David

 Mosolyától én is kicsit felbátorodom, s már bátrabban is nevetek.
- Hát... - Kicsit habozok a válaszadással, mert nem tudom hogyan fogalmazzam meg, de végül válaszolok a kérdésére. - Az egyik könyvkiadónak a főnöke jó barátunk. Ha új könyv van, akkor mindig megkapom tőle. Nagyon kedvelem őt, örülnék ha apám lehetne - kicsit bővebbén feleltem a kelleténél, de nem tehetek róla. Biztos nem érdekli őt az én gondom-bajom, s csak zavarom a fecsegésemmel.
Visszabújok a könyvembe, s reménykedem benne, hogy elmegy innen. Nem is pillantok rá többet, mert talán még itt maradna. Tudom, ez nem túl kedves gondolat, de már nem igazán vágyom társaságra, inkább olvasok. De nem akar elmenni, inkább bemutatkozik. Behúzom a fejem, legszívesebben elszublimálnék, hogy ezt ne kelljen folytatni, mert a végén még leégetném magam, ha eddig nem tettem.
- Az én nevem Keiko - mutatkozom be én is, kezet fogok vele, s rámosolygok.
Már biztos hogy nem fog elmenni. Most hogy belegondolok végül is jó hogy itt van, talán a kedvem is jobb lesz, mert ettől a szar időtől kikészültem teljesen.
- Ugye jól gondolom, hogy rellonos vagy? - kérdem, s még a szemöldököm is felhúzom, meg egy kicsit félrebillentem a fejem.

Nem hiszem el, nekem miért kell folyton számomra teljesen abszurd, hülye és főleg idegen helyzetekbe keverednem? Így kicsit se csodálom, hogy sokan csak a rakás szerencsétlenséget látják bennem. Persze, ha több élettapasztalattal rendelkeznék, mint amennyivel jelenleg, feltehetően nem kéne annyira küzdenem egy másoknak teljesen normális szituációval.
Nem volt időm agyalni azon, hogy mi lesz, ha Noelel megint összefutok. Bocsánatot kértem, tisztáztuk a dolgokat, így részemről többet már nem tehetek, de mégis... annyira idegen, mármint... lehet valaki egyre idegenebb, minél többet találkozunk? Mert hogy eleinte marha közvetlen volt... és én is. Na mindegy.
- Jah, marha szép őszünk van így nyáron- morranok fel elégedetlenül, majd igazítok a sapimon, ami sokkal jobban tetszene, ha nem csúszna mindig a szememre.
- Ááááá, szerintem a stréberek ki se dugják a fejüket a toronyból- húzom el a szám, mert szerintem, csak mi rellonosok nem bírunk huzamosabb ideig meglenni a felségterületünkön, ami amúgy érthető, egy idő után frusztráló az itt-ott felbukkanó vérfoltokat stírölni, viszont hamar meg lehet tanulni ignorálni őket.
Azért... vártam valamit, mondjuk egy fellógatott Navinést, vagy valami, de elkeserítő, hogy a hely mit sem változott mióta eltűntem.
Én sem vagyok a toppon, fáradtabb már nehezen lehetnék, de én nem törődök azzal, ki látja és ki nem a bágyatag arcom. Rájöttem, senki nem ér annyit, hogy miattuk én fáradozzak azon, hogy legalább valami hasonló képet lássanak, mint amire várnak. Egyszerűen... belefáradtam. Már nincs mit rejtegetnem, oké az a csúnya folt mindig is ott lesz a múltamban, de lezártam. Vége.
- Az apámat kerestem- halvány mosollyal vállat vonok, és tényleg ennyivel letudom a dolgot.
- Vagyis... próbáltam, de nem lett meg...- tényleg tök közönyösen ejtem ki a szavakat. Igazából, kicsit még örülök is neki, nem tudom, mihez kezdtem volna, ha rábukkanok. Nem érdekel, mi vezérelte, mikor csak úgy lepasszolt, sőt az sem, miért nem keresett soha. Szerintem lazán a fejéhez vágtam volna, mekkora egy szemét, aztán mentem volna, mint aki jól végezte dolgát.
Persze... ennél tömörebben nem tudom kifejezni magam, most is úgy érzem, azt gondolja, próbálom ráaggatni a bajaim, de nincs így, mint látszik, az utóbbi időben is megvoltam nélküle.
- Viszont ezt én is kérdezhetném.... eltűnt a rettegő tekintet a gólyák szeméből- vigyorogva utalok arra, hogy azért a suli népe is megsínylette a prefi hiányát.

- Látom, aktívan készülsz a nyárra - szegezi a pillantását a kötött sapkára. Oké, nincs meleg, de nem túlzás ez egy egész kicsit?
Nem kerüli el a figyelmét a lány fáradtsága, de nem tesz megjegyzést, minek? Arra számít, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni az okát, és nem is kell csalódnia.
 - És meglett? - teszi fel rögtön a kérdést, majd egy bólintással konstatálja a nemleges választ.  - És mi lett volna, ha megtalálod? - dönti kicsit oldalra a fejét, a rá oly jellemző mozdulattal, miközben tekintete a lány arcán pihen. Igaz, ő ismeri a saját apját, de már közel tíz éve nem látta, és nem is indított utána kutatóexpedíciót, bár fogalma sincs, él vagy hal az öreg, ahogy öccséről sem sok infóval rendelkezik, de őszintén nem is erőlteti a kapcsolatépítést. Noel nem az a típus, aki képes, vagy egyáltalán akar megbocsátani.  
 - Most mi lesz? Feladod? - vonja fel a szemöldökét. Ha a lányban már megfogalmazódott, hogy meg akarja találni a férfit, sőt, el is indult, hogy felkutassa, nyilván nem azért tette, mert nem akad jobb szórakozása. Valamiért fontos neki, még ha ez az érzés nem is feltétlenül pozitív - a sikertelenséggel pedig ez nem szűnik meg, legfeljebb elfojtani lehet.
Oph megjegyzését hallva megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés nélküli, passzív érdeklődést, elvégre ha a lány valamire kíváncsi, legyen már képes kérdéssel kifejezni - nem olyan nagy kunszt, tényleg -, de végül úgy dönt, Oph nevelgetése nem az ő reszortja, és egyébként is fáradt ahhoz, hogy az ilyen kis nüansznyi különbségeket figyelembe vegye.
- Ezt pótolni kell - válaszolja néhány bólintás kíséretében. - És én még azt mertem hinni, hogy tartják a frontot, amíg távol leszek...! - morzsolja el a képzelt könnycseppeket a szeme sarkában. Nem mintha egyébként ő volna a rellon réme, közel sincs ezen a pozíción, és soha nem is szeretné elérni, de ő is kiveszi a részét a gólyák életre nevelésében: elvégre nem ez a feladata prefektusként? Lehet, hogy a munkakör feltalálója nem arra gondolt, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt az elsősök - meg egyébként minden egyéb évfolyam szülöttei - likvidálásában, ezzel tanítgatva őket az önvédelemre, de egy kis kreativitás még nem bűn.
 - Csak kicsit hazaugrottam. Hiányzott a büdös városi levegő, meg a szmog, ezt a sok fát-hegyet nem bírja az ember tüdeje - vigyorog. Képtelen komoly lenni, még ezzel sem.

Keiko

A lány nagyon aranyosan reagál, de eléggé meg van szeppenve, ezért próbálom oldani a hangulatot és végig mosolygok. Kívülről valószínűleg egy idiótának tűnhetek, aki össze-vissza vigyorog, de nem különösebben zavar a dolog. Most jó kedvem lett, hogy végre találtam magamnak társaságot, ezért nem is fogom hagyni lekoptatni magam egykönnyen. Persze lehet, hogy pont ezzel rontom el az ázsiai lány napját, de ki tudja. És ugye kockázat nélkül nincs nyereség.
- Húha, akkor ti nagyon befolyásos emberek lehettek! - Mondom ámulattal. Lehet, hogy tényleg kifogtam az egyik nagyfőnök drága kislányát, úgyhogy jobb lesz vigyázni... - És... miért örülnél ha ő lenne az apád? A sajátoddal nem jöttök ki? -
Az utóbbi kérdésem egy kicsit túl személyesre sikerült, ezért rögtön meg is bántam, hogy föltettem. Remélem azért nem sikerült máris eltalálnom az egyik gyenge pontját, mert akkor már most lemondhatok arról, hogy ebből lesz még valami.
- Nagyon örülök Keiko! Tetszik a neved! - Mondom vigyorogva. Most már kezd kicsit oldottabb lenni a hangulat, de azért még mindig vannak kétségeim afelől, hogy a lány jól érzi-e magát a társaságomban. Azért gondolom ha nagyon zavarnám, akkor azért szólna...
- Igen eltaláltad, de ezt honnan tudtad? -
Most tényleg ennyire látszik rajtam, hogy a zöldekhez tartozom? Pedig még meg is próbáltam rendes lenni... De úgy látszik az ember soha nem fedheti el teljesen az igazi kilétét és a jobb emberismerők hamar rá is jönnek a turpisságra. Akkor úgy tűnik Keiko is ezek az emberek közé tartozik és akkor itt az újabb pont, amiért vigyáznom kell vele. Sok a kockázat, de állok elébe!

Dávid

Ahogyan mosolyog a srác, mások talán idiótának néznék, de szerintem kifejezetten jó, és egy kicsit aranyos is.
-Óh, nem, nem vagyunk egyáltalán befolyásosak, csak van egy ilyen ismerősünk, azt ennyi - javítom ki a fiú téves megállapítását, egy halvány mosoly kíséretében. - Nem igazán. Vagyis régen nagyon jó volt a kapcsolat az apám és köztem, de mára már teljesen eltávolodtunk. Semmit nem foglalkozik velem, szinte soha nem látom, még így se, hogy egy országban tartózkodunk. Az egyetlen jó dolog, amit az elmúlt években tett velem, az az volt, hogy szó szerint rám parancsolt, hogy jelentkezzek ebbe a suliba - fejtem ki az apám és köztem lévő kapcsolatot. Hangomban némi megvetés hangzik, mert apám iránt tényleg így érzek, ezen nincs mit takarni.
Nem zavar hogy megkérdezte, inkább örülök is, hogy valamit kérdez, legalább nincs az a kínos csönd, amit nem szeretek. A bókra - mert gondolom az, amit a nevekkel kapcsolatban mondott - nem mondok semmit, csak vigyorgok.
- Csak abból gondoltam, ahogyan berontottál ide - felelek, és most már bátran rámosolygok Dávidra.
Kicsit talán meglepődött, hogy egyből kitaláltam, bár ez csak az esetek 10 százalékában történik meg, mert nagyon rossz emberismerő vagyok. Azért próbálom leszűrni az emberekről, hogy milyenek, már az első alkalommal, és akik rosszak, azokkal többen nem foglalkozni, de mindig kifogom az olyan embereket. Volt már olyanra példa, még hat éve, hogy barátkozni akartam az új - vagyis első - sulimban, és pont egy olyan csajt fogtam ki, aki nagyon beképzelt volt és mindenkit csesztetni akart, és engem nagyon meg szégyenített. Azóta nem igazán barátkoztem, csak néhány embert engedtem közel magamhoz. De itt a Bagolykőben kezdek megváltozni, nyitottabb lenni, és ez a mostani esetre is igaz.

Nyitóbál - Mary és Bianca
Ruha

~Talán nem is lesz olyan rossz...~ Gondoltam, ahogy beléptem a Nagyterembe a Nyitóbál előtt. Semmi kedvem nem volt itt lenni, úgyhogy muszáj volt ilyesféle gondolatokkal bíztatnom magam. Tulajdonképpen nagyon szeretem a bálokat, az egyetlen ok, amiért erre a bálra nem szerettem volna jönni az az volt, hogy nem nagyon tudtam olyan ruhát szerezni, ami igazán tetszene, és amiben jól érezném magam. Az utolsó pillanatban sikerült találnom egyet, ami viszonylag elfogadható, de azért irigykedve néztem a teremben levőkre, akik szebbnél szebb ruhákat viseltek.
Hirtelen eluralkodott rajtam az a tipikus "mit keresek én itt?" érzés, de szerencsére a kérdést meg tudtam válaszolni magamnak: kíváncsi voltam arra, hogy kik fognak bekerülni a Tusára... Különösen Marynek szurkoltam, végtére is ő a legjobb barátnőm...
Ahogy leültem a Navine asztalához, egy-két ismerős arcot felfedeztem a tömegben, de sajna Maryt nem láttam, pedig kerestem. Már éppen kezdtem furcsán érezni magam (mivel mindenki beszélgetett valakivel, én viszont csak egy helyben ültem), mikor az igazgató elkezdett beszélni. Feszülten vártam, hogy kik jutottak be, aztán amikor kimondta Mary nevét, hihetetlenül megkönnyebbültem és megörültem. Csak akkor vettem észre a barátnőm, mikor felállt a helyéről. Láttam rajta, hogy szinte fel sem fogta, mi történt.
~Jó neki.~ Gondoltam mosolyogva. Igazság szerint én is szerettem volna indulni a tusán, de nem tartom magam elég jónak hozzá, így inkább maradok annál, hogy szurkolok Marynek, meg mindenkinek, akit ismerek.
Ahogy befejeződtek a beszédek, nekiláttam, hogy ételt szedjek a tányéromra. Elképesztően éhes voltam, úgyhogy töménytelen mennyiségű ételt ettem meg. Ezt pár perc után meg is bántam, ugyanis borzalmas hányingerem lett. Megpróbáltam mély levegőt venni, és inni egy kis vizet, de sajnos pár perc múlva sem múlt el. Lassan felálltam, és kisétáltam a teremből, mert nagyon zavart a tömeg. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy eltűntem, így csendben távozhattam. Nem mentem messzire, még csak el sem távolodtam a Nagyterem ajtajától, csupán a falnak vetettem a hátam, behunytam a szemem, és ismét mélyeket lélegeztem. Szerencsére ettől enyhült a rosszullétem, úgyhogy pár perc elteltével visszatértem a bálba.
Ahogy visszamentem, hirtelen nem tudtam, hova is induljak. ~Megkereshetném Maryt.~ Gondoltam. Körbenéztem, és szerencsére rögtön megláttam a lányt, amint egy rellonos lánnyal együtt táncol, pontosabban ugrál. Mosolyogva haladtam felé, és ahogy odaértem, minden további nélkül a nyakába ugrottam.
- Annyira örülök! Tudtam, hogy bekerülsz! - lelkendeztem szinte sikítva.
- Hm... Bocsi, csak annyira örülök! - engedtem el a lányt nem sokkal később.
- Jaj, ne haragudj, be sem mutatkoztam - mosolyogtam a rellonos lány felé. - Maia Norwood vagyok, Mary szobatársa.
Már nyoma sem volt rajtam a kezdeti kedvetlenségnek. Mi okom lett volna bosszankodni? Mary bejutott a Tusára! Talán még jobban örültem ennek, mintha én jelentkeztem, és jutottam volna be...

Bál- ruha cipellő
Matilda néni, Keith- Emma- Adri

* Az anyukája szerint rossz volt délután, mert nem akart hazajönni a játszótérről. A felnőttek nem értik, hogy mi olyan jó abban, hogy órákon át matatnak a homokban.  Az anyukák és apukák is játszhatnak, azért vannak nekik odatéve a padok. Egész álló nap az iskolában volt, egy kis játékot igazán megérdemel, ezt meg kell érteni a felnőtteknek is. Pechjére a mamáját kiakasztották az órán, ráadásul rengeteg javítania valója is volt, úgyhogy nem értette meg a kislánya ezen óhaját, amin annak hisztije sem sokat segített. Úgyhogy, az egész vége az lett, hogy ma nem mehet el a bálba, pedig annyira szeretett volna. Főleg azért, mert rengeteg süti lesz ott, de maga a bál is nagyon érdekelte. Szereti ezeket az iskolai rendezvényeket, olyan mókás látni a diákokat abban a sok színes ruhában, meg díszes frizurákban. Meg ő is felöltheti magára a csinos ruhácskáját, amit annyira szeret. Azt mondta Vivi, hogy ezekre a bálokra minden alkalommal másik ruhát illik felvenni, de neki nem kellene másik, mert ez a kedvence. A nagymamájával vették Lengyelországban, amikor sétáltak a városkájuk sétálóutcáján. Nagyon szép hely, lovas hintók is járnak arra! Nem utazott még velük olyan sokszor, mert azt mondják, hogy drága, mert a turistáknak csinálják, hogy szórakozzanak.
Ririke drága is szórakozna, ha nem lenne büntiben. Nem is hisztizett olyan durván délután, volt egy kis nyávogás, meg veszekedés, a földhöz csapta a homokozó lapátot, de attól még nem kéne már este hétkor elzavarni aludni. Márpedig ő igenis el fog menni a muriba, ráadásul még csak nem is álmos. A lakosztályt védő bűbáj rá nem vonatkozik, szabadon járkálhat ki-be. Feltéve persze, ha az anyukája nem tett rá külön védő bűbájt ellene is. De ugyan miért is tett volna? Amikor a tanár néni elment fürdeni és hajat mosni úgy gondolta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom: kiszökik, a vízcsobogástól úgysem hallatszik az ajtónyitás. Megeszik egy sütit és már jön is vissza. Tökéletes terv, képzeletben adott is magának egy pacsit. Felkapja a papucsát és pizsamában nekiáll a nagy kalandnak. Szerencsére sikeresen átjut az ajtón, majd megszaporázott léptekkel végigrobog a megszokott útvonalon a nagyterembe, ahonnan már hangos zene szól. Ez csudaklassz, így észre sem fogják venni, hiszen mindenki eszik meg táncol. A beszédek alatt veszélyesebb lett volna belépnie, mert olyankor csend van. Besunnyog a hatalmas ajtón, majd szétnéz a teremben. Jaj, ne! Ott van Letti meg Gabi bácsi. Ők képesek beárulni, úgyhogy óvatosnak kell lennie. Megpillantja az egyedül ácsorgó Matilda nénit, aki biztos megvédi, szóval egyenesen a háta mögé siet, és csak reméli, hogy a testvére nem figyel.* - Csókolom Matilda néni! Tessék elbújtatni! *Mondja, miközben a ruha abroncsa mögül kikukucskál. Rendben, úgy tűnik, senki nem figyel.* - Köszönöööm, csókolooom! * Csiripeli, majd átvágtat a sütis asztalhoz, ami mellett egy kicsit megrogyasztja a térdeit, hogy jobban eltakarják az ínycsiklandó nyalánkságok. Muháhá, végre megvagytok! Van itt gyümölcsös, csokis, mandulás, kókuszos és még kitudja, hogy mennyiféle. Juuj, azon van olyan vicces hangjegy és csokival van bevonva kívülről. Boldogan megragad egyet és az asztal terítője alá rejtőzve nekiáll majszolgatni a süteményt.  Eléggé könnyen olvad a kezében a csokoládé bevonat, úgyhogy a bal keze csupa csoki, mint a csokápik. Azt észre sem veszi, hogy a habzsolás miatt a szája körül is egy barna paca éktelenkedik. Ha eddig nem szúrták volna ki a sünis pizsamás, unikornis mamuszos szotyit, akkor ez még inkább feltűnőbbé teszi. Ha már itt van, akkor betöm még egy sütit, elvégre nem egy miatt vágott át az egész kastélyon. Vadászó cicaként lopakodik tovább az asztal mellett „áldozatát” lesve. Hamar meg is találja a következőt, aminek hatalmas, de tényleg hatalmas eper darabok vannak a közepében. Az aprócska kéz újra lecsap, és megragadja az édességet. Ekkor ismerős arcokra lesz figyelmes: Keeeeeeeeeeeeeith, Emma, akinek cukor boltja van meg épp akkor lép oda egy vörös lány, akiről nem tudja, hogy kicsoda.* - KEEEEEiiiiiiiIIIITThThHHH! * Kiáltja a fiúnak és odarohan hozzá, hogy megölelje. Igyekszik nem összekenni a sütijével meg a csokis mancsával. Remélhetőleg ő nem fogja beköpni a mamájának, hogy itt járt, mert akkor nagyon fog rá haragudni.  A másik két lányhoz fordul és rájuk vigyorog egyfajta köszönésképpen. Emmával tanácsos jó viszonyt ápolni, mert vannak cukorkái, amiket szeret osztogatni. Hátha most is van nála egy-két szem!* - Képzeld, büntiben vagyok.* Motyogja a szőke fiúnak szomorú szemekkel nézve rá.*- Anyu ma morcos, mert nem akartam hazajönni a játszótérről. Ne mondd meg neki, hogy itt voltam, jóó? * Könyörög nagyokat pislogva,  ahogy a rajzfilmekben látta. A másik két lányra is pislant néhányat, biztos, ami biztos alapon, nehogy ők is rohanjanak a házvezetőjükhöz. Az egyik mellett ellesve érdekes jelenetnek lesz szemtanúja. Egy hosszú ruhás lány éppen lehajol, vagy letérdel egy síró fiú lába előtt. Nagyot harapva a sütijéből figyeli az eseményeket, mert ilyet még nem látott. Megfogja Keith kezét a tiszta mancsával és meghúzza, hogy figyelje azt, amit ő. * - Keith, ők is főnixesek? * Tudakolja, de a szemét le sem veszi a párocskáról. Egyébként Ririke tudja, hogy mi a házak neve, de jobban szereti a jelképállatukként emlegeti a hivatalos nevek helyett.* - JUUUUUUj, Keeeeeeeeeith! Nézd, A LÁNY MINDJÁRT MEGKÉRI A FIÚ KEZÉÉÉÉÉÉÉÉT!* Visítja izgatottan, jól megrángatva a szőke fiú karját. Igaz, furcsa pózban térdeld elé, meg az is furi, hogy a lány kéri meg a fiú kezét, de juuuuuuuuuuuj. Vajon Keith is elveszi Leoniet?* - A fiú azért sír, mert férj lesz, igaz, Keith, igaz? Majd te is leszel férj! *Jelenti ki ellentmondást nem ismerő hangon, letörölhetetlen széles vigyorral a képén. Bár a csokit igazán letörölhetné valaki róla, mert nem áll jól. A fogai fehérségét kiemeli, de nem több.*

Keiko

Keiko nagyon kedves lánynak tűnik és közben titokzatosnak is. A szerénység lehet, hogy csak egy álca nála, de az is lehet, hogy tényleg ilyen kis csendes. Általában én a hangosabb, bulizósabb emberekkel voltam mindig jóban, de lehet, hogy azért mert nem is próbáltam megismerkedni a kicsit titokzatosabb, nehezebben megfejthető emberekkel. De most ennek is eljött az ideje és ezt nem is bánom.
- Ja értem. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy valamelyik szülőd a nagykövet vagy valami hasonló. - Mondom nevetve, majd elkomolyodnak az vonásaim, amikor az apukájáról beszél. Nem gondoltam volna, hogy így megnyílik majd nekem, ezért külön megtiszteltetésnek érzem, hogy beavat a személyes dolgaiba.
- Hát nagyon sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatotok, de még hátha lehet rajta javítani. Az emberek változnak és néha olyan irányban és mértékben, hogy azt még az álmaidban se gondoltad volna. - 
Meg tudom érteni a lány helyzetét, mert én is elvesztettem az édesapámat csak én őt már nem is kaphatom vissza, Keikonak pedig meg van az esélye rá, hogy helyrehozzák ezt a dolgot.
- És te szeretnéd egyáltalán, ha újra jóba lennétek, vagy már lemondtál róla? - Normális esetben nem tettem volna föl ezt a kérdést, de nála nem vagyok biztos a válaszban. Elég határozottan és csalódottan beszélt az apjáról, szóval lehet, hogy már elfogadta, hogy ez van és nem is próbál változtatni a helyzeten.
Az első bókomra csak elmosolyodik. Szóval vagy nem szereti ha udvarolnak neki vagy csak ez is hozzá tartozik a visszafogottságához. Az biztos, hogy ha valaki meg akarja hódítani ezt a lányt annak nehéz dolga lesz.
- Ja, hogy az... Hát igen, az elég rellonosra sikeredett. De azért hatásos belépő volt, legalábbis neked sikerült felkelteni a figyelmedet. - Nézek rá vigyorogva. Most már értem, hogy miből jött rá, pedig én már teljesen el is felejtettem az érkező mozzanatomat.
- Na és te melyik házban vagy? Levitára vagy Navinére tippelnék. -
A viselkedése alapján egyértelműen nem rellonos, meg nem is láttam a klubhelyiségben, az eridonosok se ilyenek, viszont a navine és a levita közül nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet, de remélhetőleg hamarosan kiderül.


Locsolj meg egy lányt egy játékodban.
5 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Andy

Az ő részéről is teljesen szórakoztató volt a beszélgetés. És úgy vette észre tényleg sok mindenben egyet értenek. Nem nagyon akarta várakoztatni Andy-t, de valahogy mégis kis idő elteltével válaszolt az előbb hangzott kérdésekre.
 - Igen, szeretek itt lenni. Még számomra is vannak ismeretlen helyek a kastélyban, de persze idővel majd megismerek mindent. Szeretem nem tudni, hogy mi vár rám másnap, és ez itt valósul.
Hát igen, mindig is egy kalandvágyó személyiség volt. Nagyon nem érdekli a jövő, mindig is a jelennek élt és nem szeretné megszakítani hagyományát.
Kedvesnek találja Andy kérdéseit, érdeklődését, ezért nem sok késleltetés után válaszol:
 - Szabadidőmet általában igyekszem mindig a szabadban tölteni. Kirándulok, túrázok. Ha ez mégsem sikerülne esetleg a rossz idő miatt, akkor olvasással ütöm el az időt.
Ő is szeretné minél jobban megismerni a fiút, sok információt megszerezni róla. De illetlen sem szeretne lenni, az emberek általában nem szeretik, ha hirtelen rárontanak és kérdésekkel bombázzák őket. De az is lehet, hogy Andy teljesen más, mint az átlag emberek. Már a kastélyban eltöltött első két hetén elismerte, hogy azok a diákok és tanárok akik ebben az intézményben tanulnak és tanítanak, egyáltalán nem átlagos emberek.
- Igen van könyvtár, itt a nyugati szárnyon, majdnem pont alattunk, az első emeleten. Nekem már volt alkalmam benézni, mert az egyik házi dolgozatomhoz kellett egy kis anyag. Ha te is akarod, majd valamelyik nap benézhetünk a könyvtárba, hogy megcsodálhasd mekkora könyvtára van Bagolykőnek. Amúgy neked mi a hobbid? Mit csinálsz a szabadidődben?
Tényleg reméli, hogy beszélgető partere nem veszi lerohanásnak a hirtelen feltett kérdéseket. Figyelmesen várja társa válaszát.

Dávid

Nagyon örülök, hogy itt van valaki, akivel tudok beszélgetni, de még egy kicsit visszafogom magam,  mert a végén még elijeszteném, mert ign, tudok bolondos is lenni, de csak azok előtt, akiket jobban ismerek, közeli barátaim. Mint például a levitások nagy része, előttük tényleg tudok olyan lenni.
- Nem kell félned, ilyenről szó sincs - felelek nevetve. Bár tényleg jó lenne, de ez csak egy puszta álom, nem több.
- Azt tudom, hogy az emberek képesek
változni, ezt már megtapasztaltam - mondom egy halk kacaj kíséretében.
- Hát... Nem is tudom pontosan - felelek Dávidnak. - Próbálok vele szemben megértő lenni, mert tudom, hogy szereti azt, amit csinál, de nagyon megváltozott, ezalatt a pár év alatt, és sokszor bántott már meg, és én nem dolgokban könnyen megbocsájtani - mondom. Azt megy kell hagyni, hogy tényleg nagyon haragtartó vagyok, de sokszor belátom, hogy nem kéne apámmal szemben ilyennek lennem, mert talán nem szándékosan bántott meg annyiszor azzal, hogy nem foglalkozik velem,  de soha nem megy a megbocsájtás vele szemben.
Vigyorától nekem is nevetni támad kedvem, s ha a belépője nem ilyen lett volna, akkor talán nem is sejteném, hogy rellonos.
- Én levitás vagyok - nézek rá vigyirogva. Nagyon is látszhat rajtam, hogy az vagyok, bár nem is rejtem el, mert minek. Bátran vállalom, mert a Levita a legjobb ház - szerintem. Habár mindenkinek gondolom a saját háza a legjobb.

Hanna

 
 Nagyon jó társaságnak tartom Hannát, látom rajta a tényleges érdeklődést. Nem vagyok itt olyan nagyon régóta, de az eltel kis időből is letudtam szűrni, hogy nemcsak a mugli világban vannak felszínes emberek. Az az érzés merül fel bennem, hogy minél többet akarok megtudni a lányról.
- Köszönöm az invitálást a könyvtár bemutatásra, ha nem vagyok tapintatlan el is fogadom. Szeretem a könyveket, az irodalmat, biztos vagyok abban, hoyg a varázsló világban is virágzó szép irodalom van. Ahogy látom a tanulmányi követelményt, érzésem szerint a legtöbb időmet a szakirodalom fogja kitenni. Te tuti tudsz nekem mondani, mutatni majd olyan könyveket, amit kötelező lesz elolvasnom. Nem nagyom vagyok otthon a varázsló irodalomban egyáltalán, hiszen mugli családban nőttem fel, rendes hétköznapi emberek között. Nehéz megszoknom a mugli szót, hiszen még nem használtam soha. Ezért vagyok itt, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és fejlődjek tovább. Nekem nagyon fontos az emberi kapcsolatok ápolása is, ezért s mászkálok erre-arra, és elegyedek szóba emberekkel. Szeretem a művészeteket, főleg az irodalmat, a verseket. -
 Kicsit bőre sikerült ez a gondolatmenetem is, de nem látom azt a lány arcán, hogy ez neki probléma lenne, vagy egyáltalán unná. Inkább nagyon is érdeklődő a figyelme, ahogyan érzékelem.
 - Otthon szabadidőmben vívtam nagyon is komolyan, az edzőm szerint tehetségem is van, versenyeket is nyertem szép számmal, de ezzel nem szeretek dicsekedni. Sokat jártam ki foci meccsre bátyámmal és édesapámmal. Hiányoznak. A család és az ottani élet. Amúgy szeretek olvasni, de ezt már említettem neked, verseket is írok néha. Szeretek én is kint lenni, de én inkább az az elgondolkodós, merengős fajta emberke vagyok, visszahúzódó, magának való fajta. Szeretek azért beszélgetni is. Az ilyen személyes beszélgetéseket szeretem, mint amit most is teszünk. Te mivel szeretsz foglalkozni? Szeretsz sportolni? -
 Nem nagyon szoktam ilyen sokat beszélni egyszerre, és ilyen hamar így megnyílni, de Hannában megvan az, amiért ezt megtehetem. Meg van ez a bizalom, szimpatikus nekem, remélem ez kölcsönös. Reményeim szerint még fenntudom tartani az érdeklődését, így a beszélgetés alatt.

Tif - zárás

Hát igen, új vagyok. még csak ma érkeztem - felelem egy mosoly mellett. - De már most tetszik ez az iskola.
Nézem a lányt, és közben azon gondolkodom, hogy mi lenne a legjobb mondja annak, hogy megszabaduljak tőle. Na nem mintha nem kedvelném, mert éppenséggel nincs vele semmi bajom, de inkább egyedül lennék.
- Az nekem mindegy, nem vagyok oda a bálokért - felelem, majd felnézek a plafonra, s egy darabig azt bámulom.
- Hallottam valami tusáról, vagy miről. Te is részt veszel rajta, hogy ennyire izgulsz? - kérdőn tekintek a lányra.
Közben végig a lekoptatásán gondolkodom, s be kell valljam nem olyan könnyű mint eredetileg gondoltam. Az, hogy nem érzek semmi ellenszenvet a lány iránt, csak megnehezíti a dolgom, és ez nem túl jó. Másokat mindig könnyen le tudtam koptatni, de most kicsit több időbe telik. Végül rá jövök a megoldásra. Hát persze, a bál! A bál lesz a legjobb ürügy, hogy végre elmenjen.
- De ha tényleg részt veszel a tusán, akkor szerintem illő lenne visszamenned a bálra - Mondom közben rá nézek az órámra. - Hú, és nekem is mennem kéne, ha még éjfél előtt fel akarom fedezni a kastélyt - pótolom ki, majd felállok, leköszönök Tiffanytól, és elhúzom a csíkot.

Keiko

Keikoval nagyon jól elvagyunk és szerintem már egy jó ideje itt üldögélhetünk. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól elleszünk annak ellenére, hogy csak beszélgetünk.
Mondjuk általában a lányokkal mindig jól kijöttem és itt a suliban is alig beszélgettem srácokkal. Bár egy kicsit hiányzik, hogy legyen egy olyan igazi jó fiú barátom, akivel mindent megbeszélhetek, csajozhatunk együtt vagy hülyülhetünk. Nem baj, úgyis van még egy csomó időm.
- Ki tudja, még bármi lehet. - Mondom viccelődve. Azért az elég király lenne ha ilyen befolyásos ember lenne az apukája.
- Magadon vagy máson? -
Elgondolkozok, hogy mit tanácsolhatnék neki az apukájával kapcsolatban, de nem igazán jut eszembe semmi értelmes, úgyhogy inkább hallgatok.
- Az a lényeg, hogy te próbálkozol. Ez előbb-utóbb úgy is jó lesz. -
Remélem, hogy Keikonak összejönnek a dolgok az apjával. Az embernek mindig szüksége van egy apára, akire támaszkodhat és bízhat benne. Annyira szeretném, hogy nekem is legyen egy ilyen. 
A következő pillanatban újból jókedvűek lettünk 
- Levitás? Ajjaj... Akkor menekülj! - Viccesen oldalba bököm a lányt. Ez nyílt titok, hogy a rellonosok és a levitások nagyon szeretik piszkálni egymást. Persze most emiatt nem fogom itthagyni Keiko-t. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki melyik házba jár, sokkal inkább az, hogy milyen a személyiségük.
- Amúgy mióta vagy itt a suliban? Hányadikos vagy? -
Tudom, hogy ezek nagyon sablonos kérdések, de egyszer úgyis muszáj lett volna föltennem őket, hiszen hozzá tartoznak az alap ismeretséghez. És mivel Keikoval még csak most kezdtünk el megismerkedni, ezért szerintem még egy jó pár ilyet el fogok sütni.

Dávid

Az elmúlt évek során egy fiúval sem éreztem magam ilyen jól, kivéve persze Alexet, de őt ki nem kedveli. Na jó, talán a rellonosok nem igazán csíphetik, mert tudom hogy a két ház nem igen szívleli egymást, de ezt inkább hanyagoljuk. Az a lényeg, hogy fiúkkal nem igazán barátkoztem eddig, mindig tartottam tőlük a kellő távolságot, de Dávid - meg Alex - más, velük tudok normálisan beszélni anélkül, hogy túlságosan zavarba jönnék.
- Ja, bármi - felelem nevetve.
- Hát... Magamon, természetesen - mondom, közben végig mosolygok. - Vagyis, úgy értem, hogy az apám változott nagyon sokat, és ezt éltem meg rosszul. De mindegy is, lesz, ahogy lesz - felelem, majd egy nagyobb sóhaj után halkan nevetek.
Most már egész jó a hangulatom, a kinti rossz időről is teljesen elfeledkezem. Mikor Dávid oldalba bök felsikítok, és még a könyv is kiesik az ölemből, mert egy kicsit fel is ugrok ijedtemben. Azt tudni kell hogy én nagyon csikis vagyok, úgy.... körülbelül... mindenhol. Régen csesztettek is azzal, hogy állandóan oldalba böktek, hogy ztan nevethessenek egy jót. Simán megsértődhetnék, és lehetnék, mert ilyenkor mindig azt csináltam, de ő biztos nem tudta, hogy ennyire csikis vagyok, így most megbocsájtok neki.
- Körülbelül 4-5 hónapja jöttem ide, és még elsős vagyok, mert nem sikerültek a vizsgáim. Bár akkoriban nem is igazán mozdultam ki, mert végülis kényszerítettek, hogy jelentkezzek, ezért nem lehetett engem látni semmilyen rendezvényen - válaszolok kicsit bőbeszédűen kérdésére.
- És te hányadikos vagy? Gondolom idősebb vagy mint én - kérdem, és rámosolygok Dávidra.

Nyitóbál
Emma, Adri, Riri

Nevetve viszonozza Emma ölelését, egy pillanatig se érzi szokatlanak a gesztust, legfőképpen ma, hiszen egy bálon az örömé és a boldogságé a főszerep - más szóval a táncé és a zabálásé. Ezt bizonyítja, hogy Emma annál szélesebben mosolyog, minél többet harap a frissen beszerzett puha csokis-cseresznyés édességből, Keith pedig már majdnem új sütievő-rekordot dönt, mikor Adri megérkezésével kénytelen belátni, hogy erre elég szerencsétlen időpontot választott - Leonie és Zsolt nevének említésére olyan fájdalmasan röhejes köhögőgörcsöt kap, hogy még az arca is belevörösödik. Egy pohár narancslé, és két percnyi élet-halál küzdelem után végül sikerül leküzdenie fuldoklását, de még könnyes a szeme, mikor kinyög két szót.  
- Megint? Zsolttal? - A hír mondanivalója annyira megdöbbenti, hogy nem is gondol bele a szituáció képtelenségébe. Az értetlenkedő fejcsóválás után olyan hirtelen vigyorodik el, megpróbálva leplezni zavarát, mintha egy fontos kötelességéről feledkezett volna el.
- Nekem nem említette, hogy együtt voltak. Csak meglepődtem. - Az utolsó mondatot félig-szemlesütve, a narancslét kortyolgatva, a tőle telhető legártatlanabb ábrázattal biggyeszti hozzá az eddigiekhez, majd Adri vállán átlesve vet egy gyors pillantást a Levita háznál ücsörgő fiúra, aki elég sokszor néz rá csúnyán, de azért mindig szimpatikus volt a számára. Mintha most egy kicsit kevésbé tűnne kedvesnek.
- Mindketten fantasztikusan néztek ki! - Teszi hozzá a kukkolás után sietve, most már tényleg őszinte vigyorral, teljes figyelmét a lányok felé fordítva. Végigmérve a ruhájukat elismerősen bólogat párat, csak megerősítésképp.
- Bár nekem a szőke haj is tetszett... - Eddig nem volt ideje megjegyezni az extrém hajszínváltást, bár már akkor feltűnt neki, mikor évfolyamtársa csatlakozott kis körükhöz. Tiszta mázli, hogy ekkor egy magas kis hang sikítása megkavarja a beszélgetésüket, ez szerencsésebben söpri arrébb az előbbi véletlen közjátékát, mint egymás ruhájának dicsérgetése, és Keith-nek se kell valami nagy hülyeséget csinálnia.
- Riri! - Nevetve fordul oda a feléjük rohanó unokatestvéréhez, természetesen a tömérdek kosz ellenére nem hárítja el az ölelését. Komoly ábrázattal, odafigyelve hallgatja a történetet, még le is guggol a kislányhoz.
- Még szép, hogy nem akartál hazajönni, a játszótér az játszótér. Ne aggódj, tőlem nem tudja meg. - Mondja nagy komolyan bólintva hozzá, szentesítésképp a kisujját tartva Riri felé, aztán felegyenesedve elneveti magát, megborzolja Riri haját, és felé nyújt egy cseresznyés sütit, szalvétával együtt. Immáron ő is bűnrészes lett.  
- Lányok, ő Riri, Riri, Emma és Adri. - Nem tartja kizártnak, hogy valahol már összeismerkedtek a kislánnyal, de adjunk az illemnek, ha már egy ilyen fontos társasági eseményen vagyunk. Ezután már rögtön nyitná is a száját, ámde rokona valahonnan lentről a keze ráncigálásával adja tudtára, hogy új, nagyszerű felfedezést tett a teremben. Keith válaszul felkapja a lányt, csupáncsak a kommunikáció megkönnyítése végett. Eszébe se jut, hogy összekoszolódhat, vagy összegyűrődhet a vörös öltönye, az is kész csoda, hogy eddig épségben kibírta. Szomorú hír, hogy figyelmét ismét a levitás asztal felé terelik.
- Ők szfinxesek...legalábbis a fiú. Remélem azért sír, mert megkérik a kezét. Ne aggódj, ezek biztos csak örömkönnyek, vagy nem elég nagy neki a gyémánt, de akkor majd kicserélik. - Mondja meggyőzően vigyorogva, aztán enged az agya elképesztően erős vágyának, hogy ne velük foglalkozzon, így esik tekintete a hasánál himbálózó gyereklábra. A kislány határozott kijelentésére, miszerint ő is férj lesz, úgy néz ki nem tud mit reagálni.
- Mondtam már, hogy milyen menő a mamuszod? - Ámulva megbirizgálja az unikornis szarvát, ezzel elvan néhány másodpercig, aztán ismét feltekint a lányokra.
- Nem tudom figyeltétek-e, de már legalább öt perce itt állunk...Adri, táncolnál velem? - Felkérné ő a többieket is, de a most kezdődő lassú számhoz sehogy se illik a csoportos hulalula-kacsatánc kombináció, ráadásul úgy érzi, ahhoz még oldódnia kell a csapatnak. Első lépésként csak lerakja a kislányt és meghajol évfolyamtársa előtt, bízva abban, hogy megkapja a kezét és végre visszatérhet egy-két szám erejéig a táncparkettre. Utána természetesen Riri és Emma következik.

-Mágustusa Nyitóbál-Dávid

Mágustusa Nyitóbál
Kőszegi prof.

Joseph Beck
Keiko SamaKinézet

Joseph Beck

Szeretek itt, a bejárati csarnokban lenni, mert itt nyugodtan tudok gondolkozni, még az itt elhaladó emberek sem zavarnak. Most is, miközben nézem a mennyezetet, gondolataim messze elkalandoznak. El egészen Japánig, ahol azon élnek, akiket mindennél jobban szeretek. Elgondolkodom azon, hogy vajon ők most mit csinálnak. Anya biztos a rendelőjében van, vagy épp Daisuke-vel. Alice meg, hát ő fogalmam sincs, mert nagyon kiismerhetetlen személy. Tudom, hogy a legjobb barátnője vagyok, és ismernem kéne, de szerintem őt még a saját szülei sem ismerik ki teljesen. Ezen gondolatoktól mosolyra húzódik a szám.
gondolataimból egy srác hangja húzott ki, aki eközben leült mellém.
- Szia - köszönök vissza neki, és barátságosan mosolygok rá. - Nem, nem zavarsz.
Nézem a srácot, akit még soha nem láttam ezelőtt, ezért talán új lehet. ezt az ötletet egyből el is vetettem, mert idősebb mint én, tehát akkor csak az az egy lehetőség maradt, hogy ő az egyik diák valamelyik külföldi suliból.
- Milyennek látod eddig ezt az iskolát? - kérdem pár perc némaság után, s közben végig mosolygok. - Vagyis a te iskoládhoz képest - utólag belegondolva, talán nem volt túl jó ötlet ezt megkérdezni, mert lehet egy kicsit tapintatlan ez a kérdés, de most már mindegy, ami történt, megtörtént.

Andy

Tényleg őszintén szeretne ismerkedni Andy-vel. Azért is ajánlotta fel a könyvtáros körülvezetést, hátha ezzel tud segíteni barátjának, hogy otthonosabban érezze magát a kastélyban. Reméli, hogy nem bántja meg beszélgetőtársát a "barát" jelzővel, mert ő már úgy tekint rá, mint barátra.
 - Őszintén örülök neki, ha valamiben tudok segíteni. Remélem, hogy tényleg hasznodra leszek majd és nem hátráltatni foglak a tanulásban.
Annyira a tanulgatós típusnak tartja társát, de azért belül reménykedik benne, hogy ez nagyon nem így van, mert szüksége lenne már egy olyan barátra, aki nem csak a tanulással tud foglalkozni. Akivel lehet határ nélkül viccelődni, nevetni. De persze nem csak a saját érdekeit nézi. Szeret hasznára lenni másoknak, de nem akar túl rámenősnek tűnni.
 - Biztos tényleg ügyes lehetsz a vívásban. Még sosem próbáltam ezt a sportágat. Pedig vannak olyan sportok is, amelyek nekem is felkeltik az érdeklődésemet. Ilyen például a kézilabda és a röplabda. De a foci sem untató sport számomra. Otthon kézilabda versenyekre is jártam, ahol elég jó helyezéseket is értünk el a csapattal. Persze nem szoktam ezzel dicsekedni. Nem is tudom, hogy ezt most miért mondtam.
Megijedt, mert egyáltalán nem szokott dicsekedni önmagával és teljesítményeivel. Kicsit összezavarodott, ezért inkább elhallgatott. De úgy vette észre, hogy Andy ebből nem sokat vett észre, ezért lassan kezdett megnyugodni. Szeme körbevitte a teremben, de nem talált érdekességet. Továbbra is ugyanazok az emberek társalogtak a teremben. Erőt vett magán és végül megint megszólalt:
 - Milyen könyveket olvasol?
Csak ennyi esett ki a száján, ezért érdeklődve várta a rövid kérdésre a választ.

Hanna

 Már az első perctől kezdve tudom, hogy Hannával nagyon jóban leszünk a jövőben, de nem is tudom miért beszélek jövőidőben, hiszen már jóban vagyunk, ezt kimerem jelenteni, így magamban. Nem is olyan régen ismerkedtünk meg, de mintha már barátok is lennénk. Ez meglátszik a beszélgetésünkön is, hiszen olyan, mintha már valamelyest tudnánk, milyen a másik, érezzük egymás ritmusát. Bár ettől eltekintve is lehet a beszélgetés mélyenszántó. Ilyen hamar mondható-e valakire a barát jelző? Szerintem igen.
 - Köszönöm a segítségedet, de ez kölcsönös. Bár az itteni dolgokban én nem tudok segíteni neked, de bármi másban igen, akkor nyugodtan szólj. Legyen az akár egy beszélgetés, vagy egy séta a parkban. Nem nagyon tudok megülni a fenekemen sokáig, ha nem foglalom el magam olyan dologgal, ami leköt, vagy érdekel. Hála, könnyen tanulok, mert így nem kell szenvednem sokáig a szobában.Nem vagyok az a nagy tanulós fajta. -
 Nagyon örülök, hogy összetalálkoztunk Hannával. Megismertem a személyében egy értelmes lánnyal. Remélem nagyon tart engem ennek az ellenkezőjének. Sohasem vagyok megelégedve magammal, mindig van hova fejlődnöm, vannak hiányosságaim, amit javítani kell.
 - Egyáltalán nem dicsekvés, ha jó csapatban játszottál, mert jó játékos vagy. Én is szoktam kézilabdát és röplabdát nézni. Igaz, egyik sem az én portágam. Focit szeretem. Édesapámmal és bátyámmal kijártunk a helyi focicsapat meccseire, most elég jól megy ahhoz képest a csapatnak. -
 Mintha zavartságot vettem volna észre a lányon, de lehet, én értelmeztem rosszul. Hanna egész végig határozott, és nagyon is szép.
 - Elsősorban regényeket. Azonban belül is azokat szeretem, amelyek a társadalmat mutatják be, a maga valóságában. Beszokott csúszni azért egy-két könnyedebb ponyvaregény is. Nem lehet mindig komoly az ember, kell egy kis lazítás néha. Te milyeneket olvasol? -
 Kellemes a társalgásunk, nekem legalábbis az. Nem akarom letámadni kérdésekkel, hiszen tudom, képes vagyok erre. Ezzel csak elrontanék mindent, és ezt nagyon nem akarom.

Andy

~Hűha!- gondoltam magamban- elég jól észrevette, hogy kicsit zavarban vagyok, vagy talán nem is vette észre? Egy biztos: elég fürkészően nézet. Én legalább is ebből következtettem arra, hogy felfigyelt rá. Ahogy beszélgettünk egyre jobban vastagodott köztünk az aranyszál, ami a kapcsolatunkat összetartja. Sok dolgot tudtam meg róla, és érdekesnek találom azt, hogy mindenre nyitott és sok mindenben hasonlít rám. Szereti a sportot, úgy, ahogy én, szeret társalogni, akárcsak én, szeret új embereket megismerni. Ebben is hasonlít rám. Ugyanakkor őt is a regények szórakoztatják, ahogy engem is, ezért meg is osztom vele, a kérdésére válaszolva:
- Szereted a regényeket? O.o Én is inkább a regényeket választom a verses kötetek helyet. De a Coelho könyvek is felkeltik az érdeklődésemet. Persze mágikus könyveket is olvasok. A kedvenc könyvem A varázslók nemes sportja c. kötet. Ha akarod majd megmutatom a könyvtárban.
 Úgy gondolom, Andy hallott már a kviddics játékról is. Ezt a könyvet, ha elolvassa, biztos, hogy hasznára fog majd válni, ha ő is be akarna állni a kviddics-csapatba. Ezért remélem, hogy ezen az estén sikerül egyeztetnünk egy időpontot, a könyvtár meglátogatására. A testalkata szerint jó hajtó lenne belőle, csak egy kis edzés hiányzik.
 Kicsit elmerengtem azon, hogy elhívjam-e repülni egyet. Lehet örülne az ötletnek. Így hát megkérdeztem:
- Nincs kedved eljönni valamikor a kviddics-pályára repülni? Itt van a kastély mellett, nem kell messze menni. Van már seprűd?
 Amíg vártam válaszát, arra gondoltam, hogy el feledkeztem a kis füzetemről. De nem volt kedvem írni előtte, mert már éppen jó hangulatú lett a beszélgetés, tehát nem is vettem elő.

Hanna

 Végre találtam egy olyan embert Hanna személyében, akivel el lehet beszélgetni azokról a témákról, amiket engem is érdekelnek. Az a legjobb az egészben, hogy elég sok közös van bennünk. Ezért is lehetséges az, ilyen hamar megtaláltuk a közös nevezőt, és tudunk beszélgetni ilyen módon, ahogy. Méghozzá egy szép lány személyében. Coelho-t említi meg, olvastam egy-két könyvét már, szóval nem ismeretlen a neve. Engem nem agyon ragadott meg, ettől függetlenül nagyon jó írónak tartom őt.
 - Coelho-t olvastam én is, de annyira nem fogott meg. Ettől függetlenül nagyon is jó írónak tartom, és a könyvei is azok. Mivel anyai ágon magyar származású vagyok, megtanítottak erre a nyelvre is, így magyar írók könyveit is olvashatom eredetiben. El kell mondanom jók, nekem nagyon tetszenek. Az angol költőket, írókat is szeretem. Szeretem a verseket is, néha ezek fejezik ki a legjobban az ember érzéseit. Néha én is írok, de ez másodlagos dolog most. Te még az említetten kívül, kit vagy kiket kedvelsz? -
 Fejtem ki Hannának, mit gondolok, hogyan érzek erről a témáról, dologról. Jó társaság, végre valakivel nem csak csacska dolgokról lehet beszélgetni, hanem komoly témáról is. Ez tetszik a lányban. E mellett látom, nem az a nagyon komoly lány, akivel nem lehet viccelni csöppet sem.
 Rátér a kviddicsre. Eddig nem ismertem ezt a játékot, amíg ide nem értem. Mivel van repüléstan órám, így láttam, ahogy bemutatták nekünk ezt a játékot. Engem nem hatott eddig meg ez a sport, mint ahogy többeket az iskolában. Több mint valószínű bennem van a baj.
 - Nem tudom, érdemes e megpróbálkoznom a kviddiccsel egyáltalán, hiszen nem is játszottam még. A másik az, nem nagyon fogott meg engem ez a sport, bár csak két napja láttam, tudtam meg, létezik ilyen. Engem nem varázsolt el, mint itt a diákság többségét. Lehet azért mert teljesen mugli környezetből jöttem, ott messze elképzelhetetlen ilyet játszani. Kipróbálhatjuk majd valamikor, de seprűt keríteni kell majd valahonnan. Így nem mondhatod azt, úgy mondok rossz véleményt egy sportról, hogy ki sem próbáltam. Adok egy esélyt. Nem gondoltam, ennyire nagy népszerűsége van a kviddicsnek a varázslótársadalomban. -
 Az utolsó mondatomat már mosolyogva mondom Hannának. Csodálkozom eme sport nagy népszerűségének a az iskolában, és a varázslótársadalomban.

- Jól áll- mosolygok rá bágyadtan. Tulajdonképp, az ember azt hihetné, be vagyok lassulva, esetleg szívtam valamit, vagy mintha nem is ezen a bolygón lennék szellemileg, pedig... kimerült vagyok.
- Nem tudom, talán a szemébe mondanám, hogy mekkora egy görény, aztán elhúznék a francba- motyogom a földet bámulva. Az igazság az, hogy ezt előbb el tudom képzelni magamról, mint azt, hogy krokodilkönnyek közepette vetem magam a nyakába, és elsírom neki, mennyire nagyon szükségem volt rá, és a többi. Nem, nem szeretek hazudni, csak elhallgatok dolgokat, és... abszolút nem igaz ez az állítás.
- Nem tudom, egyenlőre... lehet, csak azért kerestem, hogy elmondhassam, én megpróbáltam, és igazából meg sem akartam találni. Végtére is, ez illik rám nem? Hogy örökösen taszítok magam mellől mindenkit, csak hogy megmutassam, nagy lány vagyok, és nincs szükségem semmire, és senkire- azért tőle kérdezem ezt, mert tudom, ő nem hazudna a képembe, csak hogy jobban érezzem magam. Lett volna rá alkalma, akkor se tette meg.
- Oké, igazából.... fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel-  mutatok körbe, a helyzetet illusztrálva. Tényleg nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom, mert idegennek nem mondhatom, se barátnak, és még csak nem is egy valaki, akivel azért beszélek, hogy elüssem valamivel az időt. De akkor ki?
- Aztán, lehet valaki igába szállt, amíg én kiruccantam- vonom meg a vállam, ugyanis azt nem tudhatom, mi volt itt. Csak tudnám, miért megy ez olyan nehezen? Azt hittem, ezen már túlléptem. Mármint, ott van Benji, Sofi, mind olyanok, akik valami csoda folytán többször is keresték a társaságom, még csak meg se kellett fenyegetnem őket.
- És visszajöttél. Amikor először leléptem, én nem akartam, és most se kimondottan- mélázok el, aztán észbe kapok, hogy itt végül is nem rólam van szó.
- Nincs kedved elugrani a konyhába? Palacsinta, kávé... közben elmesélhetnéd, milyen volt a szmogot szívni- mosolygok rá halványan, nem tudom, mennyire fogékony az én társaságomra. Nem tudok semmit.

Keiko

Az ágyamon fekszem, bambulok, mint ahogy szokás nálam. Utálom ezt az unalmat, egyszerűen utálom. Miért nem lehet az élet tele csupa izgalommal? Miért kell unalomnak léteznie a földön? Miért? Ez a kérdés kavarog a fejemben már három napja. Nagyon meleg időnk van, ezért döntök úgy, hogy ma nem megyek le a birtokra, hanem bent a kastélyban keresek valami hűvös helyet. Csak azt kéne megtudni, hogy hol van az a hűvös hely. Sóhajtok egyet, majd felállok, és a bőröndömhöz lépek. Még nem pakoltam ki, túl izgatott voltam, hogy mi vár itt rám. Kinyitom a bőröndöt, és unottan pakolgatom a cuccaimat a szekrénybe, amikor eszembe jut drága édesanyám egyik mondata: "Ha unatkozol, olvass!". Nem hittem volna, hogy egyszer még hasznát veszem ennek a mondatnak, de lám igen. Itt biztos izgalmasabb könyvek vannak, mint otthon. De nekem a legizgalmasabb lenne egy olyan könyv, ami tele van varázslatokkal, ártásokkal, átkokkal és bűbájokkal. Nekem az lenne a világ legizgalmasabb könyve. Felállok, majd kisétálok a hálókörletből, a klubhelyiségből. Nem tudom, merre kell mennem, ott még nem voltam. Megkérdezem az egyik diákot, aki útba igazít, és néhány perc múlva már a könyvtár ajtajánál vagyok. Benyitok, majd körbenézek. Szép, az biztos. Elkezdem nézegetni a polcokat, vannak itt elég unalmas olvasmányok is. Egy három perces keresgélés után találok egy könyvet. Belenézek, ártások és rontások vannak benne. Tetszik. Leülök egy asztalhoz, ami elég közel van az ajtóhoz is.

Mason

Hű, ma aztán egyáltalán nem unatkoztam, egész végig tanultam. De már meguntam, szükségem van egy kis pihenésre. És persze hová megyek pihenni, na hova? Természetesen a könyvtár felé veszem az irányt. Nagyon sokat vagyok a könyvtárban, talán a klubhelyiség mellett ott töltöm a legtöbb időt, amikor persze nincs órám. Nagyon szeretek ott lenni, akár az egyik ott lévő könyvet olvasgatva, akár egy olyat, amit magammal viszek. Most az egyik mangámat veszem elő az éjjeliszekrényem fiókjából, azzal indulok a könyvtár felé. Alex nemrég mutatott egy titkos rövidítő átjárót, így hamar eljutok a könyvtárba. Köszönök a könyvtárosnőnek egy mosoly kíséretében, majd leülök a szokásos helyemre, vagyis az ajtóhoz legközelebb eső asztal mellé. Csak pár perccel később veszem észre a fiút, aki szintén ennél az asztalnál ül. Nem is vettem észre, hogy itt van. Előttem jött ide, vagy miután én ide jöttem? Ha később ért volna ide, mint én, akkor biztos hozzám szólt volna, csak én lehettem ilyen bunkó, hogy nem kérdezem meg, hogy leülhetek-e.
- Jaj, bocsi, remélem nem zavarok - mondom, s barátságosan mosolygok a srácra.

Keiko

Ez most komoly? Azt hittem, hogy találok egy jó könyvet, amiben érdekes rontások vagy ártások vannak. De mit találtam? Persze, hogy azt, amit már tudok. Stupor, Capitulatus, Rictusempra, Locomotor mortis stb. Unottan lapozgatom a könyvet egy jó varázsige után kutatva, és lám, találok néhány elég jónak, de nehéznek tűnő ártást. Obstructo vagy Impedimenta a varázsige név ugyanaz. Hátráltató ártás. A pálca irányában megtisztítja az elvégző útját. Ha egy élőlényt talál el, rövid időre megbénítja. Nem is rossz. Elég jó. Mi van még itt? Relaxo. Relaxo? Erről még nem is hallottam. Szikraeső-ártás. Szikraeső hullik a pálca végéből, ami az ellenfél ideiglenes megbénítására szolgál. Ez is elég jó. A könyv mélységéből, egy lány húz ki. Észre se vettem, hogy itt van.
-Nem zavarsz! Bocsi, hogy bunkó voltam, és nem köszöntem, csak nem vettelek észre - kicsit elszégyellem magam, majd felé nyújtom a kezem.
-Mason. Mason Berry.

Andy

Még mindig a kanapén ültem Andy mellett. Kicsit elfáradtam már a folytonos ülésben. De a szórakoztató társalgás segít, hogy megfeledkezzek a fáradságról. Kicsit untam már a könyves témát, mert annyira nem kedvencem az olvasás, de hasznosnak találom. Ezért válaszolok még az utoljára feltett kérdésre:
 - Általában nem az írókat szeretem, hanem a könyveiket. Coelho egy kivételes eset, mert neki eddig minden olvasott könyve a kedvenceimhez került. A mágikus könyvekből pedig a repüléssel és a kviddiccsel kapcsolatos köteteket szeretem, mert bámulatosan írják le a mozgást és annak technikáját. Amúgy tényleg szoktál írni? Verseket, vagy történeteket? Ha nincs ellenedre, majd megmutathatnál egyek-kettőt.
Remélem ezzel lezártnak tekinthetem az olvasós témákat. Arra gondoltam, hogy eddig még szinte csak komoly témákról beszélgettünk. Talán nem bánná ő sem, ha másról beszélnénk. De előtte még pár szó a kviddicsről:
 - Ha nem szeretnéd, egyáltalán nem kell kviddicsezned. Csak felvetettem az ötletet. Csak annyit gondoltam, hogy lehet, hogy érdekel, de ha nem, nem akartam erőltetni.
Egyszerűen az jutott az eszembe, hogy ő is fiúból van, ezért talán érdekelheti a kviddics. Szerintem már túl sokat beszéltem erről, ezért inkább témát is váltok:
 - A gyereknapra volt időd még kimenni? Vagy akkor még nem voltál itt?
Mert most a napokban már véget ért a rendezvény. Talán neki még volt lehetősége szétnézni. Miközben feltettem a kérdést, szemem megpillant a társalgó falán ékeskedő csodálatos órán, és eszembe jutott, hogy igen ám eljárt már az idő. Ezért nem is folytatom tovább, mert kíváncsi vagyok Andy válaszára.

Mason

Ő volt itt előbb, és még azt mondja, hogy ő volt a bunkó, hogy nem köszönt. Pedig én voltam az, aki csak úgy szó nélkül ideült, egy mukkot se szólva.
- Nem kell bocsánatot kérned, hisz te voltál itt előbb - válaszolok majd rámosolygok.
Kezet fogok vele, közben csak vigyorgok, mint valami hülye. Igazából nem is tudom miért vigyorgok, de szerintem elég hülyén néz ki. Na ezek után vajon mi lehet a benyomása rólam?
- Szia, Mason - köszönök, neki, most már a nevén szólítva, majd én is bemutatkozom. - Én Keiko vagyok.
Ezek után némán ülünk tovább, én az én mangámat olvasva, ő az ő könyvét. Bár egy könyvet - vagy épp mangát - sokszor is elolvasok, soha nem unom meg, most mégis úgy érzem, hogy nem érdekel a könyv, beszélgetni van kedvem. Így hát leteszem asztalra, majd egy ideig nézem Masont, és azon gondolkodom, hogy mit is kérdezhetnék, hogy megtörjem ezt a csendet.
- Új vagy? Mert meg nem láttalak téged a kastély területén - kérdem végül. Tudom, ez egy kicsit sablonos kérdés, de mégis jobb, mint a semmi.

- Télen ugyanolyan jól állna - mutat rá a vitathatatlan tényre. Ez a divattéma tőle nagyon messze áll, nem is igazán érti, hogy működik, mert soha nem is foglalkozott vele, ami valószínűleg a ruhatárában is tükröződött, lévén egy angol puritán lélekvezető is megirigyelné az egyszerűségét.
 - Jó indok - vigyorodik el, bár ő biztos nem állna neki valaki után kutatni egy random országban csak azért, hogy közölje vele, mekkora senkiházi. Az illető valószínűleg egyébként is tudja magáról, csak nem érdekli, vagy szimplán nem veszi észre magát, de úgy meg teljesen felesleges közölni vele.
 - Kíváncsi vagyok azért, meddig fogsz tudni így élni - jegyzi meg félvállról; ha a lány ezzel tisztában van, miért nem tesz ellene? Persze, könnyű ezt így kijelenteni, de nem érzékeli, hogy Oph minden erejét megfeszítve próbálkozna.
Az őszinte kijelentésre, miszerint a lány nem tud mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, egy vigyorral válaszol.
 - Nem kell semmit. Nem mindig kell kezdeni bármit is egy helyzettel, csak ússz az árral, aztán majd lesz valami. Nem muszáj skatulyázgatni - vonja meg a vállát újfent. Lehet nem túl érett életfilozófia, de ő nem szereti fogalmi keretekbe szorítani a dolgokat, és főleg az embereket; így könnyebb őket olyannak látni, amilyenek.
 - Nekem nem volt kedvem lelépni, kezdjük ott - jegyzi meg, némi fintorral az arcán. Ő alapvetően szívesen van itt, nincs sok kifogása a kastély ellen azon kívül, hogy messze van és sokat kell vonatoznia, és most, hogy húga is beiratkozott az elemibe, tényleg egyetlen személy miatt csinálja mindezt. És nem bánja, a legkevésbé sem; nem igazán jut el a tudatáig, holott tisztában van vele, hogy ez közel sem normális, de határozottan hiszi, hogy képes megcsinálni. Most egy darabig itt marad - a legsötétebb felhők pillanatnyilag elúsztak a fejük fölül -, keres munkát, és valamennyivel máris előrébb lesznek. Terve van, határozott célja, amit el is fog érni.
 - Minek jöttél vissza, ha nem akartál? - kérdezi. Persze, lehet kicsit erős kifejezéseket használ - túl fáradt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon, nem mintha egyébként jellemzően visszafogná magát -, de tényleg nem érti, hogy ha valakinek ennyire nyűg itt lennie, miért dekkol még mindig a kastély falai között.
 - Gondoltál már arra, hogy kávézás helyett esetleg aludnod kéne? - néz rá felvont szemöldökkel, vigyorogva. - Nem mintha bele akarnék szólni, de elég alapvető emberi szükséglet - teszi hozzá egy vállvonás kíséretében. Pillanatnyilag valószínűleg egyikőjüknek sem volt fontosabb dolga, mint elvonulni aktuális hálóhelyükre és bevágni a szunyát, de úgy tippelte, valahogy egyikőjüknek sem volt kedve ezt meg is tenni.