Grat!

LaFonde-lány

Hullameleg van, mégsem maradok a kastélyban; az a minimum, hogy legalább a környéket felfedezem egy kicsit, vagy legalábbis halálosan eltévedek és három nap múlva a teljes kiszáradás szélén, egy kevés darth vaderi hörgőkoncert közepette kivánszorgok az erdőből. Vagy még akkor sem.
Jövőképem azonban keresztülhúzza a szőke, fürdőruhás szőke, aki kanárivadászatra hív.
- Az komoly - nézek az ismeretlenre, de néhány pillanat után levonom a következtetést, hogy nem szívat, tényleg ez a helyzet, és ehhez kéri becses asszisztenciám. - És ilyen esetekben mi a teendő? - pislogok a lányra, mert szívesen segítek, tényleg, de nem láttam még makacskodó kanárit, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne jobb belátásra téríteni...bár ahogy elnézem, a lány se nagyon.
- Hozhatnánk egy macskát. Vagy egy dinoszauruszt - vetem fel a lehetőséget közömbös hangon, elvégre annak legalább felérne a nyaka a madárig...bár hogy aztán mit csinálna, jó kérdés. Lehozza a szájában? Nem túl valós.
Követem a fához, és a szemem meresztgetve próbálom megállapítani, vajh merre is van az a rakoncátlan jószág, és igen, mintha tényleg látnék valamit sárgállani a levelek között, vagy az valami más? Tudja a fene.
- Mire hallgat? - Hát, ha a macskáknak mondhatjuk, hogy cicc...inkább nem fejezem be a gondolatmenetet, és hálát adok az égnek, hogy mindezt nem hangosan jegyeztem meg, mint ahogy az esetek nagy többségében szoktam.
- Felajánlanám, hogy felmászok érte, de azt hiszem, az csak akkor érdemes, ha képzett elsősegély-nyújtó és csontkovács vagy, egyéb esetekben nem hiszem, hogy érdemes megkockáztatni. Kecsességem és koordinációs készségem egy részeg, sánta kiselefántéval vetekszik - jegyzem meg egy mosollyal és némi öniróniával. A famászás nem az én terepem, meg úgy alapvetően túl szétszórt és figyelmetlen vagyok a legtöbb sporthoz, hogy a testi adottságok hiányát ne is említsük. Maradjunk annyiban, hogy nem a legmegfelelőbb embert választotta ki a kanárimentés nemes feladatára a lány.

Kanáriszüret


- Nem készültem semmiféle megjegyzést tenni - vonom meg a vállam, de jót somolygok magamban a félresikerült fenyegetésen. - Rengeteget - bólogatok egy vigyorral. Oké, nem vagyok tapasztalt pálcaforgató, képességeim legjobb indulattal is csak az átlagos szintet veregetik, és egyébként sem szoktam se átkozódni, se feleslegesen bűbájolgatni, de azért egy másodikos szintjét bőven meghaladom - ám ha ez kell a másiknak, hogy májernek érezze magát, rajtam ne múljon.
- Akkor azt hiszem, itt az idő, hogy beruházz egyre - mutatok rá a vitathatatlan tényre, hogy ha a kanári úri kedvén múlik, ő ugyan le nem jön arról az ágról. A szarkasztikus felhangot szimplán elengedem a fülem mellett, egyszerűbb, mint megsértődni rajta, utóbbi ráadásul felesleges is volna; valószínűsítem, hogy a lány nem az én tiszteletemre használja, semmi személyeskedés, csak ilyen. Megesik.
- Legalább megmozdulna, haver - válaszolom, de mivel nincs tervemben kikapni a hátsó zsebemben rejtegetett cirmost, ötletemet csak szájkaratéval tudom védelmezni.
- Hát, ahhoz képest, hogy lehetne mondjuk Prudence, Winifred vagy Wilhelmina, nem is olyan rossz névválasztás - jegyzem meg némi iróniával, ezt egyszerűen nem lehet megállni. Ki nevez Lillának egy kanárit, de úgy mégis?
Felvont szemöldökkel pillantok rá, mikor kijelenti, hogy elsősegély-nyújtó és csontkovács, de végül bevallja, hogy ő sem tud felmászni a fára.
- Ezt megtippeltem, különben nem sűrűn jöttél volna segítségért - válaszolom, elvégre a kanáriszüret egyedül is működőképes, és valószínűleg nem igényli, hogy idelentről biztassam mászás közben, bár ki tudja. Lehet, valójában csak egy kis motivációs beszédre van szüksége, és máris fut felfelé azon a törzsön.
- Persze - jegyzem meg egy széles, joviális mosollyal. Gőzöm sincs, melyik ház a navine, de biztos, hogy nem abban vagyok, mert az enyém e-vel kezdődik, igaz, tegnap óta nem sikerült megtanulnom a nevét - annyira fura, azt se tudom, milyen nyelven van -, abban viszont biztos vagyok, hogy nem az említett. Eszem ágában sincs kijavítani, főleg, mert annyira egyértelmű, hogy a lány csak vaktában mondott valamit, hát had könyveljen el így.

jaj, milyen kedves bácsi úriember

ne is figyeljen rá oda Uff bá, csak a félelem beszél a gyerekből

az hogy lehet? még sárga vagy grat

szép is lenne Merlinnek lenni de asszem ahhoz kicsit béna vagyok :d

nem Merlin halt meg, hanem Arthur *az álmodó elmegy bőgni a sarokba*

//*postázza a zsebkendőt* - Đomusz//

innye prefektus úrfi, csak úgy belemászkál a hszembe ejnye


az nem ez a Merlin volt XD


//Bele hát - Đomusz//

egy fiktív században...melyik Merlinről beszélünk amúgy? XD

Mary, ne aggódj, nem fogom leharapni a kis szemtelen buksiját

Gőzöm sincs, hány éves lett a végére, de szerintem 27-28 körül, lévén öt évad volt a sorozat, ami öt évet jelentett náluk, és szerintem nem volt több 23-nál, amikor megérkezett Kamelotba...de nem tudom

szerintem senki ne harapdáljon semmit, az Oliv dolga, inkább éljen a písz meg láv

*értetlenül pislog* micsinálok?

ja, azt még nem láttam alapvetően az utolsó részt nem láttam, csak a spoilerek lelőtték mi fog történni T_T és azóta nem vagyok képes megnézni XD


mi meg.... *visszatuszkolja a rellonos énjét, és ha már ott tart, kézen fogja Oliv rellonos énjét is, hogy ne legyen vérengzés*

Semmi-semmi  

nem várhatod el szerencsétlen Mordredtől, hogy mindig kisfiú legyen XD

pedig valaki megbüntethetne khm ó de jó XD

vagy öten-hatan biztos és kb ugyanennyien az igazi tesómat is XD

ez bántás? XD találkoztál már rellonossal? XD

Amanda...beszélhetünk a dologról

szerintem jobban jár, ha egy darabig még az is marad XD

szia, Tris vagyok *beszélget*

Joe

Én tényleg időben el akartam indulni, de a problémák már a hálószobaajtónál kezdődtek.
A hajléktalanszálló - közismertebb nevén Gólyalak - nem az a helyiség, ami méltán felszegelhetné az ajtóra a kellemes ciánkék "tiszta udvar, rendes ház" táblát, főleg nem a fiúfronton, ahol ezúttal valaki irdatlan mennyiségű mindenízű drazsét hagyott a negyven foknak elfogyasztásra. Az időjárás meg is tette a magáét, és az említett édességipari műremek hamarosan folyékony állagúvá vált, amivel semmiféle probléma nem lenne alapvetően, amíg csak géniuszunk ágyát díszítené - no de mikor elkezdett mozogni! A délután nagy részét hősiesen fegyverzetbe ugorva (konyháról lopott műanyag villákkal és késekkel felszerelve) töltöttük, hogy eleget téve az evolúciós hívásnak, csapatban próbáljuk levadászni a mozgó szubsztanciát.
Öt óra tíz perckor pedig, mikor a lilás anyag hullámba rendeződve folyt az őt követő fiúbanda elől körbe-körbe - akik indiánüvöltéssel próbálták növelni a hatékonyságot -, ráébredtem, hogy nekem bizony tíz perce a pult mögött kellene állnom.
Csatlakoztam az indiánüvöltőkhöz, de a trutymó helyett a folyosó irányába vetettem magam, és rohanni kezdtem, hogy valamivel csökkentsem a késés mértékét, úgyhogy meglehetősen ziláltan esek be a cukrászda üvegajtaján.
- Bocsi a késésért - lihegem kifulladva, miközben gyorsan keresek valamit, amivel elfoglalhatom magam - nem kell sokáig kutatni, ugyanis rengeteg a vendég, úgyhogy az állás megfordul, és inkább a munka üldöz engem, mint én őt. Maryvel megegyezünk, hogy még marad egy kicsit, mert a nyári meleg csak úgy vonzza az embereket, és egyre többen telepednek le az asztalokhoz, hogy kérjenek valami hűsítőt, ketten pedig nem lehet kiszolgálni ennyi embert.
Beállok a pult mögé, s amíg nem érkezik újabb rendelés, gyorsan feltöltöm a hiányzó szelet sütiket és mikor Mary visszatér az elvégzendő feladatokkal, nekilátok a két epres turmix megkomponálásához - igen, ez ennyire komoly feladat -, tekintetemmel a másik pincért keresve. Joe?
Valami hideg folyik végig a hasamon.
- Hogy az erkling vitte volna el még gyerekkorában azt, aki ezt kitalálta! - szitkozódok félhangosan, mégis miért kellett ilyen alakúra csinálni ezt a poharat?! Egyébként is ronda, és mint láthatjuk, nem is túl praktikus (mert egyértelmű, hogy a pohár hibája az egész, nem az enyém.)Próbálom menteni a menthetőt egy suvickussal, de a siker nem maradéktalan - szó szerint -, mégis kénytelen vagyok beérni ennyivel egyelőre, mert rohanás van.
 

Példaképem XD

Joe

 - Pedig így dizájnos! - Gyenge mentés, és ha nem várnának ennyien a rendelésükre, valószínűleg megmutatnám a srácnak az ő pólóján is, pontosan hogy dizájnos, ám ettől egyelőre kénytelen vagyok eltekinteni. Na de ami késik...
Enyhén degradáló, hogy Joe kiveszi a kezemből az eszközöket, amit engedelmesen hagyok is - azt hiszem, nem kívánok pillanatnyilag több kárt okozni sem magamban, sem a berendezésben, valószínűleg a tulaj legnagyobb örömére -, és mialatt korrigálta amatőr megmozdulásom, megpróbáltam a díszítőelemektől mentesíteni a ruházatom. Nem, a tejes trutyi mégsem mutat olyan jól a kéken, mint azt a naiv griffendéles - pardon, eridonos - hinné.
Mire kiegészülök egy köténnyel, Joe is végez, úgyhogy egy elmormogott köszönöm kíséretében a kész turmixokat kiszállítottam a megfelelő asztalokra és összeszedek néhány koszos poharat, csészét. Jó párszor fordulok még - előbbi alakításomra való tekintettel szerepet cseréltünk, és inkább meghagytam Joe-nak a porciózás feladatát -, mígnem mikor az egyik jegeskávé lelt tulajdonosára, a szomszéd asztalnál ülő nő megböki a könyököm.
 - Nem is tudom, hogy mondjam el... - fog mondandójához, én pedig biztosítom, hogy ha az elején kezdi, az valószínűleg mindkettőnknek meg fog felelni, és némi lelkigondozás után eljutunk a pontra, hogy megosztja velem a féltett titkot, vagyis hogy "valami van a pólója hátulján!".
Amilyen kissé sajnálkozó, de inkább undorodó képet vág, azzal a meggyőződéssel távozom a személyzeti vécére, hogy bizony lapockámra ikertestvért növesztettem, ám szerencsére csak istenadta tehetségem újabb bizonyítéka trónolt a szöveten. Hogy mindez hogyan került ide, és hogy eddig hogyan nem vettem észre, már majdnem olyan rejtélyt képez szememben, mint a Kennedy-gyilkosság elkövetőjének személyazonossága, a Bermuda-háromszög furcsa mágneses tere, vagy hogy hová tűnnek a fél pár zoknijaim. Már-már fizikai képtelenség - könyörgöm, ha az ember leönti magát, a cseppek nem szoktak átrepülni a feje felett és visszaszállni, bár megértem, ha ragaszkodnak.
Olyan hirtelen jön az események utáni megvilágosodás, hogy egészen Sziddhárta hercegnek érzem magam tőle, de legyőzöm a késztetést, hogy vallást alapítsak, és inkább megszakítom viharos kapcsolatom a turmixszal, mondván térre és időre van szükségem - pedig nem vagyok sem fizikus, sem űrhajós -, túlságosan rám akaszkodik.  
Ha harc, ám legyen.
Résnyire nyitom az ajtót, és igyekszem észrevétlenül elvégezni a bűbájt, amellyel a következő feliratot kívánom a feje felé varázsolni szép, olvasható betűkkel: KÜLFÖLDI VAGYOK, KÉREM BESZÉLJEN NAGYON LASSAN ÉS EGYSZERŰEN. A MUTOGATÁS IS SEGÍT!
Abban a reményben lépek ki a helyiségből, hogy Joe munka közben nem a plafont szokta feltűnően bámulni, és nyert ügyem lesz.
 - Most már átveszem - mosolyogtam rá, köszönetképpen igen férfiasan megveregetve a vállát, mert úgy vettem észre, neki különösen fontosak ezek a gesztusok.

Mejer Anett

A gólyalak az eridon gumiszobája - ezt a kijelentést pedig bárki alátámaszthatja, aki valaha is járt az elsősökkel és hajléktalan idősebbekkel megtöltött, rozoga helyiségben -, bár a feliratot, mely az ajtón hirdetné mindezt, a manók rendszerint eltávolítják. A múltkori csúszómászó esete után ezúttal valaki az LLG-terem billywig-állományát fölözte le, és gondolta - valószínűleg -, hogy észrevétlenül megúszhatja az esetet. A kis bestiák viszont nyilvánvalóan kiszabadultak a rosszul zárt befőttesüvegből, így tíz percen belül a gólyalakban és a klubhelyiségben tartózkodó diákok nagy része már produkálta a csípés tüneteit, vagyis némiképp szédelegve lebegtek a plafon környékén - velem együtt.
Ekkor pedig kinyílt az ablak.
Utóbbi esemény alapvetően nem sok drámai hatással van az ember életére, de miután héliumos lufivá lényegültünk át, eleget téve a természet hívásának megindultunk a szabad ég felé - no nem önként, de vajmi kevéssé volt befolyásunk afelett, hogy éppenséggel merre szállunk a szél szabad szárnyán.
Férfiasan kezeltük az eseményeket - többen felsikoltottak, néhányan az anyukájukat hívták, egyesek pedig fenyegetőzni kezdtek, de hogy pontosan kit szerettek volna megátkozni, balladai homályba veszett -, hamarosan azonban elvesztettük egymást, és mindenki kénytelen volt a saját sorsát kovácsolni a továbbiakban.
Vigyorogva lebegtem néhány társammal az erdő felé - jé, madár -, azon töprengve, vajon számottevően segít-e majd a helyzetemen, ha esetleg fennakadok egy fenyőfán, de mielőtt megtudhattam volna, hogy érzi magát az elszabadult léggömb utolsó pillanataiban, némiképp változott a szélirány, így kikerülhettem a rengeteget.
Azonban se Supermannek, se a Bolygó Kapitányának nem érezhettem magam, mert újabban a talaj felé tendáltam, épp csak tizenöt-húsz centivel lebegve a növényzet felett, gyengülő szélben. A távolban megpillantottam valakit, s ajkaim újfent vigyorra húzódtak, ahogy körvonalazódni kezdett szemem előtt a haditerv. Néhány karcsapással kifejlesztettem a légúszás művészetét - vajon ez még miért nem olimpiai sport? a "vasalás síelés közben" című mellett megférne -, s egy debil elefánt kecsességével megérkeztem a színre.
 - Ne mozdulj, idegen! - dörrentem a lányra, karjaim összefonva mellkasom előtt, lazán lebegve fel-le a cselekvés közben. - Én vagyok a... - gyors körülnézés - ...z iskola kapujában lakozó dzsinn. Megzavartad a hajlékom. Mi járatban erre? - tettem fel a kérdést, amit minden valamirevaló meseszereplőnek fel kell tennie alkalomadtán, szúrós szemmel méregetve a szőke lánykát.

Oliv

Takarodó felé járt az idő, de még mielőtt az egyik klubhelyiségben ücsörgő prefektus meginterjúvolhatna arról, meddig szándékozok távol maradni, észrevétlenül kislisszoltam a bejárati ajtón, s gyors léptekkel elindultam a csigalépcsőn lefelé. Többnyire nem vagyok nagy szabályszegő - elég abból egy is a családba, és mivel Nath kettőnk helyett is megtette, ami tőle telik, úgy láttam jónak, ha tartózkodok az ilyesmitől -, de mégis ki az, aki a kijárási tilalmat komolyan szokta venni?
Ennek ellenére ügyelek, hogy ne fussak össze a rend összevont szemöldökű őreivel, s gond nélkül jutok el a nagy tölgyfa kapuig, a szabadba érve pedig lassítok lépteimen. Egy almát rágcsálva használom ki a lehetőséget, hogy végre túljutottam az összes vizsgán, mindegyikből meglett a kiváló, így sehová nem kell sietnem és nincs más dolgom, mint kóborolni a szabadban.
Nem annyira figyelem, merre megyek, spontán választok elágazásoknál, míg végül megpillantom a falu fényeit, s innentől kezdve kicsit határozottabban indulok el a tó felé.
A stégen vannak még néhányan, de csak egy ismerős alakot sikerül kiszúrnom, akivel már jó ideje nem sikerült rendesen beszélnem - meg úgy alapvetően két percnél többet tölteni vele -, úgyhogy lestoppolok mellette, hogy üdvözöljem.
 - El voltál tűnve - jegyeztem meg, de megkíméltem a lányt attól, hogy kíváncsi tekintettel méregetni kezdjem. Nem feltétlenül fizikailag értettem, hiszen időről-időre összefutottam Olivval a folyosón, de valahogy más volt, mint amilyennek megismertem, s néha jobbnak láttam, ha nem zavarom, akármi volt is, ami kiváltotta nála a drasztikus váltást.
Közben az almám véget ért, úgyhogy a csutkával megcéloztam a stég szélén ökörködő srácot, aki meglepetten kapott tarkójához és pillantott irányunkba, mire ártatlanságot színlelve Oliviára mutattam, meg sem próbálva elfojtani a vigyorom. Szerencsére valószínűleg úgy döntött, hogy nem hajlandó ilyen infantilis személyekkel foglalkozni, vagy csak jobban érdekelte a nyár végét fürdőruhában élvező társnője.
 - Unalmas itt ácsorogni. Csináljunk valamit - javaslom, lévén egyáltalán nem tud lekötni, hogy másokat nézzek, vagy hogy mély hallgatással töprengjek egzisztenciális és lételméleti kérdésekről. A csendnek és a nehéz gondolatoknak is megvan a maga helye, csak nem itt és nem most.

Ethan uraság

Meglepő gyorsasággal végeztem a vizsgákkal - mindössze kettőt kellett megírnom, és egyik sem okozott kifejezett fejtörést, úgyhogy a pergamenkupacok felett görnyedező évfolyamtársakat nézve felmerült bennem, hogy valószínűleg nem választottam túl ambíciózusan a tantárgyak közül...főleg, hogy ezt az évfolyamot elvileg már egyszer kijártam, csak épp nem akartam rögtön az RBF magyar változatával indítani kelet-közép-európai máguspályafutásom. Így legalább egy plusz évem van szemmel tartani a mitugrász bolhát, akit öcsémnek szoktam becézni.
Lényeg a lényeg, az ég világon semmi dolgom nincs még vagy egy hónapon keresztül, amíg az iskola java számot tesz tudásának hiányáról. Mindez pedig szép és jó - a probléma csak az, hogy mindenki a könyveket bújja, úgyhogy édes semmittevésem igen magányos keretek között zajlik.
Következő napirendi pont tehát: vadászni valakit, aki nem tanul.
A lovagi próbatételre készülvén oldalamra csatoltam a kardom - értsd: pálca zsebben -, majd megléptem a gonosz boszorkány elől - kikerültem az igazgatóhelyettest -, átvágtam a setét rengetegen - volt néhány fa az út mellett -, ellenálltam a szirének énekének - néhány elsős navinés ordítva kántálta Nicki Minaj legújabb számát -, végül pedig megérkeztem az akadályok mezejére. Nem kellett sokáig nézelődnöm, hogy kiszúrjam Ethant, s hosszas látásgyakorlat után megállapítottam, hogy nincs nála könyv. Végre.
- Milyen a hegyi levegő? - pillantok fel a mászóka tetején ücsörgő szobatársra, majd csatlakozom hozzá odafent, noha nem ismerjük egymást kifejezetten jól, de mivel a gólyalak értelemszerűen főként elsősökkel van feltöltve, sokszor keveredünk egymás mellé hosszabb-rövidebb időszakokra, ha agyunkra ment a tizennégy éves korosztály.
Éretlen banda - merül fel bennem a gondolat, miközben a mászóka tetején öntudatosan lógázom a lábam.
- Ne lepjen meg, ha a cuccaid nagy részét a folyosóról kell összeszedned - jegyzem meg mintegy mellékesen. - Miután az a szőke, szeplős gyerek nem aratott osztatlan sikert a suvickus gyakorlásában, Kahlil össznépi szellőztetést rendelt el - teszem hozzá a magyarázatot, miközben megfogalmazódik bennem, hogy valóságsót, vagy folytatásos teleregényt kellene forgatni az eridonos gólyalak mindennapjainak dokumentálására.

Mejer Anett

Megjelenésem nem arat osztatlan sikert - kezdem magam diszkrimináltnak érezni, ugyan ki ne örülne neki, ha egy csúnyácska srác a semmiből elé lebegne és közölné vele némi hörgés kíséretében és igen méltóságteljesen szálldogálva, hogy a kapu szellemével futott össze? Na ugye?!
A nyelvet, melyen produkciómat méltatta, felismertem - ki ne tudná detektálni a németet? - de mivel soha nem tanultam, a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, mit habog a másik. A germán nyelvek alapvetően nem érdekeltek, mert leginkább egy tüdőbeteg ork utolsó sóhajaira emlékeztettek nagyátlagban, így hát amikor megadatott a lehetőség, hogy kiszélesítsem a kommunikációs lehetőségeimet, inkább a spanyolra tettem a voksom. Lényeg: milkalila segédfogalmam sem adatott a beszélgetés tárgyáról.
Nem volt hát mit tenni, mint legjobb tudásom szerint válaszolni, előkapva a legszalonképesebb nyelvet, amit ismerek, s melyről tudom, világszerte rengetegen beszélik.
- Vo mawizzi vekho jinne! - jelentem ki hasonló hangnemben, mely a dothrakiak nemes nyelvén annyit jelent, hogy "Nincs nyúl".
Igyekeztem a beszélgetés fonalába bizonyosan beleillő választ találni.
Erre a lány ismételten mond valamit németül, s továbbra is magam előtt összefont karral gyakorlom a dzsinnlétet - ki tudja, lehet, egyszer élesben kell majd produkálnom, és akkor jól fogok kinézni, ha tapasztalat nélkül próbálok ráérezni a dologra!
Majd indítványozom, hogy ez legyen a következő reptan vizsga tárgya.
- Hash hrazef gova vaf? - térek a következő napirendi pontra, mely által egészen pontosan azt kívánom megérdeklődni, vajh ez a ló és a bárány kompatibilisek-é a szerelem útján.
A választ sajnos nem értem, de azért egyetértően bólogatok.
- Jini osto afisi - közlöm vele, ami valószínűleg azt jelenti, hogy ez egy légycsípés, de nem vagyok benne teljesen biztos, és ezzel ki is merítettem dothrakitudásom legjavát.
- Rég beszélgettem ilyen jót - jegyzem meg ábrándos tekintettel, mert a szellemi magaslat, melybe emelkedtünk, egészen megmelengette a szívemet. - Manapság olyan nehéz szót érteni bárkivel is, annyira örülök, hogy találkoztunk! - sóhajtozok, az örömtől a föld felett lebegve.