Csak pár hónap telt el azóta, hogy beiratkoztam a Bagolykőbe, de ez is elég gyorsan elszáguldott mellettem. Hogy miért is? Azért, mert a legtöbb időt nem töltöttem itt, csak beruccantam órákra, mikor a kedvem úgy tartotta. Nem igazán volt a kedvemre való a nyelv, bármennyire is akartam szeretni... Na nem mint ha akartam volna, de ez így elsőre jól hangzott. Szóval a lényeg az, hogy inkább bolyongtam az országban, semmint, hogy bent lettem volna az új iskolámban. A mai nap viszont kivételes reggelre virradt, mert a Bagolykő Mágustanoda falai közt keltem. Első benyomás: Utálom, hogy ennyire világos van. Függöny luxus? A fejembe nyomtam a párnát, majd mély sóhajjal vártam egy kis időt. Nehéz lett volna belátni, hogy függönyre telik, csak én voltam olyan hülye, hogy nem húztam be. Felkelni viszont muszáj volt, tehát választás híján hunyorogva kigecmeregtem a takaró alól, odébb rúgva pár felesleges könyvet, meg ilyesmiket, amik szanaszét hevertek az ágyam körül. Látszott a környezetemen, hogy nehezen viselem, ha magolnom kell. Még szerencse, hogy nem lettem Levitás, belehalnék! Szóval a tükör előtt rendbe tettem a kócomat, ami alatt annyit kell érteni, hogy beletúrtam, majd magamra tépáztam egy farmert, meg a fehér trikóm, nyakamba akasztottam a dögcédulámat és harcba indultam a pulóveremért, a szekrény ellen. Heves csatározás után megszereztem, majd belebújtam a bakancsomba, kalap-kabát aztán cső. Azaz szereztem magamnak egy képregényt és csak aztán cső. Ott hagytam a szobám, ahogy volt. Akinek nem tetszik a káosz, tegyen rendet... persze csak fővesztés terhe mellett, ha be mer lépni a lakrészembe úgy, hogy nem vagyok ott! Semmi hangulatom nem volt most a kisdiákokhoz, az agyamra mentek volna az állandó nyüzsgésükkel, szóval jobb választás híján elindultam a kastélyon kívülre. Azaz a közeli kis településre, Bogolyfalvára, annak reményébe, hogy semmi halálvágyó lény nem jön a közelembe, mert isten bizony, megátkozom, ha zargatni mer. Az odaút nem volt annyira hosszú, mint amilyenre emlékeztem, de bőven több volt így is, mint amennyire vágytam volna jelen helyzetben. A fél falun átbaktattam, de nem találtam meg a nekem való helyet, mindenhol volt valaki, akiről már előre tudtam, hogy ellehetetleníti a helyzetemet. Úgy tudtam! Pár másodpercig hezitáltam, merre is induljak, de végül döntésre jutottam, s elfordultam egy kevésbé nagy népsűrűségű út felé. Miután végigbandukoltam rajta, mit láttak szemeim? Egy játszótéren kötöttem ki. Egy istenverte játszótéren! Már épp azon voltam, hogy elkezdem a fejemet verni a falba, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg az időnek hála, megfelelően néptelen ahhoz, hogy nyugtom lehessen. Erre a gondolatra széles vigyor terült el az arcomon, majd felültem az egyik mászóka tetejére, az egyik lábammal bebiztosítva magamat, a másikat két fok közt lelógatva a levegőbe. Kicsit ívesen feküdtem így, de nem volt vele problémám, amúgy is be volt már merevedve a gerincem. Az egyik könyökömmel támaszkodtam, majd fellapoztam a képregényemet, s elmerültem benne, hogy legalább egy időre kikapcsoljam az agyamat. Ezért nem olvastam most épp regényt. Nem voltam olyan hangulatomban, hogy összetett szövegeket bújjak, keresve a rejtett szálat, ami majd a csavaros végkifejlethez vezet... meg ugye ebben vannak tök jó képek, amiket le lehet rajzolni. Ez az, amit most tutira nem kezdek el csinálni!

Ruha † A mászókalakó...

Az éjszaka olyan volt, akár valami rémálom, már ha azt vesszük, hogy mivel alvásra képtelen voltam a kastélyban járőröztem az éjjel. Nagyrészt a folyosókon sétáltam, kerestem a diákokat akik kimerészkedtek éjjeli baglyot játszani, ám nem futottam össze senkivel, így nem kellett megerőltetnem magam, ráadásul senkit sem kellett házvezető, vagy tanár elé cipelnem ami jó, habár mostanában már nem igazán érdekeltek az efféle gondok amiket mások nyakába akaszthattam. Azt az aggodalmas jellemet elhagytam akkor, mikor a naivitásomat is, vagyis reméltem, hogy így történt. Végül magam is nyugovóra térhettem volna, de már kelt fel a nap, nem fogok tudni egy szemhunyásnyit sem aludni. Felsóhajtva túrtam a hajamba, majd egy tincsem rágcsálva sétáltam vissza a szobába. A szoba lakói nagyban szundítottak, vagyis nem fogom felkelteni őket. Ismerve magamat lelépek mielőtt ez megtörténhetne. Gyorsan a saját lakrészembe menekültem és átöltöztem egy meleg és nagyjából hétköznapi ruhába. Úgy döntöttem kihasználom a napot és szerzek valami kis édességet. Na nem mintha megenném... Igazából, valószínűleg oda fogom adni valakinek aminek nagyobb szüksége lesz rá... abbahagytam a kedveskedést mi?!Nem! Egy sóhajjal húztam fel a lábbelim, majd felkapva a kabátot sétáltam is kifelé. Mivel közel volt a kijárat, így nem kellett sokat császkálnom, de azért éreztem magamon a fáradtságot, na meg az alvás hiányát, hiszen nem igazán tudtam kialudni magam a hetekben, kivételt képez mikor rajtam landolt Grace. A gyengélkedőn aztán lehet aludni! Kirázott a hideg a visszaemlékezés miatt, így jobbnak láttam kistartolni a tanodából. Kint a hideg fogadott, de nem igazán zavartattam magam miatta, kivételesen okos voltam és felöltöztem ahogy kell, vagyis majdnem. A sapkát nálam nem találták fel! Szórakozottan ingattam a fejem, de végül tovább indultam, nem törődve a néha szemembe hulló hajjal amit olykor-olykor eltűrtem, hogy azért lássak valamit és ne menjek neki a szembe jövő fáknak. Miután megtettem az út nagy részét leértem a faluba és egyenesen az édességért siettem, amit hamarosan már a táskámban tudhattam. Nem volt kedvem visszamenni, de nem tudtam hova is mehetnék így elkezdtem bolyongani a faluban jöbb ötlet hiányában. Végigsétáltam a főutcán, aztán áttértem a boglyas térre, viszont nem álltam meg. Eszembe jutott a játszótér és úgy döntöttem az egy remek hely lesz arra, hogy egy kicsit elbújjak a világ szeme elől, mármint a nagy része elől. A gyerekektől meg nem tartottam, ők mosolyt tudnak csalni az ember arcára, még egy velem egykorú lány arcára is. Nagy meglepetésemre a hely elsőre üresnek tűnt, habár be kell valljam, nem néztem túlzottan körbe, sőt egyenesen a hintákhoz sétáltam és magam mellé dobva a táskát beleültem az egyikbe. Elpillantottam előrefelé, habár gondolatban nem teljesen jártam itt, talán ez volt az oka annak, hogy nem szúrtam ki a srácot először. Azonban mikor másodjára is rávettem magam arra, hogy megszemléljem a helyet, akkor sikerült. Hát kellett pár másodperc míg felfogtam, hogy nem egy felnőttel van dolgom, hanem egy mestertanonccal. Már éppen köszöntem volna, amikor erősen az alsó ajkamba haraptam. A mestertanoncokkal jobb nem kikezdeni, eléggé... maguknak valóak. Megpróbáltam jobban megnézni kit is látok ott, ám a képregény betakarta az arca nagy részét.
- Le fogsz esni... - jegyeztem meg jól hallhatóan, hogy rám figyeljen és megtudjam mégis melyik felsős volt képes a gyerekek számára fenntartott helyen kikötni. Na persze a kíváncsiságomnak mindig engedek mi? De azért lehet nem volt jó ötlet hozzászólni... most már mindegy, ez az én saram.

Épp csak hogy elmerültem volna a Marvel világában és olvastam volna Amerika Kapitány legújabb frappáns, hazafias szövegét, mikor meg kellett dermednem egy pillanatra. És még azt terveztem, hogy ez a hely nyugis lesz... Benézted, Dorian. Mélyet sóhajtottam, elvégre másodpercek sem teltek bele, de már biztos voltam benne, hogy valaki közeledett errefelé. Próbáltam nem sok figyelmet szentelni neki, mert nem voltam egy barátkozós kedvemben, de aztán mégiscsak muszáj volt kisandítanom a füzetecske mögül. Nem nagyon, de ahhoz épp eléggé lejjebb tartottam az olvasmányomat, hogy láthassam, ahogy a kis vöröske átvág a játszótéren, eléggé a gondolataiba merülve, majd leült az egyik hintába, lehelyezve maga mellé a táskáját. Azaz azt hiszem, inkább azt kéne mondanom, hogy berobbant a hintába és levágta a táskát, mintha legalábbis azt kívánná, hogy szabjon lyukat a talajba és tűnjön el a pokol legmélyebb bugyraiban. Ezen persze muszáj volt elvigyorodnom, de mikor a kislány volt szíves felfedezni engem, visszamerültem a képregénybe, mint aki teljesen érdektelen a világ dolgaival kapcsolatban és ezen egy kis vörös nem változtathatna semmit. Pedig kifejezetten csinos kis ravaszdi. Mikor épp nem rajtam legeltette a fürkésző pillantását, még vetettem rá egy kósza figyelő tekintetet, megfigyelve az öltözködési stílusát, ami amúgy nem is volt rossz, mármint kedvemre valónak bizonyult. Lehet, hogy mégis figyelnem kéne rá rendesen? Az ötletet elvetettem kis fejrázással, majd visszamerültem a füzetkém biztonságába, a továbbiakban tudomást sem véve a leányzóról. Alsóbb éves, sokkal, de sokkal fiatalabb nálam, nem játszok pedo-macit. Igaz, hogy valamelyest sikerült elterelnem róla a gondolataimat, de azért a perifériás látásomat még mindig bezavarta a csajszit, akkor is láttam a szemem sarkából, és erre még képes volt és megszólalt. Hogy én? Leesni? Bah! Abszurdum. Dühös szusszanással fújtam ki a levegőt, majd a képregényt elhúzva az arcom elől, lejjebb hajtottam a buksim, immár teljesen elnyúlva a mászókán. Fél kézzel a kalapomat fogtam, a lábamat meg kapaszkodásra hasznosítottam, átdobva a másikon. Így némelyest leginkább fejjel lefelé látott engem a hölgyike.
- Parancsolsz? - kérdeztem szórakozott mosollyal, majd tovább figyeltem őt, most már leplezetlenül. - Már megtettem volna, ha csak nem szándékozol lelökni, csajszi, akkor attól tartok, nem lesz szerencséd látni engem leesni innen.
A végére a szórakozottság sokkal inkább pimasz vagy öntelt mosollyá vált, továbbra is kényelmesen elnyúlva a mászókán, a képregényt egy kecses mozdulattal a földre ejtettem. Nem volt már rá szükségem, megvolt az elfoglaltságom egy kis időre.
- Miért, te mégis hol feküdnél el, ha már ennyire bölcs vagy, vöröske? - kérdeztem végül, de nem másztam le, most olyan testhelyzetet találtam, ami a kalap tartásától eltekintve kifejezetten jól esett. Az az egy momentum annyira nem volt kedvemre. - Vagy csak a figyelmem szeretted volna felvonni? Arra jobb módot keresve se találhattál volna
Kaján vigyorral a képemen meredtem a vöröskére, mivel most az egyszer őszinte voltam. Ha köszönt volna, valószínűleg letudom egy szimpla hellóval, majd tovább olvasok, de így egész érdekes szituációba keverte magát. No, erre kíváncsi leszek.

Ruha † A mászókalakó...

Háh! Sikerült felvonnom a másik figyelmét, ez tetszett. Na persze nem éppen hittem volna, hogy ekkora sikert aratok, de azért ez csak plusz. Mikor megszólalt, hogy parancsolsz, akkor elmosolyodva, sunyi ábrázattal néztem felé.
- Azt hiszem már nem kell, teljesítetted a kérésem. -jegyeztem meg szórakozottan, de eközben rávettem magam egy teljesen semleges arckifejezésre és úgy fordítottam a fejem, hogy láthassam a fiút. - Ami pedig a leesést és a lelökést illeti... - álltam fel a hintából, mint aki biztos a dolgában és le fogja lökni, de csak odasétáltam és felvettem a szegény képregényt a hideg földről. - Ha le akartalak volna lökni, akkor nem szólok hozzád, nem gondolod? Sokkal murisabb hirtelen lepni meg az embereket az efféle dolgokkal... - közöltem vele és felpillantottam rá. A következő kérdése miatt azonban el kellett mosolyodnom és a padok felé biccentettem. - Az átlagos ember ott heveredne le, nem pedig a magasban egy mászókán. Mondjuk be kell valljam, lehet azért tetted mert elvileg a meleg levegő felfelé száll... - jegyeztem meg és szórakozottan ingattam a fejem. Január van, ugyan már... mégis honnan lenne itt meleg! Ezután hallgattam ahogy rátapintott a lényegre, habár biztosan nem vallottam volna be neki, hogy tényleg feltett szándékom volt ezzel kelteni fel az érdeklődését az irányomban, vagyis a beszélgetésre való ösztönzést, de hé, sikerült!
- Hm... lehet. De az is lehet, hogy attól féltem összeszakad szegény gyerekek mászókája. - mondtam pimaszul, habár azt tudtam, hogy ezek a tákolmányok olyan könnyen nem adják meg magukat, de egy kicsit kialvatlan voltam, na meg piszkálódós kedvemben kaptam el. Ha annyira zavarja, akkor megteteti, hogy elküld melegebb éghajlatokra, habár nem biztos, hogy hallgatni fogok rá. A legrosszabb esetben meg ő maga léphet le... Szórakozott mosollyal pillantottam rá a képregényre, majd felsóhajtottam látva mi van rajta.
- Csak nem egy Marvel rajongóval van dolgom? Megértenétek egymást a féltesómmal. Ő is szereti az ilyeneket. - simítottam meg képregény elejét és elléptem pár lépést, hogy jobban láthassam a beszélgetőpartneremet.
- Amúgy a nevem Catherine, de hívj csak simán Catnek.- mondtam és felé néztem. - Benned kit tisztelhetek mászókalakó? - érdeklődtem barátságos, némileg piszkálódós hangnemben. A képregényét talán visszaadom... ha esetleg méltóztatik lemászni.

A kiscsaj kifejezetten elégedettnek tűnt magával, amiért sikerült felvonnia a figyelmemet, amit szívem szerint egy rosszalló fejrázással díjaztam volna, de akkor már egész biztosan a földön landolt volna szegény fejfedőm, így hát nem tettem. Annyit nem ér meg az egész.
- Nem kértél semmit, annyit mondtál, le fogok esni - kuncogtam fel derűsen, nyújtózkodva egyet, majd tovább figyeltem őt érdeklődve. Nem igazán ment neki ez a semleges fej dolog, de azért megpróbálta, amin vigyorognom kellett. Színésznőként nem lesz nagy karrierje. A lelökéses megjegyzésem asszem bejött neki, mert erre vette az útját, kifejezetten magabiztosan. Nekem már megszületett a fejemben az elhatározás, hogy ha le mer lökni, mérget vehet rá, hogy megszívatom, de végül inkább a képregényemért nyúlt, mire halványan elvigyorodtam. Okos döntés, kicsi lány. Immáron lefelé sandítottam rá, a szemem sarkából, de még mindig kaján vigyorral az arcomon.
- Mondasz vele valamit, de nekem elég nehéz úgy a közelembe férkőzni, hogy ne vegyem észre. Már a játszótér másik feléről hallottam a dübörgésedet - tornásztam át magam hasra fekvésbe és lustán lefelé lógattam az egyik karom, a másikat az állam alá tettem, hogy ne a kemény vason kelljen nyugtatnom. Így egész jó rálátásom nyílt a leánykára. A padok felé biccentett, mire én felvontam a szemöldökömet, immáron pókerarccal és megvártam a mondandója végét. Kissé úgy tűnt, szórakoztatta a saját okfejtése, amit én nem igazán kommentáltam, de ismerős volt a helyzet.
- Bármennyire is gondolsz tudományosnak, a meleg levegőnek semmi köze a helyválasztásomhoz. Tudod, minden közönséges ember oda feküdne, de egyrészt ez jobb érzés a hátamnak, másrészt pedig tudod... szeretek eltérni az átlagtól, kislány - ráncoltam az orrom, kissé hunyorítva, de vigyort vágva hozzá. Olyasmi, mint mikor a kiskutyának az orrára vágnak, én hasonlóan aranyos voltam. A megállapításomra a kiscsaj pimaszul visszavágott, mire én színpadiasan meglepett arccal, leesett állal meredtem rá. How dare you? Felnevettem, majd összeszedtem magam és elvigyorodva figyeltem.
- Ezt most sürgősen vond vissza, nem vagyok annyira kövér, hogy összeszakadjon alattam ez a vacak - néztem egy vasrúdra szúrósan, majd vissza a csajra, de a szám szegletében azért megpihent egy lusta mosoly, láthatta, hogy annyira nem vettem a lelkemre a dolgot, mint amennyire az alakításom azt mutatja. A képregényemet tanulmányozó vöröske végül mély sóhajjal konstatálta, hogy mit is olvastam, amit nem tudtam teljesen hova tenni, de azt hiszem nem is érdekelt annyira, hogy rákérdezzek. A kérdését elintéztem egy vállrándítással, nem volt kedvem és energiám rá, hogy kifejtsem neki, hogyan is viszonyulok a műfajhoz, meg a kiadóhoz, inkább annyiban maradtam, hogy néztem, ahogy hátrébb lép. Szóval Catherine... Hm. Érdekes név... Nem, annyira nem. A kommentje miatt viszont kitört belőlem a röhögés, és az alkaromra döntöttem a homlokom vihorászva egy sort. Miután normalizáltam a légzésemet, meg nem visítottam, mint egy kerge zebra, felültem és leugrottam a mászókáról, így már teljes életnagyságomban ácsorogva a leányzó előtt.
- Nos, Catherine, a mászókalakó becsületes neve Dorian Reeves Green - mértem végig, lepillantva rá és zsebre vágtam a kezemet. A képregény jelen pillanatban még a legkevésbé sem tudott foglalkoztatni.

Ruha † A mászókalakó...

Szórakozott mosollyal néztem ahogy kijelentette, hogy nem kértem semmit.
- Amúgy se teljesítenéd ha kérnélek, nem vagy te a jó-tündér... vagy ha mégis akkor én kérek elnézést, sajnos nem látom a cuki szárnyaid és a csillámos varázspálcád. - vontam meg a vállamat lazán, habár nem igazán tudtam mit kezdeni a szövegével. Persze ő szórakozott a helyzeten a legjobban, ezért rá is hagyhattam volna, de akkor az nem én lettem volna. A továbbiakban kifejtette a véleményét arról, hogy dübörögtem... Erre felvontam a szemöldököm, majd bosszúsan dobbantottam egyet.
- Már megbocsáss, de ha alig vagyok 50 kiló vasággyal egybekötve, akkor elég nehéz lehet a számomra úgy dübörögni, mint egy elefántcsorda. - jegyeztem meg és elmosolyodtam. Nem vettem bunkóságnak tőle a dolgot, pedig megtehettem volna, ám a kinézete egy olyan rossz fiús jellemre hajazott. Figyeltem a helyzetváltoztatást, az arcán legeltettem a tekintetem körülbelül tíz másodpercig, de nem tovább, nehogy belém próbáljon kötni. Egész helyes... Megráztam a fejem, majd az alsó ajkam rágcsáltam mígnem szóba került a következő téma. Meghallgattam a véleményét továbbra is elfoglalva magam az előbbivel, de ezt a témát ráhagytam végül, nem fogom okfejteni egy mestertanoncnak. Még a végén rám küld valami erősebb átkot aztán mehetek vissza pihenni a gyógyító kezei közé. Pedig annyira vissza kellene vágnom a kislány miatt... Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy ezt nem fogom megtenni. Persze az előbbi beszóláson miatt levágott egy színpadias alakítást, amit egy szórakozott mosollyal nyugtáztam, pláne azért, mert amit most készültem mondani, annak biztosan nem fog örülni, vagy lehet mégis, már amilyen stílusa van.
- Hm, miért érné meg nekem, hogy visszavonjam? - érdeklődtem színpadiasan végighúzva egy ujjam a hideg mászóka egyik fokán, a szemeimmel követve a mozdulatomat. - Na jó... Ha szépen megkérsz akkor talán bele is megyek a dologba. - pillantottam fel rá, összeszedve magam annyira, hogy ne nevessem el magam helyből. Most biztosan kiverem nála a biztosítékot, az tuti... Mivel nem láttam eléggé, na meg számomra túl közel volt, így inkább elléptem pár lépést tőle a képregénnyel a kezemben és bemutatkoztam neki, majd jólelkűn megajándékoztam egy becenévvel. Mászókalakó... nem is rossz Cat, nem is rossz! Gondolatban adtam magamnak egy piros pontot a szellemes megnyilvánulásomért. Ahogy láttam neki is bejött a név, mivel jót mulatott rajta. Nem volt meglepő, hogy az én arcomra is mosolyt csalt a jókedve, hiszen azért nem voltam egy goromba lélek, csak egy kicsit kialvatlan és depresszív, de ezekről ő nem tehet. Azonban mikor bemutatkozott egy fél pillanatra lesokkoltam, ám amilyen gyorsan csak lehetett, magamra öltöttem a semleges arckifejezésemet, amiből varázsoltam egy eléggé sunyi arcot elég hamar, mivel nem tudtam sokáig semmitmondó arcot vágni, még.
- Szóval Green. Hogy van a testvéred? - érdeklődtem és nekidőltem a mászókának, így háttal voltam neki. Nem sokat tudtam róla, Grace párja mesélt nekem két mondatot a fiúról eddig, mármint hogy van egy tesója Gracenek. Persze kíváncsi voltam hogy reagál, de azért nem mutattam ki, ezt már jól begyakoroltam az éve során, hogy ha érdekel valami az ne látszódjon meg olyan könnyen. - Remélem már jobban érzi magát azóta hogy rajtam landolt. Sajnos én hamarabb szabadultam mint ő... - jegyeztem meg, majd elgondolkodtam rajta, hogy lehet meg kellene látogatnom szegényt még a meccsem előtt. Lehet most teljesen kivan és azt se tudhatja biztosan, hogy nem haragom rá, amiért véletlen rajtam talált menedéket a földel való ütközést illetően. Na persze ezt abban a kellemetlen és rossz időben mégis hogyan tudta volna kiszámolni...

Muszáj volt egy halk kuncogást megengednem magamnak a beszólása nyomán, miszerint nem vagyok egy jótündér alkat. Nem is szeretnék az lenni, még ha fizetnének sem, de az adandó alkalmat nem hagyhattam ki.
- Tudod, a munkaruha nem kötelező, most éppen mosásban van, a csillámos pálcámra meg hát... nem vették vissza garanciával, miután az első eső lemosta róla a csillivillit. Pedig én próbálkoztam - vágtam fancsali képet, felmutatva a fekete ébenfa pálcámat, a mutatóujjamon egyensúlyozva vele. Persze boldogabb nem is lehettem volna más pálcával, ez gyönyörű és elegáns volt a maga nemében, odavoltam érte... már ha én képes vagyok efféle megnyilvánulásokra, amit erősen kétlek. A kisasszony persze nem tudta hova tenni a szívózásomat, ami kifejezetten a kedvemre volt, szórakoztatóan nézett ki a beszólásom után az arckifejezése. Mindezek után képes volt dühösnek lenni és egy hatalmasat dobbantani, mire én színpadiasan a buksimhoz kaptam. Egyelőre nem tettem semmi fizikai cselekvést, egész egyszerűen figyeltem őt, ahogy mondja a magáét, meg dühösen toporzékol, hogy ő egyáltalán nem kövér, mert csak 50 kiló vasággyal. Erre pimaszul elvigyorodtam és felvontam a szemöldökömet.
- Arra azért kíváncsi lennék... - kuncogtam fel halkan, majd tovább figyeltem őt. - Amúgy sem azt mondta, hogy nehéz vagy, hanem azt, hogy dübörögsz. Pont mint az előbb. Bármennyire is igyekezte hamar elkapni rólam a pillantását, nem tette meg elég korán, már így is elég feltűnően tette, innen is tudtam, hogy bejövök neki. Na persze ezzel nem kívántam kezdeni semmit, csak felírtam a képzeletbeli "ezek a csajok már lecsekkoltak engem" - listámra, legalábbis annyit, hogy vöröske. Az okfejtésemet, hogy miért is terülök most itt el, mint egy jóllakott tigris, nem igazán kommentálta, vagy nem tudott belekötni, vagy nem tudott mit hozzáfűzni, nem igazán tudtam, de nem érdekelt annyira, hogy hosszas gondolatmenetet szenteljek neki. Inkább átvonultam fejben a dolog fölött. A kislány miatt kaptam egy bosszús arckifejezést, amit egy pár pillanatos, harminckét fogat kivillantó, ragyogó mosollyal díjaztam, de aztán rendbe szedtem az arckifejezésemet, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, végre találtam valakit, akit még érdemes is szívatni, mert szórakoztató volt. Azt mondta, ha szépen kérem, talán még bele is megy a dologba, mire egy ragyogó mosollyal mutattam fel neki a középső ujjamat.
- Légy oly kedves, cicavirág, tedd meg a kedvemért - mondtam lágy hangon. Azt, hogy ezt most a bocsánatkérésre értem, vagy az iménti kézmozdulatommal táviratozott üzenetemre, eldöntheti akár ő maga is. Mindenesetre a csaj humora egész szórakoztató volt, megért nekem annyit, hogy lemásszak az eddigi kényelmes fekvőhelyemről és bemutatkozzak neki. Macska... vajon ez tudatos volt, vagy csak pocsékul tud angolul? Mindenesetre a mosolya aranyos volt, olyan rágcsálni való ajkai voltak, a gondolatra pedig muszáj volt elvigyorodnom még szélesebben. A bemutatkozásom egy kicsit minta ledöbbentette volna, mire szórakozottan elmosolyodtam. Hajj, Grace megelőzött volna? A kérdése, meg a sunyi arckifejezése ebben persze megerősített, kicsit fel is nevettem a dolgon.
- Grace? Nem tudom. Nem találkoztam vele pár éve - vontam vállat, majd elmosolyodtam halványan. - Te valószínűleg többet tudsz róla, mint én. Rajtad landolt? Csak nem kviddicsezik? Fura
Lebiggyesztettem az alsó ajkam, kissé oldalra biccentett fejjel tanulmányozva a lányt, majd elmosolyodtam. Úgy pattant ki a fejemből az ötlet, mint az álom, muszáj volt lepleznem a sanda vigyoromat és közelebb léptem a kiscsajhoz.
- Van valami a hátadon - közöltem furcsálló pillantással mögé lépve, majd elkezdtem porolgatni a hátát, mintha le akarnám söpörni... majd a kezem előrecsúszott és a derekát elkapva megemeltem kis nevetéssel. - Tényleg nem vagy sokkal több mint ötven... de a vaságyadról lehazudtál pár kilót...
Pimasz vigyorral bámultam a pofijába, letéve, de még mindig nem vettem el a kezét. Kíváncsi voltam, hogy reagál. Érik a pofon, Dorian...

Ruha † A mászókalakó...

Elnevettem magam, mikor kaptam azt a szellemes választ, hogy ugyebár a munkaruha és a többi. Ne bírtam ki, nem számította ilyesfajta megnyilvánulásra tőle, sőt azt hittem inkább mérges lesz amiért ezt mondtam neki. Mikor végre sikerült levegőhöz jutnom, akkor rápillantottam a pálcájára, majd előkapartam a sajátom. - Az enyém abszolút garanciás... alig használt, maximum kétszer órán kívül. - kuncogtam és vissza is süllyesztettem a helyére. Való igaz, nem bántam túl jól a pálcámmal pedig elvileg van hozzá tehetségem, hogy egy nap remek boszi legye. Na persze! A vaságyas kijelentésemmel egészen meg voltam békélve, de ő persze bele kellett hogy kössön, tipikus fiús megnyilvánulás.
- Nem is dübörgök! De legközelebb hozok magammal egy elefántot és akkor minden meg lesz oldva... persze előtte keresek egyet, mert sajnos nincs elefántom a réten... - sóhajtottam színpadiasan. - Ami pedig a kíváncsiságodat illeti nincs nálam semmiféle eszköz amivel bizonyíthatnám. - öltöttem rá nyelvet gyerekesen, de jólesett. Kit zavar, legalább jól érzem magam. Na persze láttam rajta, hogy lebuktam. Elkönyveltem helyesnek, de ennyi, nincs mit ezen túlbonyolítani, de az a pillantás persze zavarba ejtő volt, hiszen mégis csak egy mestertanonc én meg keményen egy másodikos, jó lassan harmadikos diák. Megráztam a fejem egy picit, hogy eltereljem a gondolataimat, majd mikor sikerült, akkor rátértünk egy teljesen másik témára. Na persze a kislány dolgot még nem szívtam mellre, de azért megjegyeztem. Jó, igaza van Cat, sokkal idősebb nálad... Ezzel annyiban hagytam a dolgot és áttértünk arra, hogy talán ha szépen megkér, akkor visszavonom az előbbi kijelentésemet. Na szépen vagyunk! Amit tett utána... Elsőre azt se tudtam mit kezdjek a helyzettel csak bambán néztem rá, hogy erre mégis hogy lehetett képes! Mikor sikerült valamennyire összekaparnom önmagam, akkor megköszörültem a torkom és egy grimasz kíséretében kezdtem neki a bosszankodásnak. Persze eszembe se jutott, hogy a bocsánatkérés céljából mondta amit mondott...
- Na ez aztán...! - egy kicsit mintha mérges lettem volna... - Tudod mikor, keress mást arra, hogy... - majdnem kimondtam, de csak majdnem. Mély levegőt vettem és elszámoltam szépen tízig magamban és mire elértem a tízet, addigra sikerült rendbe szednem az érzéseim és megzaboláznom a haragomat. - Szóval, ha még egyszer ilyet mutatsz, akkor eltöröm az ujjad, oké? - dorgáltam meg, de nem mondtam komolyan. Egy az, hogy biztos nem tudnám eltörni az ujját olyan könnyen, kettő pedig, hogy mégis miért tenném. Ez egy szabad ország, na de így fejezni ki a véleményünket! Ha nem mestertanonc lenne, akkor most megbüntethettem volna azért, hogy tiszteletlen volt velem, de bánatomra... sajnos az volt. Ezután persze szóba került a bemutatkozás, ami már nagyon ért, de mikor megtudtam, hogy kinek a testvére, akkor rögtön érdeklődtem a leányzó felől, mindhiába.
- Oh, akkor teljesen lényegtelen, vedd úgy, hogy nem is kérdeztelek róla. - mondtam neki, majd bólintottam. - Ja, terelő a levita csapatában. -mondtam szórakozottan, leplezve mennyire érdekelt az, hogy miért mondta a fura szót. Grace terelési képessége csodálatos, egészen ügyes. Én maximum elmenekülnék a gurkó elől, hiába lenne nálam az az ütő... Éppen ezen töprengtem amikor Dorian kijelentette, hogy van valami a hátamon én meg rögtön valami rosszra gondoltam, mondjuk egy pókra. Ki is rázott tőle a hideg.... Ő persze leporolta nagylelkűen a nemlétező pókomat amitől megkönnyebbült sóhaj tört elő belőlem, hogy aztán felsikkantsak, mikor felkapott.
- Jézusom, Dorian tegyél le! - kiáltottam meglepetten, fel se fogva hirtelen, hogy mi van, de aztán elnevettem magam a vaságyas kijelentésén, már akkor mikor épp lerakott. Átkaroltam magam végre biztos talajon állva és úgy nevettem mintha a világ legjobb viccét hallottam volna. Kellett egy fél perc, hogy utána még össze is kapjam magam, a szemem törölgettem mert könnybe lábadt a nevetéstől.
- Nem vagy normális! - mutattam rá figyelmeztetően a mutató ujjammal. - Soha, de soha többet ne kapj fel csak úgy! Megértetted? - tettem hozzá mosolyogva.

A leányzó, annak ellenére, hogy az elején igencsak megpróbált szívózni velem, egész hamar beadta a derekát és röhögcsélt egy sort azon, hogy produkáltam magam neki. Nem gyakran szoktam lányokat hajkurászni, legalábbis az újabb időben, itt, Magyarországon nem, leginkább azért, mert nem beszéltem túl jól a nyelvet. Pontosítsunk: Beszéltem,csak nem úgy, ahogy én akartam volna tenni azt. Ennek ellenére ez a kis vörös most kifejezetten a kedvemre való volt, így a fejemet oldalra billentve figyeltem őt, ahogy felmutatta a pálcáját. Nem volt csúnya darab, olyan egyszerű és elegáns volt a maga módján. Közölte, hogy nem nagyon szokott varázsolni órán kívül, mire felszaladt a szemöldököm, körülbelül a homlokom közepéig. Nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire... vagány csaj és erre képtelen varázsolni. Mély sóhajjal néztem rá, majd elvigyorodtam.
- Hát... ha gondolod, lehet róla szó, hogy korrepetáljalak. Bár én nem csak olyan... hétköznapi varázslatokat használok... tanultam ezt azt. De ettől még nem állapot, hogy varázsló vagy és nem varázsolsz. - közöltem kis grimasszal, oldalra döntve a fejemet. Mindezek ellenére, azt hiszem, hogy túlságosan is úgy tűnt, levett a lábamról, muszáj volt kiegyenlítenem a mérleget, tehát beszóltam neki a dübörgést illetően. Erre felhúzta az orrát, nekem pedig muszáj volt rosszallóan ráznom a fejemet. Nők, csak a baj van velük... Aztán jött az elefántos megjegyzése, nekem pedig muszáj volt felnevetnem.
- Te tudod... Sok szerencsét az elefántokhoz, csajszi... - mondtam elbűvölő mosollyal, aztán utána a mérlegről esett szó, hogy ugye az nincs nála, majd nyelvet öltött, amit én voltam kedves elkapni. Persze nem úgy hogy fájjon neki, de azért hé, kiscsaj, tudja, hol a helye. - Csak óvatosan az efféle gesztusokkal, mert harapok.
Persze elengedtem, édes mosollyal, majd a gatyámba töröltem a kezemet, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, hogy amúgy elgondolkozott, mert aztán megrázta a buksiját, mint aki egy gondolatot próbál elhessegetni. Ezen csak szórakoztam egy sort. Mikor viszont közölte, hogy majd akkor szívja vissza, mikor szépen megkérem, tettem egy elég obszcén kézmozdulatot, lesokkolva ezzel a kisasszonyt. Azt hiszem, hogy az utána lévő édes kis megjegyzésemet még véletlenül sem a bocsánatkérésre értette. Okos a lányka. Persze grimaszolt, meg bosszankodott, nem igazán akarta érteni a poént. Ami azt illeti, lehet, hogy nem is annyira annak értettem... Végeredményben abban állapodott meg, hogy ha még egyszer ezt teszem, akkor eltöri az ujjamat, én pedig röhögésben törtem ki a helyzet abszurditását nézve. Aha, persze, majd pont egy ilyen kis nádszál-kisasszony fogja eltörni a kezem. Azért meg amúgy is mérges lennék, mert tönkre vágná a gitáros karrieremet. Amikor Graceről kérdezett, semmilyen konkrét infót nem nagyon tudtam mondani, mivel mióta idejöttem, nem volt még hozzá elég lelkierőm, hogy beállítsak hozzá. Elég cinkes lett volna, amolyan "Szia, Erin, az öcsikéd vagyok, akit évek óta letojsz. Minden okés?" A terelő dolog pedig kifejezetten meglepett, mert anno nem akart kviddicsezni, sőt, még azért is kifejezetten pipa volt, ha arról beszéltem. Hm, ilyen az élet, az emberek változnak... A leporolást persze komolyan vette, meg is borzongott, látszott abból, hogy a pihék felborzolódtak a tarkóján. Kicsit elvigyorodtam, aztán aljas módon megemeltem és kommentáltam a vaságyát, mire nevetni kezdett. Még a könnye is eleredt, mire egy elégedett vigyorral nyugtáztam. Utána viszont elkezdett mutogatni és magyarázni, hogy még egyszer meg ne próbáljam, mire csalódott sóhajjal elkezdtem csóválni a fejemet.
- Hm... ezt most kár volt mondanod, Katya... - nevettem fel, majd felkaptam a derekánál fogva és immár két kézzel, feltettem a mászókára, vigyorogva. Mindezek után a buksijába nyomtam a kalapomat és elvigyorodtam. - Egész dögös vagy odafent... Tudod... valamikor el akarok menni meginni valamit... És tudod sz*r egyedül iszogatni, mi lenne, ha csatlakoznál?

Ruha † A mászókalakó...

A fiú felajánlása, miszerint korrepetálna eléggé mulatságos volt ahhoz, hogy érdeklődve nézzek rá.
- Ha csak nem akarod hogy leégjen a hajad, vagy esetleg felrobbantsak valamit akkor nem akarhatsz engem oktatni. - mondtam neki és ingattam hozzá a fejem. - Jó, mondjuk fejlődtem az utóbbi időben, de azért... nem hiszem hogy megúsznád sérülés nélkül! - nevettem fel. Nem igazán zavart volna ha oktat, de azért meg kell mondjam, nem vagyok egy jó tanonc, ha ilyesmiről van szó. Az elmélet persze megy, szinte csak úgy szárnyalok, ha beszélnem és írnom kell, de a varázslás... Nem azzal van a baj, hogy nem vagyok rá képes. Inkább azzal, hogy félek a végeredménytől és ezért nem sikerül néhány dolog, balul sül el. Emiatt van az is, hogy még most is ritkán veszem elő a pálcát és csak végszükség esetén. Az elefántos megjegyzésem persze tetszett neki, de nem éppen azt mondta, amire számítottam, viszont a mosolya egészen lehengerlő lett volna, ha vevő vagyok az ilyesmire. Mindegy.! A gyerekes viselkedésemmel az volt a baj, hogy nem sült el jól. Elkapta a nyelvemet! Nem számítottam rá, hogy ilyet tesz, de hát... Mikor végre elengedte, akkor kapott tőlem egy rosszalló pillantást és elléptem a közeléből, nehogy újra megpróbálkozzon valami ilyesmivel. Azt azért megjegyeztem, hogy jobb vigyázni a kis mestertanonccal mivel eléggé merész. Olyan dolgokat tett amiket mások meg sem mertek volna...
- Remélem azért be vagy oltva veszettség ellen! – vigyorogtam rá ártatlan arccal, kapva az alkalmon. Nagyrészt mióta megismertem piszkálódtunk egymással, ami nem éppen volt rossz, de ki tudja meddig viseljük el. Lehet hogy a végén valaki besértődik... ideje lenne leállnom vele. Megfenyegettem azzal, hogy eltöröm az ujját, erre ő csak kinevetett. Bosszús pillantással néztem, hátha abbahagyja. Nem az zavart hogy kinevet a fenyegetés miatt, mivel képtelen lennék bárkinek eltörni a kezét, sajnos. Az zavart, hogy már vagy negyedjére nevet rajtam valami miatt... Persze végül abbahagyta aminek nagyon örültem, mert kezdtem mérges lenni rá. Nem viseltem túl jól azt ha valaki ennyit nevet rajtam. Ezután eltöprengett valamin, legalábbis úgy tűnt, de nem fogadtam volna rá, nem ismertem annyira. A testvéréről való kérdezősködésem teljesen felesleges volt, hiszen nem is látta még Gracet. Nem foglalkoztam vele sokat, ráadásul nem fogok beleavatkozni az életükbe és nem kényszerítem a srácot arra, hogy látogassa meg.  Az aljas beszólása és a hirtelen felkapásom volt az, ami kihozta belőlem azt, hogy megint csak a fenyegetőzéshez  forduljak. Megpróbáltam rávenni, hogy többet ne tegye ezt, de teljesen más történt. A Katya miatt is ledöbbentem, nem csak amiatt, hogy már megint felkapott, ráadásul felültetett a mászókára... Nem volt igazságos, hogy ennyire magas ez a srác. Már éppen elfogadtam volna a helyzetet amikor a fejembe nyomta a kalapját és megszólalt. Elgondolkozva meredtem rá és megigazítottam a kalapot a fejemen.
- Tényleg ne emelgess, még a végén bajod lesz! - mosolyogtam rá. - Ami pedig a szóhasználatodat illeti.. nem vagy valami romantikus, hacsak nem a rossz fiús tábort képviseled. Mondjuk az illik rád... - egy apró bólintással adtam igazat a szavaimnak. - Az italra pedig... nem iszok semmi alkoholos dolgot, de meghívhatsz egy forrócsokira. - adtam választ a meghívásra is, majd lemásztam az előbb leejtett képregényért.
- Azt hittem jobban félted... - mondtam magamhoz ölelve a táskámhoz sétáltam amit ezután felkaptam a földről. Ezután rápillantottam nagyjából felé fordulva. - Akkor jössz, vagy egész nap itt fogsz ácsorogni Dorian. - már megint piszkálódtam, de nem tudtam abbahagyni. Annyira adta magát a helyzet, hogy nem tehettem ellene. Olyan volt mint a kíváncsiságom... bármennyire próbáltam abbahagyni, sosem ment igazán.

/ Folytatás: Czukorvarázs Cukrászda (mivel Dorian sütit akar... ) /

Manda

Kinoshi Thaihasy



A mai napom sem indult másképp, mint az összes többi, mióta Bogolyfalván élek. Lassan két hónapja már, hogy eljöttem otthonról, azóta furcsa módon a szüleim nem jelentkeztek. Talán most az egyszer végre tényleg komolyan vették a szavaimat, amiket könnyekkel küszködve ordítottam nekik. Furcsa ez a hallgatás, olyan vészjósló. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy ezt a címemet nem tudják, és biztos vagyok benne, hogy a bátyáim sem fogják nekik eldalolni, elvégre ők menekítettek ide. Mégis olyan ijesztő. Idejövetelem óta mindig azt várom, hogy mikor toppannak be, mikor jelenik meg a sárkány-nagyi és csípnek meg, hogy ébresztő, és véget ér a gyönyörű álmom az én csodálatos, szabad, független életemről. Épp ezért ma, miközben a pompás pálmaházamban reggeliztem arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt így tovább nem folytathatom. Nem kuksolhatok a négy fal között csak azért, mert attól tartok, hogy az utcán majd szembetalálom magam a családom néhány nem kívánatos tagjával. Be kell illeszkednem a felnőtt lét szürke hétköznapjaiba, itt az ideje, hogy elkezdjek dolgozni, és kialakuljon egy normál napirend, mert mióta itt vagyok, az első estét leszámítva jóformán ki se tettem a lábam a házból.
A nagy lelkesedésemet azonban délutánra mintha a szél fújta volna el. Elvégeztem azt a minimális házi munkát, ami volt, de továbbra sem volt kedvem kiruccanni otthonról. Végül addig-addig nyüstöltem magam a tükör előtt, hogy összeszedtem magam, és sétálni indultam. Kilépve a kapun, barna hajzuhatagomba rögvest belekapott a feltámadó, csípős, hideg szél, de ez már nem tudott eltántorítani az elhatározásomtól. Kecses léptekkel szeltem az utcákat, néhol megálltam, hogy bámészkodjam a kirakatban, aztán szerintem még a jó öreg Merlin sem tudná megmondani, hogy a búbánatba keveredtem a vasútra, viszont a ciki az az, hogy azt még én sem tudom, hogyan fogok visszakeveredni a lakásomhoz. A helyzet ugyanis az, hogy sosem volt jó a helyismeretem, de a büszkeségem meg nem engedte, hogy térképpel a kezemben induljak útnak, és egy ceruzával jelölgessem, melyik utcában voltam, stb. Végül jobb megoldás híján arra jutottam, megvárom a legközelebbi vonatot, és megkérdezek egy leszállót, tud-e nekem segíteni haza találni. Lelki szemeim előtt már ott lebegett a kusza helyzet, ahogy odaslattyogok egy idegenhez és felteszem neki a kérdést: Bocsi, ne haragudj, de nem tudnád megmondani merre lakom Alig lesz gáz, ez olyan igazi Lenke-style. Most az egyszer viszont szerencsém volt, a gőzös hamar befutott, én pedig csak ültem, és vártam a kínálkozó alkalmat, hogy lecsaphassak áldozatomra. Végül egy körülbelül velem egy korosztályú lányra esett a választásom, határozottan lépdeltem felé, majd odaérve kicsit megköszörültem a torkomat, és belevágtam.
-Szia, ne haragudj! Tudnál nekem segíteni? Sikeresen eltévedtem, és, háát az a helyzet, hogy nem tudom, hogy merre lakom. Ugye te idevalósi vagy?
Ajkamra derűs mosoly kúszik, próbálom palástolni, mennyire zavarban vagyok, miközben reménykedem, hogy egy falulakóhoz van szerencsém, mert, ha nem, kocoghatok oda valaki máshoz, vagy B verziónak ott van az utcán éjszakázás. Vasúton még sosem aludtam, talán épp itt az ideje, hogy kipróbáljam.

És megérkeztem.
Kavargó és összeszűkült gyomorral szálltam le a vonatról. Furcsa volt ez az egész mágiásdi, habár 10 éves korom óta tudom mi vár rám, de csak elméletben, hisz muglik neveltek fel. Annyit tudtam, hogy édesanyám boszorkány volt és bennem is varázsló vér folyik.
Féltem.
Soha nem jártam iskolába, sosem kellett egyedül boldoguljak, Dániel bácsikáék mindig ott voltak mellettem. Egyre jobban émelyegtem ahogy lassított a vonat. Hirtelen eszembe jutott, hogy le se szállok inkább visszafordulok egyenesen haza a biztonságos környezetbe. De csak egy pillanatra kúszott az agyamba ez a gondolat és mielőtt gyökeret vethetett volna, összeszorítottam a fogaimat, fogtam a csomagjaimat és gyorsan lepattantam a vonatról. Motyogtam egy gyors köszönömöt a kalauz bácsinak, hogy segített leszállni.
Itt kezdődött a nagyobb pánik.
Merre induljak? Hová menjek? Egyáltalán hogy jutok el ennyi csomaggal a kastélyig? Kit szólíthatok meg segítségért?
Csak bámultam a tovább haladó vonatot és az utána maradt ürességet. Ugyanez az üresség tátongott bennem is. Biztos voltam benne, hogy a következő éveim lesznek a legszebbek csak az eleje lesz nehéz. Na de ennyire?
Odavánszorogtam az első padhoz a csomagjaimmal együtt. Nagy szerencsém volt a kalauzbácsival, nélküle nem tudom, hogy szálltam volna le. Leroskadtam a padra és végigpásztáztam a csomagjaimat: egy hatalmas bőrönd, két sport táska, egy váll táska és a macskahordozó. Ja és persze Döme, aki épp az ölembe terült el, a fejét lelógatva, gondtalanul aludt. Hát persze, neki könnyű, ő csak rám bízza magát. Bárcsak én is bíznék magamba ennyire.

Amiért az ember fia igazán hálás lehet, az az, ha azt csinálhatja, amit évek óta szeretne. Simfelünket mióta a cukrászdából kirakták a rengeteg botladozása után, végre felszabadultan önálló vállalkozásba kezdhetett: gesztenyét árulhat a főtéren. És, hogy miért pont azt? Mert a cilinder és az ujjatlan kesztyű a szövetkabáttal übermenő. Álmai hivatása. Igaz, az első adagokat sorra túlpörkölte, megégette, egy-egy darab még a szökőkútban talán mindig ott van... de mostanra kiépítette a vevőkörét is, aminek marhára örül. Már csak azt kéne kitalálnia, hogy a többi évszakban mit fog árulni, mert kötve hiszi, hogy a legforróbb nyári napokon az emberek csorgó nyállal kúsznak majd a meleg macskaköveken, gesztenyéért könyörögve, mint az utolsó mentsvárért e földi pokolban.
Forgat egyet a mostani adagokon. Pedig igazán jó lenne, legalább nem kéne leváltania a ruháját. Kabátja ujjába törli az orráról lecsöppenni készülő páracseppet, kicsit igazgat a héjas finomságok politikailag korrekt helyezkedésén. Néha elképzeli, hogy ezek országok, akik szívesen változtatnák a helyüket, csak úgy elmásznának. Mondjuk Franciaország elkalandozna a Bahamák mögé nyaralni, vagy csak tenne egy kirándulást Oroszország mellett. Senki nem szólhatna neki, a sajtokra is rá férne egy kevés világlátás, utazás közben a benne lévő emberek meg talán kiszellőznek végre. Úi möszíő, löpatitonistremöh. Persze mikor úgy rendezi az előtte álló térképet, ahogy neki tetszik, vagy elfelejti mi hol van, vagy jön valaki, aki az Egyesült Olaszorságra és a környékén lévő Hawai Államokra feni a fogát. Az éhes has pedig többet ér, mint a fűszoknya vagy egy kis hamu Pompeiből. Most is valami ilyesmit tervezget, ám mielőtt nagyon nekiállhatna kitalálni az új elrendezést, máris érkezik egy vevője. Arcán a legszélesebb borostás mosollyal köszönti a hölgyet, cilinderét egy kicsit meg is emeli az ujjatlan kesztyűjében - amit most ki kellett emelni.
- Szép napot hölgyem! Mit adhatok? - a kérdés persze költői, de ha a szép lány benyögné, hogy rántott csirkét szeretne, még talán azt is megoldaná.

Nem, nem utazik sehova, pedig mindenki örülne neki. Ő is, meg az a pár ember is, aki időnként összefut vele. Mi a jó életet keres akkor a vasútállomáson?

Ő, kérlek szépen, játszik a vasútállomáson. Olyat játszik, hogy beáll a sok ide-oda mozgó ember közé, és miközben sodortatja magát a tömeggel, vágyakozva néz a sínek felé. Addig is, amíg itt van, emberek között van, de nem emberekkel, valamint egy újabb szegletét figyeli meg a falunak, és a megérkezés mindig is érdekelte. Érkezéskor az emberek fáradtak, de örülnek, hogy végre helyben vannak; ez egy rendkívüli állapot, olyat is szívesen üdvözölnek, akikkel normális körülmények között perceken belül vitába bonyolódnának. Egyszerűen szereti megfigyelni az embereket. Hipster? Hipster.

Kiélheti a segítő és adakozó felét is. Szívesen segít idős néniknek, és kisgyerekes anyukáknak, annak, akit éppen szimpatikusnak talál. Az értékeire mondjuk vigyáz. Hipster? Hipster.

Meg emlékszik arra is, hogy milyen, amikor az ember tökidegen helyre vetődik, és azt se tudja, merre, kivel, miért. Úgyhogy amikor meglát egy nyilvánvalóan most érkezett, padon üldögélő diákot, menne neki segíteni. És megy is. Hogy miért? Mert önző a szentem. Így van esély arra, hogy jó benyomást kelthet az emberekben. Persze arra is, hogy kotnyeleskedőnek és idegesítőnek tartják, haszonlesőnek és ügyetlennek. Ez van.

 - Szia! Öhm.. - egy gyors átfutás az összes lehetséges kimenetelen. Széles a skála. - Segítsek valamit? - á, tudod mit szórakozzon itt, egyenesen bele a közepébe. Nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy kéregető ingyenélőnek nézik, de be kell vallania, van rá hajlama.

Dönci teljesen beterített, csodálkoztam, hogy egyáltalán még kilátszódom a macska alól. Így képtelenség elindulni, mondjuk nincs is kedvem. Vagy erőm. Kedvem és erőm.
A gyomrom kezdett lecsitulni és az agyam egyre gyorsabban pörgött. Ha a táskákat a vállamra veszem, az macskahordozót a bal kezembe persze macskával együtt és a másikkal a bőröndöt húzom akkor kb. 5 óra múlva fel is érek a kastélyba. Persze csak ha nem tévedek el.
A nagy elmélkedésben felfigyeltem egy érdekes lányra. Vagyis egy lányra aki érdekesen viselkedett. Csak állt a peronon, hagyta, hogy sodorja a tömeg és figyelte az embereket. Nem tűnt sokkal idősebnek nálam, talán ő is a kastélyból az egyik diák.
Időm se volt átgondolni, hogy most mihez kezdjek, hogy szólítsam-e meg vagy húzzak el azonnal mivel elindult felém. Csak bámultam rá, nem gondoltam volna, hogy pont hozzám igyekszik.
Köszönt.
Hát persze, kihez máshoz? Lassan kiürült a peron és csak ketten maradtunk. Nem kertelt, egyből a lényegre tért, habár sejtésem sincs, hogy ki ő.
-Szia!-köszöntem vissza.- Hát tudod .. izé .. én - dadogtam össze-vissza -Fogalmam sincs hol a kastély. Nem ismerek senkit. Túl sok a csomagom. Félek és fázom s mellesleg meg se tudok mozd.. Hoppá.- hallgattam el hirtelen.
Ez túl sok volt így elsőre, nem ő tehet róla, ő csak rosszkor volt rossz helyen.
-Ne haragudj, ez csak kezdeti pánik. Általában kevesebbet beszélek.-magyarázkodtam.- Amúgy Janovics Jázmin vagyok, JJ. Ő meg itt Döme.- bicentettem a macska felé. Muszáj bemutatni, nem akartam megsérteni. Mármint a Dömét, mivel képes megharagudni ilyenekért.
Fura ..

Ó. Ó. Nalátod.
Várjál, nem néz kéregető hajléktalannak.
Se cukrosnéninek.. ha van olyan.
Na, nála is megszaladt a gép. Semmi baj, én is szoktam ilyet.
De tök jó, hogy nem nézel késelősnek.

 - Annamária. És bocs, hogy így hirtelen.. - mutogat a semmibe, mert azért most előírásszerűen ráerőszakolta magát a sokbőröndös lányra. Elküldhették volna nagyon messzire is. Mondjuk még mindig játszik ez az eshetőség. - Csak gondoltam, hogy esetleg megmutathatnék cuccokat. Helyeket. A kastélyt. - javítgatja magát meglepetten és összezavarodva, ez most a semmiből jött.

 - Szia, macska. - nézi meg a cicát, de nem tetszik neki, meg amúgy is macska. Bocs, Döme.

 - Izé.. - de el is mehetek, ha gondolod. - magyarázkodik össze-vissza, puff a lezser önkéntes-imidzsnek. Merthogy neki senki se segített, amit annyira nem is bán. Ha már idegen helyen van, jobban szeret egyedül tévelyegni, mert így legalább mások előtt megmarad az esetleges céltudatossága.

A lány meglepődött a reakciómon, nekem meg fogalmam sincs hogy hogy kellett volna reagálnom. Mármint nem a mondatözönökre gondolok, hanem arra, hogy válaszoltam neki. Ezért miért kell meglepődni.
Annamária. Szép név, nekem tetszik. És a név gazdája is szimpatikus így elsőre, mondjuk nekem most mindenki az, aki kicsit is kedves velem.
Dönci is mozgolódni kezdett, szépen lassan felült, forgolódott kettő, majd visszaült .. az ölembe. Hát nem édes? Csak néha az agyamra megy azzal, hogy mindig rajtam kell feküdjön vagy üljön.
-Izé az jó lenne, azt se tudom melyik irányba induljak. Köszönöm!-mosolyodom el, napok óta először.-Ne! Ne menj!-kaptam fel a fejem-Mármint csak ha szeretnél ..- egyre jobb. Gratulálok JJ.
-És te mióta laksz itt?-kezdtem el érdeklődni Annamária felé, nehogy azt higgye, hogy nincs szükségem a társaságára. Közben szedelőzködni kezdtem: először bepakoltam a hordozóba Dömét, ami miatt persze, hogy egyből megsértődött, összebújt és aludt egyből. Felállítottam a bőröndöm és a tetejére pakoltam az egyik táskámat. Így könnyebb lesz cipelni. A válltáskámat felvettem a vállamra és majdnem készen is voltam.
-Esetleg indulhatnánk és út közben elláthatnál valami jó tanácsokkal a következő pár évre, vagy elég a következő pár napra is, csakhogy éljem túl.-mosolyogtam rá, kezeimben a táskákkal indulásra készen.

Borostyán Lenke

Na, akkor a zavart félmondatokon is túlestek, innen már lehet jutni valamerre.

 - Szeptemberben jöttem. - válaszol, miközben a macskát nézi. Olyan macskaformája van, persze külsőre is, de a személyisége és viselkedése igazi macska. Ő kutyás embertípus; igenis hízelegjenek neki és imádják látványosan és többnyire önzetlenül. - Sértődékeny egy fajta. - jegyzi meg, miután szemügyre vette az állatot. Nem törődsz velem a nap huszonnégy órájában? Akkor tudod, hova menjél. A kutya csak még jobban istenít, ha néha békén hagyod. Mondjuk, akkor is istenít, ha csak szimplán vagy. Mert te vagy a gazda, és kész, ennyi nekik elég.

 - Vigyek valamit? - nézi el szegényt, ahogy küzd a sok táskával. Az utazás nagyon jó dolog, ha van, aki cipekedjen helyetted, és ha viheted a fél szekrényt. Nincs annál rosszabb, amikor ki kell válogatni, mit akarsz elvinni. Hát mindent, nem nyilvánvaló?

 - Húha, jó tanáccsal.. - mosolyodik el, mert hát ilyen nincsen. Vegyüljön el a többi közé feltűnésmentesen, ez az ő módszere, de egy, teszem azt, rellonosnak ilyet fölösleges mondani. - Melyik házba kerültél? - teszi fel inkább a kérdést, ami megfelelőnek tűnik, mert nem annyira random, bár semmire se megy vele. Ez is olyan alapinformáció, mint hogy mi nagyapád volt szobatársának a neve; mindig megkérdezzük, de előbbre nem jutunk tőle.

Kornél

A boglyas tér ezen a késő délutánon kellemesen nyugodt, elvétve néhány diák a kastélyból és az egyre bővülő falu lakói múlatják csak errefelé az időt. Amott egy sült gesztenyét áruló férfi, a másik oldalt két köpkövező előkészítős, a szökőkúttól nem messze idős boszorkányok sugdolóznak össze és tárgyalják ki a mai fiatalságot és az ősi házi recepteket. Fiatal párok kacarásznak egymás fülébe súgva, ifjú szerelmesek vallják meg egymásnak érzelmeiket, egyszóval meghitt és családias most a környék. Kivéve a szökőkút peremén ücsörgő fiatalembert, aki a mugliketyeréjét nyomkodva kesereg fájdalmasnak tűnő varázslólétén, ez pedig a falu széléről idáig baktató idős hölgy figyelmét is felkelti. Nem állandó helye Bogolyfalva, leginkább máshol, sokszor mugliföldön is szokott tanyázni karavánjával, keresvén a hiszékeny áldozatokat, akikből minél több galleont tudnak kizsebelni... akarom mondani tisztességes úton, jövendölés után elkérni. Hátához szorítva sok gyűrűvel megrakott ujjaival közelít Kornél felé, mit sem törődve a téren jelenlévő emberek elhúzódó, megvető pillantásaival. Nagy sötétkék köpenyét meghúzza magán és sajogó hangot hallatva ül le a navinés diák mellé.
- Jaaaj, ne haragudj kedves fiam, hogy ide ültem. Megfáradt vénasszony vagyok, jólesik itt lenni a tér közepén, egy ilyen csinos fiatalember társaságában. - ha Kornél egy kicsit is jobban szemügyre veszi majd a "megfáradt vénasszonyt", rögtön feltűnhet neki sötétebb bőre, ősz haja és a rengeteg különféle ékszer és amulett amit a köpeny takarásában is lehet rajta látni. Foga van még persze, de bőre aszott, akár kilencven éves is elmúlhatott. Persze ez csak a formális külcsín, nehogy azt gondolja bárki is, hogy a kora miatt a ravaszsága is odalett.

Végre valahára elindulnak.
Nagyon jó érzés úton lenni, amikor már az ember megfagyott, majdnem bepisil, és abban a biztos tudatban megy előre, hogy ennek az egésznek hamarosan vége.
És egy jó meleg vajsör fog lecsúszni a torkán, remélhetőleg pillanatokon belül.
- Nem baj, szeretek ezekkel a varázslópénzekkel macerálni. - vallja be a fiú. Ezzel is közölve Lucyval, hogy márpedig ő fizet. Szeret Lucyval lenni, sosem volt testvére, és most olyan, mintha hirtelen kapott volna a kishúgot. Na persze nem mintha sokkal fiatalabb volna nála. De a legfurcsább az, hogy habár elég távoli rokonok, mégis annyira hasonlítanak egymásra mindenhogyan, mintha legalábbis ikrek volnának. Derek nem is nagyon érti, hogy a lány miért nem az Eridonba került, mint ő. Hiszen nem elég, hogy a hajuk színe és még a kócossága is stimmel, még az arcvonásaik és a jellemvonásaik is hasonlítanak egymásra. Ha bárki látja őket egymás mellett, meg is esküdhetne rá, hogy testvérek.
Gyorsabb tempóra kapcsolnak, mire a lány feltesz egy kérdést Derek pedig felvont szemöldökkel vigyorog rá.
- Mármint mire gondolsz? A szobámból? Vagy mit szeretnél hallani? - kérdezi unokahugicáját.

Derekem <3

Elkezdtünk sétálni a vajsöröző felé.
- Jól van, de csak most az egyszer! - engedem meg neki a fizetést. Derek olyan udvarias. Bárcsak még sok ilyen fiút ismernék...
- Hát valahogy úgy értettem, hogy melyik városból jöttél, és hogy miért ide, meg ilyenek... - feleltem. Már pedig igenis, engem érdekel a sztorija. Ha lehetne minden szembejövőtől megkérdezném, mert szeretem hallgatni a történeteket.
- És, ki volt itt a legelső barátod?- kérdezem. - Tudod olyan sok kérdésem lenne... Lehet hogy némelyik értelmetlennek tűnik, de ha nem baj, letámadnálak velük. Annyira szeretnélek jobban megismerni. - mosolyogtam Derekre.
Ilyen vagyok. Nem tudom, engem mindig is érdekeltek más emberek. Hogy honnan jöttek, miért, kivel találkoztak először stb. egészen a üknagymamájuk kutyájának a nevéig. Jó, azért addig nem. Viszont sok olyan dolgot szeretnék tudni az emberekről, amiket ők talán érdektelennek tartanak, de engem akkor is érdekel. Nem tehetek róla.
- Gondolkoztál már azon, hogy milyen munkába kezdesz, ha végigvitted a sulit? - kérdeztem érdeklődve, miközben már ott álltunk a vajsöröző ajtaja előtt.

Lucy végre beadja a derekát, és megengedi, hogy a fiú fizessen. Majd rá is térnek az érkezős témára.
- Ja, még nem beszéltük? - csodálkozik rá a fiú a kérdésre. - Azt hittem már mondtam. Londonból. - és most jön a beszéd része, ami Dereknek nagyon jól megy, még mirelit állapotban is. Úgyhogy Lucy rosszul tette, hogy rákérdezett, mert most még a cipőméretét is lehet, hogy megtudja.
- A Woldforest Parkkal szemben van egy jó kis utca, bérházak, de azok a jópofa angol stílusúak tudod. És csak a miénk bejárata szuper kék, úgyhogy könnyű felismerni, nyáron majd eljöhetnél hozzánk! De Luke nem biztos, hogy jöhetne, mert apa ki van akadva az állatoktól, már Bendegúz is sok volt neki, tudod a baglyom, ha még Hekatével megyek majd haza, akkor meg lehet kiugrik az ablakon is. Nem tudom a bagolyjárásnak is mennyire fog örülni, mert elég sokat akarok majd levelezni a sulis barátaimmal, amíg tart a szünet, meg lehet én is megyek hozzájuk nyáron, még nem tudom. De már úgyis mindjárt szünet lesz, és kiderül. Bár előtte még lesz egy meccsünk a rellonnal és eléggé parázok... - szokás szerint elkanyarodott a témától, de pillanatok alatt felveszi a fonalat saját magával.
- A Fűzfa utca 26 2/1 alatt lakok egyébként, és nagyon klassz a szobám, de majd meglátod. Meg lehet amúgy a nagyihoz is mehetnénk nyáron ketten, ő úgyis közös rokon mindkettőnknek. Nagyapa meg amúgy sem, meg ő mindig elfoglalt. Tudod, ő Marvin nagypapa, tőle kaptam a középső nevemet, amit nem használok. A legelső barátom egyébként pont egy rellonos volt, nem is értem miért paráznak tőlük sokan, nekem semmi bajom velük, sosem bántottak meg semmi. Szóval ő Kira, meg a másik legjobb barátom Mea, ő eridonos, mint én és egy évfolyamba járunk, meg ő is hajtó a kviddics csapatban mint én. Megismerhetnéd már őket, nagyon kedvelnének. Kérdezz csak nyugodtan. - vesz végre levegőt, mert úgy tűnik, mintha eddig nem is vett volna.
- Ja, azon még baromira nem. Tudod, mugli születésű vagyok, nem sok mindent ismerek még, de van egy csomó klassz dolog, amit szeretek, majd még elválik. És te? Amúgy messze van még az a vajsöröző? - kérdezi hirtelen.

Derekem <3

Felnevettem. Mindig elfelejtem, hogy Derek ilyen mesélős típus, aki néha eltér a tárgytól. Pont mint én. Olyan furcsa, hogy sok generációval ezelőttről vagyunk rokonok, mégis, le se tagadhatnánk egymást.
- Igen, az jó lenne, ha egyszer elmehetnék hozzátok. Te is eljöhetnél majd hozzánk, ha gondolod. Mondjuk nekünk most 2 lakásunk van... szóval választhatsz. - mosolyogtam rá.
- Persze, megértem, nem is gondoltam arra, hogy vinném Lukeot. - mondtam.
- Ne izgulj, biztosan jók lesztek. - fogtam meg a vállát Dereknek.
Derek hosszas beszéde alatt, ami engem egyáltalán nem zavart, eszembe jutott, hogy már vagy 5 perce állunk a vajsöröző előtt, és hogy lehet, be kéne menni. Bár most ez nem érdekes. Hallgatom tovább Dereket.
- Nekem is rellonos volt az első barátnőm. Nem tudom, hogy ismered-e, Dandellion Masson a neve. - feleltem én is kéretlenül. - Igen, szívesen megismerkednék velük valamikor. - mosolyogtam Derekre.
- Hát, igazából még én sem nagyon gondolkoztam rajta, de a Legendás Lények Gondozása nagyon érdekel, szóval... - válaszoltam.
- Már itt állunk előtte egy jó ideje. - mosolyogtam.
- És, miért pont a Bagolykőbe jöttél? - kérdeztem érdeklődve, miközben kinyitottam a vajsöröző ajtaját.

Kornél

A fiatalember elrakja a telefonját, ami számára már nem is olyan meglepő dolog. Megszokta, bármerre is jár, bárki közelébe is megy, az reflexszerűen elrakja a legértékesebb holmiját egy szerinte biztos helyre. Az idős hölgy nem mutatja jelét annak, hogy megbántotta volna eme gesztus, inkább ellentmondást nem tűrően foglal helyet a hideg kőre. Megdicséri a fiút, aki zavartan megköszöni a bókot és feltápászkodik, a néni pedig sandán elmosolyodik. Naiv gyermeknek látszik, aki most szakadt ki a mugli környezetből a varázsvilágba. Ó, hogy mennyi ilyet látott már kikötni az utcán, mert az unalmukat amit a varázsvilág hozott nekik rosszra fordították! Persze ez nézőpont kérdése, mert a mugli születésű ivadékok nagyon kreatívak tudnak ám lenni. Ő maga természetesen régmúltú családból származik, a varázslás tudományát iskola nélkül adták át az újabb generációknak, és olyan tudásra tett szert a hagyományok útján, ami után még az itteni igazgató is csak sóvároghat. Néhány percnyi csönd, elmélázás és a fiú méregetése után negédes hangon szólal meg.
- Aztán fiacskám... miért ülsz itt egyedül, búslakodva? Tán nem egy leányzó van a dologban? - kivárásos alapon megy a puhatolózás, a türelem ugyanis rózsát terem. Kornél nagy bánatára egyébként ő nem most fogja itt feldobni a talpát, a nagynak ígérkező üzlet előtt.

Kornél

Bátorság, na az van ebben a gyermekben. Vagy bátorság, vagy végtelen naivitás, ugyanis az utcán jelenlévők már összesúgtak a néni jelenlététől és legtöbbjük odébb is állt, így a tér egy-két lelket és kettőjüket leszámítva szinte teljesen kihalt. A Nap bágyadtan festi téli sugarait a környező falakra, Kornél pedig megszakadt szívvel adja a hangulatot a tájképhez. Wifi... a nő egy darabig emésztgeti magában a szót, majd megállapítja, hogy biztosan egy fiatal fiúknak szóló magazinról lehet szó, amiben kacéran kacsingatnak kifelé a lenge ruhába öltözött, feszes bőrű leányzók. Végül csak kiböki, hogy mi nyomja igazán a lelkét, a néni szemében pedig kapzsi fény csillan.
- Úúúúgy... Fiacskám, esetleg nem lennél kíváncsi rá, mit is hozhat neked a jövő? Látom rajtad, hogy jóravaló fiatalember vagy, egy ilyen tisztességes emberre biztosan nagy dolgok várnak. Történetesen pont konyítok egy kicsit ahhoz, hogy belelássak az igaz szívűek jövőjébe és múltjába. Mit szólsz hozzá?