Nathaniel Blackwood Nyugodjék békében!
RPG hsz: ? Összes hsz: ?
|
AndineNa most kezdjük ott, hogy Nathaniel nem szerette, ha valaki megzavarta evés közben. Ilyenkor mérges lett, és az arca is képes volt olyasmi színt felölteni, mint a haja, mégpedig végképp nem szégyenlősségből, hanem dühből, esetleg még hosszasan átkozva az illető felmenőit, el is küldte a delikvenst a fenébe. Azonban ez egészen másképp alakult, ha egy fiatal lány volt az, aki a vörös étkezését megszakította, mégpedig olyan módon, hogy egyenesen az ölébe huppant. Nathaniel először kellően meglepődött, aztán megbámulta a szoknyás teremtést, és végül válaszolt a kérdésre. - Kérsz? - tartotta elé az éppen a kezében lévő szeletet, bár már abból látszott, hogy a neveltetésével némi gond van, hogy cseppet sem zavartatta magát azért, mert ő már megrágta az aktuális darabot. Persze aztán észbe kapott, és lerakva a szeletet, a még épekre mutatott. - De azokból is vehetsz - vigyorodott el végre, és ha már úgyis ott volt, akkor kíváncsian megfogta a lányka szoknyáját, de szigorúan csak az anyagát, és megtapogatta kissé. - De fura ez a ruha... - mormogta magának, de aztán újra az ismeretlenre nézett, és rámosolygott. - De azért nagyon szép. Na hogy is kerültél te az ölembe..? - kérdezte végül, mert Nath ha evett, kicsit olyan volt, mint Sehall Selát Dömötör, és nemes egyszerűséggel észre sem vette, hogy a másikat meglökték, és ezért huppant a jelenlegi helyére. Közben persze Nath jó pasi módjára felmérte, hogy kit is sodort a karjaiba a sors, és felismerni vélte a lányt az Eridonból, de az biztos, hogy nem egy évfolyamon voltak. Ami viszont rögtön megragadt Nath fejében, hogy milyen jó az illata a másiknak, és mennyire szépek a szemei közelről. Naná, hogy rögtön elindultak a kis fogaskerekek az agyában.
|
|
|
|
Katniss L. Clare INAKTÍV
littleactress.* RPG hsz: 60 Összes hsz: 209
|
RufusHuhh, egész jó ez a hely! Finom a hamburger és tetszik, hogy nincs nagy nyüzsi. Mondjuk este 11 felé már nem szoktak enni az emberek. Át is fut az agyamon, hogy mit gondolhat a srác, ha ilyen későn egy ekkora hamburgert betolok. De végül is kit érdekel. Néha felmosolygok rá, de nem sok időre, nehogy a hambi lássa kárát és ne tudjam elfogyasztani amíg meleg. Amikor előállok a még számomra is kicsit gagyi magyarázatommal, mosolyog. Láthatóan nem néz hülyének. Még....! Ahogy magamat ismerem. Habár ki tudja? Az sem az én stílusom volt, hogy éjnek évadján kiszaladjak a faluba, aztán ott egy vadidegen sráccal beüljek valahova. Sőt, ha belegondolok homlokegyenest kerültem az ilyen szitukat. De most már mindegy! Csak nem pattanok fel és hagyom itt a hamburgert! Oh, bocsánat, "A HAMBURGERT". És a társaság sem utolsó. Csodálkozva fedezem fel, hogy eltolta maga elől a tányérját. ~Sebaj, megeszem azt is~ nyögök be egy poént gondolatban, habár az igazság az, hogy már kezdek jóllakni. Nem hogy csak nem eszik, a tetejébe még engem figyel! Kicsit zavarba jövök és megtapogatom az arcom. Ami, ahogy sejtettem, lángol. Úgy döntök nem figyelek rá. De amikor kijelenti, hogy aranyos vagyok, majdnem félrenyelek. Rögtön a kólám után nyúlok és próbálok szenvtelenül viselkedni.... Nos. Oké! Amikor megkér, hogy meséljek magamról úgy ered meg a nyelvem, mintha mindig is erre a kérésre vártam volna. Pedig ez nem igaz! Nem szeretek magamról beszélni. - Nos.... 1998. január 1-jén születtem. 00:01-kor. -látom hogy meglepi a dátum, de csak vállat vonok és folytatom: - A szüleim örökbe adtak. A nevelőszüleim pár hónap után fogadtak magukhoz. A nevelőanyám Olive Leyla Grey, konkrét állása nincs, csak utazgat, de leginkább külföldön van apuval, Zachary Clare-rel, aki színész. Ő a példaképem. De mint láthatod, hogy ők külföldön tengetik mindennapjukat nem is voltak velem igazán. Inkább anyu testvérével Milo-val voltam. 8 évesen derült ki a mágikus képességem vagy a varázslásra való hajlamom, ahogy tetszik. -gyorsan kortyolok egy kicsit a kólámból. - Aztán 12 éves koromban különböző okok miatt felvételiztem a Bagolykőbe. Másodikosként kezdtem, de rengeteg mindent be kellett pótolnom. Aztán alig telt el néhány hét, és megtaláltam az ikrem. Nem tudom ismered-e Katniss Flechter, ő a nővérem, aki egy perccel idősebb nálam és aki az igazi szüleimmel maradt. Hogy miért vagyunk mindketten Katniss-ek erről a szüleinket kérdezd. Egyébként hívhatsz Kat-nek, Leylának, Katniss L.-nek. Aminek csak gondolod.-dőlök hátra a székemben mondandóm befejeztével és figyelem az arcát, hogy mit reagál a történetemre.
|
|
|
|
Juhász V. Máté INAKTÍV
ketten egy testben RPG hsz: 41 Összes hsz: 84
|
Én tényleg igyekszem mindig nagyon kedves és rendes lenni az emberekkel. Bunkó lettem volna? Mert a lány olyan nézéssel válaszolt, mintha egy döglött meztelencsiga lennék. Nyeltem egyet, szememben fellángolt az új keletű félelem. Miért viselkedik így velem? Miután rám mosolygott, még jobban megijedtem, és hátráltam egy fél lépést. Ijedten szedtem ki a pizzát, ami, ha jól tudom, olyan mugli dolog. Kezem kicsit remegett, így a pizzáról is leszóródott egy kevéske feltét. Hol van ilyenkor Borbála? Ismét leszúrt. Ajkaimat összeszorítottam, és igazából a lélegzetem is visszafojtottam. Nagyon rosszul esett ez az egész. Olyan volt, mintha valami rosszat csináltam volna, és ezért megrónak. De hát én nem akartam semmi ilyesmit tenni. - Elnézést. - motyogtam ugyanolyan halkan, aztán megköszörültem a torkom, és egy leheletnyit hangosabban elismételtem a szót. Úgy néztem ki, mint egy kisgyerek, aki összetörte az anyja kedvenc vázáját. Emlékszem, egyszer tényleg történt hasonló, de anya egy pöccintéssel összeragasztotta a széttört kristályvázát. Nem is szólt hozzám egy árva szót sem, csak kivitte a vázát a nappaliból, és bement a konyhába. Akkor ott voltak a többiek; a két testvérem, anya, és apa, de én nem mehettem be. Máig sem tudom, miről beszéltek, de reméltem, hogy semmi komoly nem történt, amiből kihagynak, hiszen szeretem a családom, és a családom barátait is, és nem lenne jó, ha bárkinek bármi baja esne. Kérdésére felpillantottam. Nagyokat pislogtam, idő közben pedig a légzés-funkcióm is újraindult. Kissé félve válaszoltam neki, de nem túl halkan, nehogy leszúrjon érte. - Én... magántanuló vagyok. - nyögtem halálra vált arccal.
|
|
|
|
Leonie Rohr INAKTÍV
padláslakó RPG hsz: 467 Összes hsz: 3431
|
Szüpürtyölés - Level 1Még Leon az, aki meg akar fulladni? És akkor a kis törpintyó mit csinálhatna azok után, hogy ilyen ügyesen semmi perc alatt elfogyasztotta csodálatosan fantasztikus füstölgő katyvaszát? Igazán adhatnának valami használati utasítást, vagy legalábbis Orsó (a vetélő meg a tű) mondhatott volna egy kisebb szónoklatot a mértékletes ivászatról, mielőtt lerakja Leonie elé a poharát, hiszen ismerhetné már… a kishölgy csak úgy falja az életet. Ez esetben éppen vedeli. Ami viszont nem kevés hanghatással jár nála. No, nem az, hogy olyan hangosan ugrál a gigája nyelés közben, mint mikor a daráló benyeli a százas szöget, hanem alapjáraton is harsány természete egészen hangyányit felerősödni látszik. -Ííííí, gumimaciiii? Mármint olyan, ami ugrál, mint a mesékben? Abból te lehetnél Tummi, én meg mondjuk, Sunni! Vagy te nem ismered azt a mesét? Mindegy is, mert itt úgysincs mugli TV, de ha egyszer eljössz hozzánk, akkor majd a mamánál megmutatom, jó? - ragyogó mosolyát belevillantja a másik arcába, mire kap egy fejlapogatást bónuszként. Azért az ilyen mutatványokkal tessék vigyázni, nehogy az este végére nyakmerevítő kerüljön a leányzóra; abban kényelmetlen lenne aludni. -Jaahhahhajj! – kacarászik vígan a srác mutatványain, mert valljuk be őszintén, Leon a maga traktorkeréknyi méreteivel elég mókásan fest kismadarat meg egérkét játszva. Vöröskénk a székéről is majdnem leborul jókedvében, s még akkor is szemeit törölgeti, mikor Góliát lerakja elé a kísérőjét. Egy másodpercig nem foglalkozik vele, helyette megint áthajol az asztalon, és meglóbálja a poharát. -Akkor legyen madárkaaa! – ha nincs póni, akkor nincs póni. Elvégre ez itt nem gyereknap, és valószínűleg a hely tulajdonosa sem örülne neki, ha beparkolnának ide egy talicska takarmányt a jószágnak. -De várj, még ne csináld! – heveskedik, majd felpattan, s maga után húzva székét, megkerüli az asztalt, és levágódik pajtása mellé. Mégiscsak jobb ilyen szemszögből nézni a mutatványt. -Jöhet, jöhet! – tapsikol egy ötéves gyerek módjára, s legalább olyan pirospozsgás arccal teszi mindezt, mintha belefejelt volna egy vödör pirosítóba. Kellemetlen, de az ő hófehér bőre könnyedén vált színt. -Jaj, ne, mégse! – ragadja meg a másik kezét. Egy pillanatra elcsodálkozik annak méretén. Mert hát, no! Ebbe még mindig simán beleférne a feje, s ha Leon összezárná a markát körülötte, talán még az orra hegye sem látszana ki belőle. -Szóval előbb igyunk egy kortyot, meeert végül is azért jöttünk, hogy bebizonyítsuk, te nem tudsz lerészegedni. De látod? Én simán tudom tartani a lépést veled! Nem is érzek semmit! Azon kívül, hogy az az izé még mindig mintha égetné a torkom. De most, hogy hoztad ezt a szörpöt, mi lenne, ha összekevernénk azzal – mutat itt a vodkára – és akkor sokkal finomabb lenne. Gondolom! Vagy nem? – immár kevésbé törekszik arra, hogy mutogasson is szavai mellé, mert amennyit és amilyen sebességgel ledarál egy szuszra, azt képtelenség lenne activityben tolmácsolni mellé. -Mondjuk, igyunk arra… – miután olyan jól kitalálta magának, hogy a szörpjét összekeveri a vodkával, nyilván meg is valósította. – és arra is igyunk egyet! Meg erre is és erre! – minden égtáj felé belekortyol az italába. Vagy ezt nem így szokás? Mindenestre nagyon mókásnak találja saját játékát, mert jókat rötyög közben, míg végül Leon felé fordul. -Most jöhet a madárka! – meglengeti karjait, lefordítva kívánságát, s előre nevet azon, milyen csodálatos lesz ez a varázslat. -Szerinted, ha leutánozlak, én is meg tudom csinálni? – kérdi izgatottan, miközben belehajol az úr aurájába, majd nevetgélve megpaskolja annak feje búbját, pont, ahogy ő szokta. -Utána meg én adok majd neked valamit, jó?
|
|
|
|
Leon O. Langley INAKTÍV
Just Don't Panic! ~*~ Góliát,Maci ~*~ RPG hsz: 39 Összes hsz: 151
|
Vörös (E)RibizlI-DON Vinnyogó hangok érkeznek a pöttöm csaj felől, én meg kissé összeráncolom a homlokom. Lehet, hogy ezt a denevér frekvenciát valaki kibírja, de hogy az én fülem kissé irritálja... Talán a jó megoldás, ha folyton tele van, nem? Aztán meg a szemöldökeim felszaladnak, hiszen sosem néztem ilyesmit, és nem tudom, mi az a napos gumimaci, meg milyen... Inkább csak vállat vonok. - Megyek hozzánk? - felemelem a szemöldökömet - Nagy vagyok. Hogy ezzel arra célzok, hogy nem férnék be a hobbitféle-lány házába, vagy hogy nagyfiúként már nem nézek meséket, vagy hogy pizsipartikra nem járok már senkihez... Nos, azt döntse el ő, hogy mit értek az utolsó mondatom alatt. De legalább jól szórakozik a kicsi lány a mutogató-produkciómon. Elnézően nézek rá, hiszen lehet, hogy még nem részeg, de hát ő józanon is elég... Félreérthető állapotban szokott lenni. A kérdést eldöntötte, végülis neki a csip-csip tollborzalom kell. Én ajánlottam, nincs kibújás. Előveszem a pálcámat, de mielőtt még integetni kezdhetnék vele, sikongva ül át mellém, hogy jobban lásson. Újra nekilendülök, elképzelem a pittyegőt, mire egy pici babakéz jelenik meg a képben, újra leállítva. Kissé türelmetlenül nézek le rá, hogy döntse már el, hogy kell-e neki állatka vagy sem, mert így elég macerás lesz, és bár részeg nem, de irritált még lehetek... És lám, újabb vakmerő ajánlat a kicsi csajtól, amit csak nyomokban értek, egyrészt mert hadar, másrészt mert az ujjai úgy tűnik kezdenek becsiccsenteni, mert ,,hadarnak". Végül csak vállat vonva olyan két kupicányit öntök neki az üvegemből. Nem mintha spórolnék, vagy zsugori lennék, egyszerűen csak nem kell, hogy hamarabb berúgjon, minthogy jól szórakozzak ma este. Így a kicsi lány nekiáll inni az égtájakra, amitől az üveg nyakára kell fojtanom a mosolyomat. Aztán újra indítványozza a varázslatot. Kérdésére csak rápillantok, amolyan végigmérőn, hogy vajon mit tud megcsinálni és mit nem, majd vállat vonok, amolyan ,,meglátjuk" stílusban. Egy buksi patt-patt után végül előveszem a pálcát, és mielőtt még újra leállíthatna, az üres pohara vörös-narancs tollakat növeszt, talpából lábak lesznek, formálódik, csipogni kezd ahogy csőre nő, és végül egy kicsi hosszú tollú, Eridon-pinty lesz belőle. Hangos trillával reppen a csivitelő Leonie hajára, majd onnan a vállára, hogy süketre énekelje talán. -Mit kapok? Szemtelen tekintettel nézek végig a vöröskén, hogy vajon melyik zsebébe dugta a nekem való ajándékot. Csak remélem, hogy nem kutyakaja Nanuqnak.
|
|
|
|
Leonie Rohr INAKTÍV
padláslakó RPG hsz: 467 Összes hsz: 3431
|
Plüssleszbelőle-fiú-Hát azt… - a nagy rizsázásban rájön, hogy kifelejtette belőle a borsót. Meg azt az apróságot, hogy Leon még mindig nem tud magyarul, így most vakarhatja ám bőszen a feje búbját – no, nem a srácét -, hogy mégis mi a rózsaillatú légfrissítőt akar mondani azzal, hogy ő nagy. -Ezzel nem mondtál sok újat – egy másodpercnyi agyfagyás után ismét felvihog. – Nagy vagy! Mármint úgy is, hogy király! Tudod, korona meg jogar és országalma – mutogat bőszen mindent, amire kapacitása van apró kacsóinak. -De amúgy is óriásiii! – mutatja kezeivel fürtöske méreteit. Már az első perctől kezdve imádta, hogy ilyen nagy ez az úriember itt mellette, hiszen ránézésre igen hasonlatos egy ölelgetni való bölényhez, akit legszívesebben berakna a többi plüssállatkája mellé, és esténként mesét mondana neki, meg jól összenyálazná éjszakánként, mert rosszabb alvás közben, mint abban a mugli filmben – Egyik kopó, másik eb – Hooch. No, de hiába is kezdené el magyarázni, hogy nem egy nyúlüreg méretű kalyibában laknak a családjával, nehéz lenne bebizonyítania itt helyben az igazságot, meg aztán jóval érdekesebb dolgok is történnek, amire érdemes odafigyelnie. Egyből hangot is ad mérhetetlen örömének és csodálkozásának, ahogyan kigúvadt szemekkel végignézi a pohár madárkává alakulását. Talán többet kéne órán figyelnie, és akkor nem lenne rá ekkora hatással egy-egy varázslat. -Aztaaa! Nézd! – kacarászva tekergeti a fejét, hogy lássa a vállán hesszelő madárkát, ami olyan szép eridonos színvilágban leledzik, hogy Leonie haza fogja vinni, és minden egyes társának körbe fogja mutogatni, ez egészen bizonyos. -Köszönöööm! – veti bele magát Góliát nyakába hirtelen felindulásból. Remélhetőleg a „podár”-ban volt annyi lélekjelenlét, hogy felreppenjen a levegőbe, mert vöröskénknek csakhamar sírásra görbülne a szája, ha egy trancsírozott tollassal kéne szembenéznie, mikor elengedi áldozatát. Amit nem éppen most fog megtenni, mert olyan jó Leont, vagy legalábbis a felét – amennyit átér belőle – szorongatni. Szívét elárasztja a béke és szeretet, legalább annyira, mint agyát a borgőz, izé… flattyfüst. De egyelőre nem vészes, csupán szeret. Roppantmód! -Óóó, igen! Kapsz is valamit! – vigyorog bele a másik arc… mellkasába, amit épp felér így ültében. Vajon még sosem ajánlottak fel toronydarus munkát a srácnak? Mármint ő lenne a daru, nyilván. -No, várj csak, mert itt kell lennie a zsebemben valahol! – vihorászva kotorászik az említett rejtekben, de csak nem találja, amit szeretne. Rögvest felpattan a székről, és pajtása felé nyújtja szoknyája zsebét. Mert bizony, ha eddig nem lett volna említve, egy piros, hatalmas virágokkal díszített ruhát, s mellé egy citromsárga harisnyát vett fel. -Kereeeesd meg! – nyávog neki, bár azt elfelejti hozzátenni, mit is kéne kutatni abban a bizonyosban. -Vagy várj csak! Nem is fér bele a kezed! Belefér? - nevetve fogja meg Leon sütőtárcsa méretű kacsóját, és még jobban mulat, miközben hozzáméregeti a zsebéhez. -Te hogyan szoktál a sütis bödönbe belenyúlni? - őszinte érdeklődéssel próbálja elképzelni, micsoda szenvedés lehet az élete ennek a bazi nagyra nőtt gyerkőcnek az élete. Bár az is lehet, hogy náluk lavórban tartják az édességet. -Hahha, esküszöm, te olyan vicces vagy! - ismét csak Mómi nyakában köt ki, hogy agyonölelgesse. Holnap valószínűleg már a gyengélkedőn fog feküdni az uraság, mert herótot kapott ettől a sok szeretettől. -Huhh, neked nincs meleged? - megtapogatja az arcát, mármint a sajátját, s csak ekkor tűnik fel neki, hogy az arcán konkrétan csirkét lehetne sütni, olyan forró. Gyorsan vissza is ül saját székére, miközben poharáért nyúl, hogy igyon egy kis hűsítőt a forróságra. Ümm... hát van még mit tanulnia. -Madááár! - örvendezik közben az asztalon csipogó tollast figyelve. - Van egy madaram! Mi legyen a neve? Te adsz neki név! - mutogat derűsen az állatkára. Ha így örül egy madárnak, képzeljük csak el, mit művelt volna egy póni láttán...
|
|
|
|
Katniss Flechter INAKTÍV
KitKat RPG hsz: 206 Összes hsz: 1229
|
Húgi-Peeta foreverAhogy, kiszabadul a zene, akaratlanul, de az én izmaim is ellazulnak. Hiába, olyan gyönyörű! Tuti varázslat is van a dologban. Egy pillanatra lehunyom a szemem és úgy élvezem az andalító muzsikát. A képzeletem szárnyán visszarepülök haza. Ezüst Holdon vágtázok egy vadregényes tájon. Körülöttem madarak csivitelnek, a szél a hajamba kap és csípi a szememet, de nem bánom. A lágy dallam kíséri utamat, minden olyan békés,boldog. Egyszer csak meghallom a Húgom zihálását,kinyitom a szemem és azonnal reagálok. Kikapom a kezéből a ládát,becsukom és visszateszem a táskába. Már éppen kérdeztem volna, hogy mi zaklatta fel ennyire, de mintha már testbeszéddel kommunikálnánk,válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre. Oh, Milo a történet engem is megrázott, nem is tudom, hogy képes Kat megbirkózni egy ilyen élménnyel. -Csssssss.Semmi baj! Itt vagyok!-Suttogom neki, miközben mellé húzom a székemet és átölelem. Így is maradunk pár percig, míg megnyugszik. Aztán ismét elhelyezkedek vele szemben, mert így könnyebb a beszélgetés számomra. Szeretek az emberek szemébe nézni,mikor beszélek. Bár, egy kissé ilyesztő, most a sajátjaimat látni, attól még ezt a szokásomat megtartom. Mert így egyenes. Ha, valaki nem néz a szemembe annak vagy bűntudata van,vagy titkol valamit. Egyik se jó,kivéve, ha meg akar lepni valami kis aprósággal. Akkor elfogadható. -A csuda!-Mondom, akkor még várhatunk, de hátha anyu a kapcsolataival megtudja szerezni jó hamar. Elvégre, mire jó, ha ennyi színészt ismersz? A következő válaszokra csak mosolygok. Azért én se vagyok egy nagy művész, csak azt a darabot annyira megakartam tanulni, hogy egyszerűen ott tartott a saját akaratom a zongoránál. Soha egy darabnál sem éreztem ezt, de ennél igen. Furcsa is volt, de a mai napig nem untam meg, ezt a remekművet. Örök hálám a szerzőnek! Közben felfalom a torta utolsó morzsáit is. A kakaóm,már rég elfogyott, ám a testvérem megjegyzésére ravaszul elvigyorodom. -Nem, legközelebb máhova viszlek, annyi felfedezni való vár még itt rád, ne ragadj le egynél!-Tanácsolom neki, hiszen régen én is itt voltam először, míg nem Dalma és a többiek szépen rá nem vettek arra, hogy nem csak egy hely létezik itt. Nem bántam meg,Bagolykőn minden hely, olyan gyönyörű. A kérésére egy pillanatra megmerevedek, de aztán egy mély levegőt veszek és belekezdek. Elvégre ő is elmondott nekem mindent, tartozok neki ennyivel. -Nos, van egy olyan varázsige, hogy betudsz lépni egy másik birodalomba,mikor álmodsz. Én kétszer voltam ott, egyszer Jóslástanon, máskor pedig Aileenel. Mikor először jártam ott, találkoztam egy fiúval, Kelannal. Ő elvolt átkozva, és csak egy valaki törhette meg az átkot, ez a valaki voltam én. Megkellett küzdenünk egy gonosz varázslóval is, meg ki kellett állnunk három próbát. Aztán a harcban megsebesültem,de győztünk és megöltük a gonoszt. Kellan ápolt, de egy idő után mennem kellett, de mielőtt elragadott volna a köd-éreztem, hogy kezdek elvörösödni, remélem Kat elég tapintatos lesz -kaptam tőle egy búcsú puszi féleséget. Aztán mikor másodszorra találkoztunk, éppen elakarták vágni a banditák a torkomat, de, ő pont ott volt és megmentett. Közben szembe találkoztam Aileenel, akinek a sárkányát és a barátját rabolta el, az előbb általam említett gonosz varázsló öccse. De, azt is legyőztük! -Mosolygok diadalmasan. De, érzem, hogy a történet még magyarázatra szorul. -Szóval, Kelannal nagyon jóba lettem, de sajnos nem találkozhatok vele, hiszen ő egy másik országhoz tartozik, nem pedig ide.-Fejezembe szomorúan. Ezért is butaság a részemről álmodozni utána. Mert csak csalódni fogok. Meg kell várnom a saját világomban élő hercegemet, vagy pedig valami varázslat folytán kellene egyikünknek átvándorolnia a másikunkhoz. De, a varázsigét bármikor használhatom, de minek fájdítsam vele a szívem... /Hedviggel elküldöm a hosszabb változatot, ha szeretnéd,csak üzenj Mayaval./
|
|
|
|
Podmaniczky Andine INAKTÍV
Daloló fecske RPG hsz: 37 Összes hsz: 194
|
Nath
Úgy tűnik, a fiú hasonlóan viselkedik, mint ő az ilyen váratlan helyzetekben, vagyis egy pillanatnyi zavar után, úgy viselkedik, mintha teljesen természetes lenne az ilyen nevetségesnek mondható szituáció. Kicsit kényelembe helyezi magát, kuncogva összefonva a lábait, azért nem szeretné, hogy belássanak a szoknyája alá. - Persze. Nem foglalkozva azzal, hogy a fiú már beleharapott, ő is beleharap, és elégedetten sóhajt egyet. Igen, ez már megint nagyon jól sikerült. Imádja az itteni kajákat, egyszerűen reggeltől estig képes lenne csak enni, még szünetet se kérne. - Rendben, aztán mondjuk rendelhetünk egy másikat is, azt meg mondjuk én fizetem, és ugyanúgy elfelezhetjük. Felkelne, de a fiú épp a szoknyája anyagát vizsgálja, micsoda egy lovag hiszen, hozzá sem ér a bőréhez! Ez aztán tényleg nagy dolog. Nem sok ilyen fiúval hozta össze a sors, sőt eddig nem is nagyon tudta, hogy vannak ilyen fiúk. Érdekes, határozottan érdekes. - Egy bunkó pasas fellökött. Ha láttam volna, hogy jön, félreállok, de most már tuti, hogy ha legközelebb meglátom, akkor jól fel is rúgom, vagyis a bokáját biztos megrúgom. Igen nőiesen tud néha viselkedni. Viszont arra már rájött, hogy talán illendő volna felkelni és inkább a másik szabad székre átülni. - Egy jelmezbálra vettem, de aztán beteg lettem és nem tudtam elmenni. Ahogy elnéztem, mostanában esélyem se lesz felvenni, mert nem lesz olyan program, ráadásul elkezd hűvösebb lenni lassan és akkor megint bukom a dolgot. Khm… Na most már összejön a dolog, sikerül felkelnie, és átülnie a másik helyre, majd egy szelet pizzát felvéve jóízű falatot harap le. - Milyen legyen a másik pizza? Érdeklődik nyugodtan. Addig már eljutott, hogy a srác is eridonos, látta őt a klubhelyiségben, de nem olyan sokat, sőt, ha jól emlékszik az egyik évfolyamtársával látta. - Ismered Tristan Blackwoodot, ugye? Láttalak már vele, ő az évfolyamtársam. Van néhány közös órája a sráccal, egyszer mellette ült, de kb. ennyi volt az ismeretségük az elmúlt néhány hét alatt.
|
|
|
|
Tristan Blackwood INAKTÍV
Tris "NemRunatesója" Blackwood RPG hsz: 24 Összes hsz: 126
|
Joe - Pedig így dizájnos! - Gyenge mentés, és ha nem várnának ennyien a rendelésükre, valószínűleg megmutatnám a srácnak az ő pólóján is, pontosan hogy dizájnos, ám ettől egyelőre kénytelen vagyok eltekinteni. Na de ami késik... Enyhén degradáló, hogy Joe kiveszi a kezemből az eszközöket, amit engedelmesen hagyok is - azt hiszem, nem kívánok pillanatnyilag több kárt okozni sem magamban, sem a berendezésben, valószínűleg a tulaj legnagyobb örömére -, és mialatt korrigálta amatőr megmozdulásom, megpróbáltam a díszítőelemektől mentesíteni a ruházatom. Nem, a tejes trutyi mégsem mutat olyan jól a kéken, mint azt a naiv griffendéles - pardon, eridonos - hinné. Mire kiegészülök egy köténnyel, Joe is végez, úgyhogy egy elmormogott köszönöm kíséretében a kész turmixokat kiszállítottam a megfelelő asztalokra és összeszedek néhány koszos poharat, csészét. Jó párszor fordulok még - előbbi alakításomra való tekintettel szerepet cseréltünk, és inkább meghagytam Joe-nak a porciózás feladatát -, mígnem mikor az egyik jegeskávé lelt tulajdonosára, a szomszéd asztalnál ülő nő megböki a könyököm. - Nem is tudom, hogy mondjam el... - fog mondandójához, én pedig biztosítom, hogy ha az elején kezdi, az valószínűleg mindkettőnknek meg fog felelni, és némi lelkigondozás után eljutunk a pontra, hogy megosztja velem a féltett titkot, vagyis hogy "valami van a pólója hátulján!". Amilyen kissé sajnálkozó, de inkább undorodó képet vág, azzal a meggyőződéssel távozom a személyzeti vécére, hogy bizony lapockámra ikertestvért növesztettem, ám szerencsére csak istenadta tehetségem újabb bizonyítéka trónolt a szöveten. Hogy mindez hogyan került ide, és hogy eddig hogyan nem vettem észre, már majdnem olyan rejtélyt képez szememben, mint a Kennedy-gyilkosság elkövetőjének személyazonossága, a Bermuda-háromszög furcsa mágneses tere, vagy hogy hová tűnnek a fél pár zoknijaim. Már-már fizikai képtelenség - könyörgöm, ha az ember leönti magát, a cseppek nem szoktak átrepülni a feje felett és visszaszállni, bár megértem, ha ragaszkodnak. Olyan hirtelen jön az események utáni megvilágosodás, hogy egészen Sziddhárta hercegnek érzem magam tőle, de legyőzöm a késztetést, hogy vallást alapítsak, és inkább megszakítom viharos kapcsolatom a turmixszal, mondván térre és időre van szükségem - pedig nem vagyok sem fizikus, sem űrhajós -, túlságosan rám akaszkodik. Ha harc, ám legyen. Résnyire nyitom az ajtót, és igyekszem észrevétlenül elvégezni a bűbájt, amellyel a következő feliratot kívánom a feje felé varázsolni szép, olvasható betűkkel: KÜLFÖLDI VAGYOK, KÉREM BESZÉLJEN NAGYON LASSAN ÉS EGYSZERŰEN. A MUTOGATÁS IS SEGÍT!Abban a reményben lépek ki a helyiségből, hogy Joe munka közben nem a plafont szokta feltűnően bámulni, és nyert ügyem lesz. - Most már átveszem - mosolyogtam rá, köszönetképpen igen férfiasan megveregetve a vállát, mert úgy vettem észre, neki különösen fontosak ezek a gesztusok.
|
|
|
|
Nathaniel Blackwood Nyugodjék békében!
RPG hsz: ? Összes hsz: ?
|
AndineNevetve figyelte, ahogy a lány éppen megvámolja a pizzáját, de persze nem bánta, hiszen ő maga ajánlotta fel. - Rendben, nekem megfelel ez a leosztás - bólogatott aztán a javaslatra, hogy akár folytathatnák közösen is az evést, ha már így esett a dolog, méghozzá szó szerint. Aztán magyarázatot is kapott, hogy miért is csüccsent a lány éppen az ő ölébe, és rosszallóan ingatni kezdte a fejét. - Rémes, hogy milyen tapló alakok vannak manapság - mondta, körülbelül olyan felhanggal, mintha ő egy tizenkilencedik századi lord lenne, és egy tökéletes gentleman. - Még jó, hogy éppen itt ültem, legalább puhára estél - vigyorodott el aztán újra, mielőtt meghallgatta volna a beszámolót a ruháról. Egyébként így már teljesen érthető volt az öltözet, ami még egy varázslófaluban is kissé különösen festett így alkalmon nélkül, de hát a lányok... azok ugyebár lányok. Aztán Nathaniel nagy örömére újra a pizza téma került terítékre, és egy gyors étlapböngészés után kijelentette, hogy inkább a hölgy válasszon, mert ő nem tud, hiszen itt minden finom. A következő kérdés viszont heves fintorgást váltott ki nála, mintha csak valami rosszat szagolt volna. - Az a szerencsétlen a bátyám - mondta olyan hangon, ami egy körözött bűnözőnek is becsületére vált volna. - És igen, tudom, hogy nem látszik, hogy testvérek vagyunk, hála az égnek, és nem, tényleg nem kedvelem őt - sorolta gyorsan mellé azokat a válaszokat, amikhez tartozó kérdéseket többnyire mindeni felteszi. - Az én nevem egyébként Nathaniel - mutatkozott be aztán már némileg megenyhülve, elvégre a lány nem tudhatta, hogy nem jó ötlet neki Tristant emlegetni.
|
|
|
|
Keiko Sama INAKTÍV
Micike by: Noel; Pikaszisza RPG hsz: 520 Összes hsz: 24908
|
Erdős Julianna/ruha/Mostanában egyre több, néha már-már dilis ötleteim támadnak, és persze ma is ez a helyzet. Most speciel az az ötletem támadt, hogy az egyik versemet megzenésítsem. Tudom, nagyon hülyén hangzik, és lehet nem is fog sikerülni, vagy ha mégis, akkor tuti béna lesz. De azért ey próbát megér, és fő a pozitívum. De, de valahogy mégsem megy. Azt hittem könnyebb lesz, de nem; nagyon, nagyon nehéz. Egész délután a szobámban ülök, pontosabban az ágyon, mindenféle - néha már lehetetlen - pozícióban fekszem, vagy ülök, de nem jön meg az ihlet, és nagyon sok galacsin is van körülöttem, annyi próbát tettem már,de semmi. Aztán elfog az éhség, de most nincs kedvem lemenni a konyhába, nem akarom zaklatni a manókat, így az egyetlen lehetőség a falu maradt. Fogom hát a cuccomat,és elindulok, de pontosan nem is tudom hová akarok menni, és nem is figyelek arra merre visznek a lábaim, csak megyek, és tovább gondolkodom a dalon, kezemben a kottalapokkal. Egyszer csak megállok, mert az egyik házból finom illatok szállnak ki, és mikor odanézek, észreveszem,hogy az gyorsétteremhez értem. Egy kis habozás után belépek, egyenesen a pult felé szedem a lábaim, és ott kis gondolkodás után kérek tortilla-t mivel ugye mexikói nap van. Hamar méh is kapom, és mellé még kérek egy pohár vizet,és csak ezután kezdek üres asztalt keresni. Találok is egyet az ablak mellett, így gyorsan odamegyek, majd az ablakon kibámulva gondolkodom tovább.
|
|
|
|
David Benett INAKTÍV
Kinyírta a zenekart. RPG hsz: 344 Összes hsz: 1551
|
Annyi mindennel megtanultam együtt élni. Fájdalommal, csontig hatoló félelemmel ébredve inden egyes nap, imádkozni azon életekért, melyek valahogy kapcsolatban állnak velem. Tudni, hogy mindenki mondhat magáról bármit, csak egy ügyes mosoly kell hozzá és meggyőző szöveg. Azzal a tudattal, hogy senkiben sem bízhatsz, hisz mindenki a hátad mögöztt elárulhat. És most a legrosszabb: valami nélkül élni. Mindig olyan nyálasnak tartottam azt a dumát, hogy majd nem lesz értelme az életednek meg ilyenek, de ezt egy nagyon kemény lecke alatt muszáj volt megtudnom: igaz. Az üresség érzete, hogy nem vagy önmagad majd a kérdés: ki is vagyok én valójában?.. Elizabeth elment. Megint elvesztettem ,magamból egy darabot. Mire végzek az iskolával már egy óriási roncs leszek, semmi több. Stop! Elég az önsajnálatból, túl kell tennem magam ezen is, ahogy eddig mindenen, és sikerrel fogok járni. Tudom. Csak idő kell.. - Egy egoista vadállatot.Nevetem el magam kényszeredetten arra, hogy Beth mit veszített. De a hangsúlyokból eléggé az jön le, hogy neki sem felettébb rózsás a helyzete ezen a téren. Majd megkérdem tőle, most úgyis azt mondaná, hogy nem fontos. Elfogadja a kezem, ami egy kis eufórikus érzéssel tölt el. Szorosan mellettem lépked nyakig belemászva a ruhájába, én meg fedetlen testtel az éjszakába. Átkarolom a nyakánál, még jobban magamhoz húzva ezzel. Úgyis pokolra kerülök. 20 percnyi könnyed csevegést követően elérünk a célhoz. Leginkább a nyárról beszélünk, a testvére felől kérdezek, és lassan megtaláljuk a közös hangot. Kinyitom (kib*szom) az ajtót, megvárom, hogy bemenjen majd ismét a keretébe helyezve azt követem a lányt. Ha egy asztalt szemel kimagának, akkor megkérdem, hogy mit kér inni és aztán megyek a pulthoz, de valahogy könnyebb megoldást nyújtana, ha a pultra ülnénk fel. Egy-egy arc végigmér minket, elvégre elég szokatlant látványt nyújthatunk: valaki, aki afrikai időjárás szerint és egy másik, aki szibériai szerint öltözött fel. - Akkor lenne egy .. két kalinka kakaóval 1:2 arányban.Adom le a rendelést, és ha a lány az asztalos verziót választotta, mondom az ő kérését is, bár az egyik vodkát ő kapja.
|
|
|
|
Czettner L. Zora INAKTÍV
RPG hsz: 149 Összes hsz: 1740
|
Nem tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, régen nem ilyen ember voltam. Sokkal kedvesebb, életvidámabb, közösségkedvelőbb, vagyis sokkal navinésebb, mint most, ezért is kerültem anno abba a házba. Nem kell félreérteni, imádtam a háztársaimat, nagyon is, közülük kerültek ki a barátaim, ott volt a nővérem, most a húgom is velünk van. Egyszerűen csak nem voltam olyan, mint például Emma, nem tudtam mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, valahogy számomra a negatív sokkal szembetűnőbb, és elfogadhatóbb volt. Szerettem egyedül lenni, a művészeteket, és volt egy bizonyos antiszociális hajlamom, amit sem én, sem a közvetlen környezetem nem tudott hova tenni. Megváltoztam, ezt kár lenne tagadni, és az ember, aki visszanéz rám a tükörből már régen nem egyezik meg a régi énemmel. Korábban, az elmúlt egy hónapban, amikor temérdek időm volt járőrözések alkalmával gondolkozni, átrágtam magamat az egészen, és valóban, alig ismertem már magamra, a gondolatok is idegenek voltak számomra, meg a hozzáállásom is mindenhez. Minden esetre most valamilyen szinten talán sikerült kiszakadnom a gondolataim, saját magam örvényéből, tényleg szükségem volt erre a levegőváltozásra. A kastély csak a bezártság, a saját életem metaforájaként működött, nem tett jót az amúgy is gyászos hangulatomnak, de a falu éppen az ellenkezőjét jelentette. Itt volt élet, szabadság, nagy tér, és a késői időpont miatt kevés diák mászkált lent, ami egyet jelentett azzal, hogy szabadon tehettem bármit. Itt nem voltam prefektus, nem voltak elvárások felém, és kevesen tudták, hogy ki vagyok. Na meg persze itt volt az egoista David társasága. - Annak tartod magad? - kérdezek vissza az arcát tanulmányozva, valóban érdekel, hogy mit gondol saját magáról. Egy szakítás után hajlamosak vagyunk magunkat okolni mindenért, és olyan dolgokat beleképzelni az egészbe, amik nincsenek ott. Velem is volt már így, szerintem mindenkivel. Sokkal egyszerűbb mást hibáztatni, mint saját magunkat, ugyanakkor valamiért mégis szinte mindig az utóbbi történik. Én nem tartom Davidet vadállatnak, még ha a dolog egoista része tagadhatatlan is. Tudom, hogy van múltja; de hát kinek nincs? Mindenki tett olyat, amire ma már nem büszke, minden normális embernek voltak sötét pillanatai. Mivel rellonosról beszélünk, ez főként igaz. Nem látok rá okot, hogy miért is kéne távolabb húzódnom tőle, így nem teszem, mikor átkarol, a kezemet a derekára helyezem. Néha nekem is jár, hogy jól érezzem magamat!
Meglehetősen jól elszórakozunk, amíg a csárdába érünk. Átrágjuk a témákat, amiket az elmúlt közel fél évben elhanyagoltunk, beszélek Zoéról, megtárgyaljuk, hogy mi is történt velünk a nyáron. Nem azért nem teszek fel kérdéseket, mert nincsenek, akadnának, csak éppen nem akarom elrontani a könnyed hangulatot, ami végre közöttünk uralkodik. Megköszönöm, ahogy előre enged, és belépve az ajtón a pult felé indulok. Szétnézve az asztalok nagy része foglalt, nem akarok szűkösködni, és talán még a pultnál számíthatunk a legnagyobb privát szférára. Plusz előny, hogy nem kell az italokért szaladgálni. Amíg David rendel, én leveszem a kabátomat, és felakasztom a fogasra, ahol még csak egy-két hasonló ruhadarab lóg, minden esetre elégedettséggel tölt el, hogy nem csak én vagyok ennyire fázós. - Kakaóval? - felvonom a szemöldökömet, ezzel a párosítással még nem találkoztam. Mi a vodkát általában narancslével ittuk, néha citrommal, kakaóval még sosem próbáltam. Valahogy a két ízvilág ellentétesnek tűnt a számomra, de bíztam Davidben. Remélem, nem fogom megbánni. - Remélem nem mérgezel meg - nevetek, ahogy megkapjuk a két italt. Felülök az egyik bárszékre, és teljes testemmel a srác felé fordulok, várom, hogy ő is elhelyezkedjen, és folytathassuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk.
|
|
|
|
David Benett INAKTÍV
Kinyírta a zenekart. RPG hsz: 344 Összes hsz: 1551
|
Még javában a földön feküdtünk, mikor eljött a döntő pillanat, egy barátság fordulópontja. Legalábbis azzal, hogy elmondom a véleményem magamról, számomra mélyebbül a kapcsolat, és remélem ezt valamennyire érzi a hezitálásomon. Nem hagyok neki annyi időt, hogy kezdje a ha nem akarod, nem kell elmondani visszahúzódást. Felállok, felé nyújtom a kezem, és mikor elindulunk, akkor válaszolok neki. - Nem vagyok jó ember, de szerintem erre már rájöttél. Én.. nekem.. Zora, én .. Hogy is mondjam.. Kívánt meg a helyzetem olyan tetteket, amiket nem mindenki tudna ép ésszel feldolgozni. Én.. öltem embert... Ha nem teszem, nem élnék. Olyan reflexeket tanultam meg, amikkel bánthattalak volna. De.. Erről inkább később, rendben?Meg-megállva mégis elmondtam az egyik szörnyű igazságot magamról. Ezért tartom magam vadállatnak, hogy ha beülünk valahova vacsorázni felmérem a kijáratokat, hogy hány ablak van, milyen gyorsan lehet menekülni. És félelemmel az ereimben rá tudok támadni bárkire, főleg sötétben. A sétánk a kiszemelt célig nem folyt ilyen nyögvenyelősen, szerencsére. Örültem is neki rendesen, mert vele mindig olyan jól el lehetett beszélgetni anélkül, hogy megterhelő lett volna. Tudtuk, hogy mit mikor kell abbahagyni, és nem erőltetni tovább, akàrmiről, hacsak egy poénról is volt szó. Lassan elértük a csárdát és egy percet sem tétovázva léptem be utána. Szerencsére a pultos verziót választotta, de ebben a tömegben asztalt keresni..Előbb találtunk volna tűt a szénakazalban. Letette a kabátot a prefektus, majd amint visszajött már rendeltem is az első menetet. Mindenki úgy néz rám, mikor először meghallják a kakaós vodkát, mintha hirtelen 9 fejem nőtt volna 12 kar mellé. Zora sem ivott még ilyet, nem is csoda, első ilyen nemű rendelésemkor a csapos is már mattrészegnek nézett. - A legjobb. A lengyelek tejjel isszák, nekem az nem jött be, de ez., Itatja magát. Nem érzed a vodka utóízét, csak a kakót. Felülünk a műbőr kör alakú bárpultra azt követően, hogy kikapjuk a két teletöltött poharat. Nem hiába, mit tegyek, itt ismerik a szokásomat és az ízlésemet. Biccentek a pultos felé, aki egy mosoly után megy tovább a dolgára, ami akad bőven. - Oké, figyelj.Itt, hogy nyomatékosítsam az amúgy nem életbevágó mondandómat, egyik kezem a combjára tettem, de mindössze addig, amíg be nem fejezem. - Ez egy teli whiskyspohár. Első húzásra legalább a feléig ki kell innod, rendben? Akkor háromra. Harom!Adom neki az instrukciókat, majd a vezényszó elhamngzása után megvárom, hogy elkezdje inni, majd én kiiszom a felét a pohárnak. Egy pillanatra megrázom a fejem, majd tekintetem rögvest a lányra emelem. Míg mustrálom az eredményét, addig oda se nézve üvöltök a pultosnak, hogy két fél pohár Baileyst hozzon. - Nos?Érdeklődöm a vodka iránt. - Mikor először ittam ilyet, nekem annyira ízlett, hogy egy litert megittam belőle. Az eredménye sem maradt el, kis képszakadás, de azóta nem nagyon iszom mással a vodkát.
|
|
|
|
Czettner L. Zora INAKTÍV
RPG hsz: 149 Összes hsz: 1740
|
Szerintem egy kapcsolat éppen az ilyen apró mozzanatoktól tud rendesen elmélyülni. Persze, szükséges hozzá az is, hogy megbízzunk a másikban, vagy, hogy néhány alap dologgal tisztában legyünk a személyről, de ezek az őszinteségi hullámok azok, amik meghatározzák egy kapcsolat mivoltát. Nem mondom, hogy kis dolog, hogy David megbízik benne annyira, hogy elmondja magáról a véleményét, tudom, hogy ő sem egy olyan egyszerűen kezelhető ember, aki könnyedén megnyílik mások előtt. Főleg így nem, hogy már vagy fél éve alig láttuk egymást. Mégis megteszi, és ezzel valamilyen szinten meglep, bár igyekszem nem kimutatni az érzéseimet. Abból mindig csak a baj van, ezt már réges-régen megtanultam. Aztán jön maga a vallomás. Tudtam, hogy van múltja, azt is, hogy nem éppen egyszarvúktól, és szivárványoktól hemzsegő, mégis letaglóz amit, és ahogyan mond. Könyörtelen őszinteséggel, amiért valahol belül hálás vagyok, nem kenyerem a köntörfalazás. Elmondja, hogy valójában mit is gondol saját magáról, és még néhány plusz információval is meglep a zűrös múltjából. Lehet, hogy minden épeszű ember hanyatt-homlok menekülne a közeléből egy ilyen monológ után, én mégsem teszem. Van benne valami, ami vonz, az egész... sötétség, ami benne él a múltja miatt. Néhány percig némán, nyitott szájjal nézek fel az arcába, emésztem a mondandóját, majd feltűnik, hogy reagálnom kéne rá valamit. - Rendben. - Az ígéret, miszerint később még inkább beavat, nagyon is kecsegtető, még annyira sem akarom itt hagyni, mint az előbb. Tovább sétálunk, egy kis ideig csendben, majd elkezdünk beszélgetni az alap dolgokról, mintha nem éppen az előbb vallotta volna be nekem, hogy ölt már embert, és, hogy szörnyetegnek tartja magát. Magamat is meglepve nem zavar a dolog, azt hiszem, hogy elég meglepetéssel találkoztam már ahhoz az életben, hogy ne lepődjek meg az újabbtól. Azonban az, hogy ezt érzem, hogy még inkább a közelében szeretném magamat tudni, már annál inkább megrémiszt, nem tudom, hogy honnan jön a sötétség utáni vágyam. Régebben ez nagyon nem volt rám jellemző. A csárdába beérve aztán még könnyedebb lesz a hangulat, a szó gyorsan a furcsa italkülönlegességre terelődik, és már csak az agyam hátsó zugaiban motoszkálnak gondolatok David múltjáról. Sosem ittam még ilyet, de hát minden újra nyitott vagyok, ki tudja, még akár finom is lehet, és megeshet, hogy új kedvencet avatok. A pultos természetességéből azt a a következtetést vonom le, hogy a srác nem először rendel itt ilyen furcsaságot. Kérésére ráfigyelek, az érintését most nem érzem annyira hirtelennek, vagy helytelennek, mint körülbelül egy órája a stégen tettem. Ennyi kellett, hozzászoktam a társaságához, és tudtam, hogy mit várjak Kissé morbid ötletnek tűnik, hogy a feléig kiigyam a whiskey-s poharat, sosem voltam az a nagyivó. Nem vetettem meg az alkoholt, de nem is volt szokásom minden hétvégén kocsmázni járni. Régen jutottam már hozzá bármi nemű italhoz, ezért előre féltem tőle, hogy a kakaós vodka milyen hatással lesz rám. Minden esetre megvárom, hogy David háromig számoljon, majd igyekezek nem gondolkozni, és egy húzásra megiszom kicsit több, mint a felét. Meglepően nem olyan rossz, mint amire számítottam. - Furcsa... de nem rossz - válaszolom vigyorogva a kérdésére. Bár valóban nem hétköznapi az ízösszeállítása az italkeveréknek, határozottan van valami sajátossága, és úgy összességében már az egészen finom határát súrolja. Elgondolkozok rajta, hogy milyen okosak a lengyelek, és mire felpillantok, már az első kakaós vodka sztoriját meséli. - A képszakadást azért szívesen kihagynám. - Mosolygok, ahogy mesél. Nehezemre esik elhinni, hogy ez a srác ugyanaz a sötét, és rejtélyes múltú, aki az előbb még kint az utcán véleményezte önmagát nem éppen pozitívan, pedig így van. Mikor feleszmélek, már előttünk is van a következő kör ital, ezúttal egy kicsit könnyebb, de attól még alkohol. - Csak nem le akarsz itatni? - Nézek rá fel nevetve, de úgy őszintén nem csodálkoznék rajta. Mégsem bánom, hogy itt vagyok vele, és belevetjük magunkat az ivászatba, kell most ez nekem, és abból, amit látok, abból, amit mondott, neki is.
|
|
|
|
David Benett INAKTÍV
Kinyírta a zenekart. RPG hsz: 344 Összes hsz: 1551
|
Igencsak sok dolog kavargott a fejemben, mikor csetelni kezdtem egy parányi darabkáját annak a történetnek, hogy miért tartok ott, ahol tartok. Az emberek nagy többsége egy ilyen kis részletet meghallva hanyatt-homlok menekülnének azzal a felkiáltással, hogy itt egy gyilkos. Volt már rá példa, egyszer, de azóta nagyon megválogatom, hogy kinek mit mondok el. Gyilkosság. Annyi ember ízlelgeti ezt a szót a szájában és teremti meg magának a tökéletes gyilkolás körülményeit, de a valódi életben, mikor megteszed, nem ez jár a fejedben. Nem állsz ott sátáni kacajjal az esőben, hogy végre megöltem az ellenségemet, véletlenül sem A penge olyan könnyedén csúszik bele az ember húsába, mintha az vajból lenne. Eleinte nem történik semmi és váod, hogy majd fejbelőnek. Farkasszemet nézel a másikkal majd valami melegséget kezdesz érezni a kezeden. Lenézel, és még mindig görcsösen markolod a nyelét aszúrószerszámnak, mikor meglátod, hogy az egész kezed csuklóig véres. Meleg érzés, ami azonnal visszazökkent a való világba. Elereszted, hátrálsz két lépést, mialatt az előtted álló térdre esik. Olyan vigyor ül ki a szájára, mintha épp most nyert volna meg egy meccset. Fogai közt kibuggyan a vér, majd oldalra dől, miután kihúzta magából a tőrt. Eldől, eleinte kicsi, majd egyre nagyobb vértócsa gyűlik köré. Megfordulsz és rohanni kezdesz, menekülni akarsz a tudat elől, hogy gyilkoltál. Az ember meleg vére kezd kihűlni a kezeden és észreveszed, hogy a pólódra is tapadt a véréből.. Sosem tudtam lemosni a kezemről az első gyilkosság vérét. - Kösz.Felelem neki, mert mialatt lassan elmondtam neki azt a kis részt, ezek az emlékek újrajátszódtak bennem. Vártam, hogy kitépi magát a kezem közül, hozzám vágja, hogy micsoda állat vagyok, de nem tette. El sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok neki ezért. Gyorsan témát váltottam, szerencsére ő sem tért ehhez vissza, sőt! Na ezzel meg ő lepett meg: átkarolta a derekam. Nem fog elmenni. Rég éreztem ilyen meleget,mint abban a pillanatban. A csodálkozó arckifejezését és a percnyi szünetet alig vettem észre a mondatom befejezte és a verbális reakciója között, de.. nem erre számított. Nem csoda, senki sem erre gondol, mikor megkérdezi, hogy miért vagyok ilyen negatív véleménnyel magamról. 50 perccel kéőbb már a bárban ülünk felszabadultabb beszélgetés közepette, és igen, átment a vizsgán a barátságunk. A kakaós tanácsadás közbeni érintkezéstől már nem ijedt meg. Míg leittam a felét az italnak az járt a fejemben, hogy ő alkalmanként nem ért engem, én meg őt, jeleneg legalábbis. - Na, ennek örülök!Adok egy gyors puszit az arcára pisztán annak az elismeréséért, hogy megitta a felét. Legutóbb nem volt nagy iszákos, de most egy levegőre többet megivott mint én. Nem rossz. - Reggel egy bevásárlóközpont mosdójában keltem fel egy hatalmas plüss maci tásaságában.Fejeztem be végül, hogy mi volt a következő pillanatkép, ami a képszakadás után elért. - Leitatni? Ugyanmár, én soseeeeee csináltam ilyet.Nyilván nem hiszi el, nyiván hazudok neki, tudja is. Mármint itattam már le lányt, de hogy mennyire akaratból, azt nem tudom.. Én csak vettem a piát, ártatlan voltam! Meg részeg.. - Tudok a nyelvemmel a cseresznyeszárra csomót kötni.Hívtam ki ezzel egy párbajra, miután kiittam a vodka végét és kezembe vettem a likőrt.
|
|
|
|
Erdős Julianna Nyugodjék békében!
RPG hsz: ? Összes hsz: ?
|
Keiko Elég unalmasak a mindennapok, főként így vizsgaidőszakban. Nekem túlságosan sok dolgom nincs, és nem is volt, mert a diákok akkor vizsgáztak, amikor akartak, a padokon mindig megtalálták évfolyamuknak megfelelően a vizsgalapot, nekem csak annyi dolgom volt, hogy kijavítsam. Mivel nem igen tudok most mit csinálni, így a vacsorámat is a faluban fogom elfogyasztani, remélhetőleg nyugalomban. Ennek érdekében pedig inkább többet sétálok, el a pillangóvarázs mellett, meg a csárda mellett, aminek nem is tudom, mi lett a neve, vagy nem is az változott? Fogalmam sincs. Meg is találom azt a helyet, amit keresek, most nyílt nem túl régen a falatozó, ahova belépve tényleg nem fogad most túl nagy tömeg. Nem is baj, nekem pont erre van szükségem. A mexikói kajákat nézve nem is tudom mit egyek, amikor meglátok valami csirkének kinézőt. Persze, tele van chilivel, de legalább olyan étel, amit magam is ismerek. Arra rámutatok, a kasszához megyek, és közepesen megpakolt tárcámból éppen, hogy valamennyit kell csak kiperkálnom, és máris megkapom a gőzölgő fogást, egy üveg vízzel együtt, amit utólag kértem hozzá. Eljőve körülnézek, és minden asztal foglalt, a legnagyobb örömömre, kivéve egyet. Magam sem tudom miért, de ahhoz az asztalhoz ülök le. A beszélgetés elvégre nyugis, nem lehet benne semmi kivetnivalót találni. Szó nélkül csatlakozom, vagyis ülök le a székre, ami a kinézetével ellentétben sokkal kényelmesebb, mint gondoltam volna. Csak eztán nézek fel, a lányka elsős lehet talán, de abban biztos vagyok, hogy már iskoláskorú. - Nem bánod, ha csatlakoztam, ugye? Tör elő belőlem azért az illem, hiába, magam nem hazudtolhatom meg, aztán csak mint egy megszeppent gólya, leteszem a kezeim az ölembe, és csak nyugalomban ülök, annak ellenére, hogy farkas éhes vagyok. Elvégre ha nem maradhatok, akkor minek éljem bele magam?
|
|
|
|
Czettner L. Zora INAKTÍV
RPG hsz: 149 Összes hsz: 1740
|
Nem vagyok olyan, mint a többi ember, soha nem is akartam hasonlítani rájuk. Lehet, hogy éppen azért, mert szaladgál kint a világban még egy személy, aki ugyanolyan, mint én, és így nem vágytam a hasonlóságra másokkal. Imádtam, hogy Zoéval teljesen egyformák voltunk, a világ minden pénzéért sem váltam volna meg ettől, ahhoz túl sok minden köt hozzá. Régebben is imádtunk egyformaságunkkal az embereket őrületbe kergetni, ez mostanáig kitart, már ha éppen akad időnk egymásra. A gondolatra, hogy ez mostanában eléggé ritka esemény, egy kissé mindig elszomorodtam, nem tudtam, hogy mi lehet az oka. Hiába voltam biztos benne, hogy ott van, jól van, és mellettem áll, kellett volna, hogy megerősítsen ebben a tényben, amire a havonta egy találka nem volt elég. Akkor megtárgyaltuk az életünk nagy dolgait, és mentünk mindketten utunkra, volt más teendőnk is bőven. David története belül akármennyire is ledöbbent, nem érzek félelmet a srác iránt. Nem vagyok képben az egész történettel, nem tudom, hogy miért tette, amit tett, és nem szokásom az ítélkezés - sem a dolgok teljes ismeretében, sem nélkülük. Biztosan volt rá oka, ebben nem kételkedem, nem egy pszichopatának ismertem meg, aki csak úgy szórakozásból gyilkolássza a gyanútlan járókelőket. A mérhetetlen sötétség - és talán undor saját magától - az arcán szintén ebben erősít meg. Látom rajta, hogy nem tud ugyanúgy gondolni saját magára, hogy ő teljesen tisztában van vele, mit tett. Nem tudom, hogy mi oka volt rá, de hiszek benne, hogy volt. A gyilkosságokról sem tudtam többet, egész életemben igyekeztem elkerülni a szélsőséges helyzeteket - lehet, hogy éppen ezért tartottam itt -, lehet, hogy ideje lenne valamiféle izgalom után nézni, amire David társasága jelenleg úgy tűnik, hogy a tökéletes kezdet. Az biztos, hogy mellette nem lehet unatkozni. Csak bólintok, mikor megköszöni, nem gondolom, hogy hálának tartozik nekem érte, hogy nem rohantam el, vagy nem kezdtem faggatózni. Lehet, hogy mások megtették volna, de ők nem én vagyok. Sosem szerettem, ha számomra idegen emberekhez hasonlítottak. Én én vagyok, ebből kell kiindulni, nem pedig abból, hogy mások hogyan reagálnának egy-egy helyzetben. Mindenki más, más a felfogásunk, máshogy cselekszünk, reagálunk a dolgokra. Hiába lepett meg az egész történet, eszembe sem volt elszaladni, inkább valami furcsa megnyugvást éreztem a közelében, legyen ez akármennyire is hihetetlen, vagy éppen egyesek szerint beteg. A kocsmában ülve már nem lepődök meg a hirtelen érintésétől, ahogy a puszitól sem, csak rámosolygok válaszul. Az egyetlen egy dolog, ami talán egy kicsit furcsa nekem, hogy David ilyen múlttal tud ennyire felszabadult is lenni, szinte teljesen megváltozik, és - legalábbis látszólag - maga mögött hagyja a múltját. Ilyenkor olyan nekem, mint bármely normális korombeli, kívülről úgy tűnik, hogy semmi problémája nincs, élvezi az életet. - Ne már - nevetek fel, ahogy befejezi a történetét. El tudom képzelni, hogy milyen lehet egy bevásárló központban felébredni egy kiesett éjszaka után, és ráadásul egy plüssmacival, amiről feltételezem, hogy fogalma sem volt, hogyan került hozzá. - Persze, persze, én meg ma jöttem le a falvédőről - vágom rá. Ránézve Davidre, és igyekezve nem gondolni a múltjára, egy olyan fiút látok, aki amikor csak lehetősége van rá, lányokat itat le. Hiába mesélt Beth-ről, vannak dolgok, amik sosem változnak. Ezek a rossz szokások... - El tudom énekelni svédül a János bácsi a csatábant - kontrázok rá, miután én is lehúzom a maradék vodkát. Hogy ezt a tudományt hol tanultam, részben magam sem tudom, de rémlik valami egy gyerekkori nyári táborról, amikor Zoé megismerkedett egy svéd fiúval, és nem volt jobb dolgunk, mint megtanulni tőle ezt a buta dalt - természetesen az anyanyelvén. Kezembe veszem a Baileys-es poharat, és David felé emelem, várva, hogy hozzákoccantsa a sajátját. - Az esténkre! - Elvégre mi másra is ihatnánk, itt, a csárdában ülve?
|
|
|
|
David Benett INAKTÍV
Kinyírta a zenekart. RPG hsz: 344 Összes hsz: 1551
|
Különösen indult a kis beszélgetésünk. Egy nem várt támadással még sose sikerült ilyen jó embert leterítenem. Mindketten meghökkentünk, ő egy hangyányival talán jobban, mint én, de hogy ezt követően egyikünk se volt álmos, arra mérget tudnék venni. Lassan egymásra hangolódtunk, kóstolgattuk a másik határait a legutóbbi találkozásunk óta. Fél éve már a legutóbbi rendes, hosszabb ideig tartó beszélgetésünknek, de már akkor megragadott valami ebben a lányban, elvégre mégis elmondtam a legrémisztőbb dolgot magamról. Félnie kellett volna, nem pedig még jobban hozzám bújnia, mert lehet hogy csak nekem, de ez a két dolog teljesen ellentétes. Az sem mindennapi, hogy lefestem neki a véleményem a belsőmről, és az sem, hogy ő azt követően, hogy ezzel tisztába lett, nem oldalaz el mellőlem. Mindegy, hogy tegnap találkoztunk utoljára, vagy hónapokkal ezelőtt, a viszonyunkon nem rontott semmi. Elfogadtuk egymást, és ez ma derült ki lényegében. Félelmetes érzés volt pusztán maga a gondolat csírája, hogy valaki mellém áll azzal a tudással és emlékfoszlánnyal, amit megosztok vele. Ezidáig csak Elizabeth volt képes erre, ami azért valljuk be, nem a túlnyomó többség. De ahogy Betsy, Zora sem egy tömeggyártmány, akkor sem, ha van egy ikerhúga. Még láttam a szemeiben a kérdéseket, amiket szívesen feltett volna - gondolom - ezzel kapcsolatban, ám lenyelte őket és mással kezdtünk foglalkozni. Vajon ő együtt tudna élni a tudattal, hogy emberi lény halt meg a kezei által? Rengetegen nem képesek, ezért van viszonylag sok tudathasadásos ember. A test, ha valamit nem akar elfogadni, úgy reagál, hogy elájul, összeesik. Az elme menekülni próbál, csak végső esetben omlik össze. Ez az egyetlen kiút annyiak számára, a skizofrénia. Az agy külön tudatot teremt a gyilkosnak és a régi önmagának, mert képtelen megbírkózni azzal, hogy ölt. Az egyik én nem tud a másikról, ellenben hiheti , hogy az egy valóságos személy, így tudnak végülis kommunikálni. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy két személyiségem legyen. Muszáj volt elfogadnom, bár mindig jóval azon a határon túl helyezkedett el ez a cselekvés, amit megtehettem, és azért sok mindent megengedtem magamnak. A gyilkolás, ahogy az erőszak a nők ellen, mindig taszított és undorodtam tőle. Ez a kettő nem akartam lenni, az elsővé mégis azzá kellett válnom. Ha meghasadt volna az elmém, nem élem túl a múltamat. Halott lennék. Mára már belém marta magát ez a tudat, és jóval inkább együtt élek vele mint elfogadtam volna. Gyilkos vagyok. De nem akarok annak tűnni. Hamar képes vagyok témát és arcot váltani, mert ez is hozzám tartozik. Mindez én vagyok. Az első körünk előtti szabályok felvázolásánál nem kapja el az arcát, nem söpri le a kezem a combjáról. Ezerszer más, mint a többi ember. Mielőtt nem tudta az önarcképem egyik darabját, biztos lelökte volna a kezem, de most tudja, és mégse teszi. Együtt tudna élni ezzel. Ő sem adná fel a harcot. - Nem az volt életem legjobb ébredése, gondolhatod.Nevetek rá a lányra, bár tudom, hogy mindkettőnk gondoltai ugyanott járnak. Valahogy még mondani akarok neki dolgokat magamról. Igen, én David Agresszív Köcsög Benett a múltamat akarom valakivel megosztani. - Esküszöm, általában isznak maguktól, ha eléjük rakom a poharat.Ez igaz, ebben nem volt csipetnyi füllentés sem, és ekkor jött a briliáns ötletem.. - Gondolom nem akarod most elénekelni, ahhoz még nem ittál eleget. De tudod mit? Igyuk meg ezt a nőies vackot, amit nem tudom hogy pontosan miért kértem, és maradj itt. Az esténkre!Odakoccintottam a poharam és egy suttyra megittam a Baileyst. A fene tudja, hogy miért épp erről az italról neveztem el a bestiámat.. Lecsusszantam a székről, rámosolyogtam a lányra és mentem intézkedni. A pultosnak vázoltam fel a tervem itt-ott kiszínezve, néha Zorára terelve a pillantást. Szélesre húzta a száját, majd ment is megkérni minden asztalnál ülőt - egy vajsör ellenében - , hogy vigyék arrébb a bútorokat, hogy középen egy kisebb kör kialakulhasson. Ekkor már Zora mellett voltam és figyelemmel kísértem a történéseket. Végül nagyjából még a kör is létrejött, a zenegépből pedig megszólalt Kylie Minouge és Nick Cave egy korábbi felvétele, melynek címe: Where the wild roses grow. A lányra emeltem a pillantásomat, felé nyújtottam a kezem és már húztam is a körbe. Nem tudok táncolni, ez hamar kiderül, de nagyon igyekszem nem a lábára lépni. Mindkét kezem a derekára teszem, és tényleg oda, semmi tapi. Közel hajolok a füléhez, míg szívverésem egyre gyorsul. - Tudni akarod? Elmeséljem?Suttogom a fülébe. Tudja, hogy mire gondolok, biztos vagyok benne és annyit mégnem ivott, hogy ne tudná. De azért egyre jobbak vagyunk: rajtam még mindig nincs póló, mondjuk honnan is lenne, rajta meg remélhetőleg már nincsen a pulóver, hisz van mi bentről melegítse. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogok ebből kihozni, márcsak mert Zoráról nem tudom előre megmondani, hogy mit fog csinálni. Lassan elindítom az első lépést.
|
|
|
|
Czettner L. Zora INAKTÍV
RPG hsz: 149 Összes hsz: 1740
|
Szó, ami szó, nem számítottam rá, hogy ilyen estém alakul, amikor elindultam a kastélyból kiszellőztetni a fejemet. Ez is csak egy példa rá, hogy ha nem megyek sehova, az életemben semmi sem fog történni. Bár nem ezt vártam, hanem egy csendes merengést, és önmarcangolást ettől az éjszakától, az, hogy összefutottunk a sráccal, megváltoztatta a tervemet, de nem panaszkodtam. Kellett a változás az életembe, kellett az izgalom, és ez határozottan egyet jelentett Daviddel. Nem éppen a sötét múltjára célzok - ami önmagában sem elhanyagolható dolog -, sokkal inkább arra, hogy ő nem hagyja, hogy magamat emésszem, sőt, még megfordulni sem engedi a gondolatot a fejemben, hiszen érkezésem pillanatában letámadt. És ezt nem is tehette volna jobban. Hogyha nem ilyen hirtelen eseménnyel kezdi meg a találkozásunkat, lehet, hogy nem kötöttünk volna ki itt, és egyszerűen csak beértük volna néhány szóval, mint azt az előző fél évben is tettük. Most látom csak, hogy mekkora hiba volt, érzem, hogy kell ő az életembe. Aztán ott van a sokk is, amit a kis - közel sem kerek - története okozott, és amit most próbáltam eltemetni az agyam egyik rejtett zugába. Persze, hogy lettek volna kérdéseim, érdekelt, hogy mi vezényelte és kíváncsi voltam a körülményekre is. Meg természetesen arra, hogy mit érzett ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem ugrándozott az örömtől - legalábbis kívülről nem tűnt pszichopata gyilkosnak -, de az ő szájából is hallani szerettem volna, hogy ne csak a feltevéseimre hagyatkozzak. Rápillantva majdnem biztos voltam benne, hogy még folytatni fogja, fog mesélni róla, hogy mi történt és hogyan történt, valamint, hogy mi a következménye. Hiszen hosszú még az este, és egyikünk sem úgy néz ki, mint aki nagyon sietni akar vissza az iskolába. Nagyon nem. Nem akartam nagyon belefolyni a dolog lelki vonatkoztatásaiba, mégsem tudtam teljesen megálljt parancsolni a gondolataimnak. Eddig is éreztem, hogy van valami Davidben, amiről nem tudok, pedig kellene, de fogalmam sem volt róla, hogy mi. Így viszont, hogy legalább egy részletével tisztában vagyok, új értelmet nyert minden, például az is, hogy mit jelentett neki, hogy nemet mondott a lány. Feltételezem, hogy Beth tudta, éppen ezért Davidet nagyon rosszul érinthette, hogy nem lett eljegyzés a dologból. Nem ismerem őt, az indokait sem, így nem tudom, hogy mi vezérelte erre a döntésre. Ugyanakkor azzal tisztában vagyok, hogy mit veszített Davidben, ismerem már a srácot annyira. Mivel már régen nem kapott a szervezetem alkoholt, már ezt a keveset is érezni kezdtem, kissé mintha felbátorodtam volna, és valószínűleg ez is szerepet játszott benne, hogy a gesztusok nem érintettek érzékenyen, sőt. Tetszettek. - Hát elhiszem. - Mosolygok, és a gondolataimat visszaterelem a mai esténkhez, elvégre nem a múltban kell élni, és nem feltevésekre kell hagyatkozni. Majd elmondja David, amit tudnom kell, követelőzni nem fogok. Nem hiszem, hogy bármilyen elvárásaim is lehetnének vele szemben, hiába ismerjük egymást. Sosem kedveltem a követelőző embereket, igyekeztem is elkerülni őket. - Szóval eléjük rakod a poharat - mutatok rá megint vigyorogva. Felénk, hogyha egy férfi italt vesz egy nőnek, és elé rakja a poharat, az azt jelenti, hogy akar tőle valamit, ha mást nem, leitatni. Lehet tagadni, hogy nem ez a fő cél, de a végén úgyis ivás lesz a dologból, és hopp, a csaj már részeg is. - Jól gondolod - bólintok, és elhatározom, hogy ha lesz beleszólásom a dologba, nem is leszek olyan részeg. Úgy érzem, hogy a mai este minden pillanatára emlékeznem kell, hiszen olyan dolgok hangzanak el, amiknek hatalmas súlyuk van. Persze, egy kis felszabadultság belefér, de azért a bevásárlóközpontban ébredésig ha lehet, nem szeretnék eljutni. Lehúzom én is az émelyítően édes italt - sosem voltam oda érte, hiába vagyok nő -, majd felhúzott szemöldökkel figyelem, hogy mit tervez a srác. Amikor már a bútort kezdik el pakolni sejtem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Nem szerettem a szereplést soha, azt meg főleg nem, hogyha rám irányult minden figyelem, és ezen sokat még az elfogyasztott alkoholok sem segítenek. Mire feleszmélek, David már a kialakított körbe húz, és szorosan előttem áll. Ahogy közel hajol, megrezzenek egy kicsit, suttogásától végigfut a hátamon a hideg. Csak bólintok a kérdésére, ha valami, hát ez motiváció, hogy bírjam ki, hogy mindenki ránk figyel. Na meg a közelsége sem utolsó. Belekezdünk hát a táncba.
|
|
|
|
David Benett INAKTÍV
Kinyírta a zenekart. RPG hsz: 344 Összes hsz: 1551
|
A csárdába menet mindketten tudtuk, hogy nem egy átlagos estére kell számítanunk. Átkaroltuk egymást, holott nagyon jól tudta, mi vagyok. Hogy a francba nem vettem észre eddig ezt a lányt, nem értem magam.. Belépve az ajtón már tudtam, hogy ezen az estén el fogom mondani neki. Nemcsak , hogy alkohol nélkül is késztetést éreztem erre, de tudtam, hogy ő képes lesz befogadni a gondolataimat. Levette a kabátját, még én eldöntöttem, hogy a számomra eddigi legjobb ízű alkohollal kínálom meg. Ha már lúd, legyen kövér. Nem tudom, hogy józanul is megfogta-e volna a kezem, hogy bevezessem a figyelem középpontjába, de így két nagyobb pohár után jött velem, és nekem is kellett a folyadék, hogy táncolni kezdjek gyakorlatilag egy kocsma közepén. Láttam Zorán, hogy feszélyezte a dolog, hogy minden egyes szempár ránk tapad, végigmérik őt is, engem is, külön-külön és együtt is. Ez is része volt valahol a dolognak, hogy maga mögött hagyja-e a jelent, hogy megmutassam neki a múltam. Az apró bólintása után még nem kezdtem bele rögtön, hagytam, hogy felkészüljön. Lassan lépegettem ide-oda, a legjobb tánctudásomat bevetve. Arcom a lány jobb fülénél maradt, ajkaim pedig efölött. Magasabb voltam nála egy fejjel, így nem volt kellemetlen ez a pozitúra. A dalból elment már egy perc, mikor ismét szólásra nyitottam a számat. - '91 augsztusában születtem Oroszországban Borisz Rodwalski néven. Az anyám magas, szőke hajú nő volt barna szemekkel, apám fekete hajú szigorú arccal és szemüveggel. 3 éves voltam, mikor Amerikába menekültünk, akkor lettem David Benett. 16 voltam, mikor a szüleimet a szemem előtt ölték meg, a nagyszüleim halálát nem láttam, de ugyanazon a napon volt. A 3 húgommal Oroszországba küldtek minket vissza valami rokonhoz, aki nem is vér szerinti. A két idősebbik lány jártak ebbe a suliba, de .. nem tudtam őket megmenteni. Borzalmas érzés tudni valamit, aminek akkora súlya van, hogy megkeseríti az életedet. 18 évesen menekültem ide, Magyarországra. Egy este elkaptak engem meg egy haverom. Nem tudták, hogy melyikünk kicsoda, olyan részegek voltunk. Végül egy székhez kötözve józanítottak ki minket, ő pedig azt mondta, hogy ő én vagyok. Megölték. Akkor gyilkoltam először, hogy én ne haljak meg, mert akkor meghal Ginny is. A legkisebb húgom.Ilyestájt hangzott el az utolsó szó a zenedoboz ősrégi hangfalaiból. Megtapsoltak minket, én kicsit elemeltem a fejem a lánytól és bólintottam a pultosnak. Az fülig érő vigyorral rakta be a másik számot, amit arra az esetre kértem, hogyha nem tudnám befejezni ennyi idő alatt,vagyis részletesen mesélek neki. Anna He - Running after my fate. Kevésbé táncolós zene, mégis megint a derekára teszem kezeimet, ám most arcom a másik oldalára teszem. - Azóta még kétszer kellett.. Embert ölnöm, hogy ne égessenek halálra. Gondolom feltűntek a sebek.. Lassan kezd összeállni a kép, igaz? Hogy kik ezek és miért szomjaznak az életünkre? Fogalmam sincs, az elsőre a választ homály fedi. A volt KGB, a mostani kivégzőgárda, egy szervezet, nem tudom. Csak azt, hogy amiért el akarnak kapni, az mindössze egy információ. Ezért az egész, aminek a keresztjét hordanom kell.. Apám is rájött és rám hárította a felelősséget, hogy kezdjek vele valamit. Szép történet. 9 élet múlt rajtam, és egyiken se tudtam segíteni és még vagy 5 ember életét rövidítettem meg, csak hogy én egyedül ne haljak meg. El tudod képzelni az érzést? Ha nem hordanál egy maszkot, csupán egy gyilkos vagy aki képtelen volt megmenteni a családját. Hát ez vagyok én..Még fél perc volt hátra, és igyekeztem nem elhúzódni a lánytól. Egyik kezemmel végigsimítottam a hátán, míg mélyeket sóhajtottam, hogy valaki mégis tudja az egészet. Ha el akar menni, megteheti, nem rohanok utána, de soha többé nem fogok tudni bízni senkiben sem. Vajon mit fog mondani? Vagy lesz még kérdése? Nem tudok mit tenni ezzel. Nem futhatok el a sorsom elől, bármennyire is akartam vagy akarnék bármi áron.
|
|
|
|
Keiko Sama INAKTÍV
Micike by: Noel; Pikaszisza RPG hsz: 520 Összes hsz: 24908
|
Erdős tanárnő Elképesztő, hogy nem tudok összehozni egy egyszerű dallamot. Pedig a zenesuli negyedik évében, vagyis két-három éve ez már alapkövetelmény volt. Akkor miért ment, és most miért nem? Ez tiszta őrület. Látszik hogy kijöttem a formámból, mondjuk akkor sem igazán ment a dolog, de mégis tudtam valamit írni, most meg... Most meg egyszerűen nem megy. Hogy lehetek ilyen béna? Ilyen nincs. Pedig nem olyan nehéz, régen is ment,bár akkor nem kellett hozzá szöveget csatolnom, szóval az valamennyire könnyített a dolgon, de ami most van, az katasztrófa. Itt ülök a gyorsétteremben, és amit rendeltem már kezd kihűlni, de még hozzá sem nyúltam annyira lefoglalt a dallam kreálása. Egy mély, bosszús sóhajjal kísérve aztán leteszem a ceruzát a kezemből, mit mindvégig szorongatok, vagyis hogy pontos legyek magam elé dobom, és a hajamba túrok, mit ritka alkalmak egyikeként kibontva viselek most, majd belekezdek a vacsorám elfogyasztásába, de valahogy mégsincs étvágyam, és csak nyammogok rajta. Előtt l le elém egy nő, akit csak úgy látásból ismerek,személyesen nem. A kastélyban már sokszor láttam, de még soha nem álltam le vele beszélgetni,mondjuk az is igaz, hogy soha nem is volt miért leállnom vele beszélgetni. Engem nem tanít, és valójában nem is tudom mit tanít. - Persze, nem baj. - felelek mosolygósan, majd ismét kezembe veszem a ceruzát, és töröm a fejem. Aztán eszembe jut az egyik kedvenc dalom, és azt kezdem el halkan dúdolgatni,bár erre nem tudom hogy mi lenne a reakciója a tanárnőnek, így abba is hagyom, és már csak magamban dúdolgatom. És ekkor jön meg az ihlet, amit gyorsan le is vések a lapra, hogy aztán majd át tudjam nézni máskor. Így, hogy már el tudtam kezdeni,könnyebb folytatni tudom, és viszonylag hamar befejezem, ami egy elégedett mosollyal fejezek ki, aztán harapok egy falatot ismét a finom mexikói ételből.
|
|
|
|
Czettner L. Zora INAKTÍV
RPG hsz: 149 Összes hsz: 1740
|
Tény és való, nem erre az estére számítottam, és még a vége közelében sem járunk. Úgy gondoltam, hogy majd kiszenvedhetem magamat, egyedül, valahol a faluban, csak, hogy a kellő környezetváltozás meglegyen, aztán visszamehetek a Navine-szárny biztonságos falai közé, vagy talán elindulhatok egy éjszakai járőrözésre. Hát határozottan nem így történt, aminek magamat is meglepve örülök. Nem gondoltam, hogy bárki ismerőssel össze fogok futni az este folyamán, azt meg főleg nem, hogy még beszélgetésbe is kezdek velük. Hogy akkor már a közös ivászatot, és életünk - azaz pontosabban az ő élete - legsötétebb dolgairól való hosszas csevegést nem is említsük. Az, hogy itt voltam, a sráccal, valami hihetetlenül pozitív hatással volt rám. Előtte csak néhány ember volt képes elérni nálam, hogy kiszakadjak a saját gondolataim közül, és azt tegyem, amit minden normális húszéves tenne. Davidnek mégis sikerült, nem vagyok benne biztos, hogy hogyan. Talán az, hogy a saját életéről, tetteiről mesélt annyira lekötött, hogy nem jutott már időm és energiám a saját szánalmas "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdéseimre. Ami egyáltalán nem baj, fogalma sem volt róla, hogy mennyire hálás voltam neki ezért. Nem éreztem magamat ennyire felszabadultnak már jó ideje - mióta pedig megkaptam a prefektusi jelvényt, főleg nem. Időm sem jutott magamra, és bármennyire szégyelltem, a barátaimra sem. Ez is közrejátszhatott abban, hogy már majd' fél éve nem beszéltünk hosszasabban. Ebben az időszakban nem vágytam a társaságra, nagyon is elvoltam a saját kis világomban, ahova keveseket engedtem be, ha pedig mégis megtettem, ugyanolyan szörnyen végződött, mint az általában a dolgaimra jellemző volt. Így hát jobbnak láttam tartani magamat, a feladataimat elvégeztem, tettem, amit kellett, még néhanapján Zoéval is beszélgettem, de úgy különösebben nem vettem részt a közösség eseményeiben. Nem akartam emberek között lenni, és ebből az érzésből egy kicsi kérsz még mindig bennem van. Mégis, most látom, hogy mennyire kell a társaság. Ha valakivel vagyok, én is teljesen megváltozok, máshogy viselkedek, és még a gondolataim is az adott helyzettel együtt mások. Kellett ez, a változás, segített. Ezért akartam alapból kimozdulni végre a kastélyból, és meg is lett az egésznek az eredménye. Régen volt már, hogy bárki is rávett a nyilvános szereplésre. Kiskoromban előfordult, hogy egy-két óvodai vagy iskolai fellépés alkalmával nekem is részt kellett vennem a dologban, de már akkor sem élveztem - sőt, ha jól emlékszem, még a hisztit is kivágtam majdnem minden egyes alkalomkor -, később pedig még inkább a hátteret kedveltem. Szerettem meghúzódni, és figyelni az embereket, eseményeket. Mégis, David rávett, hogy a csárda közepén, ahol minden egyes szempár ránk szegeződik, táncoljak vele. Na igen, a probléma egyedül az, hogy utoljára szerintem a drága ex-férjem vett rá erre az elvetemültségre. Még az iskola előtt táncoltam otthon, élveztem is a dolgot, aztán a kastélyban folytattam, de egy idő után véget ért, és mára kiestem a rutinból. Igyekszem óvatosan lépkedni, egy kissé felbátorít, hogy látszólag a rellonos sem profi táncos, így nem kell félnem tőle, hogy elrontok valamit. Várom, hogy megtegye, amit ígért, és folytassa a mesét, majd mikor megteszi, igyekszek minden szóra odafigyelni. A koncentrálásban azonban nem segít, hogy a füleimnél van az ajka, és ilyen közel állunk - vagyis táncolunk - egymáshoz. Hallgatom a meséje első részét, teljesen át tudom érezni, hogy mennyire szörnyű helyzetben volt akkor. Empatikus jellememnek hála, rögtön megcsap egy testvér esetleges elvesztésének fájdalma, nekem ők a mindeneim. Ráadásul David abban az időben még jóval fiatalabb volt, mint én vagyok most. El tudom képzelni a fájdalmát, a tehetetlenségét, és a választási kényszert; ölj, vagy téged ölnek. Ahogy az első szám véget ér, nem szólok egy szót sem. Mereven nézek egy pontot valahol a csárda falán, és összepréselem ajkaimat. Meg sem hallom a tapsot, ahogyan a következő számra sem kapom fel a fejemet. Nem tudom, hogy mire várok: a történet folytatására, vagy arra, hogy legyen vége, de ha már eljutottam idáig, hogy rávettem a mesélésre, hallani szeretném az egészet. Mikor folytatja, szemeim akaratlanul az említett sebeire kúsznak, amik kilátszanak a pólóból. Ezúttal még a zene vége előtt befejezi a történetet, amiért hálás vagyok neki, nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még több szörnyűséget az életéről. Nem szántam Davidet, tudtam, hogy azzal semmit sem érnék el, egyszerűen csak mélyen együtt éreztem vele, kezdtem megérteni, hogy mit miért tett, hogy miért ilyen. Észre sem veszem, ahogy kicsordul egy könnycsepp a szememből, a homlokomat a rellonos vállának döntöm, amíg a szám véget ér. Eszemben sincs elfutni, nem vagyok a menekülés híve. Olyan információt tudtam meg, amire gondolni sem mertem, és tudom, hogy neki is nagy erő kellett hozzá, hogy mindezt elmesélje nekem. - Azt hiszem, hogy kellene egy ital - szólalok meg halkan, és egy kissé elhúzódok. Rá bízom, hogy mit rendel, eddig is jól sikerültek az italválasztásai, én pedig - miután minden asztal visszakerül a helyére, egy félreeső box felé indulok el. Közel sem fejeztük még be a társalgást, de jelen idegállapotomban szükségem van valamire, ami ellazít - legalább annyira, hogy tudjak beszélni Daviddel mindarról, amit az imént elmesélt nekem.
|
|
|
|
Joan Daniels INAKTÍV
Joe RPG hsz: 41 Összes hsz: 207
|
Tris A srác megjegyzését figyelmen kívül hagyva bőszen küzdött az eper turmixokkal, miközben Tris elment öltözködni. Immár kötényben, rendes alkalmazotthoz méltóan szolgálta ki a kedves vásárlókat, miközben Jo a pultnál dolgozott: sütiket rakott tányérokra, fagyi kelyheket készített, tiramisut adagolt. Annyira lekötötte mindez, hogy nem tartotta szemmel Tristant, aki némi külső segítséggel megvilágosodott arról, hogy tulajdonképpen maszatos volt a cucca és gyorsan a mosdó felé vette az irányt. Joe nem zavartatta magát: volt neki elég dolga a kasszánál sorakozókkal, és az édességek kezelésével, így nem vette észre, mikor érkezett el az édes bosszú ideje. Csak azt konstatálta, hogy egyszerre a vendégek elkezdtek nagyon lassan, jól artikulálva - kiabálni vele. Talán sérelmezte volna a dolgot, ha nem látszott volna a vevők többségén a teljesen jóindulatú arckifejezés. Mintha mindenki megzavarodott volna, és Joe maradt volna az egyetlen normális ember az épületben. Szerencsére Tristan ezt a pillanatot választotta, hogy átvegye a pultbeli munkát. Joan megkönnyebbült sóhajjal adta vissza a felelősséget, és lépett ki az asztalok közé, felvenni a rendeléseket - ám a helyzet nem lett jobb. Mindenki borzasztó lassan beszélt, mutogatott (ez egyre viccesebb lett, minél távolabb került a pulttól) és meglepően hangos volt. Az egyik kiemelkedően vicces eset után Joe vetett egy kétségbeesett pillantást a pult felé, ahol éppen Mary és Tris kuncogott feltűnően rajta. Mivel nem tudta mire vélni a dolgot, visszafordult a munkája felé, de egyre gyanakvóbban pislogott körbe. Mikor a következő ilyen alkalom után hátra lesett, Mary a megfelelő kézjelekkel mutatta meg, Jojonak merre kell keresnie a megoldást. A lány kis híján a homlokára csapott a megvilágosodás megérkeztekor. Még felvette a következő rendelést, aztán elkanyarodott ő is a személyzeti mosdó felé, ahol nagy nehezen (Mary pont jókor érkező segítségével) sikerült eltüntetnie a külföldről való származásának félrevezető nyomait. És felmerült a kérdés: mit csináljon legközelebb. Nem volt semmi világmegváltó ötlete, így - ha már bent volt a mosdóban - arcot mosott, hogy lehiggadjon kicsit. Megdörzsölte a fülét - tuti halláskárosodást szenvedett, annyit kiabáltak vele az elmúlt háromnegyed órában! Érthetetlen, miért hiszi azt minden ember, hogy ha külföldivel találkoznak, hangosan kell beszélni vele - ez aztán nem segíti egymás kölcsönös megértését, az ziher! Végül a résnyire nyitott ajtó mögül figyelemmel kísérte egy darabig kedves, új barátját. Szerencsére most eléggé egy helyben álldogált, a kassza közelében, így egy csöndben elsuttogott lábbilincselő átok boldog tulajdonosa lehetett. Mint, aki jól végezte dolgát, Joe kilépett a mosdóból, és visszaállt segíteni, és várta, Tris mikor vágódik el.
|
|
|
|
Czettner R. Luca INAKTÍV
Törpe° | Frau Liebhart | Valcsi trénerlánya° RPG hsz: 727 Összes hsz: 6632
|
Zoéka;;Hatalmas dologra szánta el magát a mi kis Lucánk. Megkereste Zoét, nem is akárhogyan, de kezdjük a legeslegelején! A legutóbbi találkozásuk Ashleyvel rengeteg szöget ütött a fejecskéjébe. A nagyokról, a ruhákról, a fiúkról… szóval mindenről. Rájött, hogy bár okos lány, mindig mondják is mennyire, vannak dolgok, amiket nem talált meg a könyvekben, meg olyan, amit még sosem látott, nem, hogy könyvben, de még az életben sem. Olyan(ok) tanácsára szorul, aki(k) járatos(ak) ezekben a témákban, mert ő már igencsak tanácstalan kezd lenni ideje korán. Egyébként bátor, meg nem is szégyenlős bármiről kérdezni, szóval azzal nincs gond, de rosszat se akar kérdezni, szóval azzal annál inkább, mire is szabad rákérdeznie. Úgy dönt, hogy elmennek a cukrászdába és egy süti mellett, vagy kettő, majd jól elbeszélgetnek. Reménykedni szabad, szóval még reggel átrohant hozzá, hogy megkérdezze ráér-e délután, majd megbeszélték az itteni találkozót, nem együtt jöttek le, de Luca ezt nem bánta. Csepergő esőben érkezik meg le a faluba, szerencsére nála van a szivárványos esernyője, így ettől nem kell tartania, a felöltözést is igyekezett alaposan elvégezni, bár sálat nem húzott, de ez még belefér. Mikor belépett a Cukrászdába teljesen elámult a sok édesség láttán. Azt se tudta honnan kezdjen körülnézni, ha már előbb érkezett ide. Először a fagyis pultot tekintette át, ahol tudatosult benne, hogy imádott ízei fellelhetőek, de ilyenkor már nem szabad fagyizni, na mindegy. A következő állomása a süteményes, ami már sokkal vonzóbb számára, de valahogy nem érzi úgy, hogy a pocija táplálékbefogadás képes lenne, picit fura érzése van, nem nagyon tudja hová tenni, nem szokott ilyet érezni, de mástól már hallotta, olyankor, mikor izgultak. De vajon Lucusnál ez mitől jött elő? Még picit aggodalmaskodik és magában felsorakoztatja a kérdéseit keres egy kétszemélyes asztalt valahol a sarokban, az ablaknál, hogy lássa, ha megérkezik a nővére. Ahogy csücsül a széken, lóbálja picit a lábait, elég virgonc, bár immár betöltötte a 15. életévét, valahogy a gyermeki szokásai nem látszanak alább hagyni. Ő szeret is ilyen lenni, most is, mint mindig mosolyog, még a hatalmas barna szemei is, jó érzéssel tölti el őt az emberek látványa is, talán elmondható róla, hogy a családból az egyik legaktívabb az ismeretlenek megfigyelésében, mert valahogy őt ez leköti, nincs benne akkora antiszociális hajlam, mint másban, de belőle is elő-elő tör néha.
|
|
|
|
David Benett INAKTÍV
Kinyírta a zenekart. RPG hsz: 344 Összes hsz: 1551
|
Zora Sosem gondoltam volna, hogy Beth végleges elveszítése ilyen keserű lesz. Nemet mondott és egyedül hagyott a tengernyi kérdésemmel, melyeket nem fogok feltenni neki. Az egyetlen, ami vígasztalt, hogy jól döntött. Velem az élete tele lett volna veszéllyel, bizonytalansággal, félelemmel és mint tudjuk, a személyiségemen van kifogásolni való. A saját érdekében helyesen válaszolt, és nem értettem, miért lepett ez meg engem annyira. Hisz ezer akadályt küzdöttünk le, vagyis én visszafogtam magam ő meg mindig visszafogadott, de egy jó ideje nem néztem másra, csak mint potenciális ember, akit sértegethetek vagy bunkózhatok vele. Más emberré tett az a lány,inkább hálásnak kéne lennem nem totál letörtnek. Mellettem senki sincs biztonságban, és persze egyrészt önvédelemből nem engedek magamhoz közel embereket, de másrészt mert nem akarom, hogy bárki is részese legyen ennek a rémálomnak, amit az életemnek kell neveznem. Csodálatos emlékekkel ajándékozott meg Elizabeth. Olyanokkal, ami számomra felért a borzalmas múltam ellentétes pontjával. Mindig kész volt kiállni mellettem még akkor is, ha tudta, hogy nem nekem van igazam. Sosem támadt rám, és lassan én is felhagytam ezekkel a dolgokkal, hogy ugrok neki mindenkinek. Megmutatta, hogy az életben vannak szebb dolgok az egyéjszakás szerelemnél és az alkoholizálásnál. Tudta, ki vagyok, és nem fordított hátat akkor sem, mikor újra vissza akartam magam könyörögni. Valahogy ezek jártak a fejemben, mikor a stéghez kimentem, bár nem mind volt ennyire szelíd. Tudtam, hogy ez lesz velünk de nagyon reméltem az ellenkezőjét. Ch, persze, én bolond, hogy hihettem egy percig is, hogy engem választ a tiazta jövő helyett?! Zora a lehető legjobbkor jött, és bár érdekes vizekre evezte a beszélgetésünket, nagyon jól oldotta bennem egyre jobban a feszültséget. Nehéz beszélnem róla, hogy honnan jöttem és ki vagyok, ám olyannyira felértékeltem a lányt - nem hiába- hogy elmondtam neki egy szeletkét a személyes poklomból. És nem úgy viselkedett, mint várom mindenkitől. Vagy az az egy első volt kivétel,hogy elpucolt, vagy Beth és Zora különlegesek.. Inkább ez utóbbi. Bő másfél órával a találkozópont után a csárdában túl két pohár alkoholos italon táncra invitáltam a lányt. Én közben, míg a pultossal tárgyaltam, szerváltam egy pólót a talált holmik polcról, mégse táncolhatok félig csupaszon! Kissé szánalmasan festhettem, mert vagy egy mérettel nagyobb volt, mint én, de nem ez lesz a legszembetűnőbb Zorának. Éreztem rajta a vonakodást, ahogy a rivaldafénybe vezetem, de jött velem, bátran. Eleinte a szívem egyre hevesebben vert, hogy mikor fogja magát hanyatt-homlok menekíteni a kezeim közül. Elindult a zene, feltettem a kérdést melyre néma választ kaptam. Annyira nyugtatóan hatott rám a közelsége; a kellemes, hozzá illő illat, melyet a haja is árasztott, de főleg a bizalma irántam. Mielőtt belekezdtem volna a mesébe egy darabig komolyan megfordult a fejemben, hogy alakulhatnának köztünk a dolgok másképp is. Ám erre az esély nagyjából a nullával egyenlő, mert .. még ha nem is akad ki a mutatója, akkor is: ki akarna magának egy ilyen barátot, akinek a kezéhez emberi vér tapad? .. Furcsa, nem is Beth jutott először eszembe. Hisz úgyis el kell engednem, és minél előbb, annál jobb. De Zora.. Neki az igazat akarom elmondani magamról. Sosem volt semleges, akármennyire is barátként tekintettünk egymásra, szerintem az a kis szikra mindig megvolt köztünk.. Vagy csak én vagyok beképzelt. Nagyot sóhajtottam a Navinés fülébe, mielőtt belekezdtem a mesébe. 7-8 perc alatt vázoltam neki mivoltomat egy szünettel tarkítva, amikor nem úgy tűnt a lány, mint aki nagyon hallani akarná a folytatást. De félúton mégse hagyhatom abba, nem igaz? Hát felvettem ismét a fonalat és végigmondtam az egészet. És tessék: ismét marad. Fejét vállamnak dönti, a maradék irányítást teljesen az én kezembe adja. Nyilván megijesztettem. Lehunyt szemmel várom meg a dal végét,mikor ismét felzendül a józanító taps. Mindketten más érzelmekkel hagyjuk el a parekettet, mint amikkel ráálltunk, ám ezeket le nem tudnám írni. Az első, amit meghallok tőle, jóra enged következtetni. Elengedem teljesen Zorát, majd lassított felvételben visszakerülnek az asztalok a helyükre, társam meg egy nem túl feltűnő boxnál foglal helyet. Nagyon ráijesztettem. Betsy sem tudja ilyen részletesen, akármennyit faggatózott, sosem árultam el ezeket. Miért? És neki miért igen? Persze, világos a válasz, de.. - Haver, mit mondtál neki?Hallom a kérdést, miután rendelek két jägermeistert meg két nagy vadászt. Mögülem kérdezték, és csak egy idő elteltével méltatom a tagot a pillantásommal. Tagbaszakadt izomagy acélbetétes bakanccsal. Egyedül van. Vállat vonok, és visszafordulok az italokra várva. Izomállat azonban megropogtatja mindkét vállam azzal a felszólítással, hogy kérdeztem valamit! - A kettőnk ügye, semmi közöd hozzá.Erre olyat lekevert, hogy lefordultam a székről a földre. Ezer örömmel felkeltem volna, hogy lapos palacsintát csináljak a tagból, de eszembe jutott a lány, aki vár rám. Így sincs a legjobb állapotban, és ha még egy balhét is túl kéne élnie ma.. - Csak meséltem neki valamit.Palikám felszed a földről, ad egy zsebkendőt, mert fel se tűnt, hogy felszakította az arcom az egyik gyűrűje. Elnézést kért és utasított, hogy ne forduljon elő ilyen még egyszer. Megígértem neki, felnyaláboltam a négy poharat, a zsebkendőt a kezemben szorítottam, míg lepakoltam mindent annál a boxnál, ahol Zora helyet foglalt. Mellé ülök le és az egyik erősebbik alkoholos italból iszok két kortyot, míg a másikat a barnaság elé rakom. - Jäger, asszem ez jó lesz.. Te..... Nem félsz tőlem?A kérdés teljesen őszinte volt. Nem szoktam sokat kérdezősködni, de ha valamiért megteszem, arra valóban kíváncsi vagyok. Nem merek a szemébe nézni. Még nem.
|
|
|
|
Czettner L. Zoé INAKTÍV
RPG hsz: 456 Összes hsz: 7582
|
Húgi Az utóbbi napjaim egy kissé furán alakultak. Mintha csak álmodtam volna. A találkozást a drága EVT professzorral azóta sem tudtam kiverni a fejemből, valahányszor az eszembe jut felnevetek. Jól éreztem magamat a társaságában, ezt pedig az utóbbi időben nem sok hímnemű mondhatja el magáról. Kerülöm őket, amennyire csak lehet, különböző de nyomós okokból. Inkább rajzolok, vagy könyvet veszek a kezemben, vagy azokkal vagyok akik fontosak nekem, ez általában feledteti velem, mennyire szerencsétlen voltam még egy hónappal ezelőtt. Nem szívesen emlékszem rá vissza, de most mintha kezdenék egyenesbe jönni. Pont ezért vágtam rá azonnal Lucának, hogy ráérek vele beszélgetni egyet. Bár elég titokzatos volt, reménykedtem benne, hogy nincs bajban, vagy nem csinált semmi rosszat. Itt vagyunk egymásnak, tűzbe mennék a húgaimért, így megkértem Emmát, hogy ugorjon ma be helyettem a boltba, amíg én elrendezem ezt a dolgot. Szeretünk együtt lenni, de úgy éreztem, ez mégis csak más, mert még helyszínt is választotta jeles alkalomnak. Szokás szerint késéssel indulok el, nincs időm rendes ruhát húzni, így felveszem az egyik farmeromat, kirántok egy pulóvert Zora tetemes készletéből, csizmát húzok, bevágom a cuccaimat egy táskába, ami ott hever a földön, összekötöm a hajamat és már indulok is. Bár kissé elszámítom magamat, mert útközben éppen csa nem vacogok az eső meg csöpög, azért mégsem kések annyit, mit amennyit gondoltam. Berontok a cukrászdába, odaintek a húgomnak, majd elindulok a pult felé rendelek magamnak valami sütit, meg üdítőt kettőnknek és kifújva a levegőt elindulok a kiválasztott asztalunk felé. Nyomok egy puszit a Lucus fejére és leülök vele szemben. - Remélem nem keveredtél bajba...
Nincs a probléma, amiből ne húznám ki, de ő jó kislány, nem szokott semmi rosszat tenni, legalábbis melegen ajánlom neki, legalább neki legyen esze, ha már a nővéreinek nincs. Fogalmam sincs, mit akarhat, de elég komolynak tűnik, mintha agyalna. Felvonom a szemöldökömet és hátradőlök, türelmesen megvárom, míg végiggondolja a dolgokat.
|
|
|
|
Czettner R. Luca INAKTÍV
Törpe° | Frau Liebhart | Valcsi trénerlánya° RPG hsz: 727 Összes hsz: 6632
|
Zoéka;;Sokat törte már a buksiját az utóbb időben, de most is forognak a kerekek odabent. Még egyedül üldögél, eljut oda, hogy egy sütivel könnyebb lenne, kikér az egyik leányzótól, akit már az iskolában látott, egy szelet epertortát, majd türelmesen várakozik tovább, bár az izgalom kezd a tetőfokára hágni benne. Vicces mennyire beleéli magát dolgokba sokszor. Hamariban már csak arra pillant fel, hogy Zoé int neki, ő mosolyogva integet vissza, majd várja, hogy rendelés után odaérkezzen hozzá. Még kipillant az ablakon, ahol a csepergő eső egyelőre még úgy gondolja, hogy nincs itt az ideje a szárazságnak. Nem tartott attól, hogy egy kis késésnél többről lenne szó, mert igent mondott neki a nővére, és neki sosem hazudnak, meg ha megígérnek valamit, azt be is tartják. Szeret velük lenni, mindig jól érzi olyankor magát, ezt nem cserélné semmire, hiába van sok barátja, a testvéreit azért egy hangyányit talán, vagy sok hangyányit, inkább egy hangyabolynyit, jobban szereti. Közben az asztalhoz érkezik Zoé is, mosolyogva tekint rá, de picit elszontyolodik a kérdésen, nem, most még csak bajban sincs, jó kislány mióta itt van, és nem is akar nagy galibákat okozni, csak jól érezni magát, de ma nem ezért van itt, sokkal inkább okosodni, vagy tanulni, vagy olyasmi. Nem sokáig halogatja, hogy válaszoljon erre, inkább azon van közben, hogy kérdéseit összeszedje. - Nem, nem csináltam semmi rosszat. – ..még. Fejezné be, de inkább úgy mondja, hogy picit nyugtatólag hasson, majd testvérére néz, aki arcára látja, hogy kiült az érdeklődés, nyel egy nagyot, aztán köntörfalazás nélkül próbál rátérni. Arcocskája komolyra vált és az asztalra könyökölve, picit lehajtott buksival kezd bele. - Mesélsz nekem a nagyokról, Zoé? – Kezdi, de picit ködös lehet még a kérdés, ezért hirtelen kiegészítéseket, pluszkérdéseket, pontosításokat, meg úgy sok gondolatot kezd el rázúdítani. - Mármint a nagyfiúkról, főleg, de a lányokról is. Meg szerinted nem kellenének másfajta ruhák? – Magára néz, picit kinyújtja a felsőjét maga előtt, mikor jobban megnézi. Szöget ütött pár dolog a fejében, amiket Ash-től hallott. Nem igazán tudott mindent hová tenni, de majd talán idővel. – Zoé, mit szokta játszani a nagyok? Mért nem játsszák azt a kisebbekkel is?
|
|
|
|
Czettner L. Zora INAKTÍV
RPG hsz: 149 Összes hsz: 1740
|
Sok ember alakította a múltamat, mint mindenki másnak, én mégsem tudnék kiemelni egyetlen egy személyt, és azt mondani, hogy igen, ő volt a legnagyobb hatással rá, hogy így alakult az életem. Persze, nem panaszkodok, elvégre úgy gondolom, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozok. Egyben van a családom, él anyám, apám, és van három csodálatos testvérem, köztük egy ikrem, aki nélkül létezni sem tudnék. Még a barátaimra is azt mondom, hogy igenis imádom őket. Mégis hiányzik valami, ami feldobná a hétköznapjaimat, és kirángatna a szürkeségből. Mindig is ott volt bennem ez a hiányérzet, és ennek a betöltésére kerestem az embereket, csak hát az én szerencsémmel mindig mellényúltam, nem is kicsit. Sokszor nagyon lelkes voltam, és mindenféle gondolkodás nélkül belevágtam dolgokba, amik aztán szörnyen végződtek. Tizenkilenc évesen férjhez menni nem tartozott a legbölcsebb döntéseim közé, elválni pedig még annyira sem. Most, visszanézve látom csak, hogy mennyire felelőtlen voltam. De a pillanatban magától értetődőnek tűnt a döntés, és akartam, nagyon is. Senki sem tudott lebeszélni róla, még Zoé sem, aki szinte végig a kapcsolatunk ellen volt, mégis mellettem állt, bármit tettem. Nélküle nem is tudtam volna végigcsinálni, és bár így is szörnyen éreztem magamat utána - még egy évet is ki kellett hagynom az iskolából -, majdnem még egyszer belesétáltam teljesen ugyanabba a hibába. Ebben is csak a nővérem józansága akadályozott meg, na meg még egy-két tényező. A válás után próbáltam úgy hozzáállni mindenhez, még magához az élethez is, hogy még egyszer ennyire felelőtlen nem lehetek, és legalább ez a boldogító tényező hatásosnak tűnt. Tudtam, hogy még egyszer eszemben sem lesz egy rövid kapcsolat után férjhez menni, és beleegyezni bármibe is, amit előtte nem gondoltam át ezerszer. Egyszer éppen elég volt végigmenni az egész procedúrán, ami a válással jár, és ezzel együtt szenvedést okozni mindkettőnknek. Bármennyire is próbáltam tagadni, az egész élmény gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugodni az elmúlt tanév alatt sem, holott próbáltam magamra vállalni olyan feladatokat, amelyek nem hagynak időt a töprengésre, és a 'Mi lett volna, ha...'-kezdetű mondatokra. Több-kevesebb sikerrel azt kell mondanom, hogy bevált a dolog, egészen addig, ameddig közel nem kerültem egy teljes mértékben hasonló esethez. Onnantól aztán a fejemben elszabadult a pokol, múlt-jelen-jövő együttesen voltak jelen. Aztán éppen jókor jött a Daviddel való találkozás, kiszakított önsajnálatomból, a saját életemből, és adott egy lehetőséget rá, hogy végre ne csak a saját problémáimmal foglalkozzak. Ahogy elmesélte a történetét, felnyitotta a szemem előtt, hogy mennyivel nagyobb dolgok is történnek a világban az én szerelmi drámámnál, és, hogy mennyire felesleges a múlton tengődnöm, nem tudom megváltoztatni. Sokkal érdekesebb a jelen, vagy az esetleges jövő, kezdtem ráébredni, hogy mekkora jelentősége van az 'Élj a mának'-elvnek. Most pontosan ezt csináltam, a rellonosra koncentráltam, nem másra. Ryan óta senki sem volt képes rávenni, hogy szerepeljek bármilyen kis mértékben is, most Davidnek mégis sikerült. Úgy húzott a csárda közepére, mint derült égből villámcsapás, és bár visszakozhattam volna, nem tettem. Kíváncsi voltam rá, hogy mi történt vele, amiért ennyire gyűlöli saját magát, és a választ megkaptam egy kis táncért cserében. Ennyiért simán megérte. Miután meghallgatom, hogy mit miért tett, hogy mi történt vele, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a dolgot, ezért is igyekszek egy kis időt szerezni azzal, hogy megkérem, hozzon még valamilyen italt. Ameddig ő a pulthoz ér, én pillantásoktól kísérve igyekszek minél előbb az egyik boxhoz jutni, a szememből kicsorduló könnycseppet pedig egy türelmetlen mozdulattal törlöm ki szememből. Arcomat tenyerembe temetve könyöklök az asztalra, és csak a hangos csattanásra kapom fel a fejemet. Mire felfogom, hogy mit látok, a tagbaszakadt férfi már fel is húzza Davidet a földről, ahová minden bizonnyal ő küldte az előbb. Nem tudom, hogy mi történhetett, egy szót sem hallottam, hiszen éppen elég nagy távolságban volt az asztalunk a pulttól. Ahogy a srác visszatér az italokkal, felfedezem, hogy az arcán egy csíkban folyik le a vér. Még mielőtt az alkoholhoz nyúlnék, kissé remegő kézzel fordítom magam felé az arcát, és törlöm le róla a vért egy zsebkendővel. A seb környéke is eléggé vörös, és meg van dagadva, ez arra enged következtetni, hogy a tag nem éppen gyengéden bánt vele. - Mi történt? - kérdezem, de nem engedem el az arcát, tenyeremet finoman rásimítom, és elgondolkozok az előbbi kérdésén. Hogy féltem-e? Igen. De nem tőle. Ennyi rémtörténettel sem tudta elérni, hogy féljek tőle, és bár igen, kiborított a történet, de közel sem az, amit David tett. Sokkal inkább, az, amit vele tettek. Szörnyű volt belegondolni is, hát még átélni. - A tagtól jobban félek, mint tőled - válaszolom neki halkan, majd elengedem az arcát, és én is belekortyolok az alkoholosabb italba. Kell most, hogy egy kicsit ellazítson, hiszen a beszélgetésünknek még nincs vége.
|
|
|
|
Czettner L. Zoé INAKTÍV
RPG hsz: 456 Összes hsz: 7582
|
Húgi Egy kicsit megnyugszom, ezek szerint nincs probléma. Szeretem mostanában nyugodtan tengetni a napjaimat, azt hiszem, az izgalomból és a balhéból eleget kaptam egy életre. Bár a képességemből kifolyólag soha nem lesz unalmas az életem, vagy hétköznapi, egyik sem. - Gondoltam, nem úgy ismerlek, mint aki bajba keveredik.
Egy nagyon kis fenyegetés is belekeveredik a hangsúlyomba. Nem akarom megijeszteni, de mégiscsak én vagyok a legidősebb a családban, az én feladatom vigyázni a többiekre és mivel vagyunk egy páran, ez azért annyira nem könnyű feladat. Bár feltételeznénk, hogy Zorára már nem kell figyelni, mégis nagyot téved az ember. Ben egészen jól ellavíroz, csak tanácsokkal kell ellátni, de Luca...Luca még gyerek, most fog felnőni. A szüleink nem lehetne mellette, hát nekünk kell őt terelgetni. Persze, nem akarom átvenni ezt a feladatot, mert nekem biztosan nem menne. Összevont szemöldökkel hallgatom, a kérdésáradat végén pedig kinyitom a számat, majd visszazárom. A fogaim összekoccannak a szemem pedig elkerekedik. Minden vártam, csak épp ezt nem. Ez nem az én dolgom lenne, az biztos, de én vagyok kéznél. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, közben kihozzák a sütit, megfogom a villát és annak az éleivel szurkálom az ujjbegyeimet. - Mit szeretnél, mit meséljek?
Teszem fel a kérdést, csakhogy nyerjek ezzel is pár percet. Nem is igazán tudom, hol kellene kezdenem. Azt hittem, hogy ezen már régen túlestek, mégis ahogy rápillantok, látom a gyermeki ártatlanságot az arcán, biztos, hogy nem én fogom lerombolni. - Szerintem nem kellenek más ruhák, addig amíg te nem akarsz más ruhákat hordani. Ameddig tetszik amit hordasz felesleges.
Ez volt a legkönnyebb kérdés. Belekóstolok a süteményembe, küldök utána egy kis körtelevet és kipillantok az ablakon. - Láttál már szerelmespárt nem? Valószínű, erre gondoltak a "játék" alatt. Bárkitől is hallottad ezt, de nem hiszem, hogy túlzottan siettetned kellene ezt a dolgot...
Melegen ajánlom neki, hogy ne valami ilyesmin törje a fejét.
|
|
|
|