Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Hetekkel ezelőtt tért vissza hozzám és olyan, mintha el sem ment volna. A jelenléte teljesen természetes, mégsem magától értetődő és semmiképpen sem unalmas. El-eltűnik olykor, hogy aztán valami furcsa állapotban betoppanjon az ajtón. Ilyenkor nem kérdezek. A hangulata, külseje és árulkodó jegyei általában magukért beszélnek. Ha mégsem igazán teszik, vagy pusztán csak akadnak kérdőjelek, akkor sem faggatom. Mesél, ha akar. De nem nagyon szokott. Lehet, most sem fog, ha visszaér. Már megint pár napja, hogy utoljára láttam. Ki tudja, hol kószál. Persze, tudnám, ha rákoncentrálnék, dehát nem akarom kifigyelni. Tudom, hogy nem szereti.
Úgy fél órája keltem. Hiába ment már le a nap, még mindig sugározza a föld, a vidék, a falak a tikkasztó meleget, amit magukba szívtak. Noha a hőmérséklet persze engem jelentősen mit sem befolyásol, olyasmit teszek most, amit ilyen időben a halandók is gyakorta szoktak: jégkrémet veszek magamhoz. Ez persze nem akármilyen fagylaltféle. Ez a mélyhűtőbe tett O negatív vér egy pálcikán. Ez előtt még nem próbáltam ilyesmit. Vehetjük tehát élvezettel egybekötött tudományos kísérletnek. Kellemest a hasznossal.
Leülök egy szál köntösömben a sakktáblás asztal mellé és először csak nézegetem, szagolgatom, tanulmányozom az elkészült finomságot. Ezután meg is ízlelem, számba véve. Igazán érdekes, és egyáltalán nem rossz. Persze, hogyan is lehetne, amikor a kedvenc vértípusomból készült. Csak éppen furcsa, hogy nem hogy nem meleg, de jeges. Azonban ez az egyediség így első tapasztalásra talán még dob is az élvezeti értékén. Tovább kóstolgatom, nyalogatom, előbújt szemfogakkal. Azt kell, hogy mondjam: ez egészen kiváló. Bizarr, de remek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

És itt van. Megérkezett. Már amikor belép az ajtón, összevonom sötét szemöldökömet, hiszen érzem a belőle áradó füstszagot, a rá száradt vér illatát és hallom a csipogást. Nyalok egy utolsót a jégkrémemen, és felpillantok a konyhába toppanó, szedett-vedett lányra. Alaposan végigtekintek rajta, mikor elhalad mellettem, majd kék szemeimet a táskájára függesztem.
- Mi a szándékod vele? - bökök a pálcikás vérfagylalttal a vékonyka hang irányába, amelynek tulajdonosát valamilyen fiatal baromfiként azonosítom. Szerencsétlen kis állat minden, a házamban töltött perccel egyre riadtabb lesz. Nem elég, hogy egy táskában hurcolták ide, a végállomás egy vámpír otthona. Ez nagyjából olyan megnyugtató lehet a számára, mintha belerakták volna egy macska szájába.
Ismét végignézek Kírán. Nem mondom, hogy repesek attól, ahogyan most látom, ám lényegi felháborodással vagy nehezményezéssel sem igazán tölt el. Talán csak egy egészen kevéssel. Talán csak fáj egy kicsit. Talán éppen hogy elégedetlenséggel tölt el kissé, ahogyan most visszatért hozzám. Szóra sem érdemes. Az már inkább, hogy vajon tényleg mi célja lehet a szegény csibével. Míg ezt meg nem tudom, csak lazán hátradőlök és tovább nézegetem, forgatgatom a jégkrémet a kezemben, bele-belenyalva egy kicsit olykor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A jégkrémem nyugodt tanulmányozásával felhagyva, a lányra pillantok magammal szemben, amikor előveszi a rettegő kis baromfit. Régi tekintetem a pelyhes madárkán nyugtatom, miközben hallgatom Kíra beszámolóját a terveiről, vágyairól. Olykor nyalok egyet vérfagylaltomon, hiszen az olvad közben. Egy vörös csíkot hagyva, már alá is gördült egy cseppje a kezemen.
- Sajnos ez nem fog menni. - ábrándítom ki a lányt mély, egyenletes hangon.
- Ugyanazért nem, amiért a kutyád sem jön be ide. - próbálom őt rávezetni a dologra, végigmérve közben kicsit. Nyalok párat a fagyott véren és folytatom. Szemfogaim közül búgom ki szavaimat, szinte monotonon.
- Kíra, ez az állat még pár percet bír ki idebenn és aztán... vége. - vázolom a komor valóságot és lepillantok a  -most éppen nyugodtnak tetsző- csibére, aminek azonban úgy kalapál apró szíve, hogy félő, mindjárt kirobban a mellkasából.
- Itt nem nevelheted. - rázom meg finoman a fejem. Ez nem tiltás, ez nem viszolygás, ez nem finnyáskodás, ez nem lenézés, ez ténykérdés. Ha nagyon ügyes, akkor is csak pár órán át tudná őt életben tartani a házamban. Aztán vagy szívrohamot kapna, vagy elgyengülne a félelemtől, és létezik még számtalan variáció, ám a vége egyiknek sem túl kecsegtető. Fürkészem a lányt, mit szól mindehhez. Közben lassan befejezem a 0 negatív elszopogatását. Kár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Dán. Érkeztekor hasonló tájékra lőttem be őt magamban, ahogy azonban kiejti nevét, egyértelművé válik a számomra. Alap szinten beszélem is a nyelvet, ahogyan a legtöbb európait meg még jó párat azokon kívül. Az ázsiaiak nehézkesebbek a számomra, hiszen jóval idegenebbek. Távol állnak tőlem. De szinte minden nyelven képes vagyok megszólalni, még ha a minőség hagy is kívánni valót maga után.
- Igen. - adom meg terjedelmes válaszomat a kérdésére, végtelen nyugalommal. Olybá tűnhet, feleletem nem jelent többet önmagánál, ám kétségem sincs afelől, hogy az előttem álló fiú pontosan tudja, hogy igenis többet jelent. Nem pusztán arra mondtam igent, milyenek itt Bogolyfalván az éjszakák, hanem en bloc arra, milyen az én halhatatlan életem. Ilyen. Amilyennek leírta. Egy végtelen, beletörődött, a helyzetét elfogadó, a világba olvadt létezés. Néha semmilyen, néha keserű, néha fásult, néha kellemes, néha kifejezetten élvezetes. Ám főleg mámoros. Kábult.
Fürkészem még a férfiút egy darabig, majd pakolni kezdek a pulton, eltéve onnan az eddig bütykölt rádiót, és rendet téve ott. Olyan békésen ténykedek, mintha egy magam volnék. Mintha nem kéne foglalkoznom senkivel magamon meg az üzleten kívül. Mintha nem állna itt mellettem egy látogató. Pedig áll. Azonban ő nem várja el a külön törődést. Érzi anélkül is, hogy figyelek rá. Hiába nem tűnik úgy.
Elsétálok a jobb oldalt nyíló ajtóhoz és eltűnök pár pillanatra a személyzeti helyiségben, hogy onnan egy termosszerű fémtartállyal lépjek elő. Ahogy a súlyán érzem, nem sok vevő adakozott a vérével az elmúlt napokban. Nem gond. Végül is elég jól állnak a készleteim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Mintha ez csak így menne. Dehát náluk így megy. Megkérsz egy vadidegen vámpírt az éjszaka közepén, miután leugrottál a hátáról, hogy tanítson meg elektromos gitáron játszani, ő meg majd minden bizonnyal rögvest rábólint, és kézen fogva elvezet a házába, hogy megmutassa a hangszergyűjteményét. Nyilván. Sajnálom, kislány, a valóságban ez nem így működik. Vagy ez esetben pont hogy szerencse. Főleg, hogy engem fogott ki. Más talán kapva kapott volna az alkalmon és elcsalta volna. Ő meg belement volna valószínűleg. Már vagy ezredszerre állapítom meg magamban, de: nagyon jó munkát végeznek a bagolykövesek őrangyalai.
Némán figyelem, ahogy megérinti a vállam, hallgatom játékra buzdító szavait és csak nézem, miként iramodik fel a fára. Egy fenyőfára. Sóhajtok egyet és körbenézek a vidéken. Természetesen eszem ágában sincsen utána menni. Nem arról van szó, hogy ne lennék benne ilyenekben. Kírával is fogócskáztam a játszótéren... úgy egy éve. Azonban ilyesmiben vagy benne vagyok éppen, vagy nem. Most épp nem. Nem biztos különben, hogy ne bírna el az ág, hiszen a súlyom egész behatárolhatatlan. Hiába tűnök magasságom és jelentékeny termetem miatt nehéznek. Nem vagyok az. Tudom, ez furcsa, de így van.
Pontosan észlelem, hogy veszélyes az, amit csinál. Mintha méregetné a határait és mintha tanulmányozná a viselkedésem. Csak hogy én nem kísérleti alany vagyok, hanem az, aki a kísérleteket végre hajtja. Ez nem konokság vagy beképzeltség. Egyszerűen csak ez a rendje. Nem lépek tehát semmit. Csak állok ott nyugodtan, árnyszerű valómban és figyelem őt, félrebiccentett fejjel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Tudom, hogy tudja, mi van a fémtartályban. Azt hiszem, ez a mi kapcsolatunk - ami mindössze pár perces eddig, mégis jóval többet ígér mind a múltba visszanyúlva, mint a jelenbe előre kapaszkodva-, ez egy ilyen tudom, hogy tudja viszony. Nem kell kimondani. Nem kell jelezni. Elég, ha a másik szemébe nézünk, vagy egyszerűen csak fogjuk a rezgéseit. Az én ez irányú érzékenységem fajomnak és koromnak tudható be, míg a fiúnál az ő különleges adottságának.
Éppen csak visszaérek a termosszal és lehelyezem az asztalra, amikor jön is a kérdés. Lassan emelem kék szemeimet a nem mindennapi nyúlra. A pult mellett állok, jobb kezem rajta pihentetem, ujjaim végei a lapjára simulnak. Egész testemben az előttem álló felé fordulok és végigpillantok rajta.
- Kell legyek valahol. - adom meg simulékony, mégis érdes hangú válaszomat, amely mindent magában foglal ismét. Mindenütt voltam már. Mindenütt éltem már. Bárhol lennék, jogos volna a kérdés, miért vagyok pont ott. A válasz mindig az lenne, amit most is megadtam. Persze, tudom, ez itt egy kiváltképp bizarr környezet egy magamfajta számára. Mintha egy svédasztal mellé költöztem volna, nem igaz?
Márványszín vonásaim megkeményednek némileg. Hiszen igazából akárhova megyek, mindig van valami ok, amiért az emberek szerint arcátlanság ott lennem. Még ha nem is mondják ki, így gondolják. Mit keresek egy nagyvárosban, emberekkel körülvéve? Több ott a csemege? Mit csinálok a pusztában, magányomban? Talán tervezek valamit? Miért költöztem gazdag negyedbe? Ki akarom fosztani őket? Mit csinálok a szegények között? Talán úgy hiszem, az ő eltűnésük kevésbé lenne megrázó? Mindig ugyanott tartunk. A szemükben a létemet vámpírságom határozza meg és annak is az a szeglete, hogy a vérükre szomjazom. Jellemző ez a beskatulyázás a halandókra. Úgy általában. De természetesen elismerem, az, ami vagyok, nem ugyanaz, mintha valaki fekete, vagy vegán, vagy muszlim, vagy rocker, vagy meleg. Az én bélyegem, az én címkém sztereotípiái sokkal valóságosabbak és okkal merülnek fel. Ahogy a tigris is lehet bár szelíd, nem igazán tudhatod, mikor ereszti ki a karmait, mikor csap le rád, az ösztöneitől vezérelve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Ezzel nem tudok vitatkozni. Talán csak annyit, hogy avatott szemeknek a szörnyek soha nem tűnnek ártatlannak. Ők tudják, hogy a látszat csal. Ők tudják, mit rejt a felszín és nem téveszti meg őket se modor, se küllem, se semmi más. Engem sem. Nem azért mert ilyen eszesnek, az összefüggéseket látónak, a dolgok mögé nézni képesnek születtem, hanem mert eleget éltem ahhoz, hogy ilyenné váljak. Tény, hogy nem esett nehezemre, de ilyen idős koromban, mint amilyen most az előttem álló fiú, én fele ennyit nem tudtam, mint ő. Fele ennyire nem tudtam kiismerni az embereket, vagy megfelelően következtetni abból, amit tapasztalok.
- A szörnyeknek nincs faja. - véleményezem második felvetését.
- A szörnyeknek csak tulajdonságaik vannak. Úgy mint öntudat és saját akarat. - fejtem ki álláspontomat. Úgy vélem, az a szörnyeteg, aki rémtetteit úgy hajtja végre, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, milyen borzalmat cselekszik, ennek ellenére mégis megteszi, noha képes lenne gátat szabni tetteinek. Ez a szörnyeteg ismérve. A tigris nem szörnyeteg. A tigris ragadozó. A vámpír, ha gyilkol, ő szörnyeteg. Hiszen módjában állna más utat választani. Ahogy gondolataim ide érnek, le is pillantok az asztalon álló fémtartályra. Az én utamra. Persze, ez csak egy része. Nem csak eképpen veszek magamhoz vért, de az esetek 80%-ában igen. Ez pedig olyan fokú önmegtartóztatást igényel, amit a fajtársaim többsége el se tud képzelni, és ennél fogva gyalázatosnak és meghunyászkodónak tartja. Mindezzel azt akarom-e mondani, hogy én nem vagyok szörnyeteg? Ó, nem. Az vagyok. Tehetek bármit. Az vagyok. Hiszen a múlton nem lehet változtatni, a jövőt pedig nem lehet előre látni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Míg a lányon érzelmek egész skálája söpör át, az ínycsiklandozó jégkrémemből csupán a pálcika marad. Lenyalogatom a kis vörös foltokban még rajta csillogó maradékot, közben pedig oda-odapillantok Kírára magammal szemben. Hiába a vér adta mámorom, közben én is gondolkozom azért. Mondjuk nem nagyon szokott úgy lenni, hogy ne így tennék. Elmélkedésem állandó, csak úgy tudom leállítani, ha összpontosítok. Ha kiürítem az agyam, mint a legilimentorok. Vagy azok az oklumentorok? Esetleg mindkettő? Mindegy, nem fontos. Miközben felkelek és kidobom a pálcikát, már éppen körvonalazódik bennem valami megoldásféle, ám a csibetulaj felpattan helyéről és egyszerűen hoppanál. Csak figyelem hűlt helyét és sóhajtok egy hatalmasat.
Bő fél óra múlva még mindig köntösben lébecolok otthonomban. Úgy döntöttem, kirakom a kertbe a folyosón álló, rozoga szekrényt, mert itt úgyis csak a helyet foglalja, kint meg pakolhatnék bele szerszámokat a kocsimhoz. Alányúlok hát és könnyedén felemelem a méretes bútort. A súlyával nem lenne gondom, csak a fogása kellemetlen, mivel nincs is neki úgy igazán. Sebaj, a kertig simán eljutok vele. Még arra is futja, hogy kicsit megtámasztva a falnak, fél kézzel elengedve, lenyomjam a kilincset és utat adjak magamnak. Valahogy kiügyeskedem az ajtón, erre az időre letéve a küszöbre, hiszen máshogy nem férne ki. Utána ismét ölbe kapom. Ám nem megyek vele még tovább, hiszen észreveszem a verandámon üldögélő lányt. Hallottam az előbbi pukkanást, ami az érkezését jelezte, csak éppen el voltam foglalva odabent a pakolással. Ráadásul olyan természetesnek tűnt mind a hang, mind az illető, akihez társult. Hiszen ő mindig köddé válik, majd ismét itt terem.
Szóval itt állok most az ajtóm előtt, egy szál köntösben, kezeimben a két méter magas szekrényt tartva rezzenéstelenül, és pislogok lefelé Kírára, aki csibementesen tért vissza hozzám. Végigtekintek rajta kicsit és lassan leteszem a bútort. Odasétálok hozzá és leülök mellé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Vihar közeleg. Engem ez nem igazán befolyásol, a diákot viszont nyilvánvalóan. Látom is rajta, ahogy végiggondolja, miként alakítsa a továbbiakban az estét. Immáron ismét előttem áll. Lemászott és leugrott a fáról, miután sikertelen próbálkozást tett arra, hogy fogócskázzon velem. A kérdésére egyszerűen bólintok. Igen, londoni vagyok.
Látom a lányon, ahogy békém átragad rá. Ez egy elég megszokott jelenség. Ha az egyik következetesen, kizökkenthetetlen tartja magát egy viselkedéséhez, hangulatához, akkor a másik némileg igazodni fog hozzá. Egy ilyen fiatal élet esetében ez mondjuk inkább csak pillanatokig igaz, hiszen az ő érzelmei gyorsan váltakoznak. A kis eridonos is, a higgadtból máris felpörgötté lesz, ahogy eszébe jut, hol hagyta a gitárját. A testbeszédéből úgy veszem ki, hogy a faházban. Arrafelé irányulnak a jelzései. Elégedetten bólintok a felismerésére. Nem szeretem, ha a hangszereket szanaszét hagyják.
Azt mondja, tart tőlem. Nem, ez nem fura. Ez így természetes. Ez így jó. Viszont a további szavai máris szinte ellent mondanak a józan észnek. Olyasmiről érdeklődik, ami -ha valami, hát ez- előtérbe hozza egy hozzám hasonló ragadozó vadászösztönét.
- Friss. Kellemes. Bár van benne némi... - végigpillantok Lilithen.
- ... fanyarság. - próbálom behatárolni. Amit pedig most körülírtam, elemeztem az főként a vére illata, ami persze meghatározza egészét is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Már az első mozdulatain érzem, hová terelődik majd a szó. Megfogalmazódni nem fogalmazódik meg még bennem, csak egyszerűen mindent átjár. Ahogy elhúzza tőlem, ahogy magához vonja, az nem pusztán egy féltő apa tette, ahogy óvja gyermekét. A lelkiismeret furdalás, az émelygő kavargás, a feszültség az, ami ráfonja ujjait a picinyke csuklóra és eltávolítja minden mástól, odaszorítva magához. Ahhoz, aki nagyobb kárt tett volna benne, mint akárki.
Felemelem a fejem, elhúzva fekete hajamat a felém nyúló gyerekről, és egyszersmind végigpillantva barátomon. A csavarhúzó marad a földön. Nem hajolok le érte én sem. Csak figyelem ezt a néma nyűglődést apa és fia között. Az egyik szabadulna, a másik maradna. Dwayne pedig pont arról kezd beszélni, hogy ez igazából fordítva volt. Vagy tán részint még mindig így van.
Mindaz, amit a kanapémon a kölykével üldögélő auror elém tár, az rémséges. Iszonyatos. Ez egyértelmű. Azonban ugyanolyan könnyedén bólogatok rá, mint ahogyan ő ejti szavait. Mintha csak arról mesélne, mi a helyzet a munkahelyén, vagy hogy mivel bosszantotta fel már megint Mina vagy akárki. Pedig ez a téma jóval mélyebb, jóval keményebb. Bűn. Elítélendő. De ki vagyok én, hogy elítéljem őt?
Lepillantok a masszív, mégis törékeny csöppségre, miközben barátom ecsetelgeti, mik merültek fel benne, milyen módokon végzett volna vele. Tekintetemben némi szomorúság ül bár, undornak vagy megvetésnek nyoma sincs. Bizonyos szinten még meg is értem a férfit, noha ilyen helyzetnek soha a közelében sem voltam. Elképzelni viszont tudom, és sok száz hasonlót láttam már. Ez igazából minden apában benne van. Ez az idegenkedés a gyerekétől. Hiszen nincsen olyan kapcsolatuk vele, mint az anyának. Nem az ő testükben növekszik. Ez az egész pedig zsigerből azt hozza magával, hogy a férfi egyszerre érez elvitathatatlan jogot arra, hogy ugyanúgy döntsön a gyereke sorsáról, hiszen az ő vére; miközben viszont fizikailag és így érzelmileg is kevésbé tartja mérvadónak magát ebben, hiszen a nőben van benne, neki kell határoznia. És ez az, amin minden elúszik. Amitől a férfi sarokba szorítva érzi magát. Amitől ilyen ocsmányságok merülnek fel benne végül. Nem mintha a nőknél ne volna egy hasonló jelenség, csak más indíttatásból. De ez most nem téma.
Lehajolok a csavarhúzó nyélért, letörölgetem pólómmal és visszanyújtom Seannak.
- Hát jó nem vagy tőle. - emelem meg szemöldököm egy bólintással.
- De ne emészd magad ezen szerintem... - folytatom csöndesebben. Tekintetem végig az ölelésében tartott, ártatlan kis lényen nyugtatom, aztán nagyon lassan barátom szemébe nézek. Fürkészem őt pár hosszú másodpercig, majd felemelem sápadt kezemet és Dwayne vállára teszem.
- Még mindig akarod, hogy meghaljon? - kérdezem suttogva, mintha bárki meghallhatná, pedig nincsen itt senki. Megértően, türelmesen nézem a férfi markáns vonásait, készen arra, hogy lehúzzam róla kezemet, ha esetleg zavarná az érintésem. Közben pedig remélem, nem érti félre kérdésemet. Hiszen hihetné azt, hogy mint több száz éves gyilkos, ajánlatot akarok tenni neki, hogy majd én eltüntetem a gyereket. Pedig ez eszemben sincs. Remélem, barátomnak sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Lehet, hogy belehalna. Mármint abba, ha rádobnám a szekrényt. Azonban tényleg eszem ágában sincsen ilyen. Nem mintha különben ne volnék képes ezt megtenni adott esetben bizonyos személyekkel. Nem mintha ne tettem volna már hasonlót. Dehát erről nem beszélünk. Nekem elég, hogy emlékszem rá; másoknak meg jobb, ha nem tudnak róla. Ha nem képzelnek el így. Hiszen ha akár csak egyetlen momentumot felfednék az életem hasonlóan sötét jeleneteiből, nagyjából leshetném, mikor maradna velem bárki kettesben. Bár igaz, ha sorra veszem azokat a személyeket, akik jelenleg fontosak a számomra, nem is olyan biztos, hogy eltávolodnának tőlem. Nem rajonganának a dologért, de nem is hagynának faképnél. Kíránál meg úgysem lehet tudni. Ahogy mást sem.
Azzal kezdeményeztem beszélgetést, hogy leültem mellé. Magával a tettemmel. S lám, meg is eredt a nyelve. Erről persze nem állok neki kioktatni őt. A felháborodása úgyis csak azért van, hogy valamin felháborodhasson. Öncélú. Nincsen benne logika, nincsen benne észérv vagy valós érzelem. Csak létezik.
- Pedig... - kezdek neki a reakciómnak azzal kapcsolatban, hogy visszavitte a kisállatot. Aztán hallgatok egy keveset, mert rájövök, talán ennyiben kéne hagyni a témát. Talán nem kéne feléleszteni a lelkesedését. De mindegy, már nekiálltam.
- Idekint barkácsolhattam volna a számára egy ketrecet vagy elkeríthettünk volna egy kis udvart az erdőszélen. - fedem fel nyugodt hangon, mikre gondoltam. Mindezek már akkor leperegtek a fejemben, amikor a szomorú igazságra ráébredve elkeseredett, hogy mégsem nevelgetheti a csibét.
- Különben... Kutyával mi a helyzet? - terelem el a szót egy olyan lény felé, akit egyszer már magához fogadott, aztán... hát... sorsára hagyott. A krup keverék meg azóta is itt kószál a környéken. Lehet, inkább vele kéne foglalkoznia valami új kiskedvenc helyett. Mindezt nem mondom ki, csak áthatóan fürkészem őt. Ha pedig már így felém fordult, egyszerűen odahajolok és lágyan megcsókolom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Nem húzódik el, nem feszül meg, nem háborodik fel, így hát ott tartom rajta kezemet. Nem szorítom, csak könnyedén vállán nyugtatom. Legalább addig, amíg beszél hozzám. Amíg elhebegi, hogy fogalma sincs, mit érez, vagy mit akar. Kék tekintetem hol rajta jár, hol a legkisebb Warrenen. Ahogy aztán tovább fejtegeti a pro és kontra érveket, lassan lehúzom róla kezem.
- Most jöttetek el először így kettesben valahova? - érdeklődöm meg, egyikükről a másikukra nézve. Azt mondta, nem sok időt töltött vele eddig, és a mozdulataiból, a feszültségének mikéntjéből valahogy azt veszem le, ez az első alkalmak egyike lehet, még ha nem is az eddigi egyetlen.
- Jól csinálod. - bólintok.
- Mármint... azt, hogy nem erőlteted. Jó, hogy szoktatod magad hozzá. - kezdem el kifejteni, mire célzok. Magyarázatomban elhagyom az összetett mondatokat és bonyolult kifejezéseket. Barátom agya olyan, mint egy Zs kategóriás operációs rendszer: ha kicsit is túlterheled, hamar lefagy. Könnyedén ráálltam a tőmondatokra a társaságában. Igazából még szeretem is ezt a letisztultságot.
- Annyit legyél vele, amennyi jól esik! - biztatom erre határozottan. Hogy ez egy nagyon macsó és hímsoviniszta hozzáállás, hogy az apa csak annyit foglalkozzon a kölykével, ami még kellemes neki, az anyára meg maradjon ott az összes többi? Lehet, hogy az. Most viszont ez lényegtelen, tekintve a körülményeket. Inkább szólják meg őt, amiért keveset törődik a fiával, mint hogy egyik pillanatról a másikra már ne legyen fia, vagy hogy akár csak szép fokozatosan megutálja őt. Másoknak meg nem kell tudniuk az okát, nem kell tudniuk semmit. Persze, nem mindenki viselné jól, ha állandóan lehordják és elmondják mindennek, ám ha az illető tudja, miért tesz úgy, ahogy, és biztos abban, hogy ez szükséges, akkor le kell, hogy peregjen róla. Dwaynenek szerintem ez nem fog gondot okozni. Ha mégis betelne nála a pohár a szidalmak miatt, jöhet hozzám dühöngeni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Szinte unottnak tűnhetek, ahogy hallgatom az eridonos csacsogását. Éppen csak pislogok olykor egyet, lefelé nézve rá. Bólintok a cikkeimmel kapcsolatos dicséretére. Örülök, ha az olvasók kedvére valóak. Végülis ezért csinálom őket. Aztán már megint a vére taglalásánál tartunk. Nem kell soká figyelmen kívül hagyjam, hamar túllendülünk ezen a témán, hogy közölje velem, mikor hol találom. Mindezt teljesen kéretlenül. Viszont azt elégedetten veszem tudomásul, hogy úgy határoz, elvonul a faházba. Kezd hűlni az idő, közeleg a zivatar, ő meg egy szál pizsamában virít itt.
Figyelem, ahogy felmászik a kuckóba és hamarosan már hallom is játszani. Nem véleményez a teljesítményét fennhangon, mindössze a homlokomat ráncolom kissé. Nem túl élvezhető, de hát gyerek még, bőven tud hova fejlődni. Pont ezért fontos is, hogy játsszon és játsszon. Kedves tőle, hogy nem a körletében gyakorol. A szobatársai és a szomszédos szobák lakói hálával tartoznak neki. Na nem azért, mert olyan rémesen zenélne, csak hát az emberek még akkor sem igazán tűrik az ilyen állandó zajongást, ha történetesen valaki profi szinten bánik a hangszerével.
Állok csak odalent, felfelé pislogva a faházra és hamarosan elered az eső. A felhőktől sűrű, csillagtalan égre emelem tekintetem, sűrűn pislogva a lehulló cseppektől. Alig telik bele egy kis időbe, máris csurom vizes lesz mindenem. Sötét hajam lelapul, bőrkabátomon patakokban folyik alá a csapadék. Ideje tovább állnom. Se szó, se beszéd, lépteimet a kastély felé veszem, a diák gitárjátékától kísérve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Szavamba vág, rám ripakodik. Fáj neki mindaz, amiről most társalgunk. Felbosszantja minden. Megértem. Azt is, ami mögötte húzódik. Látom a tekintetén, ideges mozdulatain. A tisztább pillanataiban, amikor némileg felfogja tettei súlyát, azok elszomorítják őt. Pontosan tudom, milyen ez. Egészen pontosan. Persze, ami engem ilyenkor mardos, nem igazi, mély érzelem vagy lelkiismeretfurdalás, sem nem bánat. A magam szintjén viszont nagyon hasonlót élek át. Csak éppen én nem annyira érzem, hogy vétkeztem, én inkább tudatában vagyok. Ettől még ugyanolyan kemény a felismerés és a gondolat, hogy olyasmit cselekedtem, amit nagyon nem kellett volna. Olyat, amivel valószínűleg ártottam. Magamnak és másoknak.
Beleolvadok a kellemes csókba, és nem húzódom el akkor sem, mikor a lány elemeli tőlem fejét. Maradok így, közel hajolva. Figyelem szép vonásait, és hallgatom az ajkai közül kipergő, csöndes, őszinte szavakat. Szám elnyílik kissé. Csak nézem és nézem őt, feneke mögött támaszkodva egyik kezemmel a verandám deszkáin. Fürkészem így egy ideig, majd odahajolok és egy hosszú csókot nyomok a halántékára, szememet lehunyva. Orrom végét aztán egy szusszanással hajának simítom.
- Hátraviszem a szekrényt. - jelentem be csöndesen, egyszerűen. Felkelek Kíra mellől, közben simítok egyet arcán hűs kezemmel, kedvesen. Visszalépek a méretes bútordarabért, hogy nemes egyszerűséggel felkapjam és lesétáljak vele a lépcsőn. Lekanyarodok az útról két napelemes lámpa között és a házam mögé veszem az irányt. Köntösben, mezítláb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Érzem rajta, ahogy száll ki belőle a feszültség. Kisugárzása, mozdulatai már nem olyan görcsösek. Már nem tűnik úgy, mint aki mindjárt összeroppantja véletlenül a kezében tartott kis testet, vagy mint aki egyszerűen maga mellé csapja a kanapéra, aztán kisétál, rám hagyva őt. Törődőn fogja a fiát, foglalkozik vele, ösztönösen tartja szem előtt igényeit kapálózásra, rágásra, miegyébre. Ha annyira érző és érzékeny lélek lennék, mint amennyire nem vagyok, most magas frekvencián sipítoznám, milyen édesek ezek így ketten. Így viszont mindössze csak elsimult, szelíd vonásokkal pislogok rájuk, jólesően nézegetve őket. Meghitt egy kép.
- Nem lételemem. - rázom meg fejem az ajánlatra.
- De ha szeretnéd átadni kicsit... - egészítem ki aztán válaszomat egy szemöldökemelés közepette. A szülők gyakorta olyankor ajánlják fel, hogy valaki megfoghatja a csemetéjüket, ha az ő karjuk meg idegük már belefáradt. Barátomat nem hiszem, hogy ilyenek vezérelték volna, vagy ha igen, akkor szerintem csak most, a felvetésem folyományaként fog rájönni erre a lehetőségre. Lepasszolhatja. Csak mert elhozta magával, nem kell, hogy végig rajta lógjon. Ez nincs benne a szerződésben. Még az apró betűs záradékban sem. Ott csak annyi áll, hogy "amennyiben egy halhatatlan vérszívó kezébe nyomod a kölköd, a felelősség százszor annyira téged terhel, mint bármilyen más esetben". Hiszen egészen más, ha lerakod az ágyra, ahonnan véletlenül lehemperedik; vagy ha fejbe vágja magát azzal a rágókával, amit te dugtál a kezébe; és megint egészen más, ha egy vámpír gondjaira bízod, aki tudvalevő, hogy milyen itallal oltja szomját éj mint éj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A fű nyirkos, az éjjel hűs. Mindez persze engem nem igazán befolyásol, fizikai szinten semmiképp. Csak megállapítom. Mindössze hangulatot ad. Hamarosan a házam túloldalára érek, magam mögött hagyva a verandán ücsörgő, bús leányzót. Hiszen az. Látnom, hallanom, a közelében sem kéne lennem ahhoz, hogy tudjam. Nyomasztja valami. Sejtem is, hogy mi. De úgy gondoltam, jobb, ha most átadom magányának, legalább egy kicsit. Kijelentéseimmel, felvetéseimmel egyértelműen csak felhúztam őt és az sem kizárt, hogy ilyenkor valakinek a puszta jelenléte is csak hergeli az embert. Lehet, hogy esetünkben ez nincs így vagy nem így lett volna, ám úgy véltem, mindenképp jó, ha adok neki egy kis teret, egy kis egyedüllétet. Hogy ne érezze úgy, hogy tartania kell magát. Hogy ne foglalkozzon azzal, ki nézi és mit gondol róla.
Lerakom a szekrényt a fal mellé, nem messze a generátortól. Helyezgetem még kicsit, hogy ne billegjen. Göröngyös a talaj, nem egyszerű az ügy. Mire megtalálom a súlypontok megfelelő elosztását, már régen magamra maradtam idekint. Kíra a fürdőszobába ment. Zuhanyzik. És sírdogál. Hallom. Érzem. Felpillantok kicsit a házamra, majd le a földre magam előtt. Szomorú szemekkel pislogok a holdfényben csillogó fűszálakra. Sóhajtok egy aprót, ám annál nehezebbet, és indulok be a házba.
Amíg a kedves a mosdóban van, addig én teszek-veszek otthonomban. Felmerült bennem ébredésem után, hogy elmennék ma egy koncertre, előtte meg beugranék az üzletbe, azonban ezeket a terveket könnyűszerrel söpröm most odébb gondolatban. A konyhában pepecselek valamit, aztán felsétálok az emeletre és leülök az ágyam melletti fotelbe. Kezembe veszem a nekitámasztott akusztikus gitárt, és pengetek kicsit rajta. Nem akarok rárontani Kírára. Inkább várom, hogy kijöjjön. Itt vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Rajtam keresztül szemléli saját magát. Feléri az én érzékelésemet, amennyire egy halandó erre képes lehet. Figyel az ereiben áramló, kívánatos vérre. Egész testében szíve lüktet. Nekem ez ő. Egy duruzsoló ritmus. Forrás. Ám nem csak ennyi. Nekem nem. Hanem mindezen kívül egy érdekesség, egy alany, egy élmény, egy társ.
Nem felelek a kiváló kérdésekre, hiszen azok nem csak hogy költőiek, ám a válasz sincsen meg bennem rájuk teljes bizonyossággal. Rengeteg minden van, amivel kapcsolatban elfogadtam, hogy nem tudok rájuk felelni. Ez is ilyen. Lehetnek elméleteim, akadhatnak érveim mellette és ellene, ám végeredmény nincsen. Viszont önkénytelenül megérintem nyakláncom koponyamedálját. Hiszen témába vág. Hiszen pontosan azt fémjelzi, amiről most beszélünk. Ez egy emlékeztető. Egy billog. Lehúzom róla ujjaimat.
Közlöm a jövevénnyel, hogy én most elhagyom a boltot, így hát ezt sajnos kénytelen ő is megtenni. Lekapcsolok, lezárok mindent és a termosszal a kezemben kisétálok az üzletből, oldalamon a dánnal, akivel együtt megyünk egy darabon, néma csendben lépdelve egymás mellett. Mikor aztán útjaink elválnak, bár kevesebbek leszünk egy velünk ballagó testtel, ám gazdagabbak vagyunk egy lélekkel, amivel ma volt szerencsénk összetalálkozni. És mindketten tudjuk, hogy látjuk még egymást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A folyosóra áramlik a zuhanyzástól párás levegő, ahogyan kinyílik a fürdőszoba ajtaja. Odavagyok ezért a mozzanatért. Hiszen tudom, mit hoz magával. A lány bőrének, nedves hajának friss illatát, a megtisztultságot, és ahogy a háló küszöbére lép, pazar látványt. Ez a szépség számomra semmivel sem kevesebb, mint ha nagyestélyiben, tökéletesre megmunkáltan állna előttem. Ez egy másik fajtája, másik pillanata a szépségének. Hazudnék, ha azt mondanám, egyiket vagy másikat jobban szeretem. Tény, hajlok efelé a tiszta, természetes, egy szál törölközős jelenség felé, de inkább azt mondom, mindig az taglóz le, amiben éppen részem van. Most ez.
Kírára emelem tekintetem a húrokról, ám ujjaim nem állnak meg rajtuk. A lejátszott dallam érzéseimet tükrözi, szavak helyett beszél, miközben végigpillantok a lányon. Zeném szelíd, gyöngéd, átható, könnyed, simogató, körbeölelő, vágyó. Aztán változik kissé. Ahogyan vonásaim is. Sötét szemöldököm érdeklődőn, törődőn, kérdőn vonom össze. Játékom pedig kinyílik, kezdeményez, buzdít. Mesélj! Mondd el, mi bánt!
Hosszú ujjaim egyre finomabban járnak a hangszeren. A zene elhalkul. Még egy utolsó pengetés és vége. Lerakom a gitárt az ölemből és egyik kezem Kíra felé nyújtom. Várom, hogy idejöjjön hozzám. Ülhet az ágyra, a földre, a fotelem karfájára, az ölembe. Ahová csak akar.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Sejtettem, hogy nem lesz ez egy sétagalopp. Le is engedem felé nyújtott kezem a combomra, amíg ellibben a szekrényemhez és előhalászik onnan egy pólót magának. Figyelemmel kísérem minden kis rezdülését, mintha színházban ülnék, a közönség egyetlen tagjaként. Ha őszinték akarunk lenni, az életem nagy részét kiteszi ez a tevékenység. Az, hogy szemlélődöm. Hogy figyelek. Ugyanolyan természetes ez a számomra, mintha részt veszek valamiben. Talán még természetesebb.
Végre visszatér hozzám és kényelmesen elhelyezkedik ölemben. Még szemérmetlenebbül tárom szét hosszú lábaimat, hogy elférjen, elnyújtózhasson. Egyik kezemet combjára simítom, a másikat karfám külső oldalán tartom. Nedves haja ráomlik, ahogy lóg lefelé. Néha elkalandozik tekintetem a rajtam heverő, szép alakon, ám főleg arcát figyelem. Hallgatom őt. Közben kiemelem kezemet tincsei alól, fejére teszem és hüvelykujjammal cirógatom.
- Ez a lényeg... - susogom, válaszul utolsó kijelentésére.
- Mindig csak tedd, amit a legjobbnak érzel! Olyan dolgokat, amikről tudod, hogy ha később majd visszagondolsz rájuk, nem lesz benned megbánás. Egy szemernyi sem. Mert örömöd lelted benne és mert esetleg örömet okoztál vele. - gördülnek ki a nyugodt, mély hangon duruzsoló szavak a számon, és talán nem is feltűnő, mennyit beszélek most, hiszen ez olyan pillanat, amikor kell, hogy beszéljek. Amikor kellenek akár a fene nagy bölcsességeim, mert kérték tőlem őket. Nem konkrétan kimondva, hanem tettekkel, hangulattal. A történések összességével. Úgy gondolom, Kírának szüksége van most erre.
- Ahogy most itt fekszel, annak is van értelme. Több, mint a legtöbb dolognak. Mert jól esik neked és... nekem is nagyon jól esik. - halkul el magyarázatom egyre jobban, sápadt vonásaim pedig egészen ellágyulnak. Elmosolyodom és az eddig a lány combján tartott kezemet egyszerűen arcára teszem, elfedve vele csinos ábrázatát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mosolyogva fogom még az arcát egy kis ideig, majd elengedem szépen. Kezem visszasimítom meleg combjára, a rajta lévő pólóm alja és selymes bőre határára. Békés derűm ajkaimról eltűnik bár, régi tekintetemben élénken ott marad. Némán gyönyörködöm az ölemben heverő kedvesben.
Nem. Nem fog ugyanilyen jól esni, ha más fekszik itt. Ugyanilyen soha nem lesz. És nem amiatt a nyilvánvalóság miatt, hogy mint minden emberből, őbelőle is csak egy van és mert senki sem olyan, mint ő. Hanem azért, mert számomra senki sem olyan, mint ő. Azoknak a nagy része, akikkel összehoz a sors, gyakran nem egyszerűen emlékeztetnek egymásra, hanem ugyanolyan érzéseket ébresztenek, ugyanolyan gondolatokat hoznak elő, mint valaki néhány évtizeddel, évszázaddal ezelőtt. Így viszont még nem éreztem magam, mint most. Ilyen formán nem hatott még rám senki, mint ahogyan ez a lány hat. Ezt nem ismertem eddig. Ezt a nyugodt, sőt, örömteli beletörődést abba, hogy jön, ami jön. Ezt a szimpla elfogadást. Nem igazán van bennem se kritika, se rosszallás, se különösebb elvárások. Emberrel kapcsolatban még nem éltem meg ilyet. Így még nem. De könnyen átadtam magam ennek az állapotnak, amelyben kényelmesen ellebegek, és amelybe ugyanúgy belefér, hogy Kíra hónapokra eltűnik és ki tudja, hol jár és mit művel; mint az, hogy most itt van velem. A lényeg, hogy létezik. Persze, azért jobban szeretem, ha itt van.
Szemöldök összevonva figyelem, ahogy eltakarja arcát. Mi járhat a fejében? Amíg ez vagy kiderül, vagy nem, addig vékony, hűs ujjaimmal játszani kezdek a lábszárán, mintha zongoráznék. Közben lehajolok és adok egy puszit a könyökére, ha már a mozdulatával így kínálgatta nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Semmiféle ellenállást nem tanúsítok, amikor visszahúz magához, hogy megcsókoljon. Lehunyom a szemem és átadom magam a szájának, az illatának, a szuszogásának. Miután elenged, csak kisvártatva tárom fel ismét tekintetem, majd dőlök hátra. Mondani fog valamit. Ezt nem nehéz észre venni. Míg elő nem hozakodik közölnivalójával, tovább simogatom a combját. Vagyis hát igazából azután is.
- Nem érzem úgy. - felelem egyenletes hangon, fejemet szelíden megrázva.
- Igazán? Mit kapnék? - emelem meg egyik szemöldököm. Erre kíváncsi vagyok. Mit tenne velem Kíra, ha kénye-kedve szerint járkálnék a sátrában, túlzott otthonossággal mozognék, felélném a készleteit és akkor tenném tiszteletem nála, amikor éppen kedvem szottyan, olykor pár hónap vagy év kihagyással?
- Nos... majd talán kiakadok... valamikor. - vázolom fel ennek a lehetőségnek a halovány képét, azonban részemről tartok ettől a pillanattól. Az más, hogy Dwaynennel néha egymásnak esünk és kiverjük a szusszt a másikból. Ez valahogy a kapcsolatunk része, ám nincs mögötte valós harag. Csak pillanatnyi düh, amit levezetünk. Azonban a lánnyal egészen más a viszonyom. Ha ő kihúzná a gyufát és ezt erélyesen tudtára is adnám, azzal átlépnénk egy határt. Legalábbis valami olyan történne kettőnk közt, aminek a folyománya ismeretlen, kiszámíthatatlan. Hiszen ez nyilván egy nagy dolog lenne, ha már egyszer képes kibillenteni a higgadtságomból. Persze, egy olyan eset is beüthet, amikor azért veszítem el a fejem, mert az ösztöneim átveszik az irányítás. Na ez is egy olyan opció, amit nem akarnék kipróbálni. De mindkettő benne a van a pakliban, ez tény. Olyannyira tény, hogy fentebbi szavaimat ígéretnek is vehetjük akár. Tekintve, hány és hány összetevője van mindannak, ami bennem van a lányról. Mondjuk ki: nem közömbös a számomra. Ez meg mindig hozza magával a vészt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Most elképzeltem, ahogy kapok a lánytól egy tockost. Valahogy a jelenet egyszerre komikus, abszurd és van benne talán némi tragédia is. Inkább mélyebben bele se gondolok, hogyan kerülnénk egy ilyen helyzetbe. Abban viszont biztos vagyok, hogy szívesen kárpótolnám őt a sérelmekért, még követelnie sem kéne. Ezen gondolkodva szememben némi cinkos fény csillan, ezzel viszonzom a sejtelmes közlést.
Bólintok a megállapítására. Jobb a békesség, ez így van. Nem áll szándékomban megtörni az idillünket. Sem ezt a mostanit és az általánosat sem. Nekem jó így. Nekem nem hiányzik a balhé, a dráma, a feszültség. Szeretem ezt a nyugalmat. Különben is, Kíra egy magában bőven elég izgalmat hordoz, ráadásul képes saját magával olyan harcokat lerendezni, hogy ehhez az én hozzájárulásom már nem is kell. Elég a puszta jelenlétem. A közönség. Aztán ahogy a dúlásfúlás lecseng, jön ez. Ez, ami most van.
- Pihennél, vagy... elmenjünk valahova? - dobom be a lehetőséget az ölemben ellevő kedvesnek. Nekem minden jó. Maradhatunk itthon, heverészhetünk, lazíthatunk; vagy felkapunk valamit, akár bevághatjuk magunkat a Jaguarba és elugorhatunk valamerre. Amerre csak szeretnék és ott azt csinálunk, amit akarunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Átadja nekem a kölyköt. Noha nem látszik rajtam, egy cseppet most megilletődöm. Ha valaki odajut, hogy rám bízza a gyerekét, az egy nagy dolog. Az egy nagyon nagy dolog. Nem esik meg velem minden nap. Igazából szerintem évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára egy ilyen fiatal életet tartottam a kezemben. Tanújelét azonban nem adom ennek. Igazából szinte hozzáértőn veszem magamhoz a fiát. Most aztán rángathatja a hajamat meg a pólómat kedvére.
- Felkértek zsűritagnak a tehetségkutatóra, ami megint lesz a faluban. - közlök valamit, ami hirtelen eszembe jut és talán eddig még nem említettem a férfinak. Arról már tud, hogy Kíra visszatért, hogy a boltban minden oké, hogy remekül haladok a gyógyítói gyakorlatommal, meg minden ilyenről. Nem mintha ezek lennének az érdekesek kettőnk közt, vagy mintha az jellemezné a kapcsolatunkat, hogy az ilyen hétköznapi dolgokról faggassuk egymást és ezt boncolgassunk. Igazából nem nagyon boncolunk mi semmit. Hacsak nem a járgányainkat. Erről jut eszembe...
- Kiderült esetleg még valami arról a lényről, ami a kocsidra esett? - érdeklődöm meg összevont szemöldökkel. Barátom a versenyünkkor lezajlott, furcsa eseményeket követően utánanézett bár kissé ennek a bizonyos szerzetnek, azonban édeskevés, amit akkor megtudtunk. Később pedig valahogy elsikkadt ez a téma. Pedig kíváncsi lennék, mivel volt dolgunk.
Amíg mi beszélgetünk, a kis Warren a hajam birizgálásáról, markolásáról áttér az arcom taperolására, amit én teljes nyugalommal viselek. Megrángatja a fülemet, megfogja az orromat, beletenyerel a szemembe és kihasználva, hogy nem zártam össze szorosan az ajkaimat, egyszerűen benyúl közéjük. Egy baba keze egy vámpír szájában. Vajon most mi következik? Hamar fény derül rá. Felé fordítom sápadt ábrázatomat, a szemébe nézek és tátogatni kezdem számat, rá-rázárva ajkaimat a puha kis kézre, játékosan. Sean először csak vigyorog, majd gurgulázva felkacag ezen, le se véve rólam figyelő szemeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Nem megyek a falnak, ha nem tudom meg, mi volt az a lény, amivel összefutottunk azon az éjjelen, de azért mindenképpen izgatja a fantáziámat. Remélem, kiderül majd. De álmatlan nappalokat tényleg nem fog ez okozni. Szóval ejtem is a témát. A kiskölyköt viszont szerencsére nem. Őt magabiztosan tartom az ölemben és hagyom, hogy kiélje magát rajtam. Mikor már túl élénkké válik és nagyon belelovalja magát a nyüsztetésembe, felkelek vele a kanapéról és elsétálunk kicsit a házban. Csillogó, elkerekedett szemekkel pislog otthonom berendezésre. Ráérős tempóban megyek, hogy valamennyire tényleg képes legyen befogadni a látványt. Persze, a legtöbb dologért már nyújtja is ki az apró kezeket, hiszen mindent tapintani, markolászni szeretne, ám szerencsére hamar elterelődik a figyelme az újabb és újabb érdekességek felé. Hiszen akad itt bőven.
Nemsokára elálmosodik, szemét dörzsöli. Mikor már nagyon kába, visszaadom az apjának. Hamar elalszik barátom karjaiban, aki úgy dönt hát, ideje menni. Kikísérem az ifjabb és az idősebb Warrent, és figyelem, ahogy elnyeli őket az erdő. Jól tették, hogy benéztek így kettesben. Valamiért úgy érzem, gyakori látogatók lesznek itt ebben a felállásban...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Romantikus hangulatban vagyok, azt hiszem. Persze, a magam borongós és kissé sötét módján mindig abban vagyok, ám ma este különösen. Néha felerősödik. Abban mutatkozik meg, hogy hosszabb ideig pislogok felfelé a csillagokra, gyakrabban emelek le a polcról versesköteteket, vagy éppen még inkább elnyújtom sétáimat. Ez alkalommal a tóhoz keveredem.
Megannyi apró, mágikus fény mutat utat az idebarangolóknak, amelyekben békésen gyönyörködöm, miközben zsebretett kézzel sétálok köztük. Felnézek az égboltra néha, hosszan legeltetve szemem a látványon, majd ismét a környéket pásztázom, figyelve azt a néhány embert, aki most szintén a tópartra járult. Nincs az őszi estékhez fogható. Nincs még olyan időszak, ami így áthatna. Szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból. Szeretem? de szeretem. - írja az egyik magyar költő. Hát így vagyok vele én is.
Leülök a felszabaduló padra, ahogy egy szerelmespár tovább áll róla, elandalogva. Igazítok bőrdzsekimen és leveszem napszemüvegem. Ahogy nyugodtan nézelődöm, régi tekintetem a másik padra kúszik, ahol éppen egy nő rajzol valamit. Figyelem mozdulatait és őt magát, és minél tovább teszem ezt, szemöldököm annál jobban összevonom. Ismerős nekem. De még nem vagyok biztos benne, honnan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Felém néz, hiszen érzi, hogy figyelem. Ekkor még rajta tartom kicsit a szemem, majd eltekintek másfelé. Mondjuk a tó feketén hullámzó vizére. Akkor sandítok csak ismét a nő irányába, amikor készülődni kezd, hiszen már bőven nem alkalmasak a fényviszonyok a rajzolásra. Elvonul, ahogy lassan mások is. Mélyet lélegzem az estéből, még inkább magamba szívva a környék illatait. Igen, a nő határozottan ismerős. Az alakja, az arca, a mozdulatai, a vére. Különösen a vére. Amint felé terelődött a figyelmem, ez volt az, ami felébresztette benne a gyanút. Hiszen számomra ez az elsődleges jegy. A legbeazonosíthatóbb tulajdonság. A vér illata.
Felém tart. Erre kell jönnie, ha el akarja hagyni a tópartot. Ekkor pedig eszembe ötlik valami. Egy emlék. Az ösztöneim elém teszik, tálcán kínálva. Máris ott vagyok újra térben és időben. Látom a nőt. Nagyjából előttem van az arca, ám keveredik a most látottal. Hiszen nem emlékszem pontosan. Mégis hogy emlékezhetnék mindenkire? Még a legfontosabb személyek képe is elfakult már.
- Elnézést... - szólítom le lágy hangon a hölgyet és felemelkedem ültömből.
- Hadd kérdezzem meg... - lépek közelebb, fölé magasodva.
- Ön... cseh? - teszem fel különös kérdésemet olyan természetesen és egyszerűen, mintha csak arról érdeklődtem volna tőle, meg tudná-e mondani esetleg, hány óra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem állt szándékomban megrémíteni, dehát tudom, ez a külsőmmel és fajtámmal jár. Ám ahogy megszólalok, máris kevésbé tart tőlem. Ez persze részint annak is betudható, milyen meglepő kérdéssel állok elő. Máris elterelem vele a gondolatait és kizökkentem a személyem miatti félszből.
- Szóval... a családja ír? - emelem meg sötét szemöldököm. A kérdésére pedig nem felelek. Lehet, ez némileg udvariatlanság, de az ő érdekét szolgálja. Nem hiszem, hogy túlságosan megnyugtatná a válaszom.
Annyi biztos: nem tévesztem össze senkivel. Tudom, hogy nem ismerem őt. Őt nem. De valaki mást igen. Valakit, akire nagyon hasonlít. Valakit, akivel nagyjából száz éve találkoztam. Csehországban méghozzá. Valakit, akinek hasonlóan csinos arca volt. Hasonlóan vörös haja. Hasonló vonalai. Hasonló vére...
Állok csak a nő előtt, fehér kezeimet magam mellet lógatva, várva szavát, amelyek talán elvezetnek a megoldáshoz, felfedve a viszonyokat. Kétségem sincs afelől, hogy kapcsolat van az akkor ismert illető és aközött, akivel itt vagyok most a tó partján.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Voltam már hasonló helyzetben, mikor évtizedek vagy évszázadok távlatában felismertem valakit. Hogy ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy a leszármazottja annak az illetőnek, akivel réges-régen találkoztam. Az esetek nagy részében persze nem kötöttem az orrukra ezt, hiszen... milyen magyarázatot adnék? Hogy lehet az, hogy itt állok előttük a magam huszonhét évesnek tetsző valójában, és azt állítom, szerencsém volt az ük-akárkijükhöz? Olykor persze megtaláltam a módját, és például úgy fogalmaztam, hogy ismereteim szerint itt és itt élt ekkor és ekkor. Kikerülve így a bonyodalmat, mégsem állva elő hazug mesékkel. Aztán akadtak természetesen olyanok is, akiknek felfedtem a teljes igazságot. A varázsvilág képviselőivel ezt megtehetem. Számukra nem sokkoló. Éppen csak döbbenetes és furcsa.
Most viszont itt áll előttem ez a nő, aki semmit nem tud a családjáról. Akinek csak éppen egy ereklye van a birtokában és semmi egyéb. Akit bár nem ismerek, máris többet tudok, mint a legtöbben. Talán önmagánál is többet. Mi tévő legyek hát? Elköszönhetnék és tovább állhatnék bármiféle magyarázat nélkül. Azonban lehet, hogy amit tudok, sokat jelentene a számára. Nem azért gondolom ezt, mert magam sem ismertem a szüleimet. Nekem ugyanis ez soha nem okozott gondot és nem éreztem szükségét utánakutatni. Bennem ez nem jelentett soha űrt. De tisztában vagyok vele, hogy sokaknak igenis azt jelent. Talán az előttem állónak is?
- A felmenőinek egy része cseh. - közlöm vele egyszerűen, egy bólintással.
- Ez a nyaklánc Dorina... vagy Darina Ivanováé volt. - pillantok az ékszerre. Külön önmagában nem ismerném fel. Azonban a vérének illatával keveredve, amely most az utódjában csörgedezik előttem, már be tudom azonosítani. Emlékszem rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Hisz nekem. Jól teszi, mivel igazat beszélek. De lehetnék valami csaló is akár, aki így szólít le csinos, gyanútlan nőket az éjszaka leple alatt és csap le rájuk. Valószínűleg azonban lerí rólam, hogy nem ez a típus vagyok. Noha fajtámból adódhatna. Kihasználhatnám ismereteimet, sok évszázados tapasztalatomat. Ám tényleg nem ebből a fából faragtak.
Jól sejtettem, fontos a számára az, amit közölhetek vele. Az, amit tudok. Már csak az a kérdés, miként mondjam el neki. Szükséges-e felfednem, hogy személyesen ismertem a felmenőjét, vagy pedig ez alkalommal is élhetek némely válaszok megkerülésével. Azt hiszem, először megpróbálkozom ezzel. Szóval arra nem is felelek, szakterületemből adódó-e felismerésem.
- A XX. század elején élt, Csehországban. A férje igen tehetős volt, ám a házassága rémes. A férfi folyton bántalmazta. A törődése abban merült ki, hogy ékszerekkel halmozta el. - mesélek neki a nőről, és közben elpillantok ismét a medál felé. Állandóan hordta. Arról fogalmam sincs, ezt is a férjétől kapta-e. Ha pedig igen, vajon miért viselte ilyen előszeretettel. Nem kérdeztem soha.
- Kifejezetten szép boszorkány volt. Ön hasonlít rá. - nézek a lány szemébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy pillanatig csak nézem őt kifejezéstelen vonásokkal, majd bólintok. Igen, boszorkány. Úgy látszik, jól sejtettem, hogy fontos lehet számára a felmenőinek kiléte. Ha másért nem is, amiatt koránt sem elhanyagolható, kiktől származunk, hogy milyen tulajdonságokat örököltünk tőlük. Anno emberi létemben számomra ennek azért nem volt akkora hordereje, mert kevéssé voltunk még jártasak az orvoslásban és csak tapogatóztunk azt tekintve, hogy külső jegyeinken és természetünkön túl mit vagyunk még képesek továbbvinni szüleinktől. Ahogy aztán halhatatlanságomban múltak a korok, kiderült bár, milyen jelentőséggel bír, hogy ismerjük a génállományunkat és  múltját, ám engem ez már személyesen nem annyira érintett. Hiszen új Atyám lett, akinek köszönhetően nincs már részem se betegségekben, se hajlamokban. A vámpíroknak nincs gondjuk erre.
Viszont itt ez a lány, akinek a családjában pár generációval ezelőtt ott volt egy boszorkány. Ez pedig magában hordozza az erős gyanút, hogy neki is lehetnek mágikus képességei. Ami neki most gyanú, az nekem tudomás. Hiszen érzem rajta. Több száz évig nem tudtam beazonosítani, ahogy más adottságokat sem. Mára már kitapasztaltam. Mára már felismerem a rezgéseket.
- Igen. - felelek hát egyszerűen, miközben jelentőségteljesen nézek rá lefelé. Áthatóan, magabiztosan fürkészem. Tudom, mi rejlik kérdése mögött, hiszen nem is igazán palástolta. Válaszom pedig erre vonatkozott. Igen, ő is boszorkány. Mindeddig nem tudta ezt?...