Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

A drámai búcsúmonológot kissé szemöldökösszevonva hallgatom. Sápadt ábrázatom így is marad, míg a fiú el nem tűnik szemem elől. Ekkor körbetekintek a folyosón, ám nem sok időm marad nézelődni, hiszen hamar megtörténik a baj. Fejem rögvest az apró bejárat irányába kapom, és ahogy tisztán hallom, miként kezd a srác lefelé bucskázni, kelletlenül sóhajtok egyet és azonnal behúzódom a falajtón a titkos térbe. Nem túl egyszerű ez a művelet az én nyurga alkatommal, ám gyorsaságom bőven egyenlíti az így elvesztegetett időt.
Ahogy Mat bevágja fejét, és gördülése végül megreked a lejárat közepén, rögvest megállok az első fokon. Vér. Nyomban orromba férkőzik kiserkent vérének illata. Remek. Már megint. Állandóan vérző kölykökbe ütközöm. Veszek pár mély levegőt, lehiggasztva magam, és lesétálok az eszméletét vesztett diákhoz. Leguggolok mellé és ellenőrzöm az életjeleit. Vékony, rejtélyes hangok ide vagy oda, azt hiszem, hamar véget ér a kalandunk így. Mehetünk mindjárt a gyengélkedőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Miközben az én szeleburdi kis ex-beszerzőm csak magyaráz nagy hévvel, magának teljesen ellentmondva, addig én áthatóan fürkészem őt. Újra és újra végigmérem. Szemeimben nyoma sincs haragnak, sértettségnek vagy neheztelésnek. Pedig -valljuk be- bőven lenne rá okom. Akár azért, hogy csak úgy ott hagyott engem pár hónapja, akár azért, hogy azóta csak akkor látom, ha bajban van és támogatásra szorul. Igaz, nem kérte ő ezt tőlem, teljesen önszántamból sietek mindig hozzá. Azonban a fogadtatás gyakran hagy kívánni valót maga után. Akár csak ha a mostani viszonyokat nézzük. Hogy akkor ennek ellenére miért szemlélem őt ilyen barátságos, jóleső nyugalommal, csaknem szerelmesnek tetszőn? Mert kedvelem. Mert kedvelem úgy, ahogy van. Ilyen őrülten, ilyen helyesen, ilyen kiszámíthatatlanul. Talán pontosan ezek miatt tetszik nekem annyira.
Társalgunk még kicsit a kutyájáról a jóval fontosabb ügyek helyett, aztán csakhamar búcsúzunk egymástól. Jobban mondva Kíra bejelenti, hogy fázik és meleg helyre akar menni, aztán ezzel a lendülettel már hoppanál is. Azt hiszem, a négylábú társaságát is valahogy így hagyhatta el. Sóhajtok csak egyet, a lány hűlt helyét nézve, majd hazatérek Bogolyfalvára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Egyedül az üzletben éjjel. Az elmúlt hetekben hozzászoktam ehhez. Ennek előtte Kinseyvel folytattuk itt közös bütyköléseinket ilyenkor, csak hát közbejött ez a madagaszkári nyaralás. Ilosvai úr és Szilvia főleg csak nap közben tartózkodik a boltban. Ritkán találkozunk. Az újdonsült gyakornokunk, Alex szintén a trópusokon süttette a hasát. A napokban visszatértek ugyan a tengerpart mellől, ám a ritmust nem sikerült még felvenniük. Ez az egyedüllétem oka. De nem bánom. Szeretem.
Kaptunk néhány új mágikus rádiót. Kiváló a vételük, a világ összes varázsadóját képesek fogni. Nagy a kísértés, hogy szétszedjem az egyiket és megnézzem belül. Azonban tudom, mit fogok találni benne: semmi olyat, amit technikus szemmel értelmezhetnék. Hiszen varázslat hajtja. Az alkatrészei megbűvöltek. Látszatra nem képesek arra, amire ténylegesen igen. Erejük a mágiában áll, amivel én önmagamban nem rendelkezem. Varázslény vagyok, de nem varázstudó.
Elég az hozzá, éppen tekergetem a készüléket, keresgetve az adások között, amikor odakintről egy dübörgő szívverésre és kellemes illatra leszek figyelmes. A pult mögött állok, lehajolva, előttem a rádió. Fekete tincseim aláhullva arcom mellett, némileg el is fedve azt. Vonásaim egy része akkor válik láthatóvá csupán, amikor kék szemeimmel lassan a bejárat felé tekintek. Egy fiatal férfi áll ott. Szinte a negatívom. Neki fehér inge világít, a sötétbe veszejtve ábrázatát, nekem pedig sápadt bőröm fénylik szinte és alkot kontrasztot fekete ruházatommal. Lassan felegyenesedem az asztalról és az ajtón lévő kiírás felé pillantok, amely arra buzdítja az őt elolvasót, hogy bármikor, ha lát valakit a boltban, nyugodtan fáradjon be, ha szeretne.
Elengedem közben a szerkezetet, amelyből éppen klasszikus zene, egy versenymű szól csöndesen. Hosszú kezeimet magam mellé lógatom. Nyurga alakom a vevőpult mögött magasodik. Fekete ingem lazán gombolt nyakánál koponyát formázó medálom most éppen középre simul mellkasomon. Fejem finoman oldalra biccentem. Így figyelem a jövevényt, nyugodt várakozással.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Sajnálom, hogy nincsen rajtam napszemüvegem. Máskor abban járom az utcákat, azt viselve létezem az éjszakában. Pontosan azért, ami most ezzel a fiatalemberrel történik. A legtöbbekre nincs olyan nagy hatással, legalábbis nem igazán veszik észre. Csak valami különös érzés keríti őket hatalmába. Másokat azonban letaglóz. Akad, akit megvisel vagy megilletődik tőle. Ez a valami nem más, mint bizarr személyem, vámpíri mivoltom és maga a korom. Ezek összessége ül a térre, hatja át a környékem és -legfőképpen- tükröződik kék tekintetemben. Ez az, ami elől a férfiú elfordítja pillantását, és ez az, ami engem arra sarkall, hogy napszemüveget hordjak. Az, hogy nem akarom megviselni őket. Meg persze tagadhatatlanul jól is áll.
- Nekem mindkettő. - állapítom meg rekedtes, békés hangomon.
- Nekem minden. - pontosítok bólintva, és szintén, ezt mintha mondhattam volna csak saját magamnak. Nem kellett volna fennhangon szólnom. Külső szemlélőnek több, mint furcsa lehet ez a társalgás. Feltételeznék, hogy ismerjük egymást, és egy félbe hagyott beszélgetést folytatunk. Gyakorlatilag ez természetesen nincs így, ám elméletben nem áll messze a valóságtól.
- Hát önnek? - emelem meg sötét szemöldökömet és visszafogottan figyelem az üzletünkbe betért, érdekes alakot. Inkább visszatérek kicsit a rádióval való babráláshoz, hogy kevésbé hozzam zavarba. Azért, hogy ne feltétlen kelljen őt néznem. Nem mintha ne akarnám, csak látom rajta, ez feszültté teszi. Állítgatom a készüléket, a hangját pedig még lejjebb veszem.
Újdonsült társaságomról természetesen már most sok mindent leszűrtem. Túl rég létezem már az emberek között ahhoz, hogy ne lássam át őket viszonylag könnyedén. Az ösztön persze mindennél előbb elemez, így az elsők közt egy részt azt állapítom meg róla, hogy pazar a vére, más részről azt, hogy valószínűleg akadályba ütköznék, ha akár csak egy cseppet magamhoz akarnék venni belőle. Nem mintha kezdeményeznék ilyesmit. Meg szoktam várni, míg felajánlják. Ő azonban -nagy bánatomra- minden bizonnyal nem fogja. Legalábbis kockázatos lenne. Úgyhogy az ilyen vágyképeket rögtön elrejtem saját magam elől. Mestere vagyok már ennek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Valahogy gondoltam. Éreztem a férfiún, már amikor belépett, hogy ugyanúgy, ahogy az éjszaka a számára minden és semmi, úgy különben ő maga is ez a kettő együtt. Akárcsak jómagam, ha már itt tartunk. Ám koránt sem olyan sok ember vagy egyéb lény sajátja ez. Szóval már a puszta jelenlétünkkel valamiféle elit klubot alkotunk.
- Miben segíthetek? - teszi fel az egér, vagyis jómagam a figyelmes kérdést, és ismét rátekintek a rádióról, egyúttal felhagyva a babrálásával, felegyenesedve. Most sem nézem olyan lélekbehatóan, mint alapvetően tenném. Igyekszem inkább vonásait fürkészni, semmint egy az egyben a szemébe nézni, hiszen ódzkodom tőle, hogy ráhelyezzem halhatatlanságom súlyát.
Visszatérve az egérhez: akkor már mondjuk stílszerűen és egyben humortalan humorosan, hogy bőregér. Noha természetesen nem tudok denevérré változni. Ez is ugyanolyan tévhit, mint még sok más. Szóval legyen inkább magát egérnek álcázó kígyó, a szelíd, visszafogott fajtából. Még a rejtett fogak is stimmelnek.
- Vagy csak... szemlélődni jött? - kérdezem, susogva baritonomon. Direkt nem egyértelműen a ketyeretárlatra utaltam szavaimmal. Hiszen pontosan látom rajta, a vitrinek tartalmánál sokkal inkább érdekli az, ami a pult mögött található a maga szűk százkilencven centiméteres, hosszú hajú, lidércbőrű valójában. Nem mintha engem ne foglalkoztatna jobban boltba betért társaságom az itteni tárgyaknál. Pedig odavagyok ezekért a szerkezetekért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Honnan ered az érdeklődés? Honnan a vonzalom? Mind belénk vannak kódolva, vagy az idők során ivódtak a elménkbe, érzékeinkbe? Nyilván mindegyik és talán semelyik. Egy része biológia, egy része kémia, egy része fizika, egy része pszichológia, egy része filozófia, egy része teológia... felsorolhatnánk minden tudományágat, kutatva mindazt, amit nap mint nap tapasztalunk. Mindazt, amit nem tudunk igazán megérteni, mégis cselekedjük. Nem töprengünk működésén, nem keressük okát. Általában és adott pillanatban nem. A legtöbbünk nem. Részemről viszont igen. Ám ezeknek a mély elgondolkozásoknak, kutatásoknak a folyományaként valamit végleg megtanultam: elfogadni. Elfogadni azt, hogy ez van. Létezik. Akkor is, ha még nem jöttünk rá, pontosan miként létezhet. Ettől még tennünk kell a dolgunk. Ki kell elégítenünk a vágyainkat, legyenek azok bármilyen természetűek. Vagy ha kielégíteni nem tudjuk, ha nem áll módunkban, mert nem lehetséges vagy mert ütközik az elhatározásunkkal, elveinkkel, akkor uralnunk kell. Én főleg ezt teszem. Jelen pillanatban is. Minden pillanatban.
A fiú közel lép. Csak a pult választ el minket. Fehér ujjam végei lazán pihennek ott a szélén. Régi tekintetemet ilyen közelségben már furcsa volna arcán tartanom, úgyhogy a szemébe nézek. Úgy igazán most először. Fejemet finoman oldalra biccentem, ahogy az érdeklődő vadállatok. Végülis pontosan az vagyok.
- Megtalálta? - kérdezem csöndesen, lényegre törően. Láthatja rajtam, nem fogom zokon venni, bárhogyan felel, de valahogy sejtem, miképpen fog. Legalábbis, ami a tartalmát illeti. Szótlan figyelemmel várom, vajon csak esti társaságra lelt bennem ezen a kései órán, vagy egyenesen társra a csöndes este magányához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Beugrottam a szerkesztőségbe. Ez a hivatalos álláspont. Mint mindig. De persze már jól tudja szinte mindenki, aki ismer, hogy már bőven nem ezért keresem csak fel a kastélyt. Talán soha sem csak ezért tettem. Így viszont mindig akad ürügy. Már ha bárki akadékoskodna. A tanárok többsége és  az igazgató sem nehezményezi a jelenlétem. Igazából kifejezetten kellemesnek találják. Természetesen jócskán vannak olyanok is, akiknek azért némileg szúrja a szemét. Ám ágálni ők sem ágálnak. Akik fennakadhatnak rajta, azok főleg a szülők, vagy éppen kívülállók, akik megneszelik. Ezért pompás, hogy ilyenkor most már csak elég meglobogtatni az Edictum egyik számát, és még ha a lelkük nem is lesz nyugodtabb, onnantól igazából csak magukban moroghatnak. Hiszen láthatják, milyen barátságos vámpír vagyok, ráadásul hasznos tagja a helyi közösségnek.
Mint azonban azt már mondtam, ez immáron jórészt alibi. Ahhoz, hogy vezethessem az újságot, bőven nem kéne ennyit a tanoda folyosóin lézengenem. Simán lerendezzük a cikkírókkal, lektorokkal a jó részét bagolyban, vagy egyéb üzengetésekben. Azonban a rend kedvéért természetesen mindig benézek ilyenkor a szerkesztőségi szobába, hogy pár perc múlva már induljak is tovább az iskolában. Ez most sincsen másképp. Amint pedig zárul mögöttem az ajtó és körbetekintek a -nevének ellenére most éppen egészen eseménymentes- Fejetlenség Folyosóján, máris abba az irányba veszem könnyed, bakancsos lépteimet, amerre azt az illetőt sejtem, akit most látogatni jöttem.
Hamar rátalálok. Ott üldögél a párkányon egy másik épületrészben. Körbepillantok a festményalakokon, néhánnyal üdvözöljük egymást és már oda is érek a lányhoz. Megállok mellette és csak némán végigpillantok rajta. Biccentek egyet üdvözlésül. Kezem eddig magam mellet lógattam, most felemelem, hogy megmutassam a navinésnek, amit hoztam: egy antik sakk-készlet. Így összecsukva maga a tábla a doboz. Benne rejlenek a figurák. Sötét szemöldökömet megemelve érdeklődöm meg a lánytól, volna-e kedve velem egy partyhoz. Vagy többhöz. Vagy hogy egyáltalán tud-e sakkozni. Mondjuk az se gond, ha nem. Most majd megtanul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A dobozt a kinyitom, a párkányra öntöm belőle a bábukat, majd kitárva megfordítom és elhelyezem a táblánkat, aztán pakolom fel a figurákat. Szóval a lány lesz a fehérrel. Úgy hiszen, ez ellen aztán nem lesz kifogásom. Éppen csak rápillantok, aztán pakolászom tovább. Elég szélesek a párkányok itt a kastélyban, így még mi is fel tudunk huppanni a kész tábla mellé.
Mindössze fejem intésével és egy tekintettel jelzem, a diáké a kezdés joga. Addig én még kényelmesebben elhelyezkedem. A mágustanoncokat láblógázva szoktam látni itt az ablakokban ülni, az enyém viszont egész, bakancsos talpammal a márványlapokon támaszt, hisze bőségesen leér. Sápadt kezeimet ölemben tartom összekulcsolva, és belógó hajam alól figyelem, mit lép Anna.
Kinseyvel az otthoni sakktáblámon szoktunk játszani, ami igazából maga az konyhaasztal lapja. Lecseréltem rá, hiszen én úgysem ott költöm el étkezéseimet. Nincsen szükségem rá. Így sokkal több hasznát veszem. Göndör hajú barátommal azonban általában nem ülünk így le egymással szemben megmérkőzni, hanem hosszú, napokig tartó játszmáink vannak. Én lépek egyet este, ő meg betér nappal a házamba és ő is lép egyet. Kiváló és igen szoros küzdelmek a mieink.
Kíváncsi vagyok, a lány hogy játszik. Ez alatt nem azt értem, hogy vajon megver-e engem (minden szerénytelenség nélkül és koránt sem a navinést minősítve mondhatom: ennek nincs sok esélye), vagy hogy mennyire kerül a győzelem közelébe. Sokkal inkább a stílusa, a döntései foglalkoztatnak. Rengeteg mindent elmond egy emberről, hogyan játszik. Ebbe az is beletartozik, hogyan viseli a vereséget, vagy éppen a győzelmet.
Fő célom ezzel a sakk partival azonban esetünkben most nem feltétlenül a szokásos tanulmányozás. Csak egyszerűen az, hogy itt legyek Annával. A múltkor pontosan éreztem és láttam rajta azt, amit most is látok és érzek: történt vele valami és szüksége van maga mellett valakire. Valakire, aki csak úgy ott van vele. De kérni ezt nem fogja senkitől. Amúgy is meglátogattam volna, összeakadtam volna vele. Csak ez most jelen helyzetben, jelen állapotában még fontosabb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

- Ez elképzelhető. - értek egyet a válasznak szánt felvetéssel, és figyelem, amint társaságom immáron elfordítja rólam tekintetét, egy sóhaj közepette. Bizalmatlan velem. Ingatag talajon jár. Ez jó. Ez nagyon jó. Nem igazán rajongok érte, ha valaki egyből mindenét rám bízza. Vagy különben akárkire. Mármint nem is maga ez a cselekedet zavar, hanem az, amiért teszik. Azért szokták tenni, mert úgy döntenek, belém fektetik a bizalmukat. Úgy döntenek, hisznek nekem. Végülis mi baj lehet belőle, ha megsimogatunk egy sárkányt, ha kést adunk egy büntetését letöltött gyilkos kezébe, vagy ha nem félünk egy halhatatlan vérszívótól? Csak az életünket veszíthetjük. Amióta itt lakom, úgy veszem észre, az ittenieknek -főleg a bagolyköveseknek- nem túl drága az életük. Legalábbis nem vigyáznak rá igazán. Elvileg bátrak és közvetlenek, gyakorlatilag inkább merészek és naivak. Ám az előttem álló férfiú nem. Ő óvatos. Nagyon helyes. Az pedig mindegy, hogy azért teszi-e, mert már megtapasztalta, milyen ha nem óvatos, vagy egyébként is tenné.
- A képessége nem mágikus eredetű. - közlöm némi csönd után, teljesen szimplán, fürkésző tekintetemet finoman összeszűkítve. Ám kijelentésem sokkal inkább egyfajta kérdés, felütés, semmint egyszerű megállapítás. Ahogy a fiú rám néz, visszatükröződni látom magam. Ez nem azért nagy kunszt, mert egyébként ne látszanék a tükörben, hiszen látszom. Ez azért nagy dolog, mert ha valakinek a szemébe nézek -lett légyen az halandó vagy halhatatlan-, az esetek túlnyomó többségében őt magát látom, méghozzá olyan mélyen és átfogóan, ahogy ő magát soha nem fogja. Ugyanígy látom bár különleges vendégem személyét, közben én is ott derengek a lélektükrökben. Mintha nem sokkal kevésbé érezné és értené a lényegemet, mint amennyire én az övét. Ám nem hatja ezt a képességet át semmilyen bűvölet. Csak van. Csak úgy létezik, a maga nyers valójában. Nem varázslat. Ez egy adottság. De mi ez tulajdonképpen?
Belepillanthatnék az elméjébe és hamar előkutatnám, ami érdekel. Azonban engem nem ebből a fából faragtak. Rühellem megbabonázni az embereket. Nem akarom őket megfosztani a szabad akarattól. Csak végső esetben folyamodom ilyesmihez. Ezt szerintem már a fiú is látja. Nem kenyerem a halandókat igámba vonni. Tudom, ez nem épp a fajtám sajátja, dehát nem csak ebben különbözök a többiektől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Játsszuk azt, hogy játszunk! Szerintem menni fog. Már jön is a várva várt első lépés. Miután ezzel megvagyunk, figyelem a táblát egy kicsit, aztán indulok én is az egyik szélső parasztommal. A lépéseim után hol ott hagyom nyugodt, töprengő tekintetem a mezőn, hol felpillantok kicsit játékostársamra.
Mint máskor, most sem nagyon izgatom magam azon, miket fognak pletykálni ezekről a mi találkáinkról a festmények. Vagy bárki. Egészen lényegtelen, mit teszek, úgyis keringeni fognak mindenféle szóbeszédek. Ha ki sem dugnám az orromat a házamból -amire ugyebár volt már példa-, akkor is, aki szeretne, kerekít valami szép történetet rólam meg a szegény, védtelen diákokról, akiket így vagy úgy megrontok. Főleg mindenhogy. Jelen esetben sötét lelkem sötét sakkfiguráival.
Lehet, hogy kedves volna tőlem, ha hagynám nyerni néha az ellenfeleimet, azonban úgy gondolom, az nem helyénvaló. Nem amiatt, mert ezzel megaláznám őket. Bár kétségtelenül, van egy ilyen rossz mellékíze is. Ám sokkal inkább amiatt, mert komolyan nem hiszem, hogy a játék lényege a győzelem lenne. A játék lényege maga a játék. Ezek a gondolkodással, tervezgetéssel, logikázással töltött, meghitt percek.
Eltelik már szűk fél óra, mire körvonalazódni kezd, hová tart a párbajunk, amit ezen a kopott, régi táblán vívunk. Igazán jól fest a két, egymásnak feszülő sereg. A pálya körül, a párkányon már ott pihennek kiütött társaik. Több köztük a világos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Kora hajnalban értem haza az ispotályból. Már a sokadik heti gyógyítói gyakorlatomat töltöm ott. Immáron nem csak megfigyelek, vagy Lorelainak segédkezem, hanem önállóan kiveszem a részem a kapott esetekből. A kedves páciensek persze még mindig furcsállva állnak hozzám eleinte. Ez szerintem mindig is így lesz. Aztán, ahogy látják, hogy nem hogy nem harapok, de elég pontosan megállapítom nyavalyáikat és még a kezelésben is nagy szerepet töltök be, máris más szemmel néznek rám. Nekem pedig ez bőven elég.
Egy újabb sikeres éjszakai műszakot tudok tehát magam mögött és már éppen köntösben lófrálok a házamban, amikor felfigyelek valamire. Éppen a kórházi ruhámat hajtogatom a halószobámban, ám megállok a mozdulatban és elnézek a folyosó felé. Mintha... nem, az nem lehet... vagy mégis? Félrerakom a világos zöldes árnyalatú, puha anyagú nadrágot és elindulok, le az emeletről. Mintha... Kírát hallanám. Ahogy pedig összpontosítok rá, nem egyszerűen hallom, de érzem a közelségét. Itt van. Ő az. Megállok a lépcső aljában. Eszembe jut valami...
Hamarosan nyílik a házam ajtaja. Mezítláb, egy szál köntösömben lépek ki a verandámra. Kellemes, hajnali félhomály uralkodik az erdőn. A napnak még bőven van ideje felkelni. Mélyen szívom be a levegőt, ezzel együtt a lány édes, ismerős illatát. A lányét, aki ott üldögél a házam előtt a fűben és csöndesen dalol. Finoman, ám annál áthatóbban  mosolyodom el. Benyúlok zsebembe és előveszek egy kis tégelyt. Lecsavarom a tetejét és a számhoz emelem. A különleges, szappanos folyadék ott feszül a kis karikában, amibe csücsörítve fújok bele. Óvatosan, lassan. A buborék elválik a körtől és szépen Kíra felé száll. Ismét megmártom a fújót, miközben figyelem a lányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Sokan úgy érzik, ha velem beszélnek, önmagukkal beszélnek. Vagy csak az erdő csendjébe suttogják bele titkaikat. Hiszen amennyire hátborzongató vagyok nekik, egyben olyannyira természetes. Régóta vagyok már itt. A részévé váltam a létezésnek. Nem csoda hát, hogy a férfiú nyelve is megered, noha látszik rajta, hogy ez nem jellemző rá, és most is meglepi vele még saját magát is. Megértő türelemmel figyelem feszengését, és ugyanígy azt is, ahogy némileg felengedni látszik. Ám ez tényleg csak a látszat. Nem könnyedség, közvetlenség az, ami kiárad belőle. Inkább egy gondterhes sóhaj, ami keserű bár és kemény, mégis jól esik hagynia a felszínre kerülni. A tartalma pedig igen érdekes és egyben koránt sem váratlan a számomra. Már amint belépett, felfigyeltem az autisztikus, aspergeres jegyekre.
Bőven van különbség azok között a mentális állapotok között, amiket felsorol. Ránézésre persze kevésbé. Hozzá nemértő szemek gyakran keverik. Ez természetesen öreg hiba. Ami ebben a képletben viszont felettébb különleges, az az empátia, amit említ. Igen. Ez az. Erre gondoltam, mikor a képességre kérdeztem. Ilyennel még nem találkoztam. Csak hallottam róla. Végigpillantok rajta kicsit. Tekintetemben nyoma sincs idegenkedésnek. Ami benne ül, az visszafogott, barátságos érdeklődés.
- Nehéz lehet. - véleményezem az elém tárt sajátosságát, amely megmagyarázza, miért ilyen visszahúzódó. Ő nem attól tart, mint én, hogy milyen hatással leszek másokra, hanem pont attól, ők milyen hatással lesznek rá. Alapvetően sem könnyű elviselnie az embereknek a többi ember gondolatait, nyűgjeit. Erre itt van valaki, akinek még csak valódi lehetősége sincs ezt kizárni. Hiszen egyből megérzi, egyből átlátja. Míg mások egy csukott könyvnek csak a borítóját szemlélhetik, addig ő egyből olvasni kényszerül és már tudja is a tartalmát. Mit tudja? Hirtelen már ő maga a kötet a maga minden belsőségével.
Az én könyvem borítója sötét. Régi kiadás, mégsem kopott. Oldalain számtalan történet sorakozik bár, a leírás tiszta és egyszerű. Mély és nyugodt. Békésen letargikus. Még a számtalan iszonyat és borzalom is, amely lapjait tarkítja, mind a helyén van és tanulsággal szolgál. Az olvasmány semmit nem tagad, ám semmit nem is bán. Mindent a maga helyén kezel és mindent tökéletesen átlát. Egyensúlyban tartja az ösztönt és a gondolatokat. Melankóliája ebből az önmegtartóztatásból ered, ám nem bánja ezt sem. Hiszen így kell lennie. Így döntött. Nem hagyja eltompulni elméjét, elveszni a lényét. Mindenek fölött hű magához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Győzelmem csöndes. Szinte csak belopózik a táblára, jelzi a létét és már ott sincs. Mintha csak egy színdarab befejezése volna. Eljött, mert el kellett jönnie. Ám nem kíséri vastaps, kárörvendés meg végképp nem. Csak tudomásul veszem és rábólintok, mintegy elfogadva, miként alakult a játék. Szusszanok egyet és párkánytársamra pillantok.
Jó őt derűsnek látni. Mintha kopna a tekintetéből az az enyhe őrület és bizonytalan félelem. Félreértés ne essék, ott van az még bőven, ám már koránt sem olyan markánsan. Töprengtem rajta, kérdezzem-e őt, mi történt vele. Lehetséges-e, hogy akarna beszélni róla, csak nem tudja, kinek és mégis miért tenné? Vagy jobb magában lerendeznie és elég az egyszerű jelenlétem ahhoz, hogy ez gördülékenyebben menjen neki? Úgy döntöttem, kivárok. Ellátogatok hozzá olykor, ahogy eddig is tettem, és kiderül, ez elég-e. Egyelőre úgy néz ki, az lehet. Nem fog persze hirtelen bekövetkezni a jobbulás, és ugyanolyan, mint régen, talán már soha nem lesz a navinés. De az nem is feltétlen kell. A lényeg, hogy kiheverje. Hogy feldolgozza. Hogy rendben legyen. Ehhez pedig jó úton haladunk.
Egyik bakancsos lábfejemet lazán keresztbe vetem a másikon. Ha már egyszer terpeszkedni itt nincs lehetőségem, akkor jó lesz így. Megfogom az egyik félretett bábut és emelem, hogy visszarakjam a pályára, közben pedig felvonom a szemöldököm, némán kérdezve meg így Annát, jöhet-e még egy játszma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Élvezi a helyzetet. Ezzel magam sem vagyok másként. Egy kívülálló számára persze úgy tűnhetne, hogy két alvajáró akadt össze a sötétben és csak méregetik egymást, vajon a másik is alszik-e épp, mint ő. Ilyennek tűnhetünk. Hiszen nem vigyorgunk, nem nevetünk, nem lelkendezünk. Mintha élni se igazán élnénk, legalábbis nem úgy, mint azt elvárnák. Mondjuk engem eleve sokan halottnak tekintenek, amit igazából nehezményezek is.
Számunkra viszont ezek a pillanatok kellemesek. Igazán azok. Nem minden nap nézhet valaki így a másik szemébe. Így, hogy bár elhangzik néhány szó, azok sem feltétlen szükségesek. Csak fokozzák az élményt. Az újabb hasonlatra magam is elmosolyodom, ám én nem az ajkaimmal, hanem tekintetem fényével, sápadt vonásaim formálódásával. Végül ráérősen kilépek a pult mögül, a fiúhoz húzódva és felé nyújtom hosszú, hűs kezem.
- Adam Kensington. - mutatkozik be bársonyos hangon a róka a nyúlnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Látom ám, micsoda elkötelezett visszavágás folyik a táblán. Ez az, amit szeretek. Az átlagtól eltérő célokat. Hogy amikor az ember felméri az esélyeket -ami már önmagában nagy dolog, ha valóban átlátja-, akkor valami olyat tűz ki maga elé, ami szintén kihívás, ám talán elérhetőbb. A nekiveselkedést pedig siker koronázza, és mindenki jól jár. A lány is, hiszen megbosszulta az őt és figuráit ért sérelmeket, és én is, hiszen nekem az a bábú most nem annyira volt fontos, bármennyire is rosszul érinti ez a sötét bástyát. Engesztelésül a leütését követően közvetlenül az ablaküveg mellé csúsztatom, hogy legalább nézelődhessen. Úgy látszik, nem csak a navinés van eltévedve a sakk-készlet elevenségét illetően.
Idő közben nézőnk akad. Az egyik dáma úgy döntött, mégsem hajtja álomra a fejét ilyen korán, szóval figyelni kezd minket. Közben azért olykor megnézi magát a kis kézi tükrében és megigazgatja haját, ruháját. Érzem magunkon az érdeklődő tekintetet, szóval egyik alkalommal, amikor épp a lányon van a lépés sora, felpillantok a freskóra. A hölgy a meglepettségtől mozdulatlanná lesz, és lopva körbenéz, nem figyel-e valamelyik társa. Azonban többi nőszemély egyike sincs már ébren, csak mondják a magukét, fecsegnek álmukban. Hangjaik duruzsolássá, csöndes alapzajjá olvadnak. Felismerve, hogy nincsen közönségünk, a dáma kacér mosollyal integet nekem egyet, ujjait hullámoztatva, szempilláit rebegtetve. Azt hiszem, tetszem neki. Pár hete hasonlóan pajkosan üdvözölt engem. Már akkor is ügyelt rá, nehogy a többi társalkodónő ezt észre vegye. Hiszen akármilyen jóvágású vagyok, mégiscsak egy vámpír, egy sötét alak. Úri hölgyek pedig maximum kedvesen, korrektül üdvözölnek egy ilyen éjlényt, és ha úgy adódik, talán váltanak vele pár szót maximum. Különben viszont inkább csak kihallgatják beszélgetéseit és pletykálnak róla bőségesen. Hiszen van miről. Ez a bizonyos, álmatlan dáma viszont most kirúg a hámból. Figyelem incselkedését és mélyet bólintok neki, aztán ismét játékostársamra pillantok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Hiába azonban ez a csinos, festett dáma, nem neki szentelem a figyelmem. Egy üdvözlés, ennyivel szolgáltam neki udvariasan, hogy aztán ismét visszaadjam magam a diáklány társaságának. Ennek az oka pedig nem az, hogy egy freskóról van szó. Nem. Ha egy hús-vér szép nőcske lenne, akkor sem szentelnék neki most több időt. Nem érek rá. Annával sakkozom.
Még néhány megfontolt lépés, és ismét mattot adok neki. Ahogy ezzel megvagyok, olyan kedves és szinte ártatlan szemekkel nézek rá velem szembe, mintha nem az imént söpörtem volna félre fehér seregét, amit ellenem küldött. Most nem kérdezem meg se némán, se sehogy, akar-e még játszani. Részemről viszont szívesen bocsátkoznék legalább még egy partiba. Szóval, akár ha a lány elkezdi ismét felállítani a figurákat, akár ha megfordítja a táblát és marokra fogva beledobja őket, hogy elpakolja, nekem mind megfelel.
Szegény dáma meg közben felhagyott azzal, hogy magára vonja érdeklődésem és egyszerűen elaludt. Szólni nem szólhatott hozzám, hiszen akkor társai megébredtek volna és rajtakapják ezen a botrányos viselkedésen. Úgyhogy egész eddig szuggerált engem, hogy tekintsek fel rá ismét, és bár éreztem magamon a mázolt tekintetet, nem nagyon törődtem vele. Nem mintha gondom lenne a társaságával, csak jelen helyzetben nem nagyon tudnánk úgyse mit kezdeni egymással. Nem állhat abból az este, hogy ő némán, csábosan mosolyog rám odafentről. Hiszen -mint mondtam- ennél bőven van jobb dolgom. Itt ül velem a párkányon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Na aztán most megkapom a magamét. Rosszul fújok buborékot. Szégyen és gyalázat. Egyben pedig igen furcsa is, hiszen akitől kaptam, azt mondta, ezzel a folyadékkal nagyon stramm példányokat lehet alkotni, lévén, hogy varázsfőzetről beszélünk. Rendesen össze is vonom sötét szemöldökömet, amikor az első művem rövid úton kipukkad és a lány rám ripakodik, teljes joggal.
- Egy rózsaszín plüssnyúltól kaptam. - árulom el Kírának nemes egyszerűséggel a bizarr tényt a tégellyel kapcsolatban, ami az én rekedtes hangomon és úgy egyáltalán az én számból még inkább furán hangzik. Különösen, hogy úgy közlöm ezt, mintha ezzel akarnám megmagyarázni kudarcomat.
Megpróbálom újra. A fűben ülő kedves kívánsága szerint most úgy tolom ki a levegőt finoman csücsörítő ajkaim közül, hogy sok kis apró meg közepes buborék röppenjen ki a karikából. Meg is teszik és immáron nem válik köddé egyik sem. Egy egész csapat száll tova verandámtól, hogy némelyikük máris az erdőbe vegye az irányt, a lombok felé haladva, míg más részük Kírához lebeg. Még akkor sem foszlanak a semmibe, amikor célba érnek. Ráülnek a fűszálakra, a faágakra, a lány ruhájára, orrára és egyszerűen ott maradnak. Valószínűnek tartom, hogy nem a fújási technikámmal volt a gond, hanem varázsszer lévén megvan a maga szeszélyessége. Persze, ezt a házam előtt üldögélő szépségnek nem adom elő, mert biztosan felháborodna rajta. Inkább bizonyítom. Fújok megint egy nagyot, ami ugyanolyan jól sikerül, mint az iménti kicsik. Elreppen az ég felé lassan, ráérősen. Figyelem egy ideig, majd lenézek Kírára.
Hát itt van. Újra itt. Persze, ki tudja, mennyi időre jött. Talán csak épp ideugrott látogatóba. Talán hosszabban marad. Nála sosem lehet tudni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Azért, mert valakinek lehetőségében és hatalmában áll megtennie valamit, attól még nem teheti meg. Ez az az alapelv, amit nem hogy a fajtársaim, hanem maguk az emberek nagy része sem tart szem előtt. Nem értik, más az, amire képesek vagyunk és megint más az, amihez jogunk van. Nincs jogom rátámadni a lányra, nincs jogom akarata ellenére a vérét venni, ketté törni meg aztán végképp nincs. Pedig megtehetném. Tényleg meg tudnám tenni. Egy szempillantás volna az egész. Még a szunyókáló dámák sem ébrednének meg rá. Még maga a kis navinés sem tudná felfogni és már megtörténne. De nem fog. Persze, ez tényleg nagy erőfeszítést igényel a részemről. Most pedig mondhatnák a gyűlölködők, hogy: tényleg? Komolyan olyan hatalmas önmegtartóztatást igényel, hogy ne öljem halomra a körülöttem élőket? Nos igen. Ez van. Ezt persze nekik nem kell átérezniük. Furcsa lenne, ha sikerülne nekik. Ám elfogadni elfogadhatnák és érteni érthetnék. Ők mondják mindig, hogy egy vadállat vagyok. Valóban az vagyok. Csak éppen a jól nevelt fajta.
Kezdődik az újabb ütközet a pepita táblán. Kiveszem a részem a figurák felállításából, aztán várom az első lépést. Sötét hajam félig arcomba lóg, kék tekintetem a pálya és a lány között jár türelmes fürkészőn. Tényleg meglepő páros a miénk. Annál jobb! Azt már tudjuk, a diáknak miért fontos ez. Marad a kérdés: nekem miért az? Miért vagyok itt? Pontosan azért, mert ő sem vár el tőlem semmit. Fürdőzik a társaságomban, ám nem követeli meg. Örül, ha itt vagyok és elfogadja, ha nem. Ez igazán ritkaság. Egy ilyen kapcsolat. Pedig számomra csak ezek a járhatóak. Hiába fogom vissza, tartom kordában természetem, a túlzott szabadságvágyamat és függetlenségemet nem adom. Éppen ezért van, hogy ha valaki kényszerít bármire, rövid úton ott hagyom; vagy ha valaki segítségért esedezik, jóval kevesebb eséllyel állok kötélnek, mintha én magam dönthetek úgy, hogy állok szolgálatára.
Természetesen azonban nem csak ez tart Annánál. Nem csak az, ő hogyan áll hozzám. Ha bárki arra alapozza a kapcsolatait és érzéseit, hogy a másik miként ítéli meg és hogyan viselkedik vele, az elveszett. Az örökké a többiek kegyét keresi és függővé teszi az életét olyanoktól, akik aztán lehet, egyszerűen eldobják és végül nem marad semmije. Nem csak azért üldögélek hát itt a kis navinéssel, mert ennyire ideális a viszonyunk. Hanem mert kedvelem. Tetszik az egyszerűsége, a visszafogottsága, a különlegessége, a fiatalsága.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Nem bírok nem elmosolyodni, amikor a lány kikéri magának, hogy ilyen magyarázattal állok elő. Ez a társalgás most több, mint mulatságos. Ennek pedig főleg az az oka, hogy ezúttal én is hasonló indokolatlansággal vettem részt benne, mint ő szokott. Minden logikát nélkülözve dobtam be a beszélgetésbe a tényt, kitől származik a buborékfújó. Nem most volt az ideje közölni, én mégis megtettem. Valószínűleg mert tudtam, édes mindegy, mikor árulom ezt el kis ex-beszerzőmnek. Ugyanannyira nem lehet tudni, miként reagál rá.
Ha kipukkad, az a baj, ha nem pukkad ki, az a baj. Hatalmasat, lemondót sóhajtok és hosszan figyelem, ahogy a nagy buborék csak száll és száll felfelé, töretlenül. Kicsit emlékeztet magamra. Csak van, csak létezik, csak tart a maga útján. Állandó, természetfeletti, sebezhetetlennek tűnő és magányos.
- Majd eltűnnek. - legyintem le a masszív kis buborékokat, amik még mindig ott időznek, ahová megérkeztek. Visszacsavarom a fújó tetejét és elrakom. Két esélyes volt ez a kedveskedésem: vagy rajong majd érte a lány, vagy kiborul rajta. Mindennel így van. Persze, olykor megesik, hogy közömbösen áll valamihez, mert épp más nagyon fontos dolog köti le a figyelmét. De inkább a végletek a jellemzőek rá. Szóval most lehetnék csalódott is, amiért nem tetszik neki a meglepetésem, amit csak azért választottam - a Madagaszkárra fuvarozásáért Kumagoro által hálából kínált tárgyakból-, mert már akkor Kírára gondoltam. Hogy neki akarok buborékokat fújni. Elvárásaim viszont nem voltak azzal kapcsolatban, mit fog ehhez szólni. Csak reméltem, hogy kedvét leli majd bennük. Valamennyire talán tette is.
- Lassan felkel a nap. - állapítom meg csöndesen, miközben a tégelyt zsebre dugom és a fűben ücsörgő lányra pillantok. Végigmérem őt, majd sarkon fordulok és mezítlábas lépteimmel bevonulok a házamba. Az ajtót azonban nyitva hagyom, így jelezve, hogy nyugodtan kövessen, ha gondolja. Nem mintha ne engedné magát nyugodt szívvel bármikor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy az iménti kiborulás igazából nem jelent semmit. Jobban mondva, nem jelent többet önmagánál. Nem szól se a varázsbuborékok ellen, se semmi ellen, főleg nem ellenem. Ez egy egyszerű hangulat, egy érzéstömeg, ami ilyenkor magával ragadja a lányt, ám percek múlva már nyoma sem lesz, vagy éppen pont az ellentettjét fogja gondolni, érezni.
Ám azért akad olyasmi is Kírában, ami állandó. Ami komoly. Bármilyen hihetetlenül hangozzék is sokak számára. De van. Ilyen az is, ahogy átölel. Ez nem csak szeszély. Ez annál jóval mélyebb. Tudom, hogy az. Mikor tehát utánam ered és már von is magához, lehajolok hozzá, hosszú karjaim köré fonom és vállára szusszanok, lehunyt szemmel. Pár hosszú pillanatnyi néma ölelkezést követően egy puszit nyomok füle tövébe, aztán pedig nyakához simogassam orromat.
- Kérsz valamit? Enni? Inni? - érdeklődöm meg, fejemet éppen csak annyira emelve fel, hogy a szemébe nézhessek. De maradok közel, fölé magasodva. Nem puszta udvariasságból kínálom őt, hanem mert pontosan tudom, hogy nem feltétlenül szokott hozzájutni a napi betevőjéhez. Itt viszont mindig talál valami harapnivalót. Ez azóta se változott, hogy elment. Igazából alig változott itt nálam bármi. Ez pedig most fontos lehet, tekintve Kíra állapotát az elmúlt időkben. Kell neki valami, ami biztos. Lehetőleg minél több dolog. Lehetőleg nem csak én magam, hanem a szokásaim, a környezetem, az otthonom.
Nyugovóra kéne térnem. Nálam valóban nem döntés kérdése, óhajtok-e részesülni a nappalban és annak minden velejárójában. Ha ki se teszem az orrom, akkor is maga alá gyűr. Érzem, milyen sebesen közeledik. Valószínűleg vonásaimon, tekintetem is látszik, ahogyan rám nehezedik a súlya. Ahogyan fáradok. Azonban most nincsen még kedvem ágyba bújni. Egyedül legalábbis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A harmadik partinak is vége. Itt kell abbahagyni. Persze, nem kötelező, de későre jár már, ráadásul három a magyar igazság és három még nagyon sok minden. Köztük a szerencseszámom talán. A három meg mondjuk az öt. Mérkőzésszámot azonban nem szokás ötig húzni, szóval marad a három.
Mélyet bólintok, így köszönve meg a pompás játékot. Egy laza mozdulattal lesöpröm a fenn maradt bábukat, hogy megfordíthassam a táblát, és már rakom is bele a figurákat a párkányról. Most aztán végképp alig látszik bármi az arcomból, ahogy fekete hajam előre hull, miközben szakértően pakolászom. Mikor kész, össze is csukom a dobozt, és csak lerakom magunk közé. Ha meg már ott vagyok, adja magát egy mozdulat. Kezem önkénytelenül indul meg. Jó, nem annyira önkénytelenül, mint inkább magától értetődő ösztönösséggel. A mozdulatom felénél ébredek rá, hogy ez talán meglepő és különös lesz. Ám úgy döntök, az nem baj. Szóval fehér, hűs kezemet nemes egyszerűséggel a lányéra helyezem. Rásimítom, átnyúlva a sakk-készlet felett. Kék, békés tekintetem lassan Anna arcára emelem. Nagy kezem szinte elfedi az ő kis, meleg kezét.
Hogy ezt most miért kellett? Mi az okom? Mi az indíttatásom? Jól tettem-e? Van-e értelme? Van-e célja? Nyilván végiggondolhatnám mindezt. Ám nem változtatna semmin. Megtettem, mert késztetést éreztem rá. Megtettem, mert úgy véltem, baj nem lehet belőle. Az ilyesmiből főleg csak jó származik. Ám még ha meg is van a kedvesség, a törődés böjtje -márpedig meg szokott lenni-, inkább az, mint a tétlenség, hidegség és gorombaság.
Pár pillanat az egész. Persze, többnek tűnhet. Érzem pulzusát, szinte bennem dübörög. Ám nem hagyom, hogy ez most bármire késztessen a puszta tudomásulvételen kívül. Simítok még egyet hüvelykujjammal a navinés csuklóján, majd visszahúzom kezem. Magamhoz veszem a táblát, és felállok a párkányról. Mintha a pakolás és az indulásom között mi sem történt volna. Nem elmismásolni akarom ezzel a cselekedetemet, hanem az eseményekbe olvasztani. Nem tulajdonítani neki olyan nagy jelentőséget, hogy azzal zavarba hozzam a lányt. Ráér később zavarban lenni tőle, amikor már nincs társaságban.
Biccentek neki búcsúzóul, figyelem még egy kicsit, majd elsétálok a folyosón légies, bakancsos lépteimmel, az igazak álmát alvó drámák freskója alatt, kezemben lógatva magam mellett a sakk-készletet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Engem nem igazán zavar a lány ziláltsága, sem az út pora rajta. Érzékelem  ugyan, azonban mindezeket rendezi a tudatom. Akadnak róla gondolataim, véleményezem magamban, az érzéseimet azonban nem befolyásolja. Jól tudhatja, ami engem legfőképp foglalkoztat, az a vére és bőrének természetes illata. Ezek pedig állandóak. Legalábbis nem függenek az olyan felszínes külső behatásoktól, mint hogy hány kilométert tett meg, mióta nem mosdott, vagy hány napja van rajta ugyanaz a ruha. Persze, nem mondom, hogy összhatásra nem kellemesebb egy üde, tiszta, illatos társaság, azonban egy részről nekem tényleg nem ez az elsődleges, már részről pedig úgyis mindjárt megkapom. Kíra bejelenti, hogy lezuhanyzik. Ráadásul nem csak lezuhanyzik, hanem aludni is szeretne...
Hála égnek. Lehet, önző dolog, de engedtessék meg nekem, hogy ez legyen az első gondolatom. Hogy örüljek annak, hogy le akar pihenni. Így nem kell választanom közte és az ágyam közt. Kap is ezért egy csókot az arcára, és elengedem, hadd menjen a fürdőszobába. Csak ezután üt szöget a fejembe költőiféle kérdése. Összevont szemöldökkel pislogok utána. Tehát nem nagyon figyel rá, mikor hajtja álomra a fejét. Az biztos, hogy nem olyankor, ha eljön az este vagy ha már fáradt, mint az normális lenne. Hanem teljesen rendszertelenül. Nem csodálkozom.
Szusszanok egyet, ellenőrzöm itt a földszinten a sötétítőfüggönyöket, majd megyek én is az emeletre. Hallani a víz csobogását. Lassan sétálok el a mosdó előtt, jólesően pillantva ajtajára, aztán ballagok tovább a hálószobámba. Lekapom a köntösöm, a székre dobom, és szokásom szerint egy szál semmiben bújok be az ágyba, magamra húzva csíkos paplanom. Hanyatt terülök, hagyva a balomon magam mellett bőségesen helyet a lánynak. Laposakat pislogok baldachinos ágyam teteje felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Már kel is fel a nap. Pompás színekkel telíti be a vidéket. Egészen káprázatos. Mindebből én persze semmit nem látok. Nem csak amiatt, mert nem tehetem, hanem mert a sötétítők behúzva és lassacskán a szemem is behunyva. Meg akarom várni a lányt. Ébren akarok még lenni. Azonban egyre ólmosabbnak érzem a szemhéjamat. Ez nálam természetesen nem az a köznapi értelemben vett kimerültség vagy álmosság. Hiszen nálam olyan nincs. Nem fáradok. Csak ezt idézi elő a nappal. Ezt teszi velem. Ha olyan vidéken élnék, ahol örök az éjszaka, igazából aludnom se kéne. De azt sajnálnám. Szeretek aludni.
Mintha már nem csobogna a víz és Kíra nem tevékenykedne olyan lelkesen. Hamarosan nyílik a fürdő ajtaja és édes illatok tömkelege áramlik ki belőle. Kék tekintetem felpattan és a hálószoba bejárata felé pillantok, ahol pontosan olyan eszményi látvány fogad, mint amire számítottam. A látvány tulajdonosa pedig hamarosan már bújik is be mellém az ágyba.
Fejemet oldalra fordítom a párnán. Lágy vonásokkal, csillogó szemekkel hallgatom a lány csacsogását, figyelem helyezkedését. Mikor a haját említi, odanyúlok és ujjaim közé veszek egy nedves tincset. Csak úgy, megtapintva. Egy ráérős pislogással fogadom a finom, meleg szájú csókot arcomra. Kíra eltájolt kívánságát és átfordulását követően már mozdulok is utána, hogy hátulról átkaroljam és magamhoz öleljem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Úgy döntöttem, felugrok az Edictum szerkesztőségbe. Végre hazatértek a tanoda lakói Madagaszkárról, így pedig jóval nagyobb élmény ide jönni. Nem mondom, különleges volt az iskola több hetes kihaltsága. Az, hogy a helyen, ahol emberek tömegének kéne lennie, alig van bárki. Most viszont, amint a birtokra lépek, megannyi nesz, látvány, illat áramlik felém. Ki-ki alszik már rég, mások még nagyban pusmognak körleteikben. A kastély eleven, még így este is. Igen, ennek így kell lennie.
Az iménti felsorolásból természetesen sokakat kihagytam, így azokat az illetőket is, akik nem hogy nem alszanak, még csak nem is készülődnek az alváshoz, hiszen éppen el vannak foglalva azzal, hogy tilosban járjanak. Sok a prefektusok munkája erre felé, lássuk be. Főleg ilyen rutinos kiosonókkal, mint ez a lányka is, akit a magaslati faház alatt pillantok meg.
Lassítok hosszú lépteimen, mikor megakad a tekintetem a pólója feliratán. Szemöldököm felszökik kissé és így is marad, ahogy a diák énekelgetésbe kezd, és tárgyal kicsit magával arról, milyen jó lenne ehhez kíséret. Felismerem a számokat, amiket dalolgat és ha nálam volna a gitárom, azonnal teljesíthetném is a vágyát. Dehát miért volna nálam? Meg különben is.
Folytatom ráérős sétámat a tanoda felé. Hosszú, sötét alakom csaknem az éjszakába vész. Fehér bőröm az, ami mindig felfed, mindig kirikít a feketeségből. El-el nézek olykor a lányka irányába. Most érek nagyjából mellé, dehát jó pár méterre haladok tőle. Nem megyek túl közel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Álmos képpel, szanaszét álló hajjal, köntösben botorkálok a házamban, hiszen nemrég ébredtem. Belépdelek a konyhába és magamhoz veszem a fémtartályt meg a röviditalos poharat. Jól megszokott mozdulatok már ezek. Az alvás utáni rutin. Átsétálok a nappaliba és a dohányzóasztalra teszem a holmikat. Már ülnék le a kanapémra, amikor figyelmes leszek valamire.
Barátom jellegzetes neszeit hallom a verandámhoz vezető, napelemes lámpákkal szegélyezett út felől. Azonban az ő félreismerhetetlen, karizmatikus szuszogásába most egy helyes, nyűglődő kis hang is vegyül. Kiegyenesedem, a folyosó felé pislogva és egy lélegzettel magamba szívom illatukat. Igen, ez Dwayne. Nem mintha ez nem lett volna eddig is bizonyos. Aki pedig vele van, nem más, mint egy nagyon-nagyon fiatal élet. A vére illata friss, átható. Tiszta, mint a forrásvíz. Ez Warren fia.
Elhozta hozzám a fiát.
Italos készleteimet és nappalimat hátrahagyva, már megyek is otthonom bejárata felé, amikor a kopogás érkezik. Villanyt gyújtok a folyosón, hosszú alakom sziluettje láthatóvá válik az üvegen át. Várok egy pillanatot, aztán ajtót nyitok. Barátom szemébe nézek, majd nyomban le, a karjában lévő kisdedre.
- Hello Sean... - köszöntöm egyenletes hangon a most megismert újabb Warrent, majd az apjára tekintek és jobban kitárom az ajtót. Félrehúzódom kissé, fejem lehajtom és lazán intek egyet, így hívva be őket magamhoz. Gondolom, nem a verandán akarnak szobrozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Nagy dolog az, ami most történik. Tisztában vagyok vele, hogy az. Tudom, hogy hiába a több év barátság, az auror még saját maga is tart tőlem, legalábbis munkál benne a természetes félelem, nem hogy még a csöppnyi gyermekét is elhozza az éjlény fészkébe. Most mégis itt vagyunk. Ez pedig nem semmi.
Becsukom mögöttük az ajtót és lépdelek utánuk a nappaliba, ahol... ott kínálja magát nekem a termosz és a pohár, mely utóbbinak tisztasága egyértelműen arról tanúskodik, hogy még nem használtam. Nem ittam még az ébredésem óta. Ahogy rádöbbenek a hibára, amit ejtettem, csak remélni merem, hogy barátom nem rohan ki lélekszakadva a csecsemővel a házamból, amint meglátja a vérkészletet, leszűrve az áruló jeleket és levonva következtetéseit. Úgy határozok, nemes egyszerűséggel a baj elébe megyek, mielőtt még a férfi azt hinné, szomjúságom okán hirtelen rájuk fanyalodom és házhoz hozott vacsorának tekintem a kölykét.
- Éppen inni készültem. - jelentem be bársonyos hangon, megelőzve a férfit és porontyát a nappali küszöbén, és már veszem is magamhoz a bejelentett tervhez szükséges kellékeket a dohányzóasztalról.
- Mindjárt jövök, addig helyezzétek magatokat kényelembe. - intek lazán a kanapé felé, és már távozom is a konyhába, hogy ott fogyasszam el azt a pohárka vért. Hiába látta már és tapasztalta a saját bőrén is Dwayne nem egyszer, hogyan iszom és milyen hatással van rám, maga a vörös, sűrű folyadék látványa és gondolata is undorítja, én pedig erre igyekszem tekintettel lenni. Különösen nem fogok egy kisbaba előtt vért kortyolgatni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Legördítem a torkomon a pohárka vért, és hagyom, hogy a mámor köde kicsit elszálljon a fejemről. Nem megyek még rögvest vissza. Néhány percet kint töltök a konyhában. Viszont amikor már úgy érzem, eléggé eloszlott a kábulat, gyorsan felmegyek még a hálóba, és magamra kapok egy pólót meg egy nadrágot. Felmegyek alatt persze azt értem, hogy felsuhanok. Vendégeim legalábbis ennyit érzékelhetnek belőlem. Nemsokára tehát felöltözve térek vissza a nappaliba. Nem mindenkit tisztelek meg ám azzal, hogy magamra húzok még néhány textilt.
A küszöbön állva mérem végig apát és fiát, aztán beljebb sétálok és leülök melléjük a kanapéra. Kék tekintetem a kiskölykön hagyom, aki szerencsére nem ijedezik sem tőlem, sem a helytől. Míg az állatok általában hisztérikussá válnak tőlem, a gyerekek valahogy inkább a koromat érzik meg, semmint ragadozó mivoltomat. Nekik inkább mintha az volna a lényegesebb. Az meg megnyugtatja őket. Biztonságérzetet nyújt. Feltéve, persze, ha egy olyan szelíd halhatatlanról beszélünk, mint amilyen én vagyok. Erről pedig eszembe jut, hogy ha a Teremtőm ülne most itt helyettem, Sean talán simán álomba is szenderülne attól a végtelen, ősi állandóságtól, amit ő áraszt magából. Erre a gondolatra finoman el kell mosolyodjak. Így most olybá tűnik, mintha a kis srácra mosolyognék. Mondjuk igazából így van.
- Kértek valamit? - érdeklődöm meg barátomtól. Ha csak egy maga állít be, nem kérdezgetek tőle ilyeneket, hiszen kiszolgálja magát, abban nincs hiba. Viszont most egy sós zsákot tart a karjaiban, úgyhogy egyszerűbb, ha felcsapok túlbuzgó házigazdának.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Távirányító? Nem rossz rágni való, de tudok én ennél még jobbat. Felkelek mellőlük és ismét kisétálok a szobából, ám pár pillanat múlva már itt is vagyok. Kezemben egy csavarhúzó műanyag markolata. Bármilyen fej illeszthető rá, most én nem nem tettem bele semmilyen. Persze, ha a kiskölyöknek szerelni támadna kedve, csak szólnia kell. Addig is visszatelepedek melléjük és figyelem, hogy tetszik neki, amit hoztam. Szerintem nem lesz rá panasza. Lazán előre dőlve ülök, így nézegetem őt, aztán barátomra tekintek, amikor megszólal.
- Rendes tőled. - reagálok csöndesen, ismét a porontyra pillantva.
- Kíváncsi voltam már rá, csak gondoltam, nem biztos, hogy a közelemben akarnád tudni. - mondom ki egyszerűen az eddig kimondatlan szavakat, amikkel azonban mindketten tisztában voltunk. Hangom teljesen megértően cseng. Nincs benne semmi sértettség, semmi neheztelés. Megértem. Tökéletesen megértem.
- De örülök, hogy eljöttetek. - bólintok, összenézve a műanyagon rágódó babával. Barátságosan pislogok rá, aztán ahogy látom, hogy már megint a hajam iránt érdeklődik, odahajtom neki a fejem, hogy elérjen. Ezeket a tincseket aztán nyugodtan rángathatja. Nem kell kímélnie.
Biztos egészen úgy festek, mint akinek már számtalanszor volt dolga csecsemővel. Mint aki otthonosan mozog ebben; mint, akinek ez olyan természetes, magától értetődő. Pedig nem az. Egyáltalán nem. Hiszen hogyan is kerülnék én ilyen kisbabák közelébe? Legfeljebb tévedésből, futólag. Vagy ha a barátom elhozza hozzám a fiát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Tény, ami tény, az újszülöttek elvileg nagyon helyesek a maguk apró, törékeny valójában, ám csak addig, amíg távolról figyeljük őket vagy éppen csak hozzájuk érünk. Ha már kézbe kell fogni őket, vagy vigyázni rájuk, onnantól kezdődik a horror. Hiszen olyan kicsik. Kicsik és értelmetlenek. Ahogyan barátom mondja. A fia ezt az említett kort már túllépte, és nekikezdett olyan érdekfeszítő tevékenységeknek, mint a figyelem, a környezet megismerni vágyása, mindenféle fura hangok kiadása, dolgok rágcsálása és markolászása.
A picike ujjak győzedelmes, ragaszkodó eréllyel fogják meg a hajamat. Arcomból most semmi nem látszik, ahogy így előre hajtott fejjel ülök, hiszen tincseim behúzott sötétítő függönyként omlanak elé. Hümmögök csak egy keveset Dwayne beszámolójára, aztán lassan felnézek Seanra, előtűnve hajam alól.
- Helyes kölyök. - állapítom meg, mélyen a kis srác szemébe nézve, akinek azonban kell némi idő, hogy megtalálja az én tekintetemet. Komolyan helyes. Nem az a tunya, málé, szétfolyós emberpalánta, ám nem is az a hiperaktív, hangulatingadozós, hisztizős fajta. Ő pont ideálisnak tűnik. Lehet, nem szép ilyenek szerint osztályozni egy babát. Egy szülőnek pedig igazából nem is szabad. Neki egyszerűen csak szeretni kell a gyerekét úgy, ahogy van. Barátom is ezt teszi a maga módján. Bár egyértelmű, hogy nem felhőtlenül. Ezzel azonban szerintem nincsen semmi baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ó te jó ég... Már megint. Ez az első gondolatom, mikor a leányka rohanni kezd felém, és már most tudom, mire készül. Persze, nem erre mondtam, hogy már megint. Hiszen azért az nem mindennapi, hogy valaki így egyszerűen rám ugorjon. Főleg elismerésre méltó teljesítmény az, hogy sikerül is megmásznia langaléta testemet. Ami a már megint, az az újabb, egészséges életösztön híján lévő varázslótanonc. Mindig megtalálnak.
Ahogy felugrik rám, ráfogok a lábára, nehogy lezúgjon rólam. Bár elég erősen kapaszkodik. Arcom kissé hátrafordítom, profilomat mutatva neki, és máris érkezik kérdéseinek árja, kinyilatkoztatásainak tömege, közvetlenül a fülembe.
- Nos... - kezdődik meg mély hangú, komótos válaszadásom.
- Az én nevem Adam. Nem tudom, hol lehet a gitárod. Szinte minden hangszeren játszom, és az iskolaújság szerkesztőségébe indultam. - veszem szépen sorra a feleleteket, miközben a diák magába szívja nem létező illatomat. Nincsen nekem olyanom. Van külsőm, hangom, tapintásom és egy igen erős kisugárzásom, ami a hatását tekintve szinte betudható illatnak, de ténylegesen ilyesmivel nem rendelkezem. Arra nem reagálok, zavar-e, hogy itt van a hátamon. Engem ugyanis igazán kevés dolog zavar ténylegesen, viszont ha kimondanám, hogy nem zavar, akkor úgy tűnhetne, mintha egyáltalán nem is volna baj, hogy csak így rám vetette magát. Pedig ez nem túl illő cselekedet, ráadásul, ha nem engem meg a nyugodt természetemet fogja ki, talán sírás lett volna a vége.
- Az vagyok, igen. - bólintok a vámpírságomat illetően is.
- De nem fogom kiszívni a véred. - utalok a pólója feliratára.
- Gyerekekből nem iszom. - indoklom is meg egyből kijelentésemet. Az már más dolog, hogy persze felnőtteket sem kóstolok meg csak úgy az engedélyük nélkül. Nem mintha egyébként feltétlenül hinni kéne egy ilyen sötét idegennek, aki éjnek-évadján a tanoda birtokán sétál. A bagolyköveseket persze ezzel mit sem törődnek.