egy rellonostól sem, sőt, semmi másfélétől sem, mert szorgalmas volt és ügyes boszorkány, azt a tényt pedig, hogy még csak elsős volt, jól ellensúlyozta az, hogy ha valaki bántotta, akkor szólt Arvidnak. Arvid pedig természetesen szólt Konnak, ha komoly volt az ügy - avagy szépen és aranyosan könyörgött egy sort, hogy csináljon már valamit -, amit viszont csak egyetlen lépés választott el a direkt módon emberkínzásra való buzdítástól.
Aztán Lil már távozni is készült, mikor Sahti másfelé fordította az események folyását. A lányka a rellonos következő mondatára egyre érdeklődőbben nézett a fiú szemébe, aztán leesett neki.
- Ó, te vagy a kötözött sonka! - fedezte fel kitörő lelkesedéssel, minek hatására szó szerint felragyogott az arca. Természetesen hallotta a történetet az elsősről, aki betévedt hozzájuk, és kifejezetten jót röhögött rajta, még ha nem is tudta eddig, hogy ki az, hiszen nem lehetett mindennapi esemény ez az illető számára. Vagy ha mégis az, akkor bizonyára egy igen szerencsétlen flótásról van szó.
Egy lépéssel közelebb lépett, hogy megszemlélje a srácot, de épp olyan rezzenéstelen arccal siklott át az arcán lévő heg látványán, mint annak idején Kon. Lil lehet, hogy kicsi volt, és szerette a fodros ruhákat, de az ingerküszöbe és a toleranciája magasan a kortársaié felett volt.
- Hát... legalább felértél a kastélyba - állapította meg végül.

Liliána

A furcsálló tekintet lepereg róla, kedélyesen figyeli a lányt.
 - Totál felesleges megjegyezni. A sulin kívül senki nem használ vérmérséklet szerinti tipológiát, ami ráadásul még nem is pontos - vonja meg a vállát, ugyanis egyértelműen le tudta olvasni a lány arcáról a megvetést, amit a házhelyettesítő kifejezése hozott elő belőle.
Amit mondott mindenesetre nem hülyeség - ma már a tipológiák létét is megkérdőjelezték, nemhogy használják is őket. A varázslók viszont valahogy mindig lemaradtak egy-két századdal.
 - Igazad lehet - adja meg magát, a sárkányokra olyannyira jellemző makacsság teljes hiányában. Állhatatos ő, de elismeri a hibáit is, és jobban belegondolva a lány amolyan "kicsi a bors, de erős" fílinget nyújt.
 - Mégha a pillanatnyi sikeremnek nincs is köze semmihez egy bűbájon kívül, tudok ilyen jól egyensúlyozni - közli egyszerűen, nem szentelve több szót a témának. Nem kenyere, hogy bárkinek is bizonygassa a hozzáértését - igaz, ha lett volna módja bebizonyítani állításának igazát, valószínűleg megragadja -, de valóban elég nagy jártasságra tett szert, bár régebben többnyire hidak korlátjain gyakorolt -akkoriban nem érdekelte különösebben, hogy él vagy hal, és most sem bánta a veszélyes helyzeteket.
A ragyogó felkiáltásra Noel feláll a korláton, majd egy míves meghajlást produkál.
 - Szolgálatára - közli vigyorogva, és szemmel láthatóan cseppet sem zavarja a megnevezés.
A lány közelebb lép, Noel pedig csendben fürkészi az arcát; olyan könnyen olvassa a testbeszédet, mint mások az írott szöveget, így pontosan tudja, hogy mi járhat a másik fejében, amikor ránéz.
Kicsit meglepi az eredmény, összeráncolt homlokkal futtatja át a fején - sok reakcióval találkozott már a kinézete tekintetében, de ilyennel még nem. Hasonlít a trilak-mintás srác nemtörődömségére, mégis más, mivel a punk zavartalansága inkább abból eredt, hogy sok hasonlót látott már, és nem érintette meg - a kis szőke viszont másnak tűnik.
 - És egyben. Mi többet lehetne kívánni? - kérdez vissza, elvégre végül se Syd, se Sahti nem választotta vacsorájának, bár ezt vehetné a szépségére tett inzultusnak.

Meg a jó édes... xD/részemről zárás/

Valahogy sejtettem, hogy Lotte nem a takarítást fogja pártolni. Elvégre nem akartuk mi felforgatni a folyosót, hogy előre bekészítsük a szükséges takarítószereket. Sosem voltam az a nagy rendmániás, szóval saját készletem sem volt, amit elcipelhettem volna a folyosóig. Valójában, ha komolyan el akartam volna takarítani, akkor sem tudtam volna, hogyan lássak neki.
 - Szívemből szólottál - mondtam nevetve, és hátrasimítottam a porral megtelt hajamat. - Viszont akkor sprintelni kéne, nehogy elkapjon valaki, nem akarok büntit.
Nem felejtettem el, hogy Lotténak fáj a lába, még ha nem is mondta. A sprint nálam csak egy szófordulat volt a többi mellett, általában ezalatt a kocogást értettem. Bár gyorsabbra nem is szoktam fokozni a tempót. A vállam mögött hátrapillantottam, hogy nem figyel-e minket esetleg valami prefektus fajtából származó egyed, de mázlim volt. Mielőtt elindultam volna jó messzire a tett színhelyétől, odaléptem a csillárhoz, és végigmértem. El akartam vinni egy darabot belőle emlékbe, de az, hogy puszta kézzel szakítsak a fémből, elég abszurd volt. Az esés miatt azonban a giccses cikornyák nagy része lepotyogott róla. Ezek főként nonfiguratív minták voltak, de volt közte levél, és virág is. Felszedtem pár ilyet, és úgy fogtam a kezemben, mintha virágcsokor volna. Visszacsoszogtam a csillártársamhoz, és színpadiasan a kezébe nyomtam pár csillárdarabot.
 - Ha ez akad majd a kezedbe, én jussak eszedbe - mondtam meghajolva, halványan nevetgélve. Bármennyire is klassz lett volna a talajon is folytatni egy rögtönzött előadást, a hátamon végigfutott a hideg arra a gondolatra, hogy elkaphatnak minket. Elkívánkoztam már, bárhova, csak jó messze legyen. Kiegyenesedtem, a zsebembe raktam a csillár maradványait, és sebes léptekben elindultam a klubhelyiség felé, menetiránynak háttal, Lotte felé fordulva.
 - Útjaink még keresztezni fogják egymást - kacsintottam, és komolyan is gondoltam, eléggé megkedveltem a lányt. - Figyeld a jeleket!
Persze ennek semmi értelme nem volt, de ez a kifejezés ráillett az egész délutánomra. Megfordultam, hogy lássam is, hová lépek, aztán kicsit fokozva a tempón, tovább cammogtam. Lehet, hogy idiótán jött ki, hogy csak úgy elsétáltam, de ez van. Reméltem, hogy Lotte nem neheztel majd érte.

Leonie-kis vörös, Zsolti fiú, Mary, és Adri

Ahogy elindultam a folyosón, egyre csak Leoniere gondoltam. Nem lehet, hogy egyedül magyarázza ki magát a barátja előtt. Én is épp olyan ludas vagyok a kialakult helyzetben, mint Ő. Csakhogy én csaptam is neki a szelet, ah nem is komolyan, de a végére mégis úgy éreztem, ezt a lányt akár nekem is teremtethették. Szerelem? Nem alakulhatott ki köztünk ilyen hamar. Vagy igen? Nem tudom, csak azt, hogy fontos nekem, nehogy magára haragítsa mindhármukat. Pont miattam?
Vissza kell mennem. Na, ennek nem lesz jó vége.
Hogy ne támadjanak rám megint a felbőszült lányok? Na, ezt meg kellene oldanom.
Ahogy beléptem felemelt pálcával, határozottan elkiáltottam magam:
-Digitus Arcus!     
Ebben a pillanatban a Szőke lányka felé irányítottam a bűbájomat. Majd vártam a hatását, vajon sikerült -e az ujjait összecsomózni, hogy ne tudja a pálcáját fogni és -használni?
-Ne haragudjatok, de valahogy vissza kellett jönnöm. Leonie-nak nem szabad egyedül elvinni a sarat.
Ezzel a monológgal nem fogok díjat nyerni, de megtette. Majd közömbösen eltettem a pálcámat, hogy lássák a többiek is, a jó szándékom.
-Ne haragudj Leonie, hogy az észt osztottam.Tudnod kell, hogy a kis játékunk alatt megkedveltelek, így melletted állok, ha bármit is akarsz mondani a többieknek. Ha nem, akkor sem fogok magyarázkodni nekik. Én nem. Majd komolyan Zsolti felé fordultam.
-Zsolti! Nem attól férfi a férfi, hogy verekszik, hanem attól, hogy ésszerűen gondolkodik, na meg türtőzteti magát. Nem szép dolog a másiknak oktalanul és minden további nélkül támadni, főleg nem ott, ahol otthon kellene érezned magad. És Bagolykőn otthon vagyunk. Vannak házirendek, amit nem jó megszegni. Nem ártottam neked. Bocsáss meg.
Na ezt sem fogják nekem jó szemmel nézni a lányok. Ahogy látom, Adri inkább annak örülne, ha vér folyna. Elég mulatságos lenne, más körülmények között.
-Na? Mit szóltok egy kis fegyverszünethez?

Noel

- Jól van, legyen ahogy akarod - mosolygott a lányka amolyan "hiszem is meg nem is" módon, mert az a fajta emberke volt, aki jobban hitt a szemének, mint a mindenféle állításoknak. Ettől függetlenül ugyan lehet, hogy a másik jól egyensúlyoz, de mi rá a garancia? Szóval Lil felöltötte az ártalmatlan dilinyósoknak szóló ábrázatát.
Aztán jött a nagy felfedezés, minek során ki-ki rájött, hogy ki is a másik, noha megnevezni még mindig nem tudták volna egymást, de azért teljesen képbe kerültek, Lil pedig leplezetlenül vidult a srác szerencsétlenségén. Nagyon igaz volt rá, hogy a komoly dolgokat direkt nem vette észre, mert az bánthatta a másikat, viszont az ilyesmit képes volt bárkinek az orra alá dörgölni. Most azonban ezt egy kicsit későbbre halasztotta, és inkább az eszébe véste a másik vonásait.
- Igen, te vagy az első - lódított egy picit a srácnak, olyan arccal, mint aki nagyon elgondolkozott. Élvezte a házuk hírnevét, és azt is, hogy a lakótársai felének már a neve is elég arra, hogy a Bagolykősök fele összerezzenjen, és csak azért nem az összes, mert azok valószínűleg nem ismerték. Bár tegyük hozzá, Kon esélyesen megalapozta a hírnevét az idei elsősök között is már azzal, hogy Lillel egy házban laktak, a lányka pedig szívesen ijesztgette vele azokat, akik nem tetszettek neki.
- Egyébként én Lil vagyok - lépett még közelebb a lány a kezét nyújtva, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy a másik méteres magasságból nézett le rá. A kis szőkének nem voltak problémái a magassága vagy bármilyen más külső, esetleg belső tulajdonságával, ami ritka dolog, de igazán hasznos. Őt mindig is sokkal jobban lekötötte a saját kis világa, amiben az a legnagyobb probléma, hogy vajon a bátyja mit főz vacsorára.
Persze ha valaki a felszín mögé nézett, akkor láthatta, hogy a kicsi nem felületes, csak sokszor nem akar belegondolni a dolgokba. Nem jó azon gondolkodni, hogy neki miért nincsenek szülei, vagy miért vak a testvére. Az ilyesmi csak mérgezi a lelket.

Erkélycirkusz

A levegőben szétáradó tesztoszteron kezd roppant fullasztóvá válni, mintha csak Sergio Santos "Chocolate" klipjében volnának. A mezítelen, kigyúrt felsőtest pedig - amelyre Chuck Norris is csak elismerően bólintana – kezdi meglehetősen zavarba hozni. Ez természetesen nem akadályozza meg abban, hogy nekiálljon dacoskodni.
-Úgy, hogy mit képzelsz magadról! – Fel sem foghatja, Zsolti fiú miért emeli fel a hangját. Úgy szimplán nem érti az egész szituációt. Bár meg kell hagyni, tökéletesen jó kommunikációs és helyzetgyakorlatok ezek, csakhogy ő nem vette fel ezt az órát, és nem fizetett be tanfolyamra, úgyhogy tessen már megállni a gépezet.
-Itt voltam én is, nem kell elmesélned, mi történt. – Köszöni szépen az esti hírösszefoglalót. Ez akkor lett volna igazán kielégítő, ha a sok rossz után még azt is bejelentette volna a srác, hogy végre pandamaci született a helyi állatkertben. Attól mindenkinek megjönne a jókedve.
-Azért vagyok kiakadva, mert úgy viselkedsz, mintha a tulajdonodban lennék! – Márpedig úgy tudja, hogy az édesapja még nem adta el húsz tehénért, nyolc kecskéért meg félszáz csirkéért. Sőt, ahogy hallotta, apuci kifejezetten kezdi preferálni a tevéket, mert jól mutatna pár a kertben, és szembeköpné a betörőket. Zsolti fiúnak meg bizonyára nincs tevéje, hacsak ki nem derül még az este folyamán, hogy kőgazdag arab sejk az apja.
-És mert ilyen hangon beszélsz, mikor nincs is semmi okod rá! – Talán még folytatná is, ha Adria időközben nem indulna be mellette. Ma mindenki meg van bolondulva? Egy pillanat erejéig értetlenül bámul rá. Ejj, hejj, sokkal hatásosabb volna, ha hozna egy sört, és összedobna valami vacsorát. Elvégre itt egy igazi férfiről beszélünk, azok meg ezt szeretik… vagy csak Leonie nézett túl sok Al Bundy-t a tv-ben? Kénytelen elnyomni vigyorát… csak vigyázz magadra szöszi, mert tényleg nem biztos, hogy elég lesz a pályán egy törpilla védelme. Apropó, kviddics! Markovits bácsi bizonyára roppant büszke lenne rá a következő cselt látván. Hihetetlen reflexszel rántja el kezeit a srácéból, és azzal a lendülettel lép egyet hátra, hogy távolabb kerülhessen az említettől. Mondhatnánk, hogy Zsolti fiú szó szerint tarol a csupasz felsőteste látványával, vagy vörös törpénk csak egy elcsöppent nyálnyúlványon csúszott meg? Mindenesetre hátraesik, és kapálózás közben sikerül egyet levernie a levitásnak. Ekkor érkezik vissza az Erkélycirkusz bölcs alapítóatyja, Ronald, és máris nekifog a biztonsági intézkedéseknek. Az eséstől még mindig a fotelban fetreng, és csak akkor sikerül felülnie, mikor az eridonos srác megpróbálja lefegyverezni Adrit és Mary-t. Ajajj, ennek biza jó vége nem lehet. Ijedtében még Zsolttól is elfelejt bocsánatot kérni, amiért véletlenül lekevert egyet neki, figyelme inkább a többiekre összpontosul, meg hát újdonsült ismerőse amúgy is hozzá kezdett beszélni.
-Ömm.. köszi. – Elereszt egy vigyort Ron felé. Jó tudni, hogy a srác nem haragszik rá, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hozta. – Nekem nincs mondandóm – Rázza meg a fejét hevesen. Ugyan miért várja mindenki, hogy magyarázkodjon egy játék miatt?

A szappany, és egy kis váratlan fordulat

Míg Mary el volt foglalva a hülyeségeivel, és mindenét szétröhögte a földön fetrengve, csak úgy zajlottak körülötte az események. Mire magához tért, Ron már sehol sem volt. Négyen álltak hát, a létszám ellenére azonban nem kapott választ kérdésére. ~ Na jó, azt hiszem, jobb lesz szellemileg is itt maradni, nem csak fizikailag. Mi van itt? Hová tűnt Ron? Hogyhogy Adri még nem kaszabolt le senkit? ~ Tűnődik. Azonban a párbeszéd nem ér véget, Mary félig felvont szemöldökkel, és immár karba tett kézzel hallgatja a jelenlévőket. Elég érdekesnek titulálta a Zsolt és Leonie között történő párbeszédet, inkább Zsolt felől, mint Leonie részéről. Persze mindkét részről az volt, kétségtelen. Főleg, ha cseppet lemarad az ember. Inkább filmbeillő jelet volt, mintsem életben történő, tizennégy évesektől. ~ Mary, nem elkalandozni, maradni! ~ Parancsol magára szigorúan, majd figyelmesen, gondolataiban ugyanazokat a szavakat fogalmazza meg, kórusban a kimondóval. Így jobban tud figyelni, és még fel is fogja, mit mond a másik. Az esély is kisebb, a lemaradásra. Feltéve, hogy tudja tartani magát az elhatározáshoz. Mindig így szokta. Mikor bejön, mikor nem. És most remélhetőleg bejön, mert kíváncsi, miről maradt le. Habár abban nem biztos, hogy elejtenek infókat, például arról, hogy melyik fekete lyukba veszejtette Adri Ront, vagy hogy miért tart még mindig a sztriptízbemutató. Ennek ellenére fülel, akár egy kiskutya. Vagy jobban, mert a kutyák fülelés nélkül is meghallják a legapróbb neszeket. És bár ezek nem épp nevezhetőek apró nesznek, figyelni azt kell, hogy némely szó esetlegesen kizökkentse mélázásából.
Ami a sztriptízbemutatót illeti, ugyan messziről érezhető az irónia, de meglepik Adri szavai. Nem nézte volna ki belőle, hogy ilyen is kitelik a lánytól, még akkor sem, ha százszázalékos gúnyolódás, amivel Mary tisztában volt. Nemsokára Ron is felbukkant, amit Mary nem igen értett. Ha az előbb elment, mit keres ott megint? Meggondolta volna magát?
- Na, ezt most miért? - dönti meg fejét, és végtagjait lengetve, mindenféle különösebb mimika nélkül néz a srácra. Nem felháborodott, értetlen, inkább természetes, nyugodt, lazít arcszerkezetén. Inkább kifejezéstelen, mintsem haragos. Kérdésére ezúttal kap választ, hamarabb, minthogy a fiú felfoghatná, ez neki szólt. Vagy hogy mit mondott egyáltalán, sőt, mondott-e bármit is.
- Nem fogom, megígérem. - mondja, de csak az után, hogy visszavette az őhozzá tartozó fontos tárgyat. Az újonnan visszatért személy monológja második fele közben teszi el pálcáját, figyelmesen hallgatva a fiút. Meg is lepik az elhangzottak, függetlenül attól, hogy egyet ért. Vagy pont azért.
- Jó meglátás. - biccent, majd jobb kezét a fiú felé nyújtja, eshetőséges kézfogás gyanánt. - Én benne vagyok. Hogy Markovits lökne le a seprűdről, a gurkó belédrepülésének reményében! - kiált fel hirtelen, s szinte azonnal. Hogy miért pont ez bukott ki belőle? Na azt a jó ég tudja, de a lényeges nem ez, sokkal inkább az ok.
- Mi folyik itt? - kérdi haragosan, ami nem csoda, hisz fejét, nyakát, vállait, egész felsőtestét, sőt, lábai némely részét teljesen beborította valami jéghideg, mégis égető, ragacsos, lassan folyó, és vastag trutymó. Ami alapvetően nem zavarná annyira, ha nem érezné úgy, hogy összehúzza bőrét, és kezdené szép lassan összezsugorítani az egész lányt.
- Na jó, nem valami alacsony a fájdalomküszöböm, sőt, de ez már tényleg kezd fájni... Mi ez? És honnan jött? Azon kívül, hogy a fejem fölülről... - kérdi ingerülten. Mivel fejét lehajtotta, arca megúszta a találkozást néhány cseppel. A lány viszonylag távol állt a többiektől, és mikor körbenézett, megállapította, hogy a többieknek nem volt szerencséjük megismerkedni a nyálkával.
- Áu! - nyögte, mikor valami nagy, és erős fémvödör ütközött össze fejével, majd csörömpölve a földdel is. Látása kissé elhomályosult, de szerencsére teljesen nem hagyta el.

Noel

Ha valaki a Fejetlenség Folyosója felé veszi az irányt, elméletileg fel kell hogy készüljön a "találkozásra". Hisz, a nevéből adódóan, igencsak mozgalmas terület lehet, amit maximális készültség hiányában, nem feltétlen lehet túlélni. Legyen az bármilyen kütyü, vagy épp lelki előkészület. Ami valószínűleg fontosabb is, bármilyen tárgynál. Hiszen teljesen mindegy, mi van a kezemben, ha lélekjelenlétem nélkülözöm, így nem tudom használni azt a bizonyos valamit. De ha nincs nálam semmi, viszont le nem dermedek, máris többre mentem vele, mint az előbb említett eshetőséggel. A lélekben való előkészületek megtétele azonban nem zárja ki a megfogható dolgokat érintő felkészülést.
Mary kellőképp készen is állt. Mint lelkileg, mind tárgyilag, mi a pálcájában nyilvánult meg. Arról már fogalma sem volt, hogy ez az elkövetkezendő problémákból nem segítheti ki. Belépett hát a szép, nagy ajtón, és körülnézett. Első blikkre szokványosnak tűnt a hely, hasonló, a Vigadó Freskók folyosójához. Azzal a különbséggel, hogy itt nem vigadtak túlzottan, és más arcok voltak fellelhetők a képeken. Nagyon tettszett azonban Marynek a képek. Szerette a Görög stílust, bár ebből nem a gladiátorok voltak a kedvencei, szívesen nézte azt is. Csak jó pár másodperc, talán egy-két perc múltán tűnt fel neki, hogy nem egyedül van a helyiségben. Rajta kívül, egy nálánál nem sokkal idősebb fiút pillantott meg, ki egy kicsit feltűnően, mintha várakozott volna.
- Szia! - köszönt, pusztán udvariasságból. Ezután tekintete egy fal melletti dobozra, onnan a falra tévedt, amit valaki összerajzolt. Mary nem érzett festékszagot, ami arra utalt volna, hogy azzal készült, így vagy régebbi, vagy mással csinálták. Kicsit közelebb ment, hogy jobban megnézhesse magának a művet. Úgy két-három lépés múltán valami furcsát észlelt. Egészen pontosan azt, ahogy a falból színes füstféleség száll ki, ami egyébként teljeset szagmentes. ~ Ez de jól néz ki... ~ Állapította meg a lány magában. Azonban a füst bármennyire is tetszett neki, pár másodperc múltán kezdte kicsit soknak, sűrűbbnek találni a kelleténél. Lassacskán a füst kezdte elborítani az egész folyosót, akadályozva Mary, és valószínűleg a fiú látását is. Ugyan az elején még nem is, mostanra kezdett egy cseppet drasztikussá válni a helyzet a nemlátás terén. A fiú alakját ugyan még különösebb gond nélkül ki tudta venni, az ajtókat már nem észlelte, hiába nézett azok feltehetőleges irányába.
Furcsamód hirtelen eszébe jutott, vajon mit álmodhatott. Emlékezett, hogy aznap sokat kattogtatta ezen az agyát, mert igencsak kellemes álom volt. Vagy épp kellemetlen? Már ebben sem volt biztos, de inkább nem is foglalkozott vele.
- Apám, mitől füstöl így ez a... Ez a... Mitől jön ennyi füst? - kérdezte társát, hátha tud valamilyen épkézláb válasszal szolgálni. Kicsit azonban zavarban volt, amiért nem jutott eszébe a neve annak a valaminek, amiből a füst jön. ~ Mi is a neve? Nem igaz... ~

Yarista - Köszönöm szépen a játékot!  

Erkély-jelenet

Visszatért Ron, aki elkezdte az egész csetepatét. Már egész kis turisztikai látványosság lehetnénk. Vagy tíz felvonásos musicalt írni a történetből.
-Mond, miért jöttél vissza? Miért bántottad Leoniet!?
Kezdődhet a szájkarate: hádzsime, hádzsime! Nem veszíthetek ellene, még nem! Egy kis vadnyugati párbaj keletkezhetne, ha lenne fegyverünk. Vagyis vannak: a szavaink. Majd megszólal a Bogolyfalvi templom tornyában megszólal a templom, szembe fordulunk és mondjuk a magunkét.
-Igazad van, Ron, nem ártottál nekem. De viszont, ártottál egy lánynak. Most nem is érdekes Leonie.
Szüleim csak azt tanították nekem, hogy bánjak a lányokkal úgy, mint egy kincsesládikával. Ez a kincsesláda tele van drágakövekkel, amikre ha eléggé ügyelünk megszerezhetjük. Leonie ennél sokkal több. Ő egy kincsesraktár, telis tele változatos egyéniségeivel. Én szeretnék, próbálok vigyázni rá, de Ő, a kis vörös nem szeretné.
-Mit képzelek magamról? Ezt hogy érted? Leonie, tudom, hogy nem vagy a tulajdonomban, nem is tudsz a tulajdonomban lenni, mivel te nem egy tulajdon vagy. Neked is  van egy lelked, lelki világod, amit én tiszteletbe tartok. Van egy vonzó, imponáló jellemed, személyiséged. Ezt a személyiséged tetszik nekem! Ha valaki tudja, az te vagy, hogyan éljük az életünk!
Ejha monológ-mester leszek még a végén ha hosszú ideig tart ez az erkélyjelenet. Csak azt remélem, hogy sikerül kimagyaráznom magam, és Ron lelép a színről. Ekkor Leonie adott nekem egy keménykezű pofont. Ennyire megbántottam?
-Köszönöm Leonie. Tudom, megérdemeltem és sajnálom.
Ekkor Ron megint osztotta az észt. Most komolyan, nem tudna elmenni?
-Ron, nekem te ne vázold milyen egy igazi férfi. Az aki kiáll egy lány mellett. Aki megvédi, akkor is, ha nem tudja a történteket, de látja, hogy baj van.
Most miért próbálja kimagyarázni magát? Bántotta Leoniet, és én nem szeretném ha bántódás érné.
-Fegyverszünet?
Mit gondol magáról? Bántja Leoniet és még ő akar fegyverszünetet?
-Megijedtél?
Ron kezd félni tőlünk, mondjuk emberelőnyben vagyunk. Három az egy ellen ráadásul meg még Leonie is.
-Hamár a férfiakról beszélünk: egy férfi nem futamodik meg, nem kér fegyverszünetet.
Nos, Ron most sarokba lett szorítva. Halljuk mit szól ehhez a kis Roncimonci? Mosolyogtam, majdnem nevettem.
-Kontra?!
Sok szerencsét! Ron!

Balcón comedia

* Egyre kevésbé színleli, hogy nem érdeklik az események. Izgatottan cikázik a tekintete egyik évfolyamtársáról a másikra. Ez kezd egyre inkább egy túljátszott, művi brazil szappanoperára hasonlítani. Magában már el is nevezte Ront Roldanillo Carilla Estebanonak, Zsoltit pedig Gaudencio Alfonso Bernardonak. A lányok nem viselkednek annyira színpadiasan, a fiúk gázosak inkább. Ha majd emberesedni fognak, vajon lesz olyan menő brazilos szakálluk? Egyelőre még kisfiúk a drágák, igazi kis fenegyerekek. Ekkor Roldanillo Carilla Estebano újra feltűnik a színen, és egyből le is átkozza a szőkeséget. A lány ujjai összecsomósodnak a váratlanul érkező átok hatására. Ettől teljesen kiakad, nem szereti, ha csak úgy váratlanul leátkozgatják.* - Óóó, hogy pusztulnál meg, te… kis…te!Igenis haragszunk! * Kiált rá a dühtől tajtékozva. Mit merészel ez a gyerek? A pálcája a földön, itt van két őrült srác, mi fog még történni. A pillantásával ölni tudna. Már el is tervezte, hogy hogyan fogja felrobbantani a drága jó Eridonost. Rossz emberrel kezdett ki, az már biztos. Ráadásul még egy terjengős, béna szöveget is elmond. Ahogy a sületlenségeiről, meg a világbékéről hablatyol Adri odalopódzik a háta mögé, és megpróbálja erőből fenékbe billenteni, remélhetőleg nem szúrja ki a lopakodó sárgát. * - Hogy te mekkora egy szerencsétlen hippi vagy! * Üvölt ismét az Eridonosra. Szánalmas, az az unalmas szappanoperaszerű monológ, amit előadott. A színjátszósok biztosan örülnének neki, nagy tehetség.*- Tán csak nem félsz verekedni? * Cukkolja újra Ront, remélve, hogy ezzel össze tudja ugrasztani a két srácot. Kíváncsi rá, hogy a kettő közül vajon melyikük tudná jobban elpüfölni a másikat.* - Nincs fegyverszünet! * Sziszegi dühösen Ronnak. Csak menjen ki az átok hatása, meg fogja keserülni a főnixsrác, hogy belekötött Adriba. Zsolti monológjára a férfiakról csak helyeselve bólogat. Nem hitte, hogy Gaudencio Alfonso Bernardoval még valaha is egyet fog érteni valamiben, de így történt.  Ezt a ritka pillanatot valami furcsa dolog töri meg. Maryre valamiféle nyálka kezd felülről csöpögni, ami fájdalmat okoz neki, és mintha… kisebb lenne? Mi? Az hogy lehet? Adri most már nem foglalkozik a két jómadárral, szobatársát kezdi kémlelni kikerekedett szemekkel.* - Mi a? Mary, állj el onnan! *Utasítja undorral az arcán. Az az izé valami förtelmes. Nem lehet, hogy Zsoltiból jött a nyál, mert ez felülről folyt le. Meg a szavai csak nem okozhatnak ilyet. A fiúkat kezdi gyanúsítani, így ismét méregzsákká változik, és üvöltözve visszafordul.*- Halljam, melyikkőtök szórakozik, mi?! Pont Maryvel? * Fakad ki, majd’ felrobbanva.  Szegény szinte semmit nem csinált, erre vele kell szórakozni. Oké, hogy Mary, mint Adri, de ez akkor sem volt szép dolog.* - Mary tudsz jönni? Megyünk a gyengélkedőre! *Szerencsétlenül,de felveszi a pálcáját a földről, és reméli, hogy tud, mert nem akar hozzáérni, fél, hogy ő is összemegy. A magasságát tekintve elég kellemetlenül érintené.* - Szánalmas banda! * Kiáltja a küszöbről a fiúknak. Reméli, hogy Leonie is követi a két Navinést a gyengélkedő irányába. Megnyugtatná, ha nem maradna velük egyedül.*

Lil

A lány arcán tökéletesen tükröződik, hogy mi a véleménye a helyzetről és Noelről: leginkább az "ártalmatlan félőrült" kifejezéssel lehetne leírni Lil a fiúról alkotott képét. Utóbbi viszont nem zavartatja magát túlságosan, csak szimplán vállat von, rábízva a főnixre a dolgot.
 - Majd beleírom az önéletrajzomba - vigyorog. - Végzettség és nyelvvizsgák után tapasztalat: jártam Nothart Konstantin házában és túléltem - vázolja fel, kezével mutatva a képzeletbeli pergamenre. Biztos benne, hogy egy napon ez a képesítési szint még sokat fog érni...
Alapvetően pozitívként könyvelte el az estét - mint már említettük, a testi épsége nem sokat jelent Noelnek, a többi tekintetben meg úgy fogta fel, hogy igazán kalandos estét töltött egy furcsa párosnál. Ha unalmasabb belépője lett volna, talán már itt se lenne, a középiskoláit is csak hírből ismerte annak idején. Tanult ő magának a könyvtárból, mert szeret - imád - olvasni, de hosszú órákat ülni egy teremben, ahol nem csinálnak semmit, csak üresen néznek ki a fejükből...ez nem Noel terepe.
Rugalmas mozdulatokkal lepattan a korlátról, hogy kezet foghasson a lánnyal.
 - Neil - mutatkozik be ő is, ezúttal a White Collar nevű remek sorozat főszereplőjének nevét használva. Tudja, hogy nem játszhatja már sokáig ezt, de egyelőre még működik, ő pedig remekül mulat közben. Valahol hihetetlenül viccesnek és jólesőnek találja, hogy senki még csak segédfogalommal sem rendelkezik arról, ki ő, csak annyit tudnak, hogy már látták - Noel elég feltűnő jelenség, nehéz nem észrevenni. A sárkányok általában Fantomként emlegetik, természetesen a nagysikerű könyv-musical-amit akarsz után - igaz, a fiú nem hord maszkot, de ennyit hajlandó elnézni -, a többi ház lakóinak pedig még nem tűnt fel, hogy Noel mindig más néven mutatkozik be.
 

Noel (vagy Neil?)

- Na igen, otthon, édes otthon - nevetett fel a lány a fiú szavait hallva, mert persze tisztában volt vele, hogy milyen is a híre a házuknak, ő pedig ennek nagyon is örült.
Aztán a bemutatkozásra is sor került, Lil pedig kíváncsian nézett a fiúra.
- Netán Armstrong? Az űrből jöttél volna? - villant meg a kicsi szeme pajkosan, majd elengedte a fiú kezét, és a korláthoz penderült, hogy csak úgy szállt utána a szoknyája. Teljesen megfeledkezett közben arról, hogy eredetileg épp egy másik rellonost akart megtalálni, hogy lehetőleg jól el is bánjon vele. De ez most későbbre maradt, amit talán annyira nem is bánt az ifjabbik Csák. Valahogy elmúlt a bosszúálló kedve.
Ehelyett inkább szórakozni akart, és abban is biztos volt, hogy aki kibírta Kon szemétkedéseit, és még boldogan is gondol vissza rá, az jó partner lesz ebben. Azonban most még nem volt konkrét ötlete, csak azt érezte, hogy csinálni kellene valamit. Így hát masszívan bambult ki a fejéből az esős tájat pásztázva, hátha meglát valami ihlet adó dolgot, de csak a temető távoli foltja látszott idáig. Aztán felgyulladt a képzeletbeli kis lámpácska a feje fölött, és ragyogó arccal fordult újra vissza a fiúhoz.
- Eljössz velem felásni a temetőt?
Persze nem gondolta komolyan, ennyire ő sem volt elvetemült, csak éppen látni akarta a srác arcát, miközben felfogja a kérdés értelmét. Mivel Lil jó színész volt, csak akkor eshetett le neki, hogy viccel, mikor kitört belőle a röhögés.

- Igen, valójában nem haltam meg tavaly, csak átoperáltattam magam tizenéves varázslógyerekké - bizonygatja kicsit gunyorosan, néhány bólogatással kísérve. - A plasztikai sebészek kicsit elrontották az arcom, de szerintem még így is helyes vagyok nyolcvanéves létemre - legyinti odébb göndör tincseit, mintha a L'Oréal reklámból lépett volna ki - mert megérdemli -, bár kicsit talán rontja az összhatást, hogy ma reggel sem találkozott a fésűvel, és már egy birkanyírás is ráférne. Őt viszont nem zavarja, hogy úgy néz ki, mintha egy puli ücsörögne a fején, legalább senki nem veszi észre, ha a pálcáját a hajába rejti, attól tartva, a nadrágzsebében lerobbantaná a saját hátsófelét.
A lány megbabonázva bámulja az esős tájat pár pillanatig, majd visszafordul, hogy feltegyen egy kruciális kérdést: ugyan Noel hajlandó lenne-e felásni vele a temetőt?
A fiú arcán megjelenik egy féloldalas, rellonos összeesküvőkre oly jellemző mosoly.
 - Ezer örömmel - mondja, bár él a gyanúperrel, hogy Lil ezt nem gondolja teljesen komolyan.
Elvégre nincs ásó.
A lány elneveti magát, Noel pedig azon kezd morfondírozni, mit is csinálhatnának, ugyanis nem annyira a puszta beszélgetés híve. Ő is kinéz hát az előttük elterülő tájra, tekintete pedig megakad az erdőszéli kis faházon, és eszébe jut valami.
 - És neked van kedved csekkolni a vadőr új kiskedvenceit? - néz a lányra sokatmondó vigyorral, ami főként azt regéli, hogy Noel komolyan is gondolja. Nem tudja, milyen állatszállítmány érkezett ma reggel, csak hallotta az egyik mestertanoncot, ahogy arról beszél, hogy az ő órájukhoz lesz rá szükség - ami egyenlő azzal, hogy a lények veszélyesek.

Helena

---

2013.03.05. 13:00
Alkalmassági felmérés



Tekintete fáradtan siklott a névtáblára, hogy biztosan jó helyen jár-e - nem akarta senkire rátörni az ajtót, hogy utána magyarázkodhasson egy negyed óráig, így is késésben volt. Az egyik diák vizsga közben felrobbantott egy szekrényt benne a mumussal, ami így kiszabadulva randalírozást rendezett a folyosón a mugliismeretre váró elsősök között, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ellenben halálra rémültek és sikoltozva rohangáltak fel-alá. Háromnegyed órába telt, mire sikerült mindent elrendezni, úgyhogy már húsz perce a pszichológusi rendelőben kellett volna ülnie, mikor kopogott az ajtón, kezében a néhány helyen megpörkölődött dossziéval, ami csak Seren lélekjelenlétének köszönhetően élte túl a ma délelőttöt.
Benne három pergamenlap rejtőzött, amely röviden és érzéketlenül leírja, mi történt pontosan. Leslie Keith-t, Seren apai nagybátyját és a férfi feleségét, Lyanne Adlert két napja meggyilkolták draytoni otthonukban, s maguk mögött hagytak egy nyolcéves kislányt, Eirian Keith-t. A kislány egyetlen élő rokonává így Seren vált, akinek - akár örökbe akarja fogadni a csemetét, akár nem - kötelessége alávetnie magát egy pszichológiai felmérésnek.
Nyugodt volt - nem tartott tőle, hogy bárki is alkalmasnak gondolná őt a gyereknevelésre -, de a háta közepére sem kívánta ezt a találkozót, bár ezt arca szenvtelensége nem mutatta.
Miután kopogott, hamarosan nyílt az ajtó.
 - Jó napot. Elnézést a késésért - köszöntötte a nőt mentegetőzés nélkül.
A "doktor" irreálisan fiatalnak és szépnek tűnt. Seren azt hitte, pszichológusnak csak a pattanásos, bajszos asszonyok mennek, akik próbálják valahogy így elfogadtatni magukat a társadalommal. Megfordult Seren fejében, hogy talán az asszisztens állhat előtte, de valószínűnek tartotta, hogy az agyturkász egyedül rendezi a dolgait, így ezt a lehetőséget elvetette.
 - Eric Weaver vagyok, az alkalmassági vizsgálat miatt jöttem - mondta, átnyújtva a kezében tartott dossziét a nőnek. Kedve lett volna inkább alkalmatlansági igazolást mondani, ugyanis egyértelműen nem szerette volna örökbe fogadni a kislányt - mégis, mit kezdene egy nyolcévessel? Sokszor még azt is elfelejti, hogy napi kétszer legalább ennie kellene valamit, nemhogy egy traumatizált kisiskolás napirendjét képes legyen megszervezni és támaszként ott lenni mellette.
 - Elméletileg a Minisztériumtól küldtek levelet az üggyel kapcsolatban - tette hozzá, a mondat végét a levegőben hagyva, hogy Dr. Mácsai illesse valamiféle válasszal a megjegyzést.

Egy fiatal, talán Serennél is fiatalabb nő nyitott ajtót, enyhén kihívó öltözetben mutatva szoborszerű szépségét. Seren elnyomott egy mosolyt - valószínűleg a tinédzser fiúk igen nagy hányadnak lesz szüksége mostanában terápiára, akár egy héten többször is, elvégre milyen megnyugtató látni a doktornőt.
 - Micsoda öröm - morogta inkább saját magának, mint Zójának, aki nem is biztos, hogy hallotta a megjegyzést, de Seren nem szerette, ha ennyire foglalkoznak vele. Valamilyen szinten gyanús és szokatlan volt a számára.
 - Köszönöm - mondta inkább hangosan, már nem arra válaszolva, hogy egész nap lehetősége van bebizonyítani, a tanári pozícióját csak a szakmai hozzáértése miatt kapta - előző megjegyzését nem vonná vissza -, hanem a fogadtatásra. Belépett a szobába, a kávéra pedig egy bólintással felelt: azt bárhol és bármikor, bár nem bárkitől, de most eltekint ettől. Stratégiai vonatkozása is van, az ember elfoglalhatja vele magát, ha épp szeretne egy kicsit várni a válaszadás előtt: nem annyira tudta, mire számítson, így előre készült a kényelmetlen helyzetekre.
Leült a világos kanapéra - sztereotípia egy: csekkolva -, hátradőlt, tekintetével a berendezést pásztázta.
Meglepve pillantott fel a keresztnevét hallva.
 - Ha ragaszkodik hozzá - mondta fesztelenül, téve egy határozatlan mozdulatot a kezével.
 - Miből gondolja, hogy a második nevemet használom? - kérdezett vissza, nem élesen, csak valami finom érdeklődéssel. - Ön mit szeretne, hogyan szólítsam? - vonta fel a szemöldökét. Nem tudta, mi a módi a rendelőkben, bár már járt funkcióját tekintve hasonló közegben, de a lerobbant kórházi szárny meg sem közelítette a világos, igényesen berendezett helyiséget.
Biccentett, bár nem biztos, hogy így fogalmazott volna.
 - Nem valami fényesen - válaszolta szűkszavúan, túl tág volt a kérdés számára, hogy érdemi reakcióval szolgáljon. Ha Zója - micsoda név - pontosan rákérdez arra, amit tudni szeretne, talán többet is ki lehet húzni a férfiból, de a tanerőben volt némi infantilizmus a helyzetet illetően. Egyébként sem volt túl nyitott ember, de ha pontosan azzal a célzattal küldik valahova, hogy valaki megfigyelje minden mozdulatát és reakcióját, villám módjára zárja magára a kapukat, teljesen automatikusan, már nem is tudatosítva saját ellenállását.

Az első páciense és már a belépésnél morog! Ha illő volna, most nagyon jót nevetne a helyzeten, de persze nem szabad ilyet csinálni, így inkább csak magában mosolyog a dolgon. Kávékészítéssel foglalja el magát, a sajátját sok tejjel, a férfiét tisztán szolgálja fel, cukorral, tejjel, mézzel, tejszínnel, bár van egy olyan érzése, hogy az utóbbi hárommal nem él.
- Meglepte, hogy tudom, mit rejt a rövidítés.
Halvány mosolyt most már megenged magának, miközben átadja a férfinek az italt. Visszaülve könnyedén folytatja ő is.
- Mert tudom, hogy jobban szereti az eredeti nevét, legalábbis a Serent, semmint a nagyapjától örökölt nevet. Talán magát a szellemét sem szereti, hiszen a nővérét gyakorlatilag kirekesztette a családból, amikor még élt. Sokat pletykálnak a festmények.
Persze ez nem friss pletyka, nem is most jutott hozzá, hanem még évekkel ezelőtt. Akkor nem foglalkozott vele, elraktározta azok közé az adatok közé, melyek egyszer még jól jöhetnek. Úgy tűnik ez most kifejezetten jól jött neki.
- Egy idős vagyok a nővérével, akit feltételezem, szeret.
Az utolsó szó előtt vár egy pillanatot, hiszen a hatásszünet, mint, ahogy a neve is mutatja, hatást kell, hogy kiváltson. Tekintetét a férfi arcán pihenteti, kifejezetten tetszik neki az arccsontja, mellyel el tudja foglalni magát, amíg a férfi válaszára vár.
- Zója. A második férjem Zozinak hívott, ha ettől kényelmesebben érzi magát így is hívhat, bár nekem túl férfias volt, mintha a Zoltánt becéznénk. Amúgy orosz, mármint a nevem.
Kezébe veszi a papírokat, de csak, mint pótcselekvés lapoz bele, hiszen tudja, hogy mi van benne. Tudja, hogy nem lesz könnyű dolga vele, így itt lenne az ideje, ha valami stratégiával is előrukkolna, ha a beszélgetés nem válik be.
- Megértem. Egy gyermek, ha nem tervezzük, váratlanul ér minket. Azonban nem célszerű feladni. Ha belegondol, mi a B verziója a gyermek jövőjének? Árvaház, nevelőszülők, akik nem a rokonai. Ha esetleg kiderül, hogy ő is rendelkezik varázsképességgel, mennyire fogadná el ezt egy vadidegen, akinek nincs tapasztalata? Az a kislány most nyilván nagyon rémült, rémálmok kergetik, újra előtörhet a félelem az árnyakban rejlő szörnyek felé. Most minden pozitívumra szüksége lenne ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a szülei elvesztését, és ezt egy idegen nem tudja megadni. Eirian-nak egy olyan emberre van szüksége, aki idővel mesélhet a szüleiről, aki eszébe juttatja őket, ha a kép elkezd fakulni. Miért tagadná meg ezt tőle?

A kijelentésre bólintott, valóban meglepődött egy kicsit, majd elvette a kávéscsészét és rakott bele némi cukrot - igaz, mondták már, hogy ne igya ennyire feketén a kávét, mert hamarosan búcsút mondhat majd az egészségének, de túl makacs volt ahhoz, hogy felhagyjon a rossz szokásaival.
 - Valóban - válaszolta röviden. - Jól utánajárt mindennek - jegyezte meg kifejezéstelenül, nem jelezve, hogy zavarja-e a sok információ, amivel Zója rendelkezik, avagy sem, csak fürkész tekintetekkel vizsgálta a pszichológusnőt - igaz, egy kicsit megnyugodott, amikor a nő nem tett hozzá plusz dolgokat, mert ez mutatta Serennek, hogy mindent nem tud, tehát maradt legalább egy kevés esélye arra, hogy megőrizzen valamennyit a magánéletéből.
 - Yvonne nem említette - válaszolta, bár Seren valószínűleg arra sem emlékezett volna, ha megteszi.
Szereti? Érdekes vizekre eveztek, még jó hirtelen, de nem válaszolt a feltételezésre, bár adott volt, hogy Zója valami cáfolatra, vagy helyeslésre vár. Már-már olyan volt, mintha a férfi kirakóst játszana vele, de szándékosan zsebre tenne jó néhány darabot, amelyek kulcsfontosságúak lennének ahhoz, hogy a kép előálljon.
 - A Zója jó lesz - biztosította a nőt, hogy nem kívánta Zozónak hívni, se semmilyen egyéb infantilis becézgetéssel megszólítani. - Hány férje volt eddig? - kérdezett rá, elvégre a nő hozta fel a témát, Seren pedig némiképp sarokba szorítottnak érezte magát, mintha kihallgatáson lenne, és ezzel remélte kicsit csökkenteni az egyoldalúságot.
Némán nézte, ahogy a pszichológus belenéz a szövegbe, majd szintén szótlanul hallgatta végig, amit mondani kívánt, s csak aztán szólt ő is.
 - Ez mind nagyon szép és nagyon jó, de a felsorolt dolgok legnagyobb részével én sem tudok neki szolgálni - válaszolta. Nem azért utasította el a lehetőséget, hogy a gyermek gyámja legyen, mert kényelmetlenségekkel járna, vagy legalábbis ilyen mélységig bele sem gondolt, de egyszerűen tisztában volt a ténnyel, hogy nem megfelelő erre a pozícióra.
- Nem ismertem a szüleit, nem tartottam a kapcsolatot a családom azon részével - magyarázta. Nem ment bele a részletekbe, nem akart, elvégre nem kifejezetten róla volt szó és nem is volt az a típus, aki csak úgy idegeneknek teregeti a családi szennyest.
- Nem állok hozzá közelebb, mint maga. Soha nem láttam a kislányt, egészen mostanáig a létezéséről sem tudtam; nem köt minket össze más, minthogy osztoztunk néhány távoli felmenőben, akik közül már senki nem él - fejezte be a gondolatmenetet.
Fogalma sem volt róla, hogy Yvonne mit mesélt róla, vagy mesélt-e egyáltalán, de inkább azt feltételezte, hogy nem tette, de nem kezdte bizonygatni, hogy híján van a toleranciának és az empátiának, vagy hogy megveszekedett őrült, aki rábízik egy kisgyereket - valószínűleg ez is kiderül a maga idejében.
 - Egyébként is, mintha az ön feladata az lenne, hogy felmérje, alkalmas vagyok-e a gyereknevelésre, nem pedig az, hogy meggyőzzön, fogadjam örökbe a kislányt - jegyezte meg, kicsit talán hidegen. Nem szerette a győzködést, feltételezte, hogy megvan a magához való esze ahhoz, hogy dönteni tudjon, noszogatás nélkül is.

- Nem jártam utána. Csak az itt töltött öt évem alatt sok mindent hallottam, hála a portréknak. Még mindig a Bibircsókos viszi a prímet?
Könnyeden beszél, nem magyarázkodik, pusztán tényeket közöl, hiszen ez a helyzet. Ide járt, róla is terjedtek pletykák, főleg az, hogy boszorkány, mármint ez viccesen hangzik egy varázslóiskolában, de tényleg elterjesztették róla, hogy az. Valami woodoo mágiát társítottak még hozzá, meg hipnotizálást talán a szemei miatt, már nem emlékszik pontosan, de vicces volt.
- Férjem? Kettő. Volt három vőlegényem ezen kívül, de meg akarták szabni az életem, amihez nem járultam hozzá, és oh, a lányom apja egy nyári kaland volt csak. Azt hiszem, imádni fog a pletykarovat.  
Fesztelenül el is mosolyodik, nem zavarja a téma, ő ilyen stílus, kalandos, aki nem tud megállapodni. Nem tud olyan lenni, aki mos, főz, takarít, gyereket nevel és fáradtan hullik az ágyba. Karrierre vágyik, és persze gyerekre, de az utóbbi már megvan, és eddig nem végzett olyan rossz munkát, legalábbis még senki sem panaszkodott.
- Ön azt szeretné, ha én most fognám magam, és leírnám, hogy nem alkalmas, ön ezt beadhatná, majd, mint aki jól végezte dolgát hátradőlhetne. Ezt nem tehetem egy gyerekkel.
Ujjait összefonja maga előtt, könyökeit a térdeire helyezi és komolyan néz a férfire, aki nem messze tőle foglalt helyet. Ilyenkor örül, hogy a lánya nincs itt és nem hallhatja az őszintébb megnyilatkozásait.
- Tudja, volt egy pont, amikor elbizonytalanítottak, amikor azt mondtam, oké, vigye az apja, hiszen őt támogatja a családja, sőt örülnek a gyereknek és könnyebb lett volna az életem, ha tényleg megmaradtam volna ennél. Minek nekem gyerek, hiszen még annyi lehet nem? Aztán belegondoltam a gyermekem helyzetébe. Hogy ő mit szólna, ha fognám magam és lelépnék, ha mosnám a kezeimet és azt mondanám, bocs nekem ez nem megy.
Megáll egy kicsit kezébe veszi a bögréjét, majd belekóstolva elhúzza a száját és újabb három kanál cukrot tesz bele. Lassan már tejeskávé ízű cukrot szopogathat, és nem tejeskávét cukorral. Kevergeti egy kicsit, majd újabb kortyot iszik és elégedetten hümmög egyet hozzá.
- Az a kislány most nagyon meg lehet ijedve, hiszen összedőlt a világa, elvesztett mindent, amit eddig megvolt neki, mindössze nyolc évesen. Még ha nem is tud neki semmit mondani, semmi konkrétumot, a tudat, hogy rokonnál van, sokkal megnyugtatóbb számára, mint bekerülni egy idegen világba. A gyermekkor és az akkor átélt események, legyenek azok pozitívak vagy negatívak nagyon befolyásolják, hogy milyen ember lesz felnőttként. Őt most rengeteg rossz érte, de ez a kastély sok megtört lelket begyógyított már. Felületesen ugyan, de ismerem a múltját, és ha most egy pillanatra magába néz, nem érzi úgy, hogy megváltás volt az ön számára is ez a hely, vagy elég, hacsak megnézi a generációnkat, sok embert tereltek jó irányba ezek a falak.
Megáll, meghagyja azt a néhány percet arra, hogy a férfi átgondolja a helyzetet. Addig a kávéját szemléli, amiben azért elkezdett feloldódni a cukor. Még van esély arra, hogy iható állapotban marad.
- Ő jelenleg leginkább egy ágyat és védelmet szeretne a gonosz árnyak ellen, szeretne szépet álmodni, a kastélyban, és a környékén sok vele nagyjából egykorú gyermek van, akikkel eljátszhat, itt legalább tudja mi vár rá, de ha most elengedi, akkor mardosni fogja a kétely, hogy mi lett volna ha. Hiszen egy gyermek nem kér sokat, de rengeteget ad. Most talán ez nagy szavaknak tűnhet, de át kell élni az élményt. Ha az tartja vissza, hogy nem bízik magában, hogy néha segítségre szorulna vele kapcsolatban, én őszintén és szívesen segítek önnek.

Megvonta a vállát; neki ugyan édesmindegy volt, Zója milyen informátorokkal rendelkezik, bár kicsit azért örült, hogy Yvonne nem élt vissza a bizalmával - már ha a pszichológus igazat mondott, és tényleg a kastély berendezése pletykálkodott ilyen serényen.
Ami nővérét illette, Seren neki sem mondott el mindent, talán nem is élt olyan ember, aki az egész történetet tudhatta; voltak jobb pillanataik, de a férfi nem tudta lebontani a saját falait, és ahogy egyre inkább megkedvelte a lányt, nem is akarta terhelni a sötét történeteivel. Talán nem is tudta volna elmondani, még nem próbálkozott vele.
 - Nem semmi - reagált a felsorolt kalandos szerelmi élet hallatán. Még szerencse, hogy a nő nem annyi idős volt, mint amennyinek elsőre Seren hitte - nehéz lett volna mindezt húsz évbe belesűríteni, az biztos, bár a számok nagysága így is eredményezett egy szemöldökfelvonást a prof részéről.
 - Lehet, a helyében ezt nem közölném minden pácienssel. Ön tudja a legjobban, milyen gyorsasággal terjednek errefelé a pletykák - tette még hozzá. Nem csodálkozott volna, ha már az első héten híre megy, milyen...tapasztalt nő a pszichológus.
 - Nem tagadom - válaszolt egyszerűen, a kissé vádló hangnem ellenére sem kapva fel a vizet, noha legtöbbször zavarta, ha valaki a fejére olvas. - Viszont magának is látnia kell, hogy nem én vagyok az ideális apafigura. Hajoljon oda egy-két festményhez most is, biztos lesz némi mondanivalójuk. Vagy kérdezze meg az első szembejövő diákot, akit tanítok - felelte kissé gunyorosan. Valószínűleg még a gondolatra is elborzadnának, hogy egy ilyen fiatal kislányt egy cinikus, kegyetlen, érzéketlen férfi kezébe adjanak, és biztos hozzátennék, hogy buktatási rátája magasabb, mint a Burj Khalifa.
Szótlanul hallgatta, ahogy Zója a saját esetén keresztül próbálja megmutatni, hogyan láthatja a helyzetet a gyerek. Azonban mikor Zója Seren saját "helyzetével" kezdett példálózni, a férfi elvesztette türelmét.
 - Ne beszéljen olyasmiről, amiről fogalma sincs - közölte kifejezéstelen hangon, hűvös acélszürke íriszeit Zója kékjeibe fúrva. - Nem tud semmit, és értékelném, ha nem tenne úgy, mintha mégis - tette még hozzá.
Néhány éve valószínűleg szó nélkül elhagyta volna a helyiséget, megmondva a nőnek, hogy hová tegye a példáit, most viszont helyén maradt, s csupán összepréselt ajkai mutatták, hogy dühös. Nem akarta már az első tíz percben kipróbálni a szoba hangszigetelését.
 - Köszönöm, de nem szorulok segítségre, és főleg nem a magáéra - vetette oda egy sötét pillantás kíséretében - ugyanis nem tervezem örökbe fogadni a kislányt, akármit ír a papírjára. -
Elképesztő, milyen gyorsan tud kialakulni az ellenszenv egy emberben, főleg Serenben és főleg akkor, ha valaki a fejéhez vágja, hogy esetleg azért nem csinál meg valamit, mert nincs elég önbizalma. Egy sárkánynak ilyet nem illik mondani.
 

Sok hű-hó semmiért

Ahogy végignéztem a társaságon, már tudtam, itt csak egyvalaki ért meg belül, az pedig a kis vörös. De valahogy még mindig tart a színpadi hatás, ahogy ránéztem.
Persze, először kicsi Zsolti fiúcskát figyeltem meg alaposan. Nevetséges kisfiús alakját, épp kis izomtömeg alkotja és még Ő akar verekedni? Nem baj, de én még senkivel sem verekedtem ok nélkül. Márpedig itt ok az a saját szemszőgömből nincs, maximum, ha támad akkor megvédem magam. Na, ebben jó vagyok. Csak kezdeményezzen. Alig várom.
Még jó, hogy édesanyám mugli születésű és beíratott a mugli Shotakan karate iskolába. Igaz, a sok mugli gyerek miatt kissé idiótán bámultam a harcmodorukra, hiszen varázspálca nélkül vívtak meg.
Azt hiszem sokkal jobban tudnám bántani, ha.... igen.
-Leonie drágám, sajnálom, ha azt hiszed hogy megcsaltalak. Nem akartam fájdalmat okozni. De nem tettem ilyet. Szeretlek, teljes szívemből. Ha el akarsz hagyni, ám legyen. Megértem, hiszen itt van neked ez a szájaló, hősködő, izmaiban gyönyőrködő kis hiú ficsúr.- reméltem, hogy a kis vörös belemegy a további játékba.
Ám hirtelen Adri kezdett el szapulni, de ezen is csak mosolyogni tudtam.
Nem is érdekelt, hisz épp azért őt vettem célba, mert meggondolatlan, tűzes kis jellem. Amúgy Adri szavai kicsit furcsák néha. Hippi? Az meg mi a fene? Ez valami mugli szó, ha bántani akar valaki egy másik illetőt? Nem értettem, igaz én igazi varázsló családban nőttem fel.
Azon viszont megijedtem, amikor Maryre néztem. Azonnal segíteni akartam, de láttam Adri pillantásán, hogy Ő már máshol van lelkileg. Automatikusan lehajoltam a pálcájáért, és még mindig félig béna kezébe nyomtam a pálcáját.
-Leonie drágám, ha nem bánod és Adri is megengedi segítenék az évfolyam és háztársam Mary gyengélkedőre szállításában.
Adri nem érdekelt, Mary viszont annál jobban, hiszen Őt megkedveltem közös kalandunk alkalmával. Zsolti fiú? Ha akarja a hülyeségét folytatni, megteheti később is, itt már nem az ő féltékeny közbelépésén van szó. Meg a nyálcsöpögős dolgain. Persze ezt nem mondtam ki neki, mert most másra kellett összpontosítani.
Adri félt hozzáérni Maryhez, de én nem. Karjaimba kaptam a kicsi lányt és szaladtam vele ki a folyosóra. Adri legnagyobb meglepetésére. Amíg Ő csak beszélt Maryhez, én cselekedtem.
-Ne félj Mary, hamar a gyengélkedőn leszünk.- Súgtam oda gyengéden.
-Leonie! Szeretlek!!!-kiabáltam vissza, majd sebesen hagytam magam mögött a métereket és a kicsi Adrit is.