Jason

Nem mondom, hogy szavai nem találtak szívem, mert de. Igaza van, elb*sztam az egészet, nem is kicsit. Akkor Jason jelentett nekem nagyon sok mindent, az első randevúnk előtt, szinte már a közös jövőnk is a fejemben volt. Igen, tudom, elcsépelt meg gusztustalanul romantikus, de akkoriban tényleg így éreztem. Most meg itt ül a karjaim között - vagyis karom között - és még mindig annyira medve, hogy éppen elérem gerince vonalát. Érintésére elmosolyodom, kicsit még jobban magamhoz ölelem, már ha ez lehetséges.
Eltávolodom tőle, szemérmetlen mérem végig egész alakját, végül visszahuppanok helyemre, ezután válaszolom meg kérdését. Egy pillanatra sem szeretném elengedni tekintetét.
- Az attól függ hogyan szeretnél körbe futni még párszor - felelem kacér mosollyal ajkaimon. Villámat ismételten felveszem a tányérról, majd az előbb véletlen elszállt falatot jókedvvel kezdem elfogyasztani. Pár percig csak bámulok ki az ablakon. Az jár a fejemben, amikor Jason elhívott az első randira. Magabiztos volt, és úgy tűnt nem fogja meghatni, ha nemet mondok. Természetesen hülye lettem volna nemet mondani, a már akkor is igen robosztus férfinak. A randi előtt is jó volt már a kapcsolatunk, a belső poénok, amiket csak mi ismertünk, sejtelmes mosolyok és pillantások egymás felé. Ő volt az egyetlen olyan férfi akkor a rezervátumban, aki nem ecsetelte nekem folyamatosan, hogy mennyire... hm... magáévá tenne. És most nagyon szépen fogalmaztam.
Szomorú mosollyal nézek rá.
- Apámat műteni kellett - kezdek bele a történetbe lassan. - Volt egy újgazdag gyökér, aki halálosan szerelmes lett belém az első pillantásnál, és megkérte a kezem - forgatom meg szemeimet kicsit, ahogy eszembe jut. Tekintetem Jason íriszébe fúrom.
- Igent mondtam, mert nem volt meg az anyagi hátterem, hogy kifizessem a műtétet, ő megtette - vonok vállat. Nem különösebben szerettem a pasit, csak az érdek kötött hozzá, de olyan jó színésznő voltam, már akkor is, hogy semmit nem vett észre belőle. Se ő, se az ostoba családja. Előadva röviden és tömören a történetet, kicsit simlisnek érzem magam. Teljesen joggal utál az előttem ülő. Mintha mi sem történt volna emelem ajkaimhoz a csészét, és kortyolok egyet immár csak meleg, és nem forró teámból. Kiábrándító.

Jason

Jason őszinte és nyílt tekintetétől zavarba jövök. Egy kis leplezés érdekében egy másik falatot veszek a számba, amit már-már kínosan sokáig tart leválasztani, de végül csak sikerül. Boldogan kezdem el rágcsálni, pillantásom az előttem terpeszkedőre esik. Sajnálja. Mindig is imádtam Jasonben őszinteségét, de ezen mondatán keserűen elmosolyodom. Lenyelem a falatot.
- Ne sajnáld - rázom meg a fejem egy kicsit. - Nem igazán érdemelte meg az életmentő műtétet - felelem összeszorított fogakkal. Valószínűleg leginkább magamnak mondtam ezt, mint Jasonnek. Szerettem apámat, ő volt a mindenem, ám anyánk halála után az alkoholba menekült, ami az én nézetemből menekülés. Hogy mi elől? Fogalmam sincs. Még én is, gyerekként, feltudtam dolgozni édesanyám elvesztését. Fájt, persze, hogy fájt, mégis csak édesanyám volt. De nem hagytam, hogy befolyásoljon ez bármit is.
Kérdő pillantásom a férfira esik, fejemet is oldalra biccentem kicsit.
- Isten ments! - kapok drámaian a homlokomhoz, egy nagy sóhajtás kíséretében. - Amint visszajöttünk a görögországi nyaralásból lapátra tettem - vonom meg vállaim egy gonoszkás mosollyal ajkaimon, miközben felmutatom neki kezemet. Gyűrű sehol, hála az istennek. Kegyetlen vagyok, ezt eddig is tudtam, de így kerek-perec kimondva, lehet Jason csalódni fog. Kicsit ijedten nézek rá, szemeim jobban kikerekednek, mint kellene nekik. Nem szeretném, hogy csalódjon, így is elég sok kellemetlenséget okoztam neki, akár akartam, akár nem.
- Még mindig elvihetsz egy isteni jalapenos sajtburgeres ebédre - forgatom meg a szemeimet kissé, könyökömmel az asztalra támaszkodom. Jobb kezemmel csészémet a számhoz emelem, nagyot kortyolok belőle. A menta lesz, volt és marad is a kedvencem, talán még vetekedhet vele a citromfű.
Kíváncsian fúrom kékjeim Jasonébe.
- Most, hogy magadban még inkább istennővé avanzsáltad drága személyemet, bár ennél jobban már hova - vigyorodom el szemtelenül. - Tényleg beszélhetnénk komolyabban arról az ebédről - kapva-kapok az alkalmon, hogy Jasonnel lehessek? Naná, nem fogom még egyszer elrontani a dolgot. Az agyamban ott motoszkál Arie, ám annyira örülök régi-új ismerősömnek? Vagy kialakulandó kapcsolatomnak? Szóval annyira örülök Jasonnek, hogy talán Arie-t is kiverhetem gondolataim közül egy kicsit.

Jason

Szemrebbenés nélkül nézem végig a szeánszot, ahogy lenyeli a karamellát. Lehet, hogy csak egyszer randiztunk, de elég sok mindent tudtam már előtte is róla. Vannak furcsa szokásai, és nemigen szokott foglalkozni azzal, hogy ki mit gondol vagy éppen jelenleg hogy néz ki. Lágyan felkuncogok, ahogy visszatér az eredeti felállás, szememet egy pillanatra le is hunyom. Imádom.
- Áááá - legyintek egyet felé cserfesen. - Tuti volt minimum egy hónap - végezhetnék egy gyors fejszámolást, de annyira nem érdekel, hogy mennyi ideig boldogított az a pasi, hogy szavakba sem tudom önteni. Nem szerettem a közelében lenni, nem szerettem, hogy szerencsétlen, nem szerettem, hogy az apja pénzéből élt - ami nekem jól jött, de ez most részletkérdés. Nem is tudom, hogy szerettem-e egyáltalán benne valamit. Akármit, csak egy kis mozdulat is, vagy gesztus is elég, ami erre mutat. Semmi... nos, kimaxoltam. Engedjük el.
- Egy szerencsétlen volt mindenben. Nekem nem kell egy olyan férfi, aki azt sem tudja hányadikán van elseje - csészémet ismét kezembe veszem, az utolsó kortyot iszom meg a teából. A csésze fölött jelentőségteljes pillantást vetek Jasonre, csak hogy tudja. Vagy hogy leesen neki. Bár afelől kétségem sincs, hogy le fog neki esni. Nem olyan fából faragták a férfit, akinek ne esne le, egy ilyen egyértelmű dolog. Kicsit oldalra fordulok a széken, lábamat keresztbe vetem. Szoknyám lecsúszik combom egy kisebb részéről, de, mint aki észre sem vette cseverészem tovább.
- Természetesen - biccentek egy aprót felé, akár egy úrinő. Számítani lehetett rá, hogy feljön ismét a múlt. Tudom, hogy szart csináltam magamnak is, de leginkább neki. Nem akartam felültetni, ámbár ahogy ismerem, nem szomorkodott sokáig miattam. Szemeimet lehunyom, fejemet kissé hátradöntöm, a garancián gondolkodva. Bal kezemmel dobolok párat az asztalon.
- Mit szeretnél annak? - sandítok rá, sokat sejtető mosollyal. Esküszöm színésznőnek kellett volna mennem, ha már ennyire tudom leplezni azt, hogy kérdése telibe talált.

Jason

Habozok válaszolni Jason kérdésére. Pontosan sosem fogalmazódott meg bennem, hogy vajon milyen férfira is vágyom az életemben. Amilyen egy férfi. Mit tudom én. Rengeteg olyan pasi mászkál az utcán, akiről lerí, hogy egyetlen egy férfias megmozdulása sincsen, azok alapból kizárva. De hogy konkrétan én milyen férfira vágyom? Nehéz kérdés, nem is hiszem, hogy kielégítő választ tudok adni rá, de azért egy próbát csak-csak megér a dolog. Gondolom.
- Megfogtál – nevetek fel őszintén. Én megpróbáltam és ennyi sült ki belőle. Remek válasz a kérdésre, ámbár nem éppen kielégítő, de Jason-t ismervén, talán ennyivel is megelégszik. Hiszen tényleg nem jutott eszembe soha, hogy egy konkrét ideált állítsak fel magamnak pasik terén. Valaki csak jön és megy, valaki talán hosszútávra marad, de ideál? Mármint ki tudja idealizálni a pasikat? Amilyen férfiak voltak eddig az életemben, mindenkiben más fogott meg. Kivéve a görögországi pasit. Benne semmi nem fogott meg, éppen rosszkor volt jó helyen, vagyis az ő szemszögéből éppen jókor jó helyen, bár szerintem már ő sem így gondolja.
Jason mindig szája szegletében bújkáló mosolya régebben kellemetlen érzéssel töltött el. Az első pár alkalommal nem tudta hova tenni, ám már kicsit megedzettebb lettem. Tudom, hogy szinte hozzá jár, olyan, mint egy tartozék. Nélküle nem létezhet, ez szerintem már biztos. Türelmesen várom meg, amíg befejezi ismételt szeánszát a karamellel, majd szépen letörli arcáról a maradékot. Jó fiú. Szólásra nyitom a számat, de mielőtt bármit is mondhatnék, megelőz. Kérdése annyira meglep, hogy megfagyok. Meghűl bennem a vér, és Arie arca villan fel előttem pár pillanat erejéig. Erre mégis mi a helyes válasz? Jason mindig is az őszinteség ember híve volt, nem b*szhatom el most. Ha őszinte választ akar, akkor megkapja. Mégis… mi van, ha ez az utolsó lehetőségem nála? Ismerem magam, simán az arcába tudnék hazudni, és még csak fel sem tűnne neki, de egyszer már átvertem. Képes lennék még egyszer? Hülye kérdés, naná, hogy képes.
Lábaimmal Jason felé fordulok, könyökömmel megtámaszkodom az asztalon. Mélyen Jason tekintetébe fúrom sajátjaim. Egy féloldalas gonosz mosoly terül el arcomon, tekintetem csillogását, szinte még én is látom. Államat összekulcsolt kézfejeimen támasztom meg.
- Tudod – kezdek bele lassan, el nem engedve tekintetét. – Szerintem mindegy mit mondok. Ugyanolyan a vonzalom, mint két éve. Ha van ilyen személy az életemben, akkor is simán engedek a kísértésnek, ha nincs, akkor meg főleg – és voilá! Nem, hogy nem hazudtam, de még csak nem is füllentettem neki. Az igazság halovány szikrája, ami bennem volt, immár tűzként lobban kis monológom után.

JAJ
#WW | sütitolvaj

Jason

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy az életem még egyszer bele fut Jason Henry Payne-be. Vannak azok a találkozások, amikről tudod, hogy jelentenek valamit és ha elcseszed, akkor nem lesz második esély. Ugyanígy voltam az előttem ülő, éppen a villát igazgató férfival. Volt esélyem, amit csúnyán elrontottam, de valamiért ismét itt ül velem szemben. Akármennyir beszélt nekem eddig Kori a sorsszerű találkozásokról, sosem sikerült meggyőznie. Erre láss csodát... mégis itt ül előttem a csoda. Soha az életben nem fogom elmondani neki, hogy ez a gondolat valóban megszületett az agyamban. Még csak az kellene.
Tartom a pillantását, nincs az a világméretű katasztrófa, ami rávehetne arra, hogy elpillantsak. Két éve néztem bele ilyen mélyen utoljára ezekbe a kedves és őszinte szemekbe, amik rögtön megbabonázzák és magával ragadják az embert. Lábaimat ismét keresztbe rakom, immár az asztal alatt, nem játszom el még egyszer ugyanazt, ugyanabban a játszmában. Karom sajgása, mióta beszélgetünk csillapodott, lehet nem véletlenül.
Ahogy kitekint az ablakon, végre esélyt kapok arra, hogy kicsit összeszedjem magam. Gondolataim mindenfelé járnak, csak éppen épkézláb ötletet nem adnak arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet.
Kérdésére megemelkedik egyik szemöldököm.
- Nem tagadom - vonom meg vállaimat kicsit. Mosolyom őszinte, de még így is van benne egy kis keserűség. Szemeim kikerekednek, őszinte mosolyomból, őszinte kacagás teljesedik ki.
- Sokan mondták - félelem még mindig enyhén rázkódó vállakkal.
Ahogy visszapillant rám ismét az ablaktól, tudom, hogy most dől el az egész. Akármilyen vége is lesz, tudhatja, úgysem engedem el ilyen könnyen.
Arcom rögtön semleges lesz, ahogy bele kezd. Második? Lassan lehunyom szemeimet, hátradőlök székemen. Ép kezem ujjaival kezdek el dobolni az asztalon.
- Ki mondta, hogy van első? - mondom már nyitott szemmel, kékjeimet Jason íriszeibe fúrom. A férfi mozdulatsorát követve, én is kicsit oldalra biccentem a fejem, arcomra ártatlan mosoly kerül. - Az én szívem nem nyílik meg mindenkinek, így emiatt nem aggódom - kacsintok rá szemtelen, majd elkapok egy pincért. Szívélyesen bólogat az elviteles rendelésemre, ami nem áll másból, mint egy francia krémesből. Valljuk be, abból sosem elég.
Kérdő tekintetem ismét Jasonre esik, egy hosszabbat pislogok. Lassan engedem ki mélyebb lélegzetvételemet, megnyugtat. Dobolok megint párat ujjaimmal az asztalon.
- Miért érzem úgy, hogy okkal nem mentél még el az asztaltól? - emelem meg egyik szemöldököm, ám mielőtt elkezdhetné, én tekintek ki az ablakon és folytatom. - A kis monológod után vártam a drámai távozást.

JAJ
#WW | sütitolvaj

JAJ
#WW | sütitolvaj

Thomas

JAJ
#WW | sütitolvaj

Jason

Eléggé el kéne olvasni, ami utána jön. Köszönöm.
18-as karikát kapott, mert olyan dolgok vannak benne - Így is el szeretném olvasni a hsz-t:

Minden emlékem Jasonnel csak boldog. Vidámsága átragad az emberre, akár akarja akár nem. És, hogy én ezt most mennyire nem akarom? Szavakba sem tudom önteni. A kemény páncélom alatt - amit automatikusan felveszek, ha játékról van szó - minden mozdulata, minden pillantása, minden lélegzetvétele akkora dobbanásra kényszeríti a szívemet, hogyha nem lennék a magam ura, már a földön feküdnék ájultan. Azonban ezt a luxust, most nem engedhetem meg magamnak. Most minden szónak, minden mozdulatnak hatalmas tétje van, és tudom, hogy talán ez az utolsó lehetőségem.
Lemondtam arról, hogy Jason karjaiban kössek ki, egy túlfűtött éjszaka keretein belül. Lemondtam arról, hogy kis lakórészem minden egyes zugában magáévá tegyen, ahogyan csak akar. Minden porcikámat neki adnám, minden kéjes nyögésem neki szólna, miközben körmeim hátába vájnak.
Szemöldököm megemelkedik. Egy halk kuncogás hagyja el ajkaimat, lefelé fordítom fejemet, szemeimet behunyom. Hajkoronám arcomba hullik, rázkódó vállam jelzi csak jókedvem. De mennyire jó kedvem!
- Úgy ismersz, mint akinek van első? - dobom hátra szőke fürtjeimet ép kezemmel vállam felett. Minden rezdülését úgy figyelem, mintha egy vadászatra kész vadállat lennék. Jelenleg semmi nem terelheti el figyelmemet, kicsit úgy érzem magam, mint a sárkányok között. Ha nem figyelsz, meghalhatsz. Itt talán nem ennyire drasztikus a helyet, de ki tudja? Jason Payne, a rejtélyes, talán engem is meglep.
- Nem tudhatom mi az asztalod - pillantok ki az ablakon. Az emberek olyan nyugalommal sétálgatnak odakint. Nehezemre esik elhinnem, hogy nekik nincs éppen semmi problémájuk. Mosolyognak, nevetnek, beszélgetnek. Én meg a férfival, akit legelőször az életemben, többre tartottam, mint egy egy éjszakás búfelejtőt, játszadozom, ahogy ő velem.
A pincér a semmiből tűnik elő, kicsit össze is rezzenek, ahogy megszólít. Felveszem a szokásos "kedves vagyok" mosolyomat, átveszem tőle a becsomagolt krémest, végül Jason tekintetébe fúrom kékjeimet ismét.
- Nekem a talán nem elég, Payne - húzom el a számat egy pillanat erejéig. Féloldalas mosolyt küldök felé, felállok. Lassan közeledek felé talán túlságosan is ringó csípővel. Megállok közvetlen mellette, füléhez hajolok, közben hajamat átdobom másik vállamra, ne csesztesse az arcom. Ez most nem az a helyzet. - Viszont azt remélem, ha másról van szó, nem vagy úriember - suttogom fülébe, lágy csókot lehelek arcára. Kiegyenesedem, és a bőröndöm mellé lépek. Ép kezembe veszem táskámat, majd visszapillantok Jasonre.
- Kincset érsz, hogy meghívtál, kedvesem - kacsintok rá szemtelen, mosolyom csak szélesedik, ahogy minden egyes arcvonását raktározom el agyamban. Ha tényleg ez az utolsó találkozásunk, minden részletére, minden porcikájára, minden szőrszálának növekedési irányára emlékezni akarok. Jason Payne, utálom, hogy ennyire a hatásod alatt tudsz tartani még mindig.

Jason

Türelmesen nézem végig, ahogy elhelyezkedik a széken, ami nagyokat reccsen súlya alatt. Adja a jó ég, hogy bírja még egy kicsit, mert ha nem, én itt fogok meghalni a nevetéstől, ha széttörik alatta. Hiába csúszik lejjebb a széken, ugyanannyira magasodik ki a cukrászdában lévők közül. A rezervátumban is lehetetlen volt nem észrevenni alakját, hatalmas hajával és ugyanakkora szakállával. Na meg a mosolya. A mindig őszinte, kedélyes és kedves mosolya. Állandóan arcát díszítette, nem lehetett levakarni róla. És ha ajkai mosolyra húzódtak, szemei mosolyogtak vele. Ez az a dolog, ami megfogott legelőször Jasonbe. Az őszinte tekintete és cselekedetei.
Nem tudok reagálni feleletére. Megfogott, szemeim kicsit ki is kerekednek. Somolygok kicsit, ám tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Két éve ott volt a lehetőség, hogy mindent megtudjak róla. Ott volt a lehetőség, hogy mindent megoldjuk együtt, hogy mindent átéljünk együtt. Minden este karjaiban aludhattam volna el. Hallgathattam volna mély, egyenletes légzését, ahogy egy hosszú nap után, végre ő is nyugalomra tér. Immár bőröndöm mellett egy pillanatra lehunyom a szemem, és akkor… Megérzem Jason határozott szorítását ép karomon. Ahogy magához ránt, táskám a földre esik alkaromról, meglepődöttségemben még egy kisebb sikkantás is elhagyja ajkaimat. Összeszorított szemekkel huppanok az ölébe. Pár másodperc múlva merem csak kinyitni, amikor közli, hogy mennyire szemtelen is vagyok, mintha eddig nem tudta volna ő sem, de mindegy is. Szívem egyre nagyobbakat dobban, ahogy megérzem illatát, érintését magamon. Elégedett mosoly terül el arcomon. Sakk matt, Payne. Tekintetem az övébe fúrom, de hiába várok valamiféle magyarázatot, ő inkább a pincérrel kezd el „kedélyesen” beszélgetni. Érzem érintését a hajamon, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit bizony hiába is palástolnék, valószínűleg Romániában is látják.
Amikor tekintete végre visszatalál kékjeimhez, kicsit megilletődök. Az a tűz, ami íriszeiben ég idegen számomra. Nem is tudom, minek nevezhetném. Határozottságnak? Eltökéltségnek? Magabiztosságnak? Igazából nem is fontos, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném jelenleg is, és szerettem volna két évvel ezelőtt is. Akkori tetteim oka, nem ment fel a döntéseim alól, mégis meg kellett hoznom őket, akár szerettem volna, akár nem. És hogy hányszor jutott eszembe Jason megnyugtató tekintete, amíg azzal a fennhéjázó f*szfejjel voltam? Elmondhatatlanul sokszor.
- Ezek szerint mégsem te fizetsz? – emelem meg egyik szemöldököm óvatosan, fejemet még oldalra is biccentem egy kicsit. Nem fordítom el tekintetem, tartom pillantását, ha kell életem végéig. Ám amikor a pincér odalép hozzánk ismét, zavartan letekintek ölembe helyezett ép karomra. Végig hallgatom, ahogy összepakol mindent, majd sűrű bocsánatkérések közepette, megint magunkra hagy minket.
Kíváncsian tekintek Jason-re. Valóban nagyon érdekel a válasz, azonban azt még nem sikerült eldöntenem, hogy hallani is akarom-e. Az ölében kötöttem ki, egy igen kis visszafogott cukrászda egyik asztalánál, és én mégis bizonytalanságba taszítom saját gondolataimat. Mélyebbet sóhajtok, illata még inkább bekerül tüdőmbe, reménykedve abba, hogy soha nem szabadul ki onnan, fújom ki.
- Mit szeretnél Jason? - fordulok felé teljes felsőtestemmel. Hangom halk, érdeklődő. Ép kezemmel lágyan simítok végig arcélén, őszintén mosolyogva. - Nem szeretnék ma kételyek között lefeküdni, és tudom, hogy önző gondolat - emelem fel ép kezem, jelezve neki, hogy engedje, hadd folytassam. - Nem voltam veled tisztességes két éve, tisztában vagyok vele, de abban a helyzetben, az tűnt a legjobb döntésnek. Rengetegszer eszembe jutottál, és mindig összeszorult a szívem, ahogy feltűnt lelki szemeim előtt őszinte mosolyod - megállok. Tenyeremet arcára teszem, hüvelykujjammal simogatom azt. Egy pillanatra letekintek mellkasára, keserűen elmosolyodom, végül ismét íriszeibe fúrom tekintetem.
- De most sem fogok neked ígérgetni - arcának simogatását is abbahagyom. Ha most fog elmenni, felkészülök. Minden lehetséges dologra fel kell készülnöm. - Ismersz már ennyire.

Jason

Sokszor elgondolkodtam azon még erejem tejében, hogy vajon hogy fog alakulni az életem később? Minden eshetőségre felkészültem. Sorozatgyilkos leszek, FBI ügynök, unikornisokon száguldó hatalmas vadász. Minden felkerült a falra feltűzött táblára, ami csak eszembe jutott, majd ahogy idősödtem, úgy kerültek le és még lejjebb a felírt dolgok, hiszen ilyen szép arccal, hogy lennék sorozatgyilkos? Persze, simán benne van a pakliban, főleg, amikor nagyon felidegesítenek, de mégis… esélytelennek tartom. A többiről nem is érdemes több szót ejteni, mert minek is?
De a lényeg, ami fontos, hogy soha nem volt talonban az, hogy valakinek lehetőség legyek. Én, mint lehetőség, nem is tudom, olyan valótlannak hat. Mert végül is, mit adhatok én? A manipulatív személyiségemet, a határozottságomat, a tudásomat. Nem vagyok az a tipikus szőke virágszál, mint akinek mindenki gondol, amikor először meglát.
Martinnak és Jasonnek is egy esély vagyok, vagyis… igen, nagyon úgy tűnik. Ám önzőségem enged a kísértésnek, hogy hamis ígéreteket adjak mindkettőnek? Nincs jogom ahhoz, hogy ígérgessek, főleg olyanoknak, akik fontosak nekem. Mert Jason mindig is fontos volt, és fontos marad. Ő lesz az az életemben örökre, akiért mindent eldobnék, ha kellek neki, és itt most bármire gondolhatok. Ő lesz örökre az én szerelmem, akinél volt lehetőségem, de nem éltem vele. Ő volt az én lehetőségem, nem én az övé. Nem ugyanaz.
Keserűen elmosolyodom, ahogy neki áll beszélni. Hangja simogatja dobhártyámat, megnyugtatja azokat, ám szavai cseppet sem tetszenek. Szemöldökeimet kicsit összehúzom, ahogy ismét elkapom tekintetét, miután rám figyel. Érzem érintését hajamon, tekintetét magamon, bele is remegek, ujjam megrándul arcán. Hogy palástolni tudjam testem reakcióját, magára a férfira, óvatosan kezdem el ismét simogatni hüvelykujjammal arcát.
Lassan hunyom le szemeimet, kezem Jason tarkójára csúszik, hogy kicsit megtartsam magam, ahogy hátra döntöm fejemet. Mutatóujjammal automatikusan kezdek el babrálni hajával, mintha mi sem lenne természetesebb, majd visszafordulok hozzá. Sejtelmes mosoly villan ajkaimon, ameddig vigyázva minden mozdulatomra közeledek felé, egyre közelebb és közelebb. A táncunk már véget ér, nyertem, ám nem elég. Akarom Jasont. mindenestül. A lelkét, a szívét, a testét, a pimasz mosolyát. És vagy itt, vagy később, de megfogom kapni.
- Szeretnéd, hogy ígéreteket tegyek? – emelem meg egyik szemöldökömet csábosan, miközben érzem és tudom, hogy ajkaiba suttogom szavaimat. – Rendben, Jason. Reggelente melletted fogok kelni, esténként melletted fogok lefeküdni. Együtt fogjuk nézni a csillagokat, együtt fogjuk összegyűrni az ágyneműdet – csusszanok el füle felé, épphogy érintve telt, férfias ajkait. Kínzom saját magam is, de meg kell törnöm. El kell érnem, hogy ő akarja, hogy ő egyezzen bele, az már teljesen más tészta, hogy mennyire van azzal tisztában, hogy az esetek többségében – benne van a pakliban, hogy az ígéreteim semmit sem érnek. Ám most is így lesz? Nem tudhatom, csak bízhatok a legjobbakban. Nem mozdulok, úgy érzem nem is mozdulhatok, amíg nem válaszol. Megköveteli.

Thomas

::Francesca
egy szép napos délután, ilyen csiniben

JAJ
#WW | sütitolvaj