Katherine

 Hogyan tudnám jellemezni az életemet? Hmm, hadd gondolkodjak. Sok mindent tudnék rá mondani, de azt hogy unalmas, semmiképpen sem. Már az külön izgalom, hogy boszorkány vagyok, nem igaz? De igen. Persze félvér vagyok, de így is tudtam kiskoromban, hogy varázsló vagyok, még ha a mugli dolgokhoz is voltam hozzászokva. Persze, az arány ugyanakkora, hiszen mindkét társadalomról ugyanannyit tudok. Ez nem meglepő, legalábbis szerintem nem, hiszen félvér vagyok, mint ahogy azt az előbb elmondtam. Apa anyukája, amikor még élt, sok mindent mesélt nekem a muglikról és a szokásaikról, míg az apukája a varázslókról alakított ki nekem egy képet. Mindkettejüket nagyon szerettem, azonban már semelyikük sem él. Anyu részéről, mindketten varázslók voltak a nagyszüleim és mindketten szerettek, addig a napig, amíg nagyapa meg nem halt. Akkor nagyiban eltört valami és teljesen megőrült. Majd miután az egy szem lánya, az élete, a kincse meghalt, még jobban megutált. Kedves, nem igaz? Hát persze, hiszen mindig is engem vádolt. Egészen a halála előtti hétig. Akkor valahogy képes volt arra, hogy vége leírja, hogy szeret. Igen ám, de utána egy héttel később meghalt, ugyanis a betegség győzedelmeskedett rajta. Én meg itt maradtam, egyedül. Igazándiból, már rég egy árvaházban kellene lennem, de mégsem vagyok ott. Eddig rejtély, hogy miért, de egyszer úgyis megkapom a választ. Ha nem most, akkor hamarosan. Valahogy mindig közbeszólt a Sors, az én „öreg barátom”, szóval most sem lesz ez másképp. Igaz, már majdnem egy éve, hogy meghalt a nagyi, szóval eddig még – ismétlem, még – megúsztam. Aztán ki tudja, lehet, hogy holnap kapok egy levelet, hogy azonnali hatállyal hagyjam el a Kastélyt. De akkor sem tenném meg, de nem ám! Hiszen a kastély az én otthonom.
Igazándiból, csak most jöttem rá, hogy talán mégsem kellett volna úgy sietnem és akkor észrevettem volna, az előttem elterülő nagy és széles tócsát. Mégis az ellenkezőjét tettem és megint nem néztem az orrom elé. Elizabeth, te sosem tanulsz a hibáidból? Nagyon úgy néz ki, hogy nem. Most már mindegy, már megtörtént, aminek meg kellett történnie. Bár nem lett belőle semmi baj, csak a hátsó felemet érte egy kisebb fajta ütés, az önbizalmamat nem. Amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki ezek után el kezd sírni, vagy összehúzza magát vagy aggódik, hogy csorba esett a „hírnevén”. Hiszen, ez minden emberrel megeshet, bár nagyobb a valószínűsége, hogy pont velem.
- Az lehet, de akkor is jól tippeltél! – elmosolyodtam és az egyik festményre szegeztem tekintetem. Érdekes, hogy itt mennyivel halkabbak a portrék, bár némelyik így is képes összeveszni a másikkal. Pont ennek a részesei lehettünk a lánnyal.
- Az sosem baj, legalább két bosszantó alakkal kevesebb – megvontam vállamat. Nem tudom, miért mondtam ezt, de volt benne némi igazság. Néha nagyon tudtak idegesíteni,  ráadásul, az egyik igen goromba volt, még régebben. Persze, megkapta a magáét, de akkor is, semmi alapja nem volt annak, hogy belém kössön, mégis megtette.
- Szóval a Fejetlenség Folyosója? Találó név – újból elmosolyodtam. – Egyébként, Elizabeth vagyok!
Nem éreztem késztető szükséget arra, hogy bemutatkozzak a lánynak, mégis megtettem. Hiszen tudjátok, az illem úgy kívánja. Azért reménykedem benne, hogy nem egy bájcsevegés vagy egy monoton, száraz beszélgetés lesz ebből az egészből. Nincs kedvem hozzá, nagyon nincs.

azta de sokat csevegtetek már : O


szép estét mindenkinek ^^

ez még semmi. nem indult be

Szebb napot gyerekek

El vagyok veszve.   *Vagy valami olyasmi*

Széles Veronika;

Átmentem a vizsgán! Na persze, nem erőltettem meg magam olyan nagyon, de hát végül is mestertanoncként mit veszíthettem volna? Elsős vagy másodikos, a lényegen úgy sem változtat semmi. Másodikos lettem, de fura: ha jobban belegondolunk, akkor duplán vagyok az, tehát negyedikesként simán bemutatkozhatok. Haha.
Inni kéne egy kávét. Meg akkor már egy sütemény? A könyvet is el kéne már olvasni. Ilyen és hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, úgyhogy nem állítom meg őket, inkább eléjük megyek. A gondolataim azért vannak, hogy megmutassák a jó irányt, ezek után miért ne engedelmeskednék nekik? Tényleg innom kell egy kis koffeint. Magamra veszek egy farmert, pólót, rá egy pulóvert, sapka ami alól csak pár szem göndör hajfürt kunkorodik ki és amiben olyan vagyok, mint egy frissen mosott elsős gimnazista aki éppen az első napját tölti az iskolában. A kakukktojás? Egyértelműen a szakáll. Nem is tudom, hogy miért növesztem: talán így akarok nagyfiúnak tűnni, vagy talán azért mert ennyire elhanyagoltam magam az utóbbi időben, hogy egyszer csak már az arcomon volt és integetett felém. Ki tudja, soha senki sem tudja, csak én. Én meg nem árulom el, helyette a farmerzsebembe dobom a pénztárcám, a kezembe meg felveszem a könyvet, amit már illene elolvasnom. Aldous Huxley: Szép új világ. Nem tűnik olyan rossznak, csak ide-oda repkedtem a vizsgák között és amit olvastam belőle egy-egy lopott percben, az is összekuszálódott a fejemben a festészet, a reformkor, és az önismereti jegyzettel együtt. Szétszedegethettem volna őket, hiszen már lenne rá mód, de hát eléggé hosszadalmas lenne, meg amúgy is. Úgyhogy inkább újra kezdem olvasni, és ehhez melyik hely is lenne a legalkalmasabb, mint a Czukorvarázs Cukrászda a faluban? Na ugye, hogy ez egy tökéletes helyszín! Ha a régi reneszánsz korban éltem volna (mert ugye hol máshol?!), akkor ugyanilyen cukrászda helyiség lenne a törzshelyem. Mindenkinek a kávézók azok, nekem a cukrászdák. Vannak különféle sütemények, még nagyobb választékban kávék, halvány barna falak ami mellesleg a kedvencem, egyedi képek és ábrák a falakon, a modern kereszteződése a régivel (még ha nem is eléggé feltűnő, akkor is ott van). Imádom.

Így lépek be az emlegetett helyre. Alig vannak még, de hát hétfő, háromnegyed egy van, így igen csak megengedett a kevés "nézősereg". Köszönök, mert megtanítottak rá kiskoromban, hogy ha bemegyek valahová, akkor hangosan és érthetően kell köszönni: ezt még nem vedlettem le, jó gyerek vagyok. Beülök a sarokba, az ablak menti asztalhoz. A könyvem az asztalra. Már tudom is, hogy mit fogok rendelni, így a pulóver levétele után el is kezdem szépen olvasni Aldoust. Most már jöhet is a kiszolgáló!

A végzősséggel járó legjobb dolog, hogy kevesebb órája van, csak azok, melyekből vizsgát is kíván tenni, így hirtelen rengeteg szabadideje lett. Az egyik nagy előnye ennek, hogy van szabadideje, a másik, hogy ezt munkára fordíthatja, így, amikor éppen nincs sok órája korábban is bejöhet dolgozni, ez pedig azt eredményezi, hogy az unikornisos perselye, hamar meg fog hízni, hiszen sokkal több pénzt eszik majd meg, és sokkal gömbölydedebbé válik majd ez által. Most, amikor nincs sok vevő, vagy aki van, az is már fogyasztja a rendelését a pult alatt rejtegetett illúziómágiáról szóló könyvét forgatja, és igyekszik minden lényeges dolgot megjegyezni. Egy kicsit le van maradva, így pótolnia kell, ha még a félév előtt szeretne eredményeket elérni a témában.
- Szép napot!
Köszön ő is a belépőnek, gyorsan behelyezi a könyvjelzőt, majd a könyvet becsukva, kis jegyzetfüzetét és tollát magához véve indul el a sarokban helyet foglaló, nagyon göndör hajú srác felé, aki - éppen emiatt - kicsit hasonlít is az unokatesójára, Adorjánra. Odaérve kihúzza magát, és mosolyogva végignéz a betérőn.
- Ajánlhatom a napi ajánlatot, vagy esetleg határozott elképzeléseid vannak, hogy mit szeretnél ma fogyasztani?
Érdeklődik a fiútól, akit igyekszik belőni korban. Biztos, hogy felette van, de nem biztos, hogy mestertanonc. Nem jár ő annyit a kastélyba, hogy mindenkit ismerjen, néha még a navinéseket is nehezen ismeri fel, nemhogy egyéb házba járókat. Viszont a faluban már lehet, hogy látta, kis gondolkodási idő azért még kell neki, mondjuk amíg elkészíti a rendelést. Most először van egyedül az egész cukrászdában. Mindenki beteg, most aztán igazán övé a felelősség. Ez pedig nagyon érdekessé teszi az egészet.

Pedig én látlak Cassie B.  

Nem ülök sokáig egyedül, hiszen éppen hogy a kezembe veszem a könyvet, hogy akkor most elkezdek olvasni, felbukkan egy leányzó, hogy felvegye a rendelést. Ezt szeretem a cukrászdákban! Itt mindenki gyors, körültekintő, míg a kávézókban minden olyan lassan folyik, hogy az ember néha már beleőrül. Talán tudat alatt megvan írva egy szabály, hogy a kávézókban társasággal jó és érdemes menni, a cukrászdába pedig egy könyvvel. Tényleg így van. Pesten például alig ültem be kimondottan ilyen helyre, Szegeden viszont imádtam, itt meg ismét a törzshelyemmé vált. A Képző sok mindenben különbözik a Bagolykőtől: rengeteg mindenben másabb, és persze ez akár logikusnak is lehetne mondani, de egyáltalán nem az. Nem az emberek különböznek egymástól, hiszen ők túlságosan is egyformák is, hiába tagadnák: minden ember ódzkodik attól, hogy hasonló embert találjon, mint ő maga, pedig az utcán sétáló személyek közül minden második ugyanolyan. Beismerni nehezebb, mint észrevenni. Ha valamit észreveszünk, attól még nem is biztos, hogy beengedjük a tudatunkba és el is fogadjuk. Mint például most azt, hogy mit is rendeljek: észrevettem már, amit szeretnék inni, de nem vagyok benne biztos, hogy az elég jó lesz-e.
- Döntésképtelen lettem. Mi a napi ajánlat? - kérdezem meg, majd hirtelen eszembe jut, hogy a sapka még a fejemen van, így egy gyors mozdulattal lekapom a fejemről, és a mellettem levő ablakpárkányra vagy patkára dobom, vagy mi is a szokványos magyar neve. Nem vagyok jóba az ilyen egyszerű szavakkal, haha. Mogyorós macchiato, vagy erdei gyümölcsös banánnal a tetején frappuchino, vagy egy sima mezei cappuchino? Érzem, hogy melyiket kellene, csak nehéz beismerni, hogy tényleg azt szeretném-e egyáltalán. Lehet, hogy csak egy képzelet, amit gondolok, egy rossz mágikus képzelet, és amikor kikapom a rendelést, akkor rájövök, hogy tulajdonképpen nem is azt akartam. Smucig vagyok én ehhez, hogy csak úgy szórjam a pénzt; meg milliárdos sem vagyok. Ez csak egy kávé, na de két kávé amiből az egyiket nem ittam meg, de azért ki kell fizetnem?! Inkább agyalok előtte, mintsem így járjak!

Fejemet az ajtó felé fordítom, miután hallom halk nyikordulását. Tanár jött ellenőrizni, vagy esetleg egy diák szánta magát ugyanarra a sorsa mint én? Csöndben tovább szívva cigarettámat állapítom meg, hogy egy kislány sétál be az ajtón, kezében egy tányérral, arcának eredeti színe pedig nagyon elüt a szája körül találhatótól. Kissé hunyorítva veszem szemügyre az újonnan érkezett személyt, majd a hunyorgást abbahagyva figyelem az egyre közelebb érkezőt. Köszönésére csak egy bólintással válaszolok, majd belehamuzok a manók által elém pakolt teás csésze tányérkájába, mivel nem tudtak hamutállal szolgálni. Ez is valami, legalább nem a földet hamuzom tele szegényeknek. Lábamat már készülök levenni a padról, hogy a kisasszony helyet tudjon foglalni mellettem, de szándékomtól el is térek, amint meglátom, hogy kényelmesen elhelyezi magát a földön. Mindenkinek vannak furcsa szokásai. Lábamat ismét kinyújtom, és már emelem a számhoz újra, reflex szerűen a cigarettát, amikor az újonnan érkezett egy halom kérdéssel és információval kezd el bombázni. A kezem félúton megáll és felvont szemöldökkel nézek át az asztalon, hogy lássak is a lányból valamit. Állításaival nem mondott túl sok újat, pláne nem azzal kapcsolatban, hogy szörnyen nézek ki. Már többen megállapították és szóltak is, hogy valamit tegyek karikáim ellen, mert félnek rám nézni, este meg egyenesen szívrohamot kapnának tőlem a sötétben. Az ő bajuk.
-Tudok róla. A vacsorám pedig ott jön, és nem köszönöm nem kérek. Te meg tudtad, hogy a túlzottan sok csokoládé elhízáshoz vezet? Ha már te tájékoztattál a cigarettázás veszélyeiről, gondoltam én is megteszem. - intek cigarettámmal az egyik manó felé, aki két jól megrakott tányérral siet asztalom felé. Felesleges volt a lánynak mondanom, hogy a nutella elhízáshoz vezethet, mivel rajta úgysem látszódna meg. Összesen lehet az egész lány 40 kiló körüli, ha nem kevesebb. Akár pálcika baba cérnametélt hajjal. Az első szellő elfújja, az első betegség, még a legkisebb nátha is ledöntheti a lábáról, ami nem is igazán nehéz vagy megerőltető feladat. Cigarettámat ajkaim közé illesztve veszem el a kis lógó fülű manótól a tányérjaimat, majd pakolom le őket magam elé. Az egyiken egy nagy adag sült krumpli található, ropogósra sütve, a másikon pedig két akkora szelet halfilé, hogy a krumplik már nem is fértek oda mellé. Nem lenne ellenemre, hogyha minden nap ezt kapnék vacsorára. Teás tálkámat odébb tolom egy picivel, majd újra belehamuzok és elnyomom benne a csikket. Nem ül meg a konyhában a füst, hiszen épp elég nagy ahhoz, hogy eloszoljon benne, és még a manók az ablakot is folyton nyitva tartják, úgyhogy nem okoz problémát a beltéren való dohányzás. Tekintetem az újdonsült vacsora társamra téved, akinek arcán még mindig ott virít a mogyorókrém újféle arcápoló gyanánt, a kezeit is beleértve. Mint egy kicsit túl nagyra nőtt 6 vagy 7 éves, aki még nem tud normálisan enni. Zsebemből előkotorva egy használatlan, kissé meggyűrt pappírzsebkendőt tolok oda felé az asztal szélére, hogy mégse a ruhájába törölje a kezét. Pár manó is felsorakozott már konyharuhával a kezében, azzal a céllal, hogy megszabadítsák a kislányt az arcára tapadt mogyorókrémtől. Mókás menet lesz, főleg hogyha a hölgyemény nekiáll az egész ellen görcsösen ellenkezni és hadonászni fog a tányérral, a kenyér meg a plafonon köt ki. Egész kis kabaré alakulhat ki belőle. Magamban mosolyogva kezdek neki a halfilé apró darabokra való szétszedésének és elfogyasztásának, miközben tekintetem néha a manók hármasára és a hölgyemény nutellától áztatott arcára téved. Csodálom, hogy jól fésült haja még lett nutellás. A nagyjából majdnem teljes csöndet csak a manók sürgés forgása, tányérok csörömpölése töri meg, de már majdhogynem nem veszem ezeket észre. pár év alatt hozzászoktam és már olyan általánosságnak hat az egész, mint amikor valamelyik szobatársam hangosan szidkozódik vagy pakol a szobában, miközben én vagy megpróbálok elaludni, vagy esetleg olvasok, nagy ritkásan tanulok. Főleg Benjaminra jön rá rendszerint a dobálózhatnék, amikor olvasok, vagy próbálnék aludni. Vagy még lehetséges opciónak tekinthető nála a Balázs nem akarunk inni egyet és közben beszélgetni? című időszak, amikor valakinek nagyon a tetőfokára hág és utána megbánja. Rendszerint nekem önti ki a lelkét, mert tudja, hogy túl sok kommentárt nem fűzök az eseményekhez, tanácsokat meg pláne nem adok. Nem tudom mennyire ismeri az igazi oldalamat, aki nem színészkedik, nem játssza meg, hogy vannak érzelmei, hanem egyszerűen csak van, vegetál és elvan magában csöndesen. Gondolom nem túl sokat tud erről az egészről, vagy épp eleget Laura révén. De ezek szerint nem nagyon foglalkozik vele. Mindegy is, nem azért jöttem most le, hogy másokkal foglalkozzam, hanem azért, hogy a hasamat megtömjem. Két szem krumplit tuszkolok be a számmal és kifejezéstelen arccal meredek immáron az asztal falapjára és készülök fel a lányból kitörő újabb információ vagy kérdés áradatra, mert valószínű, hogy ennyi beszélgetéssel nem érte be.

Yarcica, ráfeledkeztem a képedre egy pillanatra...hiányolom a mellszőrzetedet (is). O.O

a gyanta csodákra képes

Szépséges napot néktek.

Nem is szárnyaló Széllovag, hanem Szárnyaló pipi. *-*

sziaszia

szerbusz Em

pipi?XD

Üühüm, tudod, a pipi, aki gyantáztatja magát.

most már mindent értek

Egyszer sikerült lehagynom egy ékezetet a Szárnyaló szóból, és meglepődve tapasztaltan mennyire más jelentése lesz. XD

Te jó ég Marki, ezen most nagyon jót nevettem...

Balázs

Remek! Ismét sikerült egy olyan diákot kifognia, aki valahol útközben elfelejtette, hogyan kell beszélni. Ez már csak az ő szerencséje. Persze sosem volt az az alkat, akit nagyon zavarba hozott volna egy ilyen társaság. Valahogy mindig feltalálja magát. Ha más nem, akkor majd egész este ő fog fecsegni, mert azt úgyis szereti. Balázs pedig végre aludhat egy jót. Annál úgysincs unalmasabb, mint mikor Leonie elkezd magyarázni. Márpedig most elkezd.
-Ezt komolyan gondolod? – Csodálkozástól elkerekedett szemekkel pislog fel a srácra. – A csoki nem hizlal! Vagy szerinted én kövér vagyok? – Hangja átmegy a sipítozós rib… ömm… plázalány stílusba. Mindeközben megpróbál felállni a padlóról, de tiszta csokis kezét nem akarja lerakni a földre, így lényegében csak fetreng össze-vissza. Már az kész kabaré, mire tényleg fel tud kelni.
-Most nézd meg! Pedig mennyit fogyóztam és edzettem! De nem bírom megállni a bűnözést. Örök életemben kövér maradok..! – Már majdnem nekiállni sírni, mikor hirtelen visszavált „normális” üzemmódba, és odacsoszog Balázshoz.
-No vidd arrébb kicsit a lábad, hadd üljek le – Ezer wattos vigyort ereszt meg. Tény, hogy nem ép a lány. – A csoki jóóó! És boldog leszel tőle! Próbáld ki! De tényleg! – Nyüstöli tovább újdonsült ismerősét. Láthatóan ő maga rengeteget nassolhat, mert ennyi vidámságot nehéz csak úgy a semmiből előteremteni.
-Amúgy meg nem zavarna, ha elhíznék. Maximum azért, mert nem jönnének rám a kedvenc ruháim. Persze újrahasznosítani lehetne, mondjuk, hogy egy szoknyát egy lábra.. mit gondolsz? – Ezt úgy adja elő, minta halálosan komolyan gondolná, pedig… de igen. Ezt komolyan is gondolja.
-Ezt nekem? Őőő.. miért…? – Néz értetlenül a zsepire, majd a felsorakozott manókra. Egy kisgyerekeknek készülő horrorfilmbe pont elmenne a jelenet, ahogy szegény ártatlanul falatozó leányt betámadják a tisztogatók.
-Hát ez igazán.. nem kéne.. – Neveti el magát, miközben felveszi a zsebkendőt, és elkezdi törölgetni a kezeit. Eközben a kis manók is közelíteni kezdenek készségesen, hogy letörölgessék az arcát. Hát mi ő, egy bébi?
-De komolyan.. ne fárasszátok magatokat… - Addig-addig csúszik előre, míg végül megbillen és lepottyan a padról. Immár röhögő görcstől szenvedve fetreng tovább a földön, és törölgeti magáról a mogyorókrémet. Annyira jól elvan, hogy abszolút nem zavarja, ha Balázs totál idiótának nézi őt. Nagyjából egy percbe telik, mire elhessegeti a segítőkész manókat, és immár patyolat tisztán visszakászálódik a padra a fiú mellé. Majd mintha mi sem történt volna, derűsen ismét belekezd.
-Mit eszel? – Közelebbről megszemléli a tányér tartalmát. Igazán nem akar belemászni sem az ételbe, sem szerencsétlen Balázs arcába, de nem tudja igazán befékezni magát.
-Úúú, sültkrumpliiiii – Hogy ez miként passzol a nutellához, senki ne kérdezze.
-Kapok egy szemet? Tudod, már ezer éve nem ettem! – Ha nem kap, akkor bizony számolni kell azzal, hogy nyálcsorgatva kinéz minden egyes falatot a srác szájából. Neki most muszáj ilyet ennie! És az nem jó, ha a manók készítenek egy adaggal a számára. Nem, nem! Balázs vacsorájából kell neki.

Loise

Áldom a sorsot, amiért nem maradtam a szobámban, hiszen akkor most nem találkoztam volna Loise-al és egy újabb unalmas délután várt volna rám. Ehelyett most itt vagyok és nagyon jól érzem magam, főleg, mert a lány is nyitott és érdeklődő. Mindig is szerettem az ilyen embereket, akik szívesen ismerkednek és szinte mindent bevállalnak, persze tiszteletben tartva a korlátokat. Biztosan azért vonzódom annyira az ilyen egyénekhez, mert magam is hasonló vagyok. Az tölt fel, ha társaságban lehetek és új arcokkal találkozhatok, ugyanis szerintem minden egyes ember valamiben különleges. Általában a találkák alkalmával ezeket a különlegességeket szoktam keresni és megfigyelni. Szerintem nincs is érdekesebb, mint a barátaink reakcióit tanulmányozni és később fölismerni a személyes vonásaikat. Lehet, hogy ez az egész így őrültségnek hangzik, de ha belegondolunk, akkor nagyon is sok értelme van. Persze ez az egyéni véleményem és ezt mindenkinek jogában áll megcáfolni.
- Nekem is az a kedvencem. Úgyhogy jól választottál! Már az elején plusz pont. -mondom elégedetten és kedvesen mosolygok a lányra. Örülök, hogy a Nick nyerte el a tetszését, mert ez illik leginkább rám és otthon is így hívtak a barátaim meg a családom. Loise megerősíti a ki nem mondott megállapításom, mi szerint ez csak a beceneve. Nekem még jobban is tetszik, mint a teljes, bár az is különleges.
- Csak őszintén! -
Hamar jön a témaváltás, amit nem is nagyon bánok, mert rögtön egy kellemes meglepetés ér. Álmomban se gondoltam volna, hogy ő is gitározik, de ezzel máris bevágódott nálam. Na persze nem mintha eddig nem lett volna szimpatikus...
- Mit is mondhatnék...?! A lábaid előtt heverek hercegnőm! -mondom neki nevetve, majd meg is hajolok előtte a hatás kedvéért. Ritkán találkozom olyan lányokkal, akik gitároznak is. Persze előfordul egy-kettő, de azok nálam máris bekerülnek a kedvencek közé. Lehet, hogy ez a gyengepontom, úgyhogy jó lesz vigyázni. Ráadásul a szőkeség kinézetre is eléggé ott van a topon. 
~Nagy bajban leszek én még...~
Loise kedvesen bíztat, hogy játsszak neki, úgyhogy nem is kell sokáig győzködnie. Veszek egy mély levegőt és belekezdek a darabba. Az elején kicsit remeg a hangom, aztán belejövök és az is sokat segít, hogy nem egyedül kell énekelnem. Mikor lehúzom az utolsó akkordot, valami kellemes boldogság járja át a szívem. Tényleg olyan, mint ahogy azt a lány is megfogalmazza.
- Ennek örülök! És gyönyörű hangod van! -bókolok. Nem szoktam olyat mondani egy lánynak, amit nem gondolok úgy, mert én is utálnám, ha az orromnál fogva vezetnének és játszadoznának velem. Sajnos már előfordult, de soha senkinek nem kívánom azt az érzést. Főleg amikor kiderül az igazság... Na ezért tisztelem ennyire a nőket, sőt minden embert. Loise-ra nézek, de nem igazán tetszik amit látok. Gyönyörű, rendezett arckifejezéssel ül, de valami még sincs rendben. Ez pedig a szeme... A szeme, ami soha nem hazudik.
- Mi a baj? -kérdezem komoran, de aggódva. Nem ismerem még a lányt, de nagyon tiszta lelkűnek tűnik, ezért zavar, hogy valami bántja őt és remélem, hogy elmondja, mert úgy talán tudok segíteni neki.

na igen.. eléggé más xDDD

xD hát ez nem semmi
ezen én is jót nevettem...

Egyébként szép estét mindenki ^^

Ez most engem is kiütött egy pillanatra És sziasztok!

a rangodra nézve tényleg ütös xD

sziasztok ^^

Még mindig ezen röhögök. xD Nem lehet ennyire hülyeséget kitalálni. xD

na de látod, hogy sikerült kitalálni XD

sziasztok, széép hétfőt : D

hétfő, hétfő, hatefő >< nem szeretem

Csak most olvastam végig az oldalt és borzalmasan fájt ><

Egyébként sziasztok