Zoé

Magamban jót mulatok a lány arckifejezésén, amit a hülye poénom vált ki reakcióként. Nos igen, talán ez egy picit erős volt, bár annyira azért nem esik messze a valóságtól. Valóban rühellnék celeb lenni, de eddig még szerencsére elkerülték az álmaimat az ilyen agyszülemények. Végül nincs sértődés, vagy beszólás a diáktársam részéről így egyszerűen csak tovább csúszunk a beszélgetés további témáira. Ha még fogunk találkozni kénytelen lesz hozzászokni az ilyen megnyilvánulásokhoz, mert én bizony nem változom meg senki kedvéért sem.
- Furcsa.
Kommentálom a tényt, hogy itt össze-vissza áramlanak a diákok kedvük szerint a tanév szakaszaitól függetlenül. De azért megnyugtató tudni ezt, így máris kicsit kevésbé érzem zavarónak, hogy hátrahőkölök az ijedtségtől ha egy szellem lebben ki a falból elém. Persze ha bárki kérdezi, akkor csak utat adtam neki...
- Itt vannak vélák?
A meglepődés most először ül ki az arcomra és szemeimben némi kíváncsiság, talán izgatottság csillan fel. Amióta találkoztam ennek a fajnak a nevével, azóta kíváncsi vagyok milyenek azok a lények, akik állítólagosan természetfeletti szépségek és ha akarják lazán elcsavarják bármelyik hímnemű fejét. Hihetetlen hogy mennyi abszurd dolog van ebben a világban. Eddig úgy véltem hogy a szépség relatív, erre idejövök és kiderül hogy tudnak nekem olyat mutatni, akiért tuti odaleszek, mert kizárt hogy ne így legyen. Ez... nevetséges. De az erkély varázslata és egyéb más dolgok után kezdek hinni benne.
- Hát... Ki tudja, lehet pár év múlva kiderül rólam, hogy Hulk vére csörgedezik az ereimben és én is olyan zöld izévé fogok válni ha rossz napom van. Akkor már nem leszek "egyszerű" varázsló. Úgy is unalmas az átlagba tartozni, bár nem hittem volna hogy én bármilyen szempontból is oda vagyok sorolható.
Ezúttal semmi fapofa, valóban vigyorgok és nevetek a saját poénomon, bár nem tudom a lány értékelni fogja-e, vagy csak magamban szórakozok ilyen jól miközben ő néz engem mint egy elmeháborodottat. Egyébként bár nem kérdezek rá, azért elfog a gyanú, hogy a társaságom talán nem csak "egyszerű" varázsló... vagyis boszorkány. Egyszerűen abból amit mondott és ahogy mondta, logikusan jön a gyanú, bár tény hogy ezek a szavak ugyanúgy elhangozhatnak egy "átlagostól" is. Attól még ezt érdemes észben tartani.
- Akkor én az ellentéted vagyok, a szegény magányos lélek, akire kutya se figyel, csak ha épp szükséges - mosolyodok el, mert nem akarom, hogy azt higgye, ez nekem probléma. - Egyszer volt egy konyhás néni aki nagyon szeretett engem és mindig nagyobb adagot kaptam a finomabb ételekből. Meg ott van Rob, a mindenes, aki a legjobb barátjának nevezett, amikor megjavítottam a légkondit, amivel már hetek óta szenvedett. Van egy olyan érzésem, hogy kihasznált. Mindenesetre ha az ilyenek számítanak akkor kész közösségi ember vagyok, de amúgy meg nem halok bele ha puszipajtások nélkül élem végig az itteni életem. Legalább nem kell kiben csalódnom. Rob összetörte a szívemet amikor rájöttem, hogy a társaságom keresése egybekötődik nála a nehezebb melók feltűnésével.
Beszéd közben semmi arra utaló jel nem tűnik föl, hogy szomorú lennék, vagy zavarna ez az egész. Végig mosolygok, kicsit nevetek is, vagy épp a vállamat vonogatom. Tudjátok miért? Mert nekem ez tényleg nem nagy cucc. Úgy is túl elfoglalt vagyok a tanulmányaimmal ahhoz, hogy igazán törődni tudja egy másik személlyel. Mindenkinek jobb így. Ha társaságra vágyom, úgyis találok egy aktuális emberkét akivel letudhatom a problémát. Ez így hatékony, csak semmi felesleges bonyolítás.
Meglep a lány reakciója, ahogy a rajzra néz. Mivel épp őt figyelem, így elég szembeötlő, hogy mennyire kényelmetlen neki ez az egész. Alapvetően annyira nem izgatnak az emberek érzelmei, de mivel most csak jót akartam, ezért kicsit kellemetlenül érint a dolog. Vajon csak ennyire nem elégedett a munkájával, vagy valami más van itt? Valahogy a reakciójától és a szavaitól az az érzésem támad, hogy a problémája valahol mélyebben gyökerezik és nem kéne feszegetni ezt most, így hát eszerint cselekszem.
- Jó... hát ha szerinted nem érdemes műként hasznosítani, akkor legyen teszt alany. Úgy is fényes karriert futhat be.
Vigyorodom el, majd nemes egyszerűséggel újra összegyűröm, miközben felállok, és a kezemben lévő papírgalacsint megpróbálom áthajítani a korláton. Hasonlóképp végzi mint én, de ezúttal legalább külső szemlélőként figyelhetem, amint a röppálya megváltozik, közben pedig előveszem a pálcámat. Amint földet ér, ráfogom "fegyverem" és megpróbálkozom néhány Diffindo bűbájjal. Nem mindegyik sikerül, de a végeredmény megvan, ugyanis már csak apró fecnik találhatók ott, ahol imént még a "golyó" volt. Elteszem a pálcát, odasétálok, felszedem a földről a szemetemet, majd egy kukába juttatom, ahogy elindulok visszafelé az épületbe. Az ajtóból még visszafordulok a lányhoz.
- Feltételezem még úgy is látjuk egymást, szóval jössz egy rajzzal. És kösz a gyakorlási lehetőséget!
Mosolygok, és intek egyet, majd távozom a helyszínről, már amennyiben az előző akcióim nem mérgesítették fel az alkotót annyira, hogy ezt a cselekedetemet megakadályozza.

Inedra

Idétlen név? Még nem nagyon hallottam olyanról aki nem szereti a nevét...
-Nedra? Az szép rövidítés... Engem úgy hívnának Solt? De jó... Az törökül fejedelmet jelent.-
Olvastam a nevem jelentésében. Még véletlenül sem tudok törökül, ennyi nyelv éppen elég. Elindultunk az erkély fele. Nos, igen. Az erkélyen izgalmas cselekedetek folytak le. Még most is csak röhögni tudok Ronci-moncin... Úgy viselkedett, mint egy bájgúnár ráadásul megbántotta Leonie-t. Jó, hogy rátámadtam.
-Akkor már most előttem jársz, mint én.-
Válaszoltan mosolyogva. Még nem is kezdtem el. Nem is gondolkoztam ezen. Még túl távolinak tartom a vizsgák időpontját. Szerintem sikerülni fognak a vizsgáim. Remélem...
-Betegség? Az sose jön jókor...-
Szegény lány... A betegsége miatt bukott meg? Ez olyan szomorú... Ez így van, a betegség mindig a legrosszabbkor jön, de legtöbb esetben nincs mit csinálni. Sajnos...
-Kedvenc tárgy? Szerintem a mugliismeret, de...-
Ekkor bennem marad a szó, és köhintek párat. Eszembe jutott, hogy a tanár, akiről beszélek a házvezetőnk... Nem szeretném,hogy ezt Rédey szájából halljam viszont, ezért terelem a szót.
-Kedvenc tanárnőm, pedig Fédra néni.-
A nevét kimondva Nedrára mosolygok.
-Szeretek-e? Nagyon, ha tehetem kint vagyok.

Medárda

Ma reggel úgy keltem fel, hogy mindjárt megfulladok. Reggeli után fel se mentem a klubhelyiségbe, hanem nyílegyenesen az erkélyre. Amikor beszívtam a friss levegőt, megnyugodtam. Máskor is volt már velem ilyen, csak még a kastélyban nem. Otthon régebben a szüleim orvost is hívtak, de azt mondta semmi bajom.
 Leülök, és elgondolkodom. Hozzám szól valaki. Úgy látszik, megint elaludtam nyitott szemmel.  Zavartan felnézek, ki az? Egy eridonos lány, azt hiszem. Miközben elnyomok egy ásítást, próbálok rájönni, hogy mit kérdezett. Mire kezdett volna kínossá válni a hallgatásom, kiböktem, hogy "szia".
-Mármint...bocs, nem hallottam, hogy mit kérdeztél. Egy kicsit fáradt vagyok ma.

Zója

Lábait maga alá húzza, és sarkain ülve hintázni kezd előre-hátra. Ez némiképp segít legyűrni egyre növekvő mozgáshiányát. Mégiscsak fura volna, ha nekiállna rohangálni, miközben Zója éppen a családjáról és a névadásról mesél neki. Figyelemelterelésnek nem rossz, de az agyát ennek ellenére még mindig Keith képe vakargatja belülről, s míg a pszichológus néni beszél, megpróbálja kitalálni, melyik Herci kedvenc ruhája, mert bosszúból azt fogja elcsórni legközelebb.
-Tessék? – kezd ébredezni a figyelme, mikor Zsolti fiú kerül terítékre.
-Komolyan beszélne vele? – alsó ajkába harap, s tanácstalanul megvakargatja a fejét. Mennyivel könnyebb volna, ha a néni elintézné neki, hogy tökéletes nyugalma legyen eztán. Ha a bátyja itt lenne, már rég megszűnt volna a probléma. Vagy a probléma forrása. Otthon mindig minden gondját elrendezték helyette, sosem kellett aggódnia semmi miatt. De itt…
-Iiii… nem. Nem is tudom. Azt hiszem, megbántanám, ha ráküldenék valakit – és még a másik lelkivilágával is foglalkozik. Persze, ha a jövőbe látna, és tudná, hónapokkal később milyen gyalázatos dolgot fog művelni a levitás, nem is Zóját kérné meg, hogy beszélgessen el vele, hanem egy dementorfalkát.
-Jó, tegyük fel! – imádja a színészkedést, így egy kis szerepjátékra mindig kapható. Derűsen pillog a plüssmacskára, bár halovány fogalma sincsen, a nő mit akar vele elérni. Sőt… egyre értetlenebbül bámul rá.  Mégis mi a rozsdás zsanérért mondana ilyesmiket Zsolti fiúnak? Hát ő ezt bizony nem érti.
-Nem is ismerek Milánt – ragadja ki egyből a lényeget nagy komolyan. Meg aztán, esze ágában nem lenne ilyesmit előadni, hiszen ez úgy hangzik, mintha a fiúkkal bálványoztatná magát, és mindenkitől ajándékokat kapna.
-De ez… én nem vagyok ilyen népszerű a fiúk körében – és nem is szeretne az lenni, neki csak az a fontos, hogy Keith foglalkozzon vele, például ha mond neki valamit, akkor a szőkeség figyeljen rá. Ez olyan nagy kérés volna?
-Nem szeretném, hogy a fiúk plüssöket hozzanak nekem, legalábbis ne úgy, ahogy azt Zsolti teszi. Ha csak játszani akarnának, az nem lenne baj, mert Ririvel, tudja, Véda néni Szotyijával, szívesen fogadunk be pajtikat, mert úgy sokkal izgalmasabb – örök gyermeki lélek, aki meg van győződve arról is, hogy a hercegnők nem kergetőznek vasvillával.
-Hogyan nem tudhatták, hogy a házasság komoly dolog? Én ezért nem fogok sokáig férjhez menni – fecseg, miközben tekintetével a szabadjára eresztett Trilliant keresi. Hmm, nem lenne túl kedvező, ha megrágcsálná Zója fontos dolgait.
-Óóó – ezen az eshetőségen még sosem gondolkodott. Túl valóságos lenne az egész, ha rajongása viszonzásra találna.
-Hiszen nem is kéne azzal próbálkoznia, hogy figyeljek rá – ha a néni látta volna már őket együtt, megértené ezt. Leonie egyfolytában Keith nyakában lóg, amikor csak teheti, s mikor ez nem lehetséges, hát akkor meg nagyon hiányolja. Ennél több figyelmet nem igazán kaphatna, mert akkor a kis törpe lélegzethez sem jutna mellette.
-De ha szeretne – világfájdalommal teli sóhajt hallat. – Nem is tudom… - csodás, szép szerelmet képzel magának, másrészt viszont fél attól, hogy ez be is következhet. Mert mi volna, ha csak egy emberre kéne koncentrálnia? Egy párral az oldalán másokat már nem is ölelgethetne szabadon, és akkor fel kéne adnia önmagát… legalábbis ez az ő elképzelése.
-Ja, amúgy rosszul tetszett fogalmazni, mert nem „is szeretne”, hanem simán „szeretne”. Nekem ő a legjobb barátom, de ezt már mondtam – mondja rosszallóan. – Viszont, ha úgy lenne, akkor biztosan megfogná a kezem a folyosón, de nem, ahogy most szoktuk, hanem közben mosolyogna, mintha lenne valami, amit a világon csak mi ketten tudunk, és hozna nekem sárga tulipánt, mikor az nem is virágzik, és nekem adná a kakaós csigája közepét – tulajdonképpen alig mondd többet, mint amiből most is áll a kapcsolatuk. Csakhogy Herci az imént mellőzni merészelte!
-Most mennem kell! Trillian, gyere ide! – minden előzetes bejelentés nélkül pattan fel a kanapéról, hogy összeszedje a nyulat.
-Igazán köszönöm, amiért meghallgatott, sokkal jobban érzem magam. Meg kell keresnem Keith-t, mert az előbb nem tudtam neki elmesélni, amit akartam – felkapja nyuszmókját a földről, és a kijárat felé kezd trappolni.
-Majd jövök még! – fenyegeti meg a nőt, s egy udvarias köszönés után eltávozik a helyszínről. Pont ugyanolyan viharosan, ahogy megérkezett.

A Rellon elszabadul éjjelén
Fejtörő Angyalommal

Nem éppen most volt, már eltelt pár nap azóta, hogy megismerte a partnerét. Mármint azt a partnerét, akivel éppenséggel csak egy ártalmatlan dolgot terveztek be, a rellonos nagy banzáj alkalmára.
Az lényegtelen, hogy pontosan hol, a lényeg, hogy lebuktatta a kis franciát, amint takarodó után áldozatot keresett magának, akinek bizony felvághatja a bőrét. Éppenséggel ez nem jött össze neki, viszont az éppen járőröző prefektuslánnyal sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie. Nem félt megmondani, hogy pontosan mi a jó francot csinál, és bizony, ez tetszett a feketeségnek. Folytatása az volt, csak nem nyilvános.
Már csak az a része nyilvános, hogy amikor megtudta, hogy mit is tervez a banda, felkereste őt, hogy ugyan már, nem akar-e a társa lenni egy kis lopásban. Nem nagy dolog, csak ha már a házverseny végén kullognak, legalább a kupa legyen egy estére az övüké...
A KH-ba beszélte meg vele a randit, ahova kicsit késve, de legalább jól kinézve érkezett. Fekete rövidnadrágot és ugyanilyen ujjatlant húzott, egy vastagabb, fonott övvel feldobva, a lábán pedig -mint mindig- magassarkú villogott. A szeme extra kiemelést kapott, és így, a hajával együtt eléggé sötét kinézetet alkotott. A haja minden lépésnél súrolta a vállát, és mielőtt kézen fogva távoztak, hátradobta az egész loboncot.
-Azért valamerre még mehetnénk miután elvittük a kupát... -jegyezte meg miközben belépett a Trófeaterembe. Mit sem törődött vele, hogy ki van a helyen. Gyors pillantást vetett körbe, a pálcáját előreszegezve sétált lassan beljebb.

A Rellon elszabadul éjjelén
Mirával, az édessel

A Bagolykőben töltött első éjszakái egyike érdekesre sikerült. Úgy tervezte, hogy kioson, nem csap túl sok zajt, vagy nem többet a kelleténél. Az értékesebb holmikat nem azon a körúton tervezte elemelni úgysem, terepszemlét viszont muszáj volt tartania és, ha már erre járt, magával hozott egy megérdemelten elorozott konyhakést. Még ezután jön, hogy beszerezzen egy rendes recés élűt, ami fodrozza a bordacsontot, ha belevágódik az áldozat oldalába.
Itt buktázta a dolgot és gyűjtötte be a nyakába a prefekta kisasszonyt. Szó se róla, jó bútordarab volt, nem panaszkodhat rá, csak olyasmiről kezdett csivitelni a madárka, hogy akkor köpjön, mit művel éjjel, idekint. Nem volt oka rá, hogy azt hazudja, szentjánosbogarakra megy hálóval vadászni, így csak illusztrálta némi késlengetéssel eredeti célját, közölte is, aztán a folytatást már kár részletezni, úgysem gyerekeknek való.
Ezzel azt hitte, annyiban marad a dolog, a "büntetését" ledolgozta szó szerint, ám Amira megint megjelent a színen egy éppen elég kecsegtető ajánlattal ahhoz, hogy kicsalja őt a rellonos alagsorból. Hülye volna kimaradni a buliból, ha egyszer még hívják is. Egy kis lopás nem a világ. Ha kell az a túlméretezett borospohár, jönnek és visszaveszik, de nekik is kijár a szórakozás, nem? De.
A KHba ő érkezik előbb szokásos teljes fekete szerelésében ami kimerül ezúttal egy rövid ujjú ingben, bőrnadrágban és katonai bakancsban. Nyár, na és? Ehhez van szokva, pofázzon csak, akinek nem tetszik valami. Amirára sem kell túl sokat várnia, bár mielőtt bármit is mondana, hagyja szétterülni az arcán szokásos szarkasztikus vigyorát.
-Te mindig így felrakod a pontot az i-re?- Céloz itt a nem kicsit kihívó, de annál inkább kedvére való öltözékre, bár inkább a kiemelt szemek azok, amik most jobban vonzzák a tekintetét. A keze magabiztonsan zárja körbe Amiráét, s miközben kilépnek és elindulnak az alagsori folyosón át, még arra is méltatja a kis feketét, hogy válaszoljon neki.
-Majd kitaláljuk. Elég nagy ez a kőtömeg a gazos udvarával együtt... nekünk pedig rengeteg időnk van buli ide vagy oda.- Vonja meg a vállát teljesen nyugodtan, miközben ő is belép a Trófeateremben immáron elővett pálcával, de azért hallani a hangján, hogy jó néhány ötlete van a folytatást illetően. Az ő szemei is azért körbepásztázzák előbb alaposan a termet, mert nincs kedve kellemetlen meglepetésekhez, mint mondjuk enyelgő tanárok. Fáradtságos munka lesből elintézni egy tanárt, de tényleg!
-Kíváncsi vagyok, mennyire lehetne velük üzletelni egy sima trófeáért...- Természetesen nem feledkezik meg a haszonról sem. Egyrészt itt van Amira after gift-nek, másrészt viszont jó lenne mondjuk kiszedni valamit cserébe ezért a poros kupáért a tanerőkből. Jó, a pofon és a büntetésen túl.

A Rellon elszabadul éjjelén
csak úgy egyedül, ártatlanul

A Rellon elszabadul éjjelén
Fejtörő Angyalom, és az a sunyi dög

Amira csak egy huncut mosolyt küldött a kis francia felé, amikor a kinézetével kapcsolatos kérdést tette fel. Felesleges lett volna válaszolnia. Még új ahhoz, hogy tudja, igen, bizony a feketeség mindig felteszi a pontot az i-re. Hiába van ott Kristóf, a nézni szabad elvet követve oda-vissza dolognak tekinti, hogy jól nézzen ki, ha már néhány srác -főleg a Rellonban- is képes erre. Na meg nem másodlagos szempont, hogy így érzi jól magát.
Eléggé lazán vette ezt a "törjünk be és lopjuk el a trófeát" dolgot. Prefektusként ugyebár mászkálhat kint későbbi órákban is, és ha netán valaki megkérdezné, hogy ugyan már mit keresnek ők ketten a teremben, csak rávágná, hogy elkapta Mihaelt.
A pálcáját persze nem eresztette le, de inkább azzal volt elfoglalva, hogy milyen ötlettel áll elő a társa. Hát elég fancsali képet vágott, azért lehetett volna valami felvetés.
-Oké, hát akkor törd a fejed, mert nem akarok csak úgy sétálgatni... -tette hozzá egy vállvonás kíséretében, és szépen lassan megállt a terem közepe táján.
-Valószínű, hogy ha kiderül, hogy mi voltunk, nem ússzuk meg. A nyerésre álló háztól kellene... -nem tudta befejezni a mondatot, mert koppanások ütötték meg a fülét. Hátrafordult, a pálcáját nekiszegezte a hang forrásának. Sharlotte, a szervezőtársa barátságos mosolya valahogy nem éppen hiányzott az akcióhoz.
-Áh, Sharlotte... nem tudsz aludni? -némi gúny érződött a hangjában. Megfordult pár gondolat a fejében, de úgy gondolta, talán egyelőre játsszanak csak macska-egér játékot. Talán még a segítségükre is lehet a lány.

A Rellon elszabadul éjjelén
Mira édes és Szöszi

Ez a kérdés inkább amolyan töltelék volt. Sokmindent lehet rá mondani, de azt, hogy vak, ritkán. Így igen hamar leesik neki a tantusz, már a kérdezés előtt, hogy Amira a különösen igényes fajtából származik, de már csak a pimaszkodó hangvétele megcsillogtatásáért is muszáj volt kinyögje ezt a pár szót. Természetesen mindketten tudják a választ, ezért sem kell felesleges gondolatok kimondásába belebonyolódni.
Későbbi terveiket illetően csak megjegyzi, hogy elég nagy a kastély, majd lesz valahogy. Nincs kedve most senkinek a kegyeit keresni azzal, hogy érdeklődést mutat a késő esti kellemes elfoglaltságok iránt. Félreértés ne essék, szeret játszani a női hangszeren, de azt még jobban szereti, ha már-már kérlelik, hogy tegye meg. Tán erre játszik kicsit Amiránál, elvégre még nem ismeri a természetét, mennyire megpuhítható, vezethető. Próbálgatás útján tanul, aztán, ha semmi sem lesz belőle, hát abba sem hal bele. A válaszra egy "Aha, oké." a reakciója egy gúnyosra sikeredett félmosollyal egybekötve. Nem néz Amirára, de valószínűleg, ha a lány megpillantja arcán a gyanús ajakgörbületet, lecsapódik neki, kinek szánta a suhanc harmadéves a gesztust. Csak piszkálódik, csúfolódik. Még egy nő sem tudta megnevelni ilyen téren, de nem is szorul különösebben senki kioktatására.
-Rákenhetnénk simán azokra a törpékre. A kék majmokra. Annyi szaladgál itt belőlük, mint a szemét. Megnézném, hogy vinnyognak, hogy nem ők voltak.- Morfondírozik szórakozottan, csendesen, pálcás kezével kopogtatva a combját, mialatt körbenéz felületesen a tett színhelyén. Persze tisztában van vele, hogy a tárgyi bizonyíték náluk lenne, de azért meghurcolni másokat, még ha rövid időre is, felérne egy átmaratonozott éjszakával egy szép nő társaságában.
Ami azt illeti, tényleg csak egy felszínes csekkolást végzett a termen, másképp észrevette volna a mellettük araszoló szöszit, de jelenléte csak Mira elhallgatásakor tűnik fel. Egészen pontosan a pillanatnyi beálló csönd és a félbeszakadt mondat válik gyanússá. Arra perdül, mivel eddig máson "legeltette" szemeit, és szinte azonnal szétterül a képén valamiféle elégedett-sötét vigyor, mintha ugyan meghozták volna a karácsonyi ajándékát fekete masnival átkötve. A szöszi igen guszta látvány, főleg, hogy az aranyhajúak nagyon erős gyengéi, ez még ráadásul jól is néz ki. Ettől persze nem fog padlón csúszni hozzá, hogy megcsókolhassa a bokáját, de szemrebbenés nélkül végiggusztálja tetőtől-talpig az árut.
-Ha neked nem kell, gondoskodom én a kicsikéről.- Intézi szavait Mirához cseppet sem ügyelve arra, hogy a hangerejét levegye. Sőt, a "gondoskodni" szót jelentőségteljesen meg is nyomja. Egyrészt nem füllik hozzá a foga, hogy valaki azonnal köpjön, másrészt egészen kedvére való lenne elszórakozni a kiscsibével, még ha rövid ideig is, míg Mira megszerzi azt a kupát.

A Rellon elszabadul éjjelén
Drágák

Emandorie


A mai napon egész jól indult. Végre sikerült kialudnom magamat, aminek felettébb örültem, mivel már vagy egy hete nem sikerült rendesen aludnom. Nagyon nehezen szokok hozzá az új helyhez, de legalább tudom, hogy itt jobb lesz, mint odahaza vagy a Roxfortban volt. Szerencsére már találkoztam is egy emberrel, ami ugyan nem sok, de több mint a semmi. Reggel sétálgattam egy picit a levegőn, majd visszatértem a kis szobámba, leheveredtem az ágyamra, olvasgattam. Eljött az ebédidő, annyit ettem amennyit csak tudtam. Imádok enni, pedig nem is látszik rajtam. Áldom Istent, hogy olyan alkatot adott, amivel akármennyit is eszek, nem tudok meghízni. Ebéd után szunyókáltam egy picit, ez az az egy dolog, amit egyik nap se hagyok ki. Igen, tudom, hogy lusta vagyok, de muszáj. Nem sokat aludtam, kb. 1 órát, majd mikor felébredtem, kicsit rendbe szedtem magamat, és kisétáltam a folyosóra. Ott leültem az egyik széles ablakpárkányra, majd nézelődni kezdtem. Nem sokan voltak odakint, talán 4-5 embert, ha láttam. Kicsit összeborzoltam a hajamat, majd fejemet az ablaknak döntöttem, és egy pillanat erejéig behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, körbenéztem. Sehol senki. Felálltam, sóhajtottam egyet, és elindultam...valamerre. Arra amerre épp vitt a lábam. Általában jó helyekre szokott elvinni, úgyhogy most is teljes mértékben megbíztam benne. Kisétáltam a Rellon területéről, majd le a lépcsőkön, át a Déli szárny területére, majd fel a lépcsőn. Egy hosszú folyosóval találtam szembe magamat, a végén pedig beszűrődött valami féle fény. Elindultam feléje, majd ahogy egyre közelebb értem, feltűnt, hogy egy bizony nem mágikus dolog. Egy hatalmas ajtóval álltam szemben, amit kitoltam, és egy gyönyörű teraszon találtam magamat. Nem is terasz, inkább erkélyhez hasonló volt. A széléhez mentem, majd kikönyököltem a párkányra. Szép volt a kilátás, és olyan nyugodtan tűnt itt minden. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt, és gondolkozni kezdtem. Miért van az, hogy még egyetlen egy levelet se kaptam otthonról? Se a szüleimtől, se Jennytől. Ennyire nem érdekli őket, hogy épségben megérkeztem-e? Mondjuk, lehet, hogy Brigi néni már írt nekik. Ki tudja. Vele se beszéltem azóta, amióta itt vagyok. Majd holnap nekilátok egy levélnek. Vagy nem, majd kiderül. Úgyis olyan sokat unatkozom. Persze, nincs olyan sok szabadidőm, mert valamikor tanulni is kell, de azt is olyan felületesen végzem el. Nem tudom miért, de soha nem tudtam normálisan tanulni. Nem egyszer kellett újra írnom pár vizsgát, még régebben. Ezt nem szeretném itt is eljátszani, így szinte minden nap belenézek a tananyagba...Ez tart kb. 10 percig igen. Fenébe, javíthatatlan vagyok. Ahogy így elgondolkoztam, körül se néztem, hogy van-e itt még valaki rajtam kívül, de mivel nem hallottam se beszélgetést, se mocorgást, gyanítottam, hogy egyedül vagyok. Szeretek egyedül lenni.

Yvonne

Már ezer meg egy éve nem hallottam a családom felől. Mióta otthagytam Spanyolországot, nagyit és Miguelt, úgy döntöttek, többé nem kell visszamenjek oda. Nekik hatalmas árulás volt az, hogy visszatértem a korábban megszokott életemhez és a szerelmemet választottam az öcsém nevelése helyett és bár hiába jöttem vissza, Adam meggyűlölt és elment, mégsem bántam meg a döntésem. Nem mondom, hogy nem hiányoznak az otthoniak, mert szeretem őket, de megértem a döntésük és nem fogok azzal szembemenni.
Nem kicsit döbbentem le, amikor pár nappal korábban, hajnali hat óra környékén egy bagoly kopogtatott az ablakomon. Nem vártam levelet senkitől sem, nem is igazán szoktak nekem üzenni, ha valakivel valami dolgom van, megbeszélem vele személyesen, így hát érdeklődve nyúltam a kissé viharvert madár lábbához kötözött pergamen után. Szemeim majd' kiestek a helyükről, miközben újra és újra végigfutottam azt a pár sort, amit húgom, Nia küldött. Felőle sem hallottam mióta visszament Angliába, de ha ő felbukkan valamilyen formában, ott kő kövön nem marad. Most sem maradt... kíméletesnek éppen nem nevezhető hangon közölte velem körülbelül három sorban, hogy megtudta, apánknak új családja van, mi több, akad még pár testvérünk. Ezzel nem is let volan igazából semmi gond sem, hiszen sejtettem, hogy nem fog egyedül megöregedni, sokkal inkább az borított ki, hogy az egyik lány... az egyik húgom itt van, Bagolykőn. Hogy hogy került ide? Fene se tudja. Hogy ki az? Jó volna tudni. Megannyi kérdéssel a fejemben létezem már pár napja és egyszerűen nem találom a helyem. Ha eddig nem voltam borzasztó, hát most az vagyok, képes vagyok az élő fába is belekötni.
Egész délelőtt az erkélyen ücsörögtem, valami meditációféleképpen, hátha segít hatalmas kétségbeesettségemen. No nem azért vagyok kétségbeesett, mert eggyel több lett a diákok száma, hanem azért, mert fogalmam sincsen, hogyan kellene hozzá viszonyulnom és ő hogyan fog viszonyulni hozzám. Egyáltalán hány éves? Hogy néz ki? Vajon ő tud rólam?
Szépen becsüccsentem az ajtó mögé, hogy ne láthassanak meg egyből a betérők, hátamat a hűvös köveknek vetettem és most így mélázok egymagamban. Illetve méláznék, ha nem vágná rám valaki az ajtót.
- Hééé - horkanok fel egyből nem éppen a kedvesebbik hangomon, jócskán kihallatszik, hogy nincsen jó kedvem - nyugodtan kenj fel a falra, nem számít.

Emandorie


Jó volt egy picit nyugodtan nézelődni, és érezni a friss levegőt, de ezt egy hang megzavarta. Mégsem voltam olyan egyedül. Egy lány rám ripakodott, hogy nekivágtam az ajtót. Először kissé összerezzentem, mivel teljesen abban a tudatban voltam, hogy magam vagyok, de a lány hangjára megfordultam, majd mikor ránéztem, először azt hittem álmodok, és megint sikerült közterületen elaludnom. A lány első ránézésre pontosan ugyanolyannak tűnt mint én! Jenny? Nem. Pislogtam párat, és rájöttem, hogy ébren vagyok. Pár lépést tettem előre, hogy jobban megnézhessem a lányt. A bőrszíne, a hajszíne, minden olyan volt mint az enyém. Sosem szoktam megdöbbenni, és nem nagyon szoktam megijedni semmitől, de be kell vallanom, most frászt kaptam.
- Bocsi. Nem vettelek észre. Mondtam, nyugodtan, és kissé meglepődötten, bár reméltem, hogy ezt a lány nem veszi észre. Leültem, tőle nem is olyan messze, majd először a földet kezdtem bámulni, és gondolkoztam azon, hogy mikor is lehetett az a nap, amikor megőrültem. Egyre furcsább dolgokat teszek, látok. Elalszom közterületen, hasonmásokat látok, a húgomon kívül is. Nem semmi ami mostanában velem történik! Nyeltem egyet, majd sóhajtottam is, és újra visszanéztem a velem szemben ülőre, de ugyanolyannak tűnt, mint első látásra. Szép volt, talán egy kicsit idősebb mint én, de szerintem nagyon hasonlítottunk. Vettem egy mély levegőt, majd ismét megszólaltam.
- Tényleg sajnálom. Amúgy...hogy hívnak? Kérdeztem, kissé elbizonytalanodva. A szél lágyan fújt, néha elkapta a hajamat, többször is a szemembe fújta, de nem nagyon érdekelt. Hamarosan haza kellene már írnom egy levelet, hátha anya vagy apa tud segíteni ezeken a hallucinációimon, vagy meg tudják mondani mi a fene is történik velem. Bár ahogy ismerem őket, úgy is azt fogják mondani, hogy csak a környezetváltozás miatt diliztem be, várjak még pár napot, és el fog múlni. Igen...
- Én Yvonne vagyok. Mondtam egy apró mosollyal az arcomon, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Reméltem, hogy elfogadja, és nem haragszik rám sokáig, amiért gyakorlatilag rávágtam az ajtót. Remek, most már lassan vak is leszek. Egyre jobb. Kissé feszülten vártam a lány válaszát, de külsőleg igyekeztem nyugodt maradni. Talán sikerül.

Yvonne

Ahogy az ajtó mögül a szemem elé tárult a támadóm ábrázata, az állam majdnem szó szerint a földet ütötte meg. Oké, megszoktam már, hogy akadnak hozzám hasonló lányok a kastélyban, hiszen vagyunk itt a világ minden részéről, sokaknak van olyan spanyolos beütése, mint nekem. Viszont egyiküknek sem sikerült még eddig olyan szinten hasonlítania rám, mint ennek a lánynak. Mintha én lennék, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban. Nem is tudok mást tenni hirtelne, csak pislogok nagyokat. Ő volna az? Nem adott Nia semmiféle támpontot a testvért illetően, azt sem tudom, hogy szőke vagy barna, fiús vagy nőies, egyáltalán semmit sem. De ahogy megpillantom őt, még inkább elkap a nyugtalanság.
- Vettem észre, hogy nem vettél észre. Legközelebb óvatosabban, még a végén kinyírsz itt valakit egy erkélyajtóval - morranok rá. Nem igazán tehet róla, hogy morcos vagyok, de az érdeklődésemet egyértelműen elnyerte csupán a kinézetével. Nem vagyok az a bámulós típus, de most egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem és úgy tűnik, ezzel ő is így van.
- Ugyan - legyintek egyet, végül is nem halálos bűnt követett el, egyszerűen csak figyelmetlen volt - Dorie.
Csak biccentek egyet bemutatkozására és röviden megrázom a kezét, máskor tellne tőlem egy kicsivel több is, de most tényleg nem jó kedvemben kapott el. Ideges vagyok, szétszórt és jelen pillanatban senkinek sem érdekel az egyéni szociális problémája. Tudom, ilyenkor szörnyű tudok lenni, de a többiek már megszokhatták. Vannak jobb és vannak rosszabb napjaim, na ez most egy átlagos rossznak tudható be.
- Na jó, nem fogok kertelni. Nekem is feltűnt a hasonlóság - egyből rá is térek a lényegre. Nem vagyok az a típus, aki sokáig magában tudja tartani az ilyen dolgokat, főleg, ha egyértemű a másik fél számára is a dolog. Igen, totálisan furcsa a dolog és egyre inkább erősödik bennem a gondolat, hogy megtaláltam az ismeretlen húgomat. Persze ezt neki egyelőre nem kell tudnia.

Emandorie


A lány szemében biztosan olyan voltam mint valami idióta, akinek fennakadt a szeme. Csak bámultam rá, majd mikor ő is végre rám pillantott ugyanazt a reakciót produkálta mint én. Legalább már tudom, nem csak én látom azt amit látok. A lányon látszott, hogy kissé feszült, ugyanis még egyszer rám ripakodott az ajtócsapás miatt, majd utána elismerte, hogy végül is nincsen semmi gond. Egy halovány mosollyal együtt, kissé megkönnyebbültem, majd sóhajtottam egyet, és éreztem ahogyan a gyomrom görcsbe rándul, majd ahogy végiggondoltam a dolgot, rájöttem, hogy nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene. Hiszen, annyi ember van a világon akik kicsit hasonlítanak. Én Angliából jöttem, Ő pedig kitudja, hogy honnan. Pár perc telhetett csak el, mikor a lány elfogadta a kézfogásomat, és bemutatkozott. Dorie. Ez becenév, de mivel a lány már így is elég ideges volt, nem akartam firtatni, mi lehet a teljes neve.
- Örvendek. Mondtam, majd kezemet a testem mellé helyeztem, és hátradőltem a fotelben, amiben ültem. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, akartam egy rövid időt, amit csak a magaménak mondhatok, élveztem a jó időt, majd kinyitottam, és újra Doriera pillantottam. A lány leginkább csak a földet bámulta, akárcsak egy szobor, majd mikor már épp felálltam volna, hogy inkább lelépek, nem akarom még a jelenlétemmel is megzavarni, megszólalt, és meglepődtem azon, hogy Ő ilyen hangosan is kimondta azt, ami mindkettőnkben már egy kis ideje megfogalmazódik. Mi a fene lehet bennünk? Nyeltem egy nagyot, majd egy apró mosoly kíséretében, először csak vállat vontam, de igazából csak kerestem magamban a megfelelő szavakat. Mit lehet ilyenkor mondani?
- Igen, nekem is. Kicsit ijesztő. Mondtam, majd halkan elnevettem magamat, bár ahogy láttam Dorien, nem hiszem, hogy Ő olyan jókat fog ezen kacagni. Nem tudtam mi lehet a problémája, de általában ha ilyesmit észlelek valakin, soha nem kérdezem meg. Az mindig csak ront a helyzeten. Most inkább azon kezdtem el dolgozni, hogy megfejtsem a kísérteties, már szinte majdnem ikerhasonlóság okát. Elég volt nekem egy ikertestvér, nem kérek még egyet.
- Mondd csak, honnan jöttél? Más esetben ilyen kérdést fel se tettem volna, hiszen a legtöbb esetben nem érdekel a partnerem múltja, de könyörgöm! Ez most tényleg nagyon más.

    Egy lehelettel voltam csak rosszabb hangulatban, mint szoktam, de már ez is meglátszott. Egyszerűen nem bírtam kedvesen nézni senkire. A legtöbb, amire futotta, hogy kerültem a szemkontaktust, mert az hót ziher, ha én ma valakire ránéztem, az ásta a sírját. Attól függetlenül, hogy csak a konyhába mozdultam ki reggel, valamint a szokásos délutáni sétámra, meglepően sok emberrel találkoztam a nagy hőség ellenére is. Azt hittem, hogy a 42°C elég visszatartó erő, de úgy tűnik tévedtem. Visszaérve a szobámba egy újabb levelet hozott a baglyom, ám ezúttal nem bontottam ki. A múltkori miatt is épp elég ideges voltam, nem kellett rá még egy lapát. A zsebembe süllyesztettem egy doboz cigit, majd felkaptam Leot és nekiindultam a kastélynak.
    Nem volt egészen lézengés szaga a dolognak, valamelyest eltervezett volt, hogy levegőre megyek, azonban semmi kedvem sem volt megint a faluba, vagy a környező helyekre baktatni. Leonak nem tetszett a bezártság gondolata, de fáradt is volt már a kinti rohangáláshoz, így végül az erkély bizonyult megfelelő helynek. Nyugodt, lassú tempóban sétáltam arrafelé, útközben pedig beiktattam egy konyha megállóhelyet, hogy elhozhassak egy finom bögre, forró kávét. Utam ezután egyenesen a déli szárnyhoz vezetett.
    Megérkezvén kitártam az ajtót és Leot rögtön leraktam a placcra, hadd szórakozzon magában. Zsebemből elővettem a mennyei mannaként funkcionáló cigit és rágyújtottam, utána pedig belekortyoltam a kávémba. A korlátnak támaszkodva egészen jó kis pihenés volt ez, nem csinálni semmit, csak a két szenvedélyemet űzni, miközben a falu fényeit figyelem. Ma először éreztem úgy, hogy nem vagyok feszült, sőt. Leo odabattyogott a lábamhoz én pedig lepillantottam rá. A kis sünci a hátára fordulva kapkodott a lábával, hogy játsszak vele. Elmosolyodtam, lehajoltam hozzá és talpra segítettem – no nem mintha szüksége lett volna rá. Tüskéi élesek voltak, de engem sohasem bántottak, valahogy mindig megúsztam szúrások nélkül, amit annak tudtam be, hogy a sün nagyon hozzám nőtt. Mivel Leo megérezte, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat a mókázásra bespurizott a sarokba és összegömbölyödött, így egy tüskés labda látszatát keltette. Felegyenesedtem és kávémba kortyolva visszafordultam a falu látképe felé.

Nina

Visszatérése óta szinte számolta a napokat. Na, nem mintha ennél jobb elfoglaltságot keresve sem találhatott volna, csakhogy minden egyes nap egy újabb levelet jelentette a szekrénye fiókjában és kezdett attól tartani, hogy soha többé nem fogja tudni kinyitni, annyira megtelt. Valójában logikus lett volna néhányat elolvasni, vagy egyszerűen csak kihajítani, de ez ennél jóval bonyolultabbnak tűnt.
Alapjába véve Ethan normális volt, még akkor is, ha a környezete éppen ez ellen játszott, vagy valaki minden erejét bevetette, hogy megbántsa őt. Egyáltalán nem lehetett bunkónak vagy nagypofájúnak nevezni, de valahol meg kellett húznia azt a bizonyos határt és úgy érezte, most érkezett el a tökéletes idő, hogy felhívja rá Harry figyelmét: vége. Ez volt az ő nagy fináléjuk, a legutóbbi kis találka. Elvégre, mindenkinek kell egy nagy finálé, nem igaz?
Előkaparta azt a doboz megmaradt cigit, amit még a legutóbbi nottinghami kiruccanásából őrzött és célirányosan az erkély felé indult. Nem mintha nem lett volna tudatában, hogy könnyedén elkaphatják, csak éppen ezúttal nem érdekelte. A remény hal meg utoljára alapon lökte ki az ajtót, de valamiért ma sem volt szerencséje. Azt hitte, hogy egy kicsit egyedül lehet, de láthatóan az univerzum nem Ethan oldalán állt.
Odalépdelt a korláthoz, de úgy, hogy tisztes távolságban maradjon a lánytól, akiről egészen biztosan tudta, hogy felette jár és meggyújtott egy szál cigit, majd mélyet szippantott belőle. Érezte, ahogy a nikotin végigáramlik a testén és ez valamiért megnyugtatta. Még ha csak egy időre is, de képes volt mindent kiverni a fejéből.
-A tiéd? –pillantott a sarokban bujkáló tűpárna felé.
Ethan maga sem volt biztos benne, hogy beszélgetést akar kezdeményezni a rellonossal, de ha már egyszer mind a ketten itt voltak, akkor még mindig ez tűnt a legjobb opciónak. Nem tartotta valószínűnek, hogy kitörő örömmel fogják fogadni, minden esetre egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal, hogy talán nem harapják át a torkát a kérdésért.

    A csend és a szellő kellemes fuvallata tökéletes hangulatot kölcsönzött az estének. Amíg valaki ki nem vágta az erkély ajtaját. Nina fejében a pumpa egy pillanatra felszaladt, mert ha egy elsős elkezd itt pattogni, védővarázs ide vagy oda, lerepíti innét. Aztán elfordítva a fejét egy sacc per kb negyedikes-ötödikes diákkal találta szemben magát. Aki dohányzik. Oh, ha most meglehetne az a kiváltsága, hogy büntessen… Mondjuk, arról a fiúnak nem kell tudnia, hogy nem prefektus, egy kis játék belefér, ha már megzavarták.
- Leo, gyere ide – szóltam oda a süninek, aki hihetetlen irammal rontott neki az aprócska távolság legyűrésének és egyenesen a srác lábának ütközött. A találkozás nem lehetett éppen kellemes. Visszanyeltem a mosolyomat, majd mintha meg akarnám fegyelmezni, játszi könnyedséggel emeltem fel a kezem figyelmeztetőleg.
- Kicsit körültekintőbben, ha kérhetem. Nem vagy bika, hogy felöklelj másokat, csak úgy bemutatkozásképp – erre persze Leo bespurizott a lábam mögé, mielőtt az ismeretlen bármit is szólhatott volna. Ez van, kicsi még, nem tudja, hol a határ. Aztán eszembe jutott, hogy a fiú feltett egy kérdést, bár ha jobban meggondolom, a válasz teljesen felesleges volt. Már tudta, hogy az apróság hozzám tartozik.
- Ne haragudj. Pár hónapos és kissé mozgékony – jegyeztem meg, majd Leot megböktem, mire visszarohant a sarokba. Félénk a drágám. Aztán megint a srác kezében lévő bűzrúdra fókuszáltam és magamban már mosolyogtam. Itt repül a kismadár, mert végre rellonos módjára viselkedhetek. Vagy talán csak szimplán gonoszul – nem ugyanaz? Szívtam egy slukkot a cigimből, majd elnyomtam a korláton lévő hamutartóban és barna íriszeimet az övéibe fúrtam.
- Ha nem tévedek, neked ez tilos – böktem a kezében lévő füstölgőre, de egy pillanatra sem emeltem le tekintetem szeméről. Ejnye, ejnye, nekem lehet, na de neki? Cöh cöh cöh, rossz kisfiú, lesz itt bünti. Vagy csak szívatás. Bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen kedvében van a másik, nem is izgatott különösebben. Az alkalmakat meg kell ragadni.

Nina

Általában véve Ethant tökéletes hidegen hagyták mások kis kedvencei, meg úgy nagy átlagban minden, ami nem ragadta meg azonnal a figyelmét. Ezúttal csak és kizárólag azért hozta fel a sünt, mert nem talált ennél jobb témát és valamiért nem fűlött a foga a kínos csendhez sem. Mert azok általában kifejezetten kínosak tudtak lenni, pláne úgy, ha az illető nem tudja, mit is gondol magában a másik, aki tőle alig néhány lépésre helyezkedik el. Na, nem mintha a fiút komolyan érdekelte volna, hogy min is mereng a rellonos, csak éppen igyekezett elkerülni az esetleges félreértéseket.
Élete folyamán többször kapott már jogtalanul, szimplán a létezéséért, mint azért, mert nem megfelelően viselkedett. Ő mindig tökéletesen megfelelően viselkedett, amíg a másik egyén át nem lépte azt a bizonyos határt. Mindenkivel szemben felállított egy határt és értékelte, ha mások nem próbálnak meg átgyalogolni rajta. Például az, hogy a kis tűpárna nekirohant a lábának egyáltalán nem jelentett neki komoly problémát. Persze, megérezte és vélhetőleg marad is némi nyoma, de azért nem vágta földhöz.
Tökéletesen érdektelenül követte pillantásával a jószágot, miközben az menekülőre fogta és előbb a lány mögé, majd vissza a sarokba spurizott. Semmitmondó tekintettel nézett fel a rellonosra és egyszerűen megrántotta a vállát, miközben mélyet szippantott a cigarettából.
-Semmi probléma, túlélem. –biztosította a másikat, mielőtt még elkezdene azon gondolkozni, hogyan is kell szájból szájba lélegeztetni.
Elbámult a falu fényei felé. Pár napja ő is ott jött végig, miután Harryvel ismételten közölte, hogy soha többé nem szándékozik látni őt. Hálás volt az apjának, amiért felnevelte, de ezt inkább lehetett katonai kiképzésnek nevezni, mint gyereknevelésnek. Talán mások ezt jól kezelték volna, de Ethan nem. Világ életében a korlátok ellen küzdött és ezen az elkövetkezendő pár évben nem is tervezett változtatni.
-Nem tévedsz! –küldött a lány felé egy olyan vigyort, amiért általában közelebbi ismeretséget köthetett a beszélgető partnerei öklével.
Nem akarta ő provokálni a lányt, á, dehogy is. Egyszerűen csak nem látta értelmét védekező pozícióba helyezkedni. Mégis mi ellen lenne oka fedezékbe vonulni? A rellonos nem tűnt prefektusnak –bár a látszat gyakran csalóka–, és ha még az is lett volna, már teljesen mindegy volt, elvégre elkapták, nem igaz? Minek tagadni a nyilvánvalót?

    A fiú teljesen közömbös volt, látványa minden kedvem elvette az élettől. Vettem egy mély levegőt, de nem tudtam, mit mondjak. Mindenki jobban jár, ha inkább semmit. Az „aggodalom”, amit tanúsítottam inkább jött illemből, mintsem valódi érzelmekből. Erről persze neki fogalma sem volt, legfeljebb sejthette, ahogyan azt is, rellonos vagyok. Vagy meglátszik rajtam? Csak azért, mert ezt bóknak veszem.
    Az a vigyor a képén… Lehet, hogy nekem friss husi. Beleillene a zöldek társaságába, kellően pofátlan, csakúgy, mint például a mi drága Olivérünk. Szívem szakadna meg, ha nem a mi házunkba járna. De mivel a „miénk”, így nincs miért aggódni, nyúzhatom naphosszat, ha jól esik. Ez azonban nem mondható el az itt lévő srácról. Kezdtem attól tartani, hogy mazochista és direkt akar lebukni, hogy büntetést kaphasson, így meg ugye elveszi a szívatás örömeit. Ha Lyra állna itt, vagy bármely másik prefektus a házamból, valószínűleg már ízeire szedte volna a fiút. De úgy tűnik, a mai nap a mázlis napja, mert erről szó sem volt.
- Mit szólnál egy szaftos büntetéshez? – emeltem fel egyik szemöldököm és a fantáziájára bíztam a dolgot. A látszat néha csal, nem voltam prefektus, de így már egészen annak nézhettem ki. Mintha maga az ördög állna vele szemben, kaszát tartva kezében, melyről csöpög előző áldozatainak vére. Nem tűnt ijedősnek a srác, így nem is akartam ráijeszteni, csak a határokat próbáltam kitágítani, amennyire csak lehetséges. És lássuk be, onnantól, hogy ő úgy tudja, jogom van büntetni, már rég én húzom a határokat.
- Mi a neved? – kérdeztem közömbösen, majd újra rágyújtottam. Tipikus prefektus tevékenység, pont azt csináltam, amit tilos, mert megtehettem, legalábbis elméletben. Szerencsére ez csak az emberek képzeletében zajlik így, hogy aki járőrözik, annak mindent szabad. Nem volt ez egészen igaz, de lényegesen több dolgot engedhettek meg maguknak. Én is mestertanoncként, ha úgy tetszik szórakozásból szeghettem szabályt. Ejj, ezek a fránya kiváltságok.

Nina

Ethant sohasem hatotta meg különösebben, ha mások aggódtak érte, vagy rá akarták hozni a frászt. Amikor valami komoly problémája volt, akkor azt igyekezett egyedül megoldani, ha pedig úgy tűnt, hogy minden remény elveszett segítséget kért valakitől, aki igazán közel állt hozzá. Ilyen személyből kifejezetten kevés lézengett a kastély területén, tehát akkor sem vallotta volna be a lánynak, hogy komolyan megsérült, ha valóban így lett volna.
Alapjába véve macskapárti volt, így aztán nem tudott mit mondani a sünre. Nem szerette a kisállatokat, de igazán problémája sem volt velük, így aztán egyszerűen csak tudomásul vette, hogy a Leo nevezetű állatka ott van és lapít a sarokban, mintha legalábbis a fiú komoly fenyegetést jelentett volna a számára. Valószínűleg így is volt, elvégre, ha számba vesszük a méretkülönbséget, már rá kell jönnünk, hogy Ethan az erősebb fél –még, ha ez nem is lenne elég nyilvánvaló.
Nem igazán értette, hogy a lány miért strapálja ennyire magát.  Általában a prefektusok nem szórakoztak el azzal, hogy megijesszék a szabályszegőt, sőt rendszerint gyorsan cselekedtek és mielőtt még egyet szólhatott volna a neve már fenn is szerepelt azon a bizonyos listán.  Valamiért tökéletesen biztos volt benne, hogy a lány nem prefektus, de azért belement a játékba.
-Máris rettegek! –ismerte el egy féloldalas, illékony mosoly kíséretében. –Mennyire súlyos a helyzetem?
Vetett egy gyors pillantást a lányra, miközben elnyomta a cigit, majd a dobozt a nadrágzsebébe csúsztatta. Talán ez lett volna az a pillanat, amikor mások menekülőre fogták volna, de Ethan nem ilyen volt. Jó emberismerő és még jobb arcmemóriával rendelkezett, tehát szinte teljesen biztos volt benne, hogy a hölgyemény még csak véletlenül sem fog rá kiszabni komoly büntetést. Illetve kiszabhat, csak éppen semmi értelme nem lenne.
-Ethan Wayne. –adta meg a választ mindenféle probléma nélkül. –Házra és évfolyamra nincsen esetleg szükséged? –érdeklődte meg ártatlanul tágra nyílt tekintettel.
Nem arról van szó, hogy bosszantani akarta volna a lányt, csak éppen ő is úgy viszonyult másokhoz, ahogyan azok őhozzá. Mivel a lány –akinek a neve eddig még nem került terítékre– megpróbálta őt kelepcébe csalni, hát ő sem várta tétlenül, hogy ez megtörténjen.

    Éreztem a fiú hangjában, hogy rájött, nem vagyok prefektus. Nem zavart különösebben, nem is az volt a szándékom, hogy budit takaríttassak vele, bár ha jobban meggondolom, az egy igazán mocskos bünti lett volna. A helyzete egyenesen katasztrofális is lehetett volna, de minek törje magát az ember? Inkább csak óvatos mosolyra húztam a számat.
- Az hamarosan ki fog derülni – angyali tekintetem elárulta, hogy tényleg az elkövetkezendő szóváltások fogják eldönteni a beszélgetés végkimenetelét. Hogy véres bosszút vagy feladatot szánnék a fiúnak, az nyilván ki van zárva, az ránk marad zöldekre, nagy örömünkre. Mindenesetre a játékot folytatta. Mintha csapdába akarna csalni, rákérdezett, nem érdekelne-e a háza és évfolyama. Gúnyos mosollyal nyugtáztam a kérdését. Láttam már eleget ebben az iskolában, hogy tudjam ki hová tartozik. Ránézésre megállapítható, ám ehhez szükség van tapasztalatra és emberismeretre, nem mellesleg pedig kitűnő megfigyelőképességre. Ahol ez a három egyesült, ott volt minden rendben.
- Felesleges kérdéseket nem teszek fel ötödikes Eridonosaknak, drága Ethan – kinézet, stílus, viselkedés, megszólalás, gesztikuláció, hozzáállás. Sok mindent elárulnak valakiről, éppen ezért róla is. Nem állt módomban elhúzni a nótáját, de már nem is szándékoztam és valahogy a bemutatkozás is ugyanebbe a kategóriába tartozott. Belekortyoltam a kávémba, amiből még mindig volt egy kevés, majd a cigit a számhoz emeltem. Nem volt túl sok kérdésem. Határozottan nem tudtam volna kijelenteni, hogy nem vagyunk egy súlycsoport. Nem tudtam, hogy ő mit figyelt meg, de nem is izgatott a dolog. Magas sarkúmban állva, majdnem combomig érő hajjal, vékony testalkattal, hosszú lábakkal nem voltam tipikus tömeglány, már csak azért sem, mert valamiért vonzottam a figyelmet akaratom ellenére is. Sosem ismertem édesanyámat, még csak egy fényképet sem láttam róla, de biztosan tudtam, rá hasonlítok.
- Mikor érkeztél? – kérdeztem tőle, majd a falu fényei felé fordítottam tekintetem. Ha valamire kíváncsi, úgyis kinyitja a száját és megkérdezi. Reményeim szerint, ha volt olyan tökös, hogy tilosban bagózzon, akkor nem fog félni attól, hogy feltegyen egy kérdést.

Roland

Úgy érzem, nem tudok megmaradni egy helyben. Nem tudok csak úgy ülni a szobában, vagy a KH-ban, valamerre mennem kell. De hová? Csaj ez az egy bökkenő van az egészben, hogy nm tudom merre menjek. Most nincs kedvem kimenni a kastélyból, ahhoz még túl meleg van, így olyan helyet kell választanom, ami a falakon belül van.
Könyveim közül előveszem az egyik mangát, amit már elég rég olvastam, hogyha valahol mégis megállnék, ne unatkozzam. Elindulok a levitából, de nem is figyelem merre megyek, csak a lábam visz valamerre, egyre távolabb a Levita háztól. Közben a könyvet is elkezdem olvasni, de azért néha-néha felnézek, nehogy nekimenjek a falnak, oszlopnak, vagy egy iskolatársamnak...Vagy ami még rosszabb, egy tanárnak, szerencsére mindezek nélkül megúsztam, úgy nagyjából húsz percet, míg különös zajokra nem lettem figyelmes az egyik folyosó irányából. azt hiszem egyszer vagy kétszer voltam már ott, de csak átutazóban, és nem is figyeltem meg különösebben az ott lévő festményeket, de szerintem itt az ideje. Becsukom a mangát is, és lassan elindulok a folyosó felé, majd mikor belépek, egyből a festményeket kezdem nézni. Sok különféle portré és kép van ott. Van amelyiken verekednek,ami speciel a folyosó másik végében van, és csak a hangokat hallom, de azok arra adnak okot. Minden késlekedés nélkül elindulok afelé a kép felé, és nem is figyelek a lábam elé. Pedig ez nagy hiba, mert egy víztócsa van előttem, amit én persze nem veszek észre, és sikeresen elcsúszom. Egy halk sikoly kíséretében a földre esem, és a könyv is messze repül el tőlem, mire a legtöbb kép elhalkul, és engem figyel. A szemtelenebbek még ki is nevetnek, amit én csak némán tűrök, mert valamiért nem tudok felállni, pedig most legszívesebben elszaladnék.

Keiko

Roland már nagyon unatkozott. Már nem kötötte le semmi. Hiába próbált meg könyvet olvasni vagy edzeni. Mindent abbahagyott mert a meleg most őt is nagyon megfogta.
Úgy gondolta elmegy sétálni a kastély falain belül. Megnéz egy pár képet, mutogatja izmos testét. Gondolta magában.
El is indult és hangos nevetésre lett figyelmes a folyosón. Elindult hát arra megnézni mi történik. Amikor odaért a folyosóra, látta ahogy egy lány ül egy tócsában és mindenki nevet rajta. Rossz érzés öntötte el a testét így odaszaladt a lányhoz, mindenki meglepetésére.
-Jól vagy? Nem esett semmi bajod?-kérdezte ijedten.
A többiek még mindig meglepetten néznek és sunyiban nevetnek szegény lányon.
-Bárcsak ti estetek volna fel így, és most rajtatok lehetne nevetni.- Mormolta, lehet kissé túl hangosan is mert hirtelen mindenkinek lekonyult a mosoly és lenéző pillantást vetettek a földön ülő lányra és Rolandra.

Roland

Nevetnek. Egyre hangosabban nevetnek,azok a goromba képek. Meg az eleinte kedvesnek tűnő öregasszonyok is halkan kuncognak,és ez nagyon nem tetszik nekem. Elakadt a szavam is, és már sírni lenne kedvem, de nem, nem sírhatok, akkor talán csak még jobban nevetnének. Olyan érzésem van, mint pár éve, mikor a zenesuliba jártam. Ott is mindig kinevettek, és ez pont ugyanúgy fáj, mint akkor. De talán ez megalázóbb is, ért ezek csak festmények, mégis engem nevetnek ki. Egyszercsak elhalkulnak, mert egy fiú lép be. Na tessék, még egy valaki, aki kinevethet. De nem, szerencsére nem teszi, hanem aggodalma arccal, szól hozzám.
- N-nincs semmi baj, jól vagyok, csak el csúsztam. - Felelem egy halvány mosoly mellett, majd megpróbálok felállni, de nem megy. Először csak a feltérdelek, aztán megpróbálok ráállni a lábamra, de nem megy, mert nagyon fáj a bokám, így visszaesem a földre. Talán kibicsaklott a bokám, vagy rosszabb. De nem akarom a falra festeni az ördögöt, így nem gondolok rossz dolgokra.
- Tudnál segíteni? - kérdezem kicsit aggodalmas fejet vágva, és kezemet a bokámra teszem. - Azt hiszem kibicsaklott.

Keiko

Roland megijedt amikor a lány megpróbált felállni és azzal a mozdulattal visszahuppant a földre.
-Segíteni? Persze!-Ahogy ezt kimondta felkapta a lányt. A karjain megfeszültek az izmok.
-Remélem nem gondoltad hogy lassú járműben sántikálunk el valahova. Mond hova mennyünk és már viszlek is.-mondta már kicsit lazábban egy édes mosollyal egybekötve.
A képeken látszott a meglepődés ahogy Roland simán felkapta a lányt.
-Egyébként hogy hívnak? Melyik házba tartozol?
Tette fel a kérdéseket az ifjú aki közben elindult a folyosó eleje felé remélve hogy a lány is arra felé szeretne menni. Roland megpróbált figyelni a lába elé nehogy valamiben felessen és a lánnyal együtt repüljön egyet a folyosón.
Ahogy elmentek a képek mellett hallani lehetett a sugdolózást.
"Nézd, milyen izmos! Hogy feszülnek az izmai.."
Roland egója a fellegekbe emelkedett.

Roland

Kicsit - nagyon - meglepődöm, mikor felkap a srác, és ez arcomon is meglátszik. Igen könnyedén fel tudott emelni, bár nem csoda, mert én sem vagyok olyan nehéz, és ő sem vézna, aki nem bírna el. Különösebben nem izgat mennyire izmos, és az igazat megvallva jobban örültem volna, ha Rufus jött volna, nem pedig ő, de végül is így sem rossz. Ki tudja meddig ültem volna még ott, ha ő nem jött volna, szóval köszönetet kéne neki mondanom. Karomat összekulcsolom a nyaka körül, úgy kicsit biztonságosabb, mert úgy biztos nem fogok leesni. Nem mintha nm bíznék meg benne,de jobb az óvatosság.
- Csak tétel le egy padra. - felelem egy mosoly kíséretében. - ha egy kicsit, pár percig pihentetem a lábam, utána már el tudok menni magamtól is a házamig. - Mondom, majd eszembe jut, hogy nálam egy könyv is volt, s szememmel azt kezdem el kutatni.
- Várj, a könyvem. - Mondom, miközben tovább kutatom, hogy hová is eshetett az esés következtében.
- Keiko vagyok, és levitás. És te? - kérdem, és egy mosolyt küldök a srác felé. Majd kicsit megmozgattam a bokám. Mozog, és nem faj olyan nagyon, szóval biztos nincs semmi különösebb baja, egy kis pihenés, és rá is tudok állni. Ebben biztos vagyok. Ezen a gondolaton elmosolyodom, mert közben arra us rájövök, hogy valami ragadt rámanyám tudásából is.

-Rendben. Akkor keressünk egy padot. Egyébként én Roland vagy és Rellonos.-mosolyog Roland egyenesen Keiko szemébe.
Nem igazán tudott mit mondani.
-És nem izgulsz a közeledő vizsgák miatt? Vagy sima ügynek tűnnek?
Húhh de meleg van. Gondolta magában. Ha eljutunk egy padig, kimegyek futni.
-Nincs kedved kijönni velem az udvarra? Bár lehet nem tenne túl jót a lábadnak.
De ha van kedved azért kijöhetnél velem. Nem igazán találtam itt barátokra még és elég unalmasak az esték.-Mondta egy kacsintással egybekötve.
Vajon mit gondol rólam ez a lány? Biztos egy kigyúrt idiótának tart. Vagy lehet nem is érdekli őt, hogy hogy nézek ki. Megkérdezzem tőle? Áhh inkább nem. Még a végén azt gondolja hogy bejön nekem.-Gondolta magában Roland de elhessegette a feje körül a gondolatokat és gyorsabbra vette a tempót.