Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A köszönésre kacér mosolyt villantok rá. Magabiztos vagyok. Erős és eltökélt. Valahogy így érezhetik magukat a számítógépes trollok is. Játszani anélkül, hogy sérülnél. Elvégre nem az én arcom, nem az én testem, bármi is történik vele, az nem az én gondom lesz. Hiszen ezt az a gyökér apám is világosan letisztázta bennem, mikor éjszaka meglátogatott néha. A hideg is kirázott a gondolattól. A szerepemből mégsem szabad kiesnem, így a hirtelen jött emléket visszadugom fejem sötét, eldugott fiókjának egyikébe, s lassú, ringó csípővel elsétálok egy csendesebb helyre. Itt a zene halk ritmus csupán, mit ha falra teszed a kezed, akkor vehetsz ki rendesen igazán. A fények sem villódzanak, inkább a félhomály az úr, min egyedül vörös ruhám képes áthatolni, az nem hódol be a sötét színeknek, nem válik eggyé velük.
Hátam a hideg kőnek döntöm, a cigarettát elfogadom.
- Tüzet is kapok? - pillantok rá, hangom az övéhez hasonlóan búgó lágy dorombolás.
- Bizony, hogy kell - bólintok határozottan, remélhetőleg már cigarettával ajkaim között. Ha igen hát a befejezés előtt kiveszem számból, s a füstöt kifújom, mintegy fizikai megnyilvánulását a hatásszünetnek.
 - Aggódnod kell amiatt, hogy soha nem lesz ilyen jó éjszakád - ajkamba harapok, egy kis flört soha sem árt. No igaz vannak, akik nem bírnak magukkal, de az előttem álló férfiből nem nézem ki, hogy azonnal lerohanjon. Talán a ruhák teszik, miket visel, hogy kicsit hajaznak egy úriember küllemére. Burzsujéra, de nem a lázadó kölyökre, hanem utána, a kicsit megfontoltabb férfiéra.
- A legjobbal, mit ember kaphat - közelebb lépek. A személyes térbe még nem hatoltam be, de csak épphogy.
- De előbb kérem a bérem - suttogom, feltekintve rá. Bizony előre senki nem kap semmit, ez amolyan kufár aranyszabály.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Valahogy úgy voltam az egésszel, amikor hivatalos lett, hogy minden sokkal nyugodtabb és egyszerűbb lesz mellette. Egy ideig tényleg így volt, attól elvonatkoztatva, hogy hajlamos nagyon túlbonyolítani a dolgokat, olyanokat is, amik egyszerűek, mint a faék, de még olyankor is aranyos volt. Ő volt az én cuki farkasom, aki mindazok ellenére, hogy havonta egyszer változik át fenevaddá, egy légynek sem tudna ártani. Elképzelésem sem volt arról, hiszen mugli és vérfarkas, hogy bármi olyasmi történhet, ami nekem nem tetszik, ami esetleg odáig fajul, hogy ispotályba kell eljönnöm meglátogatni, hogy a saját szememmel bizonyosodhassak meg arról, jól van. A pletykák szerint is túlélte, de mit érdekelnek engem azok, amikor róla van szó, és ha nem látom, ha nem érzem, akkor minden szó hiábavaló, mert elveszik az éterben és értelme sincs. Látnom kellett, és most itt vagyok. Helyezkedem az ágyban, hogy közel érezhessen magához, hogy én közel érezzem magamhoz, hogy átölelhessen, hogy átölelhessem. Mert megteszem, szinte már azonnal, ahogy feje hanyatlik vissza a párnára.
- Az, hogy ismét fejjel rohantál a falnak és az ispotályba kell jönnöm azért, hogy lássalak - szemtelen mosoly bujkál ajkam szegletében, kékjeim játékosan csillannak meg felé, miközben kissé oldalra fordítom fejemet, hogy lenézhessek rá. Ugyanolyan mosollyal kulcsolom ujjaimat az övéire, élvezem lágy cirógatását a pólón keresztül, hosszabban hunyom le szemeimet, ahogy fejemet fordítom a plafon felé megint. Szélesen elmosolyodom a megjegyzésére, aprót rázok fejemen, mert van egy olyan érzésem, hogy esélytelen, hogy bármit is lenyomjak a torkán, bármennyire is szeretném. Szusszanva nyitom ki pilláimat, és kezdem el a plafont szuggerálni, miközben beszél. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam éppen a megvilágosodás fázisában van a történtekkel kapcsolatban, hangja mindent elárul. Egy jól elkapott hangleejtés, egy elharapott mondat, és látatlanban beszélgetünk.
- Nyugodj meg - simítom a barna tincsekre tenyeremet, miközben ő éppen vállamba temeti arcát. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal kezdem el simogatni fejét, ahogy felé fordítom fejemet és puha csókot nyomok feje tetejére. - Túlélte, és ennél többet se te, se ő nem kívánhatnátok. Megmentetted őt, élhet tovább, ahogy eddig tette, és ezt neked köszönheti - szavaimat mormogom tincsei közé, miközben folyamatosan simogatom azokat. - Csodát tenni senki nem tud, szóval mielőtt még nagyon belelendülnél az önmarcangolásba, fejezd is be - kisebb küzdés után simítom arcára kezemet, hogy fejét felemelve nézhessek a szemébe. - Ígérd meg, hogy nem fogod magad emészteni - kékjeimben komolyság csillan, miközben pillantásába fúrom sajátomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A zavarosság eltűnik, máshogy jelentkezik. Amíg egyedül volt, semmi nem érdekelte, minden „majd lesz valahogy” alapon működött, mert nem volt senki, akihez kötődött volna, mert nem akart. Nem akart senkit, pontosan ezért, hogy ne azt kelljen látnia, hogy ráncolódik a homloka, aggódás csillan a tekintetében, hogy esetleg, a további holdak alatt félti. Mert még mindig benne van a nyomorult érzet, hogy ez teher, hogy ez gond. Pedig… ha ezerszer nem magyarázták el már neki, akkor egyszer sem. Mert nem akar gondot, bajt, csak a jót, mert azt ígérte, azt mondta, jót fog hozni, békét és nyugalmat. Hogy mellette lesz és nem kell többé egyedül lennie. De úgy nehéz, ha… Felszusszan, horkantani kívánt, de hangja, lénye most gyenge egyelőre. Egy időben szégyellte ezt az állapotot, most inkább ösztönös, mintha valóban vadállat lenne, hogy amikor nem teljes és erős, akkor elbújik, rejtekhelyet keres és ne lássa senki. Nem érzi magát szépnek, mint ahogy sosem, de ilyenkor mindig eszébe jut azoknak a tekintete, akiket először látott meg farkasként: a sajnálat. Hogy élve temették el, mintha meghalt volna. Pedig, részben meg is történt.
- Ismét, fejjel? – keresi azt, amikor megtette, de nem jut eszébe. Zinával más történt, ott csak karját kötötték fel és ott más fogadta, mikor hazaért. De akkor is aggodalmat látott. Lehet, hogy nem tudja jól kezelni, mert sose tanulta meg? – Nem rohantam eddig sehova. De, igen… tudom. Értelek. Nem így akartam – mindegy, mit akart. Ő is, a fenevad is döntött, meglett a böjtje, kötések alatt húzódó fájdalom. Kezét rendezi feljebb, ahogy egy érzékeny pontot talál meg, de nem szisszen, meg sem nyikkan. A fájdalmat jól bírja. Az igazságot annál kevésbé.
Hol van már a hamburger, hol van bármi, amikor végre rájön, talán mit látott arcára írva. Hogy bele is halhatott volna, de lelkiismerete még a dögben sem engedte, hogy elfusson. Kettős mérce, mert örülnie kell és mégsem, mert igaza van a pillantásnak; vége lehetett volna. Mindenkit elhagyott volna, de legfőképp őt. Nem sír, nem remeg, csupán szüksége van, hogy összeszedje magát, úgy, hogy vállába furakszik, ismét illatával telik el orra, miközben szavaira be-beugranak képek, érzések. Kissé feszül meg az emlékfoszlányok, vagy akár csak álmok képkockáira. Érzi, ahogy ujjai simulnak arcára, ahogy megemeli a fejét, ahogy Mihail rásegít erre. Elsőre nem bír rápillantani, végül erőt vesz magán és elmerül a kékségben.
- Megígérem. Nem fogom – sokáig, csak ameddig megemészti. Egy kis idő, talán csak annyi, ameddig itt lesz, ameddig nem tud elsétálni a lányig. – És én is… túléltem. Nem emlékszem sokra… - még nem, már nem, de a hajnalon, amikor pár pillanatig önmaga volt, akkor igen. – Azt éreztem, mi van ha… ha valaki engem is így mentett meg. Hogy… megtette. Hogy nem félt, csak csinálta… - nyel egyet, ahogy ujjai ismét megindulva cirógatják. – De hülyeség volt, mert ha veszítek… mindenki veszített volna – süti le tekintetét. A felismerés. Mondhatni, megküzdött, hogy legyenek barátai, úgymond családja, szerelem, aki épp arcán pihenteti tekintetét, és mégsem gondolt rájuk. Csak előre tört. Hosszú, szaggatott sóhajt hallat. – Hülye Helvey.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Tetszik neki a látvány, de nem azért jött, mégsem megy el mellette, mert ő ilyen, mindig is ilyen volt, egy gátlástalan, aki kihasznál minden alkalmat, hogy neki jó legyen. Bárhogy, bármi áron. Hogy ezzel a nővel kíván-e valamit? Sose mond ellent a lehetőségnek, első sorban másért hívta, aztán jöhet minden más, minden, ami csak az estébe bele van írva. Nem számít a hely, sem ahova viszi éppen, hiszen nem áldozat, ő a ragadozó, akit nehéz legyűrni. Akit talán nem is lehet, érdekes gondolat, ki lenne rá képes és hogyan. Ebben a szituációban, ami felmerült a fejében, senki. Mindig ő irányít, legyen az bárki, és mindig ő dönt. Ez a legfontosabb és amelyet kitartott élete nevelt belé és nem, nem akar levetkőzni.
- Máris – húzza elő a gyújtót és tartja oda, a láng lobban fel és cigaretta sercen. Csak ezután rejti vissza, húzza ki ujjait a zsebéből és arcán, a vigyora mellett felhúzott szemöldöke pihen. Aggódni, hogyne. Aggódott más miatt, máskor, ilyesmikért kevésbé. Mások az értékrendjei, mint illene és bár igen, lehetne min, talán most is, túl könnyedén veszi a laza estéket és alkalmakat, az egészet. Mert ha itt nem jó, majd máshol, mással, nem érdekli, mert mindig talál valamit. Mintha minden csak neki kedvezne.
- Libabőrös lettem – még látványosan meg is borzong, pedig az este korántsem hideg még, inge ugyan vékony, de épp elég ahhoz, hogy ne érezze, lassan fordul hűsbe az esték száma, a nyár elúszik. Nem mintha érdekelné, minden évszakban ugyan úgy viselkedik. Aprót nevet fel végül a szavaira. Tetszik neki a megnyerőképesség, de ez nála, nos, alapnak is kell lennie.
- Ilyen jó? Ó szépségem, meg akarsz te engem lepni, ami nehéz. Tedd meg, olyan régen tették, hogy nem is emlékszem rá – tódít rá, mintha képtelen lenne bárki is rá, sose érezte volna. De kíváncsi, a magabiztosság, amit áraszt, csak jó, szereti az ilyet. Elég üresfejű nőt látott, ismert, a különlegesek pedig mindig csak jók.
- Szerény vagy, látom – figyeli, ahogy közelebb lép, de semmit sem tesz. Félrefújja a füstöt, tekintete időzik el rajta itt-ott, kényelmesen. Biccent csak, majd az előre elkészített köteget húzza elő és nyújtja végül felé, oly módon, hogy aki benéz, csak annyit lát, hogy a kezét adja. Diszkrét és mondhatni, nagyon is gyakorlott. Hiszen sokáig ezt tette ő is.
- Mondanod sem kellett volna. Nem vagyok olyan, aki hálátlan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A férfi azonnal előkap egy gyújtót zsebéből. Közelebb hajolok, ajkaimba véve a cigarettát, s úgy engedem, hogy megkapja végét a láng. Az első néhány szívás mély, egész tüdőmet elárasztja a füst. Igazából nem cigarettázom, általában. Inkább az a hétvégi, bulik közben társaságban típus vagyok. Most mégis jól esik.
- Köszönöm - talán kései hálálkodás, de a semminél talán jobb, bár lehet az elégedett pöfékelésem is elég lett volna. Ezután a tárgyra térünk. Mivel Ruben már régi kliens, a kevésbé vagyok bizalmatlan vele szemben. Na persze azért még mindig nem fecsegem el, hogy tizenhat éves tinilány vagyok, akihez ha csak egy ujjal is hozzáér mehet a dutyiba, de azért a flörtölés és a lazább testtartás mondjuk kiváltság.
- Nem vagyok elég meglepő számodra? Meglepően szép? Meglepően okos? Meglepően kellemes társaság? - csóválom meg fejem, kezeimet széttárva. Tiszta főnyeremény vagyok, ilyen nőt még nem pipált, de nem ám. Azt hiszi ő irányít, ám még annyit sem tud, milyen az arcom, az igazi, az egyetlen. Vajon ha kiderülne, az elég meglepő lenne számára? Nem is számít igazán, amíg minden jól megy egyikünk sem sérül.Ő hallgat,én is. Közelebb lépve megérzem illatát, kellemes, ahogy feltekintve rá arca is. Szép élek, helyes pofa. Egészen jó kaland is lehet belőle. Erre a gondolatra azonnal el is mosolyodom.
- Tudom mit adok el - felelem csípősen. Tényleg nagyon jónak számít a piacon a portékám, jól kikevert, minőségi főzet. Igaz akkor is lenne pofám ezt mondani, ha rosszat adnék el, de akkor a kuncsaftköröm koránt sem lenne ilyen széles. Az emberek nem buták, annyira. Akkor sem ha férfiak.
Az átadás diszkrét, a férfinak van tapasztalata benne. Bizonyosan nem mostanában kezdte a dolgot. Vajon a fél életét végig szívta és lőtte?
- Valóban? Nem vagy hálátlan? -Elmosolyodom, kíváncsian, hogy hátha esetleg kicsivel többet kapok, vagy esetleg valami mást, izgalmasabbat. Közben a pénzt veszem szemügyre.
- Remélem nem veszed zokon - szólok, hiába a választ nem várom meg. Hamar átszámolom a biztonság kedvéért. Az ár megvan, a köteget a melltartómba dugom, aztán kabátom zsebéből előhúzom a kis üvegcsét. A sötétkék masszában, a kis csillámporok jól kivehetőek. Akár egy érdekes hógömb, hó helyett a világ összes bolygójával amik olyan távoliak, hogy már csak kicsiny fényes pontokká törpültek.
- Élvezd ki Szép fiú - búgom, miközben átnyújtom, megcirógatva kezét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit mondhatnék még. Minden szó olyan feleslegesnek tűnik jelenleg, hogy érdemtelenek arra is, egyáltalán megfogalmazódjanak bennem. Mégis megteszik, mert valamiért belém van kódolva, hogy segítsek neki. Még ha nem is tudok, mert ilyenkor a szavaknak már mi értelmük van? Onthatom magamból a feleslegesebbnél feleslegesebb szavakat, csak azért, hogy megnyugtassam a lelkét, de meddig? Ideig-óráig lehet működőképes maximum, de utána? Ismét levegőért kapkodva ül fel az ágyon, mert rosszat álmodott? Mert visszaálmodta a történteket. Az álmaiban nem lehetek ott. A fejében nem tudok megnyugtató szavakat duruzsolni, hogy minden rendben lesz, és mellette vagyok, ameddig csak szüksége van rám. Kellenek a szavak, mégsem érzem őket helyénvalónak, de ebben a helyzetben vajon elég lenne annyi tényleg, hogy csak mellette vagyok? Csak ölelem magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna, de a szívemet markoló kellemetlen érzés még így sem akar enyhülni. Borzalmas vagyok.
- Állandóan fejjel rohansz olyan helyzetekbe, amikbe nem kellene - hangom kissé talán türelmetlenebbül csattan, mint kellene neki. Alsó ajkamba harapva fojtom vissza a többit, ami ki akarna törni, végül csak fejemet oldalra fordítva csókolok hajába óvatosan. Nem itt és most van az ideje annak, hogy mint valami gyermeket dorgáljam meg a tetteiért, azért, mert nem gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Valahol mélyen megértem miért tette, s megmerem kockáztatni, hogy fordított esetben esetleg én is ezt tettem volna, csak talán kicsit nagyobb tétovázással, hiszen... ha - fordított helyzet van - én elmegyek, neki ki marad? Ostoba kérdés, valószínűleg sokkal több mindenki, mint nekem maradna, így ez is értelmét vesztette. Ha ő elmegy, nekem ki marad? Nem érem be annyival, amit Ombozi tud adni, mert nekem több kell. Sokkal több, én magát a lényét akarom magaménak tudni, ahogy Beliánnál. Tudná bárki is pótolni azt, amit ő ad nekem nap, mint nap? Elképzelhetetlen.
- Nem mondom, hogy örülök annak, hogy idejutottál - hunyom le szemeimet, miközben fejemet hajtom a párnára. - De az mindenképpen dicséretreméltó, hogy megtetted a nőért, túl is éltétek mindketten. Ami nekem a legfontosabb, hogy te túlélted. Büszke vagyok rád, Belián - szívemet markoló kellemetlen érzés enyhülése csal mosolyt arcomra. Valóban büszke vagyok, amiért volt bátorsága megtenni, és bár gondolkodás nélkül, de akkor is odaállt és megmentett valakit. - Már feleslegesen emészted magad. Megtörtént - óvatosan vonom meg vállaimat. Kinyitom pilláimat, a plafon szuggerálva eresztek ki egy reszketeg sóhajt. - Pihenj. Itt leszek, amikor felébredsz - tarkója alatt pihenő kezemmel cirógatom meg lágyan arcát, miközben fejemet fordítom felé, ajkaimon egy könnyed mosollyal. Mert itt leszek, ameddig kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

 Rápillantott az órájára. Ötvenkilenc perc. Ötven. Kilenc. Pontosan ötvenkilenc perce és harmincegy... harminckettő, harminchárom, harmincnégy... másodperce.
 Lógatta az orrát is a sorban. Szó szerint. Ahelyett ugyanis, hogy a ránctalanító bájital frissé és üdévé tette volna az arcbőrét, megereszkedett. Konkrétan a komplett orra lógott egy kicsit. Még nem ért el a felső ajkáig, de nem sokon múlt. Pedig az ispotályban már kapott is ellenszert, csak abban nem volt biztos, hogy még időben hatna. Mielőtt lepottyan az orra. Vagy csak elérné az ajkait. Az nagyon kínos lenne.
 Meg is kellene írnia a cikket a termékről. Veszélyes, forgalomba kerülése pedig erkölcsi aggályokba is ütközik. Mondjuk ez már nem az ő asztala, ennél kicsit tényfeltáróbb és oknyomozóbb irányba mozdult el, de simán átpasszolja a témát egy megfelelő embernek.
 - Édes Istenem, annak a hülye ebédszünetnek, már biztos vége van! - Hatvanhat perc. Hatvanhat perce várakozik a bájitalkereskedés és zárt ajtók előtt. Egy kendőt húzott magára, hogyha esetleg valaki túl közel sétálni hozzá, el tudja takarni lógó orrát, de ahogy végignézett az utcán, nem az övé volt az egyetlen problémás bájital a kereskedésből.
 - Csak nehogy megpróbálják beadni, hogy valami ügyetlen gyakornok készítette őket, és nem is az ő hibájuk... - Hallott már sztorikat. Elvégre újságíró volt, és mindenki tudja, hogy a szerkesztőségekben a legfurcsább és leghihetetlenebb történeteknek is van alapjuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Tagjai egyre nehezebbek, pedig aligha mozdult bármit is, mintha az, hogy helyet adott neki, elég is lett volna mára. Nem akar aludni, makacsul dacol a fáradtság ellen, mint mindig és veszít, mint minden esetben. Otthon sem könnyebb, ha fel is kel, de nem moccan, csak szükségleteket lát el, amik a testnek muszáj, vagy épp megpróbál habzsolni és vagy kihányja vagy sem. Ennyi év után is akadnak kérdőjelek, hogy mennyit bír az adott periódusban, pillanatban, mert sosem egyforma. Van, hogy elég egy nap, van, hogy hosszú ideig képtelen bármire, most úgy érzi, míg idebent lesz, a nehezebbik verzió lép életbe. Fogalma sincs. Sem arról, hogy ha totálisan letisztul benne minden, miképp lesz. Most könnyen beszél, mondja, hogy rendben lesz, a gyakorlat mindig mást mutat. A második felvonásban azonban nincs sok ijesztő ismeretlen, nincsen sötét massza, amely lefele rángatja – teszi, tenné, de már nem könnyű rángatni őt – és nincs a fülsüketítő egyedüllét. Fülel ő, a szavaira, fejét enyhén felkapva ráncolódik kissé homloka a hallottakba. Többes szám? Most vagy lemaradt valamiről vagy túl nehezen fog fel bármit is. Megeshet. Most nagyjából majdnem minden.
- Állandóan… - engedi vissza fejét, mintha meg kellene rágnia a szót. – Nem is állandóan. Nem értem most ezt – de az igaz, hogy a legtöbb helyzet nem kellene. Az se kellett volna, amely miatt most és eddig is itt van, amelyben létezik, az elől pont, hogy fejvesztve menekült, csak épp az gyorsabb volt nála. Nem védeni akarja magát vagy épp vitázni, egyszerűen nem ugrik be, hiszen a legutóbbi akármi Zinával esett meg, azóta, úgymond mindenhol minden békés volt. Mondhatná, hogy túlzónak érzi az állandóan szót, de csak sóhajt helyette egy nagyot. Inkább kapaszkodik, ujjaival érinti, simítja tovább, mert ez tartja a felszínen és újra fel-feltörő szavai, ha már képes valamelyest beszélni a dologról. Legalább az érzésről, amely annyira megrekedt benne és most sem tudja elengedni. Haladás, most valóban, ha már képes szavakká formálni, akkor már történt valami, valami új. Ajkaira mosoly húzódik végül, nem azért, mert kimondta, hanem amit Mihail mond. Büszke. Nem örül, de büszke. Teljesen jogos.
- Köszönöm – tényleg megtette, nem tudni, valaha lesz-e ehhez hasonló alkalom. Nem szeretné, nem azért jött ide, hogy jóformán területharcokat vívjon farkasként, igaz, nem is magától került a faluba, de ha már választani lehet, jobb a béke, mindenkinek.
- Ez igaz. Bár mindig azt teszem, emésztem, de… akkor elengedem. Megpróbálom – hátha. Mintha valami módszer lenne arra, hogyan legyen könnyebb a lelke. Talán az is, de mivel eddig nemigen kapott tanácsokat ebben, minden csak teszt. Gyanítja, ha ezt el is engedi, majd lesz más. Az élete már csak ilyen. Fogalma sincs, őszintén, mit kezdjen ezzel az egésszel. Nyilván lesznek kötelező körök, sőt, azokból meg már rutinja van, abba jelenleg nem gondol bele, hogy következmények néven mi várhat rá.
- Máris jobb kedvvel fogok ébredni. De… nagyon unalmas lesz. Legalább könyvet szerezz – mintha tényleg az lenne a legnagyobb gondja, hogy a másik unatkozni fog, miközben kapaszkodik belé, ahogy jelenleg is. Tekintetük találkozik, ahogy ismét rápillant, közelebb csusszanva, álom helyett egyelőre ajkait választja. A lágy simogatástól lúdbőrzik, miközben lassú, óvatos, mégis, minden mélységét érintő csókba húzza bele őt. Nem siet, nem akar sietni, mintha most ízlelné először és sose akarná elengedni. Jelenleg többre nem képes, nem csusszan rá, hogy folytassák, hogy legyen több, nagy sóhajjal válik el tőle és hajtja fejét a mellkasára. Beszélteti, kéri, hogy meséljen, bármiről, felőle akár arról is, hogy hány pókot lát a sarokban. Válaszai végül lassúak, a gyengeség győz, hiába a tiszta elme, a tenni akarás, nem képes legyőzni azt. Simogató ujjai állnak meg, ahogy egyenletes légzése tudatja a másikkal végül, hogy valóban pihen, egyelőre semmi sem kínozza. Talán már később sem. Az álomtalan álom sokszor a legjobb válasz a problémákra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Amikor ráeszméltünk arra, hogy valójában hol lehetünk, s mi is történhetett velünk, az sokkolóan hatott ránk. Láttam Emma tekintetében a félelmet, vagy talán kétségbeesést, vagy nem is tudom, hogy mi is lenne rá a jó szó, de érződött rajta, hogy hozzám hasonlóan ő sincs a helyzet magaslatán. Azt persze eddig is tudtam, hogy az alkoholos italok nem voltak rám jó hatással, arra viszont álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egy napon emiatt majd ennyire kínos helyzetbe kerülhetek. Bár az is igaz, hogy emlékeim szerint - már amennyi eszembe jutott az előző estéből - úgy rémlett, hogy nem is ittam olyan sokat. De ha nem ittunk annyi alkoholt, akkor mégis hogy történhetett meg velünk ez, s hogy nem emlékeztünk mindenre? S ahogy ezek a gondolatok lejátszódtak a fejemben, Emma szinte ugyanabban a pillanatban szólalt fel, mintha csak a fejemben olvasott volna.
- Akkor azt mondod, hogy volt valami abban a koktélban? - ahogy ez tudatosult bennem, úgy sápadtam el, s így már érthető volt, miért voltam annyira rosszul reggel.
- Merlinre, mi történt velünk - itt tört rám a gyengeség, néhány másodperc erejéig utat tört magának a félelem, de látva, hogy Emma tartja magát, erőt vettem magamon, s abba hagytam a szipogást, majd inkább felöltöztem. Sírni majd később is ráérünk, most viszont jobb lenne minél előbb hazajutni. Egy pillanat erejéig eszembe jutott Márk, aki mindig megmondta a véleményét arról, hogy nem kéne iszogatnom. Magam előtt láttam vádló arcvonásait. Aztán meg Bence jutott az eszembe, akit ha felhívnánk, talán sietve jönne értünk, és kimentene innen. De atyaég, hogy is hívhatnánk őt éppen ide?
Egyikük sem lett volna jó megoldás, még akkor sem, ha úgy éreztem, hogy most talán tényleg segítséget kellene hívnunk. Ráadásul Emma is rosszul festett, meg is kínáltam egy pohár vízzel, de nem tűnt úgy, mint aki még folyadékot kíván.
- Tudom, de ez jót fog tenni. Ha meg kijön, akkor legalább kipucolódsz - javasoltam, s megnyugodtam, mikor végül csak nekiesett annak a pohár víznek.
Közben tengernyi gondolat merült fel bennem, s még a leglehetetlenebbnek tűnőt is bedobtam, amit Emma rögtön elvetett. Ám még sem nyugodtam meg, mert ugyan ő azt mondta, hogy teljességgel kizárt, azért mégis csak egy vad idegen házban ébredtünk.
Az ajtónyitódásra magam is megijedtem, kár hogy nem volt nálam palacsintasütő, mert annak ilyen esetekben kiváló hasznát vettük volna. Így viszont serpenyő és pálca híján kénytelenek voltunk farkasszemet nézni az elrablónkkal?.
Reggeli???
Értetlenül kaptam pillantásom az ismeretlenről Emmára, majd vissza a srác távozó alakjára. Idősebbnek tűnt nálunk, de nem túl sokkal, legfeljebb 20-22 éves lehetett.
- Jójójó, nyugodj meg Emmus - próbáltam lenyugtatni, mert most úgy tűnt, hogy ő az, aki idegesebb lett.
- Figyelj, szerintem...ne legyünk ellenségesek, csináljunk úgy, mintha...mintha jó buli lett volna, de próbáljuk kiszedni belőle, hogy mi is történt. Mit szólsz? Ha tudnánk, hogy pontosan mi történt, akkor lehet, hogy megnyugodnánk. Még az is lehet, hogy ez csak egy félreértés...és hogy talán nem is történt semmi olyan izé...mint amire gondoltunk - nem akartam nevén nevezni a dolgokat, Emma biztos sejtette, hogy mire is gondolok. Még összenéztem vele, s ha beleegyezett, akkor kinyitva az ajtót, lassan léptem ki rajta.
A hosszú hajú pasi még mindig ott feküdt, továbbra is fedetlenül, odalentről viszont már érződött a frissen sült tojás és kolbász illata. S ami azt illeti, rettentően éhes voltam már.
- Gyere, menjünk - suttogtam Emmának, majd a kezem nyújtottam felé, hogy fogja meg, s így menjünk le az oroszlán elé.
- Mi van csajok, nem jöttök? - ismét hallatszott a srác hangja, aki már a konyhában sürgött forgott, s készítette a terítéket. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne mondanunk, kínomban így csak mosolyogtam, majd inkább Emmát oldalba böktem, hogy ő kezdjen valamit ezzel a helyzettel. Végül is, ő volt az idősebb, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mióta az eszemet tudom, és ingáznom kell az éppen aktuális otthonom és az iskola között, mindig is utáltam repülni. Nem azért, mert veszélyes, nem azért, mert kényelmetlen, hanem, mert soha nem tudom lefoglalni magam annyira, hogy az idő teljen. Most, hogy Belián mellettem van, talán egy fokkal könnyebb, de így is gyűlölöm, és még az alvás sem megy. Könyveket pusztítok el, az egyébként nem is olyan hosszú repülőút alatt, egészen addig, amíg végre leszállunk Helsinkiben, és jöhet az utazás java. Mert innentől autóval viszik a seggünket, hogy Belián láthassa az ország egy részét, ha már áthaladunk rajta. Külön kérésre küldtek nagyobb autót, legalább el is férünk benne kényelmesen, és ahogy közeledünk a célhoz, a szívem egyre csak jobban és jobban a torkomban dobog.
Hetek óta készülök, sőt, készülünk erre, valahogy mégsem tudtam magam eléggé felkészíteni a helyzetre, hiszen Belián találkozik a szüleimmel, akik néha úgy beszéltek már róla, mintha minimum megkértem volna a kezét, és azért jönnénk most haza, hogy megbeszéljük az esküvő részleteit. Merlinre, félek, hogy meg fogom bánni ezt a hazajövetelt, de tudom, hogyha nem most, akkor a következő szünetben történt volna meg, és így legalább hamarabb is túl vagyok rajta. Kékjeim a mellettünk elhaladó fák között cikáznak, akaratlan szorítok rá Belián kezére, ahogy közeledünk. Még minimum harminc perc, mire odaérünk, de mintha most kellene élet és halál között döntenem. Még a repülőút is gyorsabbnak tűnt, mint eddig bármikor, a három és fél órás autóút is sokkalta gyorsabb. Nos, nem ez az első, hogy megengedem magamnak azt a luxust, hogy autót kéretek magamnak, mert ezekben az időkben van felkészülési időm a hazamenetelre. Önmagában sem könnyű, de most valahogy még nehezebbnek érzem ezt.
Nagyot szusszanok, lehunyva szemeimet emelem fel összekulcsolt ujjainkat, hogy Belián kézfejére csókoljak. Ez az első alkalom, amikor kimutatom neki, hogy valójában mennyire tartok az egésztől. Ha lenne esélyem visszafordulni, valószínűleg gondolkodás nélkül megtenném, de negyed óra, és megérkezünk. Ajkaimat felejtem kézfején, lehunyt szemeimen keresztül képzelem el a lehetőségeket. Valami vidámabb kellene…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Egy pillanatot sem aludt az éjjel, mégis annyi energiát érez magában, hogy le tudná futni a maratont, miközben gyomra apró kis gombóc. Csak pár harapás pirítós, annál több kávé csúszott le az indulás előtt, mert nem hazudott, valóban izgul és talán kicsit fél is, de nem a hely miatt, hanem inkább attól, ami vár rá. Aztán ahogy elhagyják a falut, egyre messzebb kerülnek mindentől, amit jelenleg ismer, a görcs kissé enged. Ujjaiba kapaszkodik, ott vannak egymásnak, bár nem tud teljesen felengedni, korántsem úgy fest, mint ahogy azt azon a bizonyos estén szóvá tette: nincs rajta pánik. Nincs, mert mióta a baj megtörtént augusztusban és karjai között lábadozott, a jelenléte sokkal jobb nyugtató, mint üvegcséi bármelyik tartalma. Most is tiszta, semmit nem erőltetett le magán, amely haladás, lehet talán azt kissé túl is tolta, de most, ezen a napon teljesen önmaga akar lenni. Ha fél, ha izgul, ha bármi van. Talán kissé gyereknek érezte magát, amint a repülőtérre érkeztek és megpillanthatta közelről a le- és felszálló gépeket, hogy egyikre nem olyan sokára fel fog szállni. Útlevelén már nem a korábbi iratain szereplő, nyúzott arcú valaki figyel, a friss fotó a másik mellett tökéletesen mutatja a változást. Mindeközben ő is, ahogy kezét fogja, ahogy mosolya tűnik fel sokszor, vagy csak ajkai a másik arcának valamely pontjára tapadva, hogy lophasson magának egy-egy csókot, érintést. A gépen ő sem alszik, egy ideig beszél, majd egyszerűen mered ki az ablakon. Szédítő magasság, beleremeg bensője, ahogy belegondol, hogy milyen magasan vannak, hogy alattuk a világ, ők pedig a felhők felett, ahol mindig süt a nap. Amiben sosem hitt, mert mindig a saját esőfelhőit éltette. De talán, ennek már vége. Ahogy halad előre a beszélgetésekben a terapeutával, ahogy beszél akár neki is, úgy könnyebb minden, a legutóbbi hold is sokkal könnyebb volt, veszélymentes és megnyugtató akár. Nem tudja nem észlelni magában, hogy valami változott a farkassal és most nyugodt álmokat kapott tőle, amelyek mellé ma éjjel, minden történés ellenére a napsugarakban fürdő felhők is szerepet fognak kapni.
A kocsiban szundított el kissé, ahogy az egymást követő fák és a már rég látott, de ismerős utastér közege elringatta. Nem volt sok, mire felkapja fejét, még mindig a táj és a fák sokasága váltják egymást. Ugyan, finoman megjegyezte, hogy visszafelé simán vezetne ő is, nem gondolta komolyan, de amúgy mugli jogosítványát elrejtette a tárcájába. Éppen gondolataiba mered, ahogy érzi ismét a lassan ráköltöző izgalmat és a tájba mered, amikor megérzi ujjain a finom szorítást. Elszakítja mindentől a tekintetét és Mihail felé pillant. Mosolyt húz ajkaira, ahogy hüvelykujjával simítja meg kézfejét, egy pillanatra sem eresztve. Ahogy eddig ő volt a nyugodt, úgy látja azt, hogy ennek lassan nyoma sincs. De nem ijed meg, nem kezd el pánikolni – vagyis ezen van. Elrejti, bár biztos érzi, mégis, amennyire még lehetséges, közelebb csusszan, ahogy ő kézfejét, úgy nyom lágy csókot arcára.
- Tuti minden rendben lesz – az, hogy ezzel magát, őt, vagy kettejüket nyugtatja, jó kérdés. – De megállhatunk egy sétára, imádom ezt a vidéket. Csodálatos – hátha ha másról beszél, jobb? Tényleg tartana szünetet, fogalma sincs azonban, mennyire időre várják most őket. Sóhaja arra utal, hogy ugyan úgy érzi magát, mint a másik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Azért azt kötve hiszem, hogy belejönnék bármibe is, ami Arionhoz köthető. Szinte már a mellette való létezésről is lemondok, amikor a közelemben van, mert fogalmam sincs, melyik pillanatban fog annyira felidegesíteni, hogy hozzávágjak valamit, majd mint egy díva, felszegett állal tudjam ott hagyni. De ma más. Valami nem stimmel, de ha fegyvert tartanak a fejemhez sem tudom megmondani, hogy mi az. Talán minden túl hétköznapi? Nem megszokott tőle, sőt… Merlinre, egyáltalán nem megszokott, hogy valami hétköznapi legyen, ami Arionhoz köthető, így szerintem érthető is, hogy a hirtelen felvillanó gondolat hatására pár másodperc erejéig szuggerálom összeszűkült szemekkel. Rendben, ez igazából annyit jelent, hogy fel kell készülnöm lelkileg arra, hogy diszkréten, mégis hatásosan, nőiesen, de határozottan küldjem majd el melegebb éghajlatra, amikor bunkózni kezd. Mert tuti el fogja kezdeni, csak idő kérdése, és én leszek olyan kedves, hogy kivárom. Ám egyelőre csak megforgatom szemeimet, amikor nagyon kedvesen elmagyarázza nekem a túl jól kifejezés jelentését. Haláli édes vagy, Arion, komolyan.
- Nem mintha megérdemelnéd, hogy velem menj el randevúra - igencsak királynős mozdulattal dobom hátra barna fürtjeimet vállam felett. Kissé előredőlök, könyökömön támaszkodom meg, ahogy összekulcsolt ujjaimat támasztom állam alá. Egy szemtelen, féloldalas mosoly kerül ajkaimra, miközben le nem veszem barnáimat Arionról, mondhatni, hogy elveszek a kék tekintetében, de mindenki tudja, hogy hazudnék. Sokkal több kellene ennél ahhoz, hogy ne úgy tekintsek Arionra, ahogy eddig tettem.
- Arion… - komolyodom el azonnal, az eddig ajkaimon pihenő mosoly azonnal eltűnik, ahogy elkapom kékjeit és nem eresztem őket. Most tényleg el akarok veszni bennük. - Szeretek veled lenni, de mindig tartok attól, hogy mikor rontod el. Bírom a társaságod, csak soha nem tudom éppen milyen passzban vagy és hogy álljak hozzád. Valamikor belefáradok a klimaxos hangulatingadozásaidba - és mostanában, ahogy a semmiből megint az életem része lett, csak még jobban nem tudok rajta kiigazodni. Nem, nem kell félreérteni, szeretem, hogy kiszámíthatatlan, hogy soha nem tudom mit fog tenni vagy mondani, de valamikor az embernek jól esik a pihenés, és nem arra vágyik, hogy azt hallgassa, amit éppen a másik talál benne hibát. Mert mindig van valami olyan, ami nem jó. Könnyedén legyintek a desszertes megszólalásra, mert bizony most elkaptam, és nem vagyok hajlandó leakadni a témáról, amíg meg nem beszéljük.
- Nehogy félreérts - emelem fel tenyeremet felé állam alól. - Kedvelem, hogy állandóan meglepetést okozol, egyszerűen nem akarom, hogy megismétlődjön az, ami évekkel ezelőtt. Még akkor sem, ha mindketten változtunk - csillogó barnáim árulnak el, hogy mégis mennyire őszintén beszélek most vele. Lehet, hogy neki csak egy voltam a sok közül, de én tényleg elkezdtem iránta érezni valamit, ami elég hamar csapott át utálatba, majd semlegességbe, de akkor is elindult az a valami. Amit nem akartam, és nem akarom, hogy most újra megtörténjen, mert valamiért Arion köré úgy gyűlnek a lányok folyamatosan, és olyan gyorsan kezdenek el érezni iránta valamit, hogy az szinte már fájdalmas. Talán azért, mert olyan elérhetetlen? Fene sem tudja, de nem fogok ugyanabba a hibába esni.
- Áldásom rá - szusszanva dőlök hátra. - Lehet tényleg arra van szüksége, hogy egy régi jó barátja mondja el neki a tutit - aprót biccentek is, ahogy a pincér, asztalunkhoz érve, rögtön neki áll kitölteni a bort. Egy halk köszönöm után fordulok vissza Arion felé. Gondolkodás nélkül koccintom poharamat az övéhez, megtartva végig a szemkontaktust, majd szinte csak belenyalok az italba. Lehunyom szemeimet pár másodpercre, ahogy kiélvezem az ízt, majd felpillantok.
- Nem tudom, egyszer csak beütött a krach és még a lehetőség is nyitott volt, szóval éltem vele - vonom meg vállaimat óvatosan. - Menj egy táncosnak. Mint a Magic Mike-ban, tudod, basszusos zenére vonaglani, miközben vetkőzöl és megmutatod a tökéletesen kidolgozott izmaidat - mielőtt kitörhetne belőlem a nevetés, csak egy visszafogott mosolyt takarok el a pohárral, ahogy kortyolok belőle. Barnáim is mosolyognak, de ennél jobban eszemben sincs elrejteni, hogy mennyire jól szórakozom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Szükségem lenne valami mantrára, ami segít megnyugodni. Kellemetlen érzés, amikor a jövőben azzal szeretnél foglalkozni, hogy másoknak segíthess, miközben egy ilyen egyszerű, és igazából hétköznapi helyzetben, még magadnak sem tudsz. Ha így folytatom, eléggé mellényúltam, amikor szakot kellett választani, pedig én nagyon elhittem. Nem mintha hinni kellene ebben, de… ezzel semmire nem megyek. Mentsvárként szorítok rá Belián kezére, nem is figyelem, hogy esetleg ismét elaludt-e vagy ébren van, csak megcselekszem, ahogy gondolkodás nélkül csókolom meg kézfejét is. Megnyugvást keresek érintésében, illatában, mindenében, amit csak láthatok és érezhetek. Sokkal jobban szükségem van most a jelenlétére, mint arra az elején gondoltam volna. Lehunyva tartom szemeimet, akkor is, amikor megszólal, mindössze erősebben szorítok rá kezére, ami mindössze pár pillanatig tart. Kinyitom kékjeimet, de az előttem elhelyezkedő vezető ülés hátulját figyelem, ahogy megszólalok.
- Állj meg - erőteljes hangom tölti meg az autót, ami azonnal megáll. Türelmetlenül pattanok ki a kocsiból, megvárom, amíg Belián csatlakozik hozzám, majd a sofőrhöz hajolva adom ki az utasításokat. Remélhetőleg annyira nem bonyolult megérteni, hogy menjen haza, mi innen gyaloglunk, és a csomagokat a szobámba tegye. Éppenséggel anyámék várnak minket, de hozzászokhattak volna ahhoz, hogy nagyon ritkán jelenek meg időben bárhol is. Főleg akkor, ha annak a családhoz van köze, és jelenleg ennél jobban semminek nincs köze hozzájuk. Nagyot szusszanva figyelem, ahogy az autó elhajt, majd Belián felé fordulok. A hirtelen kikapott pulóverek egyikét nyújtom felé, mert sajnos egyik szülőföldem sem a hatalmas melegekről híres.
- Húzd fel, nehogy megfázz - követve a példáját öltözködöm fel én is, türelmesen megvárom, amíg ő is megteszi, majd ujjainkat összekulcsolva indulok el a ház felé. Akkor így húsz perc, amíg megérkezünk. A hideg levegő kitisztítja az agyamat, mélyet szippantok belőle, mert mintha mindig tisztább és tisztább lenne. Bár nem messze a várostól építtettünk házat, de itt is már érezhetően tisztább a levegő. Kissé kihúzva magamat engedem el Belián kezét pár lépés után, karolom át vállánál fogva és húzom közelebb magamhoz, hogy arcomat nyomhassam tizedmásodpercekig csupán hajába.
- Mennyire látszik, hogy aggódom? - és talán még enyhén fejeztem ki magam. Karomat pihentetem vállán, Merlinért sem engedném el. Most biztosan nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Kapaszkodik. Talán mind a ketten a jelenben, még ha amúgy, ez a helyzet általában klisé, hiszen minden kapcsolatban eljön a pont, amikor megtörténik az, hogy be vannak mutatva a szülőknek. Arra gondol, hogy minden rendben lesz, igyekszik természetesen viselkedni és nem úgy tűnni majd, mint aki halálra van rémülve, mert ez a helyzet minden, csak nem az átlag. Nem tudja mennyi sikerül majd belőle, de itt a kocsiban még mindig egészen jól megy. Mosolyog a szorongatásra, apró sóhajt enged. Valami kell, legalább egy ötlet, egy séta, amely mindig jól jön, neki főleg, ebből a tapasztalatból táplálkozik. Nem erőlteti, tovább simítja kézfejét, ahogy mégis megszólal, ahogy elbambult, úgy rezzen össze kissé. Ebből már érezni, hogy ő sem érzi nyugodtabban magát. Elengedi, ahogy száll kifelé és az ajtót nyitva azon van maga is. Lábai sokkal jobban el vannak gémberedve, elvégre nem sokat gyalogolt a gépleszállás után sem. Lustán nyújtózkodva szívja be a friss levegőt, karja lúdbőrzik a hűvös levegőtől, miközben tekintetét járatja végig a vidéken. Könnyű őt lenyűgözni, de mióta a bestiával éli közös életét, minden ilyen rabul ejti és legszívesebben órákig csak lépkedne benne. Mihail beszél a sofőrhöz, nem zavarja meg benne, bámészkodik, igazi turista. És végül a kocsi elhajt, ahogy lábát mozgatja át, még örül is neki.
- Biztos nem vezethetek visszafelé? – dünnyögi a távozó féklámpákat bámulva, majd a kinyújtott pulóverért nyúlva bújik bele. Megigazgatja csuklóján pihenő karkötőit, az egyiken a megszokott, már évek óta vele lévő ezüst pihen, kíváncsi, figyeli-e valaki merre jár és szigorítottak-e a törvényen annyira, hogy már illegális vidéken áll meg. A másikon a friss, kifejezetten a véla mágia ellen kapott, csupán óvintézkedés, de ezzel kevésbé lesz talán bamba, mint annak idején vele sikerült, akaratlan. Rá a mágia túlságosan hat, legyen az bármit.
- Még mindig jól bírom a hideget. Mondjuk télen kellemetlenek a hajnalok – kézen fogva sétálnak, ráérősen és neki ez most kifejezetten jót tesz. Közelebb húzza magához, eddig kezében pihenő ujjait csúsztatja végül oldalára, míg a másikkal zsebébe túrva keresgél, majd húzza el dobozát, hogy rágyújtson. A feszültségre is jó, azt mondják, aztán a fene sem érti. Megszokás. A füstöt félrefújva pillant rá, aprót hümmögve.
- Amennyire szükséges. De nem vészes, nekem így is tökéletes – apró csókot nyom arccsontjára, miközben lépkedve haladnak előre. Így, lassabban is érzi, ahogy egyre jobban izgul. – Nem mondom, hogy ne aggódj, mert én is azt teszem éppen. Jók vagyunk – nevet egy apró, tekintetét ismét a tájon vezeti végig. Legalább ha friss levegőre lesz szüksége, akkor jó helyen lesz hozzá. – Egy hatalmas várat kell kábé elképzelnem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Elgémberedett izmaimon ugyan a hideg nem segít, de legalább a kusza gondolataimat segít kicsit helyre pakolni. A legrosszabb forgatókönyv is lezajlott a fejemben, ami megtörténhet, de ahhoz tényleg hatalmas mellényúlás kell anyámtól, hogy megtörténhessen, így csak reménykedem abban, hogy nem fog. Istenem, ha ilyen gondolatokkal érek haza a mosolyom biztosan nem lesz őszinte, és túl régen láttam őket ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a savanyú pofát. Szabad kezemmel dörzsölöm meg arcomat, bajszom alatt mosolyodom el azon, ahogy Belián, mint egy gyermek sutyorog szinte a hatalmas fekete autó után, hogy hadd vezesse ő. Holnapi meglepinek tökéletes lesz, hogy nem ezt fogja vezetni a kiruccanásunkra, hanem az enyémet. Mert igen, meglepetés, van mugli jogosítványom és autóm is hozzám, amivel előszeretettel szoktam elugrani Helsinkibe, amikor éppen olyanom van. Mindegy az időpont, igazából az úticél is az szokott lenni, csak mehessek egymagamban, hogy a gondolataim a helyükre kerüljenek. Na ezt most nehéz lenne megtenni, mivel autó nemigen van itt, mivel elhajtottak vele, Belián pedig az oldalamon battyog.
Hamisan mosolyogva intek a mellettünk elszáguldó autónak, amiből nem éppen diszkréten ordibálják a nevemet. Nagyon-nagyon hiányzott ez a város. Komolyan. - Az rendben van, de én akkor sem szeretném, hogy megfázz - hangom szinte már durcás hangszínt üt meg. Tudom, hogy jól bírja a hideget, nemigen van más választása, de akkor sem szeretném, hogyha bármi baja lenne, még akkor sem, ha az csak egy megfázás esetleg. Nemrég kaptam vissza az ispotályból, ahonnan szinte már összefoltozva jött ki, és ami soha többet nem történhet meg.
- Soha nem csináltam még ilyet. Nem tudom mire számítsak - fáradtan sóhajtok egyet, akaratlan lassítom le lépteimet, ahogy egyre közelebb és közelebb érünk a lehajtóhoz. Még percek kérdése, mégis olyan érzés, mintha már azon sétálnék. - Várat? - pillantok oldalra mosolyogva, majd halkan fel is kuncogok. - Azért annyira nem nagy - vonom meg vállaimat játékosan. - Nyugi, kényelmesen el fogunk férni a szintemen - kacsintok rá szemtelenül, hogy egy gyors csókot nyomjak homlokára, majd óvatosan irányítsam el jobbra. Az utca rövid, széles, tele van fákkal, hatalmas udvarú lakóházakkal, és természetesen az utolsó a mienk, pontosan az utca végén, hatalmas, fekete, kovácsoltvas kapuval. Ja, mert anyám nem szereti a feltűnést. Még tizenöt perc, és komolyan úgy érzem, hogy a végzetemhez fogunk megérkezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ha nem, hát nem. Igazából nem erőlteti, csak ez olyan dolog, amit rég csinált és amihez ért, bár biztosan lefulladna az első két körben, a kihagyott évek miatt, de szeret mindent, ami ahhoz a világhoz köti, amelyből érkezett. Neki a seprűn repülés, a világ pontjain ugrálás épp elég elrettentőek, legtöbbet a gyomra se bírja, bár repülni úgy sosem repült. Géppel is csak ma, ami még mindig hihetetlen, de annyira nem volt vészes, mint mondjuk egy repülős filmben szokott lenni. Szóval, minden tök jól ment, bár mindig eszébe jut a hülye egykori haverja mondása; egy sem maradt eddig a levegőben. Mégis, nem ez, hanem a hideg rázza ki, hűvös van erre, de utána nézett mikor pakolt, rakott elég meleg holmit, bár még mindig nincs neki annyi, hogy nagyon gondolkodnia kellett volna, hogy a négyfajta kékből melyiket tegye be. Meg minek, nem cipel feleslegesen semmit. Gyalogolni most mégis jobb, mint vezetni, vagy benne ülni, hirtelen ötlet volt, de jó is, mind a kettejüknek szüksége van most kicsit arra, hogy szellőzzenek, gondolkodjanak. Vagy legalább a sok, aggodalmas dolgot helyre tegyék. Valamelyest. Nem lehet, mert tudja, amint átlépi a küszöböt, el fog veszni. Akkor majd ő szorongatja a másik ujjait.
- Most hogy emlegeted, nem is tudom mikor voltam utolsónak megfázva – mert amúgy nincs havonta elég gondja, amely rosszabb, mint a megfázás, vagy nem olyan rég, amikor láza is volt, de csak a gyógyulásba álló sebektől. Amúgy nemigen, sőt, talán még „emberként” szenvedett tőle úgy igazán utolsónak. Aztán lehet majd jön egy pont, amikor visszatér. De nem ellenkezik a pulóver ellen, nem húzza fel, csendben hallgatja amint megszólal és bátorításként simogat rá oldalára.
- Azt mondják az okosok, hogy mindenre kell. Ami jó is, meg rossz is. De én ettől mindig csak a legrosszabbat gondolom, szóval ne hallgass rám – nevet egyet, mert tény ami tény, túlaggódó. Mostanság már kevésbé, igyekszik, de ebben a helyzetben nem tud nem rátörni az érzés. – Tehát én leszek az első. Akkor számítsunk a legjobbra – bólint egyet végül és mélyet szív a bagóból, mintha idegesebb lenne, csak gyomra görcsössége jelzi, hogy valóban az. Kívülről egyelőre fesztelennek tűnik, a friss levegőtől még arca is kivirul. Lágyan csóválja meg a fejét a szavakra.
- Aztán egy ilyen hat szintes villa, amiben a nappali akkora, mint a mi házunk – mintha zavarná a dolog, de nem. Nem azért jött, hogy a házat véleményezze. – Viccelek csak. Bár az, hogy saját szinted van, sokat elmond – nevet fel, dönti fejét neki kissé, majd amint az utcába érnek, a házakra pillant. Tipikus „hű” tekintete van, mint a filmekben a gazdag kertváros. Vajon melyik lehet az? Tippelni sem tud, neki mindegyik olyan, amit el nem tudna képzelni. De közelednek, a felsőbe kapaszkodik.
- Nagyon kicsinek érzem magam ekkora házak között – pöcköli el a csikket végül, mert egy huligán, és lépked mellette tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Vagy nem akarja érteni a nő értetlenségét, vagy nem is érdekli. Tény és való, hogy nem könnyíti meg neki a helyzetet, sosem, semmivel, de ő is emberből van – még ha ezt sokszor le is tagadja – akkor is hangulatai vannak, amik be tudnak zavarni, mégis, legtöbbször azért, mert ő egy ilyen ember, egy szemét, mondják sokan, de ez már semmit nem változtat a tényen, hogy majdnem mindig más. És mégsem, mert inkább a szituáció és ahhoz alkalmazkodik. Sokszor mulat az indokolatlan felháborodáson, kiakadáson, pedig sokszor valóban nem is tesz semmit. Lehet a létezése is elég hozzá? Már most is méricskéli, ő pedig majdhogynem ártatlan tekintettel bámul vissza rá. Elhozta vacsorázni, egy randira. Szóval, semmi rosszat nem tett.
- Miért is nem? Szépen felöltöztem, virágot is küldtem – mintha csak ez lenne a kulcs, bármihez. Virág, szép ruha, szép szavak és minden tökéletes. A fenéket. Ha őt nézi, akkor semmi sem egyszerű, még ezekkel sem. Nem lehet lefizetni, ami jó, mert az olcsó húsnak elég az, ha valami csillog és már rá is csaphat, közben szétnyílnak azok a combok. Azokban nincs kihívás, még ha van, amikor szükséges, mert lazítani akar, azon a módon is. Nem szent, nem kell annak is lennie, sehova sem köti semmi és nehéz is lenne. Mégsem minden éjjele azzal telik, hogy valakit hajt, volt olyan is, az államokban bőven kiélhette magát, ha akarta, amikor valóban éhes fenevadként vadászott éjjelente, miután a nő életéből úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna és mégis. Mert elvehetett volna minden morzsányi emléket, de nem tette, csak itt-ott nyúlt bele, mégis, mindent hagyott. Azóta sem érti, miért így tett, sosem leli meg rá a választ, még így, ennyi év után, ennél az asztalnál sem, amikor vörös ruhában ül előtte és épp komolyabban beszélgetnek. Ahogy elkezdi, ő sem vigyorog, előrébb dőlve hallgatja a másikat.
- Nem is klimaxolok – húzza fel az ajkát, mintha sértett lenne, de egy vigyorral engedi ki a levegőt. Nem veszi a lelkére, mert tudja, ez így van. – De megnyugtatlak, ma jó napom van és nem tervezem elcseszni sem. Bár ez attól függ, te mit érzel annak, ami rossz. Én ilyen vagyok, te meg heves. Kevés nőnél viselem ezt, vagyis… aligha. Ez így fair – mintha annak kérdése lenne és nem is. Mind a ketten erős személyiségek, akiknek van egy közös pont, de amúgy megvan a maguk jelleme és néha nem fér el egymás mellett. Aztán ott van a munka, amiről sosem ejt szót, hiszen a Hold sötét oldala és arról nemigen beszél senki sem. Mert nem is lehet. De az is sokat nyom a latban, a legtöbbet, ezt fogja inkább egy változó, valahol kiállhatatlan személyiségre. Könnyebb is, pedig amúgy, mindenféle kinkjét tekintve eléggé szarik bele az élet dolgaiba és majdhogynem, ebben nyugodt is.
- Ami évekkel ezelőtt. Akkor még taknyos voltam és eltűntem. Most már bőven nem és maradok. Jobb volt annak, hogy vége volt, mert annyira se lettem volna őszinte, mint most. De értem, mire célzol – bólint és valóban, nincs kötekedő él a hangjában. Hogy tényleg így gondolja, se nem sértett, se nem dühös. Elfogadja, mert neki akkor itt volt dolga, habzsolta az életet, mit érdekelte, ki zúg bele. Most is furán veszi ezt, mert nemigen érzelgős, mégis, tudja, hogy ezért nem is hagyja, hogy játszadozzon vele. Még ha egy éjszaka után is minden olyan lenne, mint előtte.
- Meglátjuk. Ritkán teszek ilyet, de nem hagyhatom, hogy mint valami pióca, totál leszívja szerencsétlen. Van nekem is lelkem, néha kell egy kis jó – bár eléggé rohad és sötét, elég szívás, ha valakit csak arra tartanak, hogy jól éljenek. A bor is megérkezik, koccintva kortyol belé, elégedett arccal teszi le a poharat végül, jót kaptak. Mondjuk, nem is várt olcsó tablettásat. Nem, mintha akkora ivó lenne.
- A krach. Ez aranyos, írd bele az önéletrajzodba, ha váltasz. Önzetlen segítség a szarban – röhög egy sort, majd hamar abbahagyva vonja fel a szemöldökét. Hogy mi? Tudja miről beszél, felhorkant, mert elképzelni is szörnyű. Az az italmennyiség se létezik, amitől ő táncolna, így. Vetkőzni tud, de ahhoz nem kell se zene, sem ringó csípő. Más csípője már más tészta.
- Hogyne. Pont arra vágyom. Meg lehet azt nézni anélkül is, de az utolsó dolog lesz, hogy kivénhedt negyvenes pináknak rázzam a valagam. Fúj. Inkább nyitok valamit, beülök egy székbe és felpakolva a lábam dirigálok – iszik még egy kortyot, a fejét csóválja. – Honnan jönnek neked ezek, de komolyan – pillant végül rá, de már ismét vigyorogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Már pöfékel is, mire kigondolná teljesen, mi is kell neki. Nem sieti el a mozdulatait, de órákba sem telik, hogy elővadássza, majd el is tűntesse azt. Kettejük füstfellege tölti be a sikátort, a köszönetre pedig biccent csupán egyet, apró formalitás. A lényeg már jóval másabb és sötétebb, nem kell részletezni sem, sem azt, hogy miért és mi fog történni. Idehívta, neki jönni kell, ő pedig semmi olyat nem kérdez, aminek nincs itt helye, vagy nem kellene. Vagy épp minek tenné. Ismeri már talán annyira a másik, hogy ő nem épp egy nagyon lelkizős ember. Sőt.
- Ó, ilyet nem is mondtam – teszi saját mellkasára a kezét, mintha ez a kérdés egyenesen szíven ütötte volna. Sőt, majd megsérti. – Dehogy, dehogynem kedvesem. Azért téged hívlak, nem többit. Vagy tudom, azt szeretnéd, hogy bókoljak neked ma este és csakis neked – simítja félre a nő egyik kósza tincsét, majd már ott sincs, mintha nem akarna átlépni egy határt, pedig aztán neki nem nehéz, nem is idegen tőle. Egyelőre legyen meg az, amiért találkoztak, aztán minden más. Vagyis, így kellene lennie.
- De a társaságod megmutathatod ma, mennyire kellemes – kacsint rá, mintha bíztatná, maradjon vele, maradjon bármeddig és mutasson meg mindent is, amit csak lehet. Ő nyitott rá, a többit a nőre bízza. Nem sejti, hogy mi van mögötte, mert nem érdeke, talán nem lepné meg, talán igen, de ez nem az ő dolga. Ez a világ sok titkot rejt, fordítva sem sejti, hogy ő nem az unatkozó ficsúr csak, hanem sokkal több.
- Ebben biztos voltam – mert másképp nem is lehet, eléggé amatőr az, amikor valaki jön, kínál bármit és egy kérdésre sem tud válaszolni, semmit sem, csak „a kezembe adták, hogy adjam el”. Ez nem így működik, csak azoknak, akiknek már mindegy, hogy fagyállót vagy egyszerű parlagfüvet adnak, mert annyira tikkelnek. Azok meg meg is érdemlik, ugyebár.
- Nem, nem vagyok az. Bár gyémántot ennyiért még nem adok – amúgy sem szokott, de most mellékes. A hála sokféle lehet, ő pedig kreatív. – Csak nyugodtan – hagyja, hogy számoljon, nem sértődik bele, így fair, bár maga is megtette korábban, biztos, ami biztos. Ezek után jön a lényeg, amelyet ugyanolyan diszkréten és gyorsan eltűntet, amint ujjai között érzi, ahogy az előbb a gyújtót. A világnak ideje sem lenne felfigyelni erre.
- A társaságot is szeretném. Már ha nem sietős a dolgod – szív bele a bagóba ismét, egyelőre nem moccanva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Az érintés kellemes, s tökéletesen igazolja a férfi akaratait, amik az enyémhez hasonlóak. A mondatára elmosolyodom, s arcomon a " Most lebuktam " kifejezés olvasható.
- Tényleg hajlandó lennél egész estére csak az enyém lenni, ennyi nő között?- kérdezek rá, ajkamba harapva. Jól hangzik, egy éjszakára Rómeót és Júliát játszani aztán az első fénysugárnál kilopózni a szobából, s mint két idegen, élni mindent tovább. Szeretem ezeket a heves estéket, a gyors lefolyású románcokat, amik nem is azok, mert nincs valódi, mélyből jövő érzelem, csak vágy, ami fél nap erejéig éppen ugyanúgy lobog, aztán kialszik, mintha sohasem izzott volna. Az ajánlat tetszik nekem. Sőt ezzel terveztem, azonban előbb jobb ha lejátsszuk a hivatalos köröket.
- Nem kell semmi tárgyi Édes - vigyorodom el, hangom kacér, s somolyogva kezdem megszámolni az összeget. Biztos ami tuti, bár eddig nem vágott át, de a bizalmatlanság egy ilyen szakmában talán még elengedhetetlen is. Amikor mindent rendben találok átadom neki. Újabb sikeres munkanapot zárhatok le.
- Képzeld, pont most lett vége a műszakomnak, úgyhogy egy kicsit még talán maradhatok - játszom el a nagy biznisznőt mosolyogva.
- Mihez lenne kedved? - lépek közelebb, úgy, hogy nem táncolok már vissza, mint eddig. Megérintem csípőjét, tekintetem az övéit fürkészik. Élvezem, hogy megtehetem pipiskedés nélkül. Az alak elég magas ehhez magassarkúban. Olyan remek érzés.
-Inni valamit? Táncolni? Minőséget ellenőrizni? - célzok itt a cuccra - Vagy mást? - kihívóan figyelem őt mélybarna szemeimmel. Legszívesebben kékre váltanám őket, mert azok sokkal drámaibbak, de nem akarom, hogy észrevegye a dolgot. Talán nem tűnne fel neki, átsiklana felette, de ha nem, akkor komoly információval látnám el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ja, mert a virággal mindent meg lehet oldani. Még akkor is, ha fekete tulipán volt ráadásul, amit annyira szeretek. Nem, akkor sem ez a mérvadó abban, hogy mégis mennyire cukin oldotta meg a randevúra hívást, mert egy ilyen kedvesség nem feledteti el velem az ezeket megelőző sok bunkóságot, amit valamikor szó nélkül, valamikor kicsit hevesebben fogadtam. Nos, maradjunk annyiban, hogy talán már képes voltam olyan jellemfejlődésen átmenni, ami megakadályozza, hogy itt is lekapjam a magassarkút a lábamról és hozzávágjam Arionhoz. Mert felnőttem. Plusz, ma mindenképpen csodálatosnak kell lennem, hogyha ennyire jól haladtam eddig a meglepetésekkel, akkor ne most rontsam el. Szóval a terv az, hogy én is igyekszem elnyomni a heves reakcióimat bizonyos helyzetekre, mert az egyikünknek sem lenne jó, főleg nem nekem, amikor éppen egy erős, határozott, magabiztos és felnőtt nőt kellene alakítanom. Vagyis… nem is alakítanom, mert az vagyok. Tehát, mint egy igazi felnőtt nő, csak megforgatom szemeimet, aprót kortyolok a borból, de mást nem reagálok neki. Még csak azt kéne.
- Már bocs, de a múltbéli viselkedésed miatt, még mindig neked kell a bocsánatomért esedezned, nem fordítva, szóval… - éppen hogy előre mozdulva fekszem rá jobban kicsit az asztalra. - Szedd össze magad és ne csak ma legyen jó napod - kacsintok rá, majd kecses mozdulattal ülök vissza. Bal kezemmel nyúlok a tulipánhoz, kicsit hátrébb igazgatom, majd hátradőlve kortyolgatom tovább a bort, mintha mi sem történt volna. Szemöldököm rebben meg a pohár fölött, ahogy kijelenti, érti, mire célzok. Na már most, ezzel kapcsolatban akadnak fenntartásaim, de tényleg őszinteséget látok az arcán, ami két dolgot jelenthet. Egy, borzasztóan jól tud hazudni, vagy kettő, tényleg őszinte velem és most nem próbál meg átrakni a palánk túloldalára. Mint minden, ez is ki fog derülni előbb vagy utóbb, én pedig megvárom. Erre megéri várni.
- Felőlem az asztalt is ráboríthatod, hogy felfogja, amit mondasz neki - vonom meg könnyedén vállaimat, miközben az asztal alatt jobb lábamat lendítem át a balon. Nekem már teljesen mindegy, hogy ki és milyen módszerrel próbálja meg bemagyarázni annak a kreténnek, hogy csináljon már valamit, csak legyen hatása, és történjen meg, mert ez így tarthatatlan, és rossz érzés ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni a bátyámat. Tényleg ilyen sok mindent képesek elviselni az emberek a szerelemért?
- Krach nélkül is szoktam segíteni - már, ha kérnek belőle. Ha nem… akkor is hajlamos vagyok rá, de általában, ha a türelmem engedi, akkor megvárom, amíg segítséget kérnek és nem nyomom magam mások arcába idő előtt. Halkan nevetek fel Arion reakcióján. Pedig lássuk be, nagyon megnézném táncikálás közben, miközben dobálja le magáról a ruhát. Olyan életidegen lenne, simán megérné.
- Mit szólnál ahhoz - dőlök előre hirtelen, barnáim csillogása, valamint ajkaimon pihenő féloldalas és huncut mosoly elárulhatja, hogy valami teljesen máson pörög már az agyam, mint amiről eddig beszéltünk. - Ha a lábaid felpakolása helyett fognánk magunkat, hagynánk a vacsorát és csinálnánk valami izgit? - meglepő lehet, hogy nem tudok megülni a seggemen, de igazából egyáltalán nem az. Az a csoda, hogy eddig bírtam a véremmel, és semmi barom ötlet nem jutott eszembe. Oké, egészen eddig, de egész jó arány, ahhoz képest, hogy rólam van szó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Akaratlan tör ki belőlem az őszinte nevetés, ahogy elkezd gondolkodni azon, mikor volt utoljára megfázva. Vállam rázkódik a jókedvtől, hangom tölti meg az utcát, ahogy egyre beljebb haladunk. Abszurd, hogy komolyan eszébe jut ilyeneken merengeni, amikor az én szívem hamarosan kiugrik a helyéről, ahogy minden lépéssel közelebb kerülünk a szüleimhez. Nem is ő lenne, ha nem így tenne, így továbbra is nevetve húzom magamhoz közelebb, hogy hajába csókolhassak. Pár pillanatra felejtem el azt éppen merre tartunk, hogy miért ennyire ismerős az utca, hogy mi fog megtörténni életemben először hamarosan. Mindössze pár pillanat, de elég ahhoz, hogy összeszedjem magam, és az eddigi bizonytalanságot váltsa fel az oly’ jól ismert magabiztosság. Az ismerős hangra kapom oldalra a fejem, amikor meglátom az idős nőt, aki mindig úgy sminkel, mintha éppen az egyik Batman filmben vállalta volna el Joker szerepét. De nagyon jól áll neki. Komolyan. Mosolyogva engedem el Beliánt, majd lépkedek a nő felé, hogy kissé megszeppenve, fél kézzel viszonozzam az ölelést, amit nekem intéz. Kicsit mintha közvetlenebb lenne most valamiért.
- Tulitko kotiin? - kedves kérdés, mintha nem lenne egyértelmű, hogy igen, hazajöttem. Ellépek a nőtől, mielőtt válaszolnék. - Joskus sinun täytyy - avagy, néha muszáj. Szemtelen vigyort villantok, majd hátrafelé lépkedve kerülök vissza Belián mellé, egy laza intéssel hagyom ott a nőt, mert ez már így is sok volt, és mintha mi sem történt volna haladok tovább a ház felé.
- Nekem szinte már a halálom is lepörgött az agyamban, de bevallom, hogy jól esik itthon lenni mindentől függetlenül - hangom ellágyul, ahogy a kissé felhős ég felé fordítom fejemet. Régen voltam itthon, régen láttam a szüleimet, és az utolsó találkozásunk alkalmával sem váltunk el feltétlen szépen egymástól. Őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy lesandítok Beliánra. Rendben, akkor számítsunk a legjobbakra, és legyen ez a mottó, amíg itt vagyunk. Ismét hangosan nevetek fel, mert ha nem is hatszintes, de a háromszintes még belefér, ugye? Annyira talán nem fog kiakadni a dolgok nagyságán, de… mosolyom lesz visszafogottabb, ahogy megérzem pulóverem feszülését hátamon. Pár lépés után torpanok meg, elengedem ismét Beliánt, majd elé lépve, mutatóujjamat álla alá rakva csókolom meg. Ott az utca közepén sűrítek bele mindent abba a csókba, amit szeretném, ha tudna, de kimondani még nem tudom. Megszakítom az így is igencsak erőteljesre sikerült csókot, óvatosan elmosolyodom, majd háta mögé lépek, hogy fél karral átkarolhassam, szabad kezemmel irányítsam a ház felé fejét.
- Megjöttünk - lehelem fülébe, ahogy vállára támasztom kezemet, majd állát elengedvén ölelem át másik karommal is hátulról. - Feleslegesen érzed magad kicsinek, látod? Annyira nem is nagy - szemtelen mosolyt villantok, hangomból hallatszik ki a játékosság, miközben beszélek, és miközben csak szorosabban húzom magamhoz. Nem szeretném, ha kicsinek érezné magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem szól semmit, nem ellenkezik, de nem is támasztja alá, és még hozzá sem vág semmit sem. Haladás? Bár szívesen meghallgatná az ő véleményét, vagy bármit is, de nem fogja erőltetni, mert látni abban a szemforgatásban, hogy ennyi volt felőle a téma és ha nem akarja valóban elérni azt, amelytől eddig meg lett óvva, jobb, ha ő is elengedi. Ilyenkor lenne jó a legilimencia, mert ő aztán totál gátlástalanul művelné ebben a pillanatban is, azonban még mindig nem volt hozzá annyi szorgalma, hogy akár az alapokat elkezdje, pedig megfogadta, hogy jó dolog lenne, le is kötné és hasznos is, de… mindig van valami, ami miatt nem ér oda. De most már mindegy is. Fejét dönti kérdőn oldalra, ahogy belekezd a mondandójába, nem szól közbe azonban, figyelve bólintgat párat, hogy igen, volt viselkedése és nem is tagadja, nincs mit tagadni és sosem volt, még a jelenben sem. Ez már csak ilyen, nem tud rajta változtatni, mivel az a múlt, de csak a nők képesek ezen évek múlva is pörögni és felhozni, újra és újra. Mindent megjegyeznek, főleg, ha az rossz és hibás.
- Szó se volt róla, hogy fordítva – bár fel tudná hozni, hogy azért a heves kitörések is eleget tettek azért, hogy úgy viselkedjen, ahogy, a végére pedig már direkt is csinálta, húzta, mert jól szórakozott. Most már türelmetlenebb valamivel, vagy nyel egy nagyot és csendben hagyja, hogy na, akkor csinálja, tegye, majd lehiggad. Általában mindig bejött, kivéve, amikor egyszerűen valakit már csak ez a sztoikus nyugalom húz fel. – Egészen jó napjaim vannak, de majd észben tartom, mint motivációt – mert az, ahogy előre dől, nos, nem épp unalmas látványt hoz magával, a mélyen dekoltált ruha így csak jobb belátást enged, de persze arcára koncentrál, viszont nem vak, egy kicsit le és elégedett a vigyora. Nem akarja folytatni? Igencsak kár érte, a belátás valóban motiváló, másra is, de most nem csinál semmi olyat. Még mindig a hajában a virág, mintha elengedhetetlen kelléke lenne az estének, ő maga is a bort kortyolgatja, egyelőre még nem jutottak addig, hogy ételt válasszanak, az majd a következő körben. Érdekes lenne, hogy addig az éhgyomorra ivó nő becsiccsentene, de csak nem.
- Azért annyira nem vagyok drasztikus – dehogynem, csak nem éppen ilyen és ehhez hasonló helyzeteket old meg vele. Azért ahhoz több kell, hogy ilyesmit meglépjen, de majd megkeresi és első körben beszél. Mindig azt teszi, meg fel is kell mérni, hogy mégis mennyire van benne az állapotban. Mélyről kiszedni nehezebb és a szavakból, a múltkori sztoriból úgy sejti, a legmélyén van.
- Jó, de most mint munkatapasztalat volt szó – bár fogalma sincs, mi a szar lehet akkora krach abban, hogy egy iskolában megüresedik egy állás, de nem is fogja, a tanoda létezése se érdekli, ő már letette, elég volt, a diákok között pedig nincs érdekelt semmiben, nem az ő asztala. Szóval, ennyit erről. Inkább nevetteti a nőt a tiltakozásával, pedig igaz, nem olyan ő, aki táncol. Persze, tud részeg lenni, könnyebben is, mint az átlag, de táncolni, így táncolni sosem. Esik-kel, agresszív, vagy csak harsány, de sose táncos.
- Nevess csak, de tényleg nem – issza ki a bor maradékát a pohárból és már dől is vissza, de megáll a mozdulatban, ahogy a nő hangja üti meg a fülét. Már épp pincérért intett volna, tekintete kíváncsian villan felé. Aztán szép lassan, arcára egy széles vigyor ül ki.
- Nos… - dől ő is előre, tekintetét fúrja a másikéba. – Nem tudom, mire célzol, mint izgalmas, de egye fene, ha kibírod a kaja nélkül, már itt sem vagyunk – azzal zsebébe nyúl, kifizeti a bort, bőséges jattal együtt teszi le az asztalra és feltápászkodik. Ha valóban menni akar, most van rá az alkalom és még a blézert is felsegíti rá. Amilyen gyorsan jöttek, úgy távoznak, és nem, nem tudja kiverni a fejéből azt a mosolyt. Kíváncsi és izgatja a fantáziáját, de érzi, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Sőt. De nem a romantikus étteremben ülő vacsoraember ő, mikor mondott nekem az izgalomra? Még ha érzi, szívni fog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

És mekkora szerencséje is van, hogy nem volt szó arról, hogy fordítva. Meg is lepődtem volna, ha az egészet visszaforgatja, amikor pontosan tisztában van vele ő is, hogy azért repült felé nem egyszer pár tankönyv, mert egy bunkó volt. És a legrosszabb, hogy a végefelé már tudtam, mennyire élvezi ő ezt, már direkt húzta fel az agyamat, de én meg nem gondolkodván adtam meg neki mindig azt, amit akart. Hogy kiakadtam és ki is mutattam. Ennek így semmi értelme nincs, mert el kell engednem a múltbéli sérelmeket. Régen voltak, mindketten megváltozunk, és mantrázom ezt magamban rendesen, mert ha nem teszem, csak visszakerül belém a félsz, hogy mikor ismétlődik meg az, ami akkor. Bár erre igen kicsi esélyt látok, mert jó reggelt kívánok, bármennyire is hihetetlen, tényleg felnőttem. Vannak olyan emberek, akik mellett nem kell felnőttként viselkednem, és ezt ki is használom, de az egyetemen, a klinikán megkövetelik tőlem, hogyha a fehér köpenyt viselem, akkor méltó is legyek rá. Pedig egyébként az csak egy fehér köpeny, semmi extra, és valahogy automatikusan van kórház illata. Szeretem.
- Remek motivációs tréner lennék - bólintok egy határozottat, miközben halvány, mégis elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy Arion nagyon-nagyon próbálkozik a szemembe nézni, miközben előrébb dőlök, és ügyes fiú, mert félig-meddig sikerül is neki. Büszke vagyok rá, még akkor is, ha ennél indiszkrétebben nem is tudta volna megbámulni a melleimet. No nem mintha ez a ruha olyan rengeteget takarna, kicsit alulöltözöttnek is érzem magam, de üsse kő, simán belefér, főleg, hogy a terv lassan, de biztosan kezd körvonalazódni kusza gondolataim között.
Halkan kuncogok fel, mert valószínűleg ő sem hiszi el, hogy ennyire nem drasztikus. Sokat változott ő is, bevallom, de vannak olyan dolgok, amik nem változnak egy emberben, és ahogy Arion megtartotta a drasztikusságát, úgy a türelmetlenségét is. Csak arra várok körülbelül, hogy mikor fog kirobbanni belőle az, mennyire utálja ezt az egészet, és takarodjunk innen. Ám ehelyett ismételt halk kacajt engedek meg magamnak, hiszen akaratlan kúszik be a gondolataim közé a kép, ahogy Arion a Magic Mike zenéjére vetkőzik. Az a legnagyobb bajom ezzel, hogy leveszi a pólóját és vége, mert látod? Ennyire lehetetlen elképzelni a pasit ezt megcsinálni. Még az én fantáziámnak sem megy, de nem is kell neki sokáig próbálkoznia, mert a már kiteljesedett ötlet egy szeletét dobom fel Arionnak, aki kapva kap az alkalmon. Elégedett vigyorral fogadom a felém nyújtott blézert, hagyom, hogy vállamra hajtsa, eligazgatom azt, majd felpillantok rá.
- Kéne venni út közben bort - indulok el kifelé elnyújtottabb léptekkel, mint ahogy jöttünk. Vállam felett pillantok hátra, szinte már csábosan Arionra. - Meg egy szelet pizzát, mert attól még, hogy feldobom az estéd, még éhen halok - és ennyit a csábosságról. Szemtelen vigyorral ajkaimon surranok ki az étteremből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Legjobb lesz akkor elengedni a múltat, már azt a részét, amire mindig hivatkozva van? Neki oké, könnyedebben megy és ment mindig is, mert minek is görcsölt volna rá, persze, eszébe jutott, hogy újra találkoztak, megtudta, hogy itt él, majd meg is látta. Aztán ennyi volt, nem merengett rajta, hiszen vége volt ott és nem azt vette elő újra. Mert se nem ő, se nem a másik nem tini már, nem úgymond gyerek, akik aztán ismét dobálóznak meg röhögnek, csak az a gond, hogy a nő képes rá, ugyan úgy, ahogy ő is röhögni, de akkor ne menjenek bele most a végletekbe, amik könnyen jönnek, de könnyebben is mennek, lévén, hogy távol tartja magát a  nő attól, amit akkor érzett. Fogalma sincs, érzi-e most, érezné-e, nem arra ment ki eddig semmi sem. Kicsit játszanak egymással, bár tény, a kezdeti hév hamar meg lett válaszolva.
- Nos, ebben biztos vagyok – bólint egyet. Ezt már ismét szemébe mondja, nem kocsányon lógnak a szemei, mint a legtöbb kiéhezett kannak, akik ha mellet látnak, mint a Pavlov kutyája, már csak nyáladzanak. Jó, a legtöbb akkor látott mellett, amikor az anyja előkapta, szóval abszolút érthető, de röhejes. Visszadől hát, fogyasztanak még némi bort, és miután vázolja, hogy a nyugodtabb módon fogja megközelíteni a testvére esetét, a másik kapcsol és valami teljesen másban gondolkodik. Már hol emlékszik ő a kretén táncra, vagy, hogy épp bizonyára azon kuncog, hogy elképzeli, ahogy vonaglik, mint akit az áram ráz vagy éppen azt imitálja, mit fog perceken belül tenni, ha behajol elé. Na nem, erre már nem is kíváncsi, arra már annál inkább, hogy mégis mi az, ami ezek mellett az eszébe juthat még. Vagy amiért inkább megszakítja a vacsorát, amire ennyit várt, amiért ennyire kiöltözött és majdnem le is cseszte istenesen, hogy eddig húzta, titkolózott. Ha ezeket ennyire simán adja fel, akkor valami van a dologban és nagyon kezdi piszkálni az agyát.
- Ha így itt hagyod a lehetőséget, akkor megint csak meglepsz. Ne csináld – mintha akkora gond lenne, majdhogynem fel is horkant, de szája szegletében vigyor lapul. Hamar felveszi a lány lépéseinek tempóját, neki pedig könnyebb, ahogy kiérnek, úgy gyújt rá, elvégre van még táv a pontig, ahol megjelentek. Kicsit nem figyel, mert megzavarja a pillantás, amit felé intéz. Hogy mi? Most játszadozik vele? Csalogatja? Ó, ebből még baj lehet.
- Ó, hogy bort – akkor arra kell menni, ahol az italtboltok vannak, de az kicsit messzebb. – Séta, vagy a könnyebb út? – attól függ, mennyi ideje van, majd válaszol, neki a séta is jó, annyira nincsenek messze a civilizációtól. Más nem, jó lesz egy taxi is. Mégis, először csak felröhög. – Mégis csak a pizza? – mert ugye eleve azért indult a dolog, hogy a pizzázóban kelljen a vacsora, elhozta egy puccos helyre, ehelyett pedig azt akarja mégis enni. Hihetetlen. Hát komolyan nem hiszi el.
- Legyen, megkapod azt a pizzát, ha ennyire szükséges. Aztán… - lépked közel hozzá, szabad karjával öleli át derekát lágyan és húzza be maga mellé. – Mivel is dobod fel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Igen hamar túl tudom tenni magam a rúdon ficánkoló Arion látképen, ahogy a tökéletes ötletem elindult, majd formálódott még kicsit, végül kiteljesedett. Csak egy szemforgatással és egy nőies legyintéssel reagálom le, mert tényleg tök jó motivációs tréner lennék szerintem. Bár lehet erről Belián például máshogy vélekedne, mert amikor átjön a gyógynövénytannal, hogy kezdjünk már vele valamit, szuggerálom pár másodpercig a könyvet, mint aki ért hozzá, végül bedobom a kávé ötletét, az nem éppen motiválás, ugye? De hé, a kávét mindig elfogadja, boldog lesz tőle, kicsit leülünk dumálni, aztán mehet haza, hogy harminc perc múlva jöjjön vissza, mert nálam felejtette a könyvét. Merlinre, de szeretem azt a srácot.
Szkeptikus pillantást engedek meg magamnak Arion felé, mielőtt válaszolnék, immár az étteremtől messzebb. - Feladom, hogy olyan estét csináljak neked, amit sosem felejtesz - kacsintok rá, mielőtt felnevetnék. - Nagyon bejön, hogy én okozok neked meglepetést - nos, kár lenne tagadni, de eddig, bármikor is találkoztunk, általában ő lepett meg engem, és éppenséggel az mindegy, hogy mivel. Valamikor azzal, hogy egyszerűen megjelent nálam, azzal, hogy megszólal a hátam mögött, a telefonomat meg eldobom a kezemből, azzal, hogy gentlemant játszik és odaadja a kabátját egy hűvösebb éjszakán. Igen. Arion tele van meglepetésekkel, de most az én kezemben van a gyeplő és úgy szeretném kihasználni, hogy soha ne felejtse el. Valószínűleg nem is fogja megtenni, mert amilyen elmebeteg vagyok, tutira megjegyzi, vagy már csak azért is, mert én csináltam.
Alsó ajkamra harapva figyelem, ahogy rágyújt, majd jön a kérdés, hogy hogyan oldjuk meg, miközben ő blázol. Komolyan most kell rágyújtani? Merlinre, örüljön, hogy nem nyomom el a homlokán, pedig... de nem. Érett és felnőtt nő vagyok, aki nem akad ki ilyeneken, bármennyire is megtenném. Gondolkodás nélkül támasztom meg csípőmet Arion oldalán, hogy lehajoljak és a magassarkú cipőt csatoljam le a lábamról. Nyelvem hegyét is kinyújtva koncentrálok, majd amikor mindkettő lekerül, elégedetten szusszanva pillantok fel Arionra jelentőségteljesen. Lehajtom fejemet, ahogy közelebb húz magához, szinte zavarban vagyok, miközben felsandítok rá, akaratlan tűrök hátra egy tincset fülem mögé, halovány mosoly játszik ajkamon.
- Összeszedek mindent, te menj a ponthoz, ott találkozunk - hangom halk, szinte már egércincogáshoz hasonlít, ahogy ellépek tőle óvatosan, majd a cipőt lerakva a földre kezdek el gyorsabban sétálni, mint egy normális ember. Az első sarok után tör ki belőlem a halk nevetés, mert eddig kibírtam, és nagyon remélem, hogy simán bevette. Fordult a kocka, Arion, és nagyon ki fogom használni. Megszedve lépteimet veszek két üveg bort, egy kedves bácsitól két szelet pizzát, majd a legboldogabban mosolyogva trappolok vissza Arionhoz.
- Tök cuki volt a bácsi, ingyen kaptam a pizzát. Mennyire édes, nem? - csillogó barnáimat emelem Arionra, majd lépek beljebb a sikátorba, türelmes pillantásomat emelem rá, majd nemes egyszerűséggel ölelem át és mondom ki az úti célt. Az üres parton engedem el végül és fordulok a víz felé, hogy kissé elnyílt ajkakkal figyeljem a nyugodt vizet.
- Remélem hoztál fürdőruhát Arion, különben lehet tényleg vetkőznöd kell majd - vállam felett villantok egy szemtelen mosolyt hátrafelé, a szatyrot rakom le a partra, majd légies léptekkel indulok a víz felé, ami a homokot mossa halkan. Könnyedén sétálok bele, arcomra nem ül ki semmi, végül Arion felé fordulok, így hátrafelé sétálva a vízben integetek neki. - Gyere már! Nagyon jó a víz! - azzal a lendülettel dőlök el hátra és kezdek el úszni beljebb és beljebb, miközben valahogy a rám tapadt ruhát eszkábálom le magamról. - Ha nagyon kint akarsz maradni, akkor erre vigyázhatnál! - dobom kijjebb a ruhát nevetve, hogy végül ismét felfeküdjek a vízre és a legfeketébb eget figyeljem, amit eddig valaha láttam, a legtöbb csillaggal. Csodálatos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ha nevet, azzal már kicsit minden könnyebb. Nevet vele ő is, majd végül csak mosolyog, ahogy közelebb húzódva csókol a hajába, jólesően szusszan a közelségre és az egészre, hogy bár izgul, mégis, egy kis nevetéssel próbálkozik oldani ezt. Ő is hallja a hangot, elengedve figyeli, ahogy a másik az idős nő felé sétál, de nem moccan el, türelmesen ácsorogva nézi a kettőst. A mosolya pedig töretlen, még ha a smink kicsit fura neki, sőt, még oda is integet az öreglánynak, úgyse tudja, ki fia köszön épp neki.
- Huh, beszélj még ezen a nyelven, a hideg ráz ki tőle – persze a jó értelemben. Az idegen, számára totál érthetetlen szavak varázsa, meg, hát úgyse érti. Talán köszöntek egymásnak. – Amúgy, ki ez a néni? Valami rokon? – nem tolakodó kérdése, lépked tovább, tekintete siklik az épületeken végig, majd végül ismét rá, ahogy megszólal. Figyeli, ahogy az ég felé tekint, ő pedig arcélét cirógatja meg lágyan, ahogy kicsit elmereng, ujjbegye siklik végig bőrén kedveskedve.
- Idézek egy klasszikust: nem a meghalós szettedben vagy – csókol végül oda, ahol előbb ujja simította. Legalább ő otthon lehet. Bukkan fel benne a gondolat, ami öröm, nem irigység, de ki sem mondja, mert egy pillanat alatt érzi undorítóan önzőnek és nem illőnek. Marad csendben, kapaszkodva sétál mellette, kissé erősebben fog rá végül az anyagra, hisz nyugodt arca ellenére most már egyre jobban ideges. Eddig ment totál elrejteni, nem is akarta talán. A legjobbra számítani, ezt pörgeti ő magában. Aggályai a ház kapcsán félkomolyak és nem is, mert valóban hatalmas villanegyed ez, annál nagyobb házakkal. Nem érti, hogy ekkora térben hogy gazdaságos elférni, mindig kompakt méretű lakásokban lakott, épp elég mindenre, de ezekről süt, hogy szobák vannak, a semmire. Ezekre gondolva próbálja nyugtatni magát, miközben megállnak, úgy néz ki, jobban kijött rajta minden. Karja csusszan le róla, elengedve a pulóvert, ahogy elé lép és már szabadkozna is, hogy sajnálja, ha pánik látszik rajta, de ideje nincs erre. Mert ahogy állát emeli, már ott is van, ajkait érzi sajátján és valami földöntúli nyugalmat, ahogy egy apró fáziskéséssel érti meg, érzi meg, mi is ez. Mennyi minden. Ujjait simítja arcára, a másikkal vállába kapaszkodva viszonozza a csókot, ad választ a ki nem mondott szavakra, a sajátjaival. Mintha órák telnének el, szinte elfelejti, hol is áll, miért is áll itt, belefeledkezik a csókba, szinte fel kell ráznia magát, amint megérzi, hogy távolodik. Először nem is akarja, lágyan kap utána ajkaival egy utolsó érintésre. Sóhaja mély, tekintete az apró félelem helyett már inkább az átadott érzésektől telve csillog. Fordítja fejét utána, ahogy mögé lép, de finom mozdulattal irányítják a megfelelő látvány felé.
- Ó – észleli a valóságot, pislogva, ahogy a háromszintes palotát csodálja. Bámészkodás közben fog rá automatikusan az ölelő karra, megsimítva dől kissé neki, fejét nekidöntve mosolyodik el. - Annyira tényleg nem. De mert még távolabb vagyunk. Majd az ajtóban – dehogynem nagy, és dehogynem kicsi ő. Nem is a ház, hanem úgy minden. Nem akar csalódást vagy gondot okozni, de ő a világ másik szegletéből érkezett. Tipikusan, ő nem azzal tűnik ki, hogy ragyog.
- Nagyon szép. Nem csak a ház, a környék is. Nagyon örülök, hogy eljöhettem – még ha kicsit tud félni a helyzettől. Még mindig nekidőlve, ujjait megkeresve fűzi össze azokat, ahogy a házat méricskéli.
- Kitalálom. Van egy haaatalmas kádad, amiben kiáztathatom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Miért adod fel? Lehet, hogy ez a mai lesz az – von vállat, ki tudja, sosem lehet tudni, az, hogy miért, már más tészta, lehet az kellemes, kellemetlen, mindegyik végére fel kell készülni és igen, lehet, hogy nem lesz kellemes, nem lesz vidám, de most, legyen optimista, a jobbik végletre készül. Aztán lehet, hogy kicibálja valahova, aztán jön a cunami és mehet egyedül haza.
- Ó, hát még nekem mennyire. Szeretem a meglepetéseket – noha nem dobozba zárva, inkább így, igazából nem kell nőnek se lenni, bármilyen formában és szituációban lehet, csak most, ma, erre ékelődött ki jobban. Eddig leginkább ő kapta meg ezt, most fordul a kocka? Ki tudja, már ennek is itt volt az ideje, aztán majd minden megy tovább, mint eddig. Mert ez ilyen. Egyszer közelebb, máskor távolabb. De neki kellene összeszednie magát, hogy ne rontson el minden alkalmat. Nem rajta múlik, ahogy igazából kijön az egész szituáció. Áll elébe, még ha vakon is, lehet jobb lett volna csak a vacsora és semmi több, de most már aztán végképp mindegy, nem, mintha ő arról lenne híres, hogy fél és retteg. Nem, talán nem is tud, izgulni is másképp, inkább kíváncsi, sokszor ebből adódóan türelmetlen. Most nem, még nem, vagy nem is fog. Kiderül. Hagyja, hogy levegye a cipőt, amit sosem ért, minek veszik fel, ha ennyire kényelmetlen. Jó, érti, az egész része, azé, hogy tökéletesnek látszódjon, de szerinte mindennek van határa. Vágott már ki tökéletesnek mutató cipőt a kukába, mert széttörte a lábát és nem volt hajlandó többet felvenni. De a nők szeretik kínozni magukat, az biztos, neki is van olyan cipője, erre mérget is venne, amiben csak ülni lehet.
- Ám legyen, akkor rád bízom – hallani hangjában és látja arcán is, hogy kicsit zavarba jött, ahogy maga mellé húzta, pedig, őszintén, nem volt ebben semmi különös, sőt. Egyszerű mozdulat, kellemes, nem rángatta, csak finoman terelte, végül pedig igen közel került hozzá. De innen elengedve néz utána és végül slattyog a ponthoz, ha már ez a dolga, addig is, van ideje elpöfékelni a bagót. Az órára pillant, az este még gyerekcipőben jár, a nő pedig egyhamar meg is fordul, az ellátmánnyal együtt. Nem hallotta a nevetést, mert annyira nincs szuperhallása, továbbra sem tudja, hogy mi a francot akar ezzel az egésszel.
- Ja. Édes, meg valószínűleg most kanos. Egy egészet kaptál volna, ha tovább cukizol vele – vigyorog rá, hogy nem csak azért kapta, mert megköszönte, de mindegy is, hiszen megvan, nem kell ezer helyre menni másik szeletért. A bagót már rég eldobta, így követi a másikat a pontra, majd ahogy átöleli, úgy kerül keze a derekára, hogy aztán egy pillanat múlva totál máshol legyenek. Körbenézve sehol a város, sehol semmi beton, csak víz. Ó. Meglepve engedi el és néz a Balaton vize felé, amit, hát most lát először. Nem tudja, hogy mennyire messzire hozta el, hogy őszinte legyen.
- Ez hol a francban van? – így jár, aki csak városokat jár, bár hallott a balatoni éjszakai életről, de ki nem próbálta. Hát még a fürdést. – Mivel vacsorára készültem, nemigen van nálam fürdőruha – és amúgy se nagyon van neki. Ami kell egy kényelmes áztatáshoz, az van otthon, abba meg meztelen is beleülhet, szóval nem aggódott ezen sosem. Mire azonban kitalálná, hogy hoz vagy valami, már indul is befelé a másik. Hogy mi?
- Te most komolyan? – ez szabad tér, nem medence. Ez más. Hogy finnyás-e? Nagyon. Nem, nem akarna bemenni, de mivel, ahogy említette, jó motivációs tréner, hamar megérkezik az újabb adag. Amint a ruha a parton köt ki, úgy van vele, miért ne? Ki kéne használni? És ekkor érzi meg a veszélyt. Ó, igen. De belemegy. Sietősen ledobálja magáról a ruhadarabokat és végül lassan indul befelé.
- Ez neked jó? Hideg… - már megint csak kritizál, ahogy egyre feljebb éri, egész teste libabőrös, ahogy közeledik a nő felé. Aztán, ahogy odaér, ugyan még nem merítkezett meg, de fölé hajolva takarja el egy kissé az eget.
- Hát ez mondhatni aljas, de egész kellemes terv. Miket nem tudsz. És nem, nem fogom őrizni a ruhádat. Itt vagyok – pofátlanul futtatja végig rajta tekintetét, majd sóhajt. Ha ő lebeg, saját magát lassan ereszti a vízbe, káromkodik egy sort, végül pedig már valóban nem olyan rettenet. De mégis. – Megint csillagokat lesünk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megrebben szemöldököm a kérésen, de azért gondolom egyértelmű, hogy ezt megjegyeztem magamnak. Szóval Beliánnak bejön, ha az egyik anyanyelvemen kommunikálok, ami lássuk be, annyira nem rossz infó. - Ő csak egy szomszéd - töretlen mosollyal sétálok mellette, ami végül nevetéssé növi ki magát, miközben az eget fürkészem. Bármennyire távolinak is érzem most magam ettől a helytől, mégis valami jóleső érzés bukkan fel bennem, ahogy az ismerős utcára, az abban lévő házakra pillantok. Meglepő fordulat, hogy eddig csak a szomszéd nővel találkoztam és az utca egyébként kissé kihaltnak tűnik.
- És látod mennyire igazad van - bólogatok hevesen, folyamatosan kacarászva, de amikor megérzem a feszülő pulóvert, mosollyá szelídül. Megértem, én éreztem magam eddig így, de sikerült megemberelnem magam, hiszen mégis csak a szüleimről van szó. Anyám hetek óta másról sem beszél, csak a hazajövetelünkről, hogy mennyire várja, hogy megismerhesse, és majd biztos a jelenéseimen is szívesen látják, hogy az éppen akkor utánam epekedők szívét összetörhessem, mert az mennyire jó már. Néha tényleg úgy viselkedik, mint egy kamaszlány, és mázli, de már megtanultam rajta nevetni. Nem terveztem elrángatni Beliánt minden eseményre, ahol fel kell mennem a színpadra, hiszen lehet sok lenne neki. Merlinre, még nekem is sok néha, amikor három nap alatt, három különböző országban kell megfordulnom. És ha csak arra gondolok, hogyha innen visszamegyünk, akkor én már mehetek is tovább nagyjából, akaratlan lesz úrrá rajtam a fáradtság.
De saját magam megnyugtatására, arra, hogyha szavakkal nem is, de tettekkel éreztessem Beliánnal mit érzek és mi van bennem éppen, nem vagyok rest legyűrni mindent és ott, az utca kellős közepén olyan táncra hívni, amit nem szégyellek, és amibe úgy simul bele, hogy bensőm remeg meg, miközben jobb kezem szánkázik óvatosan tincsei közé, mielőtt elválnék tőle, és mögé lépnék. Halovány mosollyal, csillogó kékjeimmel figyelem a házat, ami elterül előttünk, és ahova hamarosan mindenképpen szükségeltetik belépnünk, hiszen nem maradhatunk kint örökre. Egyszerűbb lenne, de nem tehetjük.
- Ahogy gondolod - mormogom a szavakat, miközben nyaka felé fordítom a fejemet, kezemmel húzom el a pulóver nyakát onnan, hogy lágy csókokat lehelhessek rá. Mindössze pár darabot engedek meg magamnak, összeszorított szemekkel hajolok el onnan, engedem el, végül lépek mellé. Ujjaimat fűzöm övéi közé, halovány molyossal ajkaimon indulok el a ház felé. Mindössze pár méter és megérkezünk.
- Beletrafáltál, de felavathatnánk majd a jakuzzit is, csakhogy még jobban örülj annak, hogy eljöhettél - oldalra sandítva engedek meg magamnak egy szemtelen mosolyt, majd tekintetem ismét előre szegezem. Még hogy ő örül annak, hogy itt lehet, amikor egy tőle lopott csók elég ahhoz, hogy valóban megnyugodjak és úgy álljak a szüleim elé, ahogy eddig mindig; határozottan.