Tüszőfűi Lilith
INAKTÍV
RPG hsz: 244
Összes hsz: 4696
|
Dwayne Warren Lassan felemelem a tekintetemet, hogy az aurorra nézhessek. Nem is érdeklem, ezt igazán megértem. De akkor is, ez nem olyan ami egyszerű. Mert végül is, hiába probléma a dolog, ritkán avatok bele valakit a magánéletembe. De néha muszáj, vagy éppenséggel jól esik. Ahogy egyre jobban belegondolok, úgy válok egyre bizonytalanabbá. Tényleg jó ötlet? A fenébe is, Tüszőfű vagyok, megteszem! - A szüleimmel nem jövök ki jól. Az enyhe kifejezés, hogy nem jó a kapcsolatom velük. És, hát az van hogy - itt megtorpanok, majd folytatom - hogy azt írta anya, hogy a dédinagymamám, aki szintén boszorkány de az egy másik történet, hogy hamarosan meg fog halni. Meg azt is írta, hogy igazából kvibli és elszökött a Voldemort párti családjától. Azt kevésbé hiszem el, hogy anya kvibli. Mert akkor legalább nem gyűlölne ennyire engem, hogy boszi vagyok. De lehet, hogy épp ezért utál, mint apa.Elmondom az egészet. Vannak hiányos részek, igen. Nem is tudom, hogy mit várok. Azt hiszem, hogy más is mondjon erről az egészről véleményt. Nem kell nkem azt mondani, hogy minden rendben lesz. Mert ez hülyeség. Tudom, hogy nem lesz minden rendben. Mert az lehetetlen.
|
|
|
|
|
Szépvölgyi Richárd
Független varázsló, Elemi mágus, Okklumentor, Gyógyító, Végzett Diák
aeromágus sürgősségi gyógyító
RPG hsz: 426
Összes hsz: 1049
|
november 19., takarodó után pár perccel
- zene -Már fürdés után voltam, s lépteim visszhangoztak az üres folyosókon - ezen kívül már csak az esőcseppek kopogása hallatszott az ablakok üvegein. A portrék nagy része már aludt, s szuszogva zárták ki a külvilágot, amire én, ez a magányos árnyék a folyosó csendjében nem voltam képes.
Nem véletlenül jártam erre, s ténferegtem szerencsétlenül a nyugati szárny ezen folyosóján. A múltkor, amikor erre jöttem, hallottam pár lánytól az eridonos jelszót, ezért császkáltam apró és lassú léptekkel pont ezen a folyosón. Az az érzés hozott ide, ami már tegnap este is belém költözött, ami már múlt héten ilyenkor is itt volt bennem, csak nem tudtam kifejezni. Azzal is tisztábban voltam, hogy valószínűleg most sem fogom tudni, mert nem leszek elég bátor ahhoz, hogy be merjek merészkedni az Eridonba. Hiába tudom, hogy lesz másik alkalom is, amikor megpróbálhatom kifejezni magam, mégis jól esett, hogy itt lehetek, noha tisztábban voltam vele, hogy ő már valószínűleg a folyosókat rója, hogy olyan kóborlókra találjon rá, mint én. Csak jólesett egy kicsit közel lenni ahhoz a helyhez, ahol él. Talán csak pár perce vágott át ezen a folyosón, azon a kövön, amin állok; a levegő őrzi az emlékét.
Valószínűleg Lángra lobbant lány portréja fölött állhattam meg, s néztem ki az ablakon. Egy emelettel lejjebb van a klubhelyiség és a portré, és én akár be is mehetnék. De ne teszem.
Szinte megsejtettem a keresett ember lépteit a falak közt, ahogy valószínűleg egy teljesen másik szárnyban, talán pont az északiban nézi ő is az esőt. Nem volt rossz ebbe belegondolni. Bár nem ugyanazokat a cseppeket látjuk, lehet, hogy mégis ugyanazt nézzük épp. Ennél több kapcsolat egy ideje úgysem volt köztünk, s ez is csak azért lehetséges elméleti síkon, mert nem tudja, hogy erre gondolok. Lehet, hogy akkor még az esőcseppekről is elfordítaná a tekintetét, ha tudná, hogy az én szemeim is azokat nézik? Vagy csak megint a képzeletem és a kamaszkorom túláradó érzelmei játszanak velem?
|
|
|
|
|
Claire Anne Livingstone
INAKTÍV
RPG hsz: 85
Összes hsz: 109
|
Ricsi
Ma kaptam egy baglyot a nagyapámtól. Szokatlan, sosem kaptam még. Pontosabban persze, kaptam már, de úgy, hogy a nagyival közösen írták. Elmesélték, mi van otthon, mi van a bácsikámmal, küldtek sok-sok finomságot, pár kedves szót és ennyi. De nagyapa külön sosem írt még ezelőtt.
Megijedek, amikor meglátom rajta a nevét, csak az övét, nagyiét nem, így hát, mint egy őrült, úgy bontom fel a levelet.
A levél elolvasása után sokáig csak ültem az ágyamon és bámultam a szemközti falat. Azután egy hirtelen ötlettől vezérelve felvettem a papucsomat, köntösbe bújtam, és már kívül is voltam a klubhelyiségből.
Ezelőtt soha nem csatangoltam éjszaka az iskolában, hiszen szigorúan büntetik az ilyet, de most nem érdekel.
Megyek és megyek, magam sem tudom, hová tartok, csak pakolom magam elé a lábaimat, nagyapa levelét még mindig a markomban szorongatom.
Egyszer csak megtorpanok, mély levegőket veszek.
Nem lesz semmi baj! Semmi baj! Semmi baj! Semmi baj! Semmi baj!
Leülök a padlóra a hátamat a hideg kőfalnak vetem.
Próbálok lehiggadni, de rettegek, rettegek a gondolattól...
Behunyom a szememet és jó erősen összeszorítom. Ez biztosan csak egy álom. Hirtelen nyitom ki újra, de még mindig a sötét folyosón, a hideg kövön ülök, egy lenge kis pizsamában, nagyapa levelét szorongatva. Amikor rosszat álmodok, akkor szoktam ezt csinálni, hogy felébredjek. De ez most a valóság.
Amikor újra behunyom a szememet, motoszkálást hallok. Összerezzenek, gyorsan körülnézek. Fogalmam sincs, hol vagyok. A lélegzetemet visszafojtva hallgatózok, de semmi. Biztosan csak képzeltem, különben is olyan sötét van, hogy bárki is jönne erre, nem látna meg. Na, de én sem őt.
Újra behunyom a szememet, muszáj gondolkoznom, nem szabad pánikba esnem, de újra hallok valami zajt, most már sokkal közelebbről, mint legutóbb.
Feláll a hátamon a szőr, de körülnézek megint és kis híján felsikoltok, amikor pár méterre tőlem meglátok egy alakot.
Kint zuhog az eső, ezt csak most hallom meg. Eddig, mintha kizártam volna a külvilág minden zaját, hogy a fejemben és nagyapa levelében legyek.
Villámlik és ekkor ki tudom venni, hogy ez az alak itt mellettem egy fiú, nem egy tanár, és valószínűleg nem is prefektus, ha csak így álldogál egy ablak előtt.
Feltápászkodom, közben próbálok egy kisebb zajt kelteni, hogy felhívjam magamra a fiú figyelmét, és odaköszönök neki.
- Szia! - suttogom.
El is osonhattam volna, de segítség kell, mert tényleg fogalmam sincs, hogy hol vagyok.
|
|
|
|
|
Szépvölgyi Richárd
Független varázsló, Elemi mágus, Okklumentor, Gyógyító, Végzett Diák
aeromágus sürgősségi gyógyító
RPG hsz: 426
Összes hsz: 1049
|
A távolból hallatszott a felhőkben összecsapó töltések zaja. Talán ő is hallja. Talán pont elkerültük egymást. Mintha mágnesek lennénk, akiknek mindig meghatározott távolságra kell lenniük egymástól; így keringünk mi a kastélyban egy ideje.
Jó volt elképzelni, hogy talán tudatlanul is ugyanazt tesszük, és legalább egy ilyen kis dolog összeköt minket. Annyira jó, hogy a folyosó gyér fényében, melyet csak néha-néha világított meg egy-egy villám, nem figyeltem fel semmi különösre. Mert mire is figyelhetnék másra, mint az elképzelt reményeimre, amik olyan gyorsan alszanak ki, mint az égen a csupán pillanatokra látszó villámok fénye?
Apró zajt hallottam magam mellől; fejemet gyorsan kaptam oda, s bár hiú dolog volt a részemről, de csalódtam, mikor egy lány alakját pillantottam meg a hirtelen jövő fehér fényben. Egy kicsit elhittem, hogy Ő az, de nem. Ő most valahol magányosan rója a folyosókat, maga elé bámulva igyekszik elkerülni az éjszakai mászkálókat, hogy ne kelljen megbüntetnie senkit. Teljesen máshol van, mint én. Volt egy olyan érzésem, hogy ehhez hozzá kéne szoknom.
Szia, köszönt a lány, én pedig pár pillanatig csak néztem rá. Még egy eltévedt lélek lenne, akinek fogalma sincs, hol a helye? Igaz, nem méláztam el azon, mi lehet ittlétének okai, de már láttam néha a folyosókon, sőt, talán közös óránk is volt, lévén egy évfolyamon vagyunk, de a nevét nem tudtam, s arca is csak homályosan rémlett. Igaz, ha ismertem is volna... nos, abban a pillanatban csak egyetlen arc lebegett a szemeim előtt.
- Szia. - mondtam én is. Nem voltam tisztábban azzal, hogy miért szólított le, de jó pár pillanatig nem is tudtam kapcsolni, hogy volt oka.
Aztán visszatértem egy kicsit a valóságba. Nem volt a legkellemesebb, mert ebben a fekete-fehér világban pontosan tudtam, hogy Ő nem gondol rám. Nem nézi az esőt, és nem az jár a fejében, mint nekem, hogy vajon én is épp ezt nézem-e. Pontosan tudtam ezt, és elfogadnom is el kellett tudni. Mégis nehéz volt, bár ezzel gondolom nem lepek meg senkit.
Ahogy álmodozásomból kissé visszarántott, ismét a lányra fókuszáltam, mintha érzékelőrendszereim újra bekapcsoltak volna. Egy eltévedt lélek, vagy csak egy éjszakai kóborló, akinek nincs ennél jobb dolga.
- Keresel valamit? - kérdeztem egy gyors mérlegelés után. Hiszen azt, hogy segíthetek-e, vagy hogy mi a baj, esetleg hogy "mi van?", nem kérdezhettem meg így, lévén nem szokásom se más embereken segíteni, se a bajaikat kutatni. Bunkó persze szoktam lenni, de azt inkább hanyagoltam most, mert nem lett volna értelme.
Tekintetem egy pillanatra az esőcseppekkel pöttyözött ablakra vándorolt, majd vissza a lányra. Nem, Ő nem nézi most ezt.
Vajon mire gondolhat?
|
|
|
|
|
Claire Anne Livingstone
INAKTÍV
RPG hsz: 85
Összes hsz: 109
|
Ricsi
Kissé tolakodónak érzem magamat, mert úgy tűnik a fiú nagyon bele volt merülve a saját gondolataiba. A néhai villámlások miatt olykor látom az arcát. Egyáltalán nem ismerős, de azt tisztán látni rajta és a tekintetéből, hogy ő is ugyanannyira elveszett ebben a pillanatban, mint én. Szomorú arccal mered rám, de egy kis kíváncsiságot is észreveszek a szemében. Ki ne lenne kíváncsi arra, hogy egy másodikos lány, éjnek éjjelén, mit keres a sötét, kihalt folyosókon, amikor nem szabadna itt lennie?
És ő vajon mit keres itt? Vagy mégis kit keres itt?
- Igen, keresek. Pontosabban nem keresek, csak úgy itt vagyok. - félek bevallani neki, hogy eltévedtem, és a saját dolgaimat nem akarom egy idegen vállára rárakni. No meg nem hinném, hogy kíváncsi rá.
Előre-hátra billegek a sarkamon és egy kicsit összébb húzom a köntösömet. Igaz, hogy nem látunk a másikból semmit sem, de egy kissé hűvös van itt, pláne, hogy ilyen lengén vagyok öltözve.
- Te keresel itt valamit? - a kérdés csak véletlenül csusszan ki a számon, miért is érdeklődöm, hiszen én szólítottam meg, semmi közöm hozzá.
- Na jó, ne haragudj, hogy megzavartalak csak... szóval... nem tudom, hogy hol vagyok. Úgy értem, hogy nem figyeltem, merre jövök és olyan sötét van, hogy semmit sem látok, nem tudom besaccolni, hol lehetek.
Nem mintha vissza akarnék menni most a szobámba, nem akarok más emberek között lenni. Egyedül lenne a legjobb, hogy kitaláljam, hogyan tovább.
Utazzak haza, hogy tudjak segíteni? De akkor mi lesz az iskolával? Viszont, ha itt maradok, azt örökké bánni fogom. Úgy érzem, szétdurran a fejem.
Villámlik egy hatalmasat odakint és egy hosszú pillanatig fénnyel tölti be a folyosót.
Mégiscsak ismerem ezt a fiút. Sokszor szoktam őt látni órák között. Ha jól emlékszem R betűvel kezdődik a neve. Erre nem, de az arcára tisztán emlékszem.
Leülök a földre, nem bírok állva maradni. A bőgés határán állok, de hogy ezt elkerüljem inkább bemutatkozom neki, mert biztos, hogy nem tudja a nevemet.
- Egyébként Claire vagyok és most tudtam meg, hogy a nagymamám haldoklik.
Ezt muszáj volt kimondanom hangosan is.
|
|
|
|
|
Szépvölgyi Richárd
Független varázsló, Elemi mágus, Okklumentor, Gyógyító, Végzett Diák
aeromágus sürgősségi gyógyító
RPG hsz: 426
Összes hsz: 1049
|
Finom nesz, ami a folyosó csendjébe vegyült, a gondolataim mégis ezerszer hangosabbak voltak a cseppeknél. A szavai visszhangoztak a fejemben, emlékek jöttek elő ebben a némaságban, amiket sehogy sem tudtam visszatartani. Csak apróságok, mint a haja színe, vagy a szemeié, mégis felkavarták a kint hulló cseppeket, és a folyosó ködszerű csendjét.
Nem keresek, csak úgy itt vagyok. - mondta aztán a lány, én pedig szenvtelen, érzelemmentes arccal néztem rá, sőt, valószínűleg még a szememben sem csillant semmi, ami utalhatott volna a gondolataimra. Akkor, ha nem keres semmit, minek szólított le?
Eszembe jutott, hogy sok embernek szüksége van a kommunikációra, akár idegenekkel is. Ez nekem furcsa, de néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mások sokkal nyíltabban beszélnek az érzelmeikről és a gondolataikról, mint mondjuk én.
Visszakaptam a kérdést, ám kicsit átfogalmazva. Valahogy betalált a dolog, mintha a lány egy céltábla közepét találta volna el, úgy fúródott belém a kérdése. Mintha kipréselték volna belőlem a levegőt; megdermedtem. Hát végül is mit keresek én itt? Ő úgysincs itt. Csak... jó kicsit ott lenni, ahol lenni szokott.
- Itt nem keresek semmit. - feleltem halkan jó pár másodperc elmúltával. Itt tényleg nem keresek semmit. Magamban keresek. Válaszokat.
Végül aztán a lány kibökte, hogy mégis miért van itt, és miért is lépett velem kapcsolatba. Tehát nem tudja, hol van. Hát, ha úgy vesszük, én sem igazán tudom, hogy hol is vagyok. Mármint, tudom a helyet, az időt, de mégsem tudom, hol vagyok igazából, vagy hogy hol kéne lennem. Hogy hol a helyem. Hogy az Ő agyában és szívében hol a helyem. Ha van helyem egyáltalán. Remélem, csak a kétségbeesett kamaszkor szól ki belőlem.
- Nyugati szárny, második emelet. Az Eridon alattunk van egy folyosóval. Így rémlik? - pillantottam rá ismét a lányra. Nem azért segítettem neki, mert annyira szeretek hőst játszani, vagy mert pusztán a jó szándék vezérelt. Roppant egyszerű megfontolásból határoztam meg a helyet; hogy esetlegesen távozni tudjon, ha úgy gondolja. Én most jól elvoltam itt, és nem szívesen adtam volna át a helyem a lánynak. Oka volt, hogy pont itt voltam.
A másik a földre ereszkedett, leült. Felmerült bennem a gondolat, hogy rosszul lehet, azonban mikor megszólalt (remegő hangja árulkodott lelkiállapotáról is), mindent megértettem, noha megdöbbentem, mivel... azért az ember ezt így egy teljesen ismeretlennek, akinek még a nevét sem tudja... hogy képesek az emberek ilyen nyíltak lenni? Nem értem. Sosem fogom megérteni. Ilyen könnyen kiadni a gyenge pontokat és vakon megbízni valakiben...?
- Tudom, milyen, ha meghal valakid. - nyögtem ki végül, ugyanis inkább ezt az opciót választottam a színvallás helyett. Viszont tudtam azt, hogyha most kimondanám az igazságot, a lány valószínűleg teljesen összetörne, és bár nem szokásom kifejezetten ügyelni az emberek lelkének épségére, most mégis megkíméltem a földön ülőt a dologtól.
- Ricsi vagyok. - mutatkoztam be én is, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy tudja-e a nevemet, vagy sem. Valószínűleg úgyis csak "az este kóborló srác" maradok, vagy még az sem; és ennek örültem volna a legjobban.
|
|
|
|
|
Claire Anne Livingstone
INAKTÍV
RPG hsz: 85
Összes hsz: 109
|
Ricsi
Nem valami együtt érző ez a fiú, de nekem nem is erre van most szükségem, hanem arra, hogy kimondja valaki az igazságot. És ő kegyetlenül megtette.
Igen, az emberek meghalnak, ezt jól tudom, jobban is, mint egy átlagos ember. Na de, hogy a sors ennyire igazságtalan legyen hozzám. Elvette tőlem a szüleimet, mielőtt még megismerhettem volna őket. Most pedig készül elvenni tőlem megint valakit, aki a világon az egyik legfontosabb ember a számomra. Hogy lehet ilyen kegyetlen az élet? Miért mindig azokat az embereket veszi el, akik nem érdemelnék meg? A nagymamám a világon a legkedvesebb, leggondoskodóbb ember, miért vinné őt el a halál idő előtt?
Végig folyik egy könnycsepp az arcomon, gyorsan letörlöm, nehogy a fiú meglássa. Nem mintha ebben a sötétben látnánk bármit is a másikról.
- Ígérem mindjárt eltűnök innen, csak adj nekem pár másodpercet, hogy összeszedjem magamat. - kérlelem őt, és reménykedem benne, hogy megérti.
- Sajnálom, hogy idegenként neked mondom el a bajaimat, csak... a fejemben nem tűnt valóságnak, hallanom is kellett.
Ricsi. Tudtam, hogy R betűs neve van. Sokszor szoktam őt látni, a folyosókon. Abból, amit látni szoktam belőle ő olyan kis magának valónak tűnik.
Örülök, hogy van itt valaki rajtam kívül. Ha egyedül lennék biztos nem tudnám visszatartani a kitörni készülő hisztériát. De így könnyebb lenyelni a könnyeimet és arra koncentrálni, hogy nem szeretnék bőgni és sajnáltatni magamat egy idegen előtt.
- Na, jobb lesz, ha megyek. - suttogom, de nem tudom mozgásra bírni a lábaimat. Itt most jó, itt úgy érzem elbújhatok a szörnyű valóság elől.
- Ha nem keresel itt semmit, akkor miért vagy itt? - kérdezem, inkább az ő bajaival lennék elfoglalva, mintsem a sajátommal. Bár nagyapa arra kér a levélben, hogy mielőbb válaszoljak neki, de biztosan megérti majd, hogy csak egy kis időre volt szükségem, hogy átrágjam a dolgokat. - Vagy te olyan fajta vagy, aki szereti feszegetni a határait?
Magamban azért esdeklem, hogy válaszoljon és beszéljen, mert nem akarok innen felállni.
|
|
|
|
|
Szépvölgyi Richárd
Független varázsló, Elemi mágus, Okklumentor, Gyógyító, Végzett Diák
aeromágus sürgősségi gyógyító
RPG hsz: 426
Összes hsz: 1049
|
Nem mondhattam neki, hogy sajnálom, hiszen fogalmam sem volt, ki ez a lány, vagy hogy ki a nagymamája. Az, ha ilyenkor azt mondják neked, hogy sajnálják, amúgy sem a legjobb érzés. Csak olyan, mintha szánnának.
Azt ígérte, mindjárt eltűnik, ezt az információt csupán tudomásul vettem, ahogy bámultam ki az ablakon. Ma sem világítja be a Hold fénye az eget, csak felhők mögé rejtőzik. Hogy is lehetne ez másképp?
Mikor ismét megszólalt, vállat vontam. Általában nem vállalom magamra mások terhét, nem remegtem bele, hogy a nagymamája meg fog halni.
- Nekem nem baj. - jegyeztem meg halkan. - Az ilyeneket amúgy is jobb kimondani.
Mert valahol értettem, hogy Claireből miért kívánkozott ki a dolog. Az átlag embereknek erről beszélniük kell, ha egy idegennek, akkor egy idegennek, de mindenképpen szükség van a szavakra a feldolgozáshoz, hogy néha kimutasd a gyengeséget. Tudom, mert én is itt rontottam el valamit, ami miatt ott tartunk most Vele, ahol. Egyszerűen nem mondtam ki, így nem is tudtam feldolgozni, és a dolgok csak gyűltek...
A probléma forrása igazság szerint én magam vagyok. Ezzel tisztábban voltam. Sőt, azzal is, hogy nem okoztam helyrehozhatatlan károkat, és hogy van megoldás erre is. Mégis, maga a tudat, hogy egyáltalán nem is keres, elbizonytalanított, megkérdőjeleztem magamban rengeteg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És most itt álltam, az Eridon klubhelyisége fölött, mégsem tettem semmit azért, hogy megbeszéljük a dolgot. Pedig most kellene.
Menni akart, mégis a földön maradt a lány. Én sem lettem volna képes most csak úgy elsétálni, túlságosan ide voltam kötve. Van, hogy az ember egyszerűen leblokkol, holott tudja, mit kéne tennie. Félelem, ez gátol meg a legtöbbünket rengeteg mindenben, s bár ezzel sokunk tisztábban van, az érzés mégsem enged minket cselekedni. Ez a helyzet most velem is, talán Clairerel is.
Hogy miért vagyok itt? Lesütöttem a szemeim. Mégis mit felelhetnék erre?Hogy elkeseredésemben jöttem ide, annak teljes tudatában, hogy nem teszek majd semmit? Jól esik annak az illúziója, hogy képes vagyok megoldást találni, vagy hogy megvan a lehetőségem arra, hogy most bemenjek a szobájába, és ott várjam meg. Ezen a vékony határvonalon egyensúlyoztam, az cselekvés illúziója és a tehetetlenség realitása közt.
- Azért vagyok itt, mert... - kezdtem, aztán megakadtam. - Nem szeretném elmondani, miért. - fejeztem be végül. Nem szeretek a benső dolgaimról beszélni; hát hogy is mondhatnám ki, hogy azért vagyok itt, mert hiányzik nekem valaki? Nem is lenne érthető a legtöbb ember számára, hogy miért vagyok akkor azon a helyen, ahol biztos nincs. Pedig számomra logikus.
- Nem feszegetem a határaimat, csak este jobban tudok gondolkodni. Szép a kastély, mikor teljesen néma.
Ilyenkor csak a napközbeni ricsaj emléke verődik vissza a falakról. Ilyenkor a legszebb ez a hely; amikor nincs benne senki, mikor visszahúzódnak a saját kis életterükbe. Tényleg szép. Főleg, hogy tudom, hogy rajtam és pár kódorgón, meg tanáron kívül most ő az egyik, aki úgyszintén kint jár. Talán azért jó érzés ez, mert kicsit olyan, mintha egy légtérben lennénk.
|
|
|
|
|
Claire Anne Livingstone
INAKTÍV
RPG hsz: 85
Összes hsz: 109
|
Ricsi
Van valami ebben a Ricsiben, ami rettenetesen megfogott, kíváncsivá tett. Olyan zárkózott próbál lenni, de valahol, mintha látnám rajta, hogy valójában szívesen beszélne valakivel, csak nem meri. Talán azért, mert fél. Sokszor érzem azt én is, hogy mások biztosan nem értenének meg, hiszen a többiek nem olyanok, mint én, ezért jobb csendben maradnom. Viszont olykor muszáj kiadnom, mert tudom, hogyha nem tenném, akkor egyszerűen szétdurrannék tőle.
- Tudom, milyen érzés, amikor tele van a fejed és a szíved, de inkább nem mondanál semmit. De hidd el, ez nagyon rossz út! Tapasztalatból mondom ezt. Bár nyilván egy lánynál másmilyen, de egy idő után biztos, hogy te is besokallnál a sok kimondatlan szótól. - próbálok valami okosat mondani.
- Viszont, ha nem akarod elmondani, nem kell. Én sem vagyok valami beszédes kedvemben.
- Mit szólnál, ha ideülnél mellém és csak csendben ülnénk egymás mellett? - vetem fel neki az ötletemet. - Olykor, még ha nem is mondasz semmit, jó, ha van melletted valaki. És nekem most nagyon jó lenne, ha nem kellene egyedül lennem. Ráadásul kifejezetten kényelmes itt.
Lehet, hogy most kicsit furcsának gondol, de ez vagyok én, mindenki ezt hiszi rólam. Viszont annak tényleg örülnék, ha nem hagyna magamra, mert bár nem ismerem, mégis jó lenne nem egyedül ücsörögni itt.
Eszembe jut Balázs, hogy elfogom mondani neki holnap, mi történt velem az éjszaka, aztán meggondolom magam. Ő prefektus, nem örülne, ha ilyeneket tudna rólam, hogy éjszaka a kastélyban császkáltam. Pedig olyan jó lenne, ha most ő lenne itt velem.
De Ricsivel kell beérnem, amivel semmi problémám, talán még jobb is, mintha Balázs lenne itt.
- Egyébként nem kell elmondanod nekem semmit, de ha szeretnéd, szívesen meghallgatlak. - előbújik belőlem a segítőkész énem és egy pillanatra - de csak egy pillanatra - sikerül elfelejtenem a saját problémámat.
|
|
|
|
|
Szépvölgyi Richárd
Független varázsló, Elemi mágus, Okklumentor, Gyógyító, Végzett Diák
aeromágus sürgősségi gyógyító
RPG hsz: 426
Összes hsz: 1049
|
Claire szavaira egy erőtlen mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán hamvaiban elhalt. Mintha nem tudnám, milyen következményei lehetnek annak, ha magamba folytok mindent - az a pánikroham elég maradandó élmény volt, hogy megtanuljam a lehetséges következményeket. Mégis, vannak olyan dolgok, amiket az ember tényleg nem akar kimondani, mert egyszerűen meg akarja tartani magának a gondolatot. Nem akartam volna megosztani az idillt egy másik emberrel, még akkor sem, ha tudtam volna, hogyan is kell pontosan. Akkor elmúlt volna az érzés.
- Én is tapasztaltam már, milyen, amikor besokall az ember. - közöltem halkan, bár nem állt szándékomban elmondani, hogy üvöltve pánikoltam a réten, nagyjából azt sem tudva, hol vagyok. Nem, ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember.
Annak ellenére, hogy Claire azt állította, nincs beszédes kedvében, mégis nagyon úgy tűnt, hogy igen. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal eridonos lehet - bár a barátom rá az élő ellenpélda, de az eridonosokon kívül kevés ház diákjaira jellemző az, hogy amikor nincsenek beszédes kedvükben is többet beszélnek, mint én alapjáraton.
A felajánlásra elfordítottam a tekintetem az esőtől, hiszen valami olyasmi járt a fejemben, hogy Sebby semmiképpen sem gondol rám. Jó, ha saját magát össze tudja kaparni. És ezzel nincs is semmi baj, nem mondom, hogy ez esik rosszul. Csak hiányzik.
Felmértem magamban, hogyha most visszaindulnék a faluba vagy a körletembe, akkor is arra vágynék, hogy itt legyek ezen a folyosón, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megvan a lehetőségem a cselekvésre. Jó pár pillanatig néztem Clairere, mielőtt bólintottam volna.
- Legyen. - mondtam aztán halkan, hogy pár pillanat múlva leüljek mellé... igaz, ez azért erős túlzás. Nem voltam hozzá túl közel, de nem is nagyon távol helyezkedtem el, hogy aztán a jobb térdemet felhúzzam, s rátámasszam a könyököm. Kézfejem a hajamba túrt, ahogy elgondolkodva fixíroztam magam előtt egy pontot.
A lány ismét nyafogópajtinak ajánlkozott, belőlem pedig kiszaladt egy sóhaj. Hát persze. Annyira tipikus. Az embereknek fogalmuk sincs, hogy valaki miért nem akar beszélni a problémáiról - mert most hogy magyarázhatnám el egy számomra tök ismeretlen lánynak, hogy "hellószia, meleg vagyok, és a barátom nem akar találkozni velem"? Ez sokkal komplikáltabb annál, hogy én nekiálljak magyarázni.
- Valaki hiányzik, ennyi. - közöltem aztán, remélve, hogy talán nem forszírozzuk tovább ezt a témát, hanem annyiban hagyhatjuk esetleg.
|
|
|
|
|
Claire Anne Livingstone
INAKTÍV
RPG hsz: 85
Összes hsz: 109
|
Ricsi
Szinte lélegzet visszafojtva várom, hogy leül-e mellém vagy sem, mert ha visszautasítja az ajánlatomat, akkor nincs mit tenni, mint visszavonulni. Bár sok kedvem nincs ahhoz, hogy ágyba bújjak és lefeküdjek aludni, hiszen úgysem tudnék. Ahhoz meg végképp nincs kedvem, hogy máshová csatangoljak, félek, hogy esetleg észrevesz valaki.
Így nagy kő esik le a szívemről, amikor kis morfondírozás után, de leül mellém.
Azon gondolkozom, hogy vajon mi bánthatja őt ennyire, hogy ilyen reményvesztettnek tűnik. Azt mondja, hiányzik neki valaki, de csak emiatt nem lehet ennyire maga alatt. Hacsak nem valami tragikus dolog történt.
Tudni szeretném, mi van vele. És nem azért, mert kíváncsi vagyok, hanem azért, mert segíteni szeretnék neki. Jobb érzés lenne neki is, hiszen kibeszélhetné magából, tanácsot kapna, amit esetleg felhasználhatna, és jobb lenne nekem is. Egy kis jó cselekedet ma, és legalább már volt értelme annak, hogy felkeltem reggel, vagy egyáltalán annak, hogy kilógtam a körletemből.
Viszont érzem rajta, hogy nem szeretne beszélgetni, nemhogy a bajáról, hanem semmiről, így csak bólintok egyet és csendesen nézek magam elé.
Nem tudom, hány percig ülünk így, mire megszólalok.
- Gyakran szoktál kiszökni éjjelente? - kérdezem, hiszen nem bírok lakatot tenni a számra.
- Valahol mindig is csodáltam azokat, akik kimertek jönni. Mondjuk sosem értettem, hogy miféle plusszot adhat ez az embernek, de most már kezdem felfogni.
Próbálok másról beszélgetni, mintsem a bajáról, ha nem akarja elmondani, nem feszegetem, nincs közöm hozzá.
Abban viszont teljesen igaza van, hogy a kastély másmilyen ilyenkor. Egy másik oldalát mutatja meg, és gyönyörű, csodálatos.
- Meddig szoktál ilyenkor kint lenni? Nem félsz, hogy elkapnak?
|
|
|
|
|
Szépvölgyi Richárd
Független varázsló, Elemi mágus, Okklumentor, Gyógyító, Végzett Diák
aeromágus sürgősségi gyógyító
RPG hsz: 426
Összes hsz: 1049
|
Ahogy néztem magam elé a félhomályban, és csak törtem a fejem, hogy mégis mi lehet igaz egyáltalán abból, amit feltételezek... fáradtam. Igencsak fáradtnak éreztem magam, noha ezt nem feltétlen fizikailag értettem. Az elmém fáradt el a túl sok opció kutatásában. Bámultam magam elé. Ennyire voltam most már csak képes.
Sokáig ültünk így, mire Claire ismét szólásra nyitotta a száját.
- Nem olyan gyakran. - feleltem. A csodálatát nem igazán tudtam hova tenni, ugyanis nem tartottam túl nagy dolognak, hogy ki merek lépni egy ajtón egy időpont után, mindazonáltal a legtöbbeknek furcsa szabályt szegni. Én mondjuk sosem a mások által meghatározott értékrend szerint éltem. Egy takarodó ideje nekem igencsak relatív és nem is nagyon érdekel.
- Van, hogy másnap reggelig, de néha csak egy kicsit. Kedvfüggő - mondtam halkan, még mindig az előttem lévő követ bámulva - Nem félek tőle. Nekem nem ijesztő, ha megjelenik egy prefektus.
Sőt, szinte várom, gondoltam még magamban. Na persze nem mondjuk egy rellonos vagy egy navinés prefektust vártam annyira, hanem egy eridonost. De persze itt hiába vártam, mert erre, ha jól tudom, ritkán szokott csak jönni, vagy egyáltalán nem. Eddigi összeráncolódott homlokom kisimult, miközben kintről egy villám fénye festette fehérre egy pillanatra a kastély falát. Holnap úgyis látom majd. Lehet, hogy nem kéne stresszelnem.
Még egy ideig csöndben ültünk, miközben az eső még hangosabban kezdte verni az ablaküveget. Végül is, lesz ami lesz. Meglátjuk. És legalább bizonyosságot kapok majd a folytatás felől, nem? Végtére is, de. Ez pozitív dolog. Vagyis jó lenne meglátnom a pozitív oldalát.
A fáradtságom később elemi erővel tört rám. Ahogy Clairere pillantottam, laposat pislogtam felé.
- Most elbúcsúzom. További szép estét. - motyogtam pár perccel később, hogy aztán felálljak a helyemről, s egy biccentés kíséretében útra keljek a kastély falai közt.
|
|
|
|
|
Hollósi M. Karolina
INAKTÍV
Csinszka
RPG hsz: 76
Összes hsz: 324
|
Dwayne Warren
| parónus nélkül mit érek én? | megjelenés Izgatottan lépdel végig a folyosón, legutóbb akkor találkozott a férfival, mikor... nos igen, azon az ominózus estén. Nem tudja, most hogyan is fog viszonyulni a dolgokhoz, elvégre ő kérte a találkozót bagolyban. Ő akarja megtanulni a bűbájt. Persze most így utólag fogja a fejét, hiszen akár találhatott volna valaki mást is, aki megtanítja neki. De valamiért bízik benne, hogy Warren addig fogja nyüstölni amíg nem sikerül neki. És pont egy ilyen erőskezű valakire van szüksége, hiszen az utóbbi időben sokszor elbizonytalanodik. Itt az ideje, hogy valaki helyrerázza. Öltözéke egyszerű, fekete nadrág, barnás pulcsi, haja kontyban. Az iskolai talárt most a szobájában hagyta. Gyerünk, levegővétel. Beszív, kifúj. Az ajtóhoz érve egy pillanatra megtorpan, idegességtől nyirkos kezei megremegnek, mielőtt a fához érnének. Kopp-kopp. Két koppanás hallatszik csak, majd Lina vár. Nem tudja, hogy be kéne-e nyitnia avagy sem, elvégre megbeszélt találkozóról van szó, tehát a defenzor valószínűleg itt tartózkodik, de mégiscsak úgy illendő, hogy megvárja a választ. Karjait mellkasa előtt összefonva várakozik. Nem fűződnek túl jó emlékei ehhez a helyhez, de ha ő akar valamit, akkor ennyi bizony nem fogja elrettenteni. Kihúzza magát, majd ha még nem érkezett válasz ezalatt a pár pillanat alatt, tisztán és érthetően szólal meg. - Hollósi Karolina vagyok, a megbeszélt találkozóra jöttem – kicsit érdekesen hat számára, hogy egy ajtóhoz beszél, ha valaki lenne a folyosón, biztos bolondnak nézhetné, de szerencséjére jelenleg kihaltnak tűnik a környék. Ismételten csak vár.
|
|
|
|
|
Bakonyi Gergely
INAKTÍV
lapáttenyér
RPG hsz: 191
Összes hsz: 2185
|
Gareth Nehéz a mellkasa, fáj levegőt venni, kellemetlen nyomást érez, ahogy lassan a félálom áldott állapota tovaszáll és kitisztulni látszik a feje. Szabálytalanul lélegzik, és zavarják a hangok, amik a környezetéből szűrődnek be. Otthon van. Zavartan otthon van, a kanapén fekszik, egy értelmetlen műsor zajai és fényei zavarják csak, elaludt a tévé mellett. Le kell kapcsolnia. Reflexből keresi maga mellett a kapcsolót, ehelyett egy kezet talál. Nem kell kinyitnia a szemét, megismeri a kezet anélkül is. Hideg, selymes, könnyed és érezni rajta, hogy finom mozdulatokra termett. Ahogy lassan visszatérnek érzékei, érzi, hogy fázik. Amit meglehetősen furcsáll, mert mindig is szerette a hűvös időjárást és soha nem hatotta meg különösebben. Nagyon ritkán fázott, a teste alkalmazkodott a kinti életmódhoz, kevésbé volt érzékeny a hidegre. Most mégis kissé rázta valami, egy furcsa érzés, amit a hidegnek tulajdonított és vacogásként definiált. Ennek ellenére makacsul ragaszkodott Seth hűvös kezéhez, még ha semmi racionális oka nem is volt rá. Összepréselte kicsit ajakit, majd kinyitotta szemeit. A fény egyáltalán nem zavarta, csupán a fiú pálcájának fénye világított és alig látott a félhomályban. Fekete tekintetével a másik arcát, vonásait kereste. Amint meglátta, még ilyen fényviszonyok között is meg tudta állapítani, mennyire nem néz ki jól. Ajka sarkába apró, halovány mosoly költözött. - Rosszul festesz - állapította meg, és talán a legsúlyosabb tünetének tudhatjuk be, hogy még viccelődni is próbál. Ennek ellenére hangjába valós, nem pedig ironikus aggodalom kúszott, ahogy Seth arcát figyelte. Próbálta kicsit oldalra fordítani a fejét, hogy könnyebb legyen, de egyelőre még annyira nem érezte magáénak a testét, hogy szenvedett ezzel az apró mozdulattal is. Talán még kicsit fájt is neki, bár ezt nem annyira realizálta, tekintetét inkább lesüllyesztette a másik kezére, egy picit elgondolkozva. Talán icipicit csalódottnak érzi magát, hogy mégsem otthon ébredt és vége van az illúziónak. Bár Seth keze a távkapcsolónál sokkal szimpatikusabb kapaszkodónak tűnt.
|
|
|
|
|
Seth Gareth Selwyn
Házvezető Navine, Tanár, Illúziómágus, Gondnok
Whiskey in a teacup
RPG hsz: 790
Összes hsz: 2564
|
 A szőke végül mégis eszmélt - szempillája rebbent, arca összerándult és felnézett. Pár pillanatig némán fürkészték egymást, aztán kapott egy mosolytöredéket és egy ostoba közhelyet, mégis, dühét megkönnyebbülés mosta el, hogy átadhassa helyét a kimerültségnek.*
- There goes the kettle.-*Ez annak a bizonyos baglyos-verebes bölcsességnek az angol megfelelője, ami most valahogy hamarabb akadt a nyelvére és jobban is illett. Rekedt volt, megköszörülte a torkát, hogy megszabaduljon a számára bántó mellékzöngétől és a kellemetlen érzéstől, hogy aggódnak érte, mert nem tudott mihez kezdeni mások érzéseivel - sem megnyugtatni őket, sem eljátszani előttük, hogy minden rendben lesz. A pillantást érzékelve kezét finoman, szinte észrevétlen húzta vissza, hogy a fiolákért nyúljon.*
- Ezt be kell venned. Fel tudsz ülni vagy segítsek?-*Kérdezte, semleges, kissé talán fakó hangon, mert a fáradtság a maradék érzelmeket is kilopta belőle - megfigyelte, hogy Gergő az agliai történtek után nem szívesen ért hozzá, ő pedig elfogadta, sőt, egy ponton talán meg is könnyebbült. Ennyivel is kevesebb embert kellett féltenie, ennyivel is kevesebb lelkét nyomó, kimondatlan magyarázkodás, amire nem talált elég és elég jó szót. Sem a tükörhöz, sem a naplójához nem nyúlt, mióta magához tért Magnus mentőakciója után és rádöbbent, hogy képtelen Sebastian szemébe nézni. Ezt az érzést nem lehetett leírni vagy elmondani; hiába is kérte volna tőle bárki. Hogy Kins megértette, nem a szavakon múlt.*
- Volt itt a húgod,-*Mondta aztán, hogy megtörje a csendet, mert tartott tőle, hogy további megjegyzéseket ébreszt, hogy éberen gubbaszt egy fotelben, teljes sötétségben itt, miközben a többiekkel kellett volna a győzelmet ünnepelnie és megmentenie egy-két szelet sütit a sztárterelőnek. Ő maga sokkal inkább abban a pillanatban rekedt, amikor a sípszó felharsanása után megkönnyebbülten Gergőt kutatta tekintetével és zuhanni látta. Ami akkor megfagyott benne, teljesen csak a szőke első szavaival engedett fel benne.*- Munka után benézett, de elküldtem, hogy pihenjen, mert alig állt a lábán. Megígértette velem, hogy szólok, amint kiengednek a gyengélkedőről.
|
|
|
|
|
Ombozi Noel
INAKTÍV
Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
|
Dwayne Warren
- elemi mágia vizsga után, késő este, kötelező találkákon kívül
Megjelenés Odabentről valami hihetetlenül rossz minőségben szól valami hihetetlenül fura zene, amit így ajtón kívül biztosan nem fog felismerni. Valójában odabentről sem, hiszen még soha nem hallott mugli zenét, egyetlen együttesről sem tud, és ha már itt tartunk, rádiót sem látott. Warren hangját azonban felismeri; a jelenlétének határozottan és szívből örvendő hanglejtését és megszólítását, ó igen, jól ismeri. Elvigyorodik, majd a zár élesen kattanó hangjára kiegyenesedik, és már löki is be az ajtót, hogy minél hamarabb kiordíthassa magából a jó hírt. Csakhogy bentről a recsegő mugli ketyere még rémesebben szól, mint küszöbön kívül, Warren pedig úgy döglik a kanapén, mintha csak otthon lenne. Noel megtorpan, keze a kilincsen marad. A férfit körbelengő cigifüstön át, hunyorogva keresi vele a szemkontaktust. - Az előbb még lángolt az egész hivatal - fájón ráncolt homlokkal dünnyögi, míg pillantása a magnóra vándorol. - Hát ez retek sz*r. Nem hallja, hogy mennyire recseg? Összehúzott szemöldökökkel csóválja meg a fejét, majd becsukja maga mögött az ajtót, és közelebb lép a gumilabdáját szorongató aurorhoz. Az arcán terpeszkedő vigyor kiszélesedik. - Átmentem a vizsgán! Bejegyeznek! - a kelleténél hangosabban beszél, hiszen még az ordító zenét is túl kell harsognia. - Az egész szoba lángolt, és gyönyörű volt, fantasztikus és olyan erővel éreztem, Borbála olyan erővel táplálta, amit én még soha nem éreztem... csodálatos volt. A szemei ragyognak, Warren talán még soha nem látta őt ilyen izgatottnak. A hangja remeg, felemelt kezeivel beszéd közben végig teste mellett kalimpál.
|
|
|
|
|
Partay Alfréd Benedek
INAKTÍV
RPG hsz: 243
Összes hsz: 401
|
Vér Lanetta Csatangolok a kastélyban azon tűnődve, hol is voltam már régen, és eszembe jut a társalgó, ahol múltkor is milyen jót csevegtem. Azóta nem jártam ott, de már itt vagyok a tárgyalt helyen. Benyitok, körülnézve állapítom meg, hogy nem változott semmi. Azért ennyire nem varázslatos ez a hely, hogy mindig változzon. Meg elég is nekem a szellemek járkálása, meg a festményekben ide oda közlekedő portrék. Ezeket még nem sikerült száz százalékra megszoknom, de jó úton haladok. beljebb megyek, és elhelyezkedek az egyik kanapén, előtte öntök magamnak egy kis italt, mert kimelegedtem. A kandallóra nézek, eszembe jut, hogy múltkor mennyire szerettem volna hogy égjen benne a tűz, de akkor túl jó idő volt hozzá. Előkapom a varázspálcámat, és próbálok tüzet éleszteni, de nem sikerül. Megelégelem, és a kandallóhoz lépve, magamhoz ragadva a gyufát tüzet csiholok, sikerrel. Vissza ülök. Elégedetten a munkámmal kortyolgatok a megfelelő hőmérsékletű italomból. Elkényelmesedve tűnődök az elmúlt bő egy hónapról amióta itt vagyok, gyorsan elszaladt. Történt pár dolog ezen a rövid idő alatt is, házam újságjának a szerkesztőségének lettem a tagja, minap pedig a kviddics csapatnak is. Örülök ennek, szívesen csinálom, remélem elégedettek is velem. Eddig még nem mozdítottak el. remélem találkozok valakivel itt.
|
|
|
|
|
Jeges Karina
INAKTÍV
Hóvirág
RPG hsz: 122
Összes hsz: 962
|
Clariette Aye Dante & Lorelai K. RivieraNormál esetben Karinának esze ágába se jutott volna, hogy segítsen a fájókezű lányon. Viszont az elsősgólya a szőkére volt bízva, ezért gondolta úgy, hogy ő felelt Clarie testi épségéért is, nem csak az iskolába való beilleszkedéséért. Mekkora mázli, hogy volt a zsebében egy összegyűrt anyagzsebkendő… Azzal könnyedén közrefogta a duzzanatot, ami ott virított a kis sárkány karján. Talán csak zúzódás volt, vagy ficam, de nem volt a szöszi számára kizárva a törés és a húzódás sem. Remélte, hogy ez a jeges kötözés valamennyire lehúzza a duzzanatot, amit a lányra eszkábált az említett zsebiből és jégdarabból. Laikusként büszke volt magára, holott halványsárga hava sem volt az ilyesfajta sérülésekről. Amint elérkeztek a gyengélkedő ajtaja elé. A hó sárkány nem zavartatva magát, igyekezett belépni a gyengélkedőre, de nem tette meg. Kiszúrt valakit s elengedte a kilincset.
Nem messze a lányoktól, ott állt -az a személy, akit kerestek- az eridon házvezető-helyettese, Lorelai. A hölgy háttal állt nekik, Karyn nem látta pontosan, hogy mit is csinált, ezért várt egy kicsit. Biztos beszélgetett egy diákkal vagy kitudja. Eltelt öt perc, hét perc, s a szöszi kicsit türelmetlenné vált, lopva ránézett a kis Clarie arcára, akiről a leginkább nem a fájdalmat látta sugározni, inkább azt, hogy a képzeletében egészen máshol járt. A jégtömb ekkor sóhajtott egyet, elkapta a barnát a vállánál, figyelmet kért ki ezzel magának.
- Vár meg itt! Nem menni sehová. Oké?- ha sikerült felráznia a kiscsajt egy mosolyt eresztett meg felé s odasétált a javasasszonyhoz, akinek óvatosan megkopogtatta a vállát a mutatóujja hegyével.
- Öhm, elnézést. - halkan, illedelmesen szólt oda a hölgyhöz, aki ha megfordult a szőkével találta szembe magát. - Történ egy kis baleset. Én csúsz jég, és lett nagy bumm, Clarie kar, öhm... nagy! Fáj neki. - a lehetető legjobb tudása szerint igyekezte elmesélni a történteket, de lehet, hogy a mesélést a lányra hagyja, az ő magyarja sokkal érthetőbb volt a Karináétól. Tarkóját vakarva, ismét sóhajtott egyet, lemondott a magyarázkodásról, inkább az elsősre mutatott.
|
|
|
|
|
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV
bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
|
Karina és Clairette A téli időszak mindig fárasztó a gyengélkedőn és az ispotályban is. Most sem tudom igazán, hol áll a fejem, de lassan vége a műszakomnak. Már éppen pakolgatok, minden kis beteg az ágyban. A gyengélkedő köhintésekről, tüsszögésektől hangos éppen, de akik itt vannak, csak pár napra maradnak általában. Éppen a bájitalokat rendezgettem, amikor egy finom érintést éreztem a vállamon. Hátrafordultam és megemelt szemöldökkel figyeltem a szőke lánykára, hallgatva kérését. Akaratlanul is fáradt sóhaj szakad ki belőlem, ahogy összerakom a történetet. Az a jégpálya egy életveszélyes hely, én mondom. - Rendben, ültesse le oda, mindjárt megyek - azzal a másik sarokban lévő, vizsgálóként működő ajtó felé mutatok, hiszen ott van mellette pár szék, ahol a nem túl súlyos esetek várakozhatnak. Nyugodtan befejezhetném, amit csinálok, egy lázmérőt még megnézek, a kislánynak adok lázcsillapító bájitalt és már megyek is. Ha valamit megtanultam, az az, hogy a legapróbb dolgokat is komolyan kell venni. - Jöjjenek, kérem - mondom, miközben elhaladok a két fiatal hölgy mellett, magam mögött tárva nyitva hagyva az ajtót és megpaskolom a vizsgálóasztalt, hogy a hölgyike nyugodtan üljön le. Én pedig gyorsan megmosom a kezem, hogy véletlen se legyen rajta a kelleténél több baktérium, leülök az apró, támla nélküli székemre és odagurulok hozzá, így körülbelül pont egy magasságban ülünk. - Jó napot, Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem mesélje el, mi történt - kérem tőle, könnyed mosollyal az ajkaimon. Sokkal hatásosabb lesz, ha a hölgyike maga mondja el, mi volt és remélhetőleg érthetőbben.
|
|
|
|
|
Clariette Aye Dante
INAKTÍV
Bébisárkány*-*
RPG hsz: 13
Összes hsz: 434
|
Lorelai K. Riviera & Jeges KarinaAmilyen hirtelen ideértünk, olyan hirtelen a vizsgálóasztalon termettem. Körülnéztem, amíg a gyógyító hölgy egy kislányhoz ment, majd visszajött hozzánk, leült elém és kérte, hogy meséljem el a történteket. - Jó napot, a folyosón sétálgattam, majd Karyn egy jégtáblán száguldozva belém ütközött, és elestünk. A kezemre estem, fel is dagadt, és ezért vagyunk most itt. - Azzal leszedtem a kötést és a gyógyító felé nyújtottam, amennyire bírtam. - A lány próbált segíteni, ezért jeges borogatást tettünk rá, ameddig ideértünk, ez valamennyire segített rajta, de még mindig iszonyúan fáj. - Hála istennek a jég annyira lefagyasztotta a kezem, hogy a szörnyű fájdalmat már elviselhetőnek éreztem. Ahogyan kezdett kihűlni a kezem szúró fájdalom lépett életbe, mely annyira hirtelen jött, hogy egy csendes "Au"-t eresztettem el. - Eddig más fajta fájdalom volt. Amióta már a jég elolvadt, azóta hasogat, és szúr - mondtam, majd leeresztettem a karom az asztalra, mert nem bírtam tovább tartani. Ismét belenyilallt. - Az normális, hogy időnként belenyilall? Mert pokoli érzés. - Összeszorítottam a számat, mert csak hasogatott, és nyilallt. Kezdtem félni, hogy nem-e történt valami iszonyú. A fájdalom ugyanis erről tanúskodott.
|
|
|
|
|
Vér Lanetta
INAKTÍV
Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2226
|
Lépteit iparkodott megszaporázni, habár futni nem szándékozott a diákoktól tömött folyosóhálózatokon. Nem akarta felhívni magára mások figyelmét, vagy fellökni egy figyelmetlen varázslótanoncot, így próbált a séta fogalmán belül maradni, annak határait feszegetve. Egész nap ezt a tempót diktálta, lábai lassan kiáltozni fognak tiltakozva a megerőltető gyaloglás végett, ám a lány csak nem lesz hajlandó nyugton maradni, míg elveszett kincsecskéjét magához nem fogja szorítani ismét. Ritka számba ment, hogy akármilyen mütyűr, ketyere vagy kacat eltűnjön keze alól, általában gondosan oda szokott figyelni arra, hogy merre teszi le egyes tárgyait, most mégis azért rója az iskolában a köröket, mert az egyik legfontosabb ékszerkének kélt lába. A karkötőt, melyet Lellától kapott, amolyan félig szuvenír Madagaszkárról, félig szerencsét hozó bizgentyű gyanánt, eddig unhatatlan csuklója körül ücsörgött, és csak nemrégiben fedezte fel a lány, hogy keze megüresedett, és a csinos karperecnek hűlt helye sem volt karján. Ezután nem is volt kérdés, hogy azonnal keresni kezdje; először áttúrta ágyát, szekrényéjét, sőt az egész Gyöngyöt felkutatta, minden bútor mögé, alá és aminek lehetett még belsejébe is belesett. Ezt követte a tantermek átbogarászása, és az étkező alapos végigjárása, utána pedig a mostanában felkeresett szobák és helyszínek következtek sorra. Jelenleg a társalgóba sietett, hogy ott is körbenézzen. Valahol meg kellett lennie, magától mégse sétálhatott el, vagy tűnhetett kámforrá az a fránya karperec. Hatalmas lendülettel rontott be a szobába, nem volt ideges, csupán nem volt kedve és ideje lassítani az ajtó előtt, és különben sem számított arra, hogy bárkinek is a nyugalmát megzavarja odabenn. Mikor legutóbb itt járt sem voltak igazán sokan a helyiségben, pedig akkor sokkal emberibb időpontot ütött az óra, így mikor egy fiatal fiúval találta szembe magát hirtelen megtorpant, és az illetőre meredt. - Szia - nem mosolygott, ahhoz túl meglepett volt, de talán hanghordozásában fellelhető volt némi kedves él, mely általában - ha a lány nem túl zaklatott - meg szokott jelenni akarva, akaratlanul. - Ugye nem ijesztettelek meg? - kérdezte, immár sokkal szelídebb mozdulattal belökve maga mögött az ajtót, és szembe fordulva a másikkal.
|
|
|
|
|
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV
bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
|
Clairette & Karina - Áh, értem, ez esetben nagyon remélem, hogy a kisasszony nem egy hydromágus, különben kénytelen leszek elbeszélgetni vele az ereje használatáról - ejtek meg egy pillantást a szőke lány felé, de inkább visszatérek a sérült lányhoz, és megnyugtatóan mosolygok rá. Finoman veszem el a kezét. Egy érintéssel ismét lehűtöm a kezét, hogy elzsibbadjon és ne érezze olyan élesen a fájdalmat. - Próbálja meg mozgatni a csuklóját - kérem tőle, és figyelem a mozdulatot. Biztosan fáj neki, de abból, hogy mennyire megy, látom, hogy itt valószínűleg baj van. Valószínűleg nem tört el, viszont a duzzanatból és a mozdulatból ítélve... - Katona dolog, csak egy kis ficam. Mindjárt jövök - mondom a lánynak, aztán elmegyek egy pillanatra, hogy a krémes tégelyeim között keresgéljek pár pillanatig. Kiveszem a megfelelőt és már megyek is vissza, leülök a lány mellé. - Na, most szépen bekenjük ezzel az érzéstelenítővel, aztán a helyére rakjuk - mondom neki, még mindig mosolyogva. Először mindenre felkészítem, azt viszont nem mondom neki, hogy valószínűleg fájni fog. Az ilyesmi meg a rákészülés csak rontja magát az érzést, szóval jobb, ha nem tudja. Finoman bekenem a krémmel, hagyom, hogy hasson kicsit és elviselhető legyen. Egyik kezemmel az alkarját fogom másikkal a kenyerét, finoman és rápillantok. - Na, egy, ke... - még ki se mondom a kettőt, direkt nem várom meg a hármat, sőt még a kettőt sem fejezem be, amikor egy határozott mozdulattal a helyére rántom a csuklóját. Maga az érzés nagyon fájdalmas pár pillanatig, de aztán áldásos zsibbadás járja át - jobbára az egész kart. - Így ni, most bekötözöm és rendben is lesz. Pár nap alatt le kell mennie a duzzanatnak is, a lila foltokkal pedig barátkozzon meg - folytatom a mondókámat, miközben ismét lehűtöm a csuklóját és egy fáslival szoros, tartós, mégsem ereket is elszorító kötést rakok rá, ezzel is csökkentve a fájdalmat.
|
|
|
|
|
Partay Alfréd Benedek
INAKTÍV
RPG hsz: 243
Összes hsz: 401
|
Lanetta Már annyira belemerültem a gondolataimba, hogy azt már bóbiskolásnak hívják. Ez az állapot sem tartott örökké. Egy lány viharzott le nagy sebbe - lobbal, de elég hamar észhez tértem. Kicsit meglepődök ezen a nagy berohanáson, de szerintem nem is nagyon vett észre, mikor bejött. Ez megváltozott, és amin csodálkozom, hogy az előző nagy rohanás helyett, most már azért nyugodtan áll előttem és beszél hozzám. - Szia! Nem ijesztettél meg, csak kicsit elszundítottam. Jó hogy jöttél, mert már mentem volna. Örülök annak, hogy bejöttél, megismerkedhetek még egy diáktársammal. Nem olyan régen jöttem az iskolába. - Kicsit sablon dumával indítok, már kezdek hozzászokni, pedig nem szeretnék, hiszen nem akarok egy tucat diák lenni, de nem hiszem, hogy itt lenne egyáltalán ilyen. - Be sem mutatkoztam még. Partay Alfréd Benedek a nevem, és első éves Navinés vagyok. Helyezd magad kényelembe. Úgy látom mintha kerestél volna valamit. Tudok segíteni valamit ez ügyben? - Még csak most mutatkoztam be neki, kicsi cikinek érzem magam, de most már nem tudok ezen mit javítani. Ami késik az nem múlik. Kíváncsi vagyok arra, miért jött be ilyen nagy lendülettel. Ha nem akar róla beszélni, persze nem erőltetem. Én nem vagyok az a fajta ember, aki ráerőlteti az akaratát a másikra.
|
|
|
|
|
Clariette Aye Dante
INAKTÍV
Bébisárkány*-*
RPG hsz: 13
Összes hsz: 434
|
Lorelai & KarinaA gyógyító finom mozdulatokkal megvizsgálta a duzzanat helyét. Nyugtatóan mosolygott rám, és ez el is érte hatását. Ismét lehűtötte a kezemet, ami igen jól esett. A diagnózisa alapján kificamodott. Éppen magyarázta, hogy mi fog most történni, de engem már akkor az idegesség járt át, mikor kimondta a "helyére fogjuk rakni" mondatot. A mamám jutott eszembe, mikor elesett, és kificamodott a bokája. Akkor még elég kicsi voltam, ezért mentem vele az orvoshoz, boldognak tűnt, egészen addig, míg be nem mentünk a vizsgálóba. Hirtelen lesápadt, és már az ájulás kerülgette, mikor helyére rakta az orvos a bokáját. A mama sikított, ordított, ahogyan csak bírt, és annyira rossz volt ezt látni, hogy nekem is könnybe lábadt a szemem. Azóta félek az orvosoktól. Tudtam, hogy az orvos csak jót akart a maminak, de ezt fájdalommal érte el, és ez nagyon beleégett az emlékezetembe. Mikor visszatértem a visszaemlékezésből, gyógyító bekente a karomat valami hűsítő krémmel, mely az elmondása alapján érzéstelenítő volt. Nagyon féltem, és elkezdett visszaszámolni. Egy... Kettő... Hirtelen éles fájdalom hasított a karomba, de egy pillanat alatt el is illant, és zsibbasztó érzés vette át szerepét. - Hű, ez annyira nem is volt hosszú, mint amennyire gondoltam - mosolyogtam rá - Köszönöm, hogy ellátott - azzal bekötötte a csuklómat - Kell valamivel kenni, vagy esetleg mennyi időközönként kell cserélni rajta a kötést, vagy meddig kell rajta lennie? Elnézést, hogy sokat kérdezősködöm - nevettem.
|
|
|
|
|
Jeges Karina
INAKTÍV
Hóvirág
RPG hsz: 122
Összes hsz: 962
|
Clariette Aye Dante & Lorelai K. RivieraAmit zúgtak, a szőkének első dolga volt elvinni a kicsit, a gyengélkedőre. Kötelességének érezte ezt a feladatot is. Úgy viselkedett, mintha csak egy nagy tesó lett volna, holott semmi köze nem volt a gólyához. A vezetői szerepet betöltötte, úgy kereste meg a gyógyítót, akit a gyengélkedő környékén meg is lelt. Először megtiltotta Clarienek, hogy elcsámborogjon valamerre, amíg ő egy üzleti tárgyalást lefolytat Miss. Rivierával, aztán megindult teljesíteni a terve második felét.
A hölgyhöz lépve megkopogtatta illedelmesen a vállát, kihúzta magát és azonnal a mondókájába kezdett. Karina nem volt egy fonetikai gyöngyszem, de igyekezett. A kiejtésén és nyelvtanán volt még némi csiszolni való, ám büszke volt magára, hogy mindezt így el tudta hablatyolni. A tanárnő csak bólintott egyet, Karyn úgy érezte, megértették ezzel gyorsléptekkel oda sietett a fájókezű lánykához és megpróbálta beterelni a terembe, ahová irányította őket Lorelai.
- Most már lenni minden oké. Én elintéz minden. - mosolyogva dobta ő is le magát, miután már a kicsi is helyet foglalt.
A vizsgálat során felmerült a kérdés, hogy a szőke hydromágus volt-e. Karyn csak megrázta a fejét. Kikérte magának, de ezt nem hangoztatta, inkább csak csendesen válaszolt.
- Én nem hydromágus. - ezután csendesen figyelte, ahogyan Clarie kezét ellátják, talán kicsit még himbálózott is a székén. GRINCS KARÁCSONY - DÖK
Gratulálok, megtaláltad a süteményeket!
Küldd el a hozzászólás linkjét a Szervezői Mesélőnek.
|
|
|
|
|
Vér Lanetta
INAKTÍV
Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2226
|
 Az ajtót lassan behúzta maga mögött, úgy tűnt a fiút sikerült felébresztenie, legalábbis abból a néhány, közvetlenül az bejáraton való áttörése utáni reagált mozdulatból ítélve, melyet a másik produkált. Szinte azonnal visszavett a tempójából, habár fontos volt neki a karkötő, és az élete is, melyet Scar könnyedén elvenne, ha megtudná mit tett a szerencsétlen tárgyacskával, mégsem rombolhatta le buta viselkedésével társa délutáni sziesztájának álmait.
- Ez esetben üdv itt, remélem tetszik a hely - kedélyes mosoly kíséretében jöttek az üdvözlő szavak, bár mögöttük volt valami alig hallható gépiesség is, melyet leginkább a formai kedvességnek lehetett betudni, amivel mindenki az elsősöket szokta köszönteni.
- Vér Lanetta, másodikos az Eridonban - a név után kicsi szünetet tartott, hogy mondata második részének utolsó hangjait pont azokban a pillanatokban ejtse ki, mikor pont odaért a kanapé mellé, a fiúval szemben. Kinyújtotta kezét, és ha társa is hasonlóképp cselekedett, szorosan, határozottan, de mégis nőiesen megrázta annak mancsát.
- Köszönöm, de erre igazán nincs időm - rázta meg fejét mikor a másik hellyel kínálta. Sietnie kellett, minél előbb meglelte a karperecet, annál kevesebb volt az esély arra, hogy örökre eltűnjön a tárgyacska. Ez nem akármilyen kastély volt, a dolgok ritkán ültek meg egy helyen sok ideig, és ha egyszer helyet változtattak, és melegebb éghajlatra költöztek, akkor már igazán nehéz volt megkeresni, a mütyűrök új lakcímét.
- Egy karkötő volt, körülbelül ekkora... meg ilyen... - a csuklóján mutogatta az ékszer méreteit és nagyságát, még a kövecskéket is megpróbálta a lehető legpontosabban lemásolni ujjaival, hogy segítse társát gondja megértetésében.
- Nem tudom hol vesztettem el, igazából nincs garancia arra, hogy ebben a szobában van... - jelentette ki, már inkább a helyiségen nyugtázva szemeit, mintsem az egyetlen személyen a társalgóban.
- De nem írta sehol nagybetűkkel azt sem, hogy nincs itt, szóval úgy gondoltam alaposan átkutatom ezt a helyet, és ki tudja, lehet a végére kiderül majd, hogy itt lapult - vigyorogva érvelt, élénken és elevenen. Az igazság az volt, hogy szeretett turkálni és rendetlenséget teremteni maga körül, és miután szülei kijelentették, hogy mennyire nem szívlelik ezt a szokását, még jobban rászokott a bosszantás kedvéért.
|
|
|
|
|
Partay Alfréd Benedek
INAKTÍV
RPG hsz: 243
Összes hsz: 401
|
Lanetta Lány kéznyújtását viszonzom, mert így illik. Határozott kézfogás, amilyen most ő. Bár a határozottság mellet, egy kis idegesség is érezhető. Ezt ki is fejti, miért is van. Egy karkötőt keres, ami szemmel láthatóan nagyon fontos a számára. Ezért is nem akar leülni, mert nagyon keresi. - Egyre jobban tetszik, és jobban betudok illeszkedni a társaságba is. Ha tudok neked segíteni a keresésben, akkor szívesen teszem, remélem ezzel hamarabb meglesz a karkötőd. - Egy mondattal elintézem a formaságnak számító iskolai témát, amit ilyenkor csak jó modorból tesznek fel, szerintem kevés embert érdekel igazán, de beszélgetés indításnak nagyon is jó. - Remélem mihamarabb meg lesz, sokat számít neked ez a karkötő, ahogy látom. Ezért is segítek neked a megtalálásában, mert tudom, mennyire tud az ember kötődni egyes tárgyakhoz. Ezen a helyen bármi megtörténhet, ezt még nem nagyon tudtam megszokni. Biztos vagyok benne ennek ellenére is, hogy hamar megtaláljuk - Pozitívan állok a dologhoz, hiszen mindig is úgy tartom, hogy a hozzáállás is sokat lendít, vagy éppen vesz vissza a lendületből. gyorsan fölpattanok, hogy ne csak szóban, hanem tettben is megmutassam, nem beszélek mellé. Próbálom először azokon a helyeken, ahol logikusan beeshet egy ilyen, úgymond apróbb tárgy. Ilyen helyek például a fotelek, kanapék párnája mögé, alá. Gondolom Lanetta is ott nézi meg először is, ahol járhatott, bár nem mondta, hogy mikor veszthette el, és mennyi idő telt el, amikor utoljára a kezén látta, és amikor már nem. - Itt a kastélyban nincs talált tárgyak helye, ahol lelehet adni? Mert ha létezik, akkor ott is érdemes próbálkozni. Szerintem ott néznéd te is először. - Vetek fel egy ötletet, hogy a talált tárgyak közt is lehet, ha létezik ilyen a kastélyban, hogy az ilyeneket egy helyre lehet vinni, leadni az ilyen tárgyakat. Bár először biztos ott nézi. Nem szeretném, ha okoskodásnak tünne a felvetésem, csak segítőkész akarok lenni.
|
|
|
|
|
Mesélő
Mesélő
RPG hsz: 812
Összes hsz: 1287
|
Lanetta és BenedekLanetta és Benedek beszélgetését egy rövid pillanatra a társalgó nyíló ajtaja zavarhatta meg, amelyen éppen egy rosszkedvűnek, vagy legalábbis pillanatnyilag kissé mogorvának tűnő lány lépett be. Egy futó pillantást megejtett kettejük felé, habár nem mosolyodott el, nem is köszönt, sőt, inkább úgy tűnt, valószínűleg teher számára, hogy a helységben már tartózkodott valaki más is. Úgy látszott, nem igazán örül, hogy társasága akadt. Éppen csak egy rövid pillantásra méltatta diáktrásait, aztán gyorsan sarkon is fordult, és a másik irányba folytatta tovább az útját, a társalgó egy távolabbi pontja felé, Lanetta és Benedek egy darabig oldalról még láthatták, ahogyan elhalad mellettük. A lány ugyan nem volt talárban, de kinézetre valószínűleg Rellonos lehetett, hosszú fekete hajjal, amelyet egy szigorúan fésült lófarokban vitt tökéletességre. Egykedvűen ledobta magát az egyik fotelbe az egyik félreeső sarokban, minél távolabb Lanettától és Benedektől. Úgy tűnt, mintha várna valakire, legalábbis gyakran a bejárat felé pillantgatott, ám senki nem érkezett, ezt néha egy-egy egykedvű sóhajjal nyugtázta. Nem volt benne semmi feltűnő vagy különös, tulajdonképpen nem számított túl nagy jelenségnek, mondhatni felejthető volt, ám egy kis szemfülességgel Lanetta észrevehette, hogy egy nagy különlegessége azért mégiscsak akadt diáktársának – a csuklóján egy olyan karkötő pihent, amely megszólalásig ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a lány az imént a saját, elveszített karkötőjét leírta.
|
|
|
|
|
Vér Lanetta
INAKTÍV
Tancinéni
RPG hsz: 278
Összes hsz: 2226
|
Benedek és a mesélő- Szívesen fogadok bárminemű segítséget - bólintott rá a felajánlásra. Lanetta nem az a lány volt, aki az ilyesmit csak azért visszautasítaná, mert a másik talán csak formaságból ajánlotta fel. Azt mondta segít, hát segítsen is. Ketten sokkal gyorsabban elvégzik a munkát mint egyedül, és még a száját is jártathatja majd, ami plusz pont a társas munkák mellett. - Igen, a legjobb barátnőmtől kaptam azt a karkötőt, aki mellesleg a nyakamat törné, ha megtudná, hogy sikeresen elhagytam. Vagy ha azt nem is, biztos mérges lenne rám, mert általában nem hagyok el dolgokat, de nem ám! - megrázta fejét, ahogy elképzelte maga előtt a dühös Scarlettet, aki a méregtől olyan vörös lett, mint egy hatalmas, túlérett paradicsom. Miután a fiú felpattan, Lanettának sem volt maradása a fotel mellett, ahol Benedek nem kereste ott Lala nézte meg. Azokon a helyeken kutatott, ahol nagyon abszurd lett volna a karperec honléte. Benézett a kandallóba, bár ott javában ropogott a tűz, de még így is piszkafát ragadott, és alaposan széttúrta a szenesedő, izzó faszálakat, majd vissza. A könyvespolcokat is megnézte, leginkább a könyvek alatt, vagy felett, de néhány könyv előtt is elhúzta ujját, pár poron kívül nem ragadt egyéb mancsára. Halkan felsóhajtott, mikor a kanapét is szétszedte belesve annak belsejébe. Sehol nem volt, mintha a föld nyelte volna el. Pedig megesküdött volna, hogy itt lesz. Legalábbis mintha érezte volna, egy női megérzés, mely úgy tűnt jelenleg megcsalta gazdáját. - Nincs itt... - nyöszörgött szomorúan, az imént újra összetákolt kanapéba dőlve. Elfáradt, és ha a fiú mellé akart ülni arrébb vánszorgott valamelyest, de felkelni nem volt kedve. Kicsit pihenni fog, aztán megy a következő helyiségbe, talán a konyhába, mert idő közben a hasa is éhséget kezdett hirdetni. - Hm...talált tárgyak osztálya? Ha van is, sem tudok róla. Akkora ez a kastély, hogy még én sem jártam minden négyzetméterét be, és amin megfordultam, de csak alig pár alkalommal azt sem tartottam igazán fejben. - azért mégis kutakodni kezdett emlékei között, hátha hallott valakitől valami ehhez hasonlót. Talán valaki említett egy ilyen szobát pár mondatban, vagy talán ő maga elsétálhatott egy ilyen nevet viselő ajtó előtt...de semmi, még csak megközelítő emlékre sem bukkant. Az ajtó nyílt, és a lány meglepetten kapta fel eddig a karfán kényelmesen elhelyezkedett buksiját. Nem mintha olyan különlegesnek számított volna, hogy valaki bejött a társalgóba, de mégis kíváncsi volt az illető arcára. Szemeivel végig követte a másik lány útvonalát, úgy tűnt az a másik nem örül olyan nagyon a jelenleg benn ülők jelenlétének. Lala nem köszönt, ha a másik piperkőc kisasszonynak sem állt szája üdvözlésre ő minek törje magát? Nem volt szimpatikus számára az idegen. Viselkedésével és külsejével is valami fensőbbséget akart sugározni társai felé, valamit, amiből le lehetett fenni, hogy a világ úrnőjének tartotta magát. Talán ha Lanetta is úgy viselkedett volna, ahogy szülei elvárták volna tőle, most olyan lenne ránézni a "hercegnőre", mintha tükörbe nézne éppen? Ezen képtelen volt nem elmélázni egy keveset, ám ideje tényleg nem volt gondolatainak lágy vizében lubickolni, hisz csakhamar szemet szúrt neki a lány karján ücsörgő tárgyacska, mely mit adott isten, kiköpött mása volt az ő elveszett kincsecskéjének. Összehúzta szemöldökét és szó nélkül felpattant, hogy aztán a hollóhajú lány mellé huppanhasson, és egy fülig érő mű mosoly kíséretében köszönthesse. - Szia! Szép karkötő!
|
|
|
|
|
Partay Alfréd Benedek
INAKTÍV
RPG hsz: 243
Összes hsz: 401
|
Lanetta és mesélő Semmi különös erőfeszítésbe nem kerül számomra, hogy segítsek egy másik emberen. Mindenhol keressük. Ahol nem én keresem, ott keresi Lanetta az elveszett karkötőt. - Igen az nem lenne egy jó, ha elvesztenéd azt, amit a legjobb barátnődtől kapsz. Megesik az ilyen. Értem, hogy fontos számodra. Nekem is sokat számítanak azok a tárgyak, amit olyan emberektől kapok, kik nagyon közel vannak hozzám. nagyon szívesen segítek neked, szeretek segíteni másoknak. - Még a kandalló lobogó tüzében is keresi. Az izzó fát is megbolygatja, számomra ez már túlzásnak tűnik, de teljesen megértem őt, hogy mindent tűvé tesz azért, ami nagyon is számít neki. Látom az arcán, hogy egyre elcsigázottabb, szomorúbb, kilátástalanabb a sikertelen keresésben. Még azért az eltökéltség nyomai vannak az arcán. Ezt pozitívnak tartom, mert ez a kitartás jele. - Még én sem halottam, hogy lenne talált tárgyak osztálya vagy ilyesmi a kastélyban. Ha találkozok olyan emberrel, aki tisztában van az ilyen jellegű dolgokkal az iskolában, akkor rákérdezek. Elég nagy a kastély, még szerintem az itt eltöltött idő sem lehet elég arra, hogy megismerje. Főleg úgy, hogy nem egyszerű építményről beszélünk, hanem varázslatosról. Még ez is sokat nyom a latba kiismerhetetlenség terén. - Mondandóm közben a szemem sarkából azt érzékelem, hogy az ajtó irányából jön valaki. Lanetta előbb még a másik felemen volt. Fölnézek. Nem tévedtem, egy új személy érkezett a társalgóba. Legjobban az tűnik fel, hogy nem köszön. Ezt még azzal is tetézi, hogy tekintete olyan lekezelő irányunkba. Minden mozdulata arról árulkodok, hogy ő különb lenne kettőnkről. Nem foglalkozok vele. Legyen ilyen, van bőven belőle a kastélyban. Boldogítsa őket, velük biztos jól meglesz. Nekem most fontosabb dolgom. - Szia! - Azért köszönök neki ahogy elhalad mellettem. Elhelyezkedik az egyik fotelben az új jövevény. Amin a legjobban meglepődök, amellett hogy persze nem köszön vissza, az az, hogy Lanetta egyből ott terem a lány mellett. Ahogy a karkötőre tereli a szót, már kapcsolok. Lehet hasonló a karkötőjük, vagy éppen az az, amit Lanetta ennyire keres. Minden lehetséges.
|
|
|
|
|
