31. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Adam Kensington összes RPG hozzászólása (786 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 16 ... 24 25 [26] 27 » Le
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. június 17. 23:24 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban a kanapén | x

Nem rettennek el a közelebb húzódó lánytól, szóval csak némi kis bólogatással bíztatom rá, hogy nyugodtan simogassa, fogja meg őket. Na igen, meglehetősen érthetetlen az ilyesmi. Mármint, amikor így ott hagynak valahol kisállatokat. Legalább adná be egy menhelyre, ha meg akar szabadulni tőlük. Noha tényleg jóval normálisabb megoldás, mint eltűnteni őket a föld színéről. Az színtiszta embertelenség.
- Nem még, mert nem tudom, mit kaphatnak. Azt sem tudom, milyen idősek lehetnek. Néhány hetesek, nem? - pislogok le a rajtam mászkáló kis szerencsétlenségekre. Aki bement a hátam mögé, most kijön a másik oldalon. Az a helyzet, hogy 4-5 hetesek egyébként.
- Van a hűtőben - bólogatok a tejet illetően. A kávézóknak tartom itt. Van tejszín is. Meg minden, ami azoknak kellhet, akik rendszeresen megfordulnak itt nálam Kírától kezdve Dwaynen át Kinseyig.
- Inkább... odaadnád kérlek a laptopomat? - mutatok el a keverőpultom felé, ahol ott hever a gépem, amin esetleg utánanézhetek ennek. Nem szívesen állnék fel, tekintve, hogy a fehér macsek épp az alkaromon fekszik, a szürke a hátam mögül kijőve visszatért a combomra és figyeli a nadrágomon felfelé kepeckedő feketét, miközben a vörös ebben a pillanatban hullik le a vállamról, de tenyerem megállítja őt mellkasomnál. Lenézek rá, ő meg nyávogva helyezkedik kezemben és próbál visszamászni köntösömre.
- Vagy biztos vagy benne, hogy kaphatnak tejet? - kérdezek rá, hiszen ha így van, az a legjobb. Tudom, hogy vannak állataik otthon. Lehet, hogy van tapasztala ilyen fiatal cicákkal is.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. június 22. 21:28 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban a kanapén | x

Figyelem, ahogy megszerzi az egyik szőrlabdát és hallgatom magabiztos kijelentését, ami azonban lassan, de biztosan bizonytalanná lesz. Szerintem is nézzük meg, nem áll az semmiből. Átveszem a laptopot egy hálás bólintással és lerakom combomra, ahol éppen nem járkál egy kis tappancs sem. Egyelőre.
Felnyitom a gépem és szaporán kezdenek száguldozni hosszú, fehér ujjaim a billentyűkön, gyors, csöndes kopogással, ami persze jól felkelti a kiscicák figyelmét, mind fülelnek, nézelődnek és elindulnak erre. Egyikük azt használja ki, hogy egész karom mozog ténykedésemtől, így abba kapaszkodik bele, arra fekszik rá. Más magára a klaviatúra részre próbál rásétálni. Finom mozdulattal söpröm le, rá se nézve. Kajlán hullik le mellém a kanapéra és eltökélten indul meg vissza ismét, úgyhogy megint lelegyintem. Elvagyunk.
Miután rákerestem, hogy festenek az x idős kiscicák és pár rájuk sandítással összevetettem őket a felbukkanó képekkel meg leírással, megállapítom, hogy nagyjából tényleg öt hetesek. Szóval jöhet az "öt hetes kiscicák etetése" keresés.
- Nem kaphatnak tehéntejet - teszem közkinccsé fontos felfedezésem, a képernyőt  szemlélve. Erre minden oldal felhívja a figyelmet. Úgyhogy sajnos nem adhatjuk nekik azt, ami itthon van.
- Tejpótlót javasolnak. Ilyen korban, 4-5 hetesen pedig már kaphatnak némi beáztatott száraz tápot vagy konzertvet is - folytatom a keresési eredményeim ismertetését a navinéssel.
- Itt maradnál velük, míg én elugrom ezekért? - tekintek a lányra.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. június 26. 20:05 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban a kanapén | x

Márpedig a navinés csakhamar magányos emberré válik, hiszen amint lerakom a laptopot az ölemből és felkelek, hagyva lepotyogni magamról a kis felfedezőket, alig telik bele egy pillanatba és már hűlt helyem sincs. Mintha hangtalanul hoppanálnék, azonban nálam szimpla gyorsaságról van szó. A halandók érzékei nem tudják felfogni a helyváltoztatásom. Hogy itt voltam, éppen csak egy apró szellő jelzi, ami meglibbent pár papírt az dohányzóasztalon heverők közül.
Egy fél óra múlva térek vissza. Nyílik a bejárati ajtó és bőrdzsekis, bakancsos valómban tűnök fel nemsokára a folyosón. Igen, felöltöztem, mielőtt még elsuhantam. Bár nyilván ez se volt észrevehető. Leveszem napszemüvegem, egyik kezemben egy megpakolt vászonszatyrot lógatok. Éppen csak végigpillantok a nappalim népén, majd ballagok tovább a konyhába, hiszen ott kell előkészítenem a cicák táplálékát. Egy-egy tejpótló folyadékkal megtöltött fémtálkával a kezemben térek vissza és rakom le a szőnyeg mellé a parkettára. Úgy sejtem, ki fogják lefetyelni. Annamarira nézek, idehozza-e esetleg a kis barátainkat. Akárhogy is, én visszalépek kicsit a konyhába, ahonnan egy mély tálcányi macskaalommal térek vissza, szintén a parkettára helyezem, aztán zsebembe nyúlok, ahonnan előveszek egy szelet csokit és a lánynak adom. Nem csak a négylábúak érdemelnek elhalmozást.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. július 5. 22:03 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban | x

Részemről igazán élvezem, amik kiáradnak az ügyeletes macskaszitterből. Már alapból magát a tényt, hogy duruzsol nekik. Legalább valaki tegye, mert tőlem nem sok ilyenre számíthatnak. Nyilván nem illendő ember meg állat gyerekeket hasonlítgatni -és Dwayne nekem is jönne, ha megtudná, hogy pont az ő kölkével teszem-, de amikor Seanre szoktam felvigyázni, mint jó keresztapa (mert az apukája máshol van, vagy itt van, csak annyi erővel itt se lenne), akkor sem hagyja el sok minden a számat. Kisebb korában is csak hagytam, hogy mászkáljon a házamban és ha éppen meg akarta ölni magát nagyjából akármivel, annak elejét vettem, különben meg tőlem csinálhatott, amit akart. Most meg, hogy valamivel nagyobb, általában csacsog nekem össze-vissza, játszik valamit nálam, aztán így ennyi. Sok szövegelésre nem számíthat tőlem. Nem is teszi. Valószínűleg még örül is neki. Az a tapasztalatom, hogy mint mindenki, a gyerekek is egyszerűen szeretik, ha hagyják őket élni. A cicákra visszatérve tehát: nem is baj, ha Annamaritól megkapják a szóbeli édeskedés adagjukat.
Leveszem a napszemüvegem, dzsekim meg bakancsom is az előtérben egy pillanat alatt, aztán visszatérve hordjuk a kis vernyogókat a tálhoz. Nagy lelkesen látnak neki lefetyelni. Leguggolok melléjük és térdemről lógatott karokkal figyelem őket. Hajam félig szemembe hullik. Mikor az egyikük, mégpedig a fehér láthatóan végzett a táplálékbevitellel, hosszú, hűs kezem érte nyúl és odarakom az alomba, amit picit távolabb helyeztem el, ahogy írták. Miután apró tappancsok belesüppedtek, ujjaim végével söprögetem kicsit a könnyű, kavicsszerű darabkákat, hogy mutassam neki, milyen kiválóan lehet ezt kaparni, ami ugye tudjuk, mit jelent... Ugye tudjuk? Okos cica ez, mint a cicák általában, úgyhogy rögtön tudja. Már igénybe is veszi.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. július 14. 23:21 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban | x

Mások meg szívrohamot kapnának, ha meglátnának egy ilyen törékeny kisállatot vagy egy embergyereket hosszú, vékony vámpírujjaim közt. Vagy akármit és akárkit. Hiszen rögtön az a kép társul nekik ehhez, ahogy a szerencsétlenből kiszökik az élet, miközben én véres szájjal lakmározom belőle. Ugyanezen személyek vélik úgy, hogy a meleg párok gyermekei fertőben élnek és hogy a fekete emberek szíve is fekete. Hiszen ezek a dolgok tudvalevők. Arról már ne is beszéljünk, hogy a föld lapos. Oké, elbagatelizálom kicsit, hiszen különben ez a mostani helyzet tényleg meredek és fajomból adódóan jóval több alap van aggodalomra és feltételezésekre, mint az említett esetekben, ám ilyenkor jön be az "általánosítani baromság" hangzatú bölcsesség. A bölcsesség, mely a kis navinésnek a napnál is világosabb, akármilyen butácska. A józan paraszti esze megvan, ami szerintem sokkal többet ér.
Ahogy mondja tehát, mindez így van rendben, ahogy van. Itt ma nem lakik jól a kiscicákkal senki, hanem a kiscicák laknak jól, de nagyon. Mikor pedig mindenki túl van evészeten, ivászaton, egyéb fontosságokon, Annamari visszarakosgatja őket a dobozba. Adok neki egy kisebb paplant, amit oda begyűrkélhet nekik, hogy puhában legyenek. Odaülök melléjük a kanapéra.
- Nem, köszönöm - rázom a fejem a felkínált csokira. Kár belém. Figyelem az egymáson átmászkáló, dobozban helyezkedő népséget. Úgy tűnik, nyugodni térnek. Tele a has, teljes a boldogság. Békésen nézegetem, milyen nevetségesen fekszenek el. Páran egész konszolidáld gombócformát öltenek, míg mások teljesen kényelmetlennek tűnően keresztül hevernek a testvérükön. Igazán szórakoztató banda.
- Arra gondoltam, hogy megtarthatnám őket - közlöm unott, mély hangomon ezt az egyáltalán nem mindennapi hirt a kis boszorkánnyal, a macsekokról lassan ráemelve kék tekintetem, figyelve, mit szól.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. augusztus 1. 14:12 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban | x

Nyugodtan bólogatok. Tényleg. Megértem a feltételezését, mely szerint majd elviszem őket valakinek, aki aztán elősegíti a sorsuk kedvező alakulását, igazából ez a legésszerűbb lépés ilyen esetekben. A vámpíroknál különben sem szokás háziállat tartása, ez pedig nem véletlen.
- Nem baj - rázom a fejem a macskák jellemzése nyomán. Most mondjam azt, hogy évek óta látok szívesen náluk sokkal önzőbb, nagyobb igényű, ráadásul kétlábú dögöket az otthonomban? Különben is, nincsenek olyan háklijaim, hogy félteném ezt vagy azt az ingóságomat; viszonzott törődést és szeretetet sem várok el; lássuk be, semmi nem okoz nekem nagy törést. Az azonban végtelenül üdítő gondolat, hogy olyasmit csináljak, amire eddigi hosszú életem során még soha nem volt alkalmam: állatot tartsak. Tény, Kíra krup keveréke itt ólálkodik mindig a közelben, azonban ő a kedvesem ebe, aki meg alapból elég lazán kezeli ezt a gazdi szerepet. Meg az különben is más. Ezek a cicák most tényleg az enyémek lennének. Én felelnék értük, én gondoskodnék róluk teljesen. Vagyis hát... mivel a lány felvetése meglehetősen jogos, így: majdnem teljesen.
- Nem hülyeség. Megköszönném - érkezik tőlem egy szokásosan tömör, ám mindenképpen elismerő és komolyan hálás felelet. Eleinte tényleg szükség volna erre a kis fejlődő szervezeteknek. Utána már lemeccselem velük. Ami valószínűleg nem azt fogja jelenteni, hogy megtanulják, éjjel kapnak enni, hanem azt, hogy állandóan vernyognak majd nekem, ha éppen akarnak valamit, én meg kivergődöm az ágyból a kedvükért, ellátom őket és aztán jót pihenhetek a következő nyivákolásig. Vagy ideje lesz nekiállni összedobni valami automata etető készüléket.
- Már megvan - nyugtatom meg a kis navinést afelől, hogy igazából én már elneveztem őket. Tény, nem agyaltam túl, de az ilyeneknél főleg igaz, hogy érdemes hallgatni az első megérzésre, elfogadni azt, ami csak úgy jön.
- A vörös Athos, a szürke Porthos, a fekete Aramis, a fehér pedig D'Artagnan - mutogatom végig a dorombolósan alvó lényeket, sápadt ujjam végével finoman bökve egyet-egyet szőrös kis testükön. Van, amelyikük erre dagaszt picit, más nagyobb szusszanást fúj ki. Minden puha gomb megnyomása különböző akciót hoz magával.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. augusztus 21. 12:15 Ugrás a poszthoz

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban | x

Pompás. Macskaszitter megoldva. A kis navinés eddig is szabadon járhatott-kelhetett volna izgalmas otthonomban, most remélhetőleg bátrabban teszi majd. Eddig olyan illemtudó volt. Bejelentette magát meg kopogott meg minden. Ellentétben a legtöbbekkel. Most talán beáll a sorba. Nem bánnám. Nyugodtan lehet ide hivatlanul betoppanni, hiszen nem tud senki olyan pillanatban érni, ami bármelyik félnek kínos lenne. Túl hamar megérzem, hogy közelednek, akármit meg tudok szakítani.
Látom csalódottságát a nevek hallatán. Nem mondom különben, hogy hatalmas megfejtések lennének. Hogy nevezzünk el négy valamit? Hát másik négy valamiről-valakiről. Mennyire egyedi! Lehettek volna akár The Beatles tagok, évszakok vagy égtájak is. Szerintem viszonylag jól jártak. Mondjuk az első verzió is ütős lett volna. Akárhogy is, pontosan tudjuk, hogy attól még, mert valakit hívnak valahogy, meglehetősen hamar rajta maradhat az eredeti megnevezésének torz változata vagy éppen egy olyan, aminek semmi köze az alaphoz. Nem kell emiatt félni.
- Mind fiú szerintem - bólogatok. Ilyen idős korban simán be lehet ezt még nézni, ahogy utánaolvastam, viszont amennyire én megvizsgáltam őket, mind az. Márpedig ugye én picit jobban be tudok tekinteni lények biológiai felépítésébe.
- Nem muszáj attól még - állok elő tőlem várható, szabadelvű véleményemmel a neveket illetően. Minden további nélkül fogom Porthost Porthosnak szólítani akkor is, ha kiderül, nőstény példány. Erről jut eszembe, hogy ivartalaníttatni is kell majd őket meg még ezer a tennivaló. Mondjuk ezek arrébb vannak.
Nyugodt, semmitmondó vonásokkal figyelem a szundikáló szőrpamacsokat, zavartalanul piszkálgatva, simogatva őket. Athosnak megbirizgálom a fülét, mire megrebegteti azt. Meg persze nem ébred. Jól elleszünk mi szerintem.

* * *
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. szeptember 1. 21:21 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | az ajtóban | x

Tegnap éjjel ki sem mozdultam a házamból, ezért úgy gondoltam, ma esetleg a boltba elfáradhatnék legalább, ha már rendszeresen ilyenkor szoktam. Ezzel talán már számolnak Ilosvai úrék is, legalábbis mindig vár rám valami üzenet vagy egyéb érdekesség. Ezért jó kötelességekre kényszeríteni magad, hogy legyen, ami akkor is kicsal a lanyha semmitevésből, amikor semmi kedved kilábalni belőle. Ami nálam ugye elég általános. Az élet viszont nem habos torta, többszáz évnyi főleg nem, bár engem ugyebár az se villanyozna fel, ha az lenne.
Ismerős árnyalak veszi hosszú lépteit személyemben a falu esti békéjében, mígnem elnyel a bolt. Felnyomom a varázslat hajtotta lámpákat, noha nekem nincsen szükségem rájuk, ezzel jelzem a külvilágnak, hogy itt van valaki, szabad a bejövetel. Hiába régi, nyikorgós a parketta, nem nyög bakancsom alatt, ahogy a pulthoz sétálok. Előveszem alóla a papírokat, átnézem, mik történtek az elmúlt napokban, van-e bármilyen új, különleges az árukészletünkben, vagy olyan vevői igény, amibe beletört még szakavatott mestereink bicskája is.
Valaki nagyon siet odakint, pulzusa és légzése mindennél jobban árulkodik erről. Nem egy könnyed, éjjeli futásról van szó. Az illetőnek célja van. Az üzlet előtt lelassít, kifújja magát. Ide jött volna? Felpillantok az ajtó felé a bőrkötéses jegyzetekből és hamarosan érkezik a kopogás. Becsukom szépen a vaskos füzetet és indulok a bejárathoz. Nem sietem el, magas, sötét formám viszont hamar kivehetővé válik odakintről. Nemsokára nyitom az ajtót és megfoghatatlan, hátborzongatóan nyugtató tekintetemmel végigmérem a fiatal lányt. Nem mondok semmit, csak félreállok az útból és élettelenül lendítem hosszú, fehér kezem, groteszk komornyikként invitálva beljebb a kedves érdeklődőt, bármi hozta is ide.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. szeptember 1. 23:40 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

A bagolyköves kétszer is meggondolja, bejöjjön-e. Ez mondjuk elég szokatlan a fajtájától. A Mágustanoda lakóit már a kezdetektől egy külön kategóriaként kezelem. Jellemzőjük a meggondolatlan, önveszélyes, merész viselkedés. Nála kivételesen nincs szó ilyesmiről. Viszonylag kevés ilyen akad köztük, ám minden alkalom becsülendő. Nem azért, mert imádom, ha rettegnek tőlem, hanem mert hasznosnak tartom, ha így tesznek. A saját érdekükben.
Berakom mögötte az ajtót és komótosan lépek utána. Finoman megrázom a fejem, jelezve, hogy ebből ne csináljon gondot, nem zavar. A mozdulattól hosszú hajam kicsit még jobban arcomba sodródik. Elsétálok mellette nesztelen járásommal, vissza a pulthoz, behúzódva mögé, miközben hallgatom. Kifejezéstelen, sima vonásokkal veszem tudomásul, miért érkezett, aztán ismét felnyitom a bőrkötéses jegyzetfüzetet. Nem szólt ugyanis Szilvia nekem, legalábbis nem láttam üzenetet tőle sehol, evégett lapozok a legfrissebb oldalra, hátha csak elkerülte valami a figyelmem. Vékony, sápadt ujjamat az írásra bököm és húzom rajta végig, így tallózva. Semmi.
- Miben tudok segíteni? - szólalok meg végre monoton, rekedtes baritonomon, vetek egy pillantást a lányra, aztán magamhoz veszek egy darab papírt, rákörmölve zseniális, ám alapvetően pokróc alkalmazottamnak, hogy legyen szíves jobban figyelni az üzenetek átadására, mert itt van éppen egy vevő, akinek nem tudtam a jöttéről, pedig kellett volna; ezt a lapot pedig becsúsztatom a vaskos jegyzetkötetbe és lezárom. A kis boszorkánynak nem fogom az orrára kötni Szilvia bakiját. Mindenkivel szemtől szemben vagyok kemény, a hátuk mögött pedig védem őket. Megerősítést tehát nem kap tőlem bár a lány, viszont állok szolgálatára.
Fél tőlem. Szerintem ugyan nem tudja, kivel is van pontosan dolga, ám félni fél tőlem, valószínáleg egyszerűen miattam, mint jelenség miatt, másfelől pedig a szokatlan légkör miatt, ami övez engem és amiatt a -valószínűleg számára még ismeretlen- fény miatt, ami régi tekintetemben ül. Látom, hallom, érzem rajta. Szíve fülemben kalapál, vére buzgón áramlik. Nincs mit tennem ez ellen. Ha nyugtatni próbálnám, csak jobban felizgatnám. Mit mondhatnék? Ne izguljon, nem harapok? Ez egy részt nem helytálló, másrészt semmit nem javítana a helyzeten. Úgyhogy csak lassan pislogva, türelmesen szemlélem őt, várva, hogy megtudjam, miért tért be hozzánk. Kétlem ugyan, hogy többet tudnék tenni érte, mint Szilvia vagy Ilosvai úr, ám kolléganőmnek biztos megvolt rá az oka, hogy hozzám hajtotta.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. szeptember 11. 23:54 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Semmilyen vonásokkal hallgatom őt. Pedig a zongora említése felkelti az érdeklődésem. Csak hát látni ezt nem igazán lehet rajtam, ahogy nagyjából soha semmi mást sem. Bár, akik közel állnak, idővel ráállnak rezdüléseimre és érzékelik az árnyalatnyi különbségeket, amik véleményemet, hangulatomat jelzik. Lassan kibontakozik, milyen ügyben fordult a bolthoz és nem csodálkozom, hogy kolléganőm elküldte. Mondjuk ki: lepasszolta nekem. Nem azért, bár elég meredek az egész, legalábbis nekem elképzelésem sincsen, ez hogyan volna kivitelezhető, semmi Ördögtől való nincs abban, amit szeretne, csak éppen...
- Ez nem igazán a szakterületünk - kezdem ezzel, miután végighallgattam.
- Így sajnos azt sem tudom, megvalósítható-e - vallom meg neki, hiszen álltatni sem szeretném. Nem kezdek neki felsorolni, akkor mégis mivel foglalkozunk itt. Ha rákérdez, akkor természetesen tájékoztatom. Addig minek traktálnám olyanokkal, amik neki jelenleg nem fontosak? Mire megy vele, hogy bármilyen mugli dolgot varázslattal működővé tehet, vagy hogy mágikus ketyeréket vásárolhat, ha egyszer neki egy zsebre vágható zongora kell? Hm. Na várjunk csak...
- Viszont nagyon sok olyan szintetizátor van már a piacon, ami hangzásban kiválóan hoz egy zongorát és egy táskában bárhova elvihető. Ezek már rendelkeznek beépített memóriával is, amik igény szerint rögzítik a lejátszott dallamot. A vízállóságát szerintem meg tudjuk oldani, illetve nyilván felrúnázzuk, hogy működjön mágikus környezetben is - jutok aztán persze egyből néhány javaslatra, amit megosztok a lánnyal, végig ugyanabban a színtelen tónusban beszélve, fiatal, izgatott vonásait figyelve. Bátran használok varázstalan kifejezéseket, mert ő is használt ilyeneket, így feltételezem, nem okoz gondot a számára megértésük. - Ezeknek persze megvan az ára - bólintok nyomatékosan, hogy ne ringassa magát semmilyen ábrándban azt illetően, hogy könnyen megfizethető vagy egyáltalán bármennyire az a számára ez. És akkor még csak magáról a hangszerről beszélünk, a rajta végrehajtandó bűbájokról egyáltalán szó sem esett.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. szeptember 12. 01:23 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Sejtettem, hogy így fog reagálni. Teljesen természetes, a halandók ilyenek. Van egy elképzelésük és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, ugyanúgy fogódzva bele, mint a múltba. Ilyen az is, hogy egy szintetizátor az nem az igazi, az mű, illetve az is ilyen, hogy lecövekelnek egy régi, ismerős élménynél. Nem mondom, hogy ez hiba vagy elítélendő, azonban rengeteg mindentől fosztják meg magukat. Én, aki mindüknél idősebb vagyok, joggal sírhatnám vissza a régi, szép idők klasszikus remekeit, keserű ízzel a számban, hogy ez itt már nem ugyanaz. Mégsem teszem. Ők viszont már tizen-huszonévesen elkezdik, az újabb generációk felett törve pálcát. Most mindezt persze nem az előttem álló lányról mondom, csak miatta jutott ez eszembe. Az öröklét átka és áldása, hogy már semmi nem tud számodra igazán csak önmaga lenni, hisz túl sok össszefüggést látsz. Nem általánosítás, csak tapasztalat.
- Igazából, amilyet akarsz - felelem neki egyszerűen. Zseniális mindaz, amit ezek az eszközök tudnak ma már. Pontosan a kényes zenészek, a vájtfülűek miatt hoztak össze a szoftverfejlesztők olyan hangszereket, amik visszaadják nekik az élményt. A fizikait nyilván nem. Nem olyan billentyűket nyomsz le. Csomó mindent nem adhat vissza. De erre mondják, hogy valamit valamiért. El kell engedni bizonyos berögződéseket.
A táskaméret bemutatásához körbenézek, kutatva tekintetemmel valami megközelítőleg azonos nagyságú tárgy után, majd mivel semmi megfelelőt nem látok, egyszerűen lerakom magam elé a pultra kezeimet, éllel támasztva, tenyereimet egymás felé fordítva, a távolsággal illusztrálva, miről beszélünk. Igazából úgy másfél laptop hossz lehet, amit felvázolok. Utána meg mutatom a szélességét is, ami meg vékonyabb egy notebooknál. Simán az oldalára vagy hátára dobja az ember egy megfelelő hátizsákban.
Miközben terveit ecsetelgeti az anyagi megoldásokat illetően, kihúzódom a pult mellé, mert nem kell ez a hivatalos, eladói stílus. Félrebiccentem kicsit fejem, kezeimet zsebre teszem. Nem ismétlem meg, hogy nem értek ahhoz, amit a zongorájával szeretne és ennél fogva azt sem tudom, lehetséges-e. Szóval nem biztos egyáltalán, hogy el kell adnia. De mivel úgysem fogja, mielőtt minden más lehetőséget sorra nem vett, így nem vágok ezzel közbe. Bólogatok csak hangos gondolkodására. Nyilván attól függ, milyen márkáról és típusról van szó, azonban az értékesítése járható út lehet egy olyan darab felé, amit ő szeretne. Szólni ehhez egyelőre nem szólok.
Hogy értek-e egyáltalán ezekhez a hangszerekhez? Pislogás nélkül nézem őt pár hosszú másodpercig, majd megnyalom kicsit a számat és körbenézek a helyiségben.
- Igen - adom meg velős, mély hangú válaszom, nyomatékosan nézve vissza a diák szemébe. Konyítok valamit hozzájuk, hiszen körülbelül azóta foglalkoztatnak, amióta a középkorban először fogtam lantot a kezemben. Neki ezt persze nem kell tudnia. Nincsen rám írva és tudom, sok a kontár, aki beszél bele a levegőbe mindenről, anélkül, hogy bármi fogalma lenne róla. Na most nem egy ilyennel van dolga. Amit nem tudok, azzal kapcsolatban hallgatok - az úgyis jól megy -, vagy közlöm, hogy nem tudom. Mint azt tettem a zongorazsugorítással. Viszont, amit közkinccsé teszek, azt nagyjából készpénznek lehet venni. Ezzel azonban csak az lehet tisztában, aki ismer bármennyire is, vagy akiben van kellő helyzet- és emberfelismerés. A többségben nincs.
- Mutatok egy hasonló szintetizátort - közlöm vele, kihúzva fehér kezeimet zsebemből és hosszú lépteimmel lazán elsétálok mellette a kijárat felé, aminek apró csengője jelzi, hogy elhagyom a boltot. Mindjárt jövök.
Utoljára módosította:Adam Kensington, 2019. szeptember 12. 01:27
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. szeptember 19. 22:25 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Bólogatok. Igen, sima szintetizátor súly.
- Biztos lehet tollpihe könnyű is - vonok vállat. - Ezt nem tudom megmondani. De megkérdezhetem - ajánlok neki megoldást annak ellenére, hogy azzal én nem szolgálhatok. Nem tudok varázsolni, nincs varázserőm, így csak felületes a tudásom a hétköznapi mágiát illetően. Ami kifejezetten a kütyökkel kapcsolatos, azokban talán már jobban otthon vagyok. Illetve minden bizonnyal kértek már ilyesmit Ilosvai úréktól és nem hiszem, hogy gondot okozna nekik. Azonban egyes kategóriájú hangszereknél tényleg szükségtelen. Bár, ha ragaszkodik a zsebrevágást megközelítő kényelemhez, az talán még a mesternek is fejtörést okoz.
Szerencséje a kis boszorkánynak, hogy ahhoz aztán jóval több kell, hogy én kijöjjek a béketűrésből. Úgy százszor több. Vagy ezerszer. Túl sok baromságot viseltem már el életemben ahhoz, hogy egy ilyen semmiség bármilyen szinten megérintsem. Szemforgatásom is puszta megszokás, nincsen mögötte neheztelés. Csak eleve abszurd személyem miatt mindez jóval súlyosabbnak hathat, mint ami. Megrázom mindössze fejemet helyes szabadkozására. Nincsen semmi gond. Ne izgassa magát ezen! Pontosan tudom, hogy értette.
Nagyjából egy percig hagyom aztán magára. Ezalatt hazasuhanok erdei házamba, előkotrom és magamhoz veszem a szintetzátort, végigsimítok a rámnyávogó Aramison, ránézek a békésen alvó Kírára, és itt sem vagyok. A többi macska is berohan a nappaliba, mikor meghallják, hogy megjöttem, azonban akkorra hűlt helyem marad. Pontosabban egy kis szellő, amit gyors helyváltoztatásom kelt mindig. Én már a boltnál vagyok. Nyílik ajtaja ismét.
Lógatom magam mellett fehér kezemben a könnyű szintetizátort. A Yamaha legújabb fejlesztése. Rémes, mennyire nem törtek még be a piacra ezekkel a modellekkel, csak a hozzám hasonló csodabogarak csapnak le rájuk. Tény, nem két knútba kerülnek. Viszon a fő oka az érdektelenségnek az, amit az imént taglaltam: az emberek nem tudnak elrugaszkodni. Hiszen egy zongora nem lehet ilyen lapos, ilyen súlytalan! Az nem zongora! Ha nem lenne az, hogy csinálnám vele ezt, amit most fogok?... Lerakom a szép, hosszú, egyszerű vonalú, fekete hangszert a pultra, bekapcsolom és hosszú ujjaim már táncolnak is rajta. Chopintől csendül a Fantaisie-Impromptu Op. 66, lágyan, kegyesen kezdve, aztán rögtön a közepébe vág, féktelenül cikázik. Arcom rezdületlen, fejem mozdul csak, ahogy figyelem szaladó kezeimet, a mozgó billentyűket. A zene mintha egy koncertteremben szólna, mind hang, mind játékminőségre. Csak az elejét prezentálom, aztán szépen, stílusosan fullasztom be. A lányra nézek, hogy mit szól. Mármint nem hozzám, hanem a digitális zongorához. Ja mert különben ez inkább digitális zongora, mint szintetizátor. Nincs benne annyi fakszni.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. szeptember 26. 20:45 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Értő fül a betért érdeklődőé. Érzem és látom rajta, ahogy a velejéig hatol játékom. Nem arról van szó, egy ilyen zene megérint minden kicsit is érzékeny embert, viszont megvannak a fokozatok és változatok. Ő például ebből a kis bemutatóból pontosan a helyemre tesz engem magában. Legalábbis már biztosan nem fogja megkérdezni, értek-e a hangszerekhez. Bólintok az elismerő szavaira.
Mást is tapasztalok rajta azon az alapvető zavartságon, izgalmon kívül, amit a halandók tanúsítanak a közelemben. Több gátja van neki, mint az átlagnak. Úgyhogy megütközik azon, mennyire közel merészkedett. Elkapom a pillanatot, mikor rádöbben. Ám ez nem állítja meg abban, amit szeretne. Lepillantok a digitális zongorára, aztán már éppen felelnék, amikor elárulja, elnyerte a tetszését javaslatom. Örülök. Mondani viszont egyelőre nem mondok semmit, csak felé fordítom a pulton a pianot. Parancsoljon csak!
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. október 10. 22:16 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Nekem ez a bolt sokkal inkább hobbi, mint munka. Nem az anyagiak miatt csinálom. Nem vagyok rászorulva erre egyáltalán. Egyszerűen szeretem a vagyonom olyasmikbe fektetni, amik nyomot hagynak. Amik érnek valamit. Amik a közt szolgálják. Elvileg jó kereskedő lennék ezen elgondolásommal, hogy mindent a vevőért, azonban nem gondolok magamra kereskedőként. Csak annyira, mint akármi másként, amiket kipróbáltam, amikbe beletanultam a számtalan év alatt. Nem igen érint hát meg, hogy nem csak betért, de vásárolni is szeretne és hogy erről én győztem meg. Ez valahogy így van rendjén. Ahogy az is, ha nem így történik.
Játsszon csak nyugodtan! Kellemes látni, mikor valaki így nyúl egy hangszerhez. Ilyen alázattal. Sokszor egy tökéletes hangsor sem ér túl sokat, ha ez nem társul hozzá. Oldalra biccentem fejem, így hallgatom a bagolykövest, figyelem mozdulatait. Nem feszült, mert jelenlétem a térbe olvad. Csak egy forma vagyok a térben, amin picit fennakad a hang, ám egyebet nem tesz. Fájdalma tapintható, mikor ott kell hagyja a zongorát. Ő nem köszöni meg a lehetőséget, én meg nem tapsolom meg játékát. Nincs szükség egyikre se. Minden magáért beszél.
- A tied lehet - közlöm vele monoton baritonomon, odapillantva az ultramodern pianora. Kijelentésembe nem vegyül feltételekhez kötés, tartozás elkönyvelés, sem bármi, ami arra utalna, hogy cserébe kérnék valamit most vagy majd a jövőben, vagy bármilyen hátsó szándékom volna ezzel. Nyilván, merész húzás ez a részemről. Pontosan tudom, hogy nem hétköznapi, amit művelek. Csakhogy nekem az.
- Elhozom majd a tartozékait is - folytatom a tervezgetést, mintha csak megegyeztünk volna róla, hogy természetesen minden további nélkül átveszi tőlem, ettől a számára vadidegen árnytól ezt a méredrága hangszert.
- De gondolom, itt hagyod még felrúnáztatni - sétálok el mellette, be a pult mögé, hogy megint fellapozzam a vaskos jegyzetünket. Pennát fogok és elkezdem körmölni a Yamaha adatait Ilosvai úréknak, meg a kedves vevő igényeit. Közben azért számítok rá, hogy a lányka feleszmél és nem fogja érteni, hogy most akkor tényleg neki akarom adni csak úgy, vagy mi van, meg talán azzal jön majd, hogy ezt nem fogadhatja el. Készen állok ennek a meccsnek a megvívására. Nem először csinálom. Ám addig is békésen jegyzetelek, arcomba lógó hajjal.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. október 20. 21:30 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Míg egy hidegben kölcsönadott sálnál vagy egy már kiolvasott könyvnél a "tied lehet" odamondás eléggé egyértelműen vehető annak, hogy az illető egyszerűen odaadja a másiknak a holmit, szintén fennáll némi hitetlenkedés lehetősége, hogy csak így? Hát még egy ilyen finom, nehezen felbecsülhető értékű hangszernél.
- Nem bocsátom áruba - felelem semmilyenül, jegyzetelgetve tovább. - - Kipróbálásra, véleményezésre kaptam, azon meg már túlvagyok. Csak néha nyúlok hozzá - mesélem ezt el neki, tudtára adva, hogy ezzel nem károsít anyagilag. Azzal se károsítana, ha fizettem volna érte, mert nekem ez nem számít, csak hát ezt az emberek nem nagyon értik meg. Gondoltam, elmondom ezt neki, hátha így könnyebben csúszik az ajánlatom. Mint említettem, fel vagyok már vértezve ezekre a helyzetekre.
- Neked adom - pillantok fel rá. - A tiéd. Ingyen - használok hát ezúttal félreérthetetlen kifejezéseket, miközben felegyenesedem és a szőke boszorkány felé fordulok, lefelé pislogva rá. Egyelőre nem csukom még be a füzetet, hátha kiderül még felírni való, illetve van is még adat, ami kell majd tőle.
- A felrúnázása vagy megbűvölése lesz az egyedüli költséged. Azt majd Ilosvai úrék tudják megmondani, mennyi lenne pontosan. Amennyiben nem engedheted meg magadnak, nyugodtan átgondolhatod még, mi feltétlen szükséges vagy esetleg dönthetsz úgy, hogy később végezteted csak el - tárom elé lehetőségeit, ismét bemutatva, hogy akadnak ám nekem körmondataim is, ha kell, csak nem osztogatom őket feleslegesen. Viszont a potenciális vevőt illik megfelelően tájékoztatni. Fürkészem közben vonásait, immáron világos-e számára minden.
- De... véradománnyal is ki lehet váltani az összeg egy részét - fordulok és intek fehér kezemmel az ezt hirdető pergamen felé, ami a pult mellett felfüggesztve olvasható. - Már amennyiben nagykorú vagy - érkezik rá vissza tekintetem. Érzékeim azt súgják, az. Vagy a határán áll minden esetre.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. november 9. 00:25 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Amikor egy újságírónak elküldenek egy lemezt, hogy írjon róla véleményt, nem kérik utána vissza az albumot. A kritikája, a publicitás ennyit bőven megér. Amikor kipróbálásra juttatnak el valakihez egy terméket, való igaz, értéktől függően általában inkább legfeljebb fizetnek neki érte valamit, ám magát a holmit nem kapja meg. De van, aki igen. Van, akinek az esetében nem merül fel, hogy utána visszaigényeljék tőle, sőt, már az elején leszögezik, hogy természetesen az az ő példánya. Velem ilyen megesik. Mert a megjegyzések, amiket hozzáfűzök, nem szimplán egy ilyen zongora árát térítik meg, hanem új távlatokat nyitnak. Titkom annyi, hogy az a fajta halhatatlan vagyok, aki kihasználja többszáz év előnyét és nem fukarkodik a meglátásokkal, ha azoknak értelmét látja. Egyszerűen csak megrázom hát fejem, éppenhogy. Nem, nem kell visszaadnom. Rosszul hiszi.
Végigpillantok rajta, mikor előáll jogos kérdésével. Nem végigmérően teszem, egyszerűen csak jelzem, hogy ezt a választ nem kívánom elhamarkodni. Mintha a többivel vagy bármi mással úgy rohannék. A kérdése meg nem azért jogos, mert hátsó szándékaim lennének, hanem mert másoknak szinte kivétel nélkül azok lennének. Kisebbek, nagyobbak. Honnan tudhatná, hogy én vagyok az a bizonyos kivétel? Ugyanis, ha akarnék tőle valamit, nem kéne méregdrága hangszerekkel elhalmoznom. Megvannak nekem a magam módszerei és egyikben sincs szerepe az anyagi javaknak.
- Csak nem állhatom, ha bármi kárba vész - közlöm békés, mély hangomon. - Nálad jobb helyen van, mint nálam - zárom ezzel rövidre magyarázatomat, visszautalva arra, amit mondtam, hogy jelenleg az én tulajdonomban ez főleg csak porfogó. Rengeteg hangszerem van, amiket bár megbecsülök, ez csak egy közülük. Neki nem lesz az. Meg az is hozzátartozik, amit most nem kezdek taglalni neki: az otthoniak gyűjtői darabok, amik ráadásul bizonyítottam kiállják az idő próbáját. Ez a piano stramm darab ugyan, még nem tudhatjuk, meddig tart ki. Őt egy életen át szolgálja majd, ez igen valószínű. Azonban egy emberöltőnyi minőség nekem kevés arra, hogy őrizgessem.
Nagykorú. Az jó. Viszont kezd erős gyanúm beigazolódni, mely szerint nem tudja, ki, mi vagyok. Megérkezik kérdéshada, én meg csak rezdületlenül nézem őt. Elpillantok lassan a pergamen felé újfent.
- Nekem lesz - felelem és lesütöm kicsit a szemem. Nem azért, mert szégyellem magam, hanem neki akarok teret adni ezzel. Hogy anélkül dolgozhassa fel, amit mondok, hogy telten üres tekintetem rajta függne. Persze, ezzel nincs vége válaszomnak, hiszen ez még így félreérthető. Sápadtságomból, állandó letargiámból sokan következtetnek arra, hogy beteg vagyok. Lehetne hát emiatt szükségem az adományra. Azonban nem erről van szó.
- Táplálékul - teszem hozzá, komótosan elrendezve pár ingóságot a pulton a piano mellett, és csak kisvártatva vonom vissza rá pillantásom. Meg se fordult a fejemben, hogy ne tisztázzam, mire gyűjtünk. Szép mese lenne ez a gyerekek megsegítésével, jótékonykodással, noha egy rászoruló tényleg van itt: én. Nekem minden adomány jól jön. Nekem ez drágább, mint bármi. Nem csoda, hogy fizetségül szolgálhat a boltomban. Ráadásul ténylegesen emberéleteket ment. Azoknak az életét, akikét nem oltom ki az önkéntes adományozóknak hála. Minden esetre érdeklődve várom, mit lép erre. Sok forgatókönyv van a fejemben, amiket mind tapasztalataim ihlettek. Kiváncsi vagyok, most melyik jön sorra.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. november 21. 21:38 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Elfogadja a hangszert. Helyes. Fölösleges azt mondani, hogy vigyázni fog rá. Tudom, hogy vigyázni fog, de különben meg tőlem azt csinál vele, amit akar. Az ajándék azé, aki kapja és a tulajdonával szabadon rendelkezik. Soha nem értettem azokat, akik ellenőrizgetik, mihez kezd valaki a tőlük kapott holmival. Ilyet én aztán nem fogok csinálni. Ettől még persze értékelem a szavait. Szeretem az őszinte udvariasságot.
Bólintok. Igen, igaz. Ezek szerint tehát hallott azért már valamit rólam. Mélyen csodálkoztam volna, ha nem. Hiszen csaknem köztudott vámpírságom. Bár azt is meg kell hagyni, hogy sok olyan legenda keringhet egy ilyen kis mágustelepülésen, aminek viszont még az alapját is nagyítóval lehetne keresni.
Egészemben dübörög heves szívverése, ám önkontrollom jó ideje olyan szinten áll már, hogy még csak nyugtatni se igazán kell magam. Agyaraim maradnak a helyükön, fejem tiszta. Nem úgy, mint szegény diáklányé. Visszafogottan pánikol, ahogy azt illik, és bizarr érdeklődésbe kezd.
- Mindegy, milyen - felelem csöndesen, egyszerűen. Valójában persze van, amit jobban szeretek. Van, ami finomabb. Viszont ezeket nem a felsorolt típusok határozzák meg (noha a 0 negatív csaknem mindig pazar), hanem egyszerűen az ember. Ettől még nem hazudtam, tényleg lényegtelen, milyet kapok, csak kapjak. Nincs részem a válogatás luxusában. Azt sem szándékozom a navinés orrára kötni, hogy ő például kifejezetten ízlene.
Válaszom után elsétálok a pult mögötti fal jobboldalán nyíló ajtóhoz, ami a raktárba vezet. Pár pillanat múlva sápadt kezeimben egy hosszú dobozzal a térek vissza, amit kihajtogatok és szépen belehelyezem a pianot, lezárom és felcímkézem, hogy be tudják majd azonosítani Szilviáék.
- Akkor itt hagyod felrúnáztatni vagy már elvinnéd? Jelenleg csak az alapokkal rendelkezik. Nem lehet rajta túl sokat játszani - árulom el neki, hogy valamit azért már tettünk rá. Muszáj volt, mint minden elektronikus hangszeremre, különben nem tudnám megszólaltatni őket a falu és az iskola közelében. Mondjuk nem vagyok biztos benne, hogy képes-e most tovább társalogni velem legújabb szerzeményéről, hiszen enyhe sokkban van. Nem gond, ennél több egyeztetés már úgysem kell.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. november 24. 21:04 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
szombat este | a pultnál | x

Persze. Hallottam, amit dünnyögött. Némely esetekben nem adom ennek tanújelét, hogy ne akadjunk fenn ezen, viszont most értelmetlennek találtam, hogy kivárjam, amíg mer hangosan is kinyilatkoztatni.
- Vámpír - mondom ki helyette halk, rekedtes hangomon, egy könnyed bólintással. Foglalkozom aztán a hangszerrel, mintegy ezzel is amolyan szusszanó időt szolgáltatva neki, majd menekülőutat is felkínálva azzal, hogy visszatérek a piano témájához. Jellemző azonban, hogy az űzött vad nem veszi észre a kínálkozó lehetőségeket, és botor módon inkább belerohan a nyomában lévő bestia karjaiba. Így tesz a kis boszorkány is. Még jó, hgy én egy higagdt szörnyeteg vagyok. Rövid felelet, elmormolt köszönöm és elinallás helyett kérdésekkel áraszt el. Nem köntörfalazik. Ám komolyan megszoktam ezt már a halandóktól, a bagolykövesektől meg végképp.
Félrebiccentem fejem és végignézek rajta. Lerí róla, hogy mennyire megbánta, ami így kiaszakadt belőle és rögvest visszavonulót fúj. Ez esetben nem felelek neki. Nem tartom fel. Hagyom futni, ha már végre rávette magát.
- Rendben - nyugtázom hát ennyivel válaszát.
- További szép estét - köszönök el tőle, levéve róla lélekbeható tekintetem, feljegyezve még ezt-azt a papírra. Nem kell néznem őt hozzá, hogy pontosan figyelemmel kísérhessem, miként hagyja el a ketyerekereskedést. Éppen csak akkor pillantok rá újra, mikor már az utcán szedi szapora lépteit. Elgondolkozva meredek még arrafelé egy ideig, aztán elrendezem a dolgokat a pulton, az elajándékozott hangszert a raktárba teszem, hogy nem sokkal később én is magam mögött hagyjam a boltot. Rájöttem, hogy talán érdemes lenne még átugrani Ausztriába ma éjjel néhány alkatrészért az egyik műszerhez.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. december 13. 00:43 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a bejáratnál | x

Megiszom az éjjeli betevő pohárka vért és csak ülök a kanapén, ez alkalommal hosszabban élvezve a bódulatot. Nem tervezek nagyon menni sehova, aztán majd kiderül. Úgyis mindig tartogatnak nekem valamit. Vagy megszáll az ihlet és kapom magam, elsuhanok valahova; vagy megneszelek valamit a környékről; vagy beállít valaki. Lehet az a szokásos banda, akik átjáróháznak használják az otthonom, vagy olyasvalaki is, aki ritkábban teszi tiszteletét.
Felnyitom a szemem, mikor közelednek az ajtómhoz. Hallgatom az illető vidám légzését, szívének izgatott kalapálását. Komótosan felkelek és mire bekopog, már sétálok az ajtóhoz mezítláb, fekete farmerban, csíkos köntösben. Sötét alakom megjelenik a homályos üvegen át és nyílik a bejárat. Letekintek az előttem álló lányra. Az ajtótárás lendülete rögtön töményen rám sodorja illatát, azonban nincs erre szükségem ahhoz, hogy felismerjem őt. Mina. Többszáz évem során számtalan embert láttam már felnőni. Egyik nap gyermekként szaladgálnak, a másik nap már fiatal felnőttként aggodalmaskodnak a holnapon. Nekem legalábbis ilyen szempillantásnak tűnik. Ettől még kétségtelenül érdekes megtapasztalni, miként mutat rajtuk az idő.
Pár vicces kis nyikkanás. Ilyen hangok közepette fut ki Athos, a vörös macskám, át a verandán, ki a kertbe. Lenézek a küszöb felé, mert közben Aramis, a fekete is megjött, csak éppen ő a lábamnak simítja magát éppen, miközben egy vernyogással köszönti a vendéget. Igen. Macskáim vannak. Nem hiszem, hogy Dwayne -akit változatlanul naponta itt esz a fene- ezt említette volna a lányának. Rühelli őket. Szerintem féltékeny.
- Szia - kapja a kis Warren az üdvözlések üdvözlését. Tudja, hogy nem vagyok egy hatalmas köszöngető, sem beszélő. Viszont jelezni akarom neki, hogy tudom ám, hogy most tért vissza és azt is észre vettem, hogy nem volt itt. Meg hogy neki ez nyilván több időnek tűnt, mint nekem. Ő jóval régebben látott engem, mint én őt. Legalábbis azt tekintve, ahogy érezzük. Az másik kérdés, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki egy szemernyit nem változott.
Jobban kitárom az ajtót és félreállok, hogy bejöhessen.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2019. december 21. 22:37 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhába menet | x

Csak megrázom a fejem a kérdésére, miközben várom, hogy belépjen, majd beteszem szépen mögötte az ajtót. Indulok tovább a folyosón. A konyhába akarom invitálni.
- Mindössze a nyomai - teszek még ennyit hozzá az apját illetően, eltekintve a romokban heverő nappali felé, ahogy elhaladunk előtte. Felborított kisasztal, pár szanaszét dobált hangszer, oldalán fekvő karosszék, levert lámpa és hasonló szépségek. Felkapta a vizet minap és átrendezte a helyiséget kicsit. Porthos, a szürke és D'Artagnan, a fehér macskám eközben a kanapén bunyózik, ránk sem hederítve.
- Hm - hümmögök kicsit, amikor a konyhába értünk után előáll az ajándékkal. Bár inkább morgásfélére hasonlít, amit hallatok. Sápadt arcom rezzenéstelen, ahogy vékony ujjaim közt forgatom a szépen felmasnizott tasakot, benne a lány sűrű vérével.
- Köszönöm... - fejezem ki hálámat, miközben tovább pislogok a meglepetésre és hangsúlyom is fennmarad a szavam végén. Rögtön volna mit mondanom vagy kérdeznem még, ám egyelőre úgy döntök, nem árasztom rá. Egyelőre fogadom az ajándékot, ahogy illik. Az ajándékot, amilyennel nyilvánvaló okokból még soha nem kedveskedett nekem és ami különben akármilyen bizarrnak tetszhet, valójában egy magamfajtának az egyik legszebb, amivel csak be lehet állítani hozzá. A tényleges legszebb nyilván egy felkínált nyak, csukló, comb.
- Mivel kínálhatlak? Tea? Kávé? Bor? - rakom le a konyhapultra a zacskót, miközben elkezdem nyitogatni a szekrényeket, utánajárva, mik vannak itthon. Amiket említettem, azok valószínűleg. Ha csak valaki fel nem élte az itt tanyázók közül. Különben részemről arról mit sem tudok, hogy nálam most a szülei előtt teszi tiszteletét.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. január 3. 21:00 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Kérdésére összevonom szemödökömet, majd megrázom a fejem elgondolkozva. Csak sört ivott, viszont az szerintem Dwaynenek nem oszt, nem szoroz. Mintha víz lenne.
- Csak felhúzta magát valamin - vonok vállat, hanglejtésemmel legyintve az ügyre. Egyáltalán nem is érdekes, pontosan min akadt ki. Először felhergelte magát egy munkahelyi ostobaságon; aztán meg azon, hogy én erre már megint nem mondok semmit és csak a fensőbbséges kussolás megy nekem; ezután meg a bútordobáló vízözön. A szokásos menet.
Nem felelek kérésére, ami persze önmagában még nem sok mindent jelent. Nagyjából semmit. Ahogy megvan a kívánalma, már fordulok is vissza a konyhaszekrényhez kávét készíteni. Utána csak hátrapillantva bólogatok kicsit, lenézve a benyargaló dorombológépekre. Nemsokára már melegszik a kotyogó a tűzhelyen, rakok tálcára cukrot, tejet, kanalat, hogy majd ízesíthesse magának. Házias egy halhatatlan vagyok. Noha ennyiben nagyjából ki is merül az itthoni serte-pertélési teljesítményem, szerintem túlszárnyalok másokat. Főleg, hogy egy embert szolgálok ki vele. Meg hát bárkit, akit szívesen fogadok az otthonomban.
- Megköszönném - élek ezzel a kedves ajánlattal, hiszen én aztán nem ápolom a macskáimat. Kapnak tőlem enni, inni, fedelet a fejük felé, puha helyet a selymes kis hátsójuk alá, állatorvosi ellátást és ezzel vége. Még jó, hogy van nekem egy Annamarim meg akkor mostmár egy Minám, aki törődik egyéb szükségleteikkel is.
- Édesapád nem tud az ajándékról, igaz? - teszem be a vérrel teli tasakot a hűtőbe, majd nézek le a cicázó Warren lányra. Fenekem a konyhapultnak döntöm és sápadt kezeimmel letámasztok oda magam mellé, a választ várva, miközben a kávé lassan kijön mellettem, ám egyelőre rá sem hederítek.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. január 13. 22:16 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Csak rázok kicsit fejemen. Nem kell fáradnia a lánynak az apja utáni rendrakással. Majd, amikor megjön hozzá a kedvem, megcsinálom és azzal a lendülettel legalább kihajítok, elpakolok pár dolgot, meg átrendezem talán kicsit a nappalit. Mértékkel.
Élvezik a macsekok, hogy most egy kevésbé hűs kéz jár rajtuk. Bújnak is a meleg testhez, dorombolón. Amelyiket éppen nem szépítgetik, mind ott sündörög az is. Olykor mondanak is valamit a kis Warrennek cérnavékonyan nyekkenve. Bírom őket. Tetszik, hogy ilyesfajta életekkel is megoszthatom már lakomat. Néhány éve még lehetetlen lett volna ez. Rettegtek tőlem. A házam közelébe sem bírtak jönni az állatok. Érezték, ki... mi lakja. De ma már ők is idetartoznak. Fordulópontot jelez ez halhatatlan létemben. Kezdek Teremtőm nyomdokaiba lépni, azt hiszem.
- Gondoltam - lehelem csak unott hangon, mikor kiderül, Dwaynenek fogalma sincs róla, milyen ajándékkal kedveskedett most nekem Mina. Fordulok oda a kotyogóhoz, kiöntöm belőle a kávét egy bögrébe, aztán vonom a mosogatóhoz. Eközben folytatja a lány válaszát. Jobb kezem a műanyag részen tartja a főzőt, a bal most megfogja az izzó fémet. Tompa szisszenéssel pörkölődik bőröm. Arcom enyhe fájdalomba torzul. Ebből persze vendégem mit sem láthat, ahogy háttal ténykedem. A cicák viszont egyszerre néznek felém. Hallják különös, kínlódó szusszanásom és érzik rajtam, hogy valami változott. Inkább ki is szaladnak kicsit a folyosóra. Valahogy most nem érzik itt jól magukat. Fogaim előhúzódnak pár pillanatra, miközben már engedem is a hideg vizet a fémre és felszáll a gőz. Mire viszont megfordulok a kávéval, agyaraim már nem látszanak. Lerakom a feketét a tálcára látogatómnak, hogy jöjjön csak ízesíteni. Sajnálom, az asztal az ugyebár egy sakktábla és éppen döntő játékban vagyunk Kinseyvel, oda nem fogom rakni.
- Mina, az apád szíven döf a legelső fadarabbal, ami a keze ügyébe kerül, ha én iszom belőled - adom tudtára szokásosan higgadt, rekedtes tónusomban, megint a pultnak támasztva. A tenyeremen, melyre nehezedem, nyoma sincs már az imént magamnak okozott égési sebeknek.
Érdekes ez, mert különben meg vagyok győződve róla, hogy barátom jobban szeret engem, mint szinte bárkit a világon -még a családját is beleértve-, viszont ha a hülye elveiről meg begyöpösödött nézeteiről van szó, szemrebbenés nélkül oltaná ki az életem, hogy aztán a gyászba teljesen belerokkanjon, mindvégig tagadva még maga előtt is, hogy miattam vált ronccsá. Igen, ezt így tudom elképzelni.
- Ízlenél - fedem fel előtte, hogy nem kell nekem kóstolni semmit, hogy pontosan tudjam, kedvemre való lenne. Komoran fürkészem őt. Hülye Dwayne.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. január 22. 22:14 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Nem kerüli el figyelmem, hogy már eleve nedves kézzel érkezik meg és hogy törölköző vagy külön bűbáj nélkül szárítkozik. Elemi mágus? Akkor ezt éreztem. Egy ideje kezdem tudni beazonosítani ezt a fajta varázserőt. Más rezgései vannak, hiszen közvetlen kapcsolódnak ezek az emberek bizonyos környezeti tényezőkhöz. Szóba viszont nem hozom, hogy észleltem, és ahogy mást sem, ezt sem látni rajtam.
- Az. Érdekes - értek egyet, hangom még a szokásosnál is mélyebben szól, ahogy nyomatékkal ejtem a nem feltétlen kedveskedő jelzőt. Aztán lesütött szemmel bólogatok a továbbiakra, miközben egy sóhajszerű, mély levegőt veszek, arcom mellé hullott hajjal, a konyhapultot támasztva.
Az a helyzet, hogy még a bagolykövesek is en bloc tabu nekem. A mestertanoncok, mindenki. Ezt kötötte ki az apja. Szóval még az sem hatja meg egyáltalán, ha történetesen egy vadidegen felnőtt ember az, akiből szeretnék fogyasztani. Ha a tanodába jár, akkor tilos. Mert az az ő területe. Örülhetnek neki az iskola tanulói, hogy nem kutyamód jelöli meg a kastélyt és őket. Már azon sem csodálkoznék.
Elég az hozzá, fogalmam sincs, mi járt a fejemben, amikor rábólintottam az ostoba szabályaira. Talán úgy voltam vele, hogy ha neki ettől jobb, nekem aztán nem nagy erőfeszítés, nem áll semmiből. Van még hal bőven a tengerben. Viszont azóta egyfolytában fojtogat ez. A láncravertség érzése. És mindezt miért? Hogy aztán a nagy semmin is úgy felhúzza magát, hogy átrendezze az otthonomat. Vagy éppen engem. Csak ugyebár én túl gyorsan gyógyulok.
- Nem, nem az - nyugtázom semmilyen hangon, hogy az édesapja tényleg nem Isten. Körbepillantok a konyha terében, majd lenézek mellém a mosolygó Minára. Szavaim közönyösen olvadnak bele a jelenbe, holott mintegy megpecsételés volt ez a részemről: ebben a szent pillanatban döntöttem el végleg, hogy Dwayne bekaphatja. Feltétel nélkül fogadom el őt, úgy, ahogy van, minden baromságával, hisztijeivel, a borzalmas nézeteivel, a hangulatváltozásaival. Mindennel. Nem mondom meg neki, mit csináljon, még a saját otthonomban sem traktálom szabályokkal, hova teheti a lábát, mennyit ihat, kit szidhat, hova hamuzhat. Ő pedig határokat szab nekem még az alapvető szükségleteimben is. Úgyhogy bekaphatja. Nincs harag, ugyanúgy szívesen látom, ugyanúgy az életem szerves részének akarom, ugyanúgy érzek iránta, csak majd észre fogja venni, hogy átléptem az általa felállított határokon, ami jól fel fogja cseszni és nekem jön. Megverekszünk, ezúttal nem adok neki annyi előnyt, így ő jár majd rosszabbul persze és megyünk tovább. De ez ugyanúgy megtörténik akkor is, ha semmit nem csinálok. Jó, nyilván megeshet, hogy ez az egész új felállás annyira szíven üti, hogy előadja majd egy darabig, hogy kész, többet látni se akar, ám hamarosan újra a kanapémon fogom találni. Veszítenem nincs mit, viszont, amiből elég, abból elég.
Nem teszek hát egyebet, mint lepillantok az említett nyakra.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. január 26. 23:16 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Kislányből fiatal nővé cseperedett, nem is akármilyenné. Igazán csinos, kellemes jelenség. Bár soha nem volt kétségem afelől, hogy ilyen lesz, ismerve a szüleit. Figyelem, ahogy összefogja a haját, majd lesütöm a szemem.
- Nincsen rituálém - rázom meg a fejem, aztán oldalvást nézek le Minára.
- Viszont... inkább a csuklód kérném - tekintek szemébe. Sajnálom, ha félrevezettem azzal, ahogy a nyakára pillantottam. Az ereit figyeltem inkább, semmint azt a pontot, ahonnan kóstolnék. Nem mondom bár, hogy nyakból akkor iszom csak, ha valakivel más terveim is vannak, ám tény, hogy jelenleg a Warren lánynál valahogy ezt a másik utat tartom ildomosabbnak. Ahogyan felnézett rám már egész kiskorától, egyáltalán nem kizárható, hogy egy ilyen élmény és az emberek számára vonzó közelségem úgy összezavarná, hogy tovább merészkedne és nem csak éhségemet akarná csillapítani. Azt pedig nem szeretném. Hiába jelképe ez most mintegy annak, hogy megszegem a Dwayne által hozott ostoba, önkényes szabályokat, attól még lázadó tinédszer nem vagyok, aki bosszúból buján a gyermeke vérét veszi, aztán ágyát is megtöltve vele. Kockáztatni sem akarom, hogy efelé induljunk. Hiába nem gondol akár Mina jelenleg ilyesmire, fogalma sem lehet, mit vált ki belőle. Mit váltok ki belőle.
- Nem fog fájni, csak furcsa lesz - térek rá arra, hogy felkészítsem, mire számíthat. Eléggé úgy veszem le róla ugyanis, hogy ez lesz neki az első alkalom. Bár profinak tetszhet az okos kérdéseivel, a praktikus hajfelkötéssel, higgadtsága csak a látszat.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. február 22. 22:05 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Nyugodtan figyelem, ahogy latolgatja, melyik csuklóját kínálja nekem.
- Lényegében nem sok minden - felelem neki őszintén. Hiszen nekem nem más onnan inni, nem más a vér íze vagy minősége, nem igazán más a fogyasztás élménye. - Csak annyi, amennyi aközött, hogy valakinek a kezét vagy a nyakát csókolod meg - pontosítok kicsit és remélem, így már érti. A körülmények. Azok a mások. Mindaz, ami a felütheti a fejét bennünk a közelségek eltérésétől. Mindaz, amit egyik és másik jelent, bármilyen érintkezésnél.
Hosszú, hűs ujjaim közé veszem a felém nyújtott kart.
- Nem fog nyomot hagyni - nyugtatom meg efelől, miközben felemelem magamhoz csuklóját, fejem lejjebb hajtva. Nyelek egyet, megnyalom a számat és ahogy kitárom, megvillanak előtűnt, tűhegyes szemfogaim. Ajkaimat bőrére nyomom és egy nedves kis kattanás hallatszik, miközben orromat megráncolom és agyaraim belévájnak. Rögtön szívni kezdem a vérét, csak nagyon lassan, finoman. Lehunyt szemmel iszom, egyre erősödő, morgásszerű hümmögéssel. Bal kezem oldalra nyúl érte. Tarkójára fogok. Hogy kapaszkodok-e belé vagy így tartom magamnál? Talán mindkettő.
Egyszerre érezheti magát a lány kiszolgáltottnak és felszabadultnak. Olyan keveset kortyolok belőle, hogy az nem hiányozhat neki, még szédülést sem igazán okozhat, mégis, mintha egy vékony fonálon húznám ki belőle az életet, ráérős lassúsággal, ő pedig ettől a félelem helyett egyre közelebb érzi magát hozzám. Hajam alkarjára lóg. Nyelvem meleg bőrét éri olykor kicsit, ahogy csöndes, morgó élvezettel szívom. Ám lassan ennyi elég kell legyen.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. március 18. 21:55 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Szusszanok egyet, ahogy elsimítja hajam. Helyes, hogy éreztetni akarja, hogy minden oké, noha krisztálytisztán érzem rajta amúgyis. Mindent érzek most. Mármint még jobban, mint általában. Legalábbis úgy tűnik. Talán mert ilyenkor az ösztöneim is jobban felülkerekednek, érzékeim kiélesednek.
Kihúzom belőle kisvártatva agyaraimat, felemelem fejemet és kábán sóhajtok. Lenyalom fogaim végéről is a vért és szemeim lehunyva tartom még. A csuklóján ejtett kis sebek szépen beforrnak, elhalványulnak. Elengedem őt. Legalábbis kezét. Tarkóját fogom továbbra is. Mély hangon hümmögök még, majd feltárom kába tekintetem. Mindig mámorba kerít vért venni magamhoz, hát még közvetlenül. Bólintok neki, amúgy köszönetül és nagyon lassan elengedem.
Visszahunyom a szemem és letámasztok magam mellé a konyhapultra, élvezni kicsit mindazt, ami ilyenkor mindig átjár. Erre már a macskáim is visszanyargalnak a szobába. Nem éreznek már fenyegetést. Az egyikük egy székre ugrik, egy másik jön Minának hízelegni, meg akkor már az én lábamnak is odadörgölőzik.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. április 15. 20:51 Ugrás a poszthoz

Mina
este | a konyhában | x

Furcsa lehet neki. Érzem ezt néha rajtuk. Hiszen erőteljes behatás, behatolás éri őket, megrendítő élmény, amiben aztán hirtelen magukra maradnak, és talán azt is megkérdőjelezik, ez valóban megtörtént-e, miközben nekem... nekem még ott folydogál le a torkomon vérük, ott bizsereg minden halhatatlan sejtemben a kábulat. Bennem vannak, hiába váltam el.
Szusszanok egyet és bólogatok neki. Bólogatásom nem puaztán annyit jelent, hogy "szívesen", hanem azt is, hogy "én is". Olykor megnyalom még kicsit számat és lassacskán feltárom szemeimet. Viszont nem sietek el semmit. Én elvagyok a csenddel. Meg úgy mindennel. Most aztán főleg.
Lepillantok a hízelgő cicákra és amíg lekötik a kis Warren figyelmét, hagyom még kicsit elnehezülni pilláimat olykor. Lassacskán szedem csak össze magam. Azt meg talán túlzás lenne állítani, hogy aggódom Dwayne miatt. Jelenleg, ha eszembe is jut, csak azért teszi, mert a lányának hasonló az íze, mint az övé. Finom egy család. Halandóknak talán fűszeresként tudnám leírni őket. Pikánsak, összetettek, kicsit erősek. Nyilván Mina zamata lágyabb azért. Mondjuk nem tudom, mennyi értelme van megpróbálni emberi ételekhez hasonlítani ezt a fogyasztsáélményt. Úgysem tudja leírni semmi igazán.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. május 16. 21:58 Ugrás a poszthoz

Vadász-Bánki doktornő
éjjel | az ispotály folyosóján | x

Köntösömben ülök a kanapén, miközben a rádióból a hírek recsegnek. Porthos gombócként támaszkodik combomnak, ahogy összegömbölyödve pihen mellettem. Hiába hűs érintésem, dorombol a simogatás alatt. A többiek valahol kint lébecolnak, hiszen hozzám hasonlóan, főleg éjszaka élnek. De ez a szürke szőrpamacs különösen szeret aludni. Egy kis vékony hangot ad, amikor egy fej jelenik meg a kandallómban. Unottan pillantok oda és hallgatom végig az egyik gyógyító kérését. Berendelnek. Magára hagyom hát a macsekot, felkapok valamit és hamarosan távozom. A kanapétól való felkelésemtől számított pár pillanat múlva.
Öltözékem, melyben megérkezem a fővárosba, amolyan mugli műtős-nővér egyenruha a maga világos zöldes-kék V-nyakú pólójával, laza nadrágjával. Nem adtak itt nekem semmi gyógyítóholmi félét, úgyhogy mindig ezt kapom magamra, amikor idejövök, hogy legalább az világosabb legyen, hogy az ispotály alkalmazásában állok valamilyen szinten, illetve kicsit fémjelezheti, hogy nem vagyok teljesen a varázsvilág része. Legalábbis pálcasuhintgatást nem kell várniuk tőlem. Lényeg a lényeg, valamiért ebben kezdtem idejárni, mert nem tartottam idevalónak alapvető, sötét, ijesztő alakomat még kontrasztosabbá tevő öltözékeimet; meg mert volt nálam otthon ez a ruha - nem kell tudni, miért - és mára már egészen megszokták, hogy ha ezeket a darabokat látják, akkor valószínűleg én közelítek a folyosón. Nem mintha amúgy ne lehetne egyből kiszúrni, hogy én vagyok az.
Biccentek a recepción, haladok végig az éjjelre elnyugodott, kissé kihalt ispotályban, mígnem megérkezem a megfelelő részlegre. Egy fiatal nő járkál fel, s alá az egyik szoba előtt. A kiírásokra nézek. Igen, ide jöttem. Odalépek hát a gyógyítónak tűnő ismeretlenhez, letekintve rá.
- Jó estét - üdvözlöm baritonomon, bólintva egyet és egyebet nem is mondok. Hangsúlyom olyan, mintha egy megbeszélt találkozóra jöttem volna. Hiszen így is volt, csak nem mi beszéltük meg egymás közt azt a találkozót. Különben meg a mellkasomra tűzött kis táblán ott virít: Adam Kensington - gyógyító konzultáns.
Utoljára módosította:Adam Kensington, 2020. június 4. 21:40
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. június 14. 21:09 Ugrás a poszthoz

Vadász-Bánki doktornő
éjjel | az ispotály folyosóján | x

Megfogom felém nyújtott kezét saját, hűs jobbommal. Határozottan szorít rám, pedig nekem nem kell bizonyítania. Igazából senkinek sem kell, viszont én aztán főleg nem hiszek semmit külsőségek alapján. Legalábbis nem az alapvetőek alapján. Volt időm megtanulni, mire figyeljek.
Már mondja is nekem, mivel van dolgunk, miért hívtak, nem lacafacázik. Pedig sokan nekiállnak ilyenkor egy kicsit még érdeklődni vagy kötekedni, hogy mit is csinálok pontosan. Sokaknak nem teljesen világos. Valamint -lássuk be- olyanok is vannak, akik a hátuk közepére nem kívánják, hogy én a betegük közelébe menjek.
Követem a doktornőt a kórterembe, éppen csak biccentve az ápolóknak, aztán hallgatva tovább, mit tudnak vagy vélnek tudni eddig. Egyelőre csak felületesen veszem szemügyre a pácienst, miközben kapom az infókat, majd ahogy végzett a gyógyító az ecseteléssel, bólintok neki, közelebb lépek az ágyon fekvőhöz és a mellkasára teszem a kezem. Csak így állok ott, nyugodt tekintetem önkívületben lévő arcán pihen. Éppen csak pislogok olykor.
- Szerveket nem károsít - árulom el, amit igazából elég hamar megállapítok, csak még figyelni akartam kicsit a terjedést, hogy biztosra mondhassam. Az, hogy egyre rosszabbul van, főleg pszichés eredetű lesz, mert minden, ami történik vele, felszíni. Ettől még igen kellemetlen. - Viszont fájdalmat okoz. Egyre növekvő fájdalmat - közlöm ezt is. Szerintem itt főleg attól kell tartani, hogy a kínoktól áll be valamilyen sokkos állapot, eszméletvesztés és akár szervi gondok is felléphetnek.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1255
Összes hsz: 8089
Írta: 2020. október 19. 20:52 Ugrás a poszthoz

Juhász Laura
kora délelőtt | a folyosón | x

A kanapémon ülök egy szál nadrágban és köntösben, kissé görnyedten, térdeimen támaszkodva, lehunyt szemmel. Mint, aki mindjárt elalszik és előre dől. Pedig azt nem akarom. Gondolkozom, latolgatok, amennyire telik most tőlem. Aztán egyszerre kipattan szemem. Meghallom egy siető ember nehéz légzését, szapora szívverését, majd azt, ahogy változik az ütem és végül a kedves szavak is a fülembe szöknek. Felkelek a helyemről és ráérősen az ajtóhoz sétálok, mezítlábaim alig neszeznek az öreg padlón.
A folyosóm közepén állva figyelek a kintre. Egyre közelednek, az egész banda. Ahogy verandámra lép, a halandó illata beszüremlik a házba, végleg ráébredek, hogy ismerem az illetőt. Bekopogtat. Kissé elfintorodva nézek körbe magam körül, csak hogy jól átgondoljak még egyszer mindent. Nagyon kellemetlen egy helyzet ez a számomra most. Ügyesnek kell lennem.
- Szia Laura! - köszöntöm őt idebentről mély hangomon. - Én vagyok az, Adam Kensington - tisztázom monoton, színtelen szavakkal, hiszen nem tudom, van-e elképzelése róla, hogy én lakom itt és azt sem, megismeri-e csak így a hangom. De fontos, hogy a következők előtt világos legyen számára, kivel van dolga. Úgy talán kevésbé kérdőjelezi meg a további lépések szükségességét. - Az én macskám van nálad - adom tudtára ezt is, azzal együtt, hogy pontosan  képben vagyok, mi történik odakint. Ám nem azért, mert látom.
- Elmondom, mi lesz... - közlöm vele egyszerűen, talán kissé nyersen. Sehol egy kérés, sehol körmondatok. Remélhetőleg az előbbit elnézi nekem, utóbbit pedig nem is várta. - Amikor azt mondom, bejöhetsz, számolj el ötig, utána lépj be a házba, és rögtön zárd be magad mögött az ajtót! Haladj tovább a folyosón és fordulj be balra a nappaliba! - vázolom a teendőit lassan, nyomatékosan. - Rendben? - kérdezek rá, mindent értett és megjegyzett-e vagy ismételjek el valamit.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Adam Kensington összes RPG hozzászólása (786 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 16 ... 24 25 [26] 27 » Fel