A bál - Arty

[Szív(döglesztő) Király]


Elpirul egy kicsit, de megint megszületik a fejében a válasz Kornél reakciójára, és gyorsan úgy dönt, ki is mondhatja.
-Mert valakire rossz hatással vannak...-
Bizony ám, a fiú szokott így beszélni, neki meg papírja van róla, hogy az átlagnál gyorsabban és könnyebben tanul, így nem csoda, ha ragad rá. Persze nem gondolja komolyan, hogy tényleg rossz a hatás, sőt, maga a hatás lehetne tartósabb is, és intenzívebb, és...
De elindulnak befelé, ő pedig igen is hogy nagyon fél. Kár, hogy nem gondolkozott ennyire előre, sőt, nagyon nagy hiba, elvégre ő okos! Miért ennyire béna, ha Kornélról van szó, vagy a vele kapcsolatos... akármiről?! Idegesítő! Viszont a fiú a szavaira egy nagyon kedves mosolyt kap válaszul, miközben a fejében feljegyzi az újabb kifejezést, amit hallott tőle a mellé, ami a karácsonyi ajándékához volt írva. Hogy szereti...
Nagyon régóta várta már ezt az estét, minden cicoma és csillogás és nehézség ellenére is. Biztos benne, hogy ő a legszerencsésebb lány, és tulajdonképpen nem is érti, Kornél miért vele mutatkozik. Biztosan akadnak jelentkezők tucatjával... de nem akar erre gondolni, csak kiélvezni az első bált, de amint elindulnak, a sok embertől, a sok felkavaró gondolattól a gyomra is bukfencezik egyet, és nem a jó értelemben. Tekintetére kiül a pánik, próbál mély levegőket venni, amikor is meghallja ismét a szívét melengető mély hangot. Hálásan bólint, és jobban belekarol, hogy biztosabban tudjon járni, mert ez a cipő eleve életveszély némileg a számára, hát még a stressz.
Belépnek a terembe, de az első dolog, amit észrevesz nem az, amire számított. Nem a sok ember, a nyüzsgés, hanem a hatalmas fa a terem másik végében. Szemei elkerekednek, még a száját is eltátja egy pillanatra - minden évben így szokott rá reagálni, és mindig azt hiszi, a következőre már nem így fog.
-Nézd, milyen szép!-
Mondja lelkesen, majd észreveszi a hópelyheket is. Ezeket mindig megpróbálja elkapni, és mindig nagyon bosszús lesz, amiért nem sikerül neki, de most igazán nem kellene nekiállnia kapkodni utánuk, nem lenne az helyénvaló. Lefelé engedi a tekintetét, és megrohamozza a tömeg látványa, amitől megint csak rosszul kezdi érezni magát, de nem kezd újra pánikolni, inkább megmakacsolja magát, elvégre nem ezért jött ide... azért valami alkoholos dolog most biztos segítene, hiszen az köztudottan oldja a gátlásokat. Kár, hogy tilos innia.
Szerencsére még nem lát egyetlen ismerőst sem, így nem kell senkihez odamennie - nem is akar. Inkább visszafordítja a figyelmét Kornélra, amikor megüti egy nagyon szép zene a fülét, hegedű, ettől máris komfortosabban, lazábbnak érzi magát, a hegedű mindig megnyugtatja, nem hiába a kedvenc hangszere, és imád rajta játszani. Kíváncsian néz fel a szempillái alól a fiúra, úgy, ahogy tanították neki, de ez ösztönösen jön most (persze sokat segít, hogy begyakorolta, de nem kell rá magát emlékeztetnie, hogy csinálja) és elmosolyodik, de Kornél elég feszültnek tűnik.
-Nem szereted az ilyen dolgokat.-
Inkább kijelenti, mint kérdezi, de azért megerősítést vár, elvégre sokszor gondol valamit valakiről, amiről aztán kiderül, hogy nem is úgy van. Bárcsak inkább Anya képességét örökölte volna, azzal sokkal többre menne!

Ashley


Nincs mitől tartania, az egyetlen amire ügyel, hogy ne szakadjon be a dobhártyája. Levegőt is csak nagyon ritkán vesz, mert az illatár összezavarja az érzékeit és őt magát is, ami ellen elég nehezen tud tenni. Mindeközben nem ártana normálisan is viselkedni, ami igazán több annál, mint amire egy férfi egyszerre képes figyelni. Igaz, ő nem hétköznapi férfi, szóval illik neki egyszerre annyi dologra figyelni, amire fontosnak tart időt pazarolni. Amikor belépnem a terembe, gyorsan körbepillant, majd lenéz Ashleyre, aki tátott szájjal figyeli a jelenetet. Minden évben ugyan ilyen lehet, bár utoljára elsős korában volt a karácsonyi bálon, de akkor is ugyan ilyen volt, csak akkor nem volt ilyen társasága. Amikor Ash megszólal, elmosolyodik és még egy aprót bólint is.
 - Igen, tényleg gyönyörű.
Azt persze nem kell tudnia, hogy Kornél magasról tesz a csálé díszítésre, mert mire Ash felpillant rá, már ő is régen a karácsonyfa tetején terebélyesedő díszáradatot nézi, és őszinte részvétét fejezi ki a fa iránt, mert nem hogy halálra lett ítélve, hanem a halála után még meg is lett szégyenítve, kicsit olyan, mintha saját magát látná, de igyekszik nem foglalkozni a tulajdon gondolataival. Beljebb sétál Ashleyvel, tekintete folyton a tömegen jár, lassan lélegzik, igyekszik olyan keveset beszélni, amennyire csak tud, de úgy tűnik a problémát a társasága is hamar kiszúrja. Felsóhajt, az egyik üres asztalhoz vezeti, kihúzza neki a széket, megvárja amíg leül, majd ő maga is a lány felé fordít egy széket és levágódik rá. Szórakozottan az asztalon lévő kés után nyúl és az élét az ujjához nyomva, forgatni kezdi.
 - Szeretném ha tudnád hogy nem veled van baj. Túl nagy nekem a zaj...nem vagyok hozzászokva. De szeretném ha jól éreznéd magadat, megpróbálom én is moderálni magamat, már amennyire tudom.
Mennyivel könnyebb lenne, ha tudná az igazságot. Akkor talán nem kellene ennyi magyarázkodnia olyan dolgok miatt, amik magától értetődőek. Kiskutya - vagy inkább kis farkas - tekintetekkel nézi Ashley és reméli, hogy megtudja győzni az igazságról.

[Szív Király]

Nem tudja, hogy szokás viselkedni az ilyen bálokon, mármint oké, hogy magassarkúban kell járni, és szép ruhát felvenni, és szép hajat csinálni, meg mosolyogni, és beszélgetni másokkal, meg csábítani, mert ez egy randi, de... mi az, ami könnyű egy ilyen estében? Amitől jól szórakozhat, bár neki már az is az, hogy Kornéllal van, na de mit kellene tenni, hogy a fiú ne unatkozzon? Mert az előbbi felsorolás aggasztóan kimerítőnek tűnik, egy részét teljesítette, másokkal beszélgetni meg nem akar, a csábításban meg nem biztos még, ahhoz most nincs elég bátorsága, és... különben is, mi van, ha rosszul sül el?
Szerencsére rábízhatja magát a fiúra, aki egy asztalhoz vezeti, és le is ül a kihúzott székre, bár még nem fájnak a lábai, de azért máris imákat rebeg magában, mert ültében kisebb a valószínűsége, hogy elesik. Nagyon fura, zavart pillantással nézi, ahogy a fiú egy késsel kezd játszadozni, azután az arcára pillant, és megállapítja a nyilvánvalót. A sóhajból ítélve pedig nagyon is telibe találta - a sóhajokból már könnyebben olvas.
-Tudom, hogy nem velem van, már mondtad.-
Bólint, mert nála ez ilyen egyszerű. Kornél megmondta, és az úgy van. Nincs kérdés, meg feltételezgetés, hogy de mi van, ha mégis... bár vannak bizonyos dolgok, amiket Anyáék nagyon is megkérdőjeleztek, sőt, már ő maga is, a fiú viselkedése alapján, de inkább tartja magát az esetek többségében ahhoz, hogy amit mond, az úgy van, mert ez neki sokkal könnyebb így, ez egy biztosabb talaj.
-Rendben. De azért örülnék, ha te is jól éreznéd magad... hallgasd a hegedűt!-
Talán Kornél is képes rá, hogy csak egy-két hangra koncentráljon a sokból, neki van hozzá hallása, és tényleg gyönyörű a dallam, amit játszik valaki. Amilyen kis rajongólelkű, legszívesebben felpattanna, hogy megkérdezze, mi ez, de nem teszi, mert az nem illendő ilyen helyzetben. Inkább az asztalra néz, és a sütiket veszi szemügyre, amik mind nagyon jól néznek ki. Felemeli az egyiket az arca elé, és fölötte kukucskál a fiúra, hátha sikerül mosolyt csalnia az arcára.
-Kérsz egy kis endorfint? Attól biztos felfelé fog kerekedni a szád széle.-
Ezt a kifejezést neki szokták mondogatni bizonyos helyzetekben otthon, és nagyon szereti, bár nem sűrűn használja, viszont most pont illik a helyzethez, már úgyis nagyszájúnak lett titulálva. Igazából könnyebb már elengednie magát a fiúval, mert kezdi elhinni, hogy nem fog olyan rosszat csinálni egy-egy mozdulatával, cselekedetével, vagy mondatával, amitől elszaladna, hiszen már elég sok rosszat mondott, tett, és csinált, és mégis még mindig itt van - ráadásul a bálon!

Amilyen hévvel vetettem bele magam a bagolyköves lét örömeibe, olyan hamar le is higgadtam, nehezen múltak a napok, hetek, hónapok. Nem kötött le a tanulás, sem az órák, jó agyam volt hozzá, több, mint amennyi fenekem, így nem ültem sokat soha a könyvek felett gubbasztva, néha már-már szégyelltem is magam miatta. Mondjam azt, hogy unatkoztam? Igen, talán ez a legjobb kifejezés, no meg aztán a honvágy is kínozott, de ezt nem vallottam volna be senkinek. Ezen a bálon még túl kell esnem, amihez nem sok kedvem van, aztán végre itt a szünet, mehetek haza. Hiányoznak az otthoniak. Csak nem ragadott el a depresszió sötét mélysége? Éppen ez is egyik oka, hogy meg kell jelenjek a bálon, hogy kizökkentsen a punnyadtságból. Ám van másik is, ami még fontosabb, de arra gondolni sem merek. A sivár gólyalakban készülődve, hálát adtam édesanyámnak, hogy nem lánynak szült, mert akkor törhetném a fejem, hogy milyen báli rucit húzzak magamra, így azonban adott volt az öltözet, még a színén sem kellett nagyon gondolkoznom. A fekete, bár hagyományos, soha nem megy ki a divatból és mindig elegáns, ezért egyértelmű volt a ma esti toalettem. Nyakkendőmet csak sál gyanánt, lazán a nyakam köré tekertem, a megkötésével nem vesződtem. Szegény lányok, őket még a smink nyűge is izzasztja, az a sok kence, amitől sokkal szebbek lesznek szükséges, de hála ismét anyámnak és Istennek, csak nekik. Én szerencsére a tér és idő egy olyan szegmensébe pottyantam, hogy a férfiaknak ez nem előírás.
Kilépek a folyosóra, és a zene lágy, halk hullámzása felé hagyom terelni magam. Megyek, amerre szállingózni látom társaimat, hasonló ünnepi hacukában, mint én. Igen színes a kavalkád és a terembe lépve egy pillanatra a szám is tátva marad. Nem véletlenül, még soha nem láttam ennyire impozáns díszítést. A falak mentén sorfalat álltak a különféle méretű és alakú fenyőfák, minden csillogott, villogott. A megbűvölt gyertyák fénye, intim fénybe vonta az éppen táncolókat, így arcukat ki sem vehettem igazán, de mindegy is, úgy sem ismerem őket nagyon, jobban mondva csak egy-két levitást, de most hirtelen egyet sem látok. Leülök egy megrakott asztalhoz, hátha no nem is a személyem, de az illatos mézeskalács vagy a sültek hívogatóan hatnak valakire.

kinézet

Karácsonyi bál
Ruha

Végre itt a karácsonyi bál napja, ami nagyon jól tudom, hogy mit jelent. Azt jelenti, hogy nemsokára karácsony, az egyik legkedvencebb ünnepem az évben. Csak kár, hogy én nem megyek haza, pedig milyen jó lenne otthon lenni anyával és apával, na meg a kicsivel ott anyu pocijában. De nem, és úgy döntöttem, hogy most nem megyek haza, talán így mindenkinek jobb. Vagy nem... Hát ki tudja. Nah, megint beszélek én itt össze-vissza hülyeségeket. A lényeg a lényeg, hogy ma van a bál, és feltett szándékom elmenni rá. Az se baj, hogy nincs senki akivel elmenjek, így egyedül fogok oda menni, talán lesz majd ott valaki, vagy valakik, akikkel beszélgethetek. Vagy ha nem, akkor én jól el leszek az egyik sarokban egyedül. Na majd meglátjuk.
Tudom, sok lány úgy van ilyenkor, hogy órákig keresgél, hogy mit vegyen fel, de én nem vagyok ilyen. Már jóval a bizonyos esemény előtt van elképzelésem, tudom, hogy mit akarok felvenni, így elég csak egy fél, egy órát rászánnom arra, hogy minden rendben legyen. Most is ez a helyzet, bár a legtöbb idő azzal telik el, hogy előbányásszam a szekrény mélyéről azt a bizonyos kék ruhát, de végül csak megvan, így indulok is a nagyterem felé. Ott aztán egy kicsit elidözöm az ajtóban, gyönyörködöm a díszletben, és nézem hogy ki van itt, kivel tudok szóba elegyedni. És sikeresen megpillantom Attit, aki jelenleg nekem háttal áll, de az előbb még láttam az arcát, így felismertem őt. Odamegyek hozzá, és ha még nem vett észre, akkor megkocogtatom a vállát.
- Szia. Ugye nem zavarok? - kérdezem egy bájos mosoly kíséretében, végig Atti szemeibe nézve. Igen, elhatároztam, hogy most, csak a mai napig elfelejtek minden rosszat ami az utóbbi időszakban történt, és bármennyire is nehezen fog menni, mosolygok, és nevetek, úgy mint azelőtt.

Karácsonyi bál

outfit

Izgatottan készülődött, elsős lévén ez lesz élete első karácsonyi bálja - habár más bálokhoz már volt szerencséje, érezte, hogy ez minden korábbitól különböző lesz. Már jó előre kikészítette ruháját, mely egy hosszú, világoskék, egyszerű darab volt, melynek az egyedüli különlegessége a szokatlan dekoltázsa, illetve a hozzá illő, hasonló színű szaténtopánkákat is elővette már. Haját egyszerűen kibontva hagyta, ám sminknek egy magához képest erőteljeset választott, mely hangsúlyozta az öltözékével közel azonos árnyalatú szemeit.
Lelkesedését egyetlen dolog fogta vissza: Noel az estére egyik háztársát kísérte, amennyire elmondta, valami rellonos dolog miatt, és habár megígérte, hogy foglalkozik majd Lyrával is, ugye mégsem ugyanaz a helyzet, mintha teljes értékű partnere lenne az egész estére.
Ám ennek ellenére elhatározta, hogy remekül fogja érezni magát, ha nem lesz más lehetősége, hát idegenekhez csapódik. A bál hivatalos kezdése után nem sokkal már a Nagyterem bejárata előtt ácsorgott, itt fogta el először a bizonytalanság, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet eljönnie, ám erőt véve magán felszegte fejét és - habár egy kicsi félszegen, de - megindult a terem belseje felé.
Az első pár lépést követően azonban meg is torpant, ajkait kicsit eltátotta, úgy bámulta a mesebeli dekorációt, mely a jeles ünnep alkalmából borította az amúgy átlagos étkezőhelyiséget. Arcára visszatért gondtalan mosolya és rögtön magabiztosabb léptekkel indult tovább, hogy aztán nem sokkal később észrevegye két háztársát.
Szinte táncos léptekkel indult meg Keiko és Ati felé, hogy aztán boldogan rájuk vigyorogva köszönjön nekik.
- Sziasztok! Minden évben ilyen káprázatosan gyönyörű a Nagyterem ilyenkor?
Kérdését elsősorban a lánynak címezte, elvégre Ati hozzá hasonlóan gólya volt, de a másodikos levitástól talán számíthatott valamiféle támpontra.
Végigpillantott háztársain és egy pillanat kellett, hogy eszébe jusson, talán alkalmatlankodik. Félénken szólította meg őket ismét, arcán halványan kirajzolódó pírrel.
- Jaj, de buta vagyok. Zavarok?
Némán korholta magát, amiért ilyen udvariatlan volt, hogy kérdés nélkül csatlakozott kettősükhöz, főleg, mert fogalma sem volt, hogy most háztársai csak barátként vannak-e itt. Pirulva illetlenségén bocsánatkérően pislogott a szfinxekre és csak remélni merte, hogy nem küldik el őt.

Keiko, Lyra... a kék frakció

Elzsibbasztott a zsongás-bongás, a beszélgetések lágy moraja, és csak fél szemmel, oda sem nézve ocsúdtam néhány ismerősebb hangra vagy lépésre. Egyelőre csak a házvezető helyettesünk képviseltette magát a kékek táborából, aztán még egy-két tanár, meg egy csomó ismeretlen ismerős, akivel talán valamelyik folyosón futottam össze vagy a faluban. Unalmasnak ígérkezik az este, de remélem, hogy lesz még jobb is. Az előttem lévő nagy tál mézeskalácshalomból egy angyalkásat húzok ki, és arra gondolok, hogy szegénynek meg vannak számlálva a percei. A karácsony angyalai most rémülten néznek össze, mikor a számba tolom a figura fejét és kéjes örömmel fosztom meg a testétől. Állítólag az édesség fokozza az öröm hormonok termelődését, vagy csak a csokiról olvastam ezt valami idétlen mugli lapban? Várom a hatást, de semmi, ezért szememmel felfedező útra indulok, akad-e valami csokis cucc az asztalon. Végigsiklatom a tekintetem a kínálaton, mint éhes sas a mező ringó kalászai felett, de én nem rágcsálót, hanem rágcsálnivalót keresek. Ááá, az ott jó lesz! Egy tömény csoki bombát robbantok a számban, hátha az atomnyi morzsaszemek csokitartalma a kedélyemet is felrobbantja. Közben a láthatatlan zenekar valami andalító romantikus számot kezd játszani, többen összebújnak, mintha melegíteniük kéne egymást a hidegben. Borzalmas, hogy az antiszociális hulláma hogy elöntött, rólam mintázhatnák a depressziós azkabáni fogoly minta szobrát, ahogy egy dementor éppen végez a lelkével. Tán a rövidülő nappalok teszik, vagy a nemtommi, de egyre rosszabbul érzem magam. Negatív tulajdonságom, hogy mikor vidámnak kéne magam érezni, az istennek sem megy. Parancsra örülni...nem vagyok képes. Én most depis vagyok és kész. Ahogy ezt eldöntöm magamban, egy mosolygó kék arcot pillantok meg a mézeskalács morzsáiból felnézve.
- Dehogy zavarsz, dehogy zavarsz, épp mosolyogni tanulok, de nem jutok vele semmire. Segítenél? - nézek szomorúan az enyémbe mélyedő barnákba. Aztán történjen is bármi, ráhagyatkozom, míg újabb levitás nem érkezik. Szemmel láthatóan azt hiszi, hogy intim együttlétben szenvedünk Keikoval, fel kell, hogy világosítsam.
- Éppen mosoly tanfolyam van. Akarsz csatlakozni? -

Vanda

Ashley

Ismét végigjáratja a tekintetét a tömegen, mintha mindenhol ellenségeket keresne, úgy kémlel, akárcsak akkor, amikor neki kellett őrt ülnie és vigyázni a többiekre. Nem tehet róla, ez a természetével jár. Ráadásul kiszolgáltatva érzi magát, mert az érzékei tompulnak, hála a zenének és a tömegnek, ez nem ő pályája. Mindenesetre próbál csak Ashleyre figyelni, hátha ezáltal eltudja tompítani az összes többi felesleges ricsajt a fejében.
 - Miért pont a hegedűt?
A hegedű számára egy elég szomorú hangszer volt, ráadásul olyan hangszínt is képes volt elérni vele az aki játszott rajta, amitől az embernek ripityára törik az agya, mindenesetre ezt nem teszi szóvá, mivel látja a kislányon, hogy neki tetszik a hangszer, ráadásul őszintén szeretne segíteni neki. A legtöbb amit tehet, hogy úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de ez nem olyan egyszerű, mint azt bárki gondolná. Kezdetnek talán annyi is elég, ha átadja magát a kislány mosolyának és mosollyal felel rá. Hát persze, mint minden gyerek, ő is szereti az édességet, de Ash ezzel is bakot lő, mert Kornél utálja az édeset, neki jelen pillanatban valami kiadósabbra fája a foga, de ezt inkább nem említi, viszont válasz nélkül sem hagyhatja a dolgot.
 - Tudod, én nem szeretem az édességeket, sem az édes ízt. Sokkal jobban szeretem a keserűt, de ha lehet, inkább húst eszem.
Felvonja a szemöldökét és Ashleyre sandít. Többször próbált már neki célozgatni, azokban a gyenge pillanataiban, amikor úgy látta, hogy sokkal jobb lenne, ha Ashley tudná az igazat, de mindig elbizonytalanodott a végére, úgy, ahogy most is.
 - De te egyél csak nyugodtan, legalább felpörögsz az édességtől, ennél is jobban.
Semmi más nem számít, csak az, hogy jó kedve legyen, az pedig, hogy Kornél a poklot szenvedi végig, most mellékes.

Karácsonyi bál
Ombozi.



* A legnagyobb meglepetésére őt is meghívta valaki a bálba, ám hogy ki... az lepte meg a legjobban. Fekete magassarkú cipője kopog a kastély karácsonyra hangolódott folyosóin, Noellel haladnak át a többi diák között, egyenesen a Nagyteremig. Kihívó zöld-fekete ruhakölteményén túl sötét bársonykesztyűt is hord, egyébként egyenes haja loknikba van varázsolva, amik igényesen fel vannak kötve, ettől Eris arca pedig kivételesen bájos... lehetne. A rideg lány ugyanis kissé kellemetlenül érzi magát ilyesféle ruhákban, pláne szoknyákban, de az elsődleges cél, hogy leessen Ombozi álla. Tudja nagyon jól, hogy a fiúnak barátnője van, nem is szándékozik semmi olyat tenni, amivel egy hisztis, féltékeny liba haragját magára vonhatná. Ombozival egy titkos paktum köti csak össze, és ez alkalomból is csak azért jönnek ide a nagy publikum elé, hogy a feltűnőséggel vonják el magukról a figyelmet. Ügyes taktika, ez most Noel érdeme. Így amúgy is vékonyabbnak tűnő karjait keresztbe fonja, rávicsorog azokra a diákokra, akik megnézik maguknak őt, majd a fiúra fordítja tekintetét. *
- Biztos vagy te ebben? Ha oda bemegyünk, nem jövünk ki élve.
* Teszi fel a kérdést, utalva arra, hogy ha mások is meglátják őket együtt bemenni, nincs visszaút. Biztosan betalálják őket a pletykák, talán pár féltékeny és rosszakaró tekintet is a fiú párjának baráti köréből, esetleg felháborodott pillantások a feltűnően rövid ruhájára... Személy szerint ezekkel Eris nem igazán törődik, sőt, ki kell élveznie, hogy valaki inkább az ő helyében akar lenni. Nyilván komolyan gondolta Noel amit kitervelt, úgyhogy belekapaszkodik a fiú karjába, és hideg mosolyt erőltet az arcára. *
- Jólvan Gábor, showtime.
* Emelt fővel, és a lehető legridegebb arccal Ombozi Noel oldalán besétálnak a nagy publikum elé, a Karácsonyi bálra. *

[Szív Király]

Kornél furcsán viselkedik, úgy nézi a tömeget, mintha mindenkiben ellenséget látna. Ash vesz egy nagy levegőt, azon tanakodik, hogyan terelhetné el a figyelmét a fiúnak, de egyelőre nem jár túl sok sikerrel. Megvonja aprócska vállait, és ismét a szempillái alól les fel Kornélra, majd hátradobja a haját is. Óvatos kis próbálkozások a csábításra, de a szavai azok, amikkel talán többet elárul.
-Amikor kicsi voltam, nagyjából két éves koromig kötött le az esti mese. Azután közöltem apával, hogy ezek fantáziátlanok, én sokkal jobbakat ki tudok találni, ne olvasson többet. Így viszont nem volt mivel elaltasson, hát hegedült. Nagyon, nagyon szépen játszik rajta, és én is nagyon megszerettem a hangját, aztán el is kezdtem hegedülni, amint lehetett.-
Meséli a fiúnak, majd egy kicsivel közelebb hajol az asztal fölött, Kornél tekintetét fürkészve, mintha titkot osztana meg vele, és talán így is van.
-Nekem a hegedű a lehetőségekről szól... hogy bármit elérhetsz, amit csak akarsz.-
Vagy éppen akit. Hiszen a hegedűjáték annyira el tudja varázsolni az embereket, és ő abszolút nem csak a szomorú dallamokat szokta játszani, sőt!
Egy csupa-csoda édességet ragad meg az asztalon, az arca elé emeli, és így próbálja mosolygásra késztetni a fiút, a próbálkozását pedig siker koronázza, hasonlóan elragadó mosolyt tükröz az arca, mint a fiúé, csak az övében jóval több lehet a rajongás.
A válaszra összevonja a szemöldökét, természetesen Kornél még csak a gyanút se tudja elültetni a lány fejében ezzel, mert a nagykislánynak teljesen máson pörög az agya.
-Hogy lehet azt nem szeretni?!-
Csúszik ki a teljesen felesleges és értelmetlen kérdés a száján, de talán Kornél nem "csak úgy" nem szereti, hanem van valamilyen más magyarázata is. Addig is azon gondolkozik, hogy ő maga biztos, hogy nem keserű, inkább édes, ha jellemeznie kéne magát így, akkor ezt mindenképpen be kell látnia. És Kornél? Hozzá illik a keserű... így kicsit szégyenlősen süti le a szemeit, ártatlanul, nagyokat pillog Kornélra.
-Talán én is inkább a keserűt szeretem.-
Közli alsó ajkát beharapva, mert bizony ebből is kapott kiképzést, ez mennyire fontos. Ő arra gondol, hogy szívesebben kóstolná a fiúét, és ha ez visszafelé is igaz, akkor hátha nyert ügye van, és megkapja azt a csókot, amire az előző óta vágyik.
Az ajkai elé emeli az édességet, és beleharap a felszólításra, nagyon ízlik is neki, egy pillanatra lehunyja a szemét a csokicsodát ízlelve, majd ismét a fiúra emeli.
-Szóval akkor te inkább konyakozol?-
Ezt határozottan el tudja képzelni, és észre se vette, hogy a kislányos viselkedése most már tényleg átalakult egészen merésszé, és csábítóvá. Már csak az a kérdés, hogy a csábítás alanya hogy reagál minderre. Az ételre még biztos várniuk kell, de eszébe jut valami más.
-Nálad van a royal flush?-
Kérdezi kíváncsian, majd felpattan az asztaltól, és megemberelve magát, meg a tűsarkúakat igyekszik riszálva távozni a nagy karácsonyfa felé - legalábbis addig így, amíg Kornél látja. Tudta, hogy nem tudná miben elhozni az ajándékot, így miután Kornél megtalálta a kártyalapokat, odatette a másik dobozkát, hogy majd eljöjjön érte, és átadhassa, így egy kicsi, fekete dobozzal tér vissza, ami olyan színű szalaggal van átkötve, mint amilyen Kornél szeme színe.

'Pereg a film, s vele száll az idő, vissza a múlt sosem kérhető' sálállá. A pesti Anna ódákat zeng erről a levelében, hogy ő aztán mennyire oda és vissza van tőle, nekem meg egészen Pestig kell majd utaznom, hogy meghallgassam. Majd hétvégén, addig csak ezt az egy sort dúdolom magamban, főleg, hogy valamit dúdolgassak, amikor olyan dolgokat teszek, amire ezer éve nem volt példa. A bál felé tartok. Igen, ez engem is ugyanígy sokkolt, ahogy sokkolja a festményeket az iskola falain, s suttogva - suttogva? - összesúgnak - súgnak? -, hogy éppen a nagyterembe tartok. Rég találkoztam már szellemmel is, azt hiszem, kezdek túl hétköznapi lenni. Talán ezért döntöttem úgy - döntöttem? -, hogy lenézek egy kicsit ünnepelni. Gondolom étel és ital van, akkor rossz már nem lehet ez az egész. Egyszer voltam még csak ilyen helyen itt, három éve lassan azt hiszem, azóta se, s gondoltam nem is fogok, hogy nem vesznek rá még egyszer ilyen badarságra, de jól szembeköptem magam azzal, hogy saját magamat vettem rá, hogy 'na fiam, Bálint, lemész a bálba, kiiszod a vezetőséget a vagyonukból, s még jól is fogod magad érezni! Oké, de csak egy darab vicodin szabad, világos? Túl józannak kell maradnod az eseményekhez, hogy aztán másnap mindent megbánj. Öltözz és menj, nincs ellenvetés! Mondom, nincs!' Ilyen és hasonló módon zajlott a meggyőzés a mestertanonci szobába, ahol csak én voltam és Dr. Nádori Pál, bár ő most nem is beszélt, tehát én voltam önmagammal, a legjobb társaság, de tényleg. Nem vagyok őrült. Egy kicsit sem, oké, talán egy kicsit, de aki nem az, az kikészít a túlságosan nagy normalizálásával. Az ember azért ember, hogy őrült módjára szaladgáljon, hiszen ha nem ezt tenné, mi oka lenne arra, hogy a majmokhoz hasonlítsa önön magát? Majmok az őseink, a muglik néha nagyon gyerekesek tudnak lenni, csak mert látták a Tarzant. Ugyan már, kérem, s ha én víziló akarok lenni, akkor az már nem is lehet a hősöm-ősöm? Oké Bálint, remekül kezdenek menni már megint a szóviccek, ideje lesz, hogy megállj. S megállok a nagyterem ajtaja előtt, a lépcsőnél, körbelesek olyan semmilyen tekintettel, noquestion c'est moi, mert várom a rellonost. Azért olyan elvetemült nem vagyok, hogy egyedül lépjek be azon az ajtón itt szembe, persze még csak az kéne, aztán lehet ez is olyan, mint a Kívánságok terme s akkor rám zúdulna az, ami a fejembe van, visszatérne minden, vagy lehet épp a pokolbugyrába sétálnék bele, hogy boszorkány módjára tüzes fadarabokkal dobáljanak meg, de az is lehet, hogy ufók közé kerülnék, akik mindenáron azt akarnák, hogy énekeljem el egy szál rózsaszín tütüben a hello kittyt. Na nem, én aztán nem teszek próbát, ezért is mondtam Blaskovitsnak, hogy siessen szépen ide a nagyterem elé. Hogy miért pont ő? Hogy miért pont vele? Egyszerű és mindent elsöprő tény: ő se a legjobb haverja Kittynek, csupán a goodbyenak. Én már így választok. Választok? Ez elég...egyszerű heteroként hangzott; kezdek hétköznapi lenni és tipikus hímpéldája a világnak, így elkezdem szórni a pénzt, amint belépek az ajtón, és hangosan flörtölök majd minden nőneművel csak azért hogy, és azt fogom sugallni, hogy ki-ha-én-nem.
Oké, kezdek unatkozni, jó lenne, ha Blaskovits befutna már.

Bál - A kis kék bagázs

Nem is tudom, igazából minek is jöttem el, simán maradhattam volna a szobámban,vagy ami ennél is jobb ötlet: mehettem volna ki, a szabadba, most úgyis mindenki - szinte mindenki - itt van a bálon, fel sem tűnne senkinek, hogy nem vagyok a kastély falain belül. De nem, és hülye inkább úgy döntök szocializálódom, és eljövök a bálra. Azonban nem akarom ott rontani a hangulatot a mostanság a béka feneke alatt található kedvemmel, így úgy döntök, hogy erre az egy napra, egy mosolyt húzok az arcomra, és úgy viselkedem, mint még azelőtt, hogy elkezdtem volna depizni. A nagyterem ajtajában aztán elidőzök egy kis időt, éppen csak annyit, hogy felmérjem a terepet, mi, hol, merre... Azt is nézem, hogy kik vannak itt, mivel ha nem látnék senki ismerőst, akivel ellehetnék, akkor már sarkon is fordulnék, és viszlát, már itt sem vagyok. De nem. Sajnos - vagy nem sajnos - megpillantom az egyik kis levitás gólyát, így arra vetemedek, hogy vele fogom eltölteni az egész időt, míg tart a bál. Persze megtehetném azt, hogy még mielőtt bárki ismerős észrevenne, elhúzom a csíkot, de nem teszem. Végül is soha nem árt a társaság.
- Hát, nem épp a legjobb emberhez fordultál, mert mostanában én sem vagyok olyan nagyon mosolygós kedvemben. De azért megteszek, amit csak lehet, hogy legalább neked jobb kedved legyen. - mosolyodom el halványan, alig láthatóan. De mégis mit tegyek? Ha még magamat sem tudom felvidítani, akkor hoy tudnám Macit? Áá, ez képtelenség lesz. De azért csak próbálkozzunk, hátha... Kezdjük az eddig egész jól bevált ötlettel, tehát két mutatóujjammal Atti arcát megérintem, és egy mosolyt varázsolok az arcára, majd halványan én is elmosolyodom, de az enyém nem sikerül olyan élethűre... Na mindegy.
- Uuh!! Csoki! - kiáltok fel, persze nem túl hangosan, mikor megpillantom az asztalon heverő édességek közül a kedvencem, a triplacsokis muffin... Mintha a manók tudták volna, hogy eljövök. Na jó, biztos akkor is csináltak volna, ha én nem jöttem volna el, de mindegy. Ettől az édességtől valahogy mindig jobb kedvem lesz. Mintha valamiféle boldogsághormonokat szabadít fel bennem, és egyből jobb kedvem lesz. De ez nem szokott sokáig tartani.
- Igen, minden efféle rendezvényen ilyen szép szokott lenni a Nagyterem. - felelek az időközben hozzánk csapódott levitás lánykának, aztán a következő kérdésére akaratlanul is elnevetem magam, de csak diszkréten.
- Ugyan, dehogy zavarsz, örülök is a társaságodnak. És hát igen, jól jönne a segítséged a "tanfolyamban". Elvállalnád a tanár szerepét? - kérdezem egy halvány mosolyt megeresztve, és csak ekkor tűnik fel, hogy Ly egyedül jött. Pedig azt hittem, hogy ha eljön, akkor azt Ombozival teszi majd meg. - És Noelt hol hagytad? - kérdezem, majd rögtön vissza is szívnám, mert meglátom Ombit Eris oldalán. Brrr... Eris. Vajon mit mire készül?

Bratyóm

- Miről beszélsz?! - kérdezte teljesen felháborodva (már amennyire egy ember felháborodottnak tűnhet, egy bundáskenyér-csücsökkel a szájában!). - Gil segített benne, és szerintem tök pöpec lett!
Mármint Félix élő becsomagolása olyan jó lett, mint amennyire valami ennyire jó lehet. A papír legalábbis nem szakadt el sehol, és körbeérte a Fülöp gyereket, és ezzel a két ponttal így ő már elégedett is volt. Aztán a testvérek beszélgetése irányt váltott, és a kihívásra terelődött.
- Jorjah cukipofa volt! Emlékszel azokra a málnás muffinokra, amiket csak azért sütött, hogy levegyen a lábadról? - merengett el a fiatalabb iker. Őt nyilván sokkal jobban tűzbe hozta testvére rajongójának a sütési képessége, mint maga a fiú. Szegény Jorhah egyik Fülöpnek sem volt az esete - ami az ikrek szempontjából azért is volt jobb, mert ha összejöttek volna (bármelyikükkel), Jorjah mellett pillanatok alatt görögdinnyévé terebélyesedtek volna!
Az ajándékozás kapcsán Farkas végre nagy kegyesen megkönyörült a testvérén, és kihámozta csillogó jelmezéből, így Félix végre a saját kezeit használva leshette meg az ajándékát.
- Atyaég, ef, ezt nem hiszem el! - hajolt közelebb a jelvényhez, és ujját óvatosan végigfuttatta rajta. - Ezt meg honnan akasztottad le? Kőröz minket valaki?
Miután sikerült kellőképpen kigyönyörködnie magát a szép új ajándékában, Félix egy pillanatra eltünt az asztal alatt, ahol némi keresgélés után megtalálta a Gil által korábban lecsempészett ajándékot. Mivel Farkasnak az elmúlt időszakban nyoma sem volt, így Félix sokáig törte a fejét, mi is adjon neki. Csaknem festett egy önarcképet, hogy újra úgy érezze, megvan a másik fele. Végül ennél egy fokkal kevésbé művészi megoldás mellett döntött: az apró kis csomagban egy szépen megmunkált, régi karóra rejtőzött. Ezt még a nagyapjuktól örökölték pár éve, de eddig sosem tudták eldönteni, melyikük érdemli meg jobban. Mostantól hivatalosan is Farkasé volt.
- Vedd fel - sürgette a testvérét.

Ruhaköltemény

Karácsonyi Bál - Ádám és Kalászi úr


 Mint űzött vad ki prédaként fut keresztül a vad pusztaságon, úgy kerülget embert, s asztalt Kedvesem, hogy ne lepleződjünk le. Megéreztem jöttét, ahogy belépett megláttam mert tudat alatt belém ivódtak testéből áradó sejtszintű rezgései. Na jó ezt mondanám Gemmológusként, nőként inkább azzal magyarázom a jelenséget, hogy szíveink közt a szerelem arany szálat húzott mely megpendül, ha egymáshoz közeledünk.
 Romantikus vagyok, legbelül mélyen, ám ezt igyekszem palástolni mert gyengének tüntet fel, bár mások szerint ez tesz kívánatossá egy nőt. Nem osztom ezt a nézetet, hiszen az életet nem nézhetem csak rózsaszín szemüvegen át mert akkor nem veszem észre, hogy kik és hányan ejtenek éppen át. Ezért csak elmémben és szívem legmélyén élem meg a meghitt érzelmeket, illetve csak azok felé akiket erre érdemesnek ítélek és Ő ezek közt a személyek közt van.
 Odaérve hozzám némán meghajol előtte és táncra kér. Rámosolygok, mert ha látom ezt érzem helyesnek és biccentek felé, majd kezem kezébe helyezem és hagyom had vezessen a táncparkett felé. Tetszik a külleme, nagyon elegáns, milyen is lenne más, csodás és férfias. Karjában megnyugvást lelek és finoman ringatózom a zene ritmusára.
 Hirtelen tör rám a vágy és az ötlet, melyet szinte azonnal tettem követ. Szegve szabályomat, hogy védjük titkunkat - kettőnk ügyét, megszegem és ajkam az övére helyezem. Finoman érintem nem tolakszom, ha akarja saját száját csak elhúzza és a csóknak vége is, ám ha kívánja tovább tarthat egy lélegzetnél, hogy ezzel lebbentse fel végérvényesen a fátylat és hozza tudtára a világnak: Egyek vagyunk Ő és én. Miután a táncunkat Ádámmal eljártuk észreveszem, hogy néhány Levitás diák megérkezett.

- Ne haragudj Kedvesem, de egy tartozásom le kell törlesztenem.

 Mondom Szerelmemnek és rákacsintok majd elindulok a Kékek asztala felé és meg sem állok addig míg eléjük nem érek. Megvárom míg a diákok beszélgetésüket befejezik, majd illőn köszöntöm őket, most nem csak professzorukként, hanem Házvezető helyettesükként is jelen vagyok közöttük, s egy nebulóhoz külön szavakat is intézek.

- Jó estét! Ugye csodás ez a Bál? Nekem nagyon tetszik, a díszítés mesés, jövőre a Levitát öltöztethetnénk ilyen hólepelbe, mit szólnának hozzá?
 Oh, jut eszembe Kalászi úr köszönöm az ajándékot, nagyon hasznos és kedves volt öntől, hogy gondolt rám. Ezért cserébe és mert kérte azt hiszem itt az ideje, hogy táncoljunk, nemde?

 Kérdezem a fiatalembert és mosolyogva főt hajtok előtte. Kíváncsi leszek hogyan reagál erre a hölgyválaszra, mivel kiskamasz még, lehet zavarba hozom, ki tudja majd az idő ezt is kiforogja. Ádám biztosan nem lesz féltékeny, hiszen ez egy ilyen este, tudjuk be annak hogy a karácsony a fagyos hideg kőszívebe is becsempészi a szeretet remény melegét. Amíg az ifjúra várok körbepillantok és egyre több tanulót és kollégát látok, s az a vicces mindebben, hogy mivel főleg a lakteremben vagy a termemben tartózkodom egy részüket nem is láttam csak talán az évnyitón, így szinte idegenek a számomra.

Karácsonyi bál - Kékecskék

Kicsattanó jókedve egy pillanat alatt apadt le, mikor rádöbbent, hogy háztársait nem a sajátjához hasonló hangulatban találta. Ám ahelyett, hogy rajta is eluralkodott volna a melankólia, megmakacsolta magát, hogy megpróbálja felvidítani a másik kettőt. Nem tudhatta, hogy minek köszönhető szokatlan mélabújuk, a gólyaavatón mindkettőjüket kedvesnek, fáradhatatlannak és főleg élettel telinek ismerte meg, ellenben a mostani leeresztett formájukkal. Lyra tanácstalanul állt a helyzet előtt, ám tapintatlan sem akart lenni, így ahelyett, hogy kérdezősködéssel rontotta volna tovább a hangulatot, elhatározta, hogy mindent bevet, hogy valamivel kellemesebbé varázsolja a két levitás estéjét.
- Szívesen csatlakozok, bár tanárnak azt hiszem, csapnivaló lennék. Maximum példával szolgálhatok.
Szinte fültől fülig érő, széles mosolyt villantott meg, kijelentését igazolandó, mely egyik pillanatról a másikra fagyott le arcáról, mikor a japán lány barátját hozta szóba.
- Hát ő...
Hirtelen semmi értelmeset nem tudott kinyögni, és ezen az sem segített, hogy követve a másik lány pillantását észrevehette az éppen a terembe bevonuló sárkányát - oldalán egy fekete, Lyra szerint túlzottan is csinos, rellonos lánnyal. Már az is épp eléggé elkeserítette, hogy a fiú nem kereste vele még a szemkontaktust sem, ám az utolsó csepp a táncra invitáló mozdulata volt, amelyet nem a levitásnak tett. Szája sarka lekonyult, homlokát enyhén összeráncolta és mintha a szíve is direkt fájdalmasan nagyokat dobbant volna.
Nem tervezett féltékenységi jelenetet rendezni, elvégre megbeszélték már a mai estét korábban Noellel, aki biztosította róla, hogy semmi oka az irigységre, ám ezt zúgolódó gondolataival már nem volt olyan könnyű megértetnie. Azonban szégyent sem akart hozni párjára, így egy mély levegővétel után visszavarázsolta korábbi mosolyát - habár már megkopott kissé -, és azzal arcán nyögött ki egy értelmesebb választ.
- Egy háztársával jött a bálra, elvileg valami rellonos dolog, ha minden igaz, majd később találkozunk.
Még szerinte is szánalmasan reménykedő volt a hangja, így megemberelve magát próbálta visszaterelni gondolatait egy kellemesebb ösvényre: elvégre itt van a bálon, barátok között, akiknek talán a támogatására van szükségük. Miután megtalálta motivációját, rögtön jobb kedvre derült, és már bele is kezdett volna mosolymissziójába, mikor újabb vendéget üdvözölhettek kis körükben. Meglepődve vette tudomásul házvezető-helyettesük jelenlétét, aki most is a legváratlanabb pillanatban tűnt fel - és remélhetőleg mentette meg az estét.
- Jó estét, professzor! Remek ötlet, társíthatnánk hozzá apró jégcsapdíszeket is, hogy teljes legyen a hatás. És ha tanárnő volna szíves majd kijárni, akkor a vezetőség sem szólhatna érte.
Apró mosolyt villantott oktatója felé, habár még nem igen ismerte, meglehetősen szimpatikus volt neki a határozott nő.
Érdeklődése csak növekedett felé, mikor felkérte a velük lévő Atit egy táncra, a lány nem hitte volna, hogy ilyen előfordulhat tanár és egy gólya között - bár sejtette, hogy jelképes a dolog -, ám minden ellenérzés nélkül figyelte az alakuló eseményeket.

Karácsonyi Bál, Szépecskék: Keiko, Lyra, Rubya prof

Kiderült, hogy a legvidámabb levitás, most éppen nem a legvirgoncabb formáját hozza, de azért velem ellentétben veszi a fáradtságot, hogy legalább annak hasson.
- Tudom, nem mindenki szereti kibeszélni a bajait, de ha el szeretnéd mondani mi bánt, szívesen meghallgatom. -  
Én sem hagyhatom el magam, hiszen apa mindig azt mondta, hogy egy férfin nem látszhatnak az érzelmei. Ezek szerint inkább anyura hasonlítok, pedig apám keménysége jobb lenne az auror pályához, amit választottam. Mindenesetre nem szeretném, ha Keiko puhánynak látna, már így is ez a Maci becenév sejtet valamit, amibe bele sem akarok gondolni. ~ Attis szedd össze magad! ~ biztatgatom magam, meg az arcvonásaimat, amit a japán lány kezd nevetősre formálni. Két apró ujjával húzza mosolyra az ajkaimat...és valóban. Olyan édesen teszi mindezt, hogy mire Lyra is csatlakozik hozzánk, már elfogadhatóbb a fizimiskám. Bátorítóan rámosolygok a szőkére, aki vitatja tanári képességeit, de jó példával jár elől, szélesre húzott mosollyal.
- Szerintem fog az neked menni, máris nagyon jól belejöttél. Ha két ilyen fantasztikus tanárom lesz, át fogok menni a nevetés vizsgán, vidámság szakon. - Erre már el is vigyorodom, ekkora baromságot. Ám elhangzik egy fiú neve, ami újra megakasztja a jókedv forrását, nem segít a sok süti meg a csoki sem. Nem ismerem a helyzetet és a megnevezettet sem, de érzelmi szálak gubanca okozhatja Lyra arcán a sötét felhőket. A házvezető helyettesünk menti meg a helyzetet, egy meglepő fordulattal. Ugyan számomra nem volt meglepő, hiszen a táncot én kértem tőle, de kétségeim voltak, hogyan reagál rá. Rubya professzor nem a kenyérre kenhető stílusáról híres, de titok lengi körül. Kiismerhetetlen és engem vonzanak az ismeretlen területek. Persze tisztában vagyok a helyzetemmel és az adott szituációval, azzal is, hogy mit vállalt magára ezzel a tánccal. Megtiszteltetésnek, sőt mi több, nagy kegynek tekintem, amit nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de az biztos, hogy nem akarok kicsit sem visszaélni vele. A dekorációs kérdésére nem tudok válaszolni sem, teljesen lefagytam a hölgyválaszra, de aztán magamra találok.
- Az...ajándék? Szóra sem érdemes - nyökögöm, asszem el is pirultam. - Nekem a megtiszteltetés, és természetesen örömmel és...nagyon izé... - Ránézek a megdöbbent lányokra, megeresztek egy halvány mosolyt. - Ne haragudjatok, egy kicsit magatokra hagylak titeket. Jók legyetek addig és ne fussatok sehova, mindjárt jövök. - Egy kacsintást még villantok mindkettőnek, aztán karomat nyújtva a tanerőnek, a táncparkettre vezetem.
- Ezek szerint, meg kívánja tartani a nyilakat is? Remélem nincsenek fájó, hátsó szándékai velük! - mutatok a fenekem irányába, majd folytatom - azt még jobban, hogy a tánc után sem lesznek, ha eddig nem is! - A legkedvesebb mosolyommal ajándékozom meg a házvezető helyettesemet, aztán illendően átfogom a derekát, a másikkal a kezét és a lágy keringő dallamára viszem táncba a hölgyet. Szerencsére nem valami romantikus zenét játszik a láthatatlan zenekar.

Ashley;;

Nyomottan is lehetünk csinik!
Nem aludt valami sokat, amitől kicsit nyúzott is volt Luca, persze ezúttal is saját hibájából. Az előző estére a járőrözést választotta a pihenés helyett, úgy érezte, hogy egyszer ezt is el kell kezdeni. Volt is olyan, akivel komolyabban meggyűlt a baja, de ő más lapra tartozik. Nagy ásítások közepette kászálódott le a klubhelyiségbe, ahol futó pillanatokig látta a testvéreit, akik szintén sietősek voltak ma, elképzelése sincs kihez vagy mihez, bár nem lapul a kíváncsisága, szóval előbb vagy utóbb meg fogja tudni. Vele ellentétben legalább a ruhái jókedvet sugalltak a vidám színekkel, bár nem éppen sugallta a korát, ami már bőven túl volt a tizenkettőn, ellenben a kinézetével… Igazából reggel nem válogatott sokáig a felsőt első látásra választotta, a többit meg összeszedte hozzá. Haját összekötötte lófarokba, a kilógó tincseket meg elcsatolta, hogy ne zavarják. Érzi ő, hogy már késésben van, hiszen kezd kiürülni a ház, mindenki rohan reggelizni, aztán majd az óráikra. Sietős léptekkel halad át a folyosókon, igen, tudja ő, hogy nem kéne rohangálni, ettől függetlenül vannak olyan szokásai, amikről nem bír leszokni, sajnos ez is egy ilyen, de majd igyekezni fog a jövőben, hogy ez ne forduljon többet elő. A szokott időnél gyorsabban ér le, bár így is az utolsók között, mikor sikerül bevágódnia az asztalukhoz Adria és Adél mellé, akiknek csak köszön futólag, majd egy fél szendvicsszerűség elfogyasztása után szeme sarkából már látja a közeledő Ashley-t. Lenyeli a falatot, majd egy korty víz után már érzi is a karján a kezét. A jókedve azonnal átragad Lucára is, aki a társaságtól elnézést kérve pattan fel a helyéről, majd szól a lányhoz.
- Legalább olyan szépet mindenkinek, mint amilyen látszólag a tiéd. – Vigyorodik el, majd folytatja. – Na, érzem, hogy valami nagyon-nagyon-nagyon szuper! Ne tartsd magadban!
Ezzel megy is a lány után, remélhetőleg egy kicsit kevesebb érdeklődő füllel körülvett hely felé. Biztos benne, már csak így végigtekintve rajta, hogy köze lehet ahhoz a fiúhoz, aki már szóba került. Azt a titkát jó mélyen őrzi a lánynak, nem említette senkinek, ilyenkor nagyon büszke magára, ebben mindig is jó volt. Amikor a Navinés asztal végébe ülnek akaratlanul is felkacag, és hozzá kell, tegye a következőket:
- Azért neked a sárga-fekete se állna rosszul!
Látja, hogy furcsa neki, de biztos benne, hogy nem az asztalpróba miatt fáradt át ilyen szélsebesen hozzá. A szemében is az csillog, amit ajkai mutatnak, ráadásul még a hangja is olyan édesen szirupos, meg kell állapítsa, hogy Ashleyt teljesen elvarázsolták! Mikor végre megszólal, Luca álla szinte leesik, pillanatok kellenek neki, hogy a levakarhatatlan mosolyos sokkból és a rengeteg cikázó kérdésből valamit kinyögjön.
- Úristen! De örülök neked! Mikor történt és hol? Ugye! Mondtam én, hogy biztos, hogy szeret, hiszen fontos vagy neki!
Nem akarja világgá kürtölni ő sem, szóval egész halkan mondja, de így is tükröződik az öröm és izgatottság az ő hangjában is, nagyon kíváncsi a dologra, meg úgy mindenre. Egy hirtelen ötlet miatt át is öleli a barátnőjét, majd mikor végre elengedte, ismét kérdést szegez felé.
- Milyen érzés volt? Mit gondolsz, ő is ennyire izgatott lenne tőle?
Arra, hogy ki az illető, tudja, hogy jó oka lehet Ash-nek, hogy eddig nem tért ki, ettől függetlenül is nagyon örül a barátnőjének, és várja a beszámoló kezdetét, amihez még biztos ezer meg egy kérdése lesz majd.

Karácsonyi bál -Zsombubi *--*;;

Kicsit bálos, kicsit Lucás...
Az elmúlt napokban el sem hiszi, hogy mennyire felfordult körülötte minden. Sosem érzett még ilyet, izgult, ideges volt, aggódott, ügyetlenkedett, percenként mosolyognia kellett magán, arról nem beszélve, hogy ide-oda cikázott a cukorkaboltban is Zoénál, meg járőrözés közben Zora mellett, olyan nagy cipőben, izé, magas sarkúban. Három napig, majdnem percenként akarta kitörni a bokáját vagy a nyakát, de egészen belejött, bár abban szinte biztos, hogy ez nem lesz a mindennapjai része, nem is tudja elképzelni másoknak, hogy is megy ez. Közben mikor épp nem tanult, vagy nem Holden professzorral beszélgetett valamiről óra előtt vagy után, a ruha keresésébe is nagy energiákat fordított. Végül egyedül választotta ki, de Adélt azért megkérdezte mit gondol róla, Ashleyt is meg akarta, de nem volt szíve körbevinni a kastélyon a ruhát, de megbeszélték, hogy itt majd úgy is látják egymást csinos ruhában. De mire is ez a nagy izgatottság és készülődés, hiszen Luca meg a bálok általában arról híresek, hogy valami olyat tesz ilyenkor, aminek senki nem örül, biztos a balhé, most mégsem erre készül. Tulajdonképpen az első hivatalos bálja. Miért? Mert már volt egy, amire beszökött, hogy megnézze anyukájáékat, az asztal alatt kucorgott, lopott egy-egy süteményt, de apukája észrevette, nem szidta le, de nem repesett az örömtől, hogy nem az ágyban aludt, hanem ott bujkált.
Most viszont nem másokat jött nézegetni, vagy csak részben. Nagyot kalapált ott baloldalon az a vért pumpáló kis aranyos, amitől élet az élet, mikor Zsombi elhívta őt, szinte gondolkodás nélkül vágta rá azt az igent, amivel egyrészt esélyt sem adott a fiúnak menekülni maga elől, bár ki tudja szeretne-e, másrészt abban a percben még nem tudta mit vállal ezzel. Itt léte alatt összesen egyszer húzott szoknyát, abban is csak a klubhelyiségben mutatta meg magát. Ráadásul ez a vonal, ami a szép, nőcis ruhákat illeti, még nem volt a legnagyobb barátja, hiába igyekszik. Felvette a halvány rózsaszín ruhát, hozzá a sok sárga dolgot, mint a cipő és a karkötő, majd a masni is belekerült, jobb oldalra a hajába. A cipővel a kezében siet le a lépcsőn, rohan, mint mindig, pedig pontosan érkezne amúgy is. Mikor az aljára ér, felkapja azt, majd lassú tempóban kezd a bejárat felé tipegni, ahol a neki háttal álló fiút megpillantja. Egy megkönnyebbült mosollyal az arcán indul meg abba az irányba. Kicsit ijedten és zavartan, de mögé lép, majd óvatosan a keze után nyúl, hogy megfoghassa. Zavarban lenne? Elképzelhető, sőt biztos, igazából remeg is a lába csak ezt jól álcázza azzal, hogy van benne ennyi határozottság, hogy nem mutatja ki nagyon, bár ki tudja meddig. Próbálja a kezdeti mosolyt visszavarázsolni az arcára majd végre meg is szólal.
- Szia! Nagyon jól festesz.
Kicsit halkan, bár egész komolykásan és határozottan kezd bele, ha minden igaz a kezét fogva, ami amolyan kapaszkodónak is jó. Nagyon reméli, hogy nem fog elhasalni, vagy hasonló, ami azt illeti ezért is mondott le a hosszabb ruháról. El bírja képzelni, hogy összeakad a saját lábaiban és a ruhában, aztán puff, jön a hasra esés. De mielőtt elkezdené magát rémisztgetni, hátha megijed, összeszedi magát és a nagy barna szemeit Zsombi tekintetébe fúrja.
- Mehetünk?
Kérdezi enyhén megremegő hanggal, amennyiben a fiú is kész rá, belépnek a nagyterembe. Meg kell hagyni, hogy a szervezők minden évben kitesznek állítólag magukért, ez biztosan idén sincs másképpen. Rengeteg süti, kellemes dallamok, mindenki készül lelkiekben a karácsonyi menetre, akár hazautazik, akár itt marad.

Axl

Fejét kissé hátrabiccentve vigyorog rá a srácra. Roppant mulatságosnak találja, hogy egy oroszlánnal lett összehasonlítva, bár tény, hogy valóban találó a párosítás. Annyi különbséggel, hogy neki esze ágában sem volna senki lábát leharapni, s bármily’ meglepő, a 'zöldséget' sem szeretné megrágcsálni, akármennyire egészséges is lenne. Legalábbis nem most, mert nincsen nála szalvéta, amivel megtörölhetné utána a száját.
-Ne félj, nem bántalak! – s igencsak abszurd módon lábujjhegyre áll, hogy meglapogassa újdonsült zöldpajtása fejét. Szinte természetes, hogy Axel megrémül egy ilyen picike ribizlilánytól, elvégre terelő a hölgyemény, úgyhogy elméletileg könnyedén le kéne tudni csapnia a fiúcskát. Elméletileg. Azonban túl jó kedve van, így erőszak helyett inkább a forrócsokit választja, és a rellonos mellett pattogva, folyamatosan fecsegve közelíti meg az említett helyszínt, hogy aztán előtte vágódjon be az ajtón. Itt még mindig előkaphatja majd a főzőkanalat, hogy azzal náspángolja el a srácot, ha amaz kiérdemli.
-Sziasztok manók! – köszön vidáman földből alig kilátszó barátocskáinak, és rögtön be is ugrik Axel elé, hogy lefékezze őt. Ha ez nem sikerül, akkor pedig szimplán elgázoltatja magát, de nem hagyja szó nélkül az érkezést.
-Héé, nem is köszöntél nekik! Pedig nézd meg, milyen kedvesek és lelkesek! – feddi meg az urat, miközben az aprónépre mosolyog, akik máris ott sürögnek körülöttük, hogy segítségükre legyenek. Természetesen udvariasan visszautasítja őket, mert ki nem hagyná, hogy az Axel által prezentált csodacsokis itallal szolgáltassa ki magát. Segítőkészen fel is ül a tűzhely melletti konyhapultra, hogy onnan erősítse lelkiekben az úriembert.
-Nem is tudom, a fahéj jobban hangzik, de rád bízom. Lepj meg! Mondjuk, azért borsót ne rakj bele, mert azt nem szeretem. Egyszer beleragadt egy az orromba, és nem tudtam kiszedni. Utána meg anyáék jól leszidtak, amiért nem szóltam nekik róla, és egy fél napig benne volt – kacarászva, lábát lóbálva sztorizik, míg készül az ínyencség.
-Melyik házba jársz amúgy? – pattan fel izgatottan, gyorsan megigazgatja tündérruháját, majd ismét meglóbálja pálcáját a levegőben.
-Házszínűvé varázsolom a forrócsokinkat, mit szólsz hozzá? – mivel ma ő a jótündér (vagyis kitudja miféle klánból szalajtották a törpét), az volna a dolga, hogy kívánságokat teljesítsen, vagy legalább vidámabbá varázsolja mindenki napját.
-Mi is hozzá a varázsige? Mindig elfelejtem! – kezd sopánkodni. Pocsék egy boszorkány, az biztos. Kész életveszély pálcával a kezében. Viszont kivételesen lelkes az iparban!

Karácsonyi bál - A kék banda

Tényleg jó lenne mindent kibeszélni magamból, de erre nem a mostani idő, és hely a legalkalmasabb. Talán majd máskor, holnap, vagy valamikor, persze ha még mindig kíváncsi lenne rá.
- Jó lenne, de nem most. Nem akarom ezzel rontani a hangulatot. - mosolyodom el halványan, aztán azzal próbálom mosolyra sarkallni őt, hogy az arcát kicsit megnyomkodom, és sikerül is, mire Ly megérkezik, már egy szebb mosoly leledzik az arcán, így kénytelen vagyok én is magamra erőltetni egyet, habár az nem sikerül valami fényesre. Na mindegy, talán az este folyamán ez még változni fog.
Kérdésemmel csak ismét a komor hangulatot hozom el. Ezaz Keiko, ismét jól megcsináltad. Csak gratulálni tudok magamnak, kell nekem mindig ilyen nagy hülyeségekket kérdezni. Látom, hogy nem szívesen beszélne róla, de végül mégiscsak elmondja, de közben én is, és ő is meglátja a rellonos srácot, Eris oldalán. Miért épp Eris? Vajon mire készül az az álnok kígyó? Ahh biztos semmire, de valahogy mégis aggaszt, hogy ő itt van. És Ly állítása is csak rátesz egy lapáttal, miszerint ez valami rellonos dolog. Szerencsére épp időben toppant be kedves hávéhá nénink, aki nem néni, hanem professzor, de mindegy is. A tanerő lelkesedése, és kedve engem is jobb kedvre derít valamelyest, úgy látszik egész jó hatással án rám Rubya proff.
- Jó estét professzor. Jaj ezek milyen jó ötletek. - csilla fel a szemem a tanárnő, és Ly ötleteitől, és a vizuális, harmadik szemem rögtön el i képzeli, milyen lenne a KH ilyen állapotban.
A proff hölgyválaszára csak nézek, hol a tanárra, hol Macira, de egy szót sem szólok, csak nézem a jelenetet, s szememmel végig követem, ahogy elmennek táncolni. Egy jó darabig csak őket figyelem csendben, s eszembe jut, hogy én valószínűleg itt fogok ülni egész végig, mert nem hiszem, hogy bárki fel fog kérni táncolni. Aztán eszembe jut az is, hogy nem vagyok egyedül, itt van Ly is, így leülök, és magam mellé invitálom a lányt is.
- Na, mesélj valamit. Mi újság mostanság veled? - kérdezem, s elmosolyodom. Ha kell, akkor szívesen leszek lelki szemetesláda is, csak valakivel hadd beszélgessek, mondjuk még az sem baj, ha csak ő beszél, csak érezzem nem vagyok egyedül.

[ruha | haj]

Igen, mert van valami, amit én is képes vagyok várni, és egy egész napot felszentelni az elkészülésre. Ha van valami, mait bírok, na azok a bálok. Legyen az bármilyen, valamiért sose tudtam ellenállni nekik. Talán a neveltetés miatt, ki tudja, de ahogy mindig, ma is a készülés aranyozta be napom. Egyetlen percet se sajnáltam, és hogy őszinte legyek, a végeredménnyel is elégedett vagyok.
Még a keringő se rántja görcsbe a gyomrom, szerintem táncolni előbb tudtam, mint beszélni, de ezt inkább a szülőktől kéne megkérdezni.
Hallottam, ahogy az a gólya mennyire el van szállva magától, amiért egy mestertanonccal megy, hát... várjuk csak ki a végét.
Nem, abszolút nem riasztott vissza a Bálint jelenség, sőt, mintha még érdekesnek is találnám, így kihasználva az alkalmat, hogy a jelek szerint ő is ott lesz, összekötöm a kellemeset a hasznossal.
Akár behunyt szemekkel is végig tudnék menni az úton, ami a nagyteremig vezet, de valljuk be, az hülyén nézne ki, és nem is nagyon vall rám. Az, hogy kihúzom magam, és serényen állom az engem vizslató tekinteteket, már annál inkább. Valahogy hiányozna, ha nem nézne meg szinte mindenki. Így nőttem fel, ezt ismerem, és élvezem, ez segített abban is, hogy meglegyen az egészséges önbizalmam... na jó, talán egy hangyányit több az egészségesnél, de az ki izgat.
A nagyterem előtt persze meglátom a Levitást, és egy alig észrevehető, elégedett mosolyt ejtek meg, aztán indulok is felé.
- Csak így egyedül?- a hangom csevegő, és egy kedves mosolyt eresztek meg felé. Tőlem ez szokatlan, mármint a kedvesség, de az egész napom annyira... más, így ez elnézendő.
- Ezt nem hagyhatjuk - azzal belé is karolok, majd, ha hagyja is, bevezetem a tömegbe, vagyis a terembe. Nem sok időt szánok arra, hogy felmérjem a díszítést, épp csak végigfuttatom rajta a tekintetem.
- Tudod, mázlista vagy... lehetsz a partnerem... a végzősök keringőznek- igen, ez amolyan felkérés akart lenni, de csak nem hazudtolom meg magam.

Karácsonyi bál
Ombozi.


* A bálra most kivételesen a nagyon szép oldalát akarta hozni, és úgy tűnik, Ombozi kezdetleges flegmaságát sikerült feloldani a ruházatával. Büszkén kihúzza magát a fiú bókjára, majd belekarol és elindulnak a kastély folyosóin a Nagyterembe. Egy csöppnyit izgatottá is válik, hiszen így kiöltözni nagyon ritkán szokott, de ezt leplezni kell, most szigorú megbeszélésre jött, amolyan "üzleti" ügyből. Bár, ettől függetlenül megpróbálhatja jól érezni magát. Be kell vallania azonban, hogy hiába nincs még pálcája, Noel oldalán most egy kicsit biztonságban érzi a kis lelkét. Sejti, hogy átkok terén a fiú is legalább olyan jól informált a korlátaihoz képest, mint ahogyan ő. A Showtime megszólalásra belépnek a kicicomázott helyiségbe, ami annyira csicsás, hogy majdhogynem hánynia kell a látványtól. De hát ez van, igazodni kell a tömeg ízléséhez. Nem messze, kis kék ruhácskákban "illegnek" a lányok, Eris elkapja Noel röpke pillantását, követi, de ő nem fél elvenni onnan a tekintetét. A hármas csoportot Sama, egy idegen szőke lány - aki feltehetően Noel barátnője lehet, az elmondások szerint, no meg egy szintén ismeretlen barna hajú fiú alkotja. Még most sem bánja, hogy nem mászkál annyit fölöslegesen a kastélyban, legalább senkihez sem kötik baráti szálak, amik csak megnehezítenék az itt eltöltött amúgy is kínkeserves éveket. *
- Az csak nem Ő?
* Pillant vissza előre, rá sem nézve a fiúra, hideg mosollyal arcán téve fel a kérdést. *
- Csinos. De én szebb vagyok ma.
* Jegyzi meg, még inkább kihúzva magát. Mije is van annak a szőke lánynak? Szép szemei, bájos arca, tán még mézízű is a fején a tincshalmaz. Jó alakja... Utóbbi Erisnek is van, és bár a hófehér bőrén kívül mindene sötét fekete. A szépséghibája pedig a kereszt az arcán, amit most igyekszik méltóságteljesen viselni. Noel ránt rajta egyet, aztán a tánctéren eszmél csak fel, hogy már fél perce a fiúra bízta a lépéseit. *
- Nocsak. Ezzel most megleptél.
* Céloz Ombozi tánctudására, de őt sem kell félteni. A sok évnyi magántanulásban a tánc is szerepelt, úgyhogy könnyedén követi a ritmust, bár nem szokása másra hagyatkozni. Ez az este most valahogy... más. Nem is kell nagyon ezt a táncikálást élveznie, hiszen Noel egyből a tárgyra tér, viszont valahogy túlságosan belemászott az aurájába a kötelező "tapizással" is, hát még azzal, hogy a fülébe beszél halkan... Nem igazán hozza Erist zavarba. Vagy legalábbis, ha valaki kérdezné, biztosan letagadná. *
- Mire gondoltál? A festményekre a folyosón? Nekik már nem tudod beadni, hogy Gábor vagy.
* Komolyodik el a tekintete, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy nagyon koncentrál a lépéseire. A finom fordulatok közepette sötét szemei véletlenül megint Lyrat találják meg. Halványan elmosolyodik. *
- Vagy talán.. a következő ház a Levita lesz?

- Nagyon pöpec lett, de ha az ember meg akarja várni a szentestét a kibontásoddal, és nincs egy áldott jó lélek ikertesód, akkor éhenhalhatsz. Vagy talán azt nem - jött rá Farkas, mert elképzelte Félixet arccal egy tál tejbegrízben, és nagyon biztos volt benne, hogy akármelyikük képes lenne ehhez a megoldáshoz folyamodni, csak hogy ne kelljen levetni a csomagolást egy pillanatra sem. Rettenthetetlenül állnák ki a próbát, hogy huszonnegyedikéig csomagolva maradjanak... legalább öt órán át. Hangosan szenvedve. És...
- És hogy járnál pisilni, ne is haragudj?
De Farkas nem várta meg a szentestét, pedig szórakoztató lett volna a szürke papírba csomagolt Félix mellette ugrálva a vonatig, ami hazarepíti őket. Otthon pedig begörgette volna a fa alá, és várja karácsony napját. Apránként felszakította a papírt, külön élvezettel és nagyon megörült a tartalmának. - Megtaláltad a piros szarvasos pulcsinkat? Zsír!
- Ki nem emlékszik a málnás muffinokra? - kérdezte költőien Farkas nagyon is emlékezve a málnás muffinokra. Még az anyukájuk sem süt olyan finomat. Új-Zélandi boszorkányság! Erre sokkal jobb volt gondolni, mint Jorjah arcára, amikor elutasította. Lehet, hogy írnia kéne neki. De az biztos, hogy jól átt kell gondolnia, szerelmet vall-e valakinek ezzel a rabló-félkarral, amit most inkább le is tett a tányérja mellé. Izgatottan szemlélte testvére arcát, ami pontosan azt a csillogást tükrözte vissza, ami a sajátján is volt.
- Még nem - árulta el sokat sejtetően. - Körültekintően kell használnunk, mert úgy lebukunk, mint a huzat. Viszont asszem megvan a prefektusi fürdő jelszava, ki kéne próbálni!
Félixet úgy letaglózta a kapott ajándék, hogy az asztal alá bukott meghatottságában. Aztán előkerült egy dobozzal együtt.
- Még egy? - lepődött meg Farkas. - Elkényeztetsz, tesó!
Nem sokáig kérette magát, kikapta öccse kezéből a dobozt és felemelte a fedelét.
- Hű! - fejtette ki regényes terjedelemben véleményét. Maára csatolta a karórát Félix parancsára és ott is megszemlélte. Felsandított az ikerre. - Enyém?
Miután Félix bólintott a plafon felé fordította tekintetét.
- Köszi, nagyapa!
Nagyapa két éve halt meg, és előtte skáig betegedkedett, de mindazok előtt nagy kópé volt az öreg. Ő volt talán az egyetlen a családban, aki a két ikert huzamosabb ideig el tudta viselni, ha össze volt velük zárva. Gyakran ő maga is részt vett a heccekben.
Így teli hassal, megajándékozva, Farkas gondolatai az este felé terelődtek.
- Ma van a bál - adta tudtára öccsének is, min agyal éppen. - Fel kéne mennünk készülődni.
Itt nem csak a frankó és rendhagyó egyenöltönyükre gondolt, de a meglepetésre is, amivel a bálozóknak készültek. Mostanság nem volt idejük ráösszpontosítni az akcióra, mivel ajándékosztási önmegtartóztatáson voltak, ami a találkozásaikat illette.

Igazából, mókás ez a helyzet. Itt állok, oké, ülök a lépcsőn, nézem a nagyterem zárt ajtaját, s már-már olyan emlékképek jönnek elém, mintha csak álmodnám őket. Az eszem tudja, a logika is tudja, hogy megtörténtek, mégis...mégis olyan hihetetlen felfogni mindazt, amit a tudat alattim, az emlékezetemben lévő egyik kulcsra zárt fiókja most elém tesz, mint valami svédasztal. Csupán az a baj, hogy itt nincsen pálinka, se tequila, se vicodin, se sütemények, se zsíros kenyér vöröshagymával. Elfelejtettem a mai adagomat bevenni. Megesik az emberfiával ilyen; velem akár többször is, mint az átlaggal, talán ez egy jel arra, hogy el kéne kezdenem egy józanabb életet. Egy józanabb, tisztább, szociálisabb életet. Ugyan fiam, hiszen képes lenne rá! Csak nézzen magára, és a környezetére. Valamilyen megmagyarázhatatlan okoktól eltekintve, az emberek első találkozás után már bíznak önben. Ki kéne használnia, hogy van kisugárzása. Nem kéne bezárkóznia az önön lévő cinizmusába, egoizmusába, kemény hidegségébe csak azért, mert rosszul végződött a családi élete. Valami hasonlót mondott nekem ott és akkor, az irodájában, Dr. Nádori Pál. Harsányan kinevettem. Most, ahogy eszembe jut, miközben egy múltban történő emlék játssza le magát a szemeim előtt, nem teszek semmit. Kívülről csupán azt látni, hogy ülők, nézem az ajtót és az erre járókat; tipikus mintapéldánya annak, hogy. Hirtelen megjelenik egy árnyék előttem, fölém tornyosulva, aztán megszólal, én pedig a fejemmel felnézek, a szememmel pedig a másikéba.
- Nos, te nem Blaskovits vagy - jelentem ki a szokásos mély, színtelen, érzelemmentes baritonon a nyilvánvaló tényt. Ő nem az, aki Bécsben is ott volt, és akivel inni lehet, nem is keveset. Nem, ő a nagymenőlány, aki cigarettázik, és bármilyen meglepően ecsetelte szabadságom végét azzal, hogy nem az üvegházban gyújtottam rá, hanem kisétáltam a levegőre, ő is kisétált a levegőre. Nem bírom a szélsőséget, mert én is az vagyok. S amíg itt kimondtam a nyilvánvaló tényt, miközben a ruháját - ruha? - vettem szemügyre kerek egy másodpercre, mert jó, divattervező lennék én, de ez aztán már nagyon feltűnő és kittys ruhadarab, ami rajta van, valaki nagyon készülhetett a ma estére, meg kell hagyni. Ezt sem bírom. Tehát amíg meg volt a saját dolgom, ő valahogyan bevitt a nagyterembe, hogy a nagyterem közepén térjek magamhoz. Azta kutya mákos Istenit, lehet, hogy mégis csak eszetlen dolog volt elfelejteni a vicodint.
- És? Nem vagyok végzős - jelentem ki teljesen magától értetődően, gondolkodás nélkül, Philips kisasszonyra sem nézve, míg kiszabadulok karjaiból, kezeimet a nadrágom zsebeibe téve, s nagy lazán megállva körbenézve a feldíszített, túl csicsázott teremben. Minek ekkora cécó? S a célozgatásokat mindig is rühelltem. Nem fordulok vissza az ajtó felé, nem is izgulok, mert minek? Blaskovits okos, képes arra, hogy bejöjjön, ha nem éppen kint talál meg. Ilyenkor kéne mondjuk egy mobiltelefon, mint anno a pesti egyetemen, hogyha valami gáz van, csak írjunk a másiknak egy sms-t, hogy jó-jó, szép is az öltözködés, de siessen. Ebbe az egy mondatba több volt a mugli életem bemutatása, mint ahogy az illendő lett volna. Amúgy meg, egyszer táncoltam ilyen bálon, pont ebben a helyiségben, pont ilyenkor; egyszer és utoljára. Van elég emlékem, nem kell több, köszönöm szépen. Erre a belső mondatomra, mintha csak biccentenék magamban annyival, hogy most a leányzó felé fordulok hirtelen, s vigyorogva, mégis színtelenül mélyen kérdezem meg az ebben a percben a legelvárhatóbb kérdést.
- Kér puncsot ön is? - aztán az asztalok felé sétálok. Túl józan vagyok ehhez a helyhez. Még.

Bál – Tita hercegnő