Amilyen hévvel vetettem bele magam a bagolyköves lét örömeibe, olyan hamar le is higgadtam, nehezen múltak a napok, hetek, hónapok. Nem kötött le a tanulás, sem az órák, jó agyam volt hozzá, több, mint amennyi fenekem, így nem ültem sokat soha a könyvek felett gubbasztva, néha már-már szégyelltem is magam miatta. Mondjam azt, hogy unatkoztam? Igen, talán ez a legjobb kifejezés, no meg aztán a honvágy is kínozott, de ezt nem vallottam volna be senkinek. Ezen a bálon még túl kell esnem, amihez nem sok kedvem van, aztán végre itt a szünet, mehetek haza. Hiányoznak az otthoniak. Csak nem ragadott el a depresszió sötét mélysége? Éppen ez is egyik oka, hogy meg kell jelenjek a bálon, hogy kizökkentsen a punnyadtságból. Ám van másik is, ami még fontosabb, de arra gondolni sem merek. A sivár gólyalakban készülődve, hálát adtam édesanyámnak, hogy nem lánynak szült, mert akkor törhetném a fejem, hogy milyen báli rucit húzzak magamra, így azonban adott volt az öltözet, még a színén sem kellett nagyon gondolkoznom. A fekete, bár hagyományos, soha nem megy ki a divatból és mindig elegáns, ezért egyértelmű volt a ma esti toalettem. Nyakkendőmet csak sál gyanánt, lazán a nyakam köré tekertem, a megkötésével nem vesződtem. Szegény lányok, őket még a smink nyűge is izzasztja, az a sok kence, amitől sokkal szebbek lesznek szükséges, de hála ismét anyámnak és Istennek, csak nekik. Én szerencsére a tér és idő egy olyan szegmensébe pottyantam, hogy a férfiaknak ez nem előírás.
Kilépek a folyosóra, és a zene lágy, halk hullámzása felé hagyom terelni magam. Megyek, amerre szállingózni látom társaimat, hasonló ünnepi hacukában, mint én. Igen színes a kavalkád és a terembe lépve egy pillanatra a szám is tátva marad. Nem véletlenül, még soha nem láttam ennyire impozáns díszítést. A falak mentén sorfalat álltak a különféle méretű és alakú fenyőfák, minden csillogott, villogott. A megbűvölt gyertyák fénye, intim fénybe vonta az éppen táncolókat, így arcukat ki sem vehettem igazán, de mindegy is, úgy sem ismerem őket nagyon, jobban mondva csak egy-két levitást, de most hirtelen egyet sem látok. Leülök egy megrakott asztalhoz, hátha no nem is a személyem, de az illatos mézeskalács vagy a sültek hívogatóan hatnak valakire.

kinézet

Keiko, Lyra... a kék frakció

Elzsibbasztott a zsongás-bongás, a beszélgetések lágy moraja, és csak fél szemmel, oda sem nézve ocsúdtam néhány ismerősebb hangra vagy lépésre. Egyelőre csak a házvezető helyettesünk képviseltette magát a kékek táborából, aztán még egy-két tanár, meg egy csomó ismeretlen ismerős, akivel talán valamelyik folyosón futottam össze vagy a faluban. Unalmasnak ígérkezik az este, de remélem, hogy lesz még jobb is. Az előttem lévő nagy tál mézeskalácshalomból egy angyalkásat húzok ki, és arra gondolok, hogy szegénynek meg vannak számlálva a percei. A karácsony angyalai most rémülten néznek össze, mikor a számba tolom a figura fejét és kéjes örömmel fosztom meg a testétől. Állítólag az édesség fokozza az öröm hormonok termelődését, vagy csak a csokiról olvastam ezt valami idétlen mugli lapban? Várom a hatást, de semmi, ezért szememmel felfedező útra indulok, akad-e valami csokis cucc az asztalon. Végigsiklatom a tekintetem a kínálaton, mint éhes sas a mező ringó kalászai felett, de én nem rágcsálót, hanem rágcsálnivalót keresek. Ááá, az ott jó lesz! Egy tömény csoki bombát robbantok a számban, hátha az atomnyi morzsaszemek csokitartalma a kedélyemet is felrobbantja. Közben a láthatatlan zenekar valami andalító romantikus számot kezd játszani, többen összebújnak, mintha melegíteniük kéne egymást a hidegben. Borzalmas, hogy az antiszociális hulláma hogy elöntött, rólam mintázhatnák a depressziós azkabáni fogoly minta szobrát, ahogy egy dementor éppen végez a lelkével. Tán a rövidülő nappalok teszik, vagy a nemtommi, de egyre rosszabbul érzem magam. Negatív tulajdonságom, hogy mikor vidámnak kéne magam érezni, az istennek sem megy. Parancsra örülni...nem vagyok képes. Én most depis vagyok és kész. Ahogy ezt eldöntöm magamban, egy mosolygó kék arcot pillantok meg a mézeskalács morzsáiból felnézve.
- Dehogy zavarsz, dehogy zavarsz, épp mosolyogni tanulok, de nem jutok vele semmire. Segítenél? - nézek szomorúan az enyémbe mélyedő barnákba. Aztán történjen is bármi, ráhagyatkozom, míg újabb levitás nem érkezik. Szemmel láthatóan azt hiszi, hogy intim együttlétben szenvedünk Keikoval, fel kell, hogy világosítsam.
- Éppen mosoly tanfolyam van. Akarsz csatlakozni? -

Karácsonyi Bál, Szépecskék: Keiko, Lyra, Rubya prof

Kiderült, hogy a legvidámabb levitás, most éppen nem a legvirgoncabb formáját hozza, de azért velem ellentétben veszi a fáradtságot, hogy legalább annak hasson.
- Tudom, nem mindenki szereti kibeszélni a bajait, de ha el szeretnéd mondani mi bánt, szívesen meghallgatom. -  
Én sem hagyhatom el magam, hiszen apa mindig azt mondta, hogy egy férfin nem látszhatnak az érzelmei. Ezek szerint inkább anyura hasonlítok, pedig apám keménysége jobb lenne az auror pályához, amit választottam. Mindenesetre nem szeretném, ha Keiko puhánynak látna, már így is ez a Maci becenév sejtet valamit, amibe bele sem akarok gondolni. ~ Attis szedd össze magad! ~ biztatgatom magam, meg az arcvonásaimat, amit a japán lány kezd nevetősre formálni. Két apró ujjával húzza mosolyra az ajkaimat...és valóban. Olyan édesen teszi mindezt, hogy mire Lyra is csatlakozik hozzánk, már elfogadhatóbb a fizimiskám. Bátorítóan rámosolygok a szőkére, aki vitatja tanári képességeit, de jó példával jár elől, szélesre húzott mosollyal.
- Szerintem fog az neked menni, máris nagyon jól belejöttél. Ha két ilyen fantasztikus tanárom lesz, át fogok menni a nevetés vizsgán, vidámság szakon. - Erre már el is vigyorodom, ekkora baromságot. Ám elhangzik egy fiú neve, ami újra megakasztja a jókedv forrását, nem segít a sok süti meg a csoki sem. Nem ismerem a helyzetet és a megnevezettet sem, de érzelmi szálak gubanca okozhatja Lyra arcán a sötét felhőket. A házvezető helyettesünk menti meg a helyzetet, egy meglepő fordulattal. Ugyan számomra nem volt meglepő, hiszen a táncot én kértem tőle, de kétségeim voltak, hogyan reagál rá. Rubya professzor nem a kenyérre kenhető stílusáról híres, de titok lengi körül. Kiismerhetetlen és engem vonzanak az ismeretlen területek. Persze tisztában vagyok a helyzetemmel és az adott szituációval, azzal is, hogy mit vállalt magára ezzel a tánccal. Megtiszteltetésnek, sőt mi több, nagy kegynek tekintem, amit nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de az biztos, hogy nem akarok kicsit sem visszaélni vele. A dekorációs kérdésére nem tudok válaszolni sem, teljesen lefagytam a hölgyválaszra, de aztán magamra találok.
- Az...ajándék? Szóra sem érdemes - nyökögöm, asszem el is pirultam. - Nekem a megtiszteltetés, és természetesen örömmel és...nagyon izé... - Ránézek a megdöbbent lányokra, megeresztek egy halvány mosolyt. - Ne haragudjatok, egy kicsit magatokra hagylak titeket. Jók legyetek addig és ne fussatok sehova, mindjárt jövök. - Egy kacsintást még villantok mindkettőnek, aztán karomat nyújtva a tanerőnek, a táncparkettre vezetem.
- Ezek szerint, meg kívánja tartani a nyilakat is? Remélem nincsenek fájó, hátsó szándékai velük! - mutatok a fenekem irányába, majd folytatom - azt még jobban, hogy a tánc után sem lesznek, ha eddig nem is! - A legkedvesebb mosolyommal ajándékozom meg a házvezető helyettesemet, aztán illendően átfogom a derekát, a másikkal a kezét és a lágy keringő dallamára viszem táncba a hölgyet. Szerencsére nem valami romantikus zenét játszik a láthatatlan zenekar.

Karácsonyi Bál és a Hölgyemények

Alig vagyok itt pár hónapja, még a tojáshéj a fenekemen, ahogy anyám szokott fogalmazni, amikor túl pimasz vagyok, máris a házvezető helyettesemmel táncolok, az asztalnál pedig két szép lány várakozik rám. Nem kis teljesítmény, annak ellenére is, hogy a prof.-tól a táncot enyhe ráhatásra eszközöltem ki, de ez most senkit nem érdekel, engem sem, bár szeretném, ha jól érezné magát közben, ezért figyelek a ritmusra, meg persze a Hölgyre is. Nem tüntetne fel jó színben, ha letipornám a tipegőit. Egy bal forgás, aztán előre suhanunk, mindvégig biztos kézzel tartom és vezetem, legalábbis úgy érzem. Mivel figyelek minden rezdülésére, és a beszélgetés fonala is megszakad, miután biztosított róla, hogy az ajándékomnak jó helye lesz, érzékelem, hogy valakit vagy valamit keres tekintetével a tömegben. Kész rejtvény ez a nő, de gyanús, hogy nem én fogom megfejteni, ahhoz még kicsi vagyok. Egy helyeslő bólintással nyugtázom a vesszők és a tegez későbbi funkcióit, majd megjegyzem.
- Innentől az Öné, tegyen legjobb belátása szerint! Nem szabhatok meg semmit, csak remélem, hogy örömet okoztam velük. - Ezután már tényleg csak a tánc beszél helyettünk, de még mi ketten sem használunk egy nyelvet. Udvariasság volt részéről, semmi több a tánc, mert ahogy a zene elhalt, gyorsan el is köszön. Kedvesen hajt fejet, amit meghajlással viszonzok és egy bókkal.
- Én köszönöm, hogy megtisztelt professzor. Ezt a napot felvésem a piros betűs ünnepek sorába. Nagy örömöt okozott vele. Hálás vagyok. - Még követem tekintetemmel, ahogy átúszik ruhakölteményében a termen, majd az asztalunk felé lépkedek. Időközben megszaporodott a létszám, Dóri is csatlakozott, de olyan furcsán áll a lábain.
- Mi a baj? Gyere ülj közénk, bár ha van kedved...Pont most akartam táncba vinni a lányokat. - mutatok a táncparkett irányába. Három lánnyal lejteni kihívás, de ha már ennyien vannak, akkor egyel több már igazán nem számít.
- Na, vége a tespedésnek - kiáltok a lányoknak, hogy hangomat ne nyomja el a vérpezsdítő zene, ami a lágy keringő után egy megváltás. A változatosság gyönyörködtet.
- Gyerünk, indulás! - Megragadom Keiko kezét a balommal, Lyráét a jobbommal, ha nem húzzák el, Dórinak pedig intek, hogy fogja meg Ly-ét, aztán kígyózva a tömegben, a táncolók sodrába vetem magunkat, ha követnek. Szlalomozva szaladok, nyomomban, ha bírnak és akarnak követni a lányok. Vicces lehet, ahogy össze-vissza kanyargok a sok pár között a három lánnyal, reményeim szerint. Bármennyire is izgalmas, nem ez a célom, hanem, hogy találjak egy nagyobbacska helyet, ahol elférünk. Mutatom nekik, hogy alkossunk kört, aztán vezénylek. Most először én, aztán átadom a staféta botot, hogy ők is és közösen mi alkossuk meg a koreográfiát. Mindenki hozzátehet valamilyen lépést, aztán előröl ismételjük az egészet. A rontás nem számít, csak nagyobb lesz a móka.
- Most legyen három taps, aztán egyszer körbefordulsz magad körül, és kézfogás, majd keresztlépés elől, aztán hátul, és ez kétszer. Menni fog? - szinte üvöltök, hogy elnyomjam a nevetés, a zene és a beszélgetés zsivaját.
- Ha ez megvan, aztán Keiko jön egy sorozattal, amit ismétlünk az előzőekkel, és a többiek ugyanígy. Mit szóltok? -
Ha nem tetszik nekik az ötlet, bárhogy alakíthatják, vagy faképnél hagynak, majd eltáncikálok egyedül. Élmény lesz.

Karácsonyi Bál Keiko, Lyra

Határozottan jót tett a lelkivilágomnak, hogy a hvh-nk felkért táncolni, még ha én kértem is erre, azért helyrerakott, így felvidulva megyek vissza a lányokhoz, talán ezért nem veszem észre, hogy Dóri csúnyán megütötte magát. Felfokozott eufóriámban rögtön táncba ráncigálom a lányokat, őt is hívom, de érthető módom ő maradt. Ly és Keiko követnek a tömegben, a lelkesedés azonban vegyes. Lyránál nincs gond, de Keikoval más a helyzet. Mondta, hogy nem valami jó táncos, de azt gondoltam ehhez nem kell különösebb balerinai véna, de tévedtem. Az első lépések még csak-csak mennek a kis tündérnek, de aztán feladja, és a csillogó szemekben nem az örömöt, hanem a könnyeket látom. Egyből elmúlik belőlem a lelkesedés, ahogy nézem a próbálkozásait, amik nem is olyan katasztrofálisak, mint azt ő gondolja. Megmutatom még egyszer, hátha csak nem tudta rendesen megfigyelni a tömegben, meg a zajban.
- Nincs semmi gond. Figyelj Angyalka! Egyszer elől lépsz keresztbe, aztán hátul, de ha nem sikerül, azzal sincs semmi baj, csak az a lényeg, hogy mozogj bárhogy, ahogy jólesik. A többi nem érdekes. - Segítséget kérve nézek Lyrára, hátha ő okosabb a vigasztalásban, de Keiko már feladta. A táncolók között szlalomozva, kifelé rohan.
- Bocsáss meg, kérlek! - fordulok Lyrához. - Utána kell mennem. - Nem tudnám megmagyarázni az okát, hogy miért, de furcsa hiányérzet fogott el arra a tudatra, hogy elmegy. Mindig is kedveltem őt, de csak ekkor jöttem rá, hogy talán több is ez, mint szimpátia. Lélekszakadva futok utána, mert igen csak fürge az apró lányka. Mégis sikerül megfognom a karját, és hátulról átöleltem.
- Várj meg Kismadaram! Nem akarlak kalickába zárni, de szeretném, ha ... - súgom a fülébe. Nem tudom, hogy mi van velem, a külvilág megszűnik, már csak az ő szapora lélegzetét hallom. Tényleg olyan, mint egy ijedt kismadár. Magam felé fordítom, és mélyen a szemébe nézek.
- Ne fuss előlem! - Átkarolom a derekát, erősen tartom a karjaimban. Ó, azok az édes, huncut szemek, az a pici szájacska. Az illata megőrjít. Felnézek a fejem fölé és mit látok? Pont egy csokor fagyöngy alatt állunk. Ennél több biztatásra nincs is szükségem, közel hajolok az arcához, ujjammal letörlöm a könnycsepp gyöngyöket, majd a szájához hajolok és egy gyengéd, de határozott csókot adok rá. Ha nem tol el, ez a csók hosszasan eltart, felfedezve azt az édes gyönyört, amit csak az ő csókja adhat.