Menü (a teljesség igénye nélkül)

Pizzák (lehet szeletre is kérni)



Sütemények, édességek, rágnivalók

- málna-fenyőszirup sajttorta
- epres csokoládétorta
- sós karamellás sütemény
- mogyoróvajas-csokis sütemény
- kimérősen Bogoly Berti drazsék, apró teasütik, gyömbéres kekszek
- csokibéka (van külön angol és magyar kiadás)
- popcorn (sós, vajas, sajtos, nagyon sajtos, csípős, karamellás, csokoládés ízekben)


Üdítők, limonádék, teák széles választékban, illetve kávé és sörök is kaphatók

Tulajdonos
Bánki Barnabás

Üzletvezető:
Bánki Barnabás

Üzletvezető-helyettes:
NJK

Pincérek és pincérnők
Dragomán M. Aurél

Seprűs futárok
Molnár Zselyke
Molnár-Vars Tímea Magda

Biciklis futárok
NJK

Higiéniai menedzser
NJK

Gyönyörűség

Szépségem  

Gyönyörűség

Szépségem  

Gyönyörűség

Szépségem  

Gyönyörűség

Szépségem

Gyönyörűség

Somlay Kornél

- Először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy a szimpla gitározgatós délután milyen fordulatot vesz. Amellett nem  tudtam, hogy érdekel.
Nem gondolatolvasónak születtem, ha ment volna, inkább eleve más pályán indulok el. Örültem volna, ha a fiút esetleg érdekli valami velem kapcsolatban, megkérdezi legalább.
- Máskor  hogyha érdekel valami, kérlek kérdezz rá! Elég egyszerű ember vagyok, elsiklok dolgok felett, meg ez kifejezetten olyan dolog, amiről szívesen is mesélek.
Somi szavai elgondolkodtattak, komolyságot színlelve államra helyeztem kezem és megdörgöltem azt.
- Ejj, én betűnkénti árat számolok fel a hozzád intézett szavakért! Akkor mi van? – kérdeztem egy lightos félvigyor kíséretében. Átjött a vicc, nehezen bírtam, hogy ne adjam vissza egyből valahogy – Veheted úgy, hogy a hölgy az én nevemre számláz mindent.
Ez volt a nem-poén része a dolognak. Meg akartam valahogy hálálni, hogy tényleg eljött, addig se üresen telt a nap, hanem itt ültem Vele és kezdett közénk visszatérni az egyensúly, meg a korábban hiányolt frissítő energia. Kirázott a hideg, lehet lassan olyan leszek, mint azok a hóbortos, mindenféle energiával és az energia látásával/érzékelésével foglalkozó emberkék, akik hitték, hogy az energiának marha sok hatása van az emberre, és feltöltheti meg lemerítheti bárki. Az elmélet jó, na de tovább bonyolódik amikor már színeket is társítanak hozzá és komplett kördiagramokat készítenek belőle. Bweeeheh! Higgyen mindenki abban, amiben akar, én is így tettem. Amíg senki se erőlteti a másikra a saját nézeteit, addig minden szuper.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, nem értettem mire gondolt - Negyed-véla még lehetnél, viszont érezni, hogy nem vagy az! Max. valaki, aki erősen megválogatja, hogy kivel áll szóba. Jól gondolom? Ja, meg most már tudom rólad, hogy utálod a későket. Vagy rosszul szűrtem le?
Segítségkérőn néztem a fiúra, nem akartam tévinformációkat megjegyezni róla.  Az mindegy volt, milyen kapcsolatot néztünk, végtére is amennyiben valaki lehúzza az embert, az sose jó társaság. Olyan illetőre van szüksége a léleknek, aki táplálja őt. Akivel fejlődni tud értelmes eszmecsere útján. Elvárok bizonyos mértékű intellektualitást. Somival úgy tűnt, hasonlít a felfogásunk ebben.
- Miért féltél? – hökkentem meg, majd folytattam - Valamennyi átjött, ja. Viszont nem egészen értem, mi játszódhatott le benned, ennek ellenére sem. Én nem hezitáltam túl sokat, emlékeim szerint.
Féltem mit gondol az egészről, s még jobban a lebukástól. Nem hiányzott, hogy célponttá tegyem mindkettőnket. A saját karrierem hagyján, Somi életét ketté törném ha kiderülne az egész, incidensé válna, ott ülnénk az aurorokkal. Te jó isten! Bele se mertem gondolni, gyorsan elhessegettem minden idevágó, zavaró gondolatomat.
- Igen, ezt meg tudom ígérni – Tartható dolog volt részemről, ugyanakkor vissza is ugyanúgy igaz kell legyen – Én is szeretném, ha őszinte lennél velem mindig és egyértelműen megfogalmaznád, ha valami nem jó. Az elmejátékok nem tartoznak a kinkjeim közé.
Motyogásomra visszakérdezett, ezért felsóhajtottam. Mellesleg kezdtem megéhezni. Hol van a kajám? Na meg a kávém?
- Hát öhm… Nem csak animéket nézhet az ember – forgattam szemeimet, az utána lévő dologra nem is reagálva. Nem éppen akartam én se vitát a Szilajról, így is örülök, hogy az előbbit sikerült valahogy átvészelni. Homályosan de láttam, nagyjából hol lenne érdemes határokat húzni még. Rám fért az őszinteség, ugyanakkor a helyén kellett kezelnem Somit. Ő fiatal, könnyed, én pedig hulla merev. Engednem kellett volna a dolgokat és csak sodródni az árral. Csak féltem. Őszintén rettegtem, mert párszor már csaptak fölém olyan magas hullámok, hogy én komolyan azt hittem, ott hagyom fogamat. Vajon ő is hasonlóan viharos volt legbelül? Kíváncsivá tett, de kérdezni lusta voltam.
- Oóóóóh!! Én a helyedben utána vágnék bármibe is! Próbáltam még Svédországban iskola mellett utcán zenélni, nem mondom, hogy nem sikerült, csak szar volt, mert sietni kellett állandóan. Gyakran megoszlott a figyelmem több dolog között és nehéz lehet, ha az egyikkel megcsúszol, késel. Élvezd ki a szabadidődet és próbáld kimaxolni, ezt javaslom.
Oh, az édes gyerekkor milyen fenséges! Még nem tudod mennyi felelősség terheli le vállaidat, éretten is max. sejtheted, na de az éles tapasztalat átformál. Ámbár sok nekem se jutott, nem hívhatom magam az utcán zenebonálástól teljes állású, negyven életévét leélt veteránnak, ugyanakkor a munkán már én is gondolkodtam. Ezért szeretnék olyan köztes megoldást, ami nem csak hobbi lehet, hanem remekül át lehet konvertálni üzletté és beleillik ennek a világnak a kereteibe. Pálcakészítő akarok lenni, helyet akarok. Ki akarom nyújtani az ágaimat és élni! Teremteni! Ha esetleg a saját sose jönne be, a helyi pálcapiacon még bepróbálkozhatnék… Ismeretes volt egy pálcabolt a közelben, ekkortájt született meg a gondolat bennem, hogy meglátogassam. Egy nap talán el is jutok addig.
Csalódottságomnak, mi szerint Somi nem ismer senkit az iskolában aki rézfúvos hangszeren tolta, halk „owh”-val adtam hangot.
Nehéz lesz így a jazz irányzatba eljutni…
- Rendben, a hétvége felelne meg nekem is inkább. Van művészeti ház a faluban, meg ott ha minden igaz, valami terem, egész nagy színpaddal. Marha jó ott az akusztika, azt hallottam – bólogattam elismerően – Többet azért nem tudok csak mondani, mert még nem jártam a helyszínen, az a tervem, hogy lecheckkolom holnapután.
Kihozták és lerakták elénk rendelésünket. Éhesen előredőltem, szemeimmel felfalva az étket, aztán egyből az ital felé kacsintgattam. No ennyit Somi „Egészséges életmód” c. előadásáról! Lelkesen dörzsöltem tenyereimet a csodálatos írkávét meglátva, és az étek helyett rögtön azt húztam közelebb. Túl jó az illata!
- Leginkább figyelmes evéssel, nem diétázok de próbálok mértéket tartani, hogy miből mennyit és hogyan eszek. Dohányzom, így épp ezt nem vallanám egészségesnek, viszont ügyelek az ivásra, meg edzek – félretoltam a pohár kávét, egyelőre nem kortyoltam bele. Jó étvágyat kívántam a fiúnak és enni kezdtem a magam pizzáját. Ez a vajsörös pizza kissé habos volt, a vajas ízhez enyhén karamellás utóíz társult. Remekműnek gondoltam és nagyon jól esett. Amennyiben Somi esetleg ledöbbent a dohányzás részletétől, legalább rágással kitölthettem a kínos csendet. Ha hozzá tudott szólni bármit, csak örültem.
- Öööö... – eltakartam egy épp kikandikáló falatot, majd számat törölgettem. Hirtelen jött lehetőségnek tűnt a kérdezgetés. Nem táraztam be megfelelően, illetve csínyjével sokadszorra megakasztott, amiről elsőre nem tudtam, hogy csíny.
- Mi van? – Hirtelen felegyenesedtem, ezzel kicsit kilökve a széket magam alól. Élesen csikorogtak fémlábai a hűvös padlón, miközben lelkem messzire utazva az emlékek spirálján csúszdázott. Kitágult orrlyukakkal kerestem a tekintetemmel régmúltam bántalmazóját, aki annak idején a véremmel akarta vörösre festeni a svéd suli falait. Reménytelen volt a keresés, de kicsit pozitív is abban, hogy nem találtam meg az illetőt. Elragadott a hév, még mindig befolyással volt rám és nem kis feneket keríthettem valaminek, ami… A fiú mosolyából leszűrve tényleg csak egy csíny volt.
- Ja – fújtam ki a levegőt. Fáradt voltam most ehhez. Visszahúztam a széket és lassan leültem. Az asztal alatt picit remegtek combjaim – Vér az éppenséggel nekem is jöhetne. Majd pizza szószként használom!
Tettem hozzá aztán.
- Elég éles váltás lesz az eddigihez képest, próbálom diszkréten feltenni. Bántottak -e valaha azért, aki vagy? Két dologra értem ezt: az egyik a jellemed, a másik… ez – Ujjammal a nemrég Somi által felkötött szivárványos karkötőre böktem. Gondolom a melegségéért vegyes értékelést kapott, ami alatt tisztán azt értem, hogy talán bántalmazói is lehettek. Nem akartam a saját élményemet újra felidézni. Most még nem. Se drámázni. Arra viszont kíváncsi voltam, már ha meg akart nyílni abban, hogy neki mi a tapasztalata. Talán akkor én is hozzá tudtam adni valamit a magam történetéből.

Stephen Zimmermann

-Sei il pezzo di puzzle che non trovo, ez tudod mit jelent? -nézek Steph-re a betanult olasz mondat elhangzása után. -Te vagy a puzzle hiányzó darabja, amit nem találok -a találkozásunk után francia mondatokat kezdtem el keresni, ami leírja pontosan, hogy mit is érzek vele kapcsolatban, de az olaszok jobbnak bizonyultak őszinte, szép szavakban, ezért inkább e nyelv mondatait kezdtem el megtanulni. Az, hogy Steph számára mit jelent a mondat csak ő tudhatja.
-Akkor mesélj, ne várj a kérdésre! Lehet, hogy a kérdés nem is lenne olyan jó, mint a történet, amit magadtól kezdenél el -nem is értem, hogy miért várja el tőlem, hogy mindenre rákérdezzek! Persze, szeretek kérdéseket feltenni, de nem vagyok gondolatolvasó és nem biztos, hogy olyan kérdést teszek fel, amire szívesen válaszol. -Viszont eszembe is jutott egy kérdés, ha már így felajánlottad a lehetőséget. Ki az a Steph Zimmermann? Mit árulnál el magadról egy ismeretlennek? -játékos kíváncsiság tükröződik keskeny hangomban és várom a választ. A választ arra a kérdésre, ami most a legjobban foglalkoztat engem, hiszen annyi mindent kérdezhettem volna tőle, de első körben arra vagyok kíváncsi, hogy önmagáról mit árul el nekem. Majdnem egy egész délutánt együtt töltöttünk mégis oly’ rejtélyes maradt számomra a srác.
-Rendben, de csak a szép mondatok után fizetek -mosolygok Steph-re. Tudom jól, hogy viccnek szánta és én vettem is a poént. Annak kifejezetten örülök, hogy a mai fogyasztásunk után ő fog fizetni, de természetesen nem élek vissza a helyzettel és nem most fogom végig enni az étlapot. Talán, ha korábban ajánlja fel ezt a lehetőséget, amikor még nagyon mérges voltam rá, akkor elgondolkoztam volna azon, hogy kieszem a vagyonából, bár a lelkiismeretem úgy se engedte volna meg nekem ezt az aljasságot.
-Igen, ezt eltaláltad! Megválogatom, hogy kivel állok szóba és arra még jobban ügyelek, hogy kit engedek közel magamhoz -a mondat végét jobban megnyomom, egyfajta célzásként. -Kifejezetten utálom, ha valaki késik, ez azt jelenti számomra, hogy annyira nem tisztel, hogy időben érkezzen a megbeszélt találkozóra -mellesleg a késés azt is jelenti, hogy az illető egyáltalán nincs felkészülve a velem való találkozásra. Ha valaki pedig készületlenül érkezik valahova, az olyan, mintha ott se lenne!
-Neked erről mi a véleményed? Meddig nézhető el a késés? -most már érdekel az ő álláspontja is a témáról. Ebben a témában több ember nem értett már velem egyet.
-Miért féltem? Nagyon egyszerű, azért, mert nem tudtam, hogy hogyan fogsz reagálni! Neked a meló könnyebb része jutott, csak viszonoznod vagy elutasítanod kellet a kezdeményezésemet, ez a két lehetőséged volt! Nekem kellett megtennem az első lépést és emiatt úgy érzem magam, mintha te lennél Higgins professzor, én pedig Elza. A történetben csak akkor derülnek ki a professzor érzései, amikor elveszti a lányt. Te is elég jól titkoltad érzéseidet irányomban, mintha arra vártál volna, hogy én lépjek először! Mi történt volna, ha nem léptem volna? -egy újabb kérdés, ami foglalkoztat. Az maradjon titok, hogy a találkozásunk óta gondolkoztam azon, hogy kik is vagyunk és a legtökéletesebbnek Higgins professzor és Elza helyzetét láttam hasonlónak a miénkhez. Az már csak mellékes, hogy az eredeti mű szerint ők sose jöttek össze, csak a színdarabban a közönség nyomására változott meg a történet vége. Remélhetőleg velünk máshogy lesz és Steph is szerez annyi bátorságot, hogy ne külön utakon járjunk.
-Rendben, ezt én is megígérhetem neked! -mosolygok Steph-re. Eddig se állt szándékomban hazudni neki, felesleges is lenne az igazság úgyis utat tör magának és gyorsan kiderül.
-Nem úgy volt, hogy csak animéket nézel? -jobb szemem feletti szemöldökömet felhúzva teszem fel a kérdést és halvány mosoly jelenik meg arcomon.
Majd ezután a munkára terelődik a beszélgetés és Steph elmeséli, hogy ő mit csinált iskola után. Nos, utca zenésznek nem állnék az biztos, nem azért, mert számomra túl alantas lenne ez a foglalkozás, szimplán csak valami komolyabb munkát szeretnék, ami után biztos, hogy viszek haza pénzt és nem másokon múlik a megélhetésem. Persze tudom jól, hogy a mai világban ez nem ilyen egyszerű.
-Lehet, hogy igazad van és várnom kéne! Viszont, ha vége a vizsgaidőszaknak, akkor túl sok lesz a szabadidőm, bár akkor úgy is otthon leszek majd, csak fura lesz innen újra hazatérni. Mintha otthon már nem az a hely lenne, ahonnan eljöttem. Neked nincs ilyen érzésed? Nem érzed úgy, hogy a kastély lett az otthonod és a családod a második helyre került? -lehet csak én gondolom túl a dolgokat, ami mostanában rám túlságosan is jellemző, de örülnék annak, ha ezzel az érzéssel nem lennék egyedül, így talán még van esély arra, hogy nem bolondultam meg teljesen.
-Mindenképp meg kell nézni akkor azt a helyet, viszont lehet, hogy fizetni kell ahhoz, hogy kibérelhessük! Ha esetleg fizetni kell érte és nincs más lehetőség a próbák megtartásához, akkor szólj és hozzájárulok a bérleti díjhoz! -jó lenne, ha a Steph által javasolt terem elérhető lenne számunkra, de a mai világban semmi sincs ingyen, ezért biztosra veszem, hogy valamennyi bérleti díjat felszámolnak nekünk. Viszont ez egy olyan dolog, amire szívesen költök és természetesen nem várhatom el, hogy a srác egyedül állja a költségeket.
Közben megérkezik a rendeléseink és észreveszem, hogy Steph milyen izgatottá válik, gondolom ő is már éhes lehet. Ám mielőtt elkezdek enni, előtte megosztom gondolataimat Steph-el az egészséges életmódról és kikérem véleményét a témáról. Pontosabban az érdekel, hogy ő hogyan óvja testének épségét. Ám, hamar kiderül a szörnyű igazság és két mondat között elejti az egyik legnagyobb félelmemet, a dohányzást. Kissé megilletődöm, egy hang se jön ki hirtelen belőlem. Kell egy pár perc, hogy összeszedjem magam.
-Te dohányzol? -teljes ledöbbenés részemről. -A legtöbb haláleset annak a kis bűzrúdnak köszönhető! Tudod, hogy rákot okoz és minden egyes szippantással mérgezed a tüdődet? Olyan, mintha valaki víz helyett lassan oldódó mérget inna! Miért kell neked az a halálrúd? -órákon keresztül tudnám ecsetelni a dohányzás káros hatásait Steph-nek, bár gondolom már mindent hallott róla, szóval feleslegesen jártatnám a számat. A megdöbbenéstől nem is tudnék most nagy mélységekbe merülni a témában, ezt a pár mondatot is nehéz volt megszülnöm. Annyira lesokkolt ez az új tény Steph-ről, hogy a saját limonádém helyett a félretolt kávéjába kortyolok bele.
-Ez meg mi? Mintha egy hordóból öntötték volna a bögrébe! Szerintem megromlott és valami erjedni kezdett benne, gyorsan küldjük vissza! -leteszem a kávéval megtöltött poharat az asztalra és tekintetemmel a felszolgálót keresem, hogy jelezhessem neki a problémát. -Ilyenkor persze az összes pincér eltűnik, tudják, hogy elrontottak valamit! Még szerencse, hogy nem ittál bele, így csak én éreztem ezt a borzalmas ízt! Majd, ha újra előkerül a lány, akkor jól lecseszem, megakart mérgezni téged! Bár a cigihez képest, ez vitamin -nem tudom úgy elengedni az előző témát, hogy ne szúrjak oda Steph-nek. Majd én is nekikezdek a pizzámnak, hogy elnyomjam azt a borzalmas ízt, amit a kávé okozott.
Az ezután következő poénom, eléggé meglepte és megijesztette Steph-et. Hirtelen felpattan miután azt kamuzom neki, hogy a családom gyilkosokból áll és én is vérre szomjazom. Kell egy kis idő, amíg a srác rájön, hogy csak szivatom. Tudom, nem szép dolog tőlem, főleg azok után, hogy magamról kellene mesélnem, de olyan jó érzés megtréfálni a kis naiv Levitást. Amíg ő próbálja lenyugtatni hevesen dobogó szívét, addig én jót nevetek az egész jeleneten, ami nem rég lejátszódott itt mellettem.
-Megijedtél Steph? -miközben felteszem neki a gúnyos kérdést, közben próbálom visszafojtani a nevetésemet.
Most Steph lep meg engem komoly kérdésével, amire hirtelen nem is tudok mit válaszolni. Pontosabban a válasz megvan, csak meg kell fogalmaznom a mondatot.
-Igen, azért már bántottak, mert szorgalmas vagyok, nehezen nyílok meg és jobban érdekelnek a könyvek, mint a társas kapcsolatok. Az okára még nem jöttem rá, anyám mindig azt mondta, hogy csak féltékenyek rám, mert én sokkal komolyabb vagyok náluk és jobban érdekel a világ, mint őket. Szóval, elhittem ezt a mondatot és reméltem, hogy egyszer majd belátják, hogy nem az ellenségük vagyok, csak én máshogy élem meg a jelent, mint ők. Azért viszont még nem ért bántás, mert meleg vagyok. Mondjuk sokan nem is tudják rólam, azt pedig nem látom, hogy a jellemem vagy mozdulatom árulkodik-e erről! Nem szoktam külső szemmel figyelni önmagamat, így ami számomra természetes az lehet másnak már feltűnő! Te, aki saját szemszögéből lát engem, áruld el nekem, hogy van-e arra utaló jel, hogy más vagyok, mint az átlagos srácok! -Steph felé fordulok várva a megváltó választ kérésemre. Majd folytatom a mély gondolataimat. -Amikor nehézség támad az életemben vagy verbálisan bánt valaki, mindig Madách nagyszerű mondata jut eszembe, „küzdj és bízva bízzál!” -egy kis hatásszünetet tartok az idézet elmondása előtt, hogy még jelentőségteljesebb legyen ez a nagyszerű mondat. Majd a karkötőre nézek, ami Steph karját ékesíti.
-Téged bántottak valaha azért, aki vagy? -illik visszakérdezni, ha már ennyire komoly témába kezdtünk bele. Másrészről természetesen engem is érdekel, hogy Steph milyen élményeket szerzett eddigi élete során.

Somlay Kornél

Először hallottam Somit olaszul beszélni. Fogalmam sincs miről hadovált, de nagyon klassz volt! Gyakorlottnak tűnt a nyelvben.
- Nem – csóváltam fejemet. Somi percekkel később elmondta a jelentését is. Megszoktam, hogy a fiú olyan elvontnak, ugyanakkor nagyon művészinek tűnt mivel sok hasonló furcsa mondatot tudott – Tehát valaki olyannak gondolsz engem, aki beleillik a mindennapi életed darabjai közé?
Reméltem inkább ez, és nem arra gondolt, hogy teljessé teszem őt. Szép gondolat, csak szerintem mindenki eleve már egy egészként kezdi és két egész egység alkot egy rajta kívülálló… harmadik dolgot, ha már mindenféle érzésről hadováltam idáig, akkor kimondom, a szerelemre gondolok. Viszont nem mondanám, hogy bennem olyan gyerekes hű de nagy erővel tombolna. Még keresnem kellett erre a megfelelő kifejezést, amit biztosan nem ezen a napon találtam meg, a pizzériában. Hozzá kellett tennem hangosan a szituációhoz a következő kérdést:
- Mióta tudsz olaszul? – hitetlenkedtem.
Gyönyörű váltás következett, én kérdeztem, a fiú meg meghagyta, meséljek. Azt hiszem valahol igaza van, nem várhatom el, hogy mindig ő kérdezgessen.
Rozsdásodom, értettem flörtölési stílusomra.
- Eddig négy barátnőm volt, mind ebben az iskolában. Nagyjából a vékony és tőlem kisebbek az ideáljaim. Egyikkel sem éreztem azt, hogy mentálisan megközelítőleg egy szinten lennénk, ezért elég fárasztónak véltem őket. Neked voltak már más kiszemeltjeid? Mármint itt a suliban – érdeklődtem.
Sejtelmes mosoly terült szét arcomon, mikor ahhoz érkeztünk, mit mondanék magamról egy ismeretlennek.
- Ő az apám – nevettem el magam hamar – Viccen kívül! Férfi ágon nálunk mindenki Stephen Zimmermann. Szeretem a pálcakészítést és a gitározást. Mindenről is megvan a véleményem és szeretek konstruktív vitákat folytatni, meg ha kicsit nyeregben érezhetem magam. Azt hiszem ebben teljesedek ki Levitásként. Nem szeretem az unfair szituációkat, vérlázítónak tartom. Veled mi a helyzet, Somlay Kornél?
Szép szavak, szép szavak. Ejj.
Zavaromban kissé szaggatottan fújtam ki a levegőt, mint amikor a nyár forró és párás levegője égeti torkodat.
- Hmm, figyeljen akkor, hátha lesz készleten később – mondtam viccelődve, ötlet hiányában. Érdekesség, valamilyen a magyar nyelvtanulást segítő könyvben találtam a 44. oldalon ezt a mondatot, de őszintén se nem könnyű, se nem jó példamondat. Diáknak készültem, nem logisztikusnak. Aztán belegondoltam, ha valaha boltom lesz, igenis tudnom kell hasonlóval felelni, mert nem mindig lesz egy adott pálcatípus készleten.
Somi szavai közt a „Közel” erőteljesen ki lett hangsúlyozva. Értsem úgy, hogy egyfajta megtiszteltetésben részesít azzal, hogy velem egyáltalán szóba áll? Ez jó lenéző! Egy hosszabb ideig tartó zavart idézett elő bennem, ami később letisztult, ahogy tovább beszélgettünk.
- Nos, nem vagyok túlzottan az etikett híve, de azt mondják, hogy a beszélt időponthoz képest 15 perc türelmi idő még belefér. Én azt mondanám, ha valaki negyedórával később se tolja elő a képét, akkor fordulhat vissza. Elítélem őt, mert még ha nem is mindenkiből lesz jövendőmondó, az egyén saját felelőssége úgy intézni mindent, hogy időben a helyszínre érjen. Utálok várni, 15 perc nálam még belefér, nem szólok rá semmit, de ha több, akkor el szoktam tűnni és csinálom a saját dolgomat. Az, hogy te a csattra pontos érkezést követeled meg, az én morálomhoz képest túlzottan szigorú és nem értek vele egyet, de elfogadni elfogadom.
Lágy nevetésben törtem ki, amit a fiú úgy értelmezhetett, ahogy akart. Akár meg is sértődhetett rajta, de ha elég értelem szorult belé, talán átment, hogy korántse gúnyból reagáltam így.
- Ki tudja! Lehet akkor sose tudom meg magamról, hogy bi vagyok és nem hetero! Mert én ugyan nem titkoltam semmit – ingattam szőke fejemet – Fingom se volt arról, hogy mit éreztem a vízesésnél, vagy azt, hogy most mi kering bennem. Hazugság lenne mindent elsöprő szerelemnek hívni és piedesztálra emelni téged. De kifejezetten boldog vagyok.
Mostanra csurgott le, mi van, ha a fiú szimplán érdemesnek tart arra, hogy komolyabban szóba álljon velem? Az én hiányosságomnak tudható -e be ez a fajta lassúság, vagy vajon az új tapasztalat öröme az, ami kicsit elködösített? Közös fogadalmunkra, hogy csak is az igazat mondjuk egymásnak, bólintottam egyet. Kár lett volna túlragozni. A mese nézés, és egyben a háttérben összeomló, férfias becsületem volt a téma. Meg kellett védenem minden erőmmel!
- Hát ööööö… Azt is nézek – hangsúlyoztam, nehogy egyből téves következtetésekre jusson. Talán az, hogy csakis miatta kezdtem el meséket nézni 19 éves nagy szamár létemre, erős túlzás. Nevezhettük általános érdeklődésnek. Jobban hangzott.
- Ó tényleg, a hazamenetel. Már el is felejtettem – morogtam dacosan. Nem rúgták ki aki itt akart maradni. Általában ekkor tűntem el rejtélyes körülmények között egy stresszlevezető cigire, mindig ezt az ingert váltotta ki belőlem a roskadásig pakolt bőröndök, lebegő könyvcsomagok és rikácsoló baglyok látványa. Kicsit irigyeltem azt, akinek volt lehetősége hazalátogatni. Volt pár jófej gyerek Uppsalában, de csak miattuk nem mentem volna vissza. Max. akkor, ha erős indok vezérel, például Zsanna nyaggat egy svéd hegyi túrával. Hisztis picsa, de neki is megvannak a maga bajai, ahogy elnéztem. Szívesen kirángattam volna a burokból, még ha csak egy napra is…
Lehet egy nap én keresem fel őt!
- Pont azt érzem, hogy nekem az egyetlen családom ezek a kőfalak, a diák társadalom tudálékos de becsületesebb rétege, meg a tanárok. Na, közülök se mindegyik, de az most más téma. Nem igazán maradt más nekem, Kornél – meredten néztem az asztalt -, de boldog vagyok…!
Szívből jövő mosollyal ajándékoztam meg a fiút. Érezhette, hogy nem mártírkodok, habár így is ott csengett szavaim mögött valami megfoghatatlan, távolról érkező szomorúság, amit érezhetett kicsit, ha odafigyelt.
- Ki tudok kapcsolni egy kicsit. Még egy tavat is tudok, aminek télen forróak a padjai, nem fagysz meg. Te hogy vélekedsz erről és… hova mész majd haza? Öhm, a díjat meg hagyd csak. Elsősorban magadra gyűjtsd, azt mondtad fontosak neked a tanulmányaid, nem?
Már csak az hiányzott, hogy lehúzzam.
Szó sem lehet róla.
A szemeimet forgattam, ami az ablakon át beszűrődő fény miatt épp zöldes árnyalatot kapott. A szükséges rossz elérkezett: túl sokat mondtam! Konfliktusba kerültem magammal fél pillanatra.
Kellett neki mondanom a dohányzást!
Eleget hallgattam már én ezt a svéd iskola prefektusaitól akik már pusztán lépteimből meg tudták mondani, ki vagyok. Éreztem hátamon tekintetüket, figyelték mikor szegem meg újra a dohányzásra vonatkozó előírásokat, amiket komisz fejemmel újra és újra szívesen megcsináltam. Unottan hümmögtem. Aha, káros hatások. Rákkeltő. A dobozon tüdők, meg emberek, amit akarsz, hogy elriasszon a cigitől Na most a színtiszta igazság, hogy mindez messze nem elég; aki szívni akarja, fogja is. Van akinek az alkohol, vagy kávé, nekem elsősorban a nikotin „a cselekvés ami kikapcsol és önmagamhoz vezet”.
Az előbb említett konfliktus hamar elillant, nagyokat pislogtam, kővé dermedt arccal. Kornél nem csak meggondolatlan volt most, de hülye is.
- Somi, ez ír kávé! – hördültem fel. Nyúltam is a pohárért, de ő gyorsabb volt és körülbeül elmarta tőlem - Alkohol van benne!
Tettem hozzá rövid hatásszünetet követően. Amint letette az italt, orrom elé emeltem és meglötyköltem a megszentségtelenített remekművet. Ugyan csak egy méretes korty volt, de szag alapján nem spórolták ki belőle a whiskeyt.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan. Két dolgot néztem ki belőle: most vagy megint átkúr, vagy tényleg… Hogy aggódtam -e érte? Hááát… Őszintén nem volt fogalmam arról, hogyan viselte a piát. Régen rossz, hogyha visszaköszön az ebéd. Arra, hogy a pincért emlegeti, inkább figyelmen kívül hagytam. A távolból kiszűrődő apró hüppögésből viszont hamar kikövetkeztettem, hogy a szőke csajnak sincs ma jó napja… Amennyiben nyugtázhattam a fiú állapotát és esetleg hátradőlhettem, ráért rendezni ezt a félreértést – egyelőre.
„Megijedtél, Steph?”
Először nem feleltem a kérdésre, hogy megijedtem -e, mert rá tudtam volna vágni olyat amit megbánok. Támadásnak vettem és rosszul esett, hiszen régi emlékeket triggerelt, amiről ő mit sem sejtett. Szemforgatva leültem és halkabbra vettem magam:
- Igen, eléggé – Reméltem átmegy neki a dühöm. Meg kicsit azt is, hogy hirtelen felállásomból, a szék nyikorgó hátratántorodásából nem fogott semmit a fiú és csak betudta egy szimpla ijedelemnek a reakciómat meg a belőle fakadó hirtelen kilengésnek. Csak a kis shit showja miatt nem árultam volna el neki a bántalmazómról semmit. Magamban duzzogtam még egy darabig, aztán lehiggadtam, elengedtem. Aligha lett volna értelme kvázi őt hibáztatni olyan miatt, mely bennem szunnyad még jó darabig, s reményeim szerint ott is maradt, egy ajtó mögé bezárva. De ez a bántalmazás téma egyenes sínnek tűnt a zárt ajtók felé, amelyeket örökre zárva tartottam volna... Szavait hallva elöntött a méreg, kezeim az asztal lapján nyugodva azonnal ökölbe szorultak. A gyerekek különösen brutálisak azzal szemben, ami „nem hétköznapi” és szembemegy a neveltetésükkor megismert nézetekkel. Ha kvibli vagy, azért szólnak be, ha jobban eltrécselsz a futóférgekkel, mint a boszorkányokkal és varázslókkal, akkor meg azért. A melegek szerintem olyanok, mint a méhszerű lények a rózsakertben, amit pár ember károsnak ítél mert nem hajlandó megismerni őket, ezért egy pálcapöccintéssel vagy mérges bájitallal elintézi őket. Gyakorlatilag egy létező, és az ökoszisztéma szerves részét képező dolgot próbálnak ignorálni, vagy egyenesen eltűntetni és nem fair, hogy ennek a Somihoz hasonló értelmiségiek isszák meg a levét! Reméltem, sose jön el az a pillanat, amikor beszólnak neki, esetleg nem történik rosszabb...
Át kellett gondolnom, mennyit oszthatok meg a kíváncsi ifjonccal a múltamból. Egyből nyitni és elmondani mindent túl kockázatos volt, na meg külső szemszögből rohadt ijesztő a másik félnek. Somiban a… randipartneren kívül a leendőbeli gitáros buddymat láttam, nem a pszichológust akit azért fizetsz, hogy meghallgasson.
- „Küzdj és bízva bízzál!”? Bántottak bezony és valami hasonló szemléletet próbáltam kikovácsolni abból a rakás szarfészekből, de csak mostanra sikerült – vigyorogtam büszkén – A beszólogatás semmi volt, az ettől leheletnyivel magasabb szint meg az, amikor megtéptek. Azért bántottak, mert látták, hogy hagyom és lehet, aztán én okoztam nem kis meglepetést, amikor megtanultam a sarkamra állni.
Kitettem az asztalra bal kezemet és felfordítottam. Egy hegre mutattam az alkaromon, közel a vénámhoz.
- Ez itt egy önvédelemről hátramaradt „emlék”. Tudod mi az a bicska? Na, ezt azzal okozták – meséltem nosztalgikus állapotba lépve. Kisfilmként lepörgött előttem újra ez az emlék. Szar volt és tanulságos.

Stephen Zimmermann

-Számodra ezt jelenti a mondat? -teszem fel a kérdést Steph-nek. -Egyébként igen, úgy gondolom -de annyira összetettnek hangzik az idézet, hogy nehéz erre ilyen egyszerű választ adni és az eredeti tervem az volt, hogy majd Steph eldönti, hogy mit is akartam ezzel mondani.
-Nem tudok olaszul, ezt csak a te kedvedért tanultam meg. Szerintem, ha egy olasz hallotta volna biztos belekötött volna, hogy nem jó a kiejtésem, de a célom nem is az volt, hogy anyanyelvi szinten beszéljem a nyelvet. Szimplán csak megtetszett és ez a mondat fejezte ki igazán, ami bennem van. Nehéz megfogalmazni egy érzést -túlságosan is nehéz. Már érezni is nehéz nem, hogy szavakba foglalni. -A világ valamiért nem ismer köztes állapotot, a szépirodalom főleg nem. Nincs olyan vers, ami arról szólna, hogy valakit megkedvelünk, de még távolinak érezzük ahhoz, hogy megszeressük. Ahány könyvet olvastam a témáról, abban mind az volt, hogy valakit meglátunk és vágyakozunk utána a másik véglet, hogy teljes szívvel szeretjük a kiszemeltünket, mintha semmi más érzésünk nem lehetne egy számunkra szimpatikus ember iránt -bosszantó. Éveket töltöttem könyvek tanulmányozásával és mégse találok olyan művet, ami tökéletesen leírná érzéseimet. Azokat az érzéseket, amiket még én se tudok rendesen megfogalmazni.
A kérésemre, hogy meséljen és ne várjon a kérdésre, elkezd beszélni én pedig figyelmesen hallgatom. A végén feltesz két kérdést és mielőtt megszólalnék tartok egy kis szünetet.
-Valóban úgy gondolod, hogy ha egy kérdést feltennék veled kapcsolatban, akkor ez erre irányulna? -őszintén szólva nem tudom, hogy miért az eddigi párkapcsolatairól kezdett el beszélni, de remélem, hogy kiderül. -Kiszemeltem? Érdekes kérdés! Ha szó szerint veszem, akkor azt kell mondanom, hogy igen, vannak itt olyan srácok, tanárok, akik tetszenek, de te szerintem úgy értetted, hogy volt-e olyan személy előtted, akihez megpróbáltam közeledni. Ebben az esetben a válaszom az, hogy igen. Zsannának hívják, első éves, Eridonos, de nem alakult jól a dolog és barátok maradtunk -még mindig fáj az a jelző, amivel akkor ott illetett engem a lány. Nehéz túllépni rajta, mert kisebb sebet hagyott a szívemben.
-Van két öcsém, ikrek. Szeretek olvasni, tanulni, úgy vélem, hogy manapság már csak ez az egyetlen érték, amit senki nem vehet el tőlem. Persze vannak időskori betegségek, amiknek célja, hogy teljesen kiszolgáltatott állapotba kerüljek és a nevemet is elfelejtsem, de amíg ezek a problémák nem jönnek, addig szeretném megismerni a világot és tudni róla mindent. Szeretem a kérdéseket és megkeresni rájuk a választ. Én is gitározom, otthon zongoráztam is. A családom majdnem ezeréves, régi időkre nyúlik vissza, a felmenőim imádják a vezetéknevünket, nekem csak betűk, amik a Somlay-t alkotják, nem ez tesz azzá, aki vagyok, hanem a tetteim. Apám szigorúan nevelt minket, anyám pedig ennek teljes ellentétje, de mégis közösen értékeket adtak át és megtanítottak, hogy ugyanezeket keressem egy másik emberben is. Érzékeny és kíváncsi személy vagyok, ez tesz Levitássá. Néha túlgondolok dolgokat és rá görcsölők olyan szituációkra, amikre nem kéne. Viszont szeretem az életet -hirtelen ennyi jut eszembe saját magamról. Nem is olyan könnyű bemutatnom külső szemmel azt, aki vagyok, de talán most még többet is elárultam magamról.
-Ebben a témában sokan nem értenek velem egyet, de engem így tanítottak, hogy tiszteletlenség késni. Persze az megint más, ha valaki egyszer valamilyen külső tényező miatt késik, de ha notórius késő, akkor azt nem tudom elnézni! A tizenöt perc már nagyon soknak tűnik, ezalatt az idő alatt nagyon sok minden más értelmesebb dolgot is lehetne csinálni -számítottam rá, hogy Steph nem osztozik nézeteimen, de valahogy már hozzászoktam, hogy az emberek nem értenek velem egyet ebben a kérdésben. Valamiért a mai kor divatjává vált a késés, pedig nagyon nem jó érzés várni valakire. Steph lágy nevetésben tör ki, ami először megdöbbent, hiszen nem tudom, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót, viszont irtó cukinak tartom és éppen ezért nem sértődöm meg. Nincs is okom rá.
-Most mondtad, hogy akkor lehet, hogy nem derül ki, hogy nem vagy hetero. Az nem titok, ha saját magunk előtt rejtjük el önmagunkat? Elsöprő szerelemnek valóban hazugság lenne hívni, ha már ilyen erős szavakon gondolkozol, akkor illőbb lenne fellángolásnak nevezni, de a lényeg, hogy boldog vagy -nem is számít más csak a boldogság! Ha már sikerül elérnünk ezt az állapotot, akkor nem is kell más. Az élet egyik legnehezebb dolga megtalálnunk a boldogságot, vannak, akik halálukig azt keresik és sose találnak rá. A boldogság nem üres szavakban vagy gazdagságban rejlik, egy érzés nem rejthető el tárgyban, a szívünkben kell lennie és ha egy-egy pillanatban felfedezzük, akkor az azt jelenti, hogy valami olyan történik velünk, amire mindig is vágytunk.
-Elfelejtetted a hazamenetelt? Sokan arra várnak, amikor belépnek ide, de te mégis megfeledkeztél róla -hallom a hangján, hogy oka van annak, hogy nem várja a tanév végét és a szünetet. Minden bizonnyal érdemes lenne rákérdeznem erre az okra, de lehetséges, hogy kérdésemmel olyan mély sebet tépek fel, amiről Steph még nem szeretne beszélgetni velem. Tiszteletben kell tartanom ezt és jobb, ha csak várok arra, hogy magától meséljen a benne keringő gondolatokról. Nem is kell rákérdeznem, mert rövid időn belül mesél azokról, akiket ő családnak nevez.
-Biztos, hogy boldog vagy? Mindaz, amiről itt beszéltél leginkább második családnak nevezhető, de nincs senki, aki hazavárna? A szüleid nem örülnének neked, nem ölelnének át és nem mondanák, hogy büszkék rád? -kikerülhetetlen, hogy ilyen kérdéseket feltegyek még akkor is, ha ez egy olyan téma, amiről Steph nem szeretne beszélni. Viszont engem nagyon is érdekel. Érdekel, hogy miért tartja az iskolát és a benne élőket az első családjának és hogy miért nem akar hazamenni a szüleihez. Megszeretném érteni őt és örülnék, ha többet tudhatnék meg róla.
-Én a családi házunkba megyek haza, az otthoniak már várnak és nekem is hiányzik a szobám, ahol egyedül lehetek, ott vannak a könyveim, a rajzaim és Ybl terráriuma. Már biztos neki is hiányzik a saját helye. A tanulmányaim fontosak, de van annyi pénzem, hogy mellette beletudjak adni egy olyan dologba, ami az én érdekemet is szolgálja, ezért szó sem lehet arról, hogy egyedül fizess mindent -kellemetlenül is érezném magam, ha a bérleti díjat Steph egyedül fizetné ki. Úgy érezném, hogy csak kihasználom őt és én semmit nem teszek a zenekar sikerességéért.
A család és otthon után elérkezünk egy sarkalatos pontra, ami Steph dohányzásáról szól és hosszú előadást tartok ennek a káros mellékhatásairól.  Annyira belemerülök az előadásomba, hogy észre se veszem, hogy Steph poharából iszok, ami ír kávét tartalmaz. Még szerencse, hogy az íze teljesen más, mint egy normális kávéé és ez ébreszt rá tévedésemre. Persze, most is inkább Steph érdekeit tartom szem előtt s próbálom neki jelezni, hogy ezzel az itallal valami baj van. -Mitől lesz egy kávé ír? Ott találták fel ezt a borzalmas ízt? -honnan is tudhatnám, hogy mi a különbség egy ír kávé és egy olasz eszpresszó között? Még soha életemben nem ittam kávét, ez az első alkalom. Természetes, hogy nem tudom megkülönböztetni a kávéfajtákat és egyedi ízvilágukat. Viszont hamar kiderül, hogy mi okozza ezt a kesernyés ízt az italban és hogy mitől különleges annyira az ír kávé. -Micsoda? Alkohol van benne? -megdöbbenve ismétlem Steph szavait. -Te alkoholt iszol fényes nappal? Tudtad, hogy alkoholt tettek bele? -bár feltételezem Steph tudott arról, hogy az italában alkohol van csak nekem okoz újdonságot ez az információ. -Hogy lehet egy kávéba alkoholt tenni? Egy kávé legyen kávé, az alkohol pedig alkohol, de ne keveredjenek! Hol vagyunk mi, Woodstockban?  -talán ott ittak egésznap alkoholt rekesz számra és használtak más tudatmódosító szereket azok a fiatalok, akik tüntettek a háború ellen. Viszont mi itt vagyunk, egy mágusvilágban, ahol semmi nem ad okot arra, hogy alkoholt fogyasszunk. Nem is értem, hogy miért isznak az emberek ilyen italokat! Tudom, még fiatal vagyok, kevés élettapasztalattal, de remélem, hogy később se fog változni a véleményem a témával kapcsolatban.
-Igen, semmi bajom -de érzem ahogy az alkohol felszívódik testemben és bekerül a véráramba. Az eddig tiszta és ártatlan szervezetembe, egy számomra idegen anyag kezdi el befészkelni magát, a véráram segítségével eljut a májamig és ott az alkohol-dehidrogenáz enzim segítségével metabolizálódik. Majd feljebb jutva hatást gyakorol a központi idegrendszeremre is.
A kis poénom nagyon nem nyeri el Steph tetszését és az se segít sokat, hogy húzom az agyát vele. Hangjában jól hallhatóan érzem a dühöt, így az eddigi poénkodós kedvem komolyra változik és eljön az ideje, hogy bocsánatot kérjek tőle.
-Sajnálom, nem akartalak megbántani -nem gondoltam volna, hogy majd így fog rá reagálni, ha csak sejtettem volna, akkor biztos nem sütöttem volna el ezt poént. Mondjuk nem értem, hogy mit tehettem, amivel ilyen reakciót váltottam ki a srácból.
-Igen, „küzdj és bízva bízzál!” Madách Imre, „Az ember tragédiája” című drámájában hangzik el, amikor Ádám odamegy Istenhez, miután az Úr és Lucifer megmutatott neki mindent, hogy hogyan fog alakulni a világ és ezek után Ádám elmondja, hogy ez így nem jó az ember csak rombol és így mi értelme az életnek, minek kezdjenek bele mindenbe és erre az Úr csak ennyit válaszol, hogy küzdj és bízva bízzál -annyira fantasztikus ez a mű, Madách megelőzte a korát és még most is tökéletes tanács Stephnek is, aki kitárja  szívét és megosztja velem mindazt, ami eddig történt vele. Mást nem is tudok mondani, csak megérintem a sebet, amit egy szúróeszköz okozott. Kétlem, hogy most a sajnálatomra vár vagy bármi hasonlóra. Pedig csak ez jut eszembe, az őszinte együttérzés és mondanám neki, hogy nem kell félnie már itt vagyok, de félek, hogy kevés vagyok és nem hinne nekem. Először neki kell megbíznia bennem teljesen, hogy maga érezhesse jelenlétemet ahhoz, hogy tudja minden rendben, már nincs mitől tartania. Vállára hajtom fejem, kezem a seben és ülök mellette szótlanul, majd egyszer csak beüt az alkohol, felemelem karomat és engedve a gravitációnak leejtem az asztalra. -Nézd, nem érzem! Mintha ez nem is az enyém lenne -ismét magasba emelem a karom és újra elengedem -Putty -e hang csúszik ki a számon, amikor asztalt ér a kezem. -Neked is meleged lett? -felhajtom pólóm ujját és láthatóvá válik hófehér bőröm, amit egy kis ideig csendben nézek, majd Steph felé fordulok széles vigyorral arcomon. -Nézd, milyen izmos vagyok -azzal befeszítem karom és bőrömön apró puklivá változik az izomnak nem nevezhető hús, ami a csontos, petyhüdt karomhoz kötődik. -Te milyen szexi vagy -mélyen belenézek Steph szemébe, majd elnevetem magam. -Ugye tudod, hogy én itt vagyok melletted és nem engedem, hogy bárki bántson téged? -mégis csak kibukik belőlem az, amit józanul nem mertem elmondani neki, de úgy látszik az alkohol immáron teljesen úrrá lett rajtam. -Rendeljünk még ilyen skót teát -és megpróbálom felemelni karomat, de ismét lenyűgöz az a tény, hogy teljesen ellazult. Elkezdem csipkedni, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban hozzám tartozik. Közben egy dal jut eszembe.
-A Juliska, a Juliska otthona Budapest a vére, mint a paprika, s ha elkap nem ereszt. Az éjjel gyorsan lázba hozza dalra, táncra kész. A szeme csillog, mint a gyémánt nincsen benne félsz! Jaj, jaj babám, nem az én hibám, hogy minden férfi mosolyogva kedvesen néz rám! Jaj, jaj babám nem az én hibám, hogy átveszik a férfiak az én energiám –Fred Raymond, Maske in Bleu művéből származik a dal és nem tudom, hogy hogyan juthatott éppen most az eszembe. Viszont sikerül pont olyan hangerővel elénekelnem, hogy mindenki ránk figyeljen. -Zsengem nem Gulikának hívnak, te vagy János -az alkohol miatt kissé összeakad a nyelvem és ezért válik értelmetlenné, nehézzé kimondani ezt a mondatot, amit már így is csak lassan, tagolva tudok elmondani Stephnek. Közben kezemmel végig simítok az arcán. -Mit inni mi? -ezt a három szót is csak szótagolva tudom kimondani, s közben csuklok is egyet.

Somlay Kornél

- Számomra nem – adtam határozott választ – Először totál az jött át, hogy az illető megtalálja a másik felét valaki másban és ketten alkotnak egy egészet; de én szerintem két lélek eleve egy egészként találkozik és emiatt ha együtt vannak, akkor amit, ahogy csinálnak, az alkot egy rajtuk keresztül áramló, harmadik dolgot, amit némiképp szerelemnek lehet hívni. Nézd hozzá azt, hogy magát a szerelmet lehet csak szavakkal leírni.
Felvállaltam amit előzőleg gondoltam az olasz nyelvű tételmondat kapcsán, viszont az elmondottak csak egy részét fedték le. Folytatni akartam a szót, de ösztönösen visszafojtottam lélegzetemet, amikor kimondta, csak miattam tanulta meg az olasz mondatot. Pár másodpercig ültem csak így és hamarjában vettem is tovább a levegőt, még mielőtt itt beleköhögök udvariatlanul mindkettőnk szavába és megszakad a jó kis gondolatáramlás.
- Épp ezért sose olvasok irodalmi műveket – ingattam fejemet – Megleptél egy pillanatra, hogy csak miattam képes voltál külföldi anyagot memorizálni.
Aprón elmosolyodtam, megmutatva gödröcskéimet. Hozzá picit hunyorogtam is, mintha a szemembe sütött volna a nap; kivéve, hogy mi még az épület árnyékos oldalán ültünk és velünk ellentétesen helyezkedett el a világos oldal. Túlzás lenne azt mondani vajon, hogy prizmaként tekintettem Rá? Amin átfut a fény és szétbontja hét alapszínre. Számomra a fiú valóban egy színes egyéniség!
- Mindig csak végletekbe ütközöm – folytattam gondolatszálamat a szépirodalmi műveket illetően – Pedig biztos erre is van valami kifejezés vagy vers, ha konkrét novella vagy regény nincs. Mert hát, hogy őszinte legyek én se csípem ezt a szerelmes sallangot és az utána vágyódást vagy a totál vak rózsaszín ködöt és kész! Látszik miként gondolkodtak a régi kor írói. Szerintem mi ebben az esetben erősen köztes állapotban járunk, mondjuk. Laza a kommunikáció, szívesen töltünk időt egymással, úgy vettem észre, viszont nem lógunk egyfolytában a másikon. Egyébként más téma, de gondolkodtál azon, hogy megpróbálkozz az írással? Lehet jobbat alkotnál, mint a régiek vagy nagyon sok mai.
Kérdésére értetlenül felvontam szemöldökömet.
- Nem – feleltem őszintén és megvártam válaszát. Mikor átgondolta, megpróbálta visszafejteni, hogy én valójában miként értelmeztem a neki szánt kérdést, helyeslően bólintottam. Jobban érdekelt kivel próbálkozott előttem, az előző kapcsolatai, ha voltak. Alig hittem a fülemnek! Előkerült „Zsanna” neve. Döbbenetemben azt hittem, lefordulok a székről, ezért gyorsan előrehajoltam és kezeimmel az asztalra könyököltem, így ha el is borulok, legalább két kézzel meg tutam ragadni valahogy a bútort.
Nem lepleztem arckifejezésemet.
- Kárási-Tóth Zsannáról beszélsz? – pislogtam rá. Utána szünetet tartottam, hallgatva a fiút. Vannak ikertesói, szeret tanulni és kíváncsi. Az olvasással sok újat nem mondott el magáról, viszont a időskori betegség fogalma megijesztett. Ezt igyekeztem nem kimutatni fél pillanatra sem. Csak reménykedtem, hogy nem Alzheimerről van szó, az a kór talán még a mágusvilágban is rossz hírnévben állt.
Próbáltam arra figyelni, amiket elmond magáról, ez félig sikerült is, viszont egy részem nem tudta teljesen hova tenni Zsanna nevét. Faltam a szeleteket a pizzából, miközben eszembe jutott, a lány is mesélt a saját szemszögéből, így a dolog valid lehet. Önzőnek fogok tűnni, de örülök, mert nem jött nekik össze. Részben ennek köszönhető, hogy ami egy véletlenszerű találkának indult a vízesésnél, abból most nem csak egy szimpla tagfelvétel lett a bandámba, hanem simán több is kikerekedhet belőle. Optimista voltam.
- Figyelj… köszönöm, hogy meséltél magadról. Mielőtt reagálnék, engedd meg, hogy Zsannára rátérjek. Összefutottam vele, ezért tudom ennyire, kiről van szó. Elég érdekes személyisége van. Sajnálom, hogy nem jött össze, fogalmam sincs mi járhat a fejedben vele kapcsolatosan. Viszont itt szeretném a hálámat kifejezni, mert így legalább tudunk kicsit ismerkedni és csak… meglátni, hogy mi kerekedik ki ebből az egészből.
A késős témáról egy izgalmas ismerkedős kérdés jutott eszembe.
- No jól van, Mr. Pontos, még ha nézetünk a késést illetően el is tér, egy elég érdekes dolgon gondolkodom. Tegyük fel, hogy eljön a világvége és már csak negyedórád maradt kiélvezni az életet. Te mit tennél, hogyan használnád ki ezt az időt, ha más értelmesebb dolgot is lehet benne csinálni?
Kíváncsi voltam, mit tenne, hogyan priorizálná a dolgait. Lehet amit elmondott a kérdésre válaszként, akár nekem is tanulságént szolgálhatott. Úgy láttam, meglepte őt lágy nevetésem, ennek pedig szívből jövően örültem. Egyszerűen csak jókedvem volt Mellette. Amikor meghallottam a szót, ami némiképp le tudta írni a bennem játszódó dolgokat, felcsillantak szemeim és csak arra tudtam fixálódni épp.
- Fellángolás? – elgondolkodva dörzsölgettem államat – Mióta létezik nálatok ez a szó, és mióta van a lángnak iránya?
Szavaim őszinték, töprengők voltak, ebből érezhette a fiú, hogy nem az agyát akartam húzni. Csak ezután foglalkoztam mondandója többi részével.
- Attól függ! Ha saját magunk elől rejtjük el önmagunkat, akkor magunknak hazudunk. Én viszont nem elrejtettem, ha így értetted, hanem ténylegesen nem voltam vele tisztában. Én heteronak vétem magam nagyon sokáig, hetero kapcsolataim is voltak és te vagy az első fiú, akivel úgy érzem, hogy van ez a… „fellángolás”.
Csak nekem lett hirtelen kurva melegem? Zavaromban elkaptam tekintetemet, ami hamarjában maró kínná változott. Kínosan éreztem magamat, ezért lesütöttem szemeimet. Kit akarok álltatni? Csak elhúztuk a kikerülhetetlent: muszáj volt valamilyen mértékig beszélnem a híres-neves családomról. Az „elfeledkezésre” nincs mentségem, őszintén nem érdekelt, mit csinálnak mások! Ők hazamehettek, én ugyanúgy itt maradtam! Max. néha mentem le a faluba lófrálni. Azt hiszem, a legfájóbb kérdés az volt ma, hogy nincs senkim, aki hazavárna, aki átölelne… vagy büszke lenne rám? Hevesen csóváltam fejemet. Szőke hajkoronám velem együtt táncolt. Ha ló lettem volna, lecsapom az összes legyet két mozdulattal.  
- Nekem nincs hova hazamennem – válaszoltam mindenféle kertelés nélkül, szárazon. Az asztalt bámultam. Ezután erőt véve magamon keményen a fiú szemeibe bámultam.
- … Vagy aki hazavárna. Az anyám, aki fél-véla volt, kiment Olaszországba szőlőtermeszőnek. Feltehetően még él, de nem hallottam róla semmit. Talán a negyed-vélaságom kapcsán már meséltem a fél-vélaságáról, említőlegesen. Az apám mugli születésű. Miután anyám elment külföldre építgetni a saját kis világát, mi lassan eladósodtunk és jöttek is a behajtóemberek. Ekkor döntött úgy az utolsó szó jogán, hogy inkább árvaházba ad, ezzel engem megmentve. Egyke vagyok, így az, hogy tesóhoz menjek, ki volt csukva, a család többi része elég széthúzó, nem akarlak a szükségesnél tovább traktálni vele. Nekem lett tető a fejem fölött, apu viszont a híd alá került. Az árvaházban éltem nagyon sokáig, és még akkor is, amikor megjött a Bagolykőbe szóló behívólevél. Én akkor döntöttem úgy, hogy szorgos leszek, gyűjtök némi pénzt és iderepültem a gitárommal együtt. Aztán jött a vonat, a többi meg sejthető. Én még ha nehéz is, boldog vagyok, mert önerőből mindezt végig tudtam csinálni, megmaradt az érdeklődési köröm, és úgy gondolom, hogy jó humorom lett, némi makacssággal és tudásvággyal megspékelve. Az itt lévők valahogy mindig lazák és a hálókörlet is luxus. Szerintem majdnem olyan jó, mint a svéd sulimban volt – hadartam el egy szuszra. A végén vigyorogtam, aztán meghallgattam Somit. Magam elé képzeltem a pompás családi házikót, kandalló fényt és a szeretettől roskadó szülőket, akik már vártak a gyerekükre. Idillinek tűnt.
- Hogyha hazamész – megköszörültem torkomat -, vigyázz magadra meg a kaméleonodra is. Nem feledkeztem el a lehetőségről és egyszer szívesen megtekinteném. Használd ki a rendelkezésedre álló időt és pihenjed ki magad. Én általában a saját hálókörletemben alszom ott, ahol csak egy ablak van, ott elérhető vagyok általában. A bérlési díjat meg még átbeszéljük akkor, egyelőre forrjon ki és maradjon meg lehetőségnek az a hely.
A kapcsolatot, ha a miénket jobb szó hiányában nevezhettük annak, nem akartam véresen komolyan venni, hanem pont a helyén kezelni. Én nem akartam volna elköteleződni, egyből feltételeket szabni és megkötésekkel élni, viszont igenis élni akartam, és ha úgy adta, részt venni Somival részt venni mindenben, amiben csak lehetett. Őszintén? Vele akartam menni! Vele akartam menni… a szüleihez, kimozdulni a mindennapi rutinból, de egyedül akart lenni, nekem pedig tiszteletben kellett ezt tartanom. Magányos tervszövögetéseimnek Somi szabott gátat, kérdéseivel.
- Nem hiszem, hogy ott találták fel, viszont ír whiskey van benne, az erős – most már belekortyoltam én is, így, Somi munkájának hála így ketten a pohár feléhez értünk – Fuuhhuh, ráadásul nem spórolták ki, az is igaz!
Összeszorítottam szemeimet az italtól, mielőtt ismételten a fiúra siklottak volna.
- Tudtam, azért választottam. De ízesítőnek szokták beletenni, nem azért, hogy berúgj tőle. Honnan tudtam volna, hogy ennyire megtöltik?! … Szerintem amúgy egész jó… lehetneee, de most hogy mondod, lehet tényleg Woodstockban vagyunk.
Kínomban tarkómra tapasztottam jobbomat és fejemet dörzsölgettem. Azt gondoltam, ennél már nem lehet rosszabb, komolyan aggódni kezdtem a fiúért amellett, hogy az ijesztegetése miatti dühöm is odabent kavargott. A kettő együtt majd’ szétfeszített, viszont Somi értelmes választ adott és bocsánatot is kért a korábbi húzásáért.
- Jól van, örülök, hogy nincs bajod! – mondtam megkönnyebbülve – Már megijedtem…
Utána fejemet ingattam, kezemmel intettem.
- Ugyan. Nem bántottál meg, viszont amiért így cselekedtem, amögött egy nagyon mély dolog áll, amiről még nem szeretnék beszélni. Később viszont ha úgy alakul, akkor nagyon szívesen.
Nem olvastam az Ember tragédiáját. Minden amit most mondott, csupa új információ számomra. Inkább ki sem mondtam mindezt hangosan, a végén még kínjában lehet, hogy kiesett volna székéből az ifjonc. Bólintottam és megköszöntem, hogy mindezt elmondta nekem, végül csendbe burkolóztunk. Lelkünk néhány percre összefonódott, az emberi fül számára kivehetetlen frekvencián édes hullámokat dúdolva. Keze az én kezemen forrósággal árasztott el, fejemet az övére lehunytam szemeimet és kis híján el is aludtam. Kábán pislogtam párat és kitöröltem a homályt tekintetemből, amikor a „Putty!”-ra figyelmes lettem. Ha előzőleg mondott, vagy csinált valamit, azt sajnos nem hallottam meg, mert félig valóban bealudtam már. Felhúzta felsőjének ujját ez a majom, mutogatta nemlétező izmát, aztán itt bókolgatott nekem. Egek! Először vörösödtem fülig mellette.
- Somi! – szóltam rá erélyesen, viszont letarolt egyetlen mondattal. Fél percig megszólalni se tudtam, csak gyengéden mosolyogni rá.
Azt hiszem nem engedem soha alkohol közelébe.
- Köszönöm.
Részeg játékában - mert más különben miért dalolászott volna? -, egyedül a megvédésemről szóló mondatára tudtam reagálni és ez jó volt így. Halkan súgtam neki, hogy nem rendelünk semmit, próbálkoztam leállítani őt, sikertelenül. Mintha aranyhangja egyszeriben elszublimált volna, jelenleg egy fuldokló kacsáéra emlékeztetett, szavai pedig felém dobott rajszögekre, amit a portrék is csak „mulatósként” emlegettek. Hangoskodására vagy harmadjára jött ránk szólni a szőke pincérnő, immáron csípőre tett kézzel. A másikkal hevesen a kijárat felé mutogatott.
- Szerintem mi menni – álltam fel. Az asztalra raktam valamennyi pénzt, vélhetően többet, mint amennyibe a kiszolgálás került, és felállva sietősen a fiúhoz fordultam, hogy segítsek neki támaszkodni, illetve kisétálni a pizzériából.

Stephen Zimmermann

-Ez egy nagyon szép gondolat volt, amit megosztottál! Viszont szerintem, ha két ember szerelmes, akkor kiegészítik egymást és úgy lesznek teljesek, addig amíg egyedül vagy csak önmagadat ismered, de amint belép valaki az életed egy másik nézőpontot hoz magával. Ha jól választottál, akkor egy másik világot ismerhetsz meg, új gondolatokat, élményeket, ismereteket szerzel. Valaki nélkül teljesnek érzed magad és amikor belép az igazi, akkor rájössz, hogy van, amiről nem is tudtál, hogy vannak ismeretek, amiknek eddig nem voltál birtokosa és rá kell jönnöd, hogy bizony ő hiányzott ahhoz, hogy valóban tökéletes légy -persze ehhez tényleg az igazira van szükség. Sokan csak átvernek minket és elvesznek belőlünk darabkákat, ezért járnak sokan szaggatott lélekkel, de az igazi, az egyetlen, ő értéket közvetít és megosztja lelkét velünk.
-Nagyon sok mindenre képesek vagyunk valakiért -aki fontos számunkra. Még akkor is, ha csak ilyen rövid ideje ismerjük. Rómeó képes volt megölni önmagát Júliáért, mások harcba indultak szerelmükért és volt, aki a saját fülét ajánlotta fel kiszemeltjének. Köztünk legyen szólva, de az utóbbi nem egy követendő példa. Olaszul még megtanulok azért, hogy szép versekkel kápráztathassam el Steph-et, de a fülemet már nem adnám kezébe!
-Nem, meghagyom az írást másoknak. Nagy közönséget úgy se érnék el, önmagamat pedig olvasással szórakoztatom. Saját gondolataimat már nem hiszem, hogy szívesen olvasnám fel magamnak, úgyis hallom őket állandóan. Te miért nem írsz? -annyi szép gondolata van és ahogy használja a szavakat az valami ámulatba ejtő. Anyanyelvi emberek nem beszélik ilyen szépen a nyelvüket, mint Steph a magyart. Pedig, ha jól emlékszem neki tanulnia kellett ezt a roppant bonyolult nyelvtani szabályokra alapozott nyelvet.
A beszélgetés tovább halad, szó esik kapcsolatokról, lépésekről a kiszemeltek irányában és én is mesélek röviden Zsanáról, ami Steph-nél láthatólag elég nagy megdöbbenést vált ki.
-Igen, róla. Nem hiszem, hogy más Zsanna nevű Eridonos is van a kastélyban -most hagyom a srácot gondolataiban és nem teszek fel kérdéseket, inkább saját magamról kezdek el sztorizni, de láthatólag a srácban még mindig ott van az a gondolat, ami Zsanna nevének hallatára befészkelte magát a fejébe. A gondolat, ami eddig csak a kobakban létezett most szavakat ölt magára, hogy Steph elárulja nekem megdöbbenésének okát.
-Hogy mi jár a fejemben vele kapcsolatban? -most kicsit össze kell szednem magam. -Az, hogy a barátom. Egy lány, akit ismerek, akivel jóban vagyok és akivel megéltünk egy izgalmas kalandot, a barátom, a cimbim, a tesóm. Egy lány, aki kedves, jó illatú, szép a mosolya és modellkedik. Egy lány, aki kíváncsi, érdeklődő, nyitott és közvetlen. Egy lány, aki elutasította közeledésemet. Egy lány, aki a randinkra azt mondta, hogy túlzás. Egy lány, aki miatt egy egésznap készültem és rajongónak hívott. Valaki, aki engem egy bolond, megszállott rajongónak nevezett! Valaki, aki elárult és hatba döfött! Valaki, aki szót se érdemel! Valaki, aki nem keres! Valaki, aki egykor a barátom volt -egyre idegesebb állapotba kerülök. -Ő, aki rajongónak hívott és arra se méltat, hogy keressen vagy szóbaálljon velem! Az, akiről nem akarok többé beszélni -ez az utolsó mondat szinte ordítva hagyja el a számat. Nem tudom tetetni, hogy mennyire fáj az a mondat, amit nyugodtan kellett tűrnöm Zsannától. Nem tudom leplezni, hogy mennyire fáj az, hogy a randink óta kerül, hogy szívem szerint ordibálnék, toporzékolnék és sírnék. Nem bírom, ez nagyon fáj! Muszáj mélylevegőt vennem, tízig magamban elszámolni és össze kell szednem magam!
-Azt mondanám Zsanának, hogy ő az én rajongóm és nem én vagyok az övé -most már tényleg összeszedem magam. Ennyi volt, nagy levegő be, majd lassan kifújom.
-Ez cuki -mosolygok Steph-re. -Nem kell mindent szószerint venned! Hallottad már Smetana, „Moldva” című művét? Hallgasd meg, ott bőven van fellángolás, hazaszeretet, keserűség, remény és öröm -még mindig Steph-re mosolygok. Most nem tudnám szavakba önteni, hogy mi is az a fellángolás. Azt nem mondhatom neki, hogy ezt éreztem a vízesésénél, mert lehet, hogy ő teljesen mást érzett akkor ott. Viszont ez a mű, tökéletesen leírja, hogy mi a fellángolás és a szeretet.
-Megtisztelő érzés -kezemet az ő kezére teszem és mélyen szemébe nézek. Kiváltságos érzés valaki számára elsőnek lenni. A meghitt, érzelmes kis beszélgetésünk elindult a szomorúság ösvényén és a téma Steph családjára terelődött. Ő mesélt, én hallgattam, majd a végén a vállára hajtottam fejemet, közben kezem még a kezén pihent. Most nem tudok mit mondani, talán ez a legjobb reakció, hogy empatikus vagyok és támogató.
-Rendben vigyázok rá és magamra is! Te is vigyázz magadra és pihend ki magad -mosolygok a srácra. Még nem érzem azt, hogy eljött az ideje annak, hogy otthon bemutassam a srácot, hisz nemrég ismertem meg, de ha minden jól alakul köztünk, akkor később szívesen meghívom majd hozzánk.
-Az egy tömény ital -teljes sokk. Belekortyoltam egy alkoholos italba, az én ajkaim még sose kóstoltak alkoholt. Egyből ilyen kemény itallal kellett beavatnom szervezetemet. -De Steph, fényes nappal van! Az egyetlen ízesítő, amit kérned kellett volna az csokoládé vagy valami hasonló édesség, nem pedig tömény alkohol -most kissé mérges vagyok a srácra, de a pincérre még jobban. Miért árulnak alkoholos italt napközben? Ezt szabályozni kéne! Viszont nem tudok sokáig ezen rágódni, rövid ismertetőt tartok „Az ember tragédiájáról” Steph-nek, majd érzem, hogy az alkohol elkezdi kifejteni hatását és átveszi testem felett az uralmat. Amíg szórakoztatom magam, addig Steph saját gondolataival van elfoglalva. Csak az izmaim mutogatása és a bók rántja vissza a Földre, ahol a mellette ülő én, éppen belső harcot vív a whiskey-vel. Láthatólag az ital áll nyerésre és előhozza pacsirta énemet, aminek a vendéglő és vendégei láthatólag nem örülnek, ezért a pincérnő távozásra bíztat minket. Nehezen felállok ülőhelyemről, majd lassan támolyogva megcélzom a kijáratot és az ajtóból visszafordulok, hogy megmondjam őszinte véleményemet.
-Nem tezsdedet a ki-a ki-a ki -láthatólag beakadt a lemez és a szó kiejtése annyira megterheli részeg testem, hogy visszahuppanok a padra, ahonnan eddig ültünk. -szolgálás -végül csak sikerül kimondanom a szót. Majd belekapaszkodva az asztal sarkába, felhúzom magam és elhagyom a helyet, de természetesen az ajtófélfába vállal beleütközöm.
Kint megragadom Steph karját, hogy támaszt nyújtson nekem ezekben a nehéz percekben.
-Steph, ma megtanítalak úszni -a lehető leglassabban beszélek és minden egyes szót tagoltan ejtek ki. Majd Steph-et magammal rángatom a tegnapi eső után itt maradt kis pocsolyához, amibe lassan belelépek.
-Így kell úzsni -nézek Steph-re. Majd tekintetem lassan vándorol a cipőmre. -Valami megfogta a lábam, nehéz kiemelni -jobb kezemmel megfogom térdem és elkezdem emelni. Majd elengedem Steph karját és megindulok a füves rész felé, hogy visszatérjek a kastélyba.
-Steph, szerinted ki ivott többet, te vagy én? -beszéd közben lábaim előre mennek, de a fejemet a srác felé fordítom, így nem veszem észre az előttem álló padot, aminek neki ütközöm és végigfekszem rajta. -Én -felemelem a karom, jelezve, hogy sikerült megválaszolnom a saját kérdésemet. Majd ismét Steph felé fordulok.
-Segítesz menni a kastélyba? Álmos vagyok -nyújtom Steph felé bal karom, hogy ha segít felállni innen, akkor részemről mehetünk a hálókörletbe. Csak senki meg ne lásson!

Somlay Kornél

- Köszönöm! Haha, azzal, hogy amikor megismersz valakit és ő egy új nézőpontot hoz magával, egyet tudok érteni. Hozzá tud tenni az értékeidhez meg el is venni, partnerfüggő - Nem akartam hozzátenni azon apró részletet, hogy mellette észrevétlenül változni kezdtem. Nem drasztikusan, de például megnyitott nálam egy csapot a mesenézéssel és általános művelődéssel. Totál másként gondolkodott tőlem és ez… tetszett.
Elhúztam számat. Megértettem az indokait, pontosan ezért nem szerettem volna én sem írásba kezdeni. Mondjuk Somiért kár, amilyen elméje van tele referenciákkal, véleménnyel, ötletekkel, szerintem hacsak egy tépett fecnire írna és bemesélnénk a fiúról, hogy egy híresség, rövid időn belül kapkodnának érte a nők, meg talán más pasik is. Ki tudja!
- Nekem is sok minden jár a fejemben. Elég fura dolgok. Nem akarnám ma kifejteni, mert hosszú lenne, de köztük van, hogy általában azért elrontok szavakat, illetve… - ajkamba haraptam - Jobban beszélem, mint írom a nyelvet. A levelet amit végül neked adtam behívónak, a tizenötödik és egyetlen sikeres próbálkozásom a levélírásban. Tök égő.
Arcomat kezeimbe temettem. A helyesírást nagyon gyakorolnom kellett, még szerencse, hogy nem látott rá példát, mert ő, aki sokat olvasott biztosan szörnyet hal és visszafejlődik egy ebihal szintjére. Örültem, amikor hagytuk süllyedni a témát. Nem akartam sajnáltatni magam, majd gyakorlom még, az írás egy tanulható dolog. Jobb is lehetek belőle, talán csak idő kellett.
Ahogy Somit hallgattam, átjött egy számomra ismeretlen fájdalom, már én kaptam szívemhez kettőnk helyett is. Az egyoldalú szerelem kihunyó fénye, amely plátóivá lett - Somi képletesen elvesztett valakit, aki most kerülte, habár nekem nem egyértelmű, hogy vajon szégyenérzet, bűntudat, vagy más egyéb okok miatt. Zsannával csak ismerkedtünk azon a napon a barlangban, mégis megnyílt magáról és az anyjáról. Olyan dolgokat mondott el, amit nem biztos, hogy mással megosztana, hacsak nem bennfentes, akit érdemesnek tart a bizalomra. Kicsit kérdéses ő minek tartott engem, habár ellenállt a karizmámnak és nem ajánlotta fel „szolgáltatásait” amit a suli mosdójában végez, nem úgy, mint egyesek, khm. Amondó vagyok, az a némber kurvára leterheli és egy nap tönkre is teszi őt, ha mindennek hagyja magát alárendelni csakúgy. Zsanna látszólagos erős jelleme semmi; egy remek kifogás arra, hogy magával is elhitesse, hogy így minden a legnagyobb rendben van.  Nagyon bennem volt mindez, ki akart törni és Somi haragjával jobb kezem ösztönösen ökölbe szorult. Feszültségemet meglepettség váltotta fel, amikor a tenyeremből áradó forróságot figyeltem. Körmeim mélyre vájtak és kiserkent a vér. Lenyaltam az összes vörös pontot és hallgattam. Nem éreztem helyénvalónak magyarázkodni a lány jelleméről. Helyette közelhúzódtam a fiúhoz, ha igényelte, lágyan átöleltem. Hallgatásom többet mondott mindennél.
- Nem – S mint mindig, hallgattam őt egy műről beszélni. Kicsit visszarepültünk a Vízeséshez, ott is körülbelül csak oktatni tudott, kulturálni, amit a legkevésbé sem bántam, mert őszintén rám fért.
- Fellángolás – ismételtem szemeibe nézve – Megjegyeztem.
A Moldovát is, meg még inkább: a szót, mely irányt adott nekem. Abban a szomorkás csendben is fél pillanatnyi otthont teremtett számomra Somi jelenléte, átjárt a hála, mert meghallgattak, próbáltak megérteni és most az egyszer senki sem ítélkezetett felettem. Szabad voltam, mint a madár, büszke jellememre, külsőmre, hol itt a gond?, kérdezem. A magánnyal, a vegyes érzésekkel, ezzel a… ezzel a fellángolással,. Nem kötöttem őket az orrára, csak mosolyogtam, némán, rejtélybe burkolózott kékjeimmel felé csapva, mintha a napsütötte tenger hullámjaival próbáltam volna magamhoz édesgetni őt.
- Heh, megpróbálom! – Megpróbálom, de nem ígérek semmit.
Nem akartam magyarázkodni az alkohol miatt sem. Nehéz érzések jártak mellkasomban a nap elejétől kezdve, erősen feszített és az ír kávé egy ízletes megoldásnak tűnt ami oldhatja ezt a különös érzést. Különben én, aki régebben sokat partyzott, még jól bírtam, Somi viszont kezdett lecsúszni. Mérges kommentárját elengedve fülem mellett tudatlanul búcsút intettem mára az értelmes Somitól, majd hirtelen beállt nála egy új tudatállapot. Szavajárása kevésbé volt kimért, sokkal akadozóbb meg nyíltabb.
- Hé, figyelj oda jobban! – kaptam oda amikor lehuppant mellém. Még szerencse, hogy elég nagy volt az a szék, különben simán összetörhette magát, amilyen törékeny. Kínomban ott hagytam még a kávémból is negyedkortyot, meg három szelet pizzát. Remélem odaadták a környék faunáinak, vagy a hobóknak, érdekelt aztán! Priorosan maradék méltóságomat próbáltam öszeragasztgatni, míg Somi az ajtófélfáig bírta és kint már valahogy tovaszállt a magabiztossága.
- Hey Son, mi van, sokk volt? – humorizáltam. Vicces látványt nyújtott a maga módján. Kicsit talán aranyosnak is véltem ügyetlenségét – Na gyere.
Segítő balomat nyújtottam neki, ha már igényt mutatott rá. Legalább az ő méltósága maradjon fent. Lába cuppogva a pocsolyába ért és legalább ilyen hangot hallatott amikor a térdét próbálta emelgetni. Annyi idő eltelt eme kis mozzanattal, hogy elgondolkodtam azon, hogy a nyakamba veszem a fiút egy darabon, mert olyan hót részeg egy nagyobb kortytól, hogy az már nekem égő.
- Az csak sár – feleltem türelmetlenül – Menjünk.
Szerencsére Mr. Könyvmoly csodával határos módon kiszabadult a tócsaszörny fogságából! Útnak eredtünk végre, aztán jött a következő bakiparádéba illő jelenet. Direkt nem mentem most már utána, hanem hagytam, hadd terüljön el a padon, ezzel remekül megválaszolva kérdését.
- Szerintem tudtad te, hogy költői a kérdés – sóhajtva utánanyúltam és ellenkezést nem tűrően felsegítettem. Csekkoltam sérüléseket kutatva, majd rendben találtam annyira személy szerint, amennyire a helyzet engedte – Ejha! Te aztán a helyzethez képest jól bírod!
Elismerő szavaimmal jutalmaztam, amiért a feje még a nyakán volt, meg rajta a ruhái. Nem álltam én készen semmi félreérthetőre.
- Aha, persze - Ahogy Felix Salten Bambijában is áll: „A kicsi mit sem értett a sokféle énekszóból, kiáltásból és beszédből. Nem is figyelt rájuk. És egyet sem érzett meg az erdő lehelte ezernyi illatból”. Én nem tudhattam Somiban mi kavaroghatott, az alkohol reméltem nem rúgja fel nagyon. A kastély közelében igyekeztem úgy vezetni, mint tanuló a tanulót, hogy senki ne értse félre egyikünket se.
- Talán most már értem, mit jelent a fellángolás – mondtam neki azért csendesen, amit aztán vagy megértett, vagy nem, rábíztam. A hálókörletbe vezettem, ahogy kérte, onnantól magára volt utalva. Reméltem senki se látott vagy értett minket félre. Belehaltam volna, ha miattam a fiú célponttá válik.

Hél

Laca

Hél

Laca

Hél

Laca

Hél

Laca

Hél

Laca

Hél

Laca

Hél