Várffy tanár úr

Várffy tanár úr

Várffy tanár úr

Várffy Tanár úr

Lily

Magia Naturlis, az életem megkeserítője lett az utóbbi napokban, minden japán istenre esküszöm. Itt ülök, egy kulacs kávéval és tanulófelszerelésemmel karöltve, s azon töprengek, hogy a szöszbe fogok átmenni a vizsgán? Én se voltam normális, mikor úgy döntöttem, hogy na akkor mágiatörténészet leszek, de hát ez van. Igazából érdekes, meg minden, csak azt hiszem mindjárt bealszok. Menyire is vagyok ébren, 16 órája? Hát, ha háromkor keltem. Aztán végig vittem a napot, tanultam, most meg itt vagyok. Le kellene szoknom az öt órányi alvásról, tönkreteszem ezzel a szervezetem. Majd ma lefekszek időben és nem is kelek föl túl korán. Menni fog, addig is a fejembe verem ezt a hülyeséget.
Újra és újra átolvasom a jegyzeteimet, végül megunom. Egyszerűen csak félreteszem, s nekiállok Shakespeare-t olvasni. Tudom én, hogy nem a világon a legjobban élvezhető szonetteket olvasom,  viszont az egyik legagyzsibbasztóbbakat. Ha a mai napot gond nélküli túlélem, holnap Luffyval megyek egy hosszabb sétára.

Lilith

Lassan lehet a tanulás fog őrületbe kergetni. Szeretek tanulni, meg minden de lassan megunom. Ami nálam ritka dolog, nem unok meg könnyen dolgokat. Pár tanuláshoz szükséges dologgal meg is indultam a tanulószoba felé, ahova sikeresen el is értem.
Az első dolog amit megpillantottam hogy egy lány olvasott. Nem hiszem, hogy valami iskolai dolgot olvasott, úgyhogy gondoltam egye fenyő, odamegyek hozzá. Ez egyértelműen Shakespeare.
   -Szia! Te is szereted Shakespeare műveit? - szólaltam meg hirtelen.

Lily

Olvasom, s magával ragad az egész. Jöjj szerelem, szólíts engem! Hisz nincs senkim se, míg mindenki más boldog a párjával. Se család, se pár, csak barátok. Megszólít egy leányzó, kit még nem ismerek. Egy igen merész feltételezést enged meg, mely igaz.
- Jöjj hozzám, légy a hitvesem te gyermeklány, ki hozzám hasonlóan szereti eme költőt! Éljünk és lélegezzünk együtt! - Hirtelen felindulásból pattanok föl, és ölelem is meg a lányt. Hangom halk, szavakat tisztán ejtem ki. Ráznilándzsa Vilmos, a körte művei a maga nemében zseniálisak s elképesztőek, rengeteg szonettet is írt. Ott vannak a darabok, mint például a Rómeó és Júlia, amely egy szerelmes pár tragikus történetét meséli el. Nem vagyok se őrült, se zakkant, csak körte túladagolást kaptam.

Lilith

Nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek vagy mit csináljak. Végül az mellett döntöttem hogy halk maradok. Lefagytam a meglepetéstől, mert egy idegen megölelt.
   -Bocsánat, nem tervezek megházasodni senkivel! - mondtam halkan. Nem mozdultam, csak ennyit mondtam, se többet se kevesebbet.

Dorian Green
Úrfi

Csendben kóválygok a tanulószobában. Éppen nincs semmilyen feladatom, ideje beszélgetni. Meglátok egy fiút, aki csendben üldögél egy könyv felett, és láthatóan zavart volt.
 Vagy csak a fényviszonyok miatt tűnt annak? Nem tudom. Inkább közelebb megyek, és egy kicsit megrángatom a talárját.
- Elnézést Úrfi! Segíthetek? - Kérdezem félénken.
Persze nem vagyok profi a varázslatokban, meg a mágus világban, de azért tudok egyet s mást. Például felvidítani profin tudok.
 Még van egy kevés csokis keksz abból, amit a Gazdám adott. Ebből talán adhatok neki egy keveset, hogyha benne van.
- Van kekszem, ha szeretne enni! - Mondom, miközben felé nyújtok egyet az említett sütiből.
Még nem voltam a konyhán, de tervezem. Ideje lenne megtanulnom ezt a receptet, különben szerezhetek egy vasalót, hogy süssem az ujjaimat! Már csak azért is, mert a Gazdám azt mondta, hogy ha járok a konyha felé, vigyek sütit. Na de mindegy.
 Odafordulok a fiúhoz, és megszólítom még egyszer.
- Én Lily vagyok, Angelica Black Wing házimanója. Örvendek! - Mutatkozok be, talán egy kicsit későn. Ez viszont engem nem igazán zavar. Jobban érdekel az, hogy mi a gondja az ifjú varázsló növendéknek.

Denis – Bájitalos kaland

Sárközi poronty

Van az a pillanat, amikor mindent utálsz, semmit nem akarsz, és csak arra vágysz, hogy önmagadat marcangolva megb*szódj valahol. Én is erre vágyom. Még nem jött el a pillanat, hogy elmenjek, még nem jutottam el odáig, hogy feladjam magamat és Őt is. Leginkább Őt. Még nem volt ahhoz erőm és eszem - talán szívem sem -, hogy Lorin és Cath elé álljak és azt mondjam nekik, elmegyek, és nem tudom visszajövök-e valaha. Hogy tálalja ezt az ember a húgának, akit nemrég kapott vissza, fontos közölni, hogy: élve. Egész életemben abban a hitben éltem, hogy halott, igazából nem is létezett, csak egy sírkőre írt név volt. De nem. Ő élt mindvégig, amíg én normális gyerekként az udvarban tengettem a mindennapjaimat, majd beütött a krach és mindennek vége szakadt. Elmebeteg lettem, és akármennyire is szeretnék erre szebb szót találni, sajnos nem tudok. Az vagyok, elfogadtam, a gyógyszerek segítenek, és nagyjából kordában tartanak. A hír miatt majdnem megöltem egy embert, majd egy másik ember segített, hogy még csak megvádolni se tudjanak azzal a gyanújával, hogy egyáltalán jelen voltam akkor. Pedig nemhogy jelen voltam, de én tettem b*ssza meg!
Az ablakpárkányon ülök, az ablak kitárva, a könyv sarkát morzsolgatom, miközben a gondolatok csak úgy száguldoznak a fejemben. Holnap lesz az egésznek a napja. Minél tovább vagyok itt, annál több az esélye, hogy összefutok vele, és arra nem vagyok felkészülve. Úgy mozgok már így is a folyosókon, mint egy szellem, mint egy nem kívánatos személy, ha lehet nem húznám ennél tovább. Ma összepakolok, holnap pedig már a cuccokkal állítok be Cath-hez, hogy elmegyek. A nemrég történekre tekintettel elfogja fogadni, ebben biztos vagyok, itt Lorin a neccesebb. Vajon tudja, hogy miért járok Olaszországba? Cath biztos nem mondta el neki, ahogy én sem, így csak remélhetem, hogy elhiszi; egy barátommal találkozom, legyen elég ennyi.
Üveges tekintetemet emelem a hozzám szólóra. Ismerős, de valahogy nem ugrik be, ki lehet, így ismét kipillantok az ablakon, válaszra sem méltatom. Már azt hinném, hogy elment, mivel egy ideje egyáltalán nem érzem a külvilágot, nem lenne csoda, ha az sem tűnik fel, hogy elment, de nem. Mert ismét megszólal, halandzsázik nekem pár sort, aminek az a lényege, hogy kell neki a szempillám.
Sárközi! Ő Sárközi egyik kölyke, aki természetesen engem talál meg. Még jó, hogy nem az apja jött a szempilláért, jó beszélgetés várt volna rám. Haloványan elmosolyodom a gondolatra, de gyorsan magamhoz térek, és ismét megkeményítem vonásaimat.
- Nagyon éles megfigyelő vagy - szúrom oda félvállról, tekintetem ismét a kinti tájat szuggerálja. Szemhéjamhoz nyúlok, ahol hüvelyk- és mutatóujjam közzé csippentem szempilláimat, majd rántok rajtuk egyet. Elégedetten pillantok a lányra. - Tessék - nyújtom felé őket, remélve, hogy ennyivel letudtuk, és nem kell még a lábszőröm is neki, nincs kedvem vetkőzni.

Denis