Young Tara

Benjamin... izé... bácsi
ez elég nyomós indok, plusz azt se tudom, Emma vajon mit szólna ehhez.

Merseeeee (:
2014. 07. 19., 20:28


e.

Te jó ég. Na akkor összegezzük ezt ah etet: megírtam életem első bagolypostáját, és nem is akárkinek! Hanem Neki, és ami döbbenetes volt, hogy kaptam rá választ. Emellett egy barlangász csoport tagja lettem, 2 napra eltűntem a víz alatt és már a megfagyás környékezett, mire megtaláltak. De nem az én hibám volt, szeretek nézelődni és elmélázni az eseményeken, helyzeteken, egy-egy gyönyörű borsó alakú apró kis cseppköveken, hát most mit csináljak. No persze mégiscsak inkább Rajta gondolkodtam el és magán a tényen, hogy visszaküldte Nyuszit hozzám. És most tessék, már órák óta zötykölődök a vonaton egy fiatal nő és a kislánya társaságában, aki már fél órája hisztizik, de én mint aki meg se hallotta. Bámulok ki az ablakon és egyre csak azon merengek, hogy most hogyan tovább. Mi lesz. Hogyan lesz. Egy hosszú fehér, lenge ruhába bújtam bele és egy retro farmerdzsekibe, ám ezt leginkább ölembe fektetve morzsolgattam az utam legnagyobb részében. A hölgy többször is megpróbált velem szóba elegyedni, de mivel nem nagyon tudtam, hogyan kell a szavakat kezelni - egyáltalán hogyan kell "barátkozni", így hamar feladta szegény. No meg nem a legjobb időpontot tűzte ki arra, hogy ép és józan eszemben megfogjon, ahhoz túlságosan is el voltam kábulva. A percek csigalassúsággal vánszorogtam és hiába néztem rá percenként az órámra, az még mindig csak 32-re mozdult a 31-ről. Mélyet sóhajtottam próbálgatva az alternatívákat arra, hogy mi lesz a találkozásunkkor. A legtöbb szép volt, ölelés, csók, kézen fogás vagy valami hasonló.
Aztán csak odaért a vonat. Szívem majd' kiugrott a helyéről, nem bírtam magammal és már kapkodva álltam fel, hogy leügyetlenkedjem a bőröndömet. Természetesen a lábamra ejtettem amit egy elfojtott sikoltással konstatáltam, majd összepréselt ajkakkal estem ki az ajtón ezzel a sötétkék ördöggel a kezemben. Füles is mellettem baktatott kifelé nagyokat lélegezve. Nem is csoda, szegényem minden bizonnyal felgyullad ebben a hatalmas bundában. A kalauz megfütyültette a vonatot, az ajtók kinyílódtak és az emberáradat nekiindult a semminek. Nem kapkodtam, eléggé tartottam ettől a találkozástól ahhoz, hogy csak úgy kirontsak de nemsokára rám került a sor. Nagyot szippantottam be az áporodott levegőből, amit orrom nem nagyon díjazott és leugrottam a peronra a bőrönddel és Fülessel. A Nap eddigre már nyugovóra tért, az utolsó sugarai is épp most hagyták el a térséget csak azért, hogy másutt tovább ragyoghassanak. Mondjuk Afrikában. Vagy Ázsiában. Sosem voltam jó földrajzból.
Tte jó ég. Ott áll! Egy másodpercre megdermedtem, a nagy és erős Lilinek buta könnyek szöktek a szemébe majd eleresztve mindent a kezéből eleinte kocogva majd már futva, sőt, rohanva közeledett Merséhez. El sem hiszem, hogy én ilyet csinálok, de annyira hiányzott! Mint mikor valakinek a lelkét ketté törik és most leli meg az elveszett, titkos darabkát. Újra meg újra ez az érzés kerít hatalmába, mikor Őt pillantom meg. Farkasi mivoltom végett pontosan számoltam ki a távolságot és a gyorsaságot, ugrottam - rugaszkodtam és pillanatokon belül karjaim átszorították Merse nyakát, lábaim felhúzva az oldalához értek és egy jó ideig csak csüngve öleltem magamhoz. Belélegeztem azt az illatot, ami bármikor képes feledtetni velem minden gondot és bút, még az se érdekelt, ha a cigaretta is a kezében volt. Jut is eszembe, már megfordult a csökött agyamban, hogy egyszer jó móka lenne Vele együtt kipróbálni a híres "vicces cigijét", de majd.. majd. Most még csak ott tartok, hogy nem engedem el. Nem akarom. Soha többé. De.. mindig ott van ez a két buta szócska. De. Csak. .. Nem vagyok neki való. Sokkal jobbat érdemel nálam és Ő sem kíván magának egy olyan életet, ahol folyton azon kellene aggódnia, hogy mikor ugrik neki a .. szóval hogy mikor ugrok neki én. Még ha tudja is, pontosan tudhatja, hogy Ő az, akit az életben soha nem tudnék bántani.. Féltem Őt magamtól. Ez az igazság. Erre csak még jobban próbáltam szorítani magamhoz,aztán idővel lábaim szorítása gyengült és a földre kívánkoztak. Így a talajon vagy egy fél..de talán egy egész fejjel alacsonyabb vagyok nála. Elmosolyodtam, szemeim melletti ráncok előbukkantak míg íriszem résnyire szűkült a mosoly következtében. Milyen gyönyörű így a felkelő félhold sugarában, Istenem..

Merseeeee (:
<3

Láttam, ahogy megindult felém és szívem repesett az örömtől. Futott, szaladt a kislány, kapkodtam a lábaimat majd Őt és egyben magamat is meglepve azt a pár szegényes kilómat mind Mersére helyeztem. Szívem - lelkem egyaránt mintegy megnyugvásra lelt, nem létezett se félelem, se kín, sőt, szenvedés se, csak Ő meg én.
- Sziaa. - nyújtottam el a köszönést majd sitty-sutty, lábaim a saruban földet értek, ám kezeim még most sem hagyták el a nyakát. Lábujjhegyre emelkedve próbáltam csökkenteni a különbséget kettőnk közt - holott alig volt rá szükségem, hisz segített áthidalni ezt a problémát. Szemeimben még mindig ott csücsültek a gyengeségemet igazoló könnycseppek, de ezek most nem azért, mert megint valami rosszat csináltam. Mosoly, ezer vattos vigyor, szívem a torkomban, az agyam már elszállt és megint megízlelhettem azokat a varázslatos ajkait. Az Ő ajkait. Többre sikeredett, mint a legutóbb de a varázsa az egésznek csak még nagyobb volt. Azt ekkor még nem tudhattam, hogy később, minden egyes csók alkalmával ugyanezt fogom érezni.. A hév magával ragadott és szorosabban kellett a nyaka köré fonnom mancsaimat, ha nem akartam, hogy leszédüljek az aszfaltra örömömben. A mennyekig emelő érzés olyan rövidnek tűnt, hogy mikor ajkaink szétváltak, én szinte azon nyomban tapasztottam enyéimet újra az Övéire. Most már felbátorodva adtam át testem az érzésnek, míg fehér ruhácskámba lágyan belekapott a szél, Füles panaszos vernyogása hallatszott az éterből valahonnan a bőrönd mellől - és végül ez ösztönzött arra, hogy a mézédes pillanatot megtörjem majd az Ő oldalába kapaszkodva baktassak a motyómért. Könnyedén megbűvölve vettem rá ezt a kis cókmókot, hogy kövesse lépteimet, a bestiám pedig szó nélkül is tudta a dolgát.
Isten az égben, igaz lehet ez egyáltalán? Történhet velem ekkora csoda, hogy repesek az örömtől, kicsattanok a boldogságtól és mindezt azért, mert Ő van mellettem? Mert az Ő derekát ölelte át az egyik karom és tudom, hogy este ott lesz a bőrömön az illata? .. Az igazság azonban ennél sokkal fondorlatosabb. Hogy miért vagyok boldog? Miatta. Csakis miatta. Ő volt az egyetlen, aki nem adta fel a küzdelmet azért, hogy a közelembe férkőzzön, pedig eleinte - vele egyetemben - mindenkit gerincből elutasítottam. Az egyetlen, aki kereste a társaságom, aki meg tudott úgy nevettetni, mint még soha senki. Az egyetlen, akinek az illata nem volt se tolakodó, se túl édes vagy tömény (az orromnak ez nagyon fontos szempont volt, minden bizonnyal ez is közrejátszott az események alakulásában). Aztán szép lassan én magam is elkezdtem keresni a társaságát és rendszeresen verődtem Hozzá az iskolában. Eljártam inni vele a teákat, amiket még most is imádok megkóstolni. És.. nem akartam én Belé szeretni. Ez..csak úgy.. megtörtént. De milliószor erősebb ez az érzés, mint valaha bármi is, amit éreztem. Most felpillantottam rá onnan az oldaláról egy gyors puszit nyomva az orcájára.
- Szóval merre? - vigyorgás, mint a bolondgomba és a 10-es skálán 456-os boldogság.
Szeretem Őt. Mindennél jobban.

Tara

Merse úrnak
2014. augusztus másodika. délután fél négy.

Keith szombat délután hazafelé sétál a Szendrei család fürdőszobájából. Eeegen. A több hetes munka lassan-lassan befejeződik, elkészül a festménye a fürdőszobába, és ez sokkal kevesebb örömöt okoz neki, mint általában; Riri beköltözésekor tett ígéretét maradéktalanul valóra váltva egy percig se hagyja, hogy Keith unatkozzon festés közben. Ha szünetet tart, készít neki egy mindig túl cukros, vagy túl citromos limonádét, munka közben felolvasást tart neki, vagy néha, nem túl feltűnő helyeken maga is megpróbálkozik egy-két rózsa szálával - a kád mögé titokban még a kézlenyomata is felkerült. A munka vége tehát csak azt fogja jelenteni, hogy véget érnek a kis unokatestvérével töltött vidám órák, mivelhogy nem kell többé vigyáznia rá - és ez semmiképp nem töltheti el örömmel Keith-t.
Sittysürütty. Persze azért nehéz rosszkedvűnek lenni, ha gyönyörűen süt a Nap, s ha nedves a föld, a fű, amin mezítláb halad (a cipőjét véletlenül Védáéknál felejtette). Éppen ezért kanyarodik el a játszótér fele, mivelhogy erre több a füves terület, s az anyukák/apukák már amúgy is kezdik megszokni színes ingeit, mely alá nem vesz pólót, festékes arcát, mellkasát, hasát, trapéznadrágját, meg a sok egyéb kiegészítőt a pecsétgyűrűtől kezdve a farzsebéből kiálló ecsetekig, melyekből igen ritkán és csak igen keveset hagy a Szendrei házban, mert folyamatosan szüksége van rájuk.
Néhány gyerek nevetve köszön neki és ő visszanevet rájuk - leginkább olyanok, akikkel akkor találkozott, mikor Ririért ment az iskolába. Aztán, mit ad Isten, előtte terem egy színes beton, meg annak túloldalán egy térdeplő raszta.
- Hohohó! - Általában neki kell rávennie az embereket, hogy díszítsenek vele páncélokat, fessenek folyosókat, így most őszintén megörül a lehetőségnek. Mindenféle invitálást, vagy köszönést megelőzve maga is letérdel, befestékezi az egyik vastagabb ecsetét, és minden gond nélkül, pontosan idomulva a fiú tempójához, egy új ágaz vezet be a kusza minták és kanyarok ösvényén, amin ő halad, párhuzamosan a másikkal.
- Tetszik a játékod. - Ha a szőke ránéz, Keith ránevet. Szép is a játszótér, itt minden gyerek megosztja egymással a játékokat.  

Merse úrnak
2014. augusztus másodika. délután fél négy.

- Furán, mi? - A fiú reakciójára egy fél percre abbahagyja a munkát, hogy térdelés közben kiegyenesedhessen. Fejét oldalra biccenti, mikor a másik szemébe néz, majd hirtelen, élénken felnevet - rögtön utána ráhunyorít, azoknak a szelíd mosolyával, akik a mindenség dolgaiban teljesen otthonosan mozognak. Szólni nem szól semmit, mert utána visszatér a munkára. Négykézláb támaszkodva fest tovább, néha egészen, a velejéből más mintákat, mint a srác, akire furán néznek a vonalak, de ez abszolút nem ront az összhatáson; a bárányfelhői, dús, aranyló, szürreális mesefigurái tökéletesen illenek a keringő-kanyarodó, csúcsos és csúcstalan tengerekhez, utakhoz, hegyekhez, amik a rasztafiú által születnek meg.
- Tudod ez olyan, mint Sohaország. - Jegyzi meg vidáman, fel se nézve; egészen biztos benne, hogy csak ők és a gyerekek látják a kezük alatt megszülető világot, az a szülő pedig, aki beáll mögéjük, csak jót mosolyog a keszekusza, élénk formákon.
- Keith vagyok. - Válaszolja békésen kellően nagy ívet kanyarítva, azután ecsetjéből kiugrik egy medve. Ő is csak akkor látja mit alkot, mikor már készen van. Lehet, hogy a csatlakozásával megjelent a betonon egy másféle, jelenleg némileg stabilabb irányvonal, de az irányítás továbbra is a festékek kezében van.
- Van kedved festés után enni, meg repülni? Seprűn. Csak mert süt a Nap. - Kérdezi, miközben kék, fehér és zöld színekből, elvont körökből és vonalakból mintha két repülő alak emelkedne ki. Ekkor elérnek az egyik széles kanyarhoz; még két hasonló hosszú szakasz van, amit befesthetnek. Úgy látszik megtetszett a kuszahajú.

Sheela és Állia
avagy menjünk Szalamantonra       Öltözzünk hozzá!

---

 Ha valami képes lenne felvidítani a hőhullámokban és esőzésekben megfáradt Mathias-t, az egy út lenne Szalamantonra. S ha bele is gondol, így is van. Megy Szalamantonra, és végre egy kis pihenés veszi kezdetét. Programok, nyaralás a suli közepén, és minden egyéb, melyet el lehet képzelni. Mindennél jobb  a pénzügyi megoldása az utazásnak. Az egész a  szülők pénzén megy el. Ahol van, onnan bármikor ki lehet venni, és ezt az elvet alkalmazza a fiú, mikor megveszi jegyét, és kiáll egy sporttáskányi ruhával a peronra.
 Vörös pulóver, sapka, farmer. Mindig jó kombináció, és reméli, hogy látszik rajta, hogy ő bizony az Eridonhoz tartozik. Egy komoly ház, ahol a vörös az út. Várja is a vonatot, míg az meg nem érkezik, és fel nem száll rá. Keres egy alkalmas kis helyet, ahol leülhet. Leüllve kitekint a vonat ablakán. A még-nem-mozgó tájat bámulva, próbál felidézni régi dolgokat, de nem jár sikerrel, mert a fülke ajtaján befúvó szél megzavarja. Odamegy, és becsukja az ajtót. Úgy véli, hamarosan indulnak a kerekek, és velk a vonat is.

Mathias és Állia - Kalanra feel!

Dühben fortyogva sétálok a vasútállomásig. Nagy nehezen elvergődtem ebbe a faluba, hogy megtudjam, merre van. A háztársaim egyike abban segített, hogy felhívta a figyelmem ennek a létezésére - nem tudtam, hogy ilyen hely is van a közelben -, és hozzátette a keresett placc ittlétét is. Azonban mennie kellett, tanulni akart, hogy jövőre jobb jegyeket kaphasson egyes tantárgyakból, így azt már nem magyarázta el, pontosan merre kéne elindulnom a keresést illetően. Végül összepakoltam némi ruhát egy gurulós bőröndbe, meg néhány szükséges holmit - mint a fogkefe, törülköző, stb. -, és nekivágtam egymagam.
Nem volt egyszerű nekikezdeni. Nincs ínyemre most sem, hogy idegen emberekhez kellett fordulnom. Minden x idő után újabbat, s újabbat faggattam ki a vasútállomás hollétéről, hogy biztos legyek benne, még jó irányba tartok. A többség meglepően készséges volt, ezt valamennyire tudtam értékelni, de a legutóbb megkérdezett ember pillantása erős undorral tölt el, ahogy visszagondolok rá. Olyan.. lenéző, és megvető, mintha baj lett volna, hogy felmerek neki tenni egy kérdést. Szokásomhoz híven meglepettségemet nem mutattam ki, helyette a gyomrába könyököltem, majd elrohantam, hátra sem nézve. Bízva abban, nem követ. Később lassítottam csak, most pedig hideg verítéktől csillogó arccal rovok egy utat, ami állítólag elvezet a célomig.
Nem is tart sokáig, és elérem. Megkönnyebbültem veszem tudomásul, hogy a vonatom még nem ment el. Szalamantonra tartok a kikapcsolódni vágyás miatt. Szüleim eddig rám hagyott pénzéből állom az utazás költségeit.
Unottan robogok végig a jármű folyosóján, s tolakszom be egy random fülkébe. Fintorogva pillantok utastársamra, aki egy sapkás, pulcsis fiú, aztán a bőröndömet elrakom az útból. Nem kérdezem meg, nem bánja -e, ha idejövök. Nem érdekel, ha zavarom. Már legyökereztem itt, most pedig ahelyett, hogy magam előtt látnám újra és újra azt a gusztustalan, szürkéskék szempárt, összefonom mellkasomon karjaimat, kilesek az ablakon, majd nagyot sóhajtok. Valahogy már most hosszúnak érzem ezt a napot. Elfáradtam, kimelegedtem, pedig egy barna csőszárú farmert, kék rövid ujjút, és a nadrághoz illő farmerdzsekit viselek. Ami a lábbelimet illeti, egy egyszerű fekete szandál. Nem úgy öltöztem, mintha Szibériába készülnék. Ennyire hatással lett volna rám egy idióta? Chh, ezt kötve hiszem!

Mathias & Sheela
Szalamantoni utazás.

Elegem van a macskakövekből egy életre. Már harmadszorra akar felborulni a bőröndöm, ami nem kicsit felidegesít, de azért nagy nehezen elérek a vasútállomásig, ahol már jobb az út. A bejárat előtt megállok, megpróbálok egy kicsit megnyugodni és inkább arra gondolni, hogy hova is fogok menni.
Az egész éves tanulás után most vizsgaidőszak előtt elutazhatok pár napra Szalamantomba a Hőhűtő hétre. Mindezt persze nem én állom, hanem a szüleim.
Elmosolyodom, megigazítom a hajam és elindulok befelé, hogy jegyet vegyek.
Aztán a jeggyel a kezemben felszállok a vonatra és keresek egy olyan fülkét, ami nincs zsúfolásig. Ez elég sokáig eltart, amíg én a folyóson sétálok bemondják, hogy pár percen belül indulunk.
Végre találok egy olyan fülkét, amiben csak ketten ülnek. Habozás nélkül bemegyek. Közben pedig megszokásból odaköszönök a két fülkében lévőnek.
-Sziasztok.
Felrakom a bőröndöm, aztán én is leülök. Vettek még egy pillantást az utastársaimra.
Mindketten fiatalabbak nálam. A srác talpig pirosba öltözött, csaj ruháin viszont többféle szín is feltűnik. Én mind kettőjüktől elütők. Fekete csőfarmer méregzöld ujjatlan és fekete kis kabát van rajtam, a lábamon pedig sötét barna szandál.
Amíg én ezt megállapítom a vonat elindul. Elfordítom a fejem és inkább a vállamon lévő táskámban kezdem keresni a könyvet ami az utazás alatt tervezek olvasni.

Állia és Sheela
avagy kaland

---

 Számítani valakire annyit tesz, mintha beengednéd a legközelebbi köreidbe. Eme tételt néha megcáfolja, néha pedig épp igazolja a lobbanékony Mathias. Néha számít arra, hogy jön valaki, és nem hagyja egyedül hosszú ideig. Ilyen hatást vált ki belőle, mikor betéved egy lyány a fülkébe, ahol mindeddig egyedül ült. A fiú választ is ad a lány kérdésére : - Persze, hogy nem bánom. Helyezd kényelembe magad! - Mondja, majd egyből modorálja magát, és próbál rendet teremteni maga körül, hiszen mégiscsak egy hölgy találta meg kis fülkéjét.
 Számított rá, hogy jön valaki, de nem gondolta, hogy tényleg megérkezik egy személy, akit utitársnak nevezhet. Mondjuk, a lány kissé rideg, de majd megenyhül a pár óra alatt.
 Még egy lány érkezik. Ezúttal egy kicsit idősebbnek látszó hölgyemény ballag be a kis fülkébe. - Helló!- Mosollyal üdvözli a lányt, aki azután könyvet keresget. - Gondolom, ti is a suliból jöttetek, igaz? - Nem tudja mivel alátámasztani állítását, csak azzal, hogy a lányok nagyon fiatalok. - Hát..én Eridonos vagyok, Mathias Vidor, az ifjú főnix. - Várja a többiek reakcióját.

Chuck


Szépen lassan kibaktattunk a könyvtárból, és elindultunk lefelé a falu felé. Kíváncsi is voltam rá, még mindig nem nagyon ismerem itt ki magamat. Útközben szinte be nem állt a szám, kezdtem már kicsit érdekesen is érezni magamat, hogy majdnem csak én beszéltem, Chuck pedig csak figyelt, és figyelt. Pár perc után elcsendesedtem, és csak néztem magam elé, figyeltem az utat, meg azt, hogy vajon merre tarthatunk most. Mikor már szinte a falu végéhez értünk a szemem megakadt valamin, és éreztem, hogy újra gyerek leszek, legbelül. Nagyon szép játszótér álldogált üresen, nem is olyan messze tőlünk. Hogy lehet, hogy az itteni gyerekek ezt nem használják ki? A fiúra vigyorogtam, és felvettem a cuki formámat.
- Elmehetünk hintázni? Légyszíí! Mondtam, majd felnevettem, és egy másodperc alatt otthagytam Chuckot, és már a játszótér területén voltam, az egyik hintához közelítve. Reménykedtem benne, hogy el fog bírni, bár csak nem lehetek annyira nehéz, hogy leszakadna alattam. Még mikor kislány voltam, csak egyszer fordult elő ilyen, de akkor is csak azért, mert túl erősen hajtottam a hintát, emellett pedig még kissé ugrándoztam is rajta. Bár, így vissza gondolva nagyon viccesen nézhettem ki, ahogyan egyik pillanatban még a levegőben vagyok, a következőben pedig már a földön csücsülök, alattam a hintával.
Mikor odaértem, óvatosan beleültem, majd lassan hajtani kezdtem magamat. Szememmel azonnal a fiút kezdtem el keresni, aki még mindig ugyanott álldogált, ahol hagytam. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, sosem tudok ellenállni a hintáknak, nem tudom miért. Lehetséges, hogy igaz az a mondás, hogy mindenkiben ott marad egy kis gyerek, és sose növünk fel.
- Ne haragudj! Néha rám tör a játszhatnék. Tudod milyen dilis tudok lenni, néha. Kiáltottam oda Chucknak, majd halkan ismét felnevettem. Ha jobban belegondolok, nem is csak néha vagyok dilis, hanem szinte mindig, de ezzel szerintem ő is tisztában volt. Ahogy ott ültem, és néztem vissza rá, egy amolyan melegség fogott el. Jó érzés volt őt újra, élőben látni. Azonnal elfogott az az érzés, hogy mi van, ha ez csak ideiglenes, és pár nap elteltével ismét felszívódik, de ezt a gondolatot hamar elhessegettem. ha ez meg is történne, akkor is a mostra kell odafigyelnem, és kihasználnom.
- Nem jössz ide? Tettem fel a kérdést, majd megálltam a hintával, és várni kezdtem.

Niki




Szerencsére Chuck-nak nem kell megbánnia azt, hogy feldobja az ötletet, miszerint mehetnének máshova is, minthogy a könyvtárban ücsörögnek, vagy éppen álldogálnak. Szóval kilépnek a könyvtár régi, kopott, nehéz vasajtaját kinyitva, majd szabadteret keresve mennek kifelé a kastélyon, a megfelelő útvonalon. Nikinek kicsit bátortalanok a lépései, biztosan azért, mert már Chuck is tudja, hogy nemrég érkezett, még nem volt elég ideje feltérképezni a kastélyt. Bár ehhez lehet, hogy egy egész élet is kevés. Ismerni a kastély minden zegzugát... Hát Chuck szeretett mindenfelé mászkálni meg kiismerni magát a kastélyon, de biztos benne, hogy nagyjából a tizedét fedezhette fel eddig a sulinak, ha nem kevesebbet. Mindig azt hitte, hogy ő már mindenhol járt, de így átgondolva korántsem. Majdnem inkább sehol, de ez meg túlzás, mert azért ismeri a kastélyt legalább úgy, mint egy átlagos itteni diák. Miközben sétálgatnak lefelé a mágikus lépcsőfokokon, Chuck feltesz egy kérdést.
- Miért pont ez a suli? - kérdezi mosolyogva a lánytól miközben lépkednek tovább, és már csak akkor szólal meg, amikor kiérnek a szabadba. Mindig is imádta, amikor a friss fű illata megcsapta az orrát diákkorában, szerencsére ez még mindig így van. Annyira megszokod bent az állott, nyirkos, dohos szagot -főleg a könyvtárban-, hogy amikor kiérsz, megtelik a tüdőd friss levegővel és ezt még magad is érzékeled. Felüdítő érzés ilyenkor a lélegzetvétel nemes mestersége után nyúlni.
- És csinálsz valamit a szabadidődben a festésen kívül? - kérdez ismét, hátha van Nikinek valami új hobbija. Bár a festést nem oda sorolná, az neki mintha valami több lenne annál. Talán, mint Chuck-nak a dobolás, vagy valami hasonló. Közben lassan a falu területére érnek, a srác éppen kezdene gondolkodni, hogy hova lehetne menni, amikor Niki hirtelen játszótérre akar menni. Lehet, hogy nem túl jó ötlet... Túl sok régi emlék, túl sok ahhoz, hogy Chuck meg merje kockáztatni azt, hogy belép oda. A lány már meg is pattan a játszótér felé. A fiú is megpróbálja, de mintha valami nem engedné, egyszerűen nem viszi tovább a lába. Kicsit el is mélázik a régi emlékeken; nem akarja, hogy pont Nikivel szemben kelljen visszafojtani a vérengző fenevadat, ami benne él. Ha mással lenne itt, akkor lehet, hogy nem is akarná visszafogni magát és ejtené az áldozatait, de Niki... Ő túl jó ahhoz, hogy Chuck bármilyen veszélynek is kitegye. A lány következő mondatára csak mosolyog egyet. Egyáltalán nem haragszik rá, ő is imádta a játszóteret. Egészen addig, amíg nem volt túl sok olyan emléke, hogy nagy ívben elkerülje; túl sok olyan emlék, ami nem jó irányba befolyásolja. Nem tudja pontosan mit érez a lány iránt, szeret vele lenni, pont, mint régen, de már nem ilyen egyszerűek a dolgok. A lány következő mondatára nem tud megszólalni, csak nyel egyet és becsukott szemmel lép egyet, aztán kinyitja és úgy lépked tovább. Megpróbál semmire sem gondolni, csak a lányt nézni; több-kevesebb sikerrel. Nem azért, mert nincs mit nézni rajta, csak a másik oldalról is túl sok nyomás jön felé. Nagy nehezen sikerül elérnie hintáig, le is huppan, majd bámul maga elé. Persze, ebből az egész dologból kifelé nem látszik semmi, legfeljebb az arcáról lehet esetlegesen leolvasni, hogy nem ez a legjobb hely számára. Viszont, ha Niki ezt szeretné, akkor nem ellenkezik; nem tudná elmagyarázni normálisan, hogy mi van vele.
- Miért nem a barátoddal lógsz? - kérdezi a lánytól, miközben ránéz. Fogalma sincs, hogy van-e esetleg olyan srác, aki tetszik neki, vagy bármi, ezért inkább így teszi fel a kérdést. Nincs benne túl sok logika, de nézzetek Chuck-ra. Nem biztos, hogy mindennek kell, hogy értelme legyen.

Chuck


- Ezt találtam a legmegfelelőbbnek, meg szinte csak itt tudtam volna tovább foglalkozni a festészettel. Válaszoltam neki, majd már léptem is tovább a témán, ami elég furcsa volt, hiszen imádok beszélni a szenvedélyemről, de most valahogy nem jött ki semmi. Erről jut eszembe! Megígértem Alexnak, hogy kell neki csinálnom egy kisebb festményt a kastélyról, és küldjem majd haza neki. Majd ha valamelyik nap, szép és napos idő lesz, valószínűleg meg is csinálom neki, nehogy elfelejtsem, mert akkor biztosan megsértődne, mint valami hisztis kislány. Szokása ilyeneket tenni.
Chuck ismét feltett egy kérdést, amin pár másodpercig el is méláztam. Szégyelltem, hogy nem tudtam rögtön rávágni még három vagy négy remek elfoglaltságot, hiszen nagyjából soha nem csináltam semmit. Unalmas egy ember vagyok, ezt mindig is tudtam, de elég rossz érzés, mikor ezzel szembesítenek is. Megköszörültem a torkomat, majd bizonytalanul vállat vontam.
- Nem sok mindent szoktam csinálni. Ha nem festek, akkor leginkább olvasni szoktam. Kicsit fel kellene dobnom a mindennapjaimat, tudom, de sose tudtam mivel. Mondtam, majd éreztem amint az arcom kissé elvörösödik, de szerencsémre az évek alatt már sikerült kifejlesztenem a technikámat, hogy ezt hogyan tüntessem el, minél hamarabb. Gyorsan témát is váltottam.
- Na és ön, tanár úr? Mit csinál, ha nem tanít? Kérdeztem vissza, kissé gúnyos hangon, majd elnevettem magamat. Érdekes belegondolni abba, hogy Chuckból tanár lett, de ha ránézek, egyből látni, hogy élvezi azt amit csinál, és tökéletesen is passzol hozzá a dobtanár szerepe. Örülök, hogy azt csinálhatja amit szeret, kiskorom óta Én is mindig azt mondogattam, hogyha majd nagy leszek, nem vállalok unalmas munkát, hanem olyat amit élvezek.
A fiú nagy nehezen bebaktatott hozzám a hintákhoz, majd szinte már robot szerű mozdulatokkal ült le mellém. Pislogtam egy kettőt, vetettem feléje egy furcsálló pillantást, majd inkább tovább léptem. Eltelt pár perc, lábammal lassan lökögettem a hintát, nem volt most kedvem száguldozni, meg ilyen "vén" fejjel már lehet hülyének is néztek volna, bár, akkor igazuk is lett volna. Chuck törte meg a csendet, aminek először örültem, de mikor meghallottam kérdését, éreztem amint újra zavarba jövök. Néztem az arcára, csak mosolyogni tudtam, utána pedig felsóhajtottam.
- Lógnék én vele, ha lenne. Tudod, hogy szinte mindig egyedül voltam. Már lassan 3-4 éve azt se tudom mi az, hogy barát. Vallottam be a mondatom végén hangom kissé elhalkult. Nem mintha az ember életében az lenne a legfontosabb, hogy mindig legyen egy párja, és sose legyen egyedül, de ha már több éve mindenki elkerüli, akkor egy idő után valahogy feladja, és hozzá szokik a dolgokhoz. Ahhoz, hogy egyedül fekszik le aludni, és ébred, és napközben is csak a családjához vagy a cicájához beszélhet, vagy ölelhetik meg őket. Elkeserítő kicsit belegondolni ebbe. Gondolataim kissé elkalandoztam, a cipőmet bámultam csak, el is feledkeztem egy percre arról, hogy kivételesen társaságom van. Mikor visszatértem, ismét a fiúra pillantottam, majd vetettem feléje egy halovány mosolyt.
- Mesélj valamit Te is. A Te életed sokkal izgalmasabb lehet mint az Én monoton mindennapjaim.

Saragob Kira

Zombi vagyok, bizony. Nem is akármilyen, két lábon járó zombi. Vége a szorgalmi időszaknak és kezdetét veszi a vizsgaidőszak, én még ki se javítottam a szorgalmiakt, de már pihenés nélkül vizsgákat kell csinálnom. Ez borzalmas, nem értem, hogy miért nem lehetne egy kis pihenés a szorgalmi időszak és a vizsgaidőszak között, mondjuk úgy két év szünet. Én megpróbálnám kipihenni magam a két időszak közötti szünetben, a diákoknak meg sikerülne puskát csinálniuk. Mindenki jól járna, de sajnos erről nem én döntök. Én biztos így csinálnám. ja, hogy most mit csinálok? Most éppenséggel sétálok ebben a fantörpikus időben, néha elgondolkozom azon, hogy amikor egyik nap plusz 40 fok van, másnap meg mínusz 10, akkor olyankor az öreg úr odafönt jót röhög rajtnk, vagy csak elelejtette kikapcsolni a jól működő légkondit. A lényeg az, hogy sajátos humora van. Nos, ott tartottam, hogy sétálok, igen elismerem ritka szót ez tőlem, de megyek kocs....it nézni, Bogolyfalvára. De most jut eszembe, hogy nem mehetek be  máguscsárdába, vagyis kocsit nézni, mert lehet, hogy van ott egy-két diák. Nem szeretném, hogy vizsgaidőszakban diákok vegyenek körül, mert még a végén megkérdeznék tőlem, hogy mi lezs a vizsgán és mi a helyes megoldás. Ezért inkább a térre megyek, tudom ennek semmi értelme, hisz biztos, hogy ott is van egy-két makika, akiket tanítok, de mindegy. Majd azt mondom nekik, hogy náthás vagyok, akkor meg még közelebb jönnek hozzám és a kis Uri Gellerek átfogják lépni az aurámat, hogy elkaphassák a bacijaimat és megússzák a vizsgákat. Inkább majd egyszerűen csak butának tettem magam, az nekem úgyis könnyen megy, és hátha akkor megkímélnek. No, eljutottam a Boglyas térig, vizes minden, rossz idő van, kevesen vannak. Éppen készülök leülni az egyik padra, mikor megpillantok egy hölgyet, aki a fűben ül és rajzol egy bokor takarásában.
-Nocsak, egy rajzoló bokor! Helló! Én Gábor vagyok! És te?-teszem fel a nagy kérdést a hölgynek, kis szexy mosolyt villantva.
-Látom rajzolsz. Régen, előző életemben én is művész voltam. Emlékszem még Olaszországban éltem akkor, és volt egy régi cimborám, Michelangelo. Én mindíg is Mikinek hívtam, ő meg engem HoriGabinak. És történt egyszer, hogy a pápa, tudod az a fehér ruhás, aki közösképeket csinál az emberekkel. Azt mondta nekem, hogy fessem le a kápolnáját. Először is megnéztem azt a kápolnát, nem volt valami nagy, két perc alatt a egészet megcsináltam volna neki. Úgyhogy azt mondta, hogy kérdezze meg a barátomat, ő meg elvállalta. És mostanábban, mikor még otthon voltam, beírtam a googleba, hogy "Miki" és egy sorozatot dobott ki. Az én régi kis festőbarátom, manapság egy magyar sorozatban játszik egy kopasz, kis szakállas embert. Na, ez a nem semmi!-fejezem be a kis történetemet, ami t most találtam ki, de legalább sikerült felhívnom magamra a figyelmet, ha egyáltalán tetszett a hölgynek. Leülök vele szemben a fűre.
-És mit rajzolsz?-teszem fel a kérdést. -Én csak egy pálcika embert tudok rajzolni, egy fura fa és egy kicsike házikó mellé. Semmi mást!

Niki





Az utóbbi pár percben gondolkodott el azon, hogy Niki vajon miért pont ezt a sulit választotta? Csak mert azért van egy-kettő, és kell lennie valamiféle oknak, hogy a Bagolykőbe jött mestertanoncoskodni. Chuck-ot azért dugták ide anno' a szülei, mert állításuk szerint ez volt "legjobb", a legmegfelelőbb, meg ilyenek. Aztán meg lehet nézni, hogy mennyire szorgalmasan tanult és mennyire is abból él meg, amit az iskolában tanul... Segítek, nagyjából annyit tanult itt, hogyan kell végigülni egy órát, hogy ne legyen öngyilkos. Viszont itt se essék félreértés, annak ellenére, hogy rossz gyerek volt és nem igazán foglalkozott a tantárgyakkal, imádott ide járni, meg itt lakni. Napról napra mindig más kalandba botlott, vagy éppen életveszélyes helyzetbe hozta magát. De ez a korszak már elmúlt, más dolgok léptek a helyére. A művészetes kérdés meg akkor biztosan így van, régebben szeretett rajzolgatni, de úgy igazán sosem értett hozzá, meg nem is nagyon izgatta a téma. Szóval nem volt ám veszélybe a dob, hogy véletlenül hanyagolni kell. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy Chuck visszatért a kis kiruccanásáról már egy kis ideje, és Niki is itt van. Elég kevés esélyt látott arra, hogy valaha is összetalálkoznak még, de most úgy tűnik egész máshogy fog hozzá állni a továbbiakban. Megtudja, hogy Niki sem csinál túl sok mindent, ha éppen ráér, szóval egy cipőben járnak. Ismét. Szóval akkor mindketten olvasnak, ha éppen olyan kedvük van. Nem tudja, hogy Niki mennyit olvas, de ő általában reggel, meg este szokott, és nem olyan vészesen sokat, de azért mindenképpen olyan mennyiséget, hogy büszke lehessen rá. Érdekes, hogy az olyan ember, aki nem szeret tanulni, meg nem is tanult sosem, az nem szokott olvasni sem magától. Erre Chuck ellent mond az átlagnak, már megint, ahogy szokta. Csak üldögél a hintán, alig löki meg magát néha, annyira csak, hogy a lába leérjen a földre, és ne is nagyon mozduljon a hinta túl sokat. Közben zsebre teszi a kezét, majd válaszol a lánynak.
- Hát ha nem tanítok, akkor általában magamat fejlesztem, mert nincs megállás - ismeri ám Nikit, ismét nem elégedne meg ennyivel, szóval most nagyon ki fog tenni magáért. Várjátok, mi?
- Elég sok időt fordítok arra, hogy kinézzek valahogy, szóval edzek meg futok. Meg a kajára is figyelek - milyen szerény. Ha az ember nem ismeri, akkor még azt is mondaná, hogy úriember.
- Meg a házon szoktam mindig találni valamit, amin tudnék újítani, szóval az is leköti az időmet. Meg próbákra járok az együttessel, gyakran fellépünk mindenfelé. Újabban csak az országon belül, de környező országokba is ellátogatunk néha - mondja szelíden a lányra mosolyogva, majd még megjegyez valamit.
- Amúgy én is szoktam olvasni - csak nevetni tud azon, hogy egy mondat erejéig tanárúrnak hívja, meg magázza, de nem fűz hozzá semmit.
Hősünk kérdez valamit, aztán meg is kapja rá a választ. Az az érdekes, hogy nem tudja, mit kezdjen azzal az információval, hogy nincs párja. Nem tud szomorú lenni miatta, viszont nem is mondja azt, hogy De jó! Na most aztán érdekes helyzetben van. Nem tudja, hogy mi látszik belőle, de nagyon gyönyörűnek találja Nikit, viszont ez nem ilyen egyszerű. Minden olyan bonyolult számára, egyszerűen nem ért sok mindent és néha elege van mindenből. Kezd visszatérni ahhoz, amilyen régen volt. És azt mondanom sem kell, hogy jó hír-e, vagy sem.
- Hát nem sok mindennel csinálok többet nálad - kezd bele, de már tudja, hogy ez még mindig nem lesz elégséges, szóval inkább folytatja, inkább mégsem
- Hát már elmondtam mindent, ami érdekelhet - tényleg nem jut eszébe semmi. Tudja a srác tulajdonságait, alapinformációit, szóval arról nem fog beszélni.
- Sokszor én is unatkozom. És teljesen egyedül vagyok. Van egy házam, de egyedül élek, mindenem megvan és még sincs semmim - ezt most nagyon jól esett kimondania. A jó időben kicsit elkezd fújni a szél, de épphogy csak annyira, hogy jólessen az embernek.