Katie
Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Merre is van az az arra? A kérdések tömkelege a már amúgy is eléggé zavaros fejembem...
Arra hamar sikerül rájönnöm, hogy egy játszótéren vagyok, még úgy is, hogy a kései időpontnak és a gyér világításnak köszönhető sötétség mellett a látásom se szuperál túl jól. Játékok, padok, fák homályos körvonalai. De mintha ismerős lenne a táj - vagy legalábbis nagyon reménykedek benne, hogy még mindig Bogolyfalván vagyok -.
Bizonytalan léptekkel haladok előre, le-letekintgetve a hullámzó talajra. Biztos valami hülye varázslat...
Hopp, egy oszlop
Még az a szerencse, hogy ilyen hűvös estén már egy épelméjű boszorkány se hozza ki ide a gyerekét, így senki se lesz szem- vagy épp fültanúja az eseményeknek.
A kezemben egy flaska, a másikkal meg persze azt a bizonyos oszlopot támasztom erősen, nehogy rádőljön ám valamire - Á, nem azért, mert nekem szükségem lenne egy biztos pontra, de nem ám... Kizárólag a játékok biztonságáért aggódom. -
Miután sikeresen konstatálom, hogy az oszlop egyáltalán nem mozog, csak velem forog egy kicsit a világ, elindulok a mászóka irányába, remélvén, hogy az kényelmet és biztonságot ad majd.
Megpróbálok ráhelyezkedni a kötélre, s bár a művelet igen hosszú ideig tartott, a végeredmény viszonylag kielégítő.
Hátradőlök, ködös tekintetem a homályosan fénylő csillagokkal tarkított égboltra szegezem és megpróbálom összeszedni magam... már amennyire ez lehetséges.
