Egyszer azt mesélte a nagyapám, hogy amikor apám kicsi volt, még attól is megijedt, ha valaki egy kicsivel közelebb vett a füléhez levegőt, mint arra ő számított... na jó, lehet, hogy nem ezt mesélte, de legalább valami ilyen frenetikus marhaságot. Úgy értem... Kinek jutna eszébe valaki fülébe lélegezni, csak úgy, hogy megijessze vagy... csak úgy? Mindegy is. Meg azt is mesélte, hogy egyszer felolvasott neki egy mesét - na nem mintha diszkriminálni akarnék egy nemzetet is, de...tuti, hogy német mese volt! elég csak a Grimmekre gondolni. -, amiben egy kiskölyök elveszett a temetőben éjszaka, aztán már csak a lábujjait találták meg. Apám nappal sem mert ez után a temetőbe menni.
Na nem mintha hatással lett volna rám, dehogy, a világért sem állítanék ilyet, meg amúgy is, én egyáltalán nem is vagyok se félős, se ijedős, vécére is egyedül járok ki - igen, még éjszaka is! - , ami azért... Na, mindenki érti, hogy mire gondolok. Mindenki fél valamitől, mindenki tart a sötéttől. Az emberek ilyenek, még akkor is, ha nem ismerik be.
Szóval...félreértés ne essék, én nem félek a temetőktől, de azért egy kicsit tartok tőle, hogy elhagyott lábujjakra akadok. És minekutána találtam egy halántékán lyukas koponyát, kezdem azt érezni, hogy egyre nagyobb a rációja annak, hogy mégis meg fog történni, amit nem szeretnék.
És én esküszöm arra is, hogy el akarok innen menekülni. Mielőtt bármi baleset érne, mielőtt én leszek a kisfiú a meséből, csak nekem... Nem, inkább bele sem merek gondolni, hogy mi történne, ha...
Á. Vagyis több Á, nagyobb, hangosabb, olyan falakat rengető, olyan ablaktörő, amiből tudjuk, hogy valami baj van. De persze csak a fejemben, annál azért sokkal visszafogottabb vagyok, minthogy rémületemben elkezdjek hangosan pánikba esni.
Csak nyelek egyet, próbálom azt a fullasztó gombócot leküzdeni a torkomban, és egészen biztos, hogy ha lenne velem szemben egy tükör, akkor a 'szenvedő kutya' arcot látnám viszont. Még inkább a földbe gyökerezik a lábam, és gondolok arra, hogy támadok, gondolok arra is, hogy elmenekülök, de mindenekelőtt oldalra fordítom a fejem, és megnézem, hogy ez a minden valószínűség szerint zombi szörnyeteg - lehet, hogy túl sok horrort néztem? -, akinek oszlik a teste, egy-két testrésze..
Na állj! Ez nem történhet meg, ez megint csak a túláradó fantáziám szüleménye. Mély levegőt veszek, oldalra fordítom fejem és...
- Gondolhattam volna. Te minden vagy, csak oszló hulla nem - közlöm, mintha a világ legtudhatóbb dolga lenne, hogy az én fejemben mik játszódtak le eddig.
- Nem gondolod, hogy túl késő van kisfiúk ijesztgetéséhez? - kérdezem szemöldököm felvonva, kezemet keresztbe fonva mellkasom előtt. Igen, a koponya még mindig ott csüng ujjaimon.

nina.

Amikor valaki először meglát engem, akkor általánosságban véve az első gondolat, ami mindenki fejében megfogalmazódik, az nem más, minthogy egy hatalmas nagy lúzer lehetek. Aztán a második gondolatra ez nemhogy elmúlna, még inkább fokozódik, főleg akkor, amikor nem mondok semmit, csak nézek ki a fejemből bambán, amikor odamegyek az emberekhez kérdezgetni, hogy hol vagyok, amikor... nem, inkább nem sorolom, mert teljesen felesleges, nem célom magamat teljesen lejáratni még a saját fejemben sem, magam előtt sem. De azért a harmadik lépcsőfok... na, az a legrosszabb, amikor valaki elér a harmadik lépcsőfokra, harmadik szintre, esetleg nevezhetjük még legalább harminc módon, de a lényeg ugyan az; azt gondolja, hogy bármit megtehet velem, nekem bármit lehet mondani, én bármit magamra kapok, arról nem is beszélve, hogy az emberek valamiért- fogalmam sincs miért, ilyenkor imádják rajtam köszörülni a nyelvüket.
Aztán a legtöbben megdöbbennek, hogy a terveik nem egészen úgy alakultak, ahogyan ők azt gondolták, mert se a göndör hajam, se az álmos tekintetem, se a csámpás fogaim, de főképpen nem az agyam az, ami ezt a fejemen, a fejemben be tudja fogadni.
És akkor valami kattan, valami olyan, amit az első pillantásnál az sem gondolna, aki a legnagyobb jóindulattal áll felém, akinek semmi rossz még csak meg sem fogalmazódik a fejében. Na persze nem tudom, hogy ez jó-e, az is lehet, hogy ez egy totál rossz dolog, mintha mondjuk haragomban vérfarkassá válnék, vagy ilyesmi, de... de semmi ilyesmi. Csak ilyenkor, amikor valaki  - persze tudom, hogy merő szeretetből - rajtam próbálja meg kiélni kicsinyes és gyermeteg dolgait, akkor én meg rajta élem ki a magamét, amit amúgy a gyógyszerek a rendes, csöndes hétköznapokban el tudnak fojtani.
Ujjam kicsusszan a koponyán található lyukból, azt is mondhatnám, hogy a csont gurul le szépen az ujjaim hegyéről, szinte teljesen mindegy; egy meglepően hangos puffanással földet ér. Egyik karom leeresztem magam mellé, a másikkal zavartan a hajamba túrok, majd a lányra pillantok, mert eddig a cipőm orrát fixíroztam.
- Igazad van, tényleg túlbecsültelek. Pár év még tényleg kell, hogy arra a szellemi szintre érj, ahol ők vannak. - Vállam megrántom, közelebb lépek hozzá pár lépéssel.
- Egyébként pedig nem ezek - mutatok körbe - a leginkább horrorba illő elemek ezen a helyen. Valójában te tehetsz róla, hogy egy ócska, zs kategóriás filmben érzem magam, mert semmiben nem különbözöl a legátlagosabb első áldozat típustól. Tudod, rövid nadrág, rövid ész... vagy valami ilyesmi. - megvonom vállam, még egy kicsit közelítek felé.
- Egyébként elég silány és értelmetlen lehet az életed, hogy ennyire megpróbálsz kompenzálni minden módon, de ha rám hallgatsz akkor inkább elmész egy dokihoz, az majd ír fel valami tablettát, amitől normális leszel - mondom még utoljára, amikor lány mellé érek, aztán tovább is sétálok mellőle, lehetőleg el innen. Utálom, amikor ilyen vagyok. Nagyon, nagyon utálom.