Az időjárás az utóbbi hetekben komoly kedélyingadozással küszködött, azonban ezen a hétvégén végre teljesen kiderült az ég és Gilbert olyan igazi, tavaszi napsütésre ébredt. Szerette, hogy az ágya szinte közvetlenül a hatalmas ablak mellett van, mert a fény jóformán kihúzta az ágyból és sokkal könnyebben kelt fel, jókedvűen kezdve a napot. A többiek nem keltek ilyen korán, úgyhogy csak halkan, mint egy kisegér, kikúszott az ágyából és összeszedte a holmiját, hogy minden felnyalábolva átlopózzon a fürdőbe. Mosakodással együtt is tíz perc alatt elkészült, hogy aztán álarcát, naplóját és szütyőjét egyik, tornacipőit pedig másik kezében lóbálva, leosonjon a lépcsőkön a klubhelyiségbe. Itt felrángatta a kissé elnyűtt csukát, mielőtt leugrált volna a nagyterembe reggelizni- mégpedig szó szerint, mert ha senki sem látta, akkor sokkal inkább elengedte magát. Amikor leért, jóformán senki sem volt még ott, úgyhogy kényelmesen összeválogatta az asztalról a kedvenc étkeit- vajas pirítóst, sonkát, sajtot, gyümölcsöket. Komótosan falatozott, aztán mivel úgy saccolta, nem biztos, hogy vissza akar jönni ebédre, egy szalvétába csomagolt még némi elemózsiát, mielőtt kitrappolt volna, egyenesen a kaput célozva meg.
Egyébként nem sokat változott, amióta nem láttuk - egy picivel magasabb lett, mint volt, de nem vitte túlzásba a növést, a külseje sem érdekli túlzottan és még mindig maszkot hord. Az egyik padra telepedett először, mert a fű még vizesnek tűnt, addig is firkálgatva, aztán ahogy száradt minden, elővette a szütyőbe dugott, miniatürizált könyvet és kifeküdt a napra olvasgatni. A fűben hasalva egyik kezével a fejét támasztja, a másikkal lapozgat, az egészhez a lábával kalimpálva - olyan meleg van, hogy a cipőt és a zoknit is lerúgta, de jól érzi magát.

Gil

*Rosszul aludtam az éjjel. Kezdődött azzal, hogy az elalvás része is nehezen indult be. Éjfélkor sikerült valami álmosságot erőltetnem a szememre, halk birkaszámlálással, de ezzel még nem ért véget a megpróbáltatásom. Két óránként felébredtem, mert úgy éreztem valaki figyel, ami eléggé lehetetlen volt. Betudtam annak, hogy a megszámolt állatok jelentek meg a szobában és kísértettek. Mikor sikerült, úgy ahogy mély álomba kerülnöm, a nap sugarai köszöntek be az ablakon újabb vidámságot okozva nekem. Nyűgösen ébredtem fel végül.
A reggeli készülődésem öt percig sem tartott. Nem mentem el fürdeni, fogat mosni sem, csak gyorsan átvettem a pizsamát egy szürke pólóra és egy melegítő nadrágba. A kócos hajamat a frufru részénél felcsatolom, hogy ne lógjon a szemembe. Ideje lenne valamit kezdeni vele, de az én ügyességemmel rosszabb lenne, mint most.  Az ablakban nézem meg a csattolás eredményét, mivel nincsen kedvem a mosdóig elvánszorogni. Mikor megfeleltnek nyilvánítom, elindulok a nagyterem felé. Vasárnaphoz képest már elég sok diák szállingózik a folyosón. Látszik rajtuk, hogy élvezik a tanításmentes napokat, mert sajnos igen, elkezdődött a következő év. Másodikos évemnek teljesen másnak kéne lennie, de eddig semmilyen változást nem érzek. Ugyan olyan távolságtartó maradtam és az emberek sem változtak meg körülöttem. Néhányan nőttek a szünet alatt, vagy a frizurájuk lett más, de nagyjából ugyan azok maradtak.
A Nagyteremben meg vannak terítve a különböző ház asztalai. Gyorsan helyet foglalok a Rellonnál és magam elé veszek egy adag zabkását. Közben körbetekintek a teremben és megakad a szemem egy fiún. Éppen jóízűen fogyasztja az igen bőséges lakkomáját. Szemén a kihagyhatatlan álarc, amit annyira utálok. Gil az. Most nem boldogság fog el ahogy meglátom, hanem egy csepp gyűlölet.*
~Direkt nem néz rám. Végig hazudott nekem és ezért nem akar velem összefutni. Becsapott és különben utál engem. Én meg hittem neki.~*Az előzmény csak annyi, hogy az előző találkozásunknál elég sok mindent elmondtunk egymásnak, Ő meg megígérte hogy segít megszeretni az embereket és nem csak ellenséget látni bennük. Megbeszéltük, hogy találkozunk majd, de azóta nem is láttam.
Feláll és egy nagy adag étellel indul ki a Nagyteremből. Megvárom a megfelelő alkalmat, majd utána indulok. Ki megy a kastélyból és a rét felé indul. Lassan megyek utána, hogy ne vegyen észre. Leül az egyik padra és a füzetébe rajzolgat. Ebben a füzetben beszélgettünk. Egy kis idő után a fű jobban tetszik neki így oda telepedig és egy könyvből olvas. Ezt az alkalmat használom ki és elé sietek, pont elállva a nap fényét.*
- Gilbert, miért hazudtál nekem, én elhittem amit mondtál.* Nem várom meg a válaszát, hanem rávetem magam. Szitokszavakkal illetem, közben pedig nem túl erősen ütögetem. Hát igen, ilyen, ha az ember nem tud este aludni.*

Min

Általában nem szokása evés közben nézelődni, ez olyasvalami, ami neki fel sem tűnik - hosszú évek rögzítették benne, hogy jobb, ha az asztalnál fel sem néz a tányérjából, csak csendesen és gyorsan eltüntet mindent, aztán megköszöni, elmossa a tányérját és eltűnik. A szünidő pedig csak megerősítette benne mindezt, így nem vette, nem vehette észre Mint, nem is feltételezte igazából, hogy bármelyik barátja a nagyteremben lehet.
A könyvet a születésnapjára kapta- igazából egy képregénysorozat része volt, amit a többivel együtt mágia segítségével rejtegetett otthon, egészen picire zsugorítva. Borzasztóan örült neki, mert bár apával nem volt könnyű szót érteni, ha végre kimászott a laborjából, akkor tudott jófej lenni, így külön elmentek és ő választhatta magának. Teljesen lefoglalták a történések, a lépteket ugyan hallotta, de nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget- csak akkor nézett fel, amikor valami eltakarta előle a napot.
A támadás váratlanul éri, még érkezik megfordulni, de az egész annyira meglepő és első pillanatban érthetetlen számára, hogy mire védekezésre emeli a kezét, az álarca már lerepült. Sosem tudott verekedni, Minnel nem is akar, az egész olyan félelmetes és zavaros, ahogy szitok és ütés egyaránt záporoz a fejére.*
- Várj!-*Próbál valahogy kiszólni a karjai mögül, de az első kísérlete, hogy valahogy a másiknak is láthatóvá tegye az üzenetet, csak egy újabb ütés bezsebelését eredményezi. Másodjára megpróbálja elkapni a kezeit, nem megy könnyen, de végül sikerül úgy fognia a csuklójára, hogy ha nem is teljesen, de egy kicsit megállítsa.*
- Várj már!-*Zihálja, jobbára az ijedtségtől- érzi, hogy valami lecsordul, közvetlenül a bal szeme mellett. Francba.Felszakadt a vakációról emlékbe hozott seb, ami kicsivel a szemöldöke felett indul és rézsút folytatódik, az alja az arcára lóg. Igyekszik nem foglalkozni vele, előbb valahogy Woot kell lenyugtatnia.*
- Nem hazudtam! De egyszer sem hívtál, az órákon pedig nem szóltál hozzám, azt hittem, meggondoltad magad és egyedül akarod megoldani. Muszáj volt tanulnom, hogy minden vizsgám kitűnő legyen! Egyszerűen muszáj...-*A végére elhalkul, mert ahogy eddig, úgy most sem volt elég. Tulajdonképpen mindegy lett volna, milyen jegyeket visz haza, mert úgyis akadt más helyette, amibe bele lehetett kötni, de nem akart még több lehetőséget adni arra, hogy bántsák. De az egész megy a felejtőbe, ahogy van némi ideje alaposabban megnézni Min arcát.*
- Szörnyen festesz. Történt valami?-*Leginkább aggódó a hang és az arca is gondterheltebb lesz, mert a fiú viselkedése is rosszat sejtet. Az első találkozásuk sem volt zökkenőmentes, de ez a kirohanás most jóval hevesebbre sikerült.

Gil

*Nem volt valami hosszú a szünet, mégis éveknek hittem a sok szobában töltött nap miatt. Megpróbáltam a szabadidőmet a kastélyon kívül tölteni, hogy egy kicsit azt higgyem, tényleg szüneten vagyok, és azt csinálhatom, amit akarok, pedig nem így volt. Legszívesebben hazamentem volna és a családommal töltöttem volna ezt a röpke időt. Csak hogy kaptam egy levelet, miszerint elvileg kaptak egy remek ajánlatot egy útra így elutaztak. Az a baj, hogy ismerem őket és apám nem hagyná ott az állását egy ilyen, idézem „csak a pénz fogy miatta”
dolog miatt. Az sem lebecsülendő, hogy testvéreim közül háromnak iskola van, a nagyobbak pedig nem hiszem, hogy hazajönnek. Még is hinni szeretnék nekik, és bízni abban, hogy tényleg valami jó utat találtak nélkülem.
A napsütés nem hagyott alább. Egy lágy szellő lengedezik, pont emiatt tökéletes az időjárás. Felnézek az égre, de egy felhőt sem látok. Olyan jó lenne, ha megérkezne a nyár. Azt jelentené, hogy ritkán fordulnának elő a rossz esőzések és a kedélyállapotom is javulna. Ami ebben a pillanatban nem volt éppen fényes.
Ahogy rávetődök, azonnal az álarcot támadom. Az az aprócska tárgy még mindig eléggé irritál, pedig azért azt tudom, hogy levenné. Most mégis a düh kerekedik fölém. Engem becsapott, Ő csapott be és nekem csak rosszat akar. Minden a fiú hibája. A tanulás, a rossz alvás és az otthoni dolgok. Csak ő tehet az egészről. Igazából csak kell egy személy, akin kitöltöm a bennem lévő feszültséget.  Olyan könnyen el tudom magammal hitetni a dolgokat, hogy már tényleg elhiszem, amit gondolok. A sok hazugságot, amit magamba tuszkolok.
Lassan érzem, hogy mozgolódni kezd, de nem nagyon foglalkozok vele. Elvileg arra tanítottak, hogy beszéddel oldjam meg a dolgokat, mivel azt nem szeretek így csinálom. Nem vagyok erős és magas sem, talán nőttem egy keveset a szünetben, de az nem hoz sok előnyt. Érzem, hogy két kéz tapad a kezeimre. Kinyitom a szemem és Gil-re nézek. Elernyednek az izmaim, mikor megkér, hogy álljak le. Végre a józan eszemre hallgatok egy kicsit. Elkezdem olvasni a szájáról, amit mond, és lassan lekecmergek róla. Igaza van, hogy nem beszéltünk az nem teljesen az Ő hibája. Nem tudom hogyan gondolhattam azt, hogy majd Gilbert keres engemet, miközben Ő tesz nekem szívességet. Pedig teljesen ebben a hittben voltam. Vártam, hogy segítsen, miközben én nem tettem neki semmit. Különben is mi az, hogy muszáj? Akkor tanul az ember, csak ha akar, lehet, hogy megbukik, de akkor rájön, hogy az Ő hibája és majd jövőre tanul. Nincs olyan, hogy muszáj.*
-    Muszáj, milyen szó már ez?* Ekkor jut eszembe, hogy ez a leglényegtelenebb része az egésznek, amit mondott. Most vertem jól meg és én ezen akadok fent. Még a szeme felett is vérzik. Ilyen erősen ütöttem volna? Most már nem vagyok rá mérges, inkább magamra. Hogy lehettem ilyen? Néha gondolkodnom is kéne. Egy kicsit még is jól esett, amit ezzel a püföléssel kiadtam magamból. A zsebemből előveszek egy zsebkendőt és felé nyújtom.*
-    Kösz…* Elég furcsa egy ilyen szó ezek után. Egy bocsánat, vagy egy véletlen volt jobban megfelelt volna, de én még is ezt választottam. Lehet nem fogja érteni, nem is ez a lényeg. A következő kérdésekor leveszem róla a szemem és az arcomra erőltetek egy mosolyt, majd szépen hazudok.*
-    Semmi!* Nem ebben állapodtunk meg, de makacs vagyok és rossz barát.*

A fiú mintha magához tért volna, feladva a küzdelmet, és ahogy az izmai nem feszültek, hogy kitépje magát, Gil elengedte. Kisvártatva Min leszállt róla és kicsivel odébb leült a fűbe, nehezen értelmezhető kifejezéssel az arcán- leginkább keserűségnek tűnt, de nem ismerték egymást eléggé, hogy biztos lehessen benne. Felkecmergett, maga alá húzott lábakkal ülve, egy picit tanácstalanul - ő, akit annyian különcnek tartottak, nem igazán ment oda senkihez magától, mert úgy érezte, terhes vagy nem kívánt a társasága. Nem akarta Mint bántani, de olyan sietve távozott akkor a folyosóról, hogy egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem gondolta meg magát, így inkább hagyott némi távolságot. Nem tudta, tényleg nem, hogy ennek ez lesz a vége.
A szinte számonkérő kérdésre elkomorodott, lehajtva a fejét, aztán szomorúan nézett Min szemébe- másnak talán lényegtelenek a jegyei, de ő nem engedhette meg magának, hogy leromoljon. Nem csak azért, mert egész nyáron hallgatta volna, de hatalmas veszekedésbe torkollt volna a dolog, aminek mindig, mindig ő itta meg a levét.*
- Ha nem tanulok, akkor azt kockáztatom, hogy átíratnak máshova. Anyámék cseppet sem örülnek, hogy varázsló vagyok.-*Ez persze csak töredékrésze volt mindannak, aminek még "nem örültek", de ezzel az eggyel semmit sem tudott kezdeni. Szeretett itt lenni, szerette a kastélyt és az órákat, a háztársait, a tanárait, mindent és nem akarta, egyáltalán nem akarta elveszteni, akkor sem, ha ezt az örömöt nem tudta a Nagyin és az apján kívül mással megosztani. Az utóbbi többnyire csak hümmögött, de a nagymama kíváncsian nézte végig azt a temérdek rajzot és mindenféle firkát, amit itt készített. Az volt a szünet legjobb része, amikor nála hagyták, az ikrek már elmentek aludni és végre kicsit kettesben beszélgethettek. Mélázásából Min Woo furcsa köszönömje rántja ki, kissé értetlenül pislog rá, megpróbálva valahogy kitalálni, mire is gondolt.
- Ez nem a te hibád.-*Mutat a sebre, mert mintha egy pillanatra lelkifurdalást látna átsuhanni Min arcán; aztán elveszi a papírzsepit, megpróbálva valahogy letörölni a vért, aztán a felszakadt helyre nyomja, hogy elállítsa a vérzést. Még így is örülhet, mert relative könnyen megúszta a dolgot, idővel el fog tűnni, vagy legfeljebb egy alig látható heg marad az egészből.
Ez a "semmi" pontosan úgy hangzott, mint amikor őt kérdezték arról, hogyan szerezte egyik-másik sérülését. Valami, amit nem akar, vagy nem tud az ember elmondani és még ha a másik érti is, hogy az a semmi nagyon is valami, nehéz bármit is tenni, vagy segíteni. Egy kis ideig gondolkodott, aztán mivel egyébként is hiába beszélt volna, mert Min lehajtotta a fejét, egyszerűen odahajolt és megölelte- nem túl szorosan, inkább csak olyan óvatosan fonta pár pillanatra köré a karjait, remélve, hogy nem egy újabb orrbavágás lesz a manővere jutalma. Valahol tudta, hogy ami számára egyáltalán nem fura, másnak nagyon is az lehet, főleg, mert néha teljesen gyerekesek voltak a reakciói, mint ez is. Aztán visszahúzódott, zavartan elmosolyodva ült a sarkaira. A zsepit újra a fejére szorítva, másik kezével felvéve a fűből a mangát és a maszkot, mindkettő állapotát leellenőrizve- megúszták sértetlenül, sóhajtott fel, mert fájt volna a szíve, ha a két legújabb kincsében esik kár. Egy darabig lapozgatott, mire megtalálta a keresett képet, felemelve, hogy Woo is láthassa.*
- A szülinapomra kaptam és annyira tetszett a Crown Clown álarca, hogy megcsináltam.-*Fűzte hozzá, magyarázatképp a fura figura kapucniján lógó részre bökve, mert átmenetileg semmi jobb sem jutott eszébe- szeretett volna beszélgetni, de az előző válasz miatt elbátortalanodott. Valahogy szerette volna jóvátenni a mindkettejük idegenkedése miatti hibát, ám beletelt némi időbe, mire fel merte tenni a következő kérdését.*
- Akarsz mellettem ülni idén?-*Minre nézve tekintetével próbálta üzenni, "ne haragudj", szorongva várva valamiféle választ. Nem tudta, mi mást ajánlhatna fel, hogy megmutassa, ő komolyan gondolta és esze ágában sem állt átvágni.

Alex

- Jó, hogy mondod Alex, még nem költöztem át, viszont majd az állattal éppen ideje lesz – gondolkoztam el a srác szavain. Biztos lusta voltam, vagy még nem is kaptam engedélyt? Hm, majd megkeresem az illetékest. A Lomtárban ugyan már beleegyeztek, na de ezt át kell gondolni még egyszer. Egy cuki rózsaszín nyúúúl, meg ez a macska, ha most nem tör ki a harmadik világháború, akkor sose. Bár ezt nem tudhatom, lehet, hogy ez a jószág nem árt még a légynek sem, egyszerűen a hangulata nem túl fényes.
- Nem tudom, nem kell nekem ilyen hiperaktív állat… én magam sem vagyok ilyen természet, biztos megőrülnék az állandó ugrándozástól. – győzködtem egyúttal magam is, hogy az unalmas állat is jó nekem, és azt is fogom szeretni. Együttérzően nézek Alex kezére, amit szépen elintézett Alia. Nahát, majd jól visszacsípek a madaramnak, ha lesz. Bár ezekre a házi kedvencekre sosem lehet haragudni, meghálálják a gazdi szeretetét.
Alex ignorálja a papagájt, rögtön a macskára reagál, nos, a várakozásomnak megfelelően. Nem is lehet ezt komolyan venni, pedig én próbálom, csupán a döntés komolysága végett. Végül nevetéssel jelzem, hogy én is mókásnak találom a helyzetet, főleg miután megint rápillantok a fűben elheverő kiskirályra.
- Ho… hogy menjek oda hozzá? – hüledezem, de már el is indulok az irányába, szép lassan, habár erősen kétlem, hogy egy tank közeledésétől akár felkelne és arrébb menne. Majdnem elgázol egy keresztül rohanó kecske, nahát, mik vannak itt.
Odaérek közvetlenül elé, és szép lassan letérdelek, így tökéletesen farkasszemet nézünk ebben a pozícióban. Te jó ég, közelről még mogorvább, mint messziről.
Ne bánts, ha egy mód van rá, mantrázom magamban, majd felé nyújtom kezem, hogy megsimogassam. Egyet simítok a fején, mire megrázza azt, és elnéz a másik irányba. Na, de barátságos lélek vagy te. Már megint nem bírom visszatartani a nevetésemet, nem is hagyom annyiban a dolgot, megkerülöm a macskát, és megint leülök mellé. Kicsit megnoszogatom a hátsó felét, hogy menjen arrébb, de csak csúszik egy kicsit előre, na azt sem magától, hanem a lökésem idézte elő.
- Te, Alex! Tud ez a macska járni szerinted? – fürkészem a srác arcát, remélem nem kuncog valahol a hátam mögött, bár azt is maximálisan megérteném. Komikusabb nem is lehetne a helyzet. Vagy csak lusta? Mondom én, hogy összeillünk. Meg kellene próbálnom felvidítani. Letépek egy hosszabb fűszálat, és megcsiklandozom vele az állát, erre nem hogy nem mozdul, de még hülyének is néz. Úgy látszik, ennél kitartóbbnak kell majd lennem, de egyelőre békén hagyom.
- Képtelenség felvidítani ezt a macskát – mormogom az orrom alatt a srácnak.    – Meggyőződésem, hogy ez a macska ma velem jön. – folytatom, majd felállok, összecsapom a kezem, mint aki jól végezte dolgát.
- Alex, mi a hozzáfűznivalód? - húzom fel szemöldököm várakozón.

Ágota és a Grumpy

Kijöttem a rétre. Minden olyan gyönyörű. Elhaladtam egy óriási tölgyfa alatt. Előhúztam egy könyvet a táskámból, melyet mindig magamnál tartok. Lefeküdtem az árnyékba, a puha fűre. Olvastam. Elgondolkodtam. Milyen jó lenne minden nap kijönni a barátokkal és a testvéreimmel. Hirtelen felugrottam és folytattam sétámat, hátha találkozok valakivel. Mintha hirtelen valóra vált volna a kívánságom. Találkoztam Vaníliával, Abigéllel és Kumagoroval. Éljen, volt kivel beszélgetni, játszani

Leslie, Abi, Vani

Leslie, Kuma, Vani

Alex barátocskám <3

Na, mondom én, hogy nem vesz komolyan Alex barátom. Tisztes távolból figyeli ügyködésemet ezzel az átokfajzattal, aki már annyira bosszantóan mogorva, hogy szeretni való is egyben. Alex közben hasznosítja is magát, ahogy látom a szemem sarkából, épp elment ételt vadászni, ami valóban nem rossz ötlet. Követem tekintetemmel a standig, végignézem, mit lehet ott kapni, nyilván elkélne pár hasznos holmi, most, hogy cicatulajdonos leszek. Egy világutáló cica tulajdonosa, úgy látszik, ez eldöntetett.
Elveszem a sráctól a kaját, majd odanyújtom a tenyerembe a kis pofája elé, amire megszagolgatja a falatot, nyilván ez is valami.
- Jesszus, nem akarlak megmérgezni, nyugi – nézek lesajnálóan a macskára, aki mintha megértette volna nyugtató szavaimat, egy pillanat alatt eltünteti az eledelt a kezemről. Na, jófej vagy, simogatom meg nyugtázva a kis fejét. Egy sikerélményt elkönyvelhettem már a cicával kapcsolatban.
Felálltam, és elindultam az előbb már távolról végigmért vásárhoz. Nahát, mennyi hasznos dolog.  Kell először is egy kosár, amiben szállítom, nincs az a türelmes varázsló, aki megvárja, míg lábra áll, márpedig valahogy el kell szállítanom a kastélyig. Kiválasztok egy kék takaróval bélelt kosarat, mégis csak a kék házba költözik a kis jószág. Felkapok két doboz macskaeledelt, egy csipogó játékot, illetve egy nyakörvet, hogy mindenki tudja, ki fia borja macskája ez. Na, egyelőre ez elég lesz, ha még kell valami, majd úgy is visszatérek.
Odanyomom a megvásárolt holmikat Alex ölébe, remélve, hogy elszállítja nekem a kastélyig.
- Köszi – vigyorgok rá, és már azon ügyködöm, hogy kerül újdonsült barátom a kosárba, amit remélhetőleg meg fog szokni új otthonának, mivel szeretném, ha ott heverészne, és nem Abi ágyában például. Egész könnyen hagyta magát áthelyezni, így aztán már bandukoltunk is hármasban a kastély felé.
- Tényleg, mi legyen a neve? – kiáltok fel hangosan sétánk közepe felé, és hirtelen Alexre nézek. Na, majd eldöntjük, vagy jön magától, nem akarom ezt elsietni.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem, Alex! – mosolygok rá, és azzal átlépjük a kastély kapuját.

Leslie, Abigél, Kumagoro

  Elindultam, szívni egy kis friss levegőt. Mikor a rétre értem megláttam, hogy Kuma és Les épp homok várat épít.
  - Sziasztok! Én is segíthetek? - futok eszeveszetten feléjük. Még időben fékeztem, mert különben, szegény Kumából, palacsintát csináltam volna. Leültem és vártam a válaszra. Közben meg öleltem Leslie-t, és megsimiztem Kuma fejét.
  Kihúztam a pálcám, és koppintottam a talajon, egy meleg takaróért amire leülhetek. Pár pillanat múlva meg is jelent, én meg ráültem, mellettem megpaskolva a két helyet.
  - Innen is tudunk építeni várat. Nem kell a homokba ülni. Neked piszkos lesz a bundád nekünk meg a talárunk. - mondtam neki vidáman. Felpattantam, és elmentem egy zászlóért, a vár tetejére. Egy szép levéllel tértem vissza ami most már csillogott.
  - Szia Abi! - köszöntem a távol létemben érkező lánynak. - Hogy vagy?- kérdeztem vidáman majd leültem, a takaróra.

Amanda

Végre van szabadideje és nem kell állandóan a padban kuporognia és a kastély hideg falai közt tanteremről tanteremre futkároznia, így a jó idő beköszöntével nincs más hátra, mint keresni egy zöld és napos helyet és kikapcsolódni. Könyveit hátrahagyva fut le a kastély lépcsőin és meg sem áll a közeli zöldbeborult rétre. Megérinti a fákat és virágokat, amik a keze ügyébe akadnak, egy sárga virágot le is emel az egyik bokorról és hajába tűzi, hogy érezze magán a finom tavasz illatát. Keres egy csendes, de nyílt területet, ahol van ugyan némi árnyék a fa alatt, de mégis alkalmas a napozásra. Szerencsére a kellemes napsütésben már könnyű nyári ruhájában élvezheti a napsütést. Le is fekszik, szandálját maga mellé dobva, becsukott szemmel sütteti a hasát.

Glyniss

~ A nap úgy süt, mintha mindent fel akarna itt égetni. Talán haragszik valakire? Vagy most dobta ki egy másik bolygó? Illetve másik nap. Vajon ez távkapcsolat volt? ~ tűnődött magában Amanda, miközben ráérősen slattyogott a rét felé vezető úton. Nem volt túl sok kedve kijönni a hőségbe, de az anyukája szerint nagyon csúnya lenne a bőre, ha egész nap csak a kastély kellemes, hűvös, árnyékos (~aww~) falai között ücsörögne. Nem filigrán, hófehér bőre lenne, ami arisztokratikus sápadtságot kölcsönöz neki, hanem szottyadt seszínű, amitől úgy nézne ki, mint aki valamiféle súlyos betegségből lábadozik. Egyáltalán nem arról van szó, hogy Amanda magának való, magolós, aki nem szereti a szabad levegőt, igenis imádja, csak nem akkor, amikor olyan meleg, mint a Föld magja.
De ha már le kell jönni, akkor keressük meg a kedvenc fát. Vagyis A fát. Az első látogatásakor választotta ki, ahogy amikor először járt a konyhában, kiválasztotta a kedvenc székét. Ez ilyen automatizmussá vált. Új hely, magában kinéz egy kedvenc dolgot. Soha nem mondja el senkinek, talán még kattantnak nézik, attól pedig retteg, hogy ilyeneket gondoljanak róla.
~ Ez meg mi? ~ hökken meg, amikor megpillantja A Fát, de pontosabban A Fa tövében sütkérező lányt. Nem kergetheti el, és biztos nem fogja neki bevallani, hogy oda csak ő telepedhet le mert az az ő kedvenc fája, ezért elsőbbsége van, de máshova nem, Amanda egyszerűen csak A Fa tövében üthet tábort. ~Viszont akkor köszönni kell a kis Fabitorlónak.~ ugyanolyan ráérősen halad még mindig A Fa felé, egyáltalán nem látszanak az arcán a gondolatai.
- Szia-mia! – szól oda a lánynak, majd leül A Fa tövében, egy kis távolságra a napozótól. Hátát a törzsnek veti, és úgy szemléli a fotoszintetizálás tevékenységét élvező egyént.

Gilbert

*Lelkiismeret furdalásom van. Bár az is igaz, hogy előző találkozásunknál Ő ugrott rám, de neki meg volt az oka. Lehet, hogy ez lesz a köszönésmódunk? Mégis Gil az, akivel mindent megosztok. Ő benne bízok meg a legjobban, de csakis Őt vertem meg eddig. Mindketten egy kicsit forrófejűek vagyunk, de Gilbert állít le és utána még logikusan is gondolkozik. Okos és valahogy biztonságban érzem magamat, ha a közelében vagyok. Ez furcsán hangzik, de ha belegondolunk igaz, először gondolkozik, utána támad. Legtöbbször.
Annyira még sem lehetek ostoba, hogy ne lássam az arcán a szomorúságot. Én mikor a családomról beszélek, boldogság tölt el és nem boldogtalanság. Nekem az jelenti a békét és a tökéletességet. Legalább is sokáig így volt. Most, hogy Gilbert arcán ezt látom érdekelni kezd a családja.  Azt hittem, hogy mindenki tökéletes családdal rendelkezik és hozzájuk térhet haza, de ez a gondolat megdőlni készül.*
-    Baj van otthon?* Kérdezem halkan és félénken. Nem vagyok benne biztos, hogy megkérdezhetem e. Én sem mondom el neki a bajaimat, csak tagadok, akkor Ő miért tenné. A sebes megjegyzésen egy kicsit elcsodálkozok. Akkor jól gondoltam, hogy mégsem vagyok nagyon erős, nem tudom megsebezni szabad kézzel. Ehhez már nem teszek fel kérdést, túl komoly téma és ezt nem nekem kell elmondania. Én csak egy emberke leszek, aki ott lesz mellette, ha kellek, legalább is megpróbálok. Azt hittem Gil tökéletes, akinek semmi baja nem lehet, nagyon úgy néz ki, hogy elég nagyot tévedek. Segít nekem, miközben nekem csak magammal van gondom, neki meg a családjával. Az is lehet, hogy csak egy aprócska összezörrenés volt, de rosszabbra gondolok. Erre én csak egy „semmit” mondok. Nem vagyok jó barátnak. Kedves hozzám és mintha az előbb nem is én ugrottam volna rá. Hirtelen szorítást érzek magamon, a szokáshoz híven egy kicsit megremegek, de nem húzódok el. Nem akarok, jó ez így nekem. Elenged és látszik rajta, hogy ideges, én is az vagyok így nem csinálok semmit, csak nézem Őt.
A zsebkendőt a sebéhez szorítja, úgy nyúl a másik kezével a fűbe. Egy aprócska könyvet emel fel és lapozgatni kezdi. Csöndesen figyelem, ahogy megáll az egyik oldalon és felém nyújtja. Egy fiú van a képen, akinek ugyan olyan az álarca, mint amilyen ma Gilen volt, amíg le nem téptem. Nem jó akkor maszkot viselni, amikor én ott vagyok. A mondata végét sikerül csak elkapnom. Ő készítette. Hát én még egy átlagosat sem tudnék, nem hogy egy teljesen olyat, mint az igazi. A képre nézek, majd rá, aztán megint és elmosolyodok, csak úgy halványan.*
- Mint te!* Remélem nem egy gonosz karakterre mondom azt, hogy olyan mint Ő. A kérdése meglep. Nem az előbb mondtam rá nem túl szép szavakat? Nem értem. A helyében biztos jó messzire szaladnék, nem pedig felkínálnám, hogy üljek mellette, de szerencsére nem vagyok a helyében. Visszaadom a könyvet, majd egy aprót bólintok.*
- Ühümm!* Újabb dolgon kezdek el gondolkozni. Nem akarom, hogy ez a mai még egyszer megismétlődjön. Így kell valami, ami megakadályozza. Kellene egy tárgy, ami jelez, de van egyáltalán ilyen? Varázsvilágban vagyunk, muszáj lennie.*
- Bocsánat, hogy múltkor csak úgy eltűntem. Nem fogom megismételni. Ez meg elég rosszul jött ki. Talán…valami, amitől tudjuk, hogy kellünk egymásnak. Ne, felejtsd el. Ez hülyeség. *Össze-vissza habogok. Lehajtom a fejemet, mert egy kicsit elpirosodok. Hogy tudtam ilyen hülyeséget mondani?*

Min

A másik fiú arca leginkább meglepettnek tűnik a kijelentésére, kicsit talán értetlennek is, elvégre logikus, hogy az embert leginkább a családja fogadja el- legalább is így lenne a rendjén. Néha azonban a dolgok egyáltalán nem ilyen egyszerűek, és az előbbi szomorúságból némi az arcára kiülő mosolyra is átragad.*
- A szüleim régen elváltak és mindkettejüknek új családja van, inkább arra koncentrálnak. Anyám és az új férje muglik, és egyébként sem vagyok az elképzeléseiknek megfelelő.-*Leginkább beletörődés érződött rajta, mert a legtöbb dolgon, ami a bajok forrása volt, nem tudott változtatni. Sem azon, hogy a szülei valaha megismerkedtek, sem azon, hogy négy év után elváltak, sem azon, hogy az apja kék szemeit örökölte, vagy hogy néhány megnyilvánulásában rá hasonlított. Ezért szeretett inkább az iskolában lenni, mert a csavargást sosem nézték el neki, de legalább amíg tanult, addig nyugta volt.
Talán ostobának tűnhet, ahogy viselkedik, de ez csak részben naivitás, sokkal inkább érzi, ha nem is érti, hogy van valami, amiről Min nem akar beszélni. Lehet, hogy azért, mert azon, ami  miatt halvány karikák vannak a szeme alatt, más nem tudna segíteni. Akárhogy is, amikor a szavak üresen és haszontalanul hangzanának, így még mindig el tudja mondani, amit szeretne. Nem szokott sűrűn másokhoz érni ilyen közvetlenül, ezért nem tudja igazán jól megítélni, de mintha Woonak se lenne ellenére- nemhogy nem üti meg, de még feszültnek se tűnik, csak hagyja magát. Aztán egy darabig feszült csönd telepszik közéjük, amit nehéz oldani, sőt, inkább csak higítani lehet a szavakkal.
A hasonlat meglepi, kissé zavart pillantást vet a képregényre, mert őszintén, nem sok közöset tud felfedezni Allen Walker és maga közt, sem külsőre, sem belsőre, persze, ehhez ismerni kell a karaktert. Ennyire bohócszerű lenne más szemével nézve? Furcsa, de valahol mégis jó, hogy az egyik kedvenc alakjához hasonlítják.*
- Azt hiszem, ő sokkal erősebb...-*Böki ki aztán motyogva, nem akarva elrontani a másik kedvét- olyan picike volt az a mosoly, amit kapott, és olyan illékony is. Aztán a nehezen kinyögött kérdésre pozitív választ kap és azonnal felderül az arca, mert a pár perccel ezelőttihez, de még a legutóbbi találkozáshoz képest is jókora siker ez, bár talán nem gondol bele, hogy lehet ennek még hátulütője is. Mindenesetre, érdekesen fog festeni egy padban piros és zöld.
Min következő mondatai kisebb kavarodást okoznak a fejében, a megfogalmazás és a habogás miatt is, de némi csodálkozó fürkészés után kapcsol, körülnézve, mintha minden sarkon megoldások lennének elbújva. Aztán eszébe jut a megoldás, izgatottan pattan fel, visszamászva a padhoz, hogy az ott lerakott kupacból felkapja a naplóját.*
- Van egy ötletem!-*Érinti meg a másik vállát, miközben lapozni kezd, el is felejtkezve a sebről, két kézzel keresve tiszta részt a könyvecske közepén. Az első ilyet tépi ki, hogy aztán becsukja és megfordítsa a kötetet, a Szőke hölgy kissé durcás arcával szembesülve.*
- Igazán megkérdezhetted volna, mielőtt nekiállsz tépdesni, úrfi.
- Bocsánat. Át tudsz ide jönni?-*Lengette meg a papírt, mire a portré sóhajtott, majd lecsusszant a borítóról és még el sem tűnt hosszú, utána úszó haja, amikor már felbukkant a másik kezében tartott lapon. Működik!- ujjongott magában, Min felé nyújtva a papírt.*
- Ő tud szólni! Mindig érzi, ha írsz a papírra, meg tudja nézni és átadni nekem.-*Magyarázta lelkesen. A Szőke hölgy bizalmatlanul méregette a másik fiút, de nem szólt semmit, bár evidensen meg fogja még Gil kapni a magáét, amiért a beleegyezése nélkül dönt ilyen dolgokról, de most ez sem tudta zavarni.

Leonie

Az úgy indult, hogy levelet akart küldeni az egyik unokatestvérének, aki itt lakik, Magyarországon, s a baglya, Hugo sikeresen el is vitte címzett családnak azt az irományt, de a visszaúton az a szerencsétlen madár nekirepült valaminek vagy valakinek, mert mikor visszatért nemrég, sérült volt a fél szárnya, így hát úgy döntött, hogy ajánlatos volna az iskola vadőrét felkeresni, hogy Hugo minél hamarabb meggyógyulhasson. Elvégre ki más értene jobban az állatokhoz egy vadőrnél? Mondjuk az LLG tanára? Ja igen, csakhogy valamiért most pont nem jutott eszébe, talán a sietség okán.
Este van, sötét is, pálca az nincs, mert miért is lenne? De akkor hogyan botorkál a sötétben? Nos, szinte minden második-harmadik megmozdulása egy orra bukással jár együtt, így aztán mire félúton van már a feltételezett vadőrlakhoz (megy a fény után-feltételezhetően van fény is), a térdei piszkosak, a baglya panaszosan huhog, a könyöke szintén piszkos, a blúza és a halásznadrágja pedig voltak már jobb állapotban is.
-Hugo, mindjárt átadlak jó kezekbe. Na nem mintha nálam nem lennél jó kezekben, csak én nem tudlak még meggyógyítani, tudod... Hajj, te madár, ha nem mennél neki mindennek, aminek csak neki lehet, én is nyugodtabb volnék, tudod?- kicsit bosszúsan pislog tollas barátjára, de azért megsimogatja a fejét... és bumm, megint elesik.
-ÁUUUCS! - ez megint a térde lehetett. Kb az ötödik esésén van túl. Vagy hat? Már alig számolja. Így belegondolva azért hozhatott volna valamit magával, mondjuk a pálcáját, vagy könyök- és térdvédőket, esetleg fáslit vagy fertőtlenítő szert, mert lassan az is elkél, annyi horzsolást gyűjt be a vakon tapogatózás közepette.

Runa

Megérte reggel nap-előcsalogató indián táncot járni, hiszen az ismét felkelt, bár ki tudja Leonie segítsége nélkül megtörtént volna-e mindez. Mindenesetre nem érte meg kockáztatni. Már csak a saját szórakoztatására is remek volt hatalmas tollas fejdíszt felvenni, illetve néhány tincset befonni a hatás kedvéért. Öltözéke egy barna laza ruhában merül ki, ami derékrészen övvel van összefogva. Illetve egy saru, mert olyan meleg van, hogy mást nagyon nem lehet elviselni.
Egész nap így járt peckesen, mert hát ő mégiscsak egy indián törzsfőnök, és Uff gyógyító bácsival is szívesen szembeszállna bármikor ezért a nemes címért. És hiába sötétedik már idekint, még mindig úgy érzi, nem veheti le a fejdíszt, mert milyen mókás lesz majd, ha elkezdődik az őrjárat, és így kergetheti a diákokat vissza a kastélyba.
Esetleg még beszerezhetett volna olyan altató nyilacskákat is, és keresve valami fedezéket, lődözhetett volna az ártatlanokra. Milyen mókás lett volna, ha minden harmadik négyzetméteren fekszik valaki. Tiszta csatatér, csak nem folyik a vér.
Ahogy indiános szerepében tetszelegve ugrándozik ki a kastélyból a vadőrlak felé, nem tudja nem észrevenni, hogy valaki éppen a gyep minőségét vizsgálja nem sokkal előtte. Nem is kell több hozzá, fogja a papír cetlit, amire az ilyenkor használatos szöveget felírta, és azt üvöltve, elkezd rohanni szerencsétlen áldozata felé.
-Hujjujujujjuj! – Jobb kezével a száját ütögeti, ahogy azt ilyenkor szokás – Te loptad el Szilajt! Hol a lovam? Ide vele, vagy este megsütlek nyárson! – Kannibál törzs. Szegény, szegény Runa, hova keveredett. Egy igencsak törpének mondható hölgyemény próbál fölé tornyosulni, ami esetleg csak azért sikerülhet, mert a fején méretes indián dísz virít. Az meg a másik, hogy egyfolytában belecsúszik a szemébe, és ez kissé csorbítja a tekintélyét.
-Áruld el a neved Ülő Bagoly! Barát vagy ellenség vagy? - Mielőtt a másik válaszolhatna, elkezdi körbeugrálni, miközben fejdíszét rázza. Aztán hirtelen leveti magát a lány elé, ha az még nem próbált meg elmenekülni az őrült vörös elől.
-Neked van baglyod! - Állapítja meg egy igazi törzsfőnökök bölcsességével. - Hova viszed?

fejdísz

Amanda

Csak lassacskán ébredezik és fogja fel a körülötte levő környezetet. Még nem nyitja ki a szemét, amikor valaki a közelében köszön. Először nem gondolja, hogy neki érkezik az üdvözlet, de gyanúsan közelről érkezik a mocorgás, így lehet, mégiscsak ki kellene nyitni a szemét. Nagyot nyújtózik, majd felkönyököl és megpillant egy lányt szintén a fa tövében. Barátságos mosoly terül szét az arcán, amit csak fokoz torzonborz vörös haja, melyet a sárga virág mellett, mostmár fűszálak is díszítenek.
-Szia. - üdvözli a lányt. - Gyönyörű idő van, nem gondolod? - ül fel, és ezzel a lendülettel nem mind, de pár fűszál elhagyja a haját. Alattuk körbe mindenhol apró réti virágok nőnek a fű között, némelyik kissé el is konyult a helyváltoztatás következtében. Glynissnek ekkor eszébe jut egy ötlet.
-Szeretsz koszorú fonni? Mert én nagyon. -érdeklődik mosolyogva  a lánytól. Azzal a lendülettel le is tép pár virágot, szép hosszú szárral és nekikezd a fonásnak.
-Amúgy Glyniss a nevem. Téged hogy hívnak?- kérdi.

Leonie

Hugo csak fészkelődik az ölében és bánatosan huhog, miközben gazdája sokadjára nyalja fel ívesen a pázsitot, mintha ugyan nem tudta volna meg az előző négy alkalomból, milyen íze lehet a friss lucernának. Lucerna ez egyáltalán? Nyilvánvalóan kevert fűféle. Az ízéből ítélve meg... Hé, hiszen nem legelni jött ide! Ő nem ló! De még csak kóborLÓ sem, hogy stílusosak legyünk. Nyöszörög hát egy sort, meg fetreng nagy kegyesen a jó illatú humusz-fű kombinációban. Szinte eggyé válik Föld Anyánkkal a szó prózai értelmében, mikor betoppan a semmiből egy üvöltöző, indiánszagú alak a képbe. Ő pedig ahogy meghallja az ordítozást, úgy kezd el visítani, mint aki egeret lát legalább. A visongás és indián ordítozás vége az, hogy elpityeredik, mikor a vad leányzó körbeugrálja, s mivel oly' sötét is van, csöppet sem ismeri fel most Hurrikán-Leonie-t a jóslástan óráról. Pardon, a "Szia"lányt inkább. Vagy több volt az egy sziánál? Meg nem mondaná már.
-Már este van és.... BAGOLYVANNÁLAMNEMFÉLEKHASZNÁLNIIII.- visongja tehetetlenül maga elé emelve Hugo-t pajzsként. A bagoly méltatlankodva csipkedni kezdi az ujját, amire ő még hangosabb jajongásba fog, végül ismét állra bukik, mert Hugo kiszabadul a mancsai közül és átpimpikál Leonie törzsfőnökhöz, hogy onnan pislogjon haragosan a gazdájára, aki valljuk be, most elég szerencsétlenül fest fűvel a szájában és arcában.
-A... a nevem?- annyira meglepődik, hogy hirtelen eszébe sem jut, hogy hívják, de végre már nem szipog! Haladunk, haladunk, csak nem lesz ebből ma újabb sírás óra.
-Ő Hugo. És vinném a vadőrhöz, mert megsérült. Szerintem ezúttal egy vonatot ütött el. Vagy a vonat őt? Zavaros, mert mindkettő mozog.- ezt már csak úgy magának motyogja, de mielőtt belemenne a relatív mozgás teóriájába, inkább megrázza a fejét és feltartja a mancsait. Őt aztán meggyőzte az indián szerelés teljesen és nem akarja a nyárson végezni.
-Runa vagyok. Vagy Hófehérke. Vagy Ruu, ha nem tudod kimondani a Runát. De ne egyél meg, ha egy mód van rá, túl girnyó vagyok hozzá.- pislog hatalmas szemeivel a másikra, azaz inkább a fejfedőjére. Az valahogy dominánsabb még a tulajdonosánál is. Vagy inkább impozánsabb? Hmmm.

Glyniss

~Ó, most hol vagyok, a szavannán?~ dohogott magában Amanda, hisz annak ellenére, hogy a fa sűrű koronáján csak egy-két foltban sütött át a nap, veszett meleg volt az árnyékban is. Így ha lehet, még közelebb húzódott a fa törzséhez, és gondosan úgy helyezkedett, hogy még a legkisebb fénypötty se érje még a kislábujja hegyét se. Aztán nekiállt feltekerni ruhája ujját.
 - Na persze, már ha a gyönyörű alatt az ötven fokos hőséget érted. – morogta Amanda a művelet közben, majd elmosolyodott, mert nem akarta elrontani a lány kedvét. - Azt hiszem, a tésztáknak igazán rossz lehet abban a fazékban száz fokban fürödni. Csodálom, hogy még nem lázadtak fel. – tette hozzá komolykodva. Lassan belélegezte a levegőt, aztán kifújta. Igyekezett megőrizni tudatát, nem akart nyűgössé meg morgóssá válni, csak azért mert melege van. De Amanda szeret a szerencsétlen áldozat szerepében tetszelegni, így előszeretettel játssza el minden helyzetben a nagyhalált. De most a leplezésnek van itt az ideje. A lány felült, Amanda meglepődve konstatálta, hogy mennyire vörös haja van. Az első benyomása az volt, hogy annyira kamunak néz ki, hogy biztos nem kamu. És a pláne benne, hogy az égnek mered az egész, mintha lázadna a gravitáció ellen. ~Igazán eredeti.~ állapítja meg végül. Talán mivel ilyen alaposan végigmustrálta a haját, érzi igazán szükségesnek a segítséget
 - Van egy kis fű a hajadban. – hajol oda készségesen, és óvatosan és szed két hosszú, és feltűnő fűszálat, nehogy kitépje a lány hajszálait, ha az nem hajol el tőle.
 - Koszorút fonni? Úgy érted virágból? – kérdezte szórakozottan Amanda. Úgy tűnik a meleg mégis kezd kihatni a tudatállapotára. Így kissé megrázza magát, és élénkebben folytatja. – Úgy értem, nekem sosem sikerült rendesen. Mindig eluntam, vagy felidegesítettem magam, mert kicsúsztak a szálak, vagy elszakadtak. – vállat von. – Azt hiszem, nem vagyok elég türelmes hozzá. De ha nem bánod, most segíthetnél nekem. – kedvesen mosolyog a lányra, hátha megszánja, és segít neki. Mosolyogva fogadja a bemutatkozást.
 - Glyniss? Különleges név. Illik a hajadhoz. – feleli megint kissé álmodozva, de egy pillanat alatt rájött, hogy ismét elkalandozott. – Bár gondolom, mindenki belekeveri a hajadat. Biztos unod már kicsit. – egyre gyorsabban beszél, aztán hirtelen témát vált. - Szóval én Amanda vagyok.

Amanda

Glyniss felkacag a lány hasonlatán, mit gondol az időjárásról.
-Igen, lehet azért nem lázadoznak a fazékban, mert már nem tudnak. Nekem például nem sok kedvem lenne lázadni száz fokban.Bár nekem fel sem tűnik ez a meleg.- mondja mosolyogva, majd a lány a közelébe hajol és pár fűszáltól mentesíti borzos üstökét.
-Ó, köszi, mindig rakoncátlankodik a hajam, hiába neki a fésű, nem lehet megzabolázni, úgyhogy nem is hajtom magam miatta.-azzal kezével végigborzolja a haját, hogy megszabaduljon a legtöbb zöldségtől, ami gyökeret vert a fején.
-Így már jobb. Valamivel.-vigyorog szélesen, majd ujjával fésüli és lapítgatja haját, kevés sikerrel.
-Igen én, virágból szoktam fonni.-válaszol Amanda kérdésére.
-Szívesen megmutatom,hogy kell.-Letép egy kupac mezei virágot és odaül a lány mellé, majd megmutatja hogyan fonja össze őket.
-Egyszerű, olyan, mintha hajat fonnál, csak virágokból. Az öcséimnek is én mutattam meg hogy kell. Persze képzelheted nekik mennyi türelmük volt hozzá, úgyhogy inkább fűcsata lett belőle, mert az mégiscsak kalandosabb főleg a fiúknak.-meséli Amandának, majd hozzáfűzi még.
-Neked van testvéred? Mert,ha igen, akkor biztos tudod mire gondolok, hogy milyen a tesó lét.-majd egy megkezdett fonást átad a lánynak.
- Tessék, a többit rád bízom, ha szeretnéd. Én is kezdek egyet.-Összeszedi a hozzávalókat és nekilát fonni magának is.
-Köszönöm Amanda. Szeretem a nevem, ahogy a hajamat is, úgyhogy nem bánom ha felfigyelnek valamelyikre is.-villant egy őszinte mosolyt Amandára.

Emily

Nagyszerű idő van ahhoz hogy az ember bent érlelődjön vétek lenne a szobába elpazarolni és csendben maradni, mint egy apáca. Az ablakból kinézve megirigyeltem a tanuló társaimat, hogy milyen jól szórakoznak odakint. Nevetgélnek viccelődnek nem úgy, mint én, aki csak rajzoláson, tanuláson kívül mással nem is foglalkozom. Szeretnék nagyon profi lenni és, majd ha úgy hozza a sors, egy galériát is nyitni. De ez még nagyon távoli álomnak tűnik jelen pillanatban. Tudomásom szerint, van egy közelben levő nyugodt hely és ez nem más, mint a rét.  Még nem volt alkalmam megcsodálni, de biztosan remek hely lehet. Friss levegő, nyugodt környezet, madarak csicsergése, kell ennél több az embernek? Fogtam magam és szokás szerint a rajz mappámhoz nyúltam, mint, akinek már mániájává vált és nem tud tőle szabadulni. Magam után csaptam az ajtót és rohantam lefele, mint egy őrült mindenkit lehagyva, aki előttem vagy utánam ment. A legelső dolgom az volt hogy kinézzek egy hűvös, de kényelmes helyet. Elővettem egy üres papírlapot és ceruzát majd el kezdtem rajzolni a fán üllő ritka madár fajt.  

Melanie

Amióta itt vagyok, egyre természetközpontúbb lettem. Szinte el sem bírnám képzelni a napomat a kastély körüli reggeli futás és a délutáni szabadban tanulás nélkül. Nyilván ebben a gyönyörű tavaszi, szinte nyári, időjárásnak is van ám szerepe bőven, úgyhogy amennyire csak tőlem, szerény halandótól telik, hálás vagyok az Anyatermészetnek. És bár mostanság tényleg túlteng bennem a költői véna, főleg hogy az elmúlt két napban unalmas perceimet Romhányi olvasással töltöttem, de muszáj rászánjam magam a tanulásra, mert hiába képes az agyam vészhelyzetben rekordidő alatt megtanulni mindent, mégiscsak kényelmesebb az egész évre beosztani a vizsgaanyagot.
Miután ebben meg is állapodtam önmagammal, pórázra kötöttem Zoé-t és egy pokrócot felkapva a rét felé vettem az irányt. A táskám is a vállamon lógott, ugyan fogalmam sincs, milyen tárgyakat pakoltam bele legutoljára, de mindegy is. Ha most elkezdenék gondolkodni azon, hogy mit kéne először tanulni, a döntésképtelenségem miatt az egész délután ezzel menne el, úgyhogy jobb ezt esetemben a véletlenre bízni. Direkt lengén öltöztem fel, csak egy hosszú ruhát és hozzá egy sarut húztam fel, mert ugyan Ausztráliában megedződtem, de itt, Magyarországon nagyon nehezen viselem a meleget, úgyhogy igyekszem mindig a lehető legkényelmesebb, legszellősebb ruházatot választani, amit azért az iskolai etikett megenged.
A rétre érve lecsatolom a kiskutyámról a pórázt és csak nézem, hogy szaladgál önfeledten össze-vissza. Őszintén szólva, nem épp a jólneveltségéről híres, de egyszerűen nincs szívem "katonai szolgálatra" kényszeríteni, ahogyan Daniel nevezte a volt kutyusunkat, aki a világ legszófogadóbb kutyája volt, mert a fél életemet az ő nevelésével, tanítgatásával töltöttem. Zoé más, ő kistermetű, bolond, kicsit szeleburdi természet, egyszóval nagyon nem illik hozzám, de valami miatt mégiscsak szeretem.
De sajnos be kell lássam, hogy Zoé mindent megtesz annak érdekében, hogy feszegesse a tűrőképességem, mert most is pár pillanaton belül már ott áll az egyik rajzolgató lány előtt, kíváncsian szemléli, majd hirtelen felkapja a tolltartóját és örülten rohanni kezd.
-Zoé, hozzám!-
Kiáltok szigorúan a kis ebre, és szerencsére ezek az alap parancsok még mennek neki, úgyhogy némi küzdelem után elveszem tőle a lopott holmit, és a tulajdonosa felé sietek.
-Ezer bocsánat, tényleg, nagyon sajnálom. Remélem nem esett baja.-
Kérek elnézést a történtekért, és közben visszaadom neki a tolltartóját.

Emily

Fantasztikus micsoda fajok léteznek, még ilyennel nem volt alkalmam találkozni és megcsodálni. Mivel mugli világban éltem és nőttem fel, édesapámtól egyik alkalomra kaptam egy könyvet, és ott olvastam a ritka fajokról meg fura lényekről, de nem gondoltam, hogy valóban léteznek. Mugli világban remek barátnőt szereztem állandóan együtt lógtunk, lerajzolom neki és még ma bagolypostán elküldetem, hogy ő is megcsodálhassa. Nagyon hiányzik most ezekben a napokban, vele mindent meg tudtam osztani örömömet, bánatomat. Most hogy egyedül vagyok kicsit üresnek érzem magam, de könnyen barátkozom, és hamar fel találom magam az új környezetben is. Nem hinném, hogy túl nagy gondot okozna az új emberek társasága és barátsága. Néha nem is jön rosszul az emberi társaság most, hogy az ember jó pár évig ide jár, ahogy mondani szokták: ez lesz a második otthonom. Mióta itt vagyok senkivel nem tudtam értelmes szót váltani, talán ma szerencsém lesz.  
Ahogy igyekszem rajzolni a különös madárkát néha - néha körülnézek, hátha erre téved valaki, de csak a távolból figyelgetem a többieket. Úgy látszik ma sem lesz szerencsém, majd ismét a papírlapra sütőm a fejem. Ekkor egy hirtelen mozdulattal egy kis tolvaj elcseni a tolltartómat. Szinte észrevehetetlen volt a kis sunyi már csak azt vettem észre, hogy előttem szalad a gazdája felé.  
- Hé, te csibész, jössz vissza!
Fel pattantam és utána rohantam, de nem tartott szegénynek a nagy öröm biztosan gumi csontnak nézhette, de gazdája hamar visszaszolgáltatta. Mosollyal a számon így válaszoltam vissza.  
- Á, dehogy, nem történt semmi gond, sőt, még élveztem is, legalább futkározhattam veled együtt.

Melanie

Hál' égnek Zoé szót fogadott egyből, így aránylag hamar visszakerült a tulajdonosához a tolltartó. Sőt, szerencsére a lány még mosolyogva is fogadta a neveletlen ebem csínytevését, úgyhogy hatalmas kő esett le a szívemről.
-Hát igen, nem árt a testmozgás.-
Felelem nevetve a lányka kijelentésére, s közben próbálom valahogy beazonosítani. Aránylag sok embert ismerek látásból, személyesen ugyan szinte senkit, de azért házhoz szoktam tudni kötni az embereket, viszont Róla nem igazán jut eszembe semmi halvány emlék, semmilyen szín. Tehát valószínűleg még új errefelé, és erre utal a kezében tartott rajza is, mert egy itt elég gyakori, de a mugli világban szinte lehetetlen lencsevégre kapni. Amikor idejöttem, egyből küldtem egy képet róla Édesapámnak, mert tudtam, hogy fotósként értékelni fogja a ritkaságot, de mint kiderült, itt ez hétköznapinak számít. Viszont ha a lányka új, akkor nem szeretném, hogy negatív véleménye legyen az itteni emberekről, úgyhogy folytatom a beszélgetést.
-Tényleg sajnálom...egyébként Emily vagyok, eridonos.-
Kérek mégegyszer elnézés, és nyújtok kezet kedvesen a lánynak, arcomon a megszokott mosollyal. Rokonszenvesnek tűnik és kivételesen végre egy nálam tapasztalatlanabb emberrel hozott össze a sors, ami azért ritkaság a kastélyon belül.
Nem tudom, hogy megéri-e beszélgetést kezdeni, mindenesetre részemről várhat a tanulás, nem tudom Neki mennyire sürgős befejeznie a művét, de majd meglátjuk. Reflexszerűen indulok el csak úgy a semmi felé, mert nem szeretek ácsorogni, és Zoét sem árt szemmel tartani ám.

Kiva Faraday és Antonio

Épp ahogy megkérdeztem barátomat, hogy "hívjak-e segítséget" megjelent Eridonos társunk Kíva Faraday. Magabiztos léptekkel mellénk érve azonnal legugolt Antonio mellé és egy általam még nem ismert varázslattal sínpólyába helyezte a sérült lábat. Tetszett ez a magabiztosság a lányban. felnéztem rá, hiszen házunk kviddics csapatának egyik legjobb játékosa. Eddig még nem volt merszem megszólítani. Kicsit tetszett is, de leginkább az zavart, hogy fiatalabb voltam nála, na meg nem is játszottam a csapatban, ami talán még inkább távolinak tűnt hozzá képest.
-Persze, jobban fogunk vigyázni!- válaszoltam elcsukló hangon.
-Most jobb, ha felviszem Antoniot a gyengélkedőre. Azt hiszem legalább is.
Barátom egy kicsit szédülhetett, legalább is úgy éreztem, hiszen teljes testsúlyát rám helyezve sántikált mellettem, húzva a lábát....
Hirtelen ötlettől vezérelve hátranéztem.
-Kiva, nem lenne kedved edzeni velem valamikor? Szeretnék csapattag lenni, de jól jönne, ha egy profitól elleshetnék pár trükköt.
Majd mélyen a szemébe néztem és rámosolyogtam. Ebben persze az is szerepelt, hogy talán, ha látja bennem a magabiztosságom igent mond nekem.

Emily


Gyorsan visszakaptam a holmim és a benne levő dolgaimat. Amilyen kicsi és fürge még egy versenyen is indulhatna. Sőt, ami a legjobb könnyen észrevehetetlenül egy kis betanítással hamar el tudna sajátítani egyéb dolgokat is. Talán nekem is kutyát kellene tartanom, hamar meggazdagodnék. De a kutya nem csak az ember legjobb barátja, és hű társa, de beteg gyermekeken is alkalmazzák. Segítik őket a gyógyulásban és a fejlődésben.
Kezemet nyújtva a tolltartómért válaszolok a lánynak.
- Nem történt semmi gond, kicsit nyálas, de ezt a problémát is meg lehet oldani.
Elővettem egy papír zsebkendőt és megtisztítottam a kosztol és a nyáltól. Majd ellenőriztem a dolgaimat el, mosolyodtam és a kutyához letérdelve a fejét simogatva beszéltem hozzá, mintha szegény értené is, hogy mit halandzsázok neki.
- Te kis csibész, nagyon édes vagy, ugye tudod, de tolvaj is!
Majd a zsebembe nyúltam és egy csokis kekszet csúsztattam ki és nyitottam fel nem, mintha megérdemelné, de az ártatlan szemeivel nem tudok ellenállni. Mint aki azt akarja közölni, hogy ne haragudjak. Letörtem egy darabot és a gazdája felé fordultam majd megkérdezve közöltem vele, adhatok neki belőle egy darabot, ahogy ő bemutatkozott.
- Én Melanie vagyok, első éves Navinés. Még új vagyok itt, néhány napja érkeztem így nem is lett volna rá mód, hogy bármikor is összefussunk. Ugye nem bánnod, ha megkínálom a kutyusodat?
Kérdeztem Emilyt majd a kutyusra nézve rá kacsintottam a jobb szememmel, és mint aki arra várt, hogy oda adhassam a jutalomfalatot.

Lily

Gitár. Ez volt az első gondolatom, ahogy kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Szinte már magam sem emlékszem, hogy mikor vettem utoljára a kezembe a hangszert, hogy egy kicsit gyakoroljak. Pedig régebben annyira szerettem, hogy szinte naponta 2-3 órát csak azzal töltöttem, hogy zenéljek. Most meg valahogy mindentől elment a kedvem. Az elmúlt néhány hónapot igazi mélypontnak vehetjük az életemben. Se zene, se közösség, se kapcsolatok, se vidámság. Többnyire a szobám négy fala között töltöttem az időt a könyveim társaságában. Mondjuk meg is volt az eredménye, mert a vizsgáim is egész jól sikerültek és a másodikos tananyaggal is jól állok, csak közben elvesztettem önmagam. Hiszen én nem ilyen vagyok! A barátaim szerintem egyenesen kiröhögnének, ha elmesélném nekik, hogy a kedvenc hobbim mostanában a tanulás volt... Jesszusom... Itt az ideje, hogy visszatérjek az igazi Dávidhoz, akinek sokkal fontosabb, hogy jól érezze magát és szórakozzon, mint hogy tele legyen jó jegyekkel és ő legyen a tanárok kedvence.
Így hát ebéd után még gyorsan fölszaladtam a szobámba a gitáromért, majd elindultam ki a levegőre. Ilyen szép időben sokkal jobb kint lenni, mint bent ülni a fülledt szobákban. Úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit a Rétre, úgyis olyan ritkán járok arra, pedig nagyon szép hely.
Mindenhol diákok ülnek, játszanak, beszélgetnek, de ez engem egy csöppet se zavar. Keresek egy nagy fát, ami alá beülhetek az árnyékba. Ez itt tökéletes! Nincs se túl meleg, se túl hideg, hanem olyan kellemesen langyos a levegő. Kényelmesen elhelyezkedek, majd előveszem a hangszert a tokból. Megpengetem a húrokat, de rögtön el is fintorodom, ahogy meghallom a gitár hangját. Szörnyen elhangolódott azidő alatt, amíg nem használtam. Gyorsan behangolom, majd lefogom az első akkordot ami eszembe jut és így kezdek bele az egyik dalba.

Gil

*Meglepődök mikor Gil a válaszában nem elutasítóan csak egy „semmit” mond, hanem igazából elmondja a problémáját. Az arcán lévő halvány mosoly csak úgy fénylik a szomorúságtól, amitől én sem érzem valami jól magam. Ahogy leolvasom a szájáról mondatait, egy kicsit görcsbe rándul a szívem. Ilyen lehet, ha elvállnak a szülők? Minden tönkre megy és többet nem lehet boldogan gondolni a családra? Ekkor jut először eszembe a gondolat és eljátszok vele fejben, hogy lehet otthon is nagyobb gondok vannak, mint eddig hittem. Talán nem is hazudtam akkorát, mikor azt mondtam semmi, mert a fejemben még tényleg semmi volt, nem hittem el, hogy bármi baj lehet otthon. Ahogy most Gilbert elmesélte a saját családját kétségbeesek. Kívülről maximum az arcomon látszik egy kicsit, de belülről annál jobban. Félek az egészet magamnak beismerni, mert addig tettethetem azt, hogy minden rendben van. Mi van, ha az egészet én idéztem elő? Azzal, amit csináltam a pincében akaratlanul is a családot szabdaltam szét, nem csak magamat? Emiatt lesz rossz a többi testvéremnek? Rossz és szomorú gondolatok, amiket megpróbálok elhessegetni, de nem sok sikerrel. Ránézek a mellettem lévő fiúra, akinél már csak beletörődést látok és beszélni kezdek.*
- Van egy apukám és egy anyukám. Mióta megsüketültem minden más lett, de próbáltam nem észrevenni, talán nem is vettem. Csak nem rég tűnt fel, hogy valami nem jó.* Nem gondolkozok sokat azon mit is mondjak, csak jön az a pár mondat, de jobban érzem ettől is magamat. Nem tudhat meg sokat ebből az egészből, hiszen nem voltam bőbeszédű, de érezheti azt, hogy megbízok benne. Hiszen ezt nem mondanám el akárkinek, nagyjából senkinek, aki itt van a kastélyban. Gillel mégis megosztom. Talán azért, hogy érezze nincs egyedül, vagy, ami a nagyobb lehetőség, mert  Ő megért, nem fog hülyeségeket összebeszélni és nem mondja azt, hogy sajnálom, mert azzal semmit nem érne el.
Az ölelés jól jön, lenyugtat és talán Őt is. Nem is ellenkezek, miért tenném: Nem vagyok én azért egy ennyire hideg gyerek. Talán még a mosolygással gondjaim vannak, de majd belejövök. Ahogy a képregény rajzot felém tartja, tényleg azonnal Ő jut az eszembe. Ahogyan pedig a mondatot kimondja meglepődök. Az én szememben igen is erős, nagyon erős, Ő mosolyog és olyanokat mond, amikre én nem lennék képes.*
-    Nem!* Halkan mondom, lehet, hogy nem is hallja, de legalább kimondom. Aztán következik a dadogásom. Próbálom eltakarni a piros arcomat és nem megtörténtnek nyilvánítani. Amikor feláll a helyéről, szomorúan nézek utána, mert félek, hogy elüldöztem, de csak az asztalig megy. Ahogy megáll megnyugodok és az aggodalmat átveszi a kíváncsiság. Talált valami megoldást? Egy könyvecskével tér vissza és lapozgatni kezdi, majd egyszer csak megáll és kitép egy lapot. Aztán becsukja, megfordítja és elkezd hozzá beszélni. Érdeklődve és reménykedve hajolok arra, hátha nem meghülyült a beszélgetőtársam, majd megnyugodva konstatálom, hogy a könyvön lévő Hölgyhöz beszél. Annak is mozog a szája, de nem nagyon tudom leolvasni mit mond. Nem lesz valami nagy barátság köztünk. Aztán hirtelen átvándorol a kitépett lapra, amitől Gil arca felvillanyozódik. Aztán beszélni kezd. Ahogy mondja az én arcom is vidámabb kezd lenni, és már nem látszik rajta az ezelőtti komoly téma. Elveszi a lapot és óvatosan összehajtja. Egy mondat kicsúszik a számon, amivel nem pecsételem meg a Szőke hölgy barátságát.*
-    Mi történik, ha eltépem?