~ Axel ~

Én felajánlottam neki, ő eldöntötte, s meggyőzött a dolgokkal. Beleegyezően bólintottam a zeneszerzéses dologra, és mivel továbbtárgyalni már felesleges lenne, így én lezártnak tekintem a témát. Ám, ha Axel még hozzá akar fűzni valamit, azt meghallgatom. A zenekedvelős dologra meg elmosolyodom, hiszen igaza van, azonban ott már sántít a dolog, hogy én nem rég nem igazán voltam bent a suliban, és nem beszélgettem mindenkivel.
– Szívesen megismerem. Jó lenne bővítenem az ismerőseim listáját, és ha zongorázik, akkor bőven lesz téma, amiről beszélgethetünk. –igazán hálás lennék Axelnak, ha tényleg bemutatna annak a lánynak. Ha régóta ismeri, akkor tudja, hogy milyen és biztosan nem fog csőbe húzni. Nem is úgy ismerem, hogy ezt megtenné, így aztán még feleslegesebb az aggodalom.
– Azt mondod? Legalább tudtuk volna tartani a kapcsolatot, s igen. Újra összefutottunk, és jobb későn, mint soha. Szerintem, egy régi ismerős mindig fel tudja dobni az ember mindennapjait, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban voltak az elválásukkor. –nekem most nagyon is pozitívan dobta fel a napom, illetve az életem hátralevő részét az, hogy Axel megjelent. Ha másról nem, a zenéről biztosan kimeríthetetlenül tudunk majd beszélgetni, plusz biztosan találunk majd közös témát. Legfeljebb tanulunk együtt, ha más nem jut az eszünkbe, de azt hiszem ez lesz a legutolsó ötletünk.
A beszélgetésünk átterelődik a kviddicsre, arról meg a házakra. Kiderül, hogy sajnos nem egy csapatot erősítünk, így a klubhelyiséges, meg a szobában való hülyülés sajna elmarad. Reménykedve kérdeztem meg, hogy hányadéves lesz most, de a válaszát hallva, megint csak elhúztam a számat.
– Negyedikes leszek. Ne tudd meg, hogy mennyire kiakadtam, mikor átkerültem ide, és csak harmadikba tettek át. De végül beletörődtem, mert rájöttem, hogy így van még időm az RBF-re, vagy itt mi is van. Meg tovább lehetek diák, és amúgy se tudom még, hogy mi akarok lenni. –fejtem ki hosszan a válaszomat a kérdésére. Visszagondolva arra az egész cirkuszra, teljesen felesleges volt, de nincs mit tenni, mert már megtörtént a dolog. Ezután következett az, hogy elmondtam Axelnak, hogy miért is keveredtem én ide, és megköszöntem, hogy meghallgatott. Amit mondott, arra elmosolyodtam, és már készültem nyitni a számat, egy „rendben” szóra, mikor éreztem a magához húzó karjait. Meglepetten pislogtam előre, de egy röpke hatásszünet után, én is visszaöleltem őt. Nem eresztettem el, megvártam még ő enged el, ám ez idő alatt akarva-akaratlanul is beszívtam az illatát, s ekkor döntöttem úgy, hogy elengedem őt. – Izé, ahm… jó az illatod. –bukott ki belőlem, aztán inkább befogtam a számat, és a tóra meredtem. Nem vagyok normális, hogy egy srácnak mondok ilyet, de mint a többi múltbéli eseményen, ezen sem tudok már változtatni. Érzem, hogy ég a képem, azonban a tekintetem mindvégig a tón van.

*Leszállt az est, a Napot a Hold váltotta fel, kicsit hűvösebb van, mint délelőtt. Isobelnek tökéletes napja volt. Egész nap lustálkodott és a félnapját a Faházban töltötte igen tartalmasan. Nem gondolta volna, hogy a koreaiak ilyen jól tudnak társasozni, a leányzót mindig porig alázta. Miután abbahagyták a társast könnyes búcsút vettek egymástól és főhősnőnk elindult vissza a Rellonba, természetesen végig osont az összes folyosón, még mindig nagy veszélyben volt, azt hitte a tanárok már lesben állnak, hogy elvigyék őt órára, de korántsem volt így. Egy árva lélek sem volt a kastélyban, mindenki órán csücsült. Isobel szépen lassan letipegett az alagsorba, besétált a szobájába, majd ledőlt az ágyra és aludt egyet. Hiába no, nagyon kimerült a nagy játszmában, koreaival többé nem társasozik, az biztos!
Nagyjából 4 óra körül pattantak ki szemei, éhes volt és arca kissé nyúzottnak tűnt. Gyorsan beszaladt a konyhába, hogy koffein kerüljön szervezetébe, majd miután megitta a meleg löttyöt visszaszaladt a szobájába. Semmi smink nem volt rajta, ruhája gyűrött volt, egyáltalán nem volt elégedett külsejével, úgy döntött így senki szeme elé nem kerülhet. Kis nyuszis mamuszában csakúgy szaladt a folyosókon, már fájt a lába kicsit, pedig mindennap magassarkút húz tökéletes lábaira. Amint visszatért a szobájába előkeresett egy meseszép darabot. A mai napon nagyon gyászos kedvében volt Isobel, ugyanis megint csak egy fekete színű egyberuhára esett a választása. Ehhez pedig egy egyszerű fekete magassarkút párosított. Miután ezek felkerültek rá kisminkelte magát, természetesen csak keveset használt. Haját pedig újra begöndörítette és kiengedve hagyta.
A nap hátralévő részében így ment mindenhová. Vacsora után pedig úgy döntött sétál egyet, az jót tenne neki. Tökéletes lábacskái egyenesen a szabadba szállították, de kivételesen nem a Faház felé vezető utat választja, hanem a Gólyafészek felé veszi az irányt. A rövidebb utat választja, átkel az erdőn, nagy nehezen, mert magassarkúba képtelen végig menni rajta, így leveszi azokat és mezítláb kel át a rengetegen. Szerencsére már nincs telihold, így egy vérfarkassal sem tud összefutni. Végül nagy nehezen átverekedi magát az erdőn és bemászik a Gólyafészekbe. Elterül a szivacson és néz ki a fejéből.*

Isobel Naomi Cox

Mosolyogva ébredek, mosolyogva félek,
Mosolyogva kérek, mert mosolyogva élek,
Mosolyogva nézek, csak mosolyogva érzek,
Mosolyogj, ha kérlek, a mosolyodból élek.

*Pár napja érkeztem még csak meg a Bagolykő Mágustanodába, de már feltűnt, hogy milyen boldog is itt az élet. Teljesen más, mint ahonnan jöttem. Ott az embereken a szomorúság nyilvánvaló volt, itt meg mindenki mosolyog, ha pedig meglátják a mosolyt az arcomon, csak megölelnek. Látszik rajtuk, hogy ez okoz nekik örömöt, de még nem teljesen fogom fel a dolgokat. Hiszen nem is ismernek, az meg nem lehet, hogy megkedveltek volna, hiszen én csak egy egyszerű kis árva gyerek vagyok. Mégis mindig visszaölelek, ami nem csak nekik jó, de nekem is tetszik. A mosoly az arcomon nekem már fel sem tűnik, hiszen levakarhatatlan. Mintha befogadtak volna, de az lehetetlen, miért is tették volna ezt.
Ez az iskola sokkal másabb, mint amilyenekbe eddig jártam. Nem csak a varázslásról beszélek, hanem például a tanárok sokkal nyitottabbak és az órákat is jobban lehet élvezni. Érdekesebb dolgokat mondanak és gyakorlatból is több van. Egyik kedvenc órám lett a Repüléstan. Még nem repültem ezelőtt, de nem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltam. A fő dolog az egészben, hogy legyen egyensúly érzéked és a reflexeid ne legyenek a béka fenekén. Az iskola nagyon lelkes, rendeznek rengeteg programot, megpróbálok majd mindegyikre elmenni. A Levitaházba kerültem, ahonnan már most megismertem egy rakás embert, még interjút is készítettek velem. Nem nagyon tudtam ezt értelmezni, hogy miért pont velem, de boldog voltam. Nem hiszem, hogy sokan el fogják olvasni, de én megtettem és a riporter, aki igazából egy nyuszi volt, nagyon szépen megírta. A kékeknél csak úgy nyüzsög az élet, találkoztam Attival, aki velem egy évfolyamba jár, de már ott hajkurássza a lányokat, és nem csak a vele egykorúakat, de aki megteheti, az miért ne csinálja. Runát is megismertem. Szerintem Ő valami fő emberke a Levitában, Ő szervezheti a dolgokat, segít mindenkinek és mindig mindenhol ott van. Nagyon kedves és barátságos. Alexxel is összefutottam egy rövid időre, de Ő most szomorú volt, nem kérdeztem miért, nem az én dolgom. Aztán ott volt még Keiko, Ő mindig mosolygott és kis szeretet gombóc.
Ez a délután szabad, nem kell tanulni a holnapi napra. Odakint meleg őszi nap van, ami pont tökéletes, hogy kint töltsem el az időt. Mivel még annyira nem ismerem az embereket, egyedül indulok el. A kastélyt sem fedeztem még fel és nem áll szándékomba az első hetemen elkeveredni, ezért  azonnal lefelé indulok el. Nem veszek fel kabátot, csak egy laza farmerdzsekit fekete pólóval és fekete nadrággal, remélem, nem fogok teljesen szétfagyni. Az udvarra kiérve langyos szél csapja csak meg az arcomat, ami kellemes is, nem hogy hideg lenne, bár még csak kora délután van, az egyik legmelegebb időszak. Sok ember járkál az utcán, van köztük tanuló, tanár, de még manókat is látok. Mindenkinek szabadnapja van és kihasználják. Elindulok az egyik irányba, de mivel nem nagyon ismerem a helyet, fogalmam sincsen merre is megyek. Azért figyelem, az utat, hogy vissza tudjak találni a kastélyhoz. Ezen nem kéne aggódnom, hiszen olyan nagy, hogy bárhonnan láthatom.
Út közben a mosoly levakarhatatlan az arcomról, pedig olyan igazi dolog nincs is, amiért boldog lehetnék. Nálam ez olyan, mint a járás és az evés, általános dolog. Régebben nem mindenkinek tetszett, hiszen nevelőotthonban voltam, ahol a gyerekek nem voltak olyan boldogok, mint itt. Akkor megpróbáltam elkomolyodni, de nem nagyon ment, végül rajtam töltötték ki a dühüket, de nem probléma, legalább utána lenyugodtak. Egy kis tavacskához érkezek, ami nem olyan hatalmas, hiszen látom a másik partot. Bár a Balaton másik partját is látom, az még is egy jó nagy tó, de ez nem ilyen. Pár méterre tőlem egy faút vezet a tó belseje felé, ha minden igaz ez nem megy át a túloldalra, csak benyúlik a vízbe. Elindulok rajta, egyrészt kíváncsiságból, másrészt valami arrafelé vonz. Kiérve a végére először a szép tájat pillantom meg, majd egy lányt, aki a stég másik végén üldögél. Nem látszik, hogy valami nagyon fontosat csinálna, még sem megyek közel hozzá, hiszen mi van, ha mégis. Inkább lehuppanok a másik sarokra, de nem veszem le a szememet a lányról, mert van benne valami csodálatos. Karcsú derék, fényes bőr és hullámos hosszú haj, az összhang meg valami varázslatos. Nem lettem belé szerelmes, ezt egy szóval sem mondtam, de van benne valami csábító, kellemes.*

[Attila]

Csodálatos őszi napra ébredtem, kinn sütött a Nap, a fák levelei meg sem mozdultak. Hatalmasat nyújtózkodtam a meleg takaróm alatt, majd mint egy kisgyerek, a fejemre húztam azt, és szenvedtem egy sort. Nem akartam kimászni a meleg ágyból, pláne nem azzal a tudattal, hogy ki kell mennem a felújítás alatt álló lakásba, ahol semmit nem fogok megtalálni. Erőt vettem magamon és nagy nehezen csak kimerészkedtem a konyhába. Szerencsére az én szobám már készen van, sőt a fürdőszoba is. De a nappaliban, a konyhában és Oph szobájában még kupacokban áll a sok cucc, doboz, és a festésen kívül még semmi nincsen készen. Nyuszis mamuszomban eltotyorgok az egyik dobozig, és kiveszek belőle egy bögrét, majd azzal együtt a fürdőbe veszem az irányt. Kávét kéne főzni, de víz az csak ott van. Miután a kávét is előtúrtam a kupacból nincs más hátra, mint, hogy a földön árválkodó kávéfőzőbe töltsem mindezt.
Nem sokkal később kellemes kávé illat tölti be az egész lakást, én pedig kezdek emberi formát ölteni. A hajam már ki van egyenesítve, a szolid smink is sokat segített az amúgy reggelente fal fehér arcomon. Már csak fel kell öltöznöm, meginni a kávét, útközben bezsebelni egy péksütit, és indulhat a munka.
Miután a kávé elfogyott, és én rávettem magam, hogy a kényelmes alvós pólómat átcseréljem egy fehér, hosszú ujjú ingre, egy virágmintás csőszoknyára, valamint egy kényelmes magassarkúra, akkor már indulhattam is. Felkaptam a táskámat, és lenn felpattantam a biciklimre.
Hamarosan már az iskola falai között sétálgattam a tantermem felé, ahol a diákok már "vártak". Megtartottam egy, majd még egy órát, és ezzel le is tudtam a mai kötelezettségemet. Megvártam az ebédet, jól belakmároztam, majd egy ideig a szobámban ücsörögtem. Előző órán dolgozatot írattam a 6.-osokkal, és még javításra várnak a kész munkák. Van köztük nagyon szép, de van olyan is, amin látszik, hogy az illető semmit nem készült rá. Szerencséjükre ezeket a jegyeket nem fogom figyelembe venni, csak szintfelmérésnek szántam, hogy tudjam ki hol tart, mit tud, mit nem tud, mit kell újra átvenni. De ezt ők természetesen nem tudták, amikor írták. Annyira belefeledkezem a dolgokba, hogy mire felnézek a lapokból odakinn már sötétedik. Az órámra pillantok, és 5 órát mutat. Befejezem amelyikkel éppen munkálkodom, majd magamra kapom a szövetkabátomat, nyakamba tekerem a sálamat, vállamra dobom a táskámat és sietősre fogom a dolgot.
Szerencsére biciklivel nincs annyira messze a falu, így hamarosan már a zötyögős utakon tekerek. Hazaérve sietősen rontok be a lakásba, hátha még itt találom a szerelőt, de nem, már elment. Akiket megbíztam a lakás felújításával, azoknak tettem egy kulcsot a lábtörlő alá, hogy nyugodtan tudjanak dolgozni, mivel én csak későn érek általában haza. Szabadságot pedig ezért nem szerettem volna kivenni. Ahogy belépek azonnal feltűnik valami. Dongó nem rohan elém, mint ahogy szokott. Benyitok a szobámba, ott nincs, benyitok Ophelia szobájába, ott sincs, megnézem a fürdőt is, de ott sem találom. Eléggé megrémülök, bár már volt rá példa, hogy lelépett. Akkor a tóparton találtam meg, szóval most is azonnal bezárom az ajtót és sietősen lépkedem a tó felé. Teljesen kiment a fejemből, hogy lehet nem ártana átöltözni. Szóval most magassarkúban kereshetem a kutyát. Gratulálok Vanda, eszed annyi van, amennyi látszik. Miután a tavat félig körbejártam, besétálok a stégre is, hátha ott tanyázik. Hála Istennek nem kell tovább keresnem, mert jók voltak a női megérzéseim. Ott fekszik a végében és meredten bámul lefelé. Odalépkedem hozzá, de közben szólok neki. Nem reagál. Mellé állok és lenézek. Hamar leesik, hogy mi a gond. Rengeteg színes hal úszkál pont a stég végében, és teljesen megbabonázták a kutyát. Leguggolok és én is nézem őket egy picit, amíg rákattintom Dongó nyakörvére a pórázt.

~ Axel ~

– Nekem is vannak olyan ismerőseim, akikkel nem találkoznék újra. Téged is jó újra, és ezek szerint kicsi a világ. –jegyzem meg vigyorogva a találkozásos témára. Mikor kijöttem a tóhoz, nem gondoltam volna, hogy egy olyan személy kottáját vágja hozzám a szél, akivel nagyon régen találkoztam. Ráadásul az illetővel csak pár napig szívtam egy levegőt, de legalább beszélgetői viszonyt sikerült kialakítanunk egymás között, ami lényegében a tesójának köszönhető.
Közben továbbterelődött a szó a sulira, a házra és az évfolyamra is. Hamar rá kellett jönnünk, hogy máshol kell találkoznunk, de szerintem ez nem baj. Nem feltétlenül kell állandóan az iskola falaki között lennünk. Ameddig jó idő van, addig inkább legyünk a friss levegőn. Télen meg majd beülünk valahova egy jó forró teára, és elütjük ott az időt.
A letörtségemet Axel akadályozza meg, méghozzá egy öleléssel. Jól esett, és hamarosan én is megöleltem, aztán kibukott belőlem egy bók, amitől elengedtem, és égő képpel meredtem a tóra. Mondjuk, ha egyszer jó illatú parfümöt használ, akkor nem csoda, hogy megjegyeztem. Szerintem bomlanak utána a csajok, csak az tűnik furcsának, hogy most nincs itt egy sem.
– Akkor megtörtem a jeget. –motyogtam, aztán visszafordítottam a tekintetemet Axelra, és elmosolyodtam a szavai hallatán. – Ne aggódj, én sem szeretnék zárt osztályra kerülni, és rendben van. De ha te is unatkozol, vagy valami, akkor küldhetsz baglyot, és találkozhatunk. –ajánlottam fel én is, ha már ő is megtette, holott nem gondolná ezt mindenkiről az ember. Axel úgy viselkedik most, mint egy idősebb testvér, csak az a hiba az egészben, hogy én vagyok az idősebb. Nyitnám ismét a számat, de a gyomrom jelzi, hogy üres, és kellene valami étel. Viszont egyedül nem szeretnék kajolni, így jön a következő ötletem.
– Nem vagy éhes? Meghívlak a csárdába, kérhetsz bármit. –mosolyogva keltem fel a padról, és ha igent mondott, akkor Axel mellett sétálva indultam meg a csárda felé.

Kellemesnek találtam az időt egy kis levegőzésre, így a kora este a parkban sétálva talált, a falu felé tartva, könyvvel a hónom alatt. Napközben még melegebb volt, most azonban befizettem egy galléros, zöld pulóverre is, melynek ujjai is kicsit hosszabbak voltak a kelleténél, így csak ujjaim kandikáltak ki belőle. Farmert, és kényelmes bakancsot húztam mellé, és jókedvvel is felruháztam magam, bár az úgy jött magától, még akkor is, ha nem volt minden fenékig tejfel.
Próbáltam másra gondolni, és nem a rejtélyes üzenetre, melyre Annabellel bukkantunk, mikor "megbüntettem". Így természetesen az olvasásnál jobb elfoglaltságot nem is találhattam volna, már csak a szokásos környezetből kellett kiszabadulnom, és a falu még csak hallomásból ismert tava felé irányítottam lépteim.
Apró tó volt, és békés, csupán a tücskök koncerteztek a tó mellett, és az égen halványan kirajzolódó csillagok jártak fényló táncot a felszínén. Minden csendes, és végtelenül nyugodt volt, a stéget is üresen találtam. Nem néztem jobban körül, csak felsiettem rá, és lehuppantam az egyik székre. Lerúgtam cipőimet, és felhúztam a lábaimat is, és némi mocorgás után befészkeltem magam és már fel is csaptam a könyvemet, mely a muglik által félreismert, általuk szörnyként definiált lényekről szólt. Épp a sokáig tengeri kígyónak hitt kelpinél tartottam, így most gyorsan fellapozom ott a kötetet.

Ahogy odakint elkezd alkonyodni, összeszedem a cókmókomat és elindulok a falu felé. Szokásosan az erdőn keresztül közelítem meg a települést, bár nem mintha erre lenne különösebb okom. Egyszerűen csak sokkal gyorsabb a fák között menni, és nem utolsó sorban ezáltal minimalizálom annak a lehetőségét, hogy összefussak valakivel. Az utóbbi időben ha lehet még inkább ember kerülő lettem, mint eddig. Mostanában megint több időt szentelek a bájitalfőzésnek, az olvasásnak és egyáltalán magamnak, mint a környezetemnek. Ellátom a gyógyítói feladataimat, de azt igazán senki nem várhatja el, hogy non stop azt várjam, mikor esik be valaki félholtan a gyengélkedőre. Így a mai estét is szabadnak nyilvánítom.
Kibukkanva a falu határában a stég felé veszem az irányt, csak mert a nádas legalább takar majd valamennyire. Üresen találom a stéget, aminek kifejezetten örülök, bár abból sem csináltam volna problémát, ha vannak itt rajtam kívül. Már arról is elég pletyka van, hogy rendszerint az erdő irányába hagyom el a kastélyt, nem nagyon érdekel, ki mit szűr le a viselkedésemből.
A stég szélére ballagok, ahol megszabadulok a ruháimtól - csak az alsógatyám marad rajtam, és ledobom a táskámat is. Igaz, már elég hideg lehet a víz egy esti fürdőzéshez, de erre is fel vagyok készülve. Hoztam magammal egy posvány színű főzetet, amely arra hivatott, hogy egy órán át megtartsa a testem melegét. Utána jön a kellemetlen rész, amikor elmúlik a hatás, és az ember esetleg a vízben maradt. Miután ezt a löttyöt felhajtom, előszedek egy adag nyálkás, kellően undorító varangydudvát és gyorsan lenyelem. Még előveszek a táskámból egy kis metszőollót, aztán egy szép fejessel a vízbe vetem magam.
Van egy jó órám az úszásra, meg a munkára, így előbb a szórakozással kezdem. A vízben ugyan nem érzem magam olyan otthonosan, mint a friss levegőn, de azért a varangydudvának hála legalább nem fulladok meg, és tudom élvezni a helyzetet. Bár a látványban nem tudok igazán gyönyörködni, hiszen a felszínen már besötétedett és a Hold sápadt fénye a víz alatt nem érvényesül annyira jelentősen. Végül munkához látok, leúszok a tó fenekére, ahol éppen ebben a napszakban virágzik egy különleges, vörös hínárfaj. Ebből vágok le néhány hajtást, aztán kicsit távolabb úszva megtalálom a másik növényt, amit kerestem, a salátára emlékeztető enyvvirág. Ebből csak egy, szép nagy példányt veszek magamhoz, többet nem is tudnék. Amint kiveszem a tó fenekéből, elkezdi termelni a nyálkáját, amibe majd betokozódik.
Még a víz alatt visszaúszok a stég közelébe, és közvetlenül a deszkák mellett emelkedek ki a vízből. Mivel a kezem tele van a növényekkel, előbb azokat feldobom a stégre, és csak utána állok neki, hogy kimásszak. Ahogy felhúzom magam, inkább már ereszkednék is vissza, ugyanis túl nagy lendülettel pakoltam ki a növényeket, és sikerült lecsapnom egy kis vízzel meg nyálkával a közelben üldögélő Matildát. Sóhajtok egyet, miközben gyorsan kikászálódok a vízből.
- Elnézést, nem akartam, remélem, nem haragszik, mindjárt eltüntetem * szabadkozom azonnal, de teljesen nyugodt hangon, remélem a könyvtárosnő sem reagálja túl a dolgot. A kicsit távolabb lévő holmijaim közül előszedem a pálcámat és egy egyszerű tisztító bűbájjal megszabadítom Matildát a rá került szennyeződésektől. Persze ezt ő is meg tudta volna tenni, de mégiscsak a kötelességemnek éreztem, hogy ha már én csaptam le szegényt, én is oldjam meg a dolgot. Egyébként is elég kínosan érzem magam a fiatal nő társaságában, azóta, hogy teljesen lejárattam magam előtte.
- Szép esténk van - jegyzem meg zavartan, majd egy bűbájjal megszárítom magam és nekilátok öltözködni.

Chaske

Ax  

nina.

Amikor valaki először meglát engem, akkor általánosságban véve az első gondolat, ami mindenki fejében megfogalmazódik, az nem más, minthogy egy hatalmas nagy lúzer lehetek. Aztán a második gondolatra ez nemhogy elmúlna, még inkább fokozódik, főleg akkor, amikor nem mondok semmit, csak nézek ki a fejemből bambán, amikor odamegyek az emberekhez kérdezgetni, hogy hol vagyok, amikor... nem, inkább nem sorolom, mert teljesen felesleges, nem célom magamat teljesen lejáratni még a saját fejemben sem, magam előtt sem. De azért a harmadik lépcsőfok... na, az a legrosszabb, amikor valaki elér a harmadik lépcsőfokra, harmadik szintre, esetleg nevezhetjük még legalább harminc módon, de a lényeg ugyan az; azt gondolja, hogy bármit megtehet velem, nekem bármit lehet mondani, én bármit magamra kapok, arról nem is beszélve, hogy az emberek valamiért- fogalmam sincs miért, ilyenkor imádják rajtam köszörülni a nyelvüket.
Aztán a legtöbben megdöbbennek, hogy a terveik nem egészen úgy alakultak, ahogyan ők azt gondolták, mert se a göndör hajam, se az álmos tekintetem, se a csámpás fogaim, de főképpen nem az agyam az, ami ezt a fejemen, a fejemben be tudja fogadni.
És akkor valami kattan, valami olyan, amit az első pillantásnál az sem gondolna, aki a legnagyobb jóindulattal áll felém, akinek semmi rossz még csak meg sem fogalmazódik a fejében. Na persze nem tudom, hogy ez jó-e, az is lehet, hogy ez egy totál rossz dolog, mintha mondjuk haragomban vérfarkassá válnék, vagy ilyesmi, de... de semmi ilyesmi. Csak ilyenkor, amikor valaki  - persze tudom, hogy merő szeretetből - rajtam próbálja meg kiélni kicsinyes és gyermeteg dolgait, akkor én meg rajta élem ki a magamét, amit amúgy a gyógyszerek a rendes, csöndes hétköznapokban el tudnak fojtani.
Ujjam kicsusszan a koponyán található lyukból, azt is mondhatnám, hogy a csont gurul le szépen az ujjaim hegyéről, szinte teljesen mindegy; egy meglepően hangos puffanással földet ér. Egyik karom leeresztem magam mellé, a másikkal zavartan a hajamba túrok, majd a lányra pillantok, mert eddig a cipőm orrát fixíroztam.
- Igazad van, tényleg túlbecsültelek. Pár év még tényleg kell, hogy arra a szellemi szintre érj, ahol ők vannak. - Vállam megrántom, közelebb lépek hozzá pár lépéssel.
- Egyébként pedig nem ezek - mutatok körbe - a leginkább horrorba illő elemek ezen a helyen. Valójában te tehetsz róla, hogy egy ócska, zs kategóriás filmben érzem magam, mert semmiben nem különbözöl a legátlagosabb első áldozat típustól. Tudod, rövid nadrág, rövid ész... vagy valami ilyesmi. - megvonom vállam, még egy kicsit közelítek felé.
- Egyébként elég silány és értelmetlen lehet az életed, hogy ennyire megpróbálsz kompenzálni minden módon, de ha rám hallgatsz akkor inkább elmész egy dokihoz, az majd ír fel valami tablettát, amitől normális leszel - mondom még utoljára, amikor lány mellé érek, aztán tovább is sétálok mellőle, lehetőleg el innen. Utálom, amikor ilyen vagyok. Nagyon, nagyon utálom.

Matilda

Chaske

Maxie. ezer bocsánat, amiért ilen sokáig tartott... :<

Úgy érzem hogy ez a mai nap nem teljesen úgy fog végződni, ahogy én azt elképzeltem. Terveim szerint egy bögre kakaóval meg egy könnyed olvasmánnyal az ágyamban landoltam volna valamikor késő este és a könyvet a fejemre borítva aludtam volna el kb. 20 perccel később. Nem, ehelyett itt vergődök kint Bogolyfalván a tónál, mint egy partra dobott sellő egy teljesen vadidegen srác karjaiban. Na erre varrjon gombot valaki! Csak ne legyek Edictum hír...
Szegény áldozatom meglehetősen elképed a reakciómra, amit őszintén szólva meg tudok érteni. Én a helyében már rég elküldtem volna magamat valamerre messzire, melegebb éghajlatokra, de a jelek szerint nagyon úriember a srác. Egész egyszerűen csak eltol messzebbre, ami érthető, gondolom nem akarja, hogy minden ruhája tiszta víz legyen miattam. A kérdésre, miszerint rendben vagyok-e csak haloványan megrázom a fejemet. Most komolyan, úgy nézek én ki, mint akivel minden rendben van? Nagyjából minden női méltóságomat levetkőzve itt állok négykézláb szemben egy emberrel, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda (ha majd kitisztul az agyam a rózsaszín ködből, azt hiszem csak megkérdezem tőle...), miközben körülbelül az összes kontrollt elveszítem a testem felett. Szerintem - ez egy szubjektív, ködön áthatoló gondolat - nem vagyok teljesen rendben.
Emberem menekülőre fogja a dolgot, mert ott hagy engem a búsba a kis érzelmi kavalkádommal és inkább úszni megy. Szép egy madár vagy, mondhatom. Én se vagyok rest, öntudatomon kívül én is felállok néhány másodperc múlva és komótos léptekkel indulok el a víz felé. Ennyire lassan még életemben nem sétáltam, nem tudom mi a frászkarika bajom van, arról nem volt szó, hogy Cupido még le is szedál. Lényegtelen, előbb-utóbb én is vízbe érek és beúszok a skachoz. Az elején veszek egy nagy levegőt, utána már a víz alatt közlekedek és nagyon erősen remélem hogy nem fog meglátni. Mikor elég közel érek hozzá, kirántom alóla a lábait, hogy a vízbe essen, majd gyors levegővételt követően utána merülök és a víz alatt egész egyszerűen egy puszit nyomok az ajkaira. Ilyenkor teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egészen normális...

Hornyák professzor
nov. 1 péntek 18:00 körül

Ahogy kilépek az iskola kapuján, megcsap a hideg, télies szél, a kiengedett hajam összességét is az arcomba sodorja. Egy pillanatra hátratántorodom, miközben megfordul a fejemben, hogy esetleg visszamegyek egy télikabátért, meg egy melegebb csizmáért, de végül erőt veszek magamon, és elhagyom az iskolát. Gyorsan megyek lefelé, de nem célirányosan. Igazából csak nyugalmat szeretnék, ami az Eridon falai között néhanapján luxusnak számít, és hát a mai is egy ilyen nap, főleg a tegnapi buli után.
A lábaim szinte maguktól visznek végig a falun, miközben keresek egy helyet, ahol nyugodtan tölthetem az időm, egy helyet, ami csendes, nyugodt és kellemes. Érdekes, hogy az iskola falain belül ezer ilyet is tudok, de ahogy végiggondoltam egy sem tűnt megfelelőnek, mindegyik ellen volt valami kifogásom. Vagy a kinézete, vagy az elhelyezkedése, vagy bármije, amibe bele lehet kötni. Már a falu határánál járok, amikor megállok egy ismeretlen, mégis ismerős hely előtt. A temető. Ebben még nem voltam, de abban biztos vagyok, hogy nincs olyan ember, aki még nem járt temetőben, sajnos mindenkinek vannak halott ismerősei, még nekem is. Erre a gondolatra megrázom a fejem, megszorítom a táskám szíját, majd visszaindulok a falu felé, ám alig teszek néhány lépést, már meg is állok, ugyanis egy olyan hellyel találom szembe magam, ahol eddig még nem voltam.
Jó, elég sok ilyen hely van, de ez most lényegtelen. Az elmúlt öt évben a tónál rengetegszer megfordultam, és azt is láttam, hogy van egy hozzátartozó kicsike stég, és terveztem is, hogy ellátogatok oda, azonban ezt a „találkozót” még nem sikerült tető alá hozni. Hát, akkor ennek itt az ideje.
Amilyen gyorsan születik a gondolat, olyan gyorsan követi a tett is. Igazából még azt sincs időm átgondolni, hogy a réginek tűnő gerendák elbírnak-e, már rajtuk is gyalogolok, hogy elérjem a stég légvégét, ahonnan látni lehet az egész tavat. Amikor megérkezem, akaratlanul is, de elmosolyodom, ezt a mosolyt nem az amúgy gyönyörű kilátás váltja ki belőlem, hanem a rengeteg víz, ami körül vesz.
Mikor is volt, hogy utoljára elemi mágiát gyakoroltam? Régen, még akkor, amikor Erdős tanárnő itt volt.
Végül egy nagy sóhaj kíséretében leülök a hideg falapokra, majd egy minden bizonnyal őrült és felelőtlen ötlettől vezérelve, leveszem a csizmám és a zoknim, felhajtom a nadrágom, majd a lábamat beleengedem a nagyjából 2-3 fokos vízbe. Több, mint valószínű, hogy ezzel elintézek magamnak, egy megfázást, de nem foglalkozom vele, csak előveszem a táskámból a magammal hozott könyvet, kinyitom ott, ahol a könyvjelző mutatja, majd belemerülök az olvasmányba, de azért figyelek a körülöttem lévő hangokra, így egyből felkapom a fejem, amikor cipők dobogására leszek figyelmes.

Ruha

Ginnie Marrywather

Vége van a Halloweennek és egy új nap kezdődik. Emlékszem, ilyenkor november legelső napján, otthon mindig családi szokás volt, hogy kimegyünk a temetőbe, és meggyújtunk egy gyertyát elhunyt szeretteink sírjánál. Ez számomra egy elég lehangoló és szomorú nap, hisz azzal a meggyújtott gyertyával emlékezünk a hozzánk közel álló emberekre, akik már nem lehetnek velünk. November 1-je számomra a gyász napja, ezért nincs is túl jó kedvem, hisz eszembe jut az a sok kedves ismerős, akikkel régen nap, mint nap találkoztam, de ma már csak az emlékük él bennem, de mivel Bagolykőn nincs egy ismerősöm se eltemetve, ezért nem is kell elmennem a temetőbe, de akkor is egy kis magányra vágyok, és a kastély falaiban ezt nem találom meg, ezért úgy döntök, hogy elindulok sétálni. Egy fekete vastag pulóvert, alá egy fehér pólót és egy fekete nadrágot veszek fel. Sétálás közben köszönök a mellettem elhaladó diákoknak, kollégáknak, ezek szerint nem csak én vágyom magányra. Jó pár lépést teszek meg még elérkezem célomhoz a stéghez, ide akartam jönni, hisz tudom, hogy itt általában csak a természet vár, de most más is itt van, de ha már így alakult nem bánom, nem fogom elküldeni a diákot csak azért, mert magányra és csöndre vágyom. Lassan odasétálok a stég végéhez és köszönök a lánynak.
-Jó napot, remélem nem zavarok!-megvárom a lány válaszát és ha nem bánja, akkor leülök mellé. Csak most veszem észre, hogy megzavartam az olvasásban.
-Hornyák Gábor vagyok, és Önt, hogy hívják ifjú hölgy?-múltkor Marcinak elfelejtettem beszélgetésünk kezdeténél bemutatkozni, és tanulva hibámból a lánynál a bemutatkozással kezdem.
-Mi járatban van itt?

Hornyák professzor
nov. 1 péntek 18:00 körül

HALLOWEEN, 2. csapat

A kis tavacskát körbe kell sétálnotok ahhoz, hogy megtaláljátok a stég korlátjára függesztett pergament. Ezen áll a feladat, amit meg kell oldanotok ahhoz, hogy tovább mehessetek. Az egyik fal tövében találtok íróeszközöket, és pergament.

Írjatok egy történetet arról, hogy hogyan végzitek a tavaszi kártevő mentesítést az otthonotokban. A stílusa rátok van bízva. Egy fontos szabály van: a csapat minden tagjának 3 mondatot kell róla írnia, de úgy, hogy nem nézhetitek meg, mit írtak a többiek. A végén a csapatkapitánynak össze kell olvasnia az alkotást, és ha sikerül teljesítenetek, az utasítás helyén megjelenik a következő borítékotok.

[Attila]

Kellemes idő van, még a szoknyában sem fázom, így nem kezdem el azonnal hazafelé rángatni Dongót. Ott guggolok mellette és ugyan úgy, mint ő én is meredek magam elé. Ha most egy romantikus filmben lennék, akkor hirtelen megjelenne mögöttem egy elképesztően helyes férfi. Megszólítana, én megijednék, és ahogy fordulnék felé elveszteném az egyensúlyomat, végül pedig a tóban landolnék. Ő utánam ugrana, kihúzna a vízből, majd kimásznánk a stégre. Mindketten vacognánk, mert vizes ruhában azért már hűvös lenne. Ő bocsánatot kérne, és pedig csak nevetnék az egészen, majd meghívnám egy forró teára. A tea mellett fejeződne be ez a fejezet, ugyanis mindketten ráébrednénk, hogy igen csak vonzó a másik fél. Valamint az a pillanat, amikor egy új love story kezdődne el. Sajnos mostanában egyre többet morfondírozok ilyesmin. Eléggé egyedül érzem magam. Ophelia is megtalálta a potenciális exét, és akarva akaratlanul az orrom alá dörgöli. Örülök az ő boldogságának, csak hát a sajátomnak is ideje lenne lassan örülnöm.
A stégen guggolva ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben. Csak meredek magam elé, és hatalmas sóhaj tör fel belőle, amikor is hangokat hallok a hátam mögül. Egy férfi hang szólít meg, én pedig hátra fordulok. Az egyensúlyomat nem vesztem el, így nem jön össze a filmes jelenetem. Lehet le kellene szoknom a romantikus filmekről, és inkább drámákat vagy horrort kellene keresnem.
Ahogy sikerül beélesítenem a képet, azonnal leesik, hogy egyik új kollégám, Attila áll a stégen. Egy kedves mosolyt küldök felé, majd felállok és felé fordulok.
-  Hát ha az rossznak számít, hogy elszökött otthonról, akkor igen. –
Közelebb lépkedem Attilához, hogy ne kelljen hangosan beszélnem.
- Sosem árt, ha valakinek a faluban is vannak ismerősei, én már csak tudom.  Jaj, de udvariatlan vagyok. Attila ő itt Dongó, az én 3 éves amerikai pitbull terrierem. -
Először hozzá szerettem volna tenni, hogy az egyetlen férfi az életemben, de nem akartam azonnal úgy nyitni, hogy gyerekesnek nézzen, szóval kihagytam ezt a mondatrészt.
- Mi járatban vagy erre, ha szabad érdeklődni? -
Igazság szerint jobban végigmérve felesleges volt a kérdés, mivel nyilván csak lejött egyet futni, de sosem lehet tudni.

Matilda

Chaske

Halloween Játék 2. csapat


Izgalmas játéknak tűnik órákig a birtokon szaladgálni helyszínről helyszínre és különböző feladatokat  oldani meg. Mióta itt van, ez az első "küldetése", pedig mondhatni, folyton a természetben bóklászik. A stégnél is már legalább ezerszer járt, hol csak üldögélni vitte ki a kedve, de volt hogy vízi növényeket gyűjtött, vagy alá merült jobb időben. Mondhatni, minden deszkát ismer.
Most feladat van, fel kell kutatni egy üzenetet, pontosabban magát a feladatot úgyhogy jó alaposan körbe kell nézniük, még a ráhajlott fűszálakat is arrébb sepri, hátha alá rejtették. Minden szegleténél kutat valaki.
Mivel az egész stéget ellepik csapattársaival, hamar megvan a keresett utasítás és gyors olvasásba kezdenek.
- Hm... - Egy mosoly fut végig arcán, kiveszi a számára fenntartott papírfecnit, egy pennát hozzá és alkotni kezd.

2.csapat

Eddig nem vettem még részt kincskeresésen, és most teljesen be vagyok zsongva. A stégnél sem jártam még az elmúlt két évben, úgyhogy ez jó lehetőség arra is, hogy az eddig hanyagolt helyszíneket felkutassam. Mire odaérünk, már fel-felbukkan egy-egy keresgélő alak. Én is csatlakozom hozzájuk. Nagyon szeretek keresgélni, és találni! Ha kártyában, vagy varázslósakkban vesztettem azt mindig könnyebben emésztettem meg, mint mikor bújócskázás közben nem találtam meg valakit.
Egyik csapatársam: Tami már megtalálta a stég korlátjánál a papírunkat. A feladat pedig pusztán annyi, hogy három mondatot kell írnunk a tavaszi rovarírtásról... Vagy ilyesmi... Ha jól értelmeztem. Első olvasásra ritkán értek meg utasításokat. Tami felír három mondatot, amit mi nem láthatunk. Utána én következem, mert a többiek még úgy tűnik nem vették észre, hogy megtaláltuk az eldugott "kincset". A feladat leírásában még valami olyasmi is szerepelt, hogy majd a csapatkapitány összeolvassa, azt a fejenként három-három mondatot ami a lapra kerül.
Tekintve, hogy nem én kezdem a fogalmazást, hanem csapattársam, úgy írom meg a három mondatot, hogy az akár a folytatása is lehessen az előzőnek. Lássuk csak... Lássuk csak! Ez így jó lesz.  Próbáltam kreatívra venni a figurát... Otthon mugli rovar riasztókat használunk, holott azok sokkal kevésbé hasznosak a varázslatoknál... A többiek is megérkeznek. Tovább adom a papírt, és körbe nézek vajon a többi csapat hogy áll. Komor idő van nem nagyon látok senkit és semmit.

A legügyesebb, 2. csapat:)

*Ha mai nyelven fogalmaznánk meg, akkor Isobel jót érzett, egész nap ilyen hangulatban volt. Ugrált, dalolászott, sminkelt, öltözködött, mosolygott, ölelgetett mindenkit és titokban ivott. Azt senki sem látta - reményei szerint -, hogy minden szünetben odaigyekezett és "egy-két" kortyot ivott kedvenc italából. Nem önmagától volt ilyen, ó, dehogy is! Ha nem fogyasztott volna alkoholt zombiként járta volna a kastélyt, mert a kis agyacskájában Nick és Yarista kapta volna a főszerepet, ám így... Csodálatosan érezte magát. Isobel a szesz hatására sok hülyeséget hablatyol és idióta dolgokat visz véghez. A konyhában lévő manócskáknak bőven jutott a lány puszijából, az összes fejére nyomott egy cuppanóst, aztán a képekkel beszélgetett az időjárásról, meg a nyulakról. Az összes kis Rellonosnak vitt egy halom sütit, szétosztotta köztük, aztán találkozott McKenzie-vel és... Hoppá, arra nem is emlékszik miről beszélgettek, a kis fejecskéjében egyesegyedül csak az maradt meg neki, hogy milyen gyönyörűségesen öltözött fel. Eztán tért vissza szobájába és aludt egyet. A kis szundi egészen eddig a pillanatig - 8 óráig - tartott. Kedve kicsit lankadt, de tojt az egészre, szaladt az elhagyatott mosdó irányába, - ám előtte még a nagyteremben megvacsizott - ahol még várta egy egész üveg pia. Nem keveset húzott le belőle, de azért maradt az üveg alján. Újra vigyor terült szét az arcán és szökdécselve tért vissza a hálójába. Dúdolva öltözött át megint, kitalálta, hogy visszaidézi azokat a szép pillanatokat, amikor balettozni tanult. Felöltötte a kis tütüjét, egy kardigánt vett még fel, aztán jött a balettcipője. Ki akart menni a szabadba, ott legalább szabadnak érzi magát, mint egy madár. Kis varázslat segítségével haja immáron kontyként tündökölt, aztán jött a smink, egy csöppet túlzásokba esett, de ezt Ő már nem látta, újfent ugrándozva haladt végig a folyosókon. Néha-néha jó hangosan köszönt a diákoknak és festményeknek egyaránt. Hamar kiért a friss levegőre.*
 - Csúúúúúúúúúú, telihooooooooooooold! - *rikkantotta, aztán ugatott egyet, mint ahogyan a kutyák szokták a Holdat. Hideg őszi est volt, de ezzel nem törődött a lány, nem is érezte. Az alkohol egész testét átjárta, azt hitte az melegen tartja, akár egy paplan. Most futásnak eredt. Meg sem állt a Kis tavacskáig, pedig útközben néhány fiú utána füttyentett, mert máskor megállt volna. Érdekes módon most még a Pub sem vonzotta be, holott legtöbbször nem tud annak ellenállni, tudja mennyi helyes pasi jár oda, könnyen lehet egy éjszakás partnerekre akadni.
Lábai gyorsan elvezetik a tavacskához. Megáll tényleg csak egy röpke pillanatra, kifújja magát, majd...*
 - Egy... Két... - *és sprintelni kezd, majd bumm, beleugrik a vízbe. Ruhája húzza a mélybe, ám Ő ellenáll, felúszik a felszínre és lubickolni kezd.*
 - Úgy ringat a vííííííííííííííz, úgy ringat a vííííííííííííz... - *dúdolgatja.*

Naomi

Ax drágaság