Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- A legszőrösebb.
Felelem széles mosollyal, mert valljuk be, a legtöbb hímnemű tanárnak van valami szőr a pofiján - talán csak VZR kivétel ez alól -, de az én Macim a legszőrösebb, és én ezt élvezem. Sosem hittem volna, hogy egy nap éppen ez a testi tulajdonság lesz a legvonzóbb a számomra, de ha csak rá gondolok, jóleső borzongás járja át  a testemet. Boldog vagyok tőle, hogy éppen ő az a bizonyos nagy Ő, és hogy nekem alkalmam van valóban szerelmesnek lenni belé, ismerni őt, és talán idővel szépen mindent helyrehozni.
- Nem tudom, hogy mások hogyan gondolnak rá, de mondjuk azt se bánom, ha nem tartják annak, nekem a legjobb.
A kérdésére egy kicsit kuncogok is, miközben megrázom a fejem. Egyáltalán nem bonyolult a helyzet, de igen, mi maximálisan képesek vagyunk megbonyolítani. Azt hiszem, mi tényleg képtelenek vagyunk unatkozni egymás mellett, mert még azt is képesek vagyunk extrán megbonyolítani, hogy megfogjuk egymás kezét. Azt hiszem, valami mind a kettőnk életéből kimaradt kamaszkorunkban, mert olyanok vagyunk, mint az első szerelmes éppen csak pubertások, akik nem is tudják, hogyan kell ezt, de próbálnak úgy csinálni, mintha felnőttek lennének.
- Egyikünk se könnyű eset.
Ismerem el, és azért van abban valami, amikor egy harminchárom centis lányka ad életvezetési tanácsot, és még neki is jobb rálátása van a kapcsolatodra három perc után, mint neked közel egy évvel később. Viszont nekem fontos az, amit mond, mert valljuk be, minden ilyenből rengeteget tanul az ember, és nekem nagyon fontos, hogy tanuljak, hogy fejlődjek, hogy tényleg jó legyek ebben a párkapcsolat dologban, mert eddig nagyon nem voltam a toppon.
- Apukád nem vállalna ilyet? Akkor találkozhattok tanév közben is, és ha ketten mesélnétek el egy történetet, akkor szerintem nagyon nagy sikere lenne. Nem is kellene kitalálni, hiszen az ő munkája szuperizgalmas, a kalandjaitokra biztos nagyon kíváncsiak lennének.
És akkor aztán nem lenne benne semmi, ami nem valódi, hiszen napközben a tanárok által tanított tárgyakból lenne az akadályverseny is, és a végén, így, igazi történeteket hallgathatnának meg a gyerkőcök. Hát nem lenne tökéletes a dolog? De! Olyan jó lenne, ha ez egy ilyen tökéletes keretet kapnának. Nagyon el tudom képzelni, hogy ez valóban így történik majd.
- Június kilenc.
Ismétlem meg elgondolkozva, és bár tudom, hogy lehetetlen, mivel az a hatodik hónap, és biztos vagyok benne, hogy jelenleg nem vagyok áldott állapotban, azonban, az is lehet, hogy a jövőév június kilencedikére utal, akkor meg még van időnk, hiszen az csak szeptember vége felé lesz esedékes. Hogy terhes legyek szeptemberben? Hát nem is tudom. De neki, ha tényleg a gyerekem, hogyan mondom el, hogy annyira nem szeretném, hogy megfoganjon még, de amúgy nagyon kedvelem? Vagy mondjuk Niconak, hogy képzelje, micsoda felfedezést tettem, az összetöpörödő lányka igazából a jövőből jött lányunk, aki ha nem esek teherbe, eltűnik és kitörlődik a világból, mi meg megváltoztatjuk a történelem menetét, szóval irány egy világkörüli út, mert után nagyon elfoglaltak leszünk.
- Ne nevess ki, de felmerült benne, hogy a gyerekem vagy a jövőből. Annyira hasonlítunk, hogy az szinte hihetetlen.
Nem hittem, hogy van belőlem még egy, és annyira furcsa. Olyan könnyen beszélgetünk, olyan sok mindenben egyezünk, olyan jól megértjük egymást. Nekem ez egy teljesen természetes gondolatmenet, egy fél pillanatig se mondom, hogy nem vagyok elrugaszkodott, de hát lássuk be, van alapja a dolognak. Mondjuk, ha beközli, hogy rúdtáncol vagy szeret íjászkodni, esetleg csellista, akkor meg aztán tényleg nem én vagyok az elmebeteg, és van abban valami, amit mondok, és nem vagyok teljesen bolond. Csak maximum egy nagyon kicsit.
- Néha nagyon vad elképzeléseim vannak.
De nem, tudom, hogy ilyen jövőből jött gyerekek tényleg csak a mesékben és a filmekben vannak, mert ha lenne is egy időnyerője, leszakadna a keze, mire visszateker majd húsz évet, szóval ki van zárva, hogy ez igaz legyen. Csak hirtelen nem tudtam mást gondolni. Ez egy annyira kézenfekvő opció volt. Annyira, hogy hirtelen frászt is kaptam tőle. Nem, nincs bajom vele, csak én még nem szeretnék terhes lenni. Még egy pár évig nem szeretnék osztozni Nico-n, legyen ez bármennyire is önző kijelentés, így érzek. Most egy kicsit szeretném, ha csak mi ketten lennénk, hogy működőképessé formáljuk a dolgainkat, és talán, hogy egy kicsit leegyszerűsítsük a sok bonyolultságot, amit okozunk magunknak.
- Ezzel egyetértek, csak kell lennie egy határnak, egy mértéknek.
És mi ezt a mértéket nem találtuk még meg, szóval mindenképpen egy jó pár dolgos hónap áll még előttünk, mire eljutunk oda, ahol lennünk kell. Ezt tudom, és elképesztően nehéznek és kihívásokkal telinek is látom, hiszen ha valami nem vagyok, akkor az a türelmesség. Nagyon sokat kell változnom nekem is ahhoz, hogy tudjam jól viselni a dolgokat, hogy tényleg türelmes legyek. Szeretném jól csinálni, és éppen ezért is aggódom túl a dolgot.
- Szerintem, ha bemész a tanulmányira, akkor tudsz igényelni egyet. Viszont a matematikát tényleg ne említsük, mert az valami borzalmas, nagyon sokat szenvedtem vele, pedig azt hittem, hogy az asztrológia lesz az igazi érvágás.
Mondjuk nem mondom, hogy az sokkal jobban ment, de a matek, az tényleg vért izzadós volt. Sokszor közel álltam hozzá, hogy feladjam, és olyankor, amikor leültem tanulni, nem telt bele hat percbe, hogy úgy érezzem, a világ összeesküdött ellenem, és legszívesebben kifutnék belőle. De bizonyítanom kellett magamnak, és ismerem az elszántságomat, csak ezért tudtam, hogy sikerülni fog.
- Ha jól tudom, a fordító gyűrűk csak együtt hatnak, de most megfogtál, és erre nem tudom a választ. Én csak a kastélyban és a faluban használom, ha elutazok valamerre, akkor az angollal és a magyarral próbálok boldogulni.
Ezzel a kettővel szinte gyűrű nélkül is jól megvan az ember itt, de nem szeretek kockáztatni. Sokkal jobban élvezem, ha nem kell kihagynom egy beszélgetést a nyelvi korlátok miatt, de alapból a gyűrűt is ugyebár elég nehezen szoktam az eszembe juttatni, így a legtöbb esetben csak a tudásomra hagyatkozhatok. Legalább azt nem mondhatom, hogy a nyelvtudásomat hagyom parlagon heverni.
- Elképesztően makacs vagyok.
Tényleg, gyakran már betegesen. Makacs, maximalista és mókás, csupa m betűs dolog igaz rám, még a becenevem is, ha mondjuk nem úgy értelmezzük, hogy “Ems”, hanem csak annyit mondunk, hogy “M(‘s)”, szóval teljesen rendben vagyok ezzel a betűvel, és nem tudom, hogy másnak van-e ilyenje, de nekem a kedvenc betűm is az M. A kedvenc számom meg a hármas, nem a szerencs számom, hanem az a számom, amit szeretek leírni. Abba, amit mond a kijózanításról nem tudok belekötni, így csak egyetértően bólogtok. Igen, teljesen egyet tudok érteni azzal, amit mond.
- Eridonos prefektus, Cuki göndör haja van.
Be tudom én azonosítani az embereket a jellemzőik alapján, ez meg családi ártalom, hiszen Cole mellett én is elkezdtem figyelni a részletekre, például arra, hogy kinek milyen az álla, vagy éppen a hajszíne mennyire van összhangban a bőre színével. Szóval már vannak ilyen kis képességeim is. Azért nem török a babérjaira.
- Tetszik nagyon, szerintem ők is nagyon élveznék, lehetne ez az utolsó állomás, és ott kellene megkeresniük az elrejtett kincset.
Arra, hogy Nicora bízná a sorsom, elmosolyodom. Na ez mondjuk egy nem rossz ötlet. Nagyon benne lennék ebben az alternatívában.
- Megnézém az arcát, ahogy ott ülök a klubhelyiségben. Szerintem leírhatatlan lenne. Nincs kedved elmenni sütizni? Fel tudnám most falni a cukrászdát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a konyhában | x


Nyugodtan figyelem, ahogy latolgatja, melyik csuklóját kínálja nekem.
- Lényegében nem sok minden - felelem neki őszintén. Hiszen nekem nem más onnan inni, nem más a vér íze vagy minősége, nem igazán más a fogyasztás élménye. - Csak annyi, amennyi aközött, hogy valakinek a kezét vagy a nyakát csókolod meg - pontosítok kicsit és remélem, így már érti. A körülmények. Azok a mások. Mindaz, ami a felütheti a fejét bennünk a közelségek eltérésétől. Mindaz, amit egyik és másik jelent, bármilyen érintkezésnél.
Hosszú, hűs ujjaim közé veszem a felém nyújtott kart.
- Nem fog nyomot hagyni - nyugtatom meg efelől, miközben felemelem magamhoz csuklóját, fejem lejjebb hajtva. Nyelek egyet, megnyalom a számat és ahogy kitárom, megvillanak előtűnt, tűhegyes szemfogaim. Ajkaimat bőrére nyomom és egy nedves kis kattanás hallatszik, miközben orromat megráncolom és agyaraim belévájnak. Rögtön szívni kezdem a vérét, csak nagyon lassan, finoman. Lehunyt szemmel iszom, egyre erősödő, morgásszerű hümmögéssel. Bal kezem oldalra nyúl érte. Tarkójára fogok. Hogy kapaszkodok-e belé vagy így tartom magamnál? Talán mindkettő.
Egyszerre érezheti magát a lány kiszolgáltottnak és felszabadultnak. Olyan keveset kortyolok belőle, hogy az nem hiányozhat neki, még szédülést sem igazán okozhat, mégis, mintha egy vékony fonálon húznám ki belőle az életet, ráérős lassúsággal, ő pedig ettől a félelem helyett egyre közelebb érzi magát hozzám. Hajam alkarjára lóg. Nyelvem meleg bőrét éri olykor kicsit, ahogy csöndes, morgó élvezettel szívom. Ám lassan ennyi elég kell legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

- Óóó!
Ajkaim csodálkozásra nyílnak, ahogy kifejti a különbséget, és meg is értem egy pillanat alatt. Az intimitási faktor más. Így már értem, hogy miért inkább a csuklómat kéri. Valljuk be, ez egy teljesen logikus döntés, mert bőven Dwayne Warren poklába bérelünk helyet már csak azzal is, hogy én azt mondtam neki, vegyen a véremből, ő meg azzal, hogy akárcsak elgondolkozott az opción. Most viszont már nem csak elméleti szintről beszélhetünk, hiszen éppen a gyakorlati megvalósításon ügyködünk.
- Nem zavarna, ha megmaradna, csak a jel miatt aggódom.
Arra még nem kérdeztem rá, hogy mi van, ha az elemi mágus jelem sérül. Azt se tudom, hogy sérülhet-e, ahogy azt sem, hogy ha igen, akkor vajon hatással van-e az elememre. Én tényleg eléggé kezdő atomfizikus vagyok ezen a téren, szóval inkább nem kockáztatnék. Ezt nehezebb lenne kimagyarázni azt hiszem.
Izgatott vagyok, és azon dolgozom, hogy még csak véletlenül se csukjam be a szemem, mert látni akarom. Túl azon, hogy ezt már gyerekként eldöntöttem, felnőttként előtör belőlem a tanulmányozó-megfigyelő énem is, aki látni akarja, hogy mégis hogyan működik ez. Csodálatos dolognak tartom, hogy átérezhetem, megtapasztalhatom, megismerhetem a világ ezen kis apró szegmensét. Az apró fájdalomra nem is reagálok, a hang az, ami megakasztja egyenletes légzésem egy pillanatra, de utána minden megy tovább a maga kerékvágásában, egészen addig, míg tarkómra nem fog, ott kissé mintha megint beszűkülne a levegővétel, érintése kirántott a magam köré zárt kis csend-buborékból, és így már nem csak látok, de morranását is hallom.
Ajkaimra lassan szökik egy apró mosoly, érzem, ahogy egy gát átszakad bennem, ahogy eggyel közelebb kerülök hozzá, és ahogy eggyel közelebb kerülök magamhoz is. Bal kezem felemelve, óvatos, lassú és végtelenül finom mozdulatokkal kezdem el el simogatni a haját. Van bennem egy ösztön, ami arra sarkall, hogy ez a helyes lépés. Másrészt így akarom jelezni, hogy minden rendben van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A Hold ma a napfényt meghazudtolva világítja be az éjszakai tájat, s barna kabátomba bújt alakomra irányítja a reflektort, ahogyan a stégre lépek fekete tornacipőmmel. Az első deszka reccsen egyet alattam, amire oly’ sebesen húzom vissza lábaimat, mintha tűzbe léptem volna. Nevetséges riadalmamra gondolatban csóválok fejet, majd zsebre tett kézzel teszek néhány lépést, hogy a stég egy biztosabb pontjára érhessek. Már nem annyira csípős hideg az éjszaka, mint hetekkel ezelőtt, de nem mondanám, hogy azonnal dobom is magamról a textilt. Karba tett karokkal állok meg, miközben akkurátusan emelem a Hold irányába sápadt, érzelmektől mentes arcomat. Mély sóhaj szökik ki vöröslő ajkaimon, s lehunyom szemeimet. A fény még így is átvilágítja szemhéjamat, amire immáron láthatóan elmosolyodok. Lágy dallam került fel elmém gramofonjára, így csukott szemmel, karba tett kézzel és bárgyún vigyorogva mozdítom meg szelíden kerek csípőmet. Régen jutottak eszembe ezek a hangok, ezért meglepőmód jól érzem magam tőle. Érzelmeim villámmód váltakoznak az elmúlt fél órában, amióta eljöttem Gerdától. Nem szeretem a kötelező családi összejöveteleket. De így, hogy csak hárman voltunk testvérek – mert még Milán is megjelent – teljesen elviselhető volt. Ettünk egy kis tortát, és csacsogtunk, majd könyörgésemre féltő nővérem elengedett az éjszakába. Elvégre csak tizennyolc éves lettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ezt még úgyse próbáltam. Ugye belefojtani magam a kis tóba már igen, a kezemmel együtt szétverni a testem, szintén zenész. A jobb kezem azóta is be van kötve, nem vagyok hajlandó, csak mugli módszerekkel gyógyulni. Rájöttem, hogy szeretem ha fáj. Oké, nem jöttem rá, de kell egy kapaszkodó, hogy emlékezzek a dolgokra, és hogy még jobban depresszív lehessek. Hülye vagyok? Nem vitás! Az, hogy keresnék enyhülést? minek!? Inkább kitalálok még több ökörséget, hátha majd valami bekattan, vagy valaki kikattint. A bal kezemben egy kisebb hűtőládát hozok, tele sörökkel. Igazából mindenfélével, a Benzsay-ban vettem, mindet, ami a kezem ügyébe került. Nem kérdezősködtek, csak kérték a pénzt, meg a személyimet. Mondjuk ahhoz vágtam egy pofát, mert már egy öreg mágust sem ismernek fel? Jó, most lettem húsz nemrég, de akkor is, felháborító. Most pedig már a stég felé igyekszem, lazán egyensúlyozva a cuccal, amit vettem. Arra gondoltam, hogy belógatom a lábam a vízbe és addig iszok, amíg be nem ájulok, vagy amíg el nem fogynak a sörök. Jó terv búfelejtésre, nem igaz? Sosem voltam nagy ivó, a srácokkal néha hétvégén lecsúszott egy két üveg vagy pohár ez az, de annyira nem jártam el, hogy Mata Hari legyek, vagy úgy kelljen hazavinni. Mindent el kell kezdeni egyszer. Szeretem a tavat, megnyugtató a látványa, a napokban többször is voltam erre szidni Máriát. Mármint magamban persze, nem vagyok olyan paraszt, meg gyerekes, hogy odamenjek hozzá. Nem is mernék, mert lehet, hogy feladnám ezt a gyűlölködést és akkor már tényleg mi értelme lenne az életemnek? Addig legalább elvagyok vele, amíg nem lesz jobb. De nagyon remélem, hogy hamarabb lesz jobb, mint gondolom, mert ha nem, akkor cudar világ jön. Egyébként a menhelyen is voltam pár napot, a kis cukiságok megnyugtattak, lehet, hogy magamhoz veszek majd egyet. A levitás kérelmemre egyelőre még nem jött válasz, de nagyon izgulok, hogy felejtsék el, ne az jöjjön, hogy akkor holnaptól bizony Lóránt Bence ott a helyed. Az nem tenne jót most nekem.
Szóval a stég. Kibukkanva a fák mögül látom, hogy a Hold milyen szépen csillog a vízen - sidenote: ezt is ilyenkor kell felfedeznem, nem igaz? -, de egy alak van a végén és... táncol? Valamit mozog, ebben biztos vagyok, de hangtalanul el van merülve a gondolataiba, vagy fülhallgatója van, és arra rázza a fenekét. Mármint a zenére. Persze lány, hogy ne legyek annyira szerencsés, de ma valamennyivel jobb kedvem van, mint szokott. Szóval, ha nem ad rá okot, nem leszek morcos vele. Nem öltöztem én sem túl, de leányzón kevesebb ruha van, mint azt én gondoltam, hogy milyen hideg van. Ezek szerint tévedtem. Reccsenő pallón lévő lépteimre biztos fel fog figyelni... ha igen, ha nem, mindjárt mellé érek. A stég vége-közepére teszem le a hűtőládát, kettőnk közé, attól függetlenül, hogy én valószínűleg a másik sarokban leszek, mint ahol ő lesz.
- Helló, leülhetek? Nem akarlak zavarni az izédben... amit csinálsz abban - hát, nem mondom, hogy a legkedvesebb hangnemet sikerült megütnöm, de azért annyira nem lehet fájó, mint, ahogy mostanában szoktam. Felnyitom a ládát és kiveszek belőle egy sört, a sötétben úgysem látszik, hogy milyen. Legyen meglepetés.
- Kérsz? - felé nyújtom az első üveget, az utóbbi 12 napban a legkedvesebb kérdésem volt bárkihez, szóval meg lehet becsülni. Amíg válaszol és magához veszi a sört vagy nem, lerúgom a cipőmet, lerángatom a zoknimat és kiülök a stég szélére.
- Ssssz - kígyóhangutánzó verseny első helyezett, ahogy a lábam belógatom, egészen hűvös a víz, de mégis... jól esik. Lehűti az idegeimet. A lányra pillantok és ha felém néz, talán meglátja benne azt, hogy ide ülhetne a közelbe. Beszélgetnék. Amúgy meg sem néztem magamnak igazán, de olyasmi korú lehet, mint én, ahogy a Holdfény átvillant az arcán. Mindegy is, csak dumálni akarok, mert egyedül érzem magam. Nagyon egyedül. Ha még nincs nálam sör, most magamhoz veszek egyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A feszengős, karba tett kezes pozícióból hamarosan egy sokkal kényelmesebbet veszek fel, s karjaimat testem mellett kezdem lóbálni a fejemben lüktető ritmusra. Jobb kezem mutatóujjával rajzolok mindenféle alakzatot a levegőbe, ráadásul lábam is meg-megmoccan, és karjaimmal a magasba, a Hold felé kezdenék nyújtózkodni, de hangokat hallok, amire őzike módjára összehúzom magam. Az imént az én talpam alatt is hasonlóan reccsent meg a deszka, így nem hiába feltételezem, hogy valaki más is úgy döntött, ez lenne a legjobb hely egy csendes vasárnap estére. Gyorsan fordulok meg, s karjaimat feszülten tartom testem mellett, már sehol a mozgolódás. Nyelek egyet, és most kékes tekintetemmel figyelem a közeledő sziluettet, majd próbálom kibogozni fénygombolyagjából. Végül egy ismeretlen hang és annak ismerős tulajdonosa jelenik meg előttem. Óvatosan térek ki útjából, hiszen oly’ magabiztosan jön irányomba, hogy úgy gondolom, ha nem lépek egyet jobbra, akkor súrolnánk egymást. Kiskutya módjára döntöm oldalra a fejemet, ahogyan a Hold sugarai világító aurát varázsolnak a fiú teste köré. Ártatlanul mérem végig, majd megrázom a fejem, elvégre illene viszonozni a köszönést. Így bátortalanul köszörülöm meg torkomat, s újra karba teszem kezem.
- Szia – hangom mély és karcos. Ugyan tudom, hogy eridonos, és azt is, hogy Zippzhar Masa fiúja, de a neve egyszerűen nem ugrik be. Bende… vagy Bertold lenne? Mivel nem vagyok benne teljesen biztos, ezért zavartan helyezek fülem mögé egy tincset, majd zárkózott grimasszal, és tágra nyílt szemekkel meredek a fiúra. Nem válaszolok arra, hogy nem szeretne zavarni, biztosan látja rajtam, hogy nem igazán volt miben. Csak egy pillanatra megijedtem, mert nem tudtam, hogy ki közeledik. Ekkor hatalmas szemeim a felém nyújtott italra kúsznak, majd vissza a srácra. Egy gyámoltalan lépést teszek felé, kinyújtom karomat, s átveszem tőle a holdfényben megcsillanó üveget.
- Köszi – mondom szűkszavúan. Sokszor láttam már őt az iskolában, de soha nem viselkedett így. Most láthatóan ingerültebb, talán szomorúnak is mondanám. Figyelem őt, miközben lazán lerúgja cipőjét. – Szerintem ennyire még nincsen meleg – engedek meg egy szelíd mosolyt, majd amikor mellé érek, észreveszem, hogy így túl közel vagyok, és inkább visszalépek egyet. Számhoz emelem az üveget, s egy istenes kortyot lehúzok belőle. Szemeimet elégedetten hunyom le, amihez hasonló mosoly párosul, így emelem vissza a fénytől sápadt arcomat a fiúra. – Merlinre, de jól esik – ekkor felnézek a Holdra. – Láttalak már a kastélyban – s vissza a srácra. – Babett vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem terveztem semmit, csak tényleg egy kis iszogatást ökör módon, azaz magamban. De ez sem fog összejönni - kezdem azt hinni, hogy összefogtak valakik ellenem, mert akárhányszor elindulok, hogy egyedül legyek... valaki mindig van ott - csak most nem annyira zavar. Nem mondom, hogy nem, de nem annyira, mint máskor. A Hold-sütötte leányzó - a felső testének sziluettje és a hosszú haja elég árulkodó - érdekes táncba kezd, még egy pillanatra mosolyt is csal a meggyötört arcomra. A pillanat varázsa elmúlik, ahogy a lépteimet meghallja, illetve a lépteim által okozott reccsenést - összerezzenve hagyja abba az érdekes előadást. Pedig még elnéztem volna, esküszöm megálltam volna egy tíz perce is akár. De nem lehet mindenben szerencsés, olyan sok mindenben mostanában nem is vagyok, viszont van sör és a köszönés után megkínálom őt, amit el is fogad. Ráadásul nem is akar elküldeni, vagyis arra külön nem reagál, azaz én ezt most igennek veszem, ami a maradásom illeti.
- Igazad lehet - nézek fel rá egy pillanatra, nemtörődöm arccal és folytatom a lábbelim és zoknim levételét. Végül rájövök, hogy nem lenne jó, ha a közelében lennének ezek, így kiteszem a stég szélére őket, nem mintha lenne szaguk, de azért jobb a békesség és az udvariasság. Talán a lányka normális stílusa miatt vagyok udvarias, végre valaki nem azzal kezdni, hogy mi bajom van. Közben bontok magamnak is egy sört és a megállapítása után én is iszok egyet. Az enyém kissé kesernyésebb, mint vártam, de egyáltalán nem rossz, jól esik. A lábam ugyan belóg, de kezd vagy érzékelhetetlenre fagyni, vagy átveszem a víz hőfokát. - Örülök, hogy ízlik - jegyzem meg, mert milyen béna lenne, ha valami rossz ízűt kapott volna egyből, én meg kínálgatom. - Sokfélét vettem, majd jegyezd meg melyik ízlett, és akkor a rosszakat legközelebb kihagyom - nézek rá, a lányra, aki felém mosolyog. Érdekes, lehet így is? De mivel lányból van, nem hagyja csendben az estét és beszélni kezd hozzám. Megköszönném, de nem vagyok olyan állapotba, mint régebben. Akkor már biztos lelkesen ecsetelnék valamit neki és Holdfénytáncot járnánk két perc múlva. Na, most csak kap némi szomorúságot és egy félszeg, bátortalan mosolyt.
- Jó név, hiszen úgy kezdődik, mint az enyém - kihagyok egy pillanatot, majd folytatom. - Bence és igen, láthattál ott. Jövőre leszek ötödéves, ha minden jól megy - vagy öngyilkos, de az megint más dolog. Most nem akarok Máriával foglalkozni, ő egy egész jó fej lánynak tűnik. Nyilván Babettről beszélek. - És miért jöttél a stégre ilyen későn? Nem félsz a prefiktől? Esetleg falulakó vagy? - kíváncsiskodok most már én is, miközben újabb kortyokat tűntetek el az üvegből. A lábammal kicsi játszani kezdek a vízen, szeretem a hűvös érintését. - Ne érts félre, örülök, hogy itt vagy és nem leszel beárulva sem - ez a mosoly már nem sikerül elég természetesre, úgyhogy inkább az üveg mögé rejtem a végét. Nagyot szívok a levegőből, élvezem a természet hangjait. Bárcsak korábban is kijöttem volna ide, a négy év alatt egyszer sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

ketten a világ ellen. mert a világ végére is követnélek

Nem találom, nem találom, nem és nem én vesztettem el. Agyam veszettül pörög, forog, amióta csak hallottam, tudom mi van, mi történt és fel nem akarom fogni és mégis, muszáj. Dühöngök, olyan szinten, hogy ma már végképp mindenkivel egy hisztérika szintjén viselkedtem és olyan messzire küldtem őket, hogy már magam is szégyellem. Aztán nem. Most vele kell foglalkoznom, rá kell koncentrálnom. Kellene. Akarok. Csak nem tudok, mert úgy eltűnt a térképről, hogy nyomát sem ütni. Időm nem volt semmire, hogy átöleljem, hogy azt a másikat kapjam el egy kiadós hajtépésre, semmire, mert először el sem akartam hinni. Tudom, hogy sokszor csúnyát mondtam a lányra, arra, ami köztük van és őszintén, kívántam is olyat, hogy legyen vége, de tudjátok hogy van ez. Amikor megtörténik, jön a bűntudat és bennem felbukkant, elöntött és szégyelltem magam, mert lehet a sors miattam bűntette őt. Mert nem a nőt sajnálom, hanem a bátyámat. Mert őt kell. Ő kell most és sehol sem találom. Ritkán ejtek könnyeket, de velem is megesett, mert félek. Féltem, hogy hülyeséget csinál, mint a férfiak nagy része, ha dühös, összetört. Lehet csak a regényekben van így, de Bence pont olyan, aki oda illik, az a tipikus herceg féleség, szóval, illik rá minden. És az meg... Nem, most nem robbanhatok. Most nem.
Szerintem az egész iskolát végig vallattam. Nem. Követeltem, hogy mondják meg, hol van. Van, aki hülyén nézett rám és azt se tudta, mit akarok, a legtöbb értetlen vagy rám se hederített. Nem érti senki, hogy meg kell találnom? Ellógtam az óráim, nem érdekelnek. Már bőven nem, ha ezért megrónak, tegyék. Vannak fontosabb dolgok is, van fontosabb. Pánikolok, mert a kastély talán utolsó egérlyukát is átkutatom de semerre. Aztán szinte a „feladom és leülök a földre sírni” vagy a „ kinyírom azt a...!!” között az utolsó reménysugárként kaptam az infót, merre látták. És mint az őrültek, kabát a hátamra, zsebeimbe pár jóság és én, mint az őrült, rohantam a falu felé. Még mindig dühös vagyok, de most már riadt és tehetetlen is. Egyre kavarognak bennem ezek és nem szeretem, szeretek vidám lenni, csak nem mindig lehet. És kezdődik előröl, mert miért lenne a cukrászdában, a boltban, akárhol. Miért lenne könnyű? És megértem. Én is elbújnék, olyan kicsi és messzi helyre, amennyire csak lehet, de ő meg ne tegye meg, mert meg kell találnom. Olyan vészkapcsoló ez, amely az összes veszekedésünket eltörli, minden rosszat. És nem találom, sehol sincs. Ki akarom tépni a hajam, sikítani és toporzékolni. De megőrzöm ép eszem, valamelyest és folytatom. Már bőven lement a nap, bőven ágyban lenne a helyem. És nem érdekel. Ha keresnek is engem, minket, nem számít. Pálcámmal világítok, már jártam abban az ijesztő házban, de még az erdő szélét is megnéztem, de kifutottam. Biztos ott lesz, tudja, hogy nem merném követni, de agyamban mást járatok és eldöntöm, nincs ott. Így kerülök a tó környékére. Ez is klisés és ezt is remélem, hogy eltalálom. Remélem kacsázik, horgászik, nem tudom. Mindenre kitaláltam valamit és mindenhol csalódtam. Amúgy rettentően parázok ebben a sötétben, de most nem érzem, nincs félelem. Hát az kell, hogy előkerüljön, hogy seprűre üljek? Komolyan? Most megtenném.
- Bence... Bence itt vagy? Ne csináld ezt velem – hangom erőtlen, ma sokat kiabáltam, most itt a faluban is, meg kicsit érezni, hogy menten én is sírok. Nagy levegő, előre haladok egy ág tépi meg kicsit hajam, mire fújok, mint valami macska. Pálcám fénye vetül elő és látok valamit. Szívem nagyot dobban, ha most az ott a baltás gyilkos, akkor se érdekel. Megindulok felé.
- Bence! - kiáltok rá, nem reagál. Legyél te, kérlek. - Egész nap kerestelek, ne fuss előlem többé. Kérlek... Én vagyok az, Emma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Hosszú, vékonyka ujjaimmal várakozóan dobolok a sörösüveg oldalán. A mai nap annyira elvette a figyelmemet minden iskolai kötelezettségemről, hogy eszembe sem jut, bajba is kerülhetnék akár. Ezen a gondolaton a magasba reppen bal, ívelt szemöldököm, és a márkajelzéssel ellátott papírt kezdem el tépegetni a flakon oldaláról. „Jó név” üti meg a fülem a fiú válasza, amire bájosan elmosolyodok, szinte alig láthatóan, majd a tépegetéstől elszakadva, ismét a srácra emelem kékes szemeimet. Bence. Bence, hát persze. Lóránt Bence. Ugrik be a teljes neve, amint elárulja nekem keresztnevét, amire erősen bólogatni kezdek jelezvén, hogy „tudtam én”. A továbbiakban együtt bámuljuk a vízfelszínt majd amikor újra megszólalnék, csak tátogni tudok egyet, majd végül még egyet, hiszen Bence megelőz. Ekkor kapok anime karakter módon szám elé, hiszen teljesen elfeledkeztem erről a részről. Szemeimet ide-oda kapkodva teszek megint egy lépést a stég szélén csücsülő Bence felé.
- A... a nővéremnél voltam a faluban – osztom meg félhangosan az információt, s szájam belsőjét rágcsálva meredek egy ideig a fiúra. – Születésnapot ünnepeltünk, kicsit elszaladt az idő… - lesz a rágásból egy hatalmas sóhaj, majd mielőtt még jobban beleloholhatnám magam a témába, Bence mondata némiképp megnyugtat. Erre kedves mosoly terül szét finom vonásaim között, és úgy döntök, hogy helyet foglalok újdonsült ismerősöm mellett. Természetesen tisztes távolságban, hogy legyen terem mozogni, ha esetleg úgy tartja kedvem, illetve ebből a távból – körülbelül két méterre – jobban látom a másikat, így kényelmesebb nekem. Leveszem nyakamból sálamat, és magam alá terítem. Törökülésben foglalok helyet a stégen, miközben arcomat ismét a Holdra emelem. – Köszi – nyilvánítok barátságos köszönetet, amiért nem köp be senkinek. Ez a mi kis titkunk marad. Szájamhoz emelem az üveget, és iszok belőle egy kortyot. Kellemes fűszeres, csaknem gyógynövényes íz párosul az alapvetően édeskés ízvilág mellé. – Te hogyhogy itt? – fordítom arcomat Bence felé. Tekintetem már sokkal nyugodtabb, és hangszínem is átvált csevegőbe. – Nem mintha ez nem lenne elég indok – bökök fejemmel a Hold felé. De nem gondolnám, hogy ez az elsődleges ok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy hét, kínzó egy hét telt el azóta, hogy kimondta. Kerülöm őt, amennyire csak tudom, az órákon elültem mellőle, és ha csak tehetem, elkerülöm az egy légtérben való lélegzetvételt is vele. Remélem megérte neki, hogy így láthat - már, ha egyáltalán érdekli -, és ha lát is, látja rajtam, mennyire jó ötlet volt ezt így elintézni. Lassan már úgy érzem, hogy nem is a szakítás fáj, hanem a módja. Akkor megértettem a problémáját, viszont a mód kegyetlen volt, igen, nem tudom ezt másképpen jellemezni. Pedig ha mást nem, ezt nem érdemeltem meg, ebben biztos vagyok. Megdöbbenek minden egyes pillanatban, hogy ezt így intézte pont ő, aki a legvidámabb és legszeleburdibb embernek ismertem. Mégis ő volt, nem tudom, hogy ez ki, vagy mi hozta ki belőle, de az biztos, hogy ő igazán megváltozott, ha ezt meg merte lépni. De legalább egy életre megtanultam, hogy a legártalmatlanabbnak tűnő lányból is ki lehet hozni a gonoszt. Mert ez a tett, eléggé az volt. Ilyen gondolatokkal tartok a tavacska felé, persze este, mert itt legalább nincsenek prefektusok sem. Ráadásul velük sem azért nem aarok találkozni, mert megbüntethetnek, hanem mert rá emlékeztetnek, vagy éppenséggel kedvelem őt. Dana, Karola, Márk, Nóra, Sára, Petya. Pont elég, hogy ne kérdezősködjenek, Petyát nem szeretném egyáltalán nem lelombozni semmivel, ő nagyon jó kölyök, csípem a vidámságát. Szóval inkább itt szenvedek a faluban, ahol kicsi az esély, hogy rajta kapjanak, és simán be tudom hazudni, hogy a Tündérmanó utcában lakom, ha annyira érdekel valakit. Ma éppen a rezignált arcom mutatom, a nemtörődömet, ha éppen bevillanak a szemei, inkább elhessegetem, akkor is, ha a szívem szorul össze egy pillanatra. Olyna kilátástalannak érzem az egészet, hiszen egy tündérmesekönyben voltam, de egy rossz gyerek kiszakított belőle és nyelvnyújtba a "bibibi"-zik felém, hogy úgysem fogok soha többé viszakerülni,. majd rajzolnak oda mást. Most meg mi van? Semmi, a büdös nagy semmi, néha már a lányokra sem nézek rá, mert valami biztosan rá emlékeztet és akkor rohanhatok ki a mosdóba sírni, összekupordva az egyik sarokban. Biztosan azt hiszik, hogy hasmenést kaptam el, néhányan furcsán néznek rám, de vannak olyanok is, akik elkerülnek. Gondolom, olyankor dühösebb az arcom, amit tőlem nem szokhattak meg. Először leülök egy padra, és ahogy megtámaszkodom felszisszenek, mert elfelejtettem, hogy a kötés még mindig rajta van a jobb kezem. Felhúzva vizsgálom egy kicsit, de továbbra sem bánom, hogy nem hagytam meggyógyítani. Minden sebnek fájnia kell, amit miatta szerzek. Majd begyógyul valamikor. Nézem a sietős, vagy éppen andalgó, esetleg tébláboló embereket, akik elhaladnak mellettem, de valahogy senkire sincs semmilyen megjegyzésem magamban. Mintha egy szürkévé fagyott viágban, szürke testek mozognának, én pedig a saját szigetemről nézek rájuk, de nem értem őket. Miért mennek arra, és legfőképp minek? Úgysincs értelme semminek sem. Felpattanok, újra kitörlöm a szememben felgyűlt könnyeket - komolyan nem tudom, hogy hogy nem száradt még ki a szemem - és csak úgy megindulok. A lábamra bízom magam, hogy vigyen valamerre, mert az eszem és az agyam helyén üresség van. Egy kisebb mólószerűséghez visz végül, amit félig-meddig benőtt már a természet, de a vége belelóg a vízbe és néhány deszka is hiányzik belőle. Kimegyek a végére, de nem sok mindent látok, a Hold ma nem kegyes hozzám, elbújik ő is, nem akarja látni a szenvedő képemet. Talán... milyen jó lenne, ha most lépnék még kettőt, csak úgy, ahogy vagyok, zsebrevágot kezekkel, meggörnyedt háttal. Véget érhet a szenvedésem, senkinek sem kell hallgatnia a sirámaimat, Karola is megnyugodhat, hogy nem kell aggódnia értem. Ő talált meg először, hiába akartam elbújni és egyszer - ha ma túlélem véletlenül - majd megköszönöm neki, hogy ott volt. Már csak két lépés és elnyelhet a víz, már csak egy...
Hirtelen rezzenek össze a nevem hallatán, úgy látszik még azopk sem kíméletesek velem, akik keresnek. A hang ismerős, de furcsa, tele van féltéssel és mintha meg lenne viselve, akár egy koncert után, mintha elfáradt volna. Viszont így elmarad az utolsó lépés, lábam tétován talál vissza a biztos talajra. Egy kis fény vetül a vízbe, felrajzolva az alakomat, azt akinek most bele kell lépnie a helyére. A nevemre már nem reagálok, valahogy annyit hallottam már mostanában, hogy elég volt belőle, úgysem fog számítani. Viszont egy név mnégis visszaránt a teljes valóságba. Emma. A húgom, akivel annyit veszekedek, vagy szívjuk egymás vérét a legtöbb esetben. De ma kétségbe van esve, miattam. "Kérlek" szívbemarkoló a szó, érzem, hogy komolyan aggódik miattam, és most tudom, hogy jól teszi. Nem sok híjja volt, hogy többet ne kelljen mondania a nevem, legalábbis, úgy gondolom, hogy megtettem volna. Talán nem lettem volna olyan bátor, de ezt most nem fogjuk megtudni. Lassan fordulok felé, a pálcájának fénye hunyorgásra kényszerít, az arcom komor, megfáradt oldalát mutatja a húgom felé.
- Mit... - hangom erőtlen, fakó, mintha kifogytak volna a szavak, léetapadtak a torkomra és nem lehet őket onnan kiréngatni sem. Köhintek egyet, majd megpróbálom még egyszer. - Mit akarsz, Regina? - nagyon ritkán, csak ha igazán kihúzza a gyufát szoktam Reginázni. Most inkább a "hagyjál lógva és húzz innen" verziója miatt hívom így őt. Igazán szeretem Emmát, valódi tetsvéri szeretettel, de sosem mutatom ki igazán, csak egy két pillanatra fordítom felé a szívem, amikor igazán szüksége van erre. Inkább húzzuk egymás agyát, és kikészítjük egymást, testvéri szeretetből. Csak bámulom őt, miután megszokom a fényt és nem tudok megszólalni. Nem akarom, hogy a fájdalmam tönkretegye őt is, úgyhogy úgy döntök, hogy elküldöm őt innen.
- Menj el, semmi bajom - hazudok, a szavak éles kövekként záporoznak felé, miközben nem látom, de a testtartásom nem erről árulkodok, az arcomat meg hagyjuk. Örgedtem vagy két évet biztos azóta. Nézem őt, várom, hogy mozduljon valamerre, nem tudom, hogy fog-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ó, szóval ismer, remek. Legalábbis a nevemet, persze Mária drága biztosan sokat áradozott rólam, vagy Karola, vagy éppen Márkó. Jó, ő biztos nem, mivel néha azt sem értem, hjogy én mit kérdezek tőle, és arra miért nem válaszol úgy, ahogy én képzelem. Mindegy, Márk nekem fura, szóval... Kicsit beszűkülünk a mondandónkkal, én nem annyira vagyok beszédes, ő meg nem akar, vagy tudja franc, szerintem ő is csak egy kis magányra vágyott, amikor ide jött. Kicsit zavar is, hogy megzavarhattam, de az ajándék ital remélhetőleg megnyhíti majd. Végül mégis én kérdezek, és kicsit megsajnálom, hogy magyarázkodni kezd. nekem ugyan nem kell megfelelni, nem vagyok prefi, sem árulkodós.
- Ó, szülinap! Kinek volt? - pillantok fel rá érdeklődően, még ha valójában nem is annyira érdekel, de a belémnevelt udvariasságtól úgy tűnik nem tudok megszabadulni. A kesernyés íz megint felidézi a keserűs csókot, azt hiszem váltanom kell, még ha egyébként jó is lenne alapvetően. Gyorsan kiiszom a végét nagyjából, felé emelem az üveget "nincs mit" jelzésként arra, hogy nem árulom el, és az utolsó cseppet is eltüntetem belőle. Kinyúlok egy újabb üvegért, megnézem a címkét, valamilyen barna sör lesz. A pálcám előhúzom és kipattintom vele egy halk Alohomorával a kupakját. Sokan nem tudják, hogy ez is zár, és az Alohomora erre is jó. Akupak lerepül a pálcámat pedig letszem a stégre, halkan elindul egy irányba, de csak párat forog és megáll. Kérédésre követem a mutatott irányt és a Hold tényleg szépre festi az estét, és fénye beragyogja a környéket. A válasz viszont nehezebben érkezik, jónéhány másodpercnek el kell tellnie, mire valami épkézlábat összkaparok úgy, hogy ne sírjam el magam előtte is.
- Úgy döntött, hogy - megállok egy picit, Babett szemibe nézve, arcomon megremeg egy izom, és biztosan megint szomorkásabb arcot vághatok, de már nem érdekel, hogy ki mit mond rá. - ...ne folytassuk tovább - tárom szét egy picit a kezeimet, még egy kicsit vállat is vonok, de csak nézema törökülésben lévő lánykát, akire most rázúdul az, hogy engem biztosan sajnálni kell. Alapvető reakció, fordított esetben én biztosan így tennék. Dehát nem vagyunk egyformák. - Szóval lejöttem egy picit felejteni, vagy ilyesmi. De nem bánom, hogy van társaságom most már, szóval mielőtt megkérdeznéd... Maradj, kérlek - elmosolyodom, kicsit szomorkásra sikerül, de hát ez van, most minek hazudjak neki is és magamnak is? - A Hold viszont tényleg gyöyörű és képzeld, épp azon gondolkodtam, hogy kár, hogy nem jöttem ki ide a négy év alatt. Pedig ez jó kis hely - nézem a Holdat, simogatom a talpammal a vizet, majd visszaengedem a lábamat. - Ja, és ha kérsz még, ne fogd vissza magad, főleg ma ne. Ha már ilyen jeles ünnep van - elmosolyodok halvánnak, majd visszahúzpom a lábaim. - Nem volt valami jó ötlet, mégsem - kuncogok fel, majd iszom a következő kortyot. Ez most elég édes, furán is hat az előző után. Érzem, hogy az alkohol kezd hatni, de nem nagyon csinál még semmit, csak a hullámok nem úgy mozognak minden esetben, ahogy megszoktam. Semmi komoly még, de tudom, hogy nem kel sok és feloldódjak teljesen. Remélem valami jobb formámat mutatom és nem üldözöm el kéretlen-újdonsült társaságom. A kéretlent cseréljük le váratlanra, az jobban fedi a valóságot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Egy apró mosollyal szájam szegletében harapok alsó ajkam jobb szélébe, és úgy tekintek fel az égre. – Nekem - nézek egész boldog képet vágva Bencére. Mivel olyan nagyon sok közeli barátom nincsen, ezért sokan nem is tudják, hogy ma van a napja, de nem is kell mindenkinek. A születésnapokra mindig túlságosan személyes dologként tekintettem. Soha nem volt bulim, nem voltak hatalmas ajándékok, és én ezt így szeretem. Gerda és Milán felköszöntött, sőt anyuék is várnak jövő hétvégére haza, hogy ők is meg tudják húzogatni a füleimet. Most mégis jól esik valakivel megosztani, hogy „ez a nap más, mint a többi”. De közben azt is éreztetni próbálom vele, hogy nem olyan nagy szám ez, nekem annyira tényleg nem számít. Nem vagyok szomorú amiatt, hogy nem ugrik ki valaki a tortából, vagy a kastélyban szobácskám vár, ahol szobatársaim már édesdeden szuszogni fognak, mire én visszaérek. Szűkszavú kinyilatkoztatásom után megengedek még Bence felé egy szelíd mosolyt, és a vizet kezdem bámulni. Jó időre bele is mélyedek, majd a halk bűbájra, és az üveg szisszenésére emelem buksimat a fiú irányába. Elismerően bólogatok a trükkre, valóban nem gondoltam eddig a sörös palack zárára így. – Ez de állat volt – mondom elismerően rekedt hangomon.
Ekkor megváltozik egy pillanatra a légkör. Bence látványosan elszomorodik, én pedig meghúzom az utolsó kortyot az üvegemből. Figyelem őt, le sem veszem kékjeimet vonásairól, amik egyszer oly’ kedvesek és lágyak, máskor pedig megfeszült állkapoccsal mered rám vagy éppen maga elé. Megbántották, ez nyilvánvaló számomra, de nem kezdem el faggatni. Ő is ezt kéri, ezért szó nélkül, az üreg üveggel tárom szét karjaimat jelezve, hogy meg sem akartam szólalni. Erős, büszke srácnak tűnik, ezért nem akarok anyáskodni felette, vagy éppen a Bogolyfalvi Tinimagazin riporterét játszani az Összetört Szívek topicban. Bátorító mosolyt engedek meg felé, s tovább hallgatom.
- Érthető – biccentek, és újra az ég felé emelem a sörtől kipirosodott pofimat. – Ezután a vizsgaidőszak után kell is a kikapcsolódás – bizonyára nem ez nyomja Bence szívét, de ezzel megpróbálom elterelni a figyelmét egy másik irányba.
- Tényleg? – mosolygok felszabadultabban, mint kezdetben, majd az üres üveget magam mellé helyezem, s négykézláb a hűtőtáskáig kúszok, hogy egy random sör a kezembe kerüljön. – Kibontod, kérlek? – nem hoztam ma magammal pálcát. Ezt mondjuk elfelejtettem mondani Gerdának, biztosan kitekerné a nyakamat, ha tudná, hogy éjszaka végigjöttem a falun, egészen a határáig, pálca nélkül. De most az alkohol áldásos hatása lép közém, és a riadt gondolatok közé. Nincsen semmi baj.
Miután Bence segít – vagy nem – kibontani a sört, megköszönöm, és visszacsücsülök a helyemre. Fejem picit már zsibog, de nagyon kellemes érzés.
- Én már jártam itt néhányszor – kezdek csacsogni, omg. – Pedig nem vagyok a szabályszegő fajta – ki kérdezte? – Én is inkább gondolkodni akartam, ez pedig tökéletes rá – hunyom le szemeimet, s hagyom, hogy a holdfény lágyan simogassa arcomat. A sörös üveggel elfoglalt kezem az ölemben pihen, a másikkal pedig támaszkodom magam mögött. – Hm – mosolygok. – Szerintem tök jó ötlet volt – bele sem gondolok, hogy nem egyről beszélünk, hiszen én arra gondolok, hogy a stégre jönni volt csodálatos ötlet. Kellemesen érzem magam. – Gondolkodtál azon, hogy mit fogsz csinálni a suli után? – emelem akkurátus módon kékjeimet a fiúra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Ó, hát akkor Boldog Születésnapot! - mégis sikerül kisajtolnom egy egészen kedves és biztató mosolyt, és őszinte is lett, meg is lepődök rajta belül. Odanyújtom az üveg nyakát és ha ő is szeretné koccintunk az egészségére, de az első üveg viszonylag gyorsan elfogy. Jól esik nagyon, nem gondoltam volna, hogy ilyen környezetben is ki tud teljesedni az ivászat, vagy a búfelejtés. Remélem tényleg egy kicsit bekábít és akkor jobban tudok figyelni a születésnaposra. Újabb apró vigyor szökik fel a szám szélére, amikor tetszik aneki, hogy bvarázslattal nyitom az üveget fel. Hát igen, volt egyszer egy olyan nap, hogy mindenféle zárat, vagy zárszerkezetet, vagy annak látszót próbálgattam alohomorával. Meglepő mik jöttek ki. Például amikor a dunsztosüvegről lerobban a tetetje... nos, az nem túl jó megoldás, de hasznos és működőképes. Pedig azt vártam, hogy letekeredik, de a bűbáj nem szarozik sokat, a legegyszerűbb módot választja.
- Majd próbáld ki te is - kacsintok, aztán elmerülök a gondolataimban. Mindketten lecsendesedünk egy rövid időre, de ha már összehozott minket a jósors, ismerkedjünk tovább. Szeretem a természetességet, és ez a lány pont ilyen, allűrök nélkül. Vagy csak meg van hatódva a mai napjától, vagy nem tudom. De most már legalább értem a táncot, így visszagondolva elég muris és jó ötlet.
- Nehéz volt? Nekem most valamiért simább volt, mert legalább másra koncenrtálhattam. De tényleg ilyen fényes fákjaként sosem muzsikáltam még - imádom, ahogy mászni kezd, remélem nem hatotta meg az első sör ennyire, mert akkor nem fog kapni harmadikat.
- Ha én mondom - mosolygok rá, miközben még arra is megkér, hogy bontsam ki neki. Hát legyen. A pálcám a kezembe veszem ismét és rámutatok az eltávolitandó kupakra. - Alohomo....ööhhkm - a büffentés természetes és szégyenletes gyorsasággal csap ki belőlem, előjelzés nélkül. Úgy levrösösdök egy pilnata alatt,amilyengyorsan a szám elé kapom a kezem. Ránézek egyre kerekedő szemekkel, az ajkaim pedig széles mosolyra húzódnak, majd nem bírom tovább és elnevetem magam. - Ne haragudj, ez rohadt ciki - szégyenteljesen vigyorgok, hogy bocsásson meg, ne tartson egy bunkó állatnak. Nagy levegőt veszek és kinyitom végre neki a sört. - Alohomora - behunyva szemem sóhajtok egy újabbat, de mosolyogok megint, picit a pír is visszahúzódik az arcomról, ahogy végre sikerül a mutatvány.
- Igen erre van tervezve a hely, úgy érzem. Gondolkodni, de csak éjjel, amikor minden ilyen csendes - bólogatok, és kezdek feloldódni. Nem nagyon jut eszembe most éppen Masa sem, sőt, mint látszik nem zavar,hogy nem Máriázom. Amúgy sincs sok értelme, de mindegy. - Amúgy ismered Danát? Dana Strawberryt, a Navinéből. Egy csomószor megszegtük már a szabályokat... egyszer kékre festettük a Navinéseket, mert aki bement úszni a medencéjükbe, egy hétig kék lett a bájítalétól, amit beleöntöttünk. Voltak akik úgy kviddicseztek a meccsen - nevetek végre kicsit felszabadultabban. Jó, hogy feljön az emlék, végre kicsit oldódok. - De nem mondtam semmit és te sem tudsz róla. Egyébként is már elévült - vigyorgok felé, és nem mondom tovább, pedig lenne még mit elmondani. Gondolom nem hitte rólam, hogy ilyenekben is benne vagyok, de szerintem Dana bárkit képes rávenni a dolgokra. Jó, mondjuk a legutóbbi kviddicspályás muriságunk, annyira nem esett jól, ott egy kicsit besértődtem, mint "baráti státuszban lévő személy". Azóta nem jutott eszembe ez, de jókat nevettem rajta. Baráti STÁTUSZ. Behalok ennek a csajnak. És ő a legjobb barátom, mi lenne ha csak sima barát lenne!?
- Igen, kénytelen voltam - kuncogok, majd elkezdek közelebb araszolni hozzá. - Nem baj ha közelebb jövök? Nem hallak jól - folytatom a nevetgélést, fel is emelem a fejem az ég felé, ahogy beugrik valami erről. - Például ez a tó is hal-lak, érted? - felnevetek a rossz szóviccen, majd megingatom a fejem és iszom egyet. Aztán még röhhentek párat mosolyogva, és visszonyom a lába a vízbe. - Most már csakazért is - vponok vállat, és kuncogni kezdek, majd azonnal olyan pofát vágok, amiből lehet tudni: hideg a víz megint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Számíthattam volna rá, hogy színvallásom után érkezik is a jókívánság, de mégsem tettem. Így szendén elmosolyodva, némi pírral orcámon biccentek egyet Bence felé köszönetképpen. Felnőtt vagyok – dehogy! De most tegye mindenki a szívére a kezét, aki már túllépett ezen az éven, és merje azt mondani a ketyegője legmélyéről, hogy nem varázsolta el akár csak egy pillanatra is az érzés, hogy tizennyolc éves lett. Nem? Hazugság. Egy szempillantásra megszűnik minden, ami valóságos, és elképzeled magad, mint a társadalom fontos része, egy felnőtt tagja, akinek innentől kezdve teljesen megváltozik az élete. Ha nem is így lesz… bánom is én! Most így érzem, és ez boldoggá tesz. Vigyorogva négykézlábaskodok Bence előtt, miközben a közöttünk lévő hűtőláda nem zavartatja magát, és csak úgy ontja mellkasomra a hideget. Apró kis libabőrök jelennek meg karomon, amire meg is rázkódom, majd mosolyogva visszatekintek a fiúra. Várom a varázslatot, mintha ez lenne a legnagyobb party-trükk, amit életemben láttam. Játékosan beharapom ajkaimat, és csupán a kezemben lévő üveget figyelem csillogó, kékszín szemeimmel majd, amikor a srácból kibüffen, ami jobb kinn, mint benn, gyermeki módon felnevetek, és koccintok egyet vele. Így húzódok vissza eredeti helyemre; kacagva, sörrel a kezemben egyensúlyozva. Nevetésem csilingelő. Teljesen más, mint beszéd közben, hiszen akkor meglepően mély.
Nevetve legyintek egyet-kettőt arcom előtt jelezvén;
- Se-he-mmi baj – kapkodok még kislányosan kacarászva levegőért, majd hátra dőlök, és felveszem a megszokott pozíciót. Emberek vagyunk, előfordul az ilyen. Ha nem lenne bennem egy sör, akkor biztosan csak nagy szemeket meresztve figyelnék a fiúra, hogy ilyenkor mit is kellene csinálni, hiszen engem nem erre programoztak. Azonban most elkezdett bennünk – legalábbis bennem – dolgozni az a minimális alkohol, ami az italomban volt, így valamivel önfeledtebb vagyok, mint a találkozás elején.
A következő pár percben csak csendesen bólogatok a fiú szavaira, aztán ismét megszólalok, elvégre kérdez tőlem valamit. Arra illik válaszolni, nem?
- Személyesen nem – kezdek bele ismét karcos hangomon. – De tudom, hogy ki ő. Navinés prefi, ugye? – kérdezek rá, hogy biztosan egy lányról beszélünk-e. Ekkor kirajzolódik Dana karakteres arca, amire hunyorítva bámulok egy kiálló deszkát, s csak akkor eszmélek fel ismét, amikor esküre köteleznek. Kihúzom magam, és azt a kezemet, amelyikben a sört tartom, a magasba emelem, a másikat meg a szívemhez szorítom. – Soha senki nem tudja meg tőlem! – mosolygok játékosan.
Közelebb szeretne jönni. Egy pillanatra megfagyok, és eltűnik arcomról a mosoly. Átveszi a mélyről érkező zavar, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni. Nyelek egyet, jobb oldali egyik barnaszín tincsemet manófülem mögé helyezem, majd biccentek egy torokköszörülést követően. Mindig valami önbizalom boost-ot várok ettől.
- Persze – húzom magam alá a lábam egy bátortalan mosollyal. Aztán mintha megérezné Bence a mérhetetlen zavarodottságom, és egy nagyon ciki szópoénnal jön, amire finoman elmosolyodok, majd csintalanmód megforgatom szemeimet. Végül a mosoly egy halk kacajjá válik, és szabad kezemmel vörös ajkaim elé kapok. – Masától tanulod ezeket a borzasztó szóvicceket? – kérdezem nevetgélve, majd csillogó szemeimet Bencére emelem. Ezután tekintetem végigfut felsőtestén, egészen lábaiig, és halkan figyelem, ahogyan lábfejét elnyeli a bizonyára jéghideg víz. Brrrrr!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

ketten a világ ellen. mert a világ végére is követnélek

Most érzem csak lassan, hogy mennyire sajognak a lábaim. Mintha azokból a cipőkből válogattam volna, amelyekben csak ülni szabad, talpam úgy sajog, vádlim úgy húzódik. Elindul felfelé, gyomrom tájéka, amely öklömnyi és rettentően fáj, üres és mégis, nem érzem többnek, mint egy apró, semmit nem zavaró gombócot. Karjaim zsibbadnak, szerintem kétszer hordtam ki az infarktust ebben a két órában, mindegyikre jutott egy. kabátom cipzárja lent pihen, mert még így is meg tudnék gyulladni. Sosem voltam az a nagyon fázós ember, de most végképp, még ha havazna is, simán képes lennék egy pólóban létezni. A vérnyomásom az egekben, ez nem kérdés, mindenem ott van, mert ott neki a legrosszabb és most nekem is mindenhol a legrosszabb. Alig kapok levegőt, hiába sietek mindenhova, de a gombóc miatt rettentő nehezen megy, minden egyes lépés veszi ki az erőm. Nem emlékszem, hogy leültem ma, se semmi másra. Idegességemben ettem valamit, ezt tudom, kétszer ki akart jönni és nem állítom, hogy a harmadik nem fog nyerni, de most nincs idő rosszul lenni. Arcom ég, egy fia smink nem fért ma ott el, nem mintha túlzásba vinném, így nem kell aggódnom, hogy nem ismer majd fel. Amúgy sem akarok aggódni, csak épp nem megy más. Ezer meg egy hülye gondolat és más, tódul és kavarog, halántékom egyre jobban nyom, jön a migrén, érzem, mert a nagy idegeskedés sem jó a fejemnek, de nem érdekel. Maximum elfelejtem hogyan sétáltam ide, milyen nap van, akármi vackot, minden mást, azt viszont nem, hogy miért és kiért, mert ezeket szinte körömmel vésem fel elmém falaira, olyan mélyen, hogy biztosan ott marad. Mert muszáj. Ezt nem engedhetem el, kevés ilyen dolog van manapság, de ez most minden előtt ott van. Kérhettem volna segítséget, hogy több szem többet lát alapon, vagy ha végül összeesek a fáradtságtól, akkor legalább felkapar, de ezt egyedül kell és nem kellenek felesleges szemek. Majd lesz valami. Bizakodok. Apró reménysugár.
Úgy gyúl most mégis. A pálcám végén ül, mégis, mintha az égből sütne le egyenesen és lehet hogy az van, hogy én tökre megőrültem és már mindenfélét hallucinálok. De nem láttam, nem jelentkezett, azt hittem én leszek az első, akihez odaáll, ehelyett eltűnt, felszívódott és nem tudtam elérni. Egy jelet sem, egy cetlit sem kaptam, mérgesnek és sértettnek kellene lennem és voltam is kemény öt percig. És elmúlt, mert jött a bűntudat majd a félelem, nem maradt harag, csak a várakozás, hogy majd jön, majd ő lép, majd ő teszi meg, majd ha akarja, de nem, nem történt semmi. Teljes csend és ezt elégeltem meg. Lehet önző vagyok, lehet, hogy most ez a rosszabb megoldás, de nem érdekel. Nem a baltás gyilkos áll ott, nem valami idegen, hanem ő. Nem is akarok arra gondolni, miért van annyira ott. Nem. Aprót rezzenek össze, amikor megszólít és máskor már hisztériáznék rajta, most viszont elreppen mellettem, süket lettem rá. Elmosolyodok, de  ez inkább szomorú, mint boldog. Közelebb lépkedek, pálcám kicsit leeresztem, hogy ne süssem ki a szemét és innen már jobban látom. Arca beesett, sápadt, szemei alatt sötét karikák, ábrázata megnyúlt, jellegzetes mosolya eltűnt. Semmi baja, hazudja ő, semmi baja. Hát persze, én meg férjhez mentem a kísértetházban! Na nekem ne most vetítsen. Nem érdekel mit mond, mennyire mondja és hogyan, leküzdöm a távot és előtte termek. Semmit nem engedek megakasztani, mire bármit tehetne, átölelem. Óvatosan, kedvesen, közben reszketek én is, kiengedem a levegőt, örülök neki és még jobban félek. Mert ez ijesztő.
- Ne bújj el előlem többet, jó? - nem eresztem, mindkettőnknek, de főleg neki kell ez. Érzem. Vagy ha nem, nem érdekel. Nem akarok belegondolni, hogy mit akart tenni az előbb, pedig agyam látta. De most felejt. Szabad kezemmel simogatom meg a hátát, lehet nem ilyenek vagyunk, de most ilyennek kell lenni.
- Nem megyek el, bármit kérhetsz, csak ezt nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Hölgyeim és Uraim! Az Alohomora mestere bemutatkozott! Persze, miért ne most? Miért nem csak úgy és miért nincs előjele? Új ismerettség, hát szépen bemutatkoztál Bence. Kár, hogy a világomról nem tudok és még én is röhögök ezen, de szerencsére ő is, így nem annyira égő. Jót mosolygok és vihorászok az egészen, úgy tűnik nem bírom jobban a sört, mint eddig és csak a jókedvem fokozódik tőle. Hát ez egy rohadt jó ötlet volt, és még csak most kezdtünk bele. Azért remélem nem szédülünk bele a végén a vízbe józanításként. Már végig is fut rajtam a hideg, ahogy elgondolom, de egyébként csak visszamosolygok rá és próbálom ütni a témákat, amíg meleg. Danát ismeri, ez szuper, hát ha még úgy ismerné, mint én. Meg lenne lepődve milyen energia van benne.
- Igen, igen ő az! Ha nagyon unatkoznál keresd meg, és mire felocsúdsz olyan helyzetbe rángat bele, amit nem akartál, viszont irtó izgi, vagy vicces - rázom meg a fejem, egy másik emlékre a Bibircsókos Banyásra gondolva. Az, hogy feladtuk postán Vegasba, életünk legnagyobb tette volt, pár hét pletykák nélkül és károgó banya nélkül. Milyen rég volt, te jó Merlin, de milyen jó volt! És nem kaptak el minket, az volt a legjobb benne.
- Ó, a söreskü nagyon erős, vigyázz - nevetek továbbra is vele, hát nem jó fej ez a lány is? Csak aztán meg ne bánjam megint, hogy jó fejnek tartok valakit, aki végül kidob, mint egy koszos zsebkendőt. Ahh, minek kell nekem mindig visszagondolnom erre? Inkább iszom! Így is teszek és megkérdezem, hogy nem lenne baj, ha közelebb húzódnék hozzá. Azt kihagytam, hogy a ládához is tulajdonképpen, de nem ez a fő cél, csak jó fej Babett és én meg ilyen vagyok. Nem szeretem a távolságot, ez meg is látszik az elmúlt 12 nap eseményit figyelembe véve. De látom, hogy frusztrált emiatt, és miközben visszateszem a lábaimat egy gyenge szóviccet tolok be, amire azért felnevet és szemet forgat. Ez az! Kár, hogy kérdez is, amire az én arcomról úgy fagy le a mosoly, ahogy a vízben a lábam, amikor az előbb betettem. A szívem meghasad egy pillanatra, de az alkohol szépen lassan befoltozza. Egy kicsit - tényleg nem többet 4-5 másodpercnél - elhallgatok, majd a komor arcvonásaimat rendezem.
- Hát ha tőle is, már többet nem fogok. Szakított velem - most jövök rá, hogy kellett ez a 12 nap és másfél sör, hogy ne sírva ordítva gondoljak a szakításra. De amúgy, ahogy eszembe juttatta Babett kicsit nagyon megállt bennem az ütő, mégis, valahogy most más az egész. Lehet, hogy holnap megint szar lesz, de nem tudok Babettre haragudni, hogy Mária - na megint - nem terjeszti és ő ezt nem tudja. - Többek között ezért jöttem ki, egy kicsit felejteni. Vagy inkább nagyon? - szomorkás mosollyal nézek fel rá, nincs harag a szememben és ha lenne sem őrá irányulna. Hátradőlök én is, megtámaszkodom a könyökömön, és nézem hol a vizet, hol őt, miközben Zipphzar Mária Stella keserű csókját érzem az ajkamon. Erre inni kell, hogy elmossa az emléket.
- Na, de a hal-lak már saját - vigyorodom el nem is olyan nehezen már, mint gondoltam. Ekkor, nagyjából egy méterre előttünk, egy nagyobb hal ugrik ki a vízből és csobban vissza, beterítve minket. Azonnal kihúzom a lábamat és riadtan nézek Babettra. - Láttad? Valószínűleg neki sem tetszett - hangosan nevetni röhögni kezdek, még a könnyem is folyik, a vízen visszhangzik a nevetésem. Persze a feszültség, ami őmiatta - na vajon ki lehet? - kijön belőlem, az is sírva fakaszt, de jól leplezi most a nevetésem. Kitörlöm a könnyeket a szemeimből, és Babettre nézek. - Azért ez most meglepett - közlöm vele a tényeket, ami gondolom nem volt nem feltűnő. Most megnézem magamnak, hogy ő mennyit kapott a vízből, és majd megpróbálom kiengesztelni a rossz szóvicc miatti vízkár miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A jelenet nagyon szórakoztató, és egyben felettébb idilli; két fiatal a tó stégén ücsörög sötétedés után, nevetésüktől megremeg a tó felszíne, s olykor a boldog sörös üveg koccintás töri meg a csendet. A Hold beragyogja gondtalan arcunkat, miközben különböző témákat járunk körbe nagyokat kortyolva az alkoholos nedűből. Szinte romantikusnak is mondanám, ahogyan olykor együtt bámulunk az égitestbe, majd szemtelenül bele-belenevetünk sápadt arcába. Ekkor a szellő is feléled, ami meglepően hűvös, azonban mégis jólesik kimelegedett testemnek. Szélfútta hajkoronámmal fordulok vissza Bence felé, aki még néhány információt oszt meg velem Danáról, amikre én csak bólogatni tudok, majd szélesen elmosolyodok arra gondolva, hogy Bence milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. Természetesen én sem tudom, hogy mi lenne nélkülem Dai mindennapi cukiság faktora nélkül. Barátom gondolatára csillan meg zöldessé vált tekintetem, de mindeközben folyamatosan Bencén tartom a szemem, rajta bambulok; észre sem veszem. Nyelvem hegyét kidugva nyalom meg vastag alsó ajkamat, majd be is harapom azt egy újabb derűs mosoly kíséretében.
- Furcsa lenne, ha csak úgy felkeresném – ekkor nyílnak szét ajkaim egymástól, így a harapás félbemarad. Hangom még mindig felhőtlen jókedvemről árulkodik, miközben a vízre kúszik szempárom. – Szia! Babett vagyok, és amúgy nem csak azért, mert mérhetetlen unalmas és magányos vagyok, de… nincsen kedved játszani velem? – mondom színpadias modorossággal, hiszen eléggé életszerűtlen lenne részemről, ha felkeresném a lányt. Eléggé elkeseredett húzás lenne, de rendkívül rendes Bencétől, hogy feldobja az ötletet. Ő annyira más. Olyan… elgondolkodóan húzom el ajkaimat, miközben figyelem a vonásait, ahogyan most ő figyeli a Holdat. Mikor visszatekint rám, ismét jót nevetünk eskümön, így elfelejtek zavarban lenni.
Ezek után pedig nem más jön, mint a Masára irányuló kérdésem. A lány egy energiabomba, akinek mindig van valamilyen eszeveszett szóvicce vagy egy olyan becézett formája bármilyen létező szóra, hogy azokat sem tudtam meglepettség vagy nevetés nélkül hagyni soha. Nem csoda, hogy tanulnak egymástól, hiszen egy pár. Gondoltam én eddig. Elvégre valami nincsen rendben. A lány említése óta Bence arca mintha eltorzult volna. Érzem, ahogyan eluralkodik rajtam az idegesség, és gyomrom szórakozásból nyomkodja belső liftemen az összes létező gombot. Fel-le, fel s le. „Szakított velem” figyelem Bence ajkait, ahogyan a szavakat formálja, majd szégyenteljes fintor jelenik meg arcomon, amit el is kapok a víz irányába. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, lelassul az idő, összeszűkül a tér; nem szeretek kellemetlen helyzeteket szülni, mert nem tudom, hogyan mászhatnék ki belőlük. A felejtéssel kapcsolatos szavaira ismét visszaemelem rá kékké visszaváltozott szemeimet, majd fancsali mosollyal csóválom meg a fejem. – Sajnálom – ennyit tudok mondani.
A szóviccet tovább viszi, és mivel tekintetem ismét levettem róla, ezért csak hangszínéből tudok arra következtetni, hogy mosolyogva teszi mindezt. Az én arcom terhelt és bizonytalan. Ide-oda kapkodom szemeimet a vízen, és sűrűn pislogok. Azonban a következő pillanatban egy jó adag víz zúdul testemre, amitől a szívem kihagy néhány ütemet, és halat megszégyenítő tátogással fordulok Bence irányába, aki könnyes szemekkel mulat az egészen, míg én a totális megsemmisülésbe zuhantam. Ijedtemben a sörös üveget is kiejtettem vékonyka ujjaim szorításából, amiről tudomást sem veszek, így az lassan gurul a stég széle felé, miközben én széttárt karral, csurom vizes ruházatban és hajkoronával meredek a fiúra. Boldog nevetése engem is végül kacagásra késztet, így karjaim lassan elernyednek, és a vizet kezdem lerázni róluk.
- Basszuskulcs… - mondom játékos, széles vigyorral. Felpattanok, majd lekapom kabátomat, hiszen jobban megfázok, ha a vizes ruhadarabot magamon hagyom az erősödő szellőben. A fadeszkára dobom, és megjelenik bő ruhába bugyolált alakom, így annak formájáról jelenleg senki nem tudhat ennél többet. – Ezt a haverodnak! – megjátszott indulatosságtól cseng hangom, miközben jobb kezem vékony középsőujját mutatom a hal felbukkanásának helyére. Ha mégis komolyan akarná venni valaki mérgemet, akkor széles vigyorom lebuktat. – Tanultál már szárító bűbájt vagy valamit? – kérdem, miközben ajkam széle megremeg a hidegtől, s mindenem libabőrös lesz. Szerencsére a vastag pulóver eltakarja a legfeltűnőbb jelét didergésemnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Danáról bármennyit tudnék mesélni, mert az a lány egy olyan csoda, hogy... hát nem tudom ki okozta a balhét a Naviban, de le merném fogadni, hogy köze van hozzá. Valójában csalódott lennék, ha nem lenne benne valamennyire a keze, mert tőle kitelik, hogy kicsit túltolja a hülyeséget. Jó, ez már kicsit túlzás is, hogy nem lehet varázsolni, de... ha ő volt, minden tiszteletem az övé lesz, főleg, ha nem rúgják ki. Közben Babett lelkesen előadja, hogy milyen hülyeség lenne úgy odamennie Danához, hogy nem ismeri. Felnyerítek - jáj, mi van velem? - az ilyen találkozásra, és miközben a sörösüveggel felé mutogatok, azért hagyok egy kis kétséget benne.
- Meglepődnél, de játszana veled - kuncogok immár halkabban és visszahúzom a kezem egy kortynyira, mielőtt el kell oszlatnom valamit benne. - És nem vagy se unalmas, se mag... ööö... azt nem tudom - állok meg egy pillantra. - De most itt vagyok, úgyhogy az sem - emelem koccintásra ismét az üveget, egészen vidor képet vágva, na meg sugárzom, hogy mennyire jól érzem magam, hogy ő itt van éppen. De tényleg, nem tudom mi lett volna, ha egyedül rostokolok itt, meg iszogatok, hát ilyen vidám biztos nem lennék. Elképzelhető, hgy Babettel ezentúl rendszeresen ide fogok jönni sörözgetni, miközben bemutatom majd neki a barátaimat. Ijj, de jó kis ötlet! Csak el ne felejtsem, hihihi!
Ez a mai este bár a víz mellett van, nem gondoltam, hogy lesznek benne hullámhegyek és hullámvölgyek. Ami azt illetti a hullámhegyekről nem is gondolkodtam, ez mind Babu - te jó Merlin, már becézgetem, de nem bánom - érdeme. Meg a söré, de hiszem, hogy ő teszi ki a nagyobb százalékot. Csak kár, hogy említette azt a boszit, aki miatt most itt vagyok. Bocsáss meg világ és főleg te Babett, hogy ezt jelenleg nem tudom nem kimutatni, szóval eléggé elkámpicsorít és visszazuhanok a valóságba. De legalább magasabbról és nem olyan mélyre, az már valami! Persze elnézést kér, ahogy illik, de mégis látom, hogy szégyenkezik emiatt.
- Nem tudhattad, én meg nem nagyon akartam ezzel elrontani az estét. Szóval nincs harag ám, Babett, komolyan - akaratlanul is elmosolyodom, és felé fordulok testtel is, már amennyire a vízbe lógatott lábam engedi. A helyzetet a szóviccem hatására érkező - én ebben hiszek! - hal oldja fel, aki beterít minket, én pedig azonnal kifejezem egyetértésem azzal, hogy rossz vicc a Hal-lak. Pedig ez már olyan rossz, hogy jó, na mindegy. Ránézek a csuromvizessé vált lányra és a nevetésem csak fokozza, lehet, hogy többet kapott, mint én, a látványból ítélve.
- Háhááá, ez jól elkapott, pedig te a hallal voltál - kacagok, miközben ő még kicsit dühöng, majd látja, hogy jobb az egészen nevetni és megteszi a kedvemért, vagy mindkettőnkéért. Közben veszem észre, hogy elindul a sörösüveg a víz felé, ami hiányzik a kezéből. Már azon gondolkodom, hogy hogyan érjem el, mikor bemutat halnak indulattal megspékelve. Persze tudom, hogy nem igazi düh, csak az alkalom szüli, de megint nevetni kezdek. - Most jól megmondtad neki! - fogom a hasam és végre nem azért fáj, mert történt ami történt, hanem a nevetéstől, miközben ő ledobja a kabátját. - Kiindulva az alohomáróból, nem biztos, hogy szentnéd, hogy végrehajtsam - válaszolok úgy, ahogy sikerül, de akkor meglátom, hogy a sörösüveg vészesen közelít már a stég széle felé. Beindulnak a kviddicses ösztönök és keverednek a hülyeséggel, amit az elfogyasztott ital okoz, úgyhogy nagy lendülettel megindulok, hogy megmentsem a talán üres sörösüveget. A probléma ott kezdődik, hogy a jobb lábam ahogy felemelem, a cipőm eleje szépen beleakad Babett cipőfüzőjének "nyuszifülébe" és mindketten felbukunk benne, mivel kihúzom a lábát hacsak nem csinál valamit. Viszont nem tévesztem el a célt és ahogy zuhanok háttal, kinyújtom a kezem a fejem fölé és a mutató és középső ujjammal elkapom az üveg nyakát, attól függetlenül, hogy Babett rám, vagy másfelé esik. Kicsit beverem a fejem és megütöm a hátam is, fájdalmas fintor reppen az arcomra azonnal, de korrigálom gyorsan egy nevetéssel. - Megvan Babett, sikerült - nevetek, majd megmutatom neki amennyire csak tudom a mentésem tárgyát és reménykedem benne, hogy volt értelme legalább kicsit fáradoznom. Az megint más kérdés, hogy a saját üvegemet nem érzem a kezemben és fogalmam sincs, hogy mikor tűnt el belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Dögös vagy - jegyeztem meg a csók után egy széles mosoly kíséretében, miután végig pillantottam a lányon. Bármit is vett magára, mindenben jól nézett ki, de azért nem ártott néha ezt a tudtára is adnom. Most már nem is tudtam volna leplezni előtte az ajándékomat, amit hosszú agyalás után találtam ki, de végül is, látva a meglepettségét, azt hiszem, hogy jól választottam. Ez talán emlékezetesebb volt annál, mint hogy hozzak neki egy doboz bonbont, vagy valami becsomagolt tárgyat, amit úgyis a sarokba hajítana. S mivel korábban már beszélgettünk a motorozásról, biztos voltam benne, hogy ez majd tetszeni fog neki.
- Örülök, hogy tetszik, ezzel foglalatoskodtam, amikor rám törtél ott a tanulószobában - vallottam be nevetve, így talán Danában összeállt a kép, s lehet hogy végre rájött, miért is akartam őt annyira lerázni néhány nappal korábban.
- Ne féltselek? Ez a beszéd, kapaszkodj - szóltam hátra nevetve, majd ha már magamon éreztem kapaszkodó kezeit, gázt adtam, s kiérve az utcára, meglódultunk előre. Nem izgatott az, ha egy-két járókelő esetleg rosszallóan nézett ránk, valószínűleg nem voltak ehhez hozzászokva, de ez most különleges alkalom volt. Vidékre nem lett volna időm levinni őt, hogy a saját motoromon menjünk egy kört, így viszont egy kis mágia segítségével, a Kins&Kens jóvoltából, s egy hozzáértő Bogolyfalvi cimborámnak hála, sikerült összehoznom ezt a motoros randit.
A sebességgel nem fukarkodtam, amikor elhagytuk a falut, még nagyobb gázra kapcsoltam, érezni akartam az adrenalint, s azt akartam, hogy egy kicsit Dana is megérezze ennek a világnak az ízét. Sokat eközben nem hallhatott, hiába is szóltam volna hátra, de most nem is ez volt a lényeg. Szerettem volna, ha élvezi a mellettünk elsuhanó tájat, még mielőtt lemegy a nap. A kis tavacska felé vettem az irányt, hisz készültem még valamivel, ami a motorom csomagtartójában lapult.
A tóhoz érve lassítottam, majd a tavakcsa közelében megálltam a földúton, s lábaimmal támasztottam ki magunkat, hogy lehúzhassam magamról a sisakot.
- Na hölgyem, felkészült arra, hogy most Ön vezessen? - kíváncsi mosollyal pillantottam Danára, s ha benne volt, akkor leszálltam, hogy helyet cseréljünk, és megtanítsam őt motorozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ajkamhoz emelem a sörösüveget, miközben tekintetem egy csintalan mosoly kíséretében célozza meg Bencét. A távolban egymás után alszanak ki a házak fényei, amire lassan fordítom pirospozsgás orcámat az irányukba. Érzem a zsibongást koponyámban, egy lágy ritmusra lüktet, majd egyre homályosabb tekintetem a Holdra emelem. A fiú hangjára macskaszerűn mozdul meg mindkét fülem, s csupán szemem sarkából sandítok rá. Nem azért, mert nem érdekel, amit mond, hanem… annyira szép a Hold, nem? Oké. Meglehet, hogy mégsem szentelek néhány másodpercig teljes figyelmet Bencének, de érthető, elvégre annyira szép a Hold, nem? Látványosan rázom meg fejemet jelezvén; tisztítom a búrámat és figyelek.
- Igen – mondom elvarázsolt mosollyal arcomon. – Jó, hogy itt vagy – nyújtom egy viszont koccintásra üvegemet Bence felé. Az unalmas és magányos jelzőket nem kezdem el magyarázni, sőt még magamban sem emésztem, mert ezek tények. Olyan tények, amiket nem kell bizonygatni. Mégis mi értelme lenne? Semmi. Ugye. Csendben hümmögök a fiú szavaira, majd szépen lassan meghúzom az üveg tartalmát, amikor Masára terelődik a szó. Ismét érzem, hogy a kortyolt sör megfagy nyelőcsövemben, és a levegőt is hasonló halmazállapotba varázsolja a téma. Csendesen meredek magam elé, mint egy kisgyerek, amikor tudja bajban van, de kerüli a szemkontaktust. Azonban néhány csendben eltöltött másodperc után Bence töri meg a csendet. „Nincs harag ám Babett, komolyan” a mondat egy lágy mosolykezdeményre húzatja vastag ajkaimat, majd lassan újra a fiú felé fordítom jámbor tekintetemet.
- Köszi – mondom halkan, s akaratlanul fojtogatom meg a sörös üveg nyakát. Tényleg nem tudtam. Nem gondoltam volna, hiszen őket olyan… nem lényeges. Ez is már csak a múlt egy darabja marad, aminek gondolatára elkomorodik tekintetem. Egyre több minden változik körülöttem, és azt veszem észre, hogy egyre rosszabban viselem. Még mélyebbre mennének gondolataim, amikor – ugye – a hal ugrik nekünk, és csurom vizesen, remegősen kacagva fordulok a szőkés fiú felé. Látványosan vacogok, de nem lehet eldönteni, hogy vállaim csupán a hidegtől vagy a ki-kitörő kuncogástól rázkódnak. – Jogos – utalok a büffbájra, majd a következő percekben azt látom, hogy; Bence arca közeledik, a lábam összecsuklik, így a csillagos égbolt a soron lévő felvétel szemeim előtt, végül minden olyan gyorsan történik, hogy kicsi a rakás módon esek keresztül a fiún. Nem csoda, hogy szédülök, így néhányat pislogva nyögdösök, majd megrázom fejem, s ahogyan kinyitom kékjeimet, szinte orrom előtt találkozom a fiú arcával. – Ööö – hagyja el előember módjára a hang torkomat, de még nem távolodok. Meredten figyelem szemeit, ahogyan esetlegesen ő is követi az én tekintetemet, majd egy hirtelen mozdulattal ellököm magam tőle, és karjaimon magam mögött támaszkodva ülök a stég nyikorgó deszkáin. Ijedt kiscrup szemekkel meredek rá, majd szélesen elvigyorodok, és hangos hahotázásban török ki. – Mi-mi-mindezt a szinte üres sörös üvegért? – emelem meg hátam mögül jobb kezem, s annak finom mutatóujját szegezem a megmentett zsákmányra. Micsoda jó taktika ez a nevetés. Még sosem tekintettem rá így; eltereli a mérhetetlen zavarról a gondolatokat. Vagy mégsem?
El is felejtem, hogy eddig fáztam. Arcom kipirosodik, karjaimban szinte érzem, ahogyan végigszáguld a vér, egészen a még mindig rémülettől hevesebben dobogó szívemig. Mellkasom vadul jár fel-le, miközben mosolyom szakaszosan jelenik meg arcomon. Amikor már érzem, hogy bántóan sokáig bámulok Bence arcába didergést imitálva – miért? Nemt’om – állok fel, majd veszem magamhoz a kabátomat. Az érintése még mindig nedves, de csak fogom magam előtt, aztán hirtelen felé nyújtom.
- Lehet – csuklik el a hangom. – Lehet mégis jobb lenne, ha megpróbálnád…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a konyhában | x


Szusszanok egyet, ahogy elsimítja hajam. Helyes, hogy éreztetni akarja, hogy minden oké, noha krisztálytisztán érzem rajta amúgyis. Mindent érzek most. Mármint még jobban, mint általában. Legalábbis úgy tűnik. Talán mert ilyenkor az ösztöneim is jobban felülkerekednek, érzékeim kiélesednek.
Kihúzom belőle kisvártatva agyaraimat, felemelem fejemet és kábán sóhajtok. Lenyalom fogaim végéről is a vért és szemeim lehunyva tartom még. A csuklóján ejtett kis sebek szépen beforrnak, elhalványulnak. Elengedem őt. Legalábbis kezét. Tarkóját fogom továbbra is. Mély hangon hümmögök még, majd feltárom kába tekintetem. Mindig mámorba kerít vért venni magamhoz, hát még közvetlenül. Bólintok neki, amúgy köszönetül és nagyon lassan elengedem.
Visszahunyom a szemem és letámasztok magam mellé a konyhapultra, élvezni kicsit mindazt, ami ilyenkor mindig átjár. Erre már a macskáim is visszanyargalnak a szobába. Nem éreznek már fenyegetést. Az egyikük egy székre ugrik, egy másik jön Minának hízelegni, meg akkor már az én lábamnak is odadörgölőzik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Egyre jobb ez az egész, nem gondoltam volna, hogy jó lehet ebben az állapotomban egy idegennel, főleg egy lánnyal beszélgetni. De mégis, ahogy beszélgetünk és fogynak a finom és kevésbé finom sörök, kezd kimenni belőlem a feszültség. Talán nem fog az összes, de sokkal kevésbé vagyok már befeszülve és ezért Babett is bőven felelős. „Jó, hogy itt vagy.” Megmelengeti a szívem egy pillanatra ez a mondat, mert korábban is hallottam már ezt, és tudom, hogy most talán Babett az egyetlen, aki jelen pillanatban ezt szívből mondja. Furcsán pendülve koccan a két üveg, mosolyogva húzom meg. Aztán a pillanat picit elromlik Máriára való gondolás közben, de tudom, hogy semmi rosszindulat nincs Babuban, egyszerűen csak nem tudta, hogy a „sztár-álompár” mégis szakított. Nem véletlenül vagyok itt, messzi az iskolától, hogy amikor kitudódott már, és persze vagy sajnáltak, vagy hitetlenkedve kérdezgettek. Nos, ez az, amire igazán nincs szükségem, inkább így, hogy valaki nem tudta, de nem firtatja, hanem sajnálja és… ennyi. Ez pont elég, ebben benn van minden, amit kapni szeretnék, egy apró sajnálat értem, nem pedig a kapcsolat miatt. Mondjuk lehet, hogy ez már a sör miatt is van, de szerintem ez nagyon igaz, így gyorsan meg is erősítem benne, hogy nincs baj, hogy így sikerült megtudnia. A hal, az az átkozott, viszont újra mosolyra késztet és vízzel permetez minket. Én főleg az alsó részemre kapok belőle, őt viszont úgy néz ki nem kímélte. Ez persze azonnal felállásra kényszerít minket, a guruló sörösüveg pedig cselekedetre engem. Nos, ezt nevezik a hal utólagos bosszújának, de háháááá, meg van az üveg és Babett is, legalábbis ő rajtam landol. A szemeit követem, szinte összekapcsolódunk, de én még mindig mosolygok. A pillanat elmúlik, én eddig érzem, hogy a füleim melegedni kezdenek, az arcomon finom lángrózsa gyúl. Hát jó, azt hiszem, hogy ez természetes dolog, amikor egy csinos lány rám esik. Nem igazán volt még ilyen és akkor is érzem, ahogy rajtam volt, a testének „lenyomata” halványan dereng még érzetként rajtam. Szép lassan el is tűnik, mire Babett már kérdez is. Ekkor kezdek csak el felállni, rázkódva a nevetéstől, elég zavartan, de mégis túllendülve ezen a dolgon. Visszaállok az eredeti állapotra, még az elesés előttire, mégis valami mosoly bujkál az agyamban ezzel kapcsolatban, de el kell hessegetnem. Én most itt szenvedek és kész! Barátkozom, sörözöm és búfelejtek! Akkor is, ha Babett cuki és remélem, még találkozunk. Úgy tűnik, hogy mostanában egészen cuki, vagy „Kayla” lányokkal veszem körül magam.
- Most miért? Lehet ez volt a legdrágább, Babu! – nevetek fel újra, észre sem véve, hogy becézgetem, de olyan hangsúllyal, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ami azt illeti, elég könnyű volt összehangolódnunk. Odanyújtja a kabátját, én pedig automatikusan veszem el tőle, egy nagyot sóhajtva.
- Oké, de előbb – levetem a kabátom, ami szerintem nem ázott át, és odanyújtom neki. – Vedd fel ezt légyszi, végül is én okoztam – vigyorgok, és pillantásom egy újabb sörre téved. Tudom, hogy most nem szabad innom, mégis, már nagyon szomjas vagyok. Letérdelek Babett mellé, és kiterítem magam elé a kabátját. – Biztos? – nézek rá még egyszer egy megerősítésért, és próbálom a vigyoromat komollyá varázsolni. – Lepereksz – sütöm el a bűbájt, ami apró fejfájást és a kabát felreppenését okozza, de most résen vagyok és elkapom. Elhúzva a számat nézek a lányra, de összeszedem magam. – Leszerex! – újabb elhibázott mozzanat, de most már röhögve nézem a kis lyukat a kabáton, és erősen magamhoz ölelem azt, majd Babett felé fordulok. – Kérlek ne, ezt még meg lehet menteni, de kérlek nee többet – mondom mosolyogva, majd kitörölve a szememből a nevetésem könnyeit. – Addig odaadom a kabátom, hogy ne fázz. De most innom kell még, ugye kérsz? – veszek két sört és előhalászom a nyitót is most már, nem merek varázsolni egyelőre. Odaülök mellé, iszom pár kortyot a kinyitásuk után, majd lefekszek a stégre és bámulom a csillagokat.
- Szerinted most, hogy felnőtt vagy, változik valami? – gőzöm sincs, ezt miért kérdezem. Én már felnőtt vagyok két éve elvileg, de semmi pozitívumát nem érzékelem ennek. – Többet lehet sörözni? – nevetgélek egy kicsit, majd újabb kérdéssel bombázom. – Ismered a csillagokat? Én elég béna vagyok bennünk – pillantok felé, és érzem, hogy már nem pirulok. Nem tudom mikor tűnt el, de most jó itt lenni Babettel, aki nem ismer és mindenféle előítélet nélkül kérdezhet és kérdezhetek. Remélem, nem fázik meg azért, basszus.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nekem senki se mondja még egyszer, hogy elbújni nem jó a gondok elől. Dehogynem! Sokkal jobb, mintha látnám őt bármilyen órán is, emiatt van pár igazolatlan órám is, amikor már nem bírtam, hogy még egy órán át meglássam őt bármilyen szinten is, vagy halljam a hangját, ha szólítják egy feleletre, vagy csak a körzetem felé pillantson. Rohadtul fáj, hogy nem érhetek többet hozzá, nem hallhatom a csodás nevetését, a bolondos ötleteit, mint legutóbb a meccsen is. Jó, azt ketten eszeltük ki, és kaptam is a megjegyzéseket meccs után. De mivel nyertünk, nagy bánat nem lett belőle, csak a szokásos „de hülyék vagytok”. Mindez egy napig boldogított is, aztán… Azóta nem találom magam, menekülök, szétverem a kezem, sörözök, és bujkálok. Aztán már sokkal rosszabb hangulatomban éppen beugornék a tóba, mert miért is ne? Mivel jobb, vagy rosszabb, ha fáj a folyamatos lét, mint az, hogy többé nem vagyok? De mégis, az életösztön segít, na meg a testvérem, akire nem is nagyon gondoltam, hogy beszélnem kellene vele. Amúgy sem volt oda érte igazán, a kapcsolatunkat ekézgette testvéri szeretetből. Még olyat is mondott egyszer, hogy ha nem lenne Mária, sokkal értelmesebb lennék, meg jobb fej. Szerintem akkor mérges volt, és amúgy sem emlékezne rá, mert tuti elfelejtette. Ez elég idegesítő amúgy Emmában, hogy számomra fontos dolgok nagy százaléka kiesik a fejéből, vagy csak ráfogja. De most itt van, Merlin tudja, hogy hogyan talált meg, de nem engedi, hogy hülyeséget csináljak. Oké, megmentettél, elmehetsz, nem fogok a tóba ugrani már Miatta. Mégsem tudom elküldeni – ezek a nők megőrjítenek amúgy, hogy sosem azt csinálják, amit én szeretnék, vagy kérek, ahogy Karola sem, most Emma sem -, inkább csak közelít, majd átölel. Állok ott előtte, mint egy darab fa, és érzem, ahogy óvatosan átölel, ahogy belém akar bújni, mégsem meri. Nem mer semmit tenni, pedig ő igazán bármit megtehetne.
- Emma – suttogom, majd megvárom, amíg a szemeimbe néz. – Mit csináljak? – a könnyeim megerednek újra, lefolynak az arcomon, összegyűlik a könny nyakamban, és a hajában, ahogy visszaölelek. Nem érdekel, hogy így lát, az sem, hogy zokogok, hogy remegek, a lábaim pedig összecsuklanak és lerántom a földre magammal együtt, de ölelem térdelve tovább. Nem mertem kimondani, hogy nem fogom kerülni őt sem, egyszerűen nem tudom, hogy mit mondjak és kinek mondjam. Végül abbahagyom a sírást, csak néhány szipogásra és rekedt köszörülésre futja.
- Azt mondta… szakítsunk. Aztán ennyi – mondom el mégis, hátha Emma megérti őt és el tudja magyarázni nekem, hogy miért így csinálta. Azt tudom, hogy mi az ok, de a kegyetlen bánásmóddal továbbra sem tudok mit kezdeni. Az is lehet, hogy minden szakítás így fáj? Mert akkor nem lesz senkim, soha többé inkább…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A víz csendes dallamát hallgatva, torkomban dobogó szívemmel figyelem Bence vonásait, amik változatlan jókedvvel díszelegnek arcán. Természetesen érzem, ahogyan ereimben egyre lassul a véráramlat sebessége, így végül az én arcomon is széles, finom mosoly terül szét. A szél meg-meglibbenti barna tincseimet, s kislányos zavarommal heherészek néhányat, ahogyan felidézem az elmúlt percek történéseit. Az esés, a sör megmentése, a tekintetek találkozása, Bence szemének színe, ajkának mosolyra húzódása játszódik le folyamatosan lelki szempárom előtt. Zavarom utolsó morzsájával helyezek egy kósza hajfürtöt jobb fülem mögé, aztán úgy döntök, hogy eljött az ideje annak, hogy zavaromat egy gondolatbéli merengő mélyére dobjam. Mély sóhaj szitál ki vastag ajkaim közül, majd várva a választ kabátom megszárítására mosolyra húzom azokat. A legdrágább? Nevetek fel spicces hangossággal, majd a becézésre meglepetten húzom ki felsőtestemet, akár egy szurikáta. Nem adok hangot annak, hogy ez mennyire döbbentett meg, gesztusaim megteszik ezt bármilyen szó helyett.
- Ne haragudj – hagyok egy kis szünetet. – Bencus – szúrom oda gyermeki játékossággal, majd egy újabb kacaj mellett elengedik vékonyka ujjaim kabátom anyagát, és átengedem Bence markának szorításába. A következőkben csodálkozó zöldeskékjeimet fúrom a közelebb álló fiú égszín tekintetébe. Átadná a kabátját, amire elsőre értetlenül, szinte gyanakodva szűkítem össze amúgy mindig hatalmas szemeimet, majd egy beleegyező biccentés után elveszem a dzsekit. – Köszi – mondom halkan, felé mutatva a kabátot, majd farmernadrágom zsebébe nyúlok, és egy hajgumit veszek elő belőle. Combjaim közé dugom a kabátot, majd szemeimet lehunyva, arcomat az éjszakai égbolt felé fordítva fogom lófarokba barna hajkoronámat. Néhol még így is ki-kilóg egy kisebb fürt, de nincsen tükröm, érzékem hozzá meg végképp nem, ezért kislányosan és kócosan fordítom arcomat ismét Bence irányába. Szemeimet félúton felnyitom, és egy hálás mosolyt küldök az irányába. Ekkor pillantom meg a stég deszkáján elterülő kabátomat, s a felette térdelő fiú hátára kúszik tekintetem. Szemeim végig tapicskolnak Bence gerincvonalán, majd tarkóján állnak meg, amikor ő megerősítést várva tekint rám, így szemeimet az övéhez kapom. Zavart sóhaj után egy lágy mosollyal biccentek neki; mehet az akció.  
Kiveszem formás combjaim szorításából a kabátot, majd miközben teszek néhány lépést a deszkákon kiterített ruhadarabom másik oldalára, magamra veszem azt. Orrjárataimba hatol a dzsekiből áradó fiúillat, s a hideg szélsebesen száguld végig hátamon, minden lehetséges helyen libabőrt hagyva maga után. Így már a fiúval szemben állok, közöttünk az elterülő kabát, arcomon széles mosoly.
- Hagyjad! – nevetek fel nőies hatást keltve, majd leguggolok, és úgy tekintek a ruha másik oldalán térdelő fiúra. Majd vissza a kabátra; hm, úgysem szerettem annyira.
Szinte egyszerre egyenesedek fel Bencével, s a kijelentésre, hogy nálam hagyja a dzsekit, hogy ne fázzak, elvarázsolt ábrázattal húzom össze magamon azt, így keresztbe tett kézzel ráölelve vékony derekamra. Körmeimet belemélyesztem az anyagba, majd végig nézem, ahogyan Bence helyet foglal mellettem a földön. Pontosabban lefekszik. Egy amolyan „mi bajunk lehet” módon ülök le mellé, lábaimat mellkasom elé húzva, s fejemet térdeimen megtámasztva fordítom arcomat a fiú irányába.
- Ihatunk még egyet – vonok vállat, és emelem meg fejemet. Felsőtestemet és karjaimat nyújtom a hűtőláda felé, amiből egy üveg barnasört húzok elő. Akár nyulat a kalapból, nem igaz? Szisszenve üdvözöl immáron sokadik söröm, amire kábán mosolygok egyet, majd ajkaimhoz emelem, és vállat vonva fordulok Bence felé. – Talán. Talán nem – kezdem szűkszavúan, majd kényelmes pozíciómban újra elhelyezkedve nézek le a mellettem fekvő srácra. – Ja, több sör valszeg – tekintek le kezemre, s az abban megszoruló sörre vigyorgok. Ezután beáll egy kis csend. Bence is elvonul a gondolataiba, és közben én is az üvegen meg-megcsillanó holdfénnyel flörtölgetek, elgondolkodva azon, hogy mégis mi fog változni. Már olyan mélyen vagyok, hogy olyan érzésem van itt vesztem, amikor Bence hangja visszaránt.
- Majdnem megbuktam asztronómiából, de találgathatunk – mondom, majd megmozdítom felsőtestem, mintha meg szeretnék indulni valamerre. Valójában csak nem tudom eldönteni, hogy helyes lenne-e a fiú mellé feküdni, de a vízre pillanatva, s ajkamba harapva vonul végig egy alig látható, pajkos vigyor arcomon. Miért ne? Újabb moccanás, és máris a fiú mellett fekszem a stég deszkáján. Gyomromra helyezem az üveget, és mindkét kezem ujjacskáival – ki-ki a saját térfelén – kezdek dobolni rajta. - Annyit tudok mondjuk, hogy – nyalom meg ajkam szélét az ég felé hunyorítva. – Az – folytatom, és picit Bence felé dőlök fejemmel, jobb kezemmel elengedem a sörös üveget, és a csillagkép felé mutatok. – A Kis Göncöl – bólogatok büszkén mosolyogva. – De persze az is lehet, hogy nem – mondom komolyan, és húzom vissza magamhoz karomat. Mélyet sóhajtok, mosolyom egyre szélesedik; szerintem becsiccsentettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Oké, egy-egy a becézésben – nevetek vele, és megrázom a fejem. Tényleg ez a legfontosabb most, hogy hogyan nevezzük a másikat? És tudod mi baj? Tényleg ez! Azért ez egy szint már nálam, komolyan. De azért a kabátomat megkapja, és egy csendesebb „szivi”-t is mellé. Mielőtt nagyon nekifeküdnék a varázslásnak, még nézem, ahogy a csapzott haját rendszerezi, felemás sikerrel. Mármint nekem aztán amúgy is jó volt, de tudom, hogy egy lánynál fontos, hogy lásson is a hajától, meg mondjuk, hogy ne fázzon jelen pillanatban tőle. De aztán nekikészülök, megkapom a zöld lámpát… de minek? Nem megy, komolyan, két sörtől már nem tudok varázsolni egy alap leperexet? Vagy csak azért nem, mert Mária elhagyott, vagy éppen Babuval jól elvagyunk? Hmm, talán erre tényleg lehet használni ezt a szóösszetételt.
- Oké! Szerintem is! És ha még egyszer azt mondom, hogy oké, szólj rám… hmm… oké? – felkacagok megint és máris kifekszek mellé… illetve egy sör után, amit Babett is kér. Mosollyal az arcomon bámulok felfelé, mert akárhogy is, de veszett jól érzem magam már. Ráadásul úgy, hogy a szívem egyszerre szorít és hevesebben dobog. Az utóbbi a lány közelségére, de fogalmam sincs miért. Mármint csinos, meg jó fej, de akkor ennyi erővel az összes lány, aki csinos és jó fej… mindegy. Egyáltalán nem kellene ilyeneken gondolkodnom, mert tudom, hogy most veszélyes. Nem akarom sem Babut, sem mást, hogy Masapótló legyen, amikor szenvedek. Később más, de amíg nem evickélek ebből ki, addig vigyáznom kell, hogy ki iránt miket érzek. Oké – hehe, nem tud rám szólni -, most ez új helyzet, de figyelnem kell rá, hogy ne hozzam zavarba, vagy én ne jöjjek abba. Hogy miért? Biztos így van kitalálva és ennek meg kell felelni, igaz?! Nálam sokkal okosabb emberek mondták. Amúgy meg mi a fészkes crupürülékért lamellázok ezen, hogy lőne seggbe egy durrfarkú! Inkább beszélek, abból még baj úgysem lett. Nos, a csillagok két nagy ismerője heverészik egymás mellett immár. Ebből aztán nagy megfejtések várhatók!
- Ó, hát a majdnem az sokkal jobb, mint a nem, vagy mi - vonok vállat, amiből aztán biztos sokat lát. Érzem a visszafogott parfümillatot, ami belőle szökik felém néha, amikor felőle fúj a szél… de néha sörszagot is hoz, fura elegye ez neki. A szemeim követik a kezét, de nekem arra nagyon sok csillag kezd lenni, ezért egy párszor ki-be csukom a szemeimet, de egy féllel minden csillag kezd megnőni, vagy éppen egymás mellett lenni, pedig nem kellene neki. Végül aztán „célzok”, azaz hunyorgok és mindenki a helyére kerül.
- Az ott? - mutatok én is arra, amelyiket mutathatja, mert én meg a nagy göncölt ismerem. Az más kérdés, hogy lehet, hogy nem is ugyanazt mutatjuk, szóval kicsit mocorogni kezdek. Közel megyek hozzá, mondhatni ütközésig, a hátam mögé teszem az alkarjaimat és felkönyökölök, majd fejjel benézek az ő feje felől. Hát az tuti, hogy nem ugyanaz, amire én mutattam, de vannak még érdekes kérdéseim. Lenézek egy félmosollyal az arcára – de bazi közel vagyunk, Merlinre -, majd vissza az égre. Végül visszamászok a helyemre, de nem megyek messzebb.
- Akkor amit te mutatsz - nézek megint felfelé, majd folytatom – az, amelyiknek a hátsó izéjéből, kirágott egyet valami vakond, látod Babu, amelyik felett, meg ilyen sárkányszemű csillag van. A sárkányszem mellett meg egy sajttorta, az? – nézek felé röhögve, kissé eszelősen, majd vissza a csillagképekre. Amúgy kábé megtaláltam amit mutathatott, az olyan Nagygöncöl alakú, és van benne egy fényes csillag az Esthajnalcsillag, asszem.
- Na várj – így nevetgélésen viccesebb komolyabbnak lennem. – Nem bírom elmondani – tör ki belőlem megint, és felülök, rázkódva a nevetésben és kitörölöm az újabb örömkönnyeket. Nagyok és hangosan sóhajtozom, hogy lenyugodjak, és sikerül is nagy nehezen. Ennek örömére iszom még pár korty sört, majd látványosan messzebb teszem magamtól.
- Szóval – fekszem vissza mellé, immár csak mosolyogva – A Nagygöbröc rendesen van, a kisizé meg fejjel lefelé. Látod, ott a Nagy – elkapom a kezét és arra mutatok, ahol a Nagygöncöl van, szépen magányos világítva ránk. Tuti, hogy benne röhögnek, akiket nem látunk, de nem érdekel. – Ha a hátsó részét felméred háromszor, akkor elvileg a Kisgöndörhöz jutsz, konkrétan az Esthajtakcsillathoz, ami a rúdjának az eleje, ennyi – vigyorgok rá, majd szép lassan leengedem a kezét és a sajátomat támasztékként a fejem mögé teszem. Nézd már milyen okos vagyok mégis!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Zsibongó fejemet fordítom Bence felé, amikor visszahúzódok a helyemre, és jobb szememet lecsukva próbálok rá fókuszálni. Nem látok teljesen jól ilyen közelről egyszerre mindkettővel ebben az egyre illumináltabb állapotban. Ajkamat elhúzva torzítom még jobban egyébként bájos arcszerkezetemet, amin máris egy újabb öblös mosoly ver tanyát. Hát akkor oké, ha azt mondja, hogy oké. Szokatlan érzéssel kezd újra erőteljesebben működni a kicsi szívem a helyén, ahogyan kisgyermek módjára ficánkolunk egymás mellett a meg-megreccsenő deszkákon. A csillagok táncot járnak az égboltbon, ezért meglepő gyorsasággal kapom oda a fejemet. Szempárom boldogan fogadja magába a csillogó égitesteket. Legszívesebben utánuk nyúlnék, felkapaszkodnék valamelyikre, és onnan nézném tovább a vizet, a stégen fekvő Bencét, a faluban pislákoló fényeket. Mélyet sóhajtok, szinte késszerűn vág a levegőbe kettőnk között, amikor éppen újra mutogatni kezdenék Bence húzódik közelebb. Még közelebb, mint ahogyan én voltam az imént. Megérzem testét a kabáton keresztül is, egy pillanatra szinte éget, hiszen nem vagyok hozzászokva az emberi érintéshez. Most mégsem ugrok fel, mint a mugli mesebéli öregasszonyok, amikor egeret látnak. Habár belülről üvöltök néhányat – csupán megszokásból – mégsem húzódok el tőle. Szemeim ugyan dülledten merednek az ég felé, s ahogyan az illatunk és a söré keveredik a levegőben valami nagyon furcsa érzés kap el. Nagyot nyelek. Szinte akkorát, hogy felszánja torkomat, majd szemem sarkából tekintek csak Bencére. Ha felé fordulnék, akkor alig pár centi választaná el arcunkat, ami ebben a helyzetben nem megengedett. Meg amúgy sem. Vagy nem tudom. Ez egy teljesen új élmény, amiről eddig soha nem gondoltam volna, hogy be fog következni. Kékjeim ijedten rezdülnek meg, amikor Bence felemeli karját, majd az enyém felé indítja azt. Akaratlanul húzódnék el egy pillanatra, de végül mégsem teszem. Várakozó és kissé gyanakvó arckifejezéssel fordulok felé. Nem is a csillagokat nézem, hanem szemtelenül az arcába bámulok. Hangja oly’ távolinak tűnik, szinte visszhangzik fejemben, ám nevetése visszahív a valóságba.
- Nem, nem az. Az! – szabadítom ki karomat Bence finom szorításából, és kígyószerűn cserélnek helyet a testrészek; most én fogok rá kézfejére, kiemelve mutatóujját, és abba az irányba mutatok vele, ahol eddig a csillagképet láttam. Értetlenül húzom össze szemeimet, és lassan engedem ki ujjaim közül a fiú kezét. – Eddig ott volt – suttogom inkább csak úgy magamnak, amikor újabb csillagvadász akció kezdődik. Kapkodni kezdem lélektükreimet, ahogyan Bence mindenféle furcsa alakzatról beszél, én pedig hangosan nevetni kezdek. Kicsit megemelkedek, hogy számhoz tudjam emelni a sört, amikor is meghallom a „nagygöbröc” szót, és belefújok az üvegbe. A sör felhabzik, és beteríti fél arcomat, azonban Bencét sem hagyja ki a buliból, az ő felsőteste, válla is kap belőle rendesen. Kislányos zavarral kapok szájam elé, miközben újabb akaratlan röhögőgörccsel szenvedünk tovább mindketten. – Basszus, Bence… - kezdek bele rémesen hahotázva, és totálisan fülig pirulva. – Ne haragudj! – indítom meg kezeimet felé, majd visszakapcsol a „Babett-mód”, és visszahúzom magam elé. Kékjeim kitágulnak, és ajkamba harapok. – De annyira hülyeséget beszélsz – kacagok fel. Természetesen a hülyeség alatt vicces dolgokat értek, amiket kifejezetten élvezek.
Elgondolkodóan meredek Bence szemeibe, amikor eszembe jut, hogy valahová lehajítottam a sálamat. Felpattanok. Azonban kissé megszédülök, így esetlenül lépek egyet, majd kezdek zuhanni a hűtőláda irányába. Remélem, hogy Bence reflexei a helyén vannak, különben nagyon csúnya esés lesz ebből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem tudom, hogy mi hozta az áttörést, de egyre kevesebbszer jut eszembe ő. Valahogy nagyon más most ez az egész, és ahelyett, hogy már rég kómába feküdnék a sok sörtől, talán öntudatlanul is, de vigyázok, hogy ez ne történjen meg. Babett bármit is művel, nagyon jól teszi, hogy csinálja, még az is lehet, hogy semmit nem tesz, hanem egyszerűen ő ilyen. Akár Dia, akit sokan „lekurváznak”, pedig szerintem az egyik legcukibb és legnormálisabb lány a BK-n. De most komolyan, oké, az erkölcsöknél nem állt sorba túl sokáig, vagy előtte zártak be, de amúgy halál laza és mindent tud értékelni. Talán Babett is ilyen, nyilván nem az erkölcsösséget hasonlítgatom, hanem az ítélkezést, ami nála sincs. Szóval talán ez lehet az, hogy fetrengve röhögünk, félig vizesen a stégen és ha még nem lenne elég a sör, kibabrálunk magunkkal is. Na, meg a hal is, de azt hagyjuk. Soha többé nem eszek halat szerdáig! Nem zavar a közelsége, sőt, olyan kellemes, ahogy hozzáérek, tényleg régóta ismerhetjük egymást, csak azt nem értem, hogy akkor néha miért pirulok ebbe bele. Danánál nagyon ritka az ilyen helyzet, hogy félreérthető, majd abba belegondolok, és akkor elpirulunk mindketten és röhögünk. De mindegy is, most az a lényeg, hogy hol van a Kisgöncöl!
- Nem? – fordulok felé már-már kétségbeesetten, mintha azt mondta volna, ha ezt a választ nem tudod, örökkön örökké égni fogsz a pokol bugyraiban, ahogy a muglik tartják. Aztán fordul a kocka, meg a kézfejeink egymáson, és ahogy hozzám ér, megborzongok, de tartom magam. Lopva pillantok a leányzó szemeibe, és amikor felém néz, máris engedelmeskedem, és azt nézem inkább, amit mutat. Eddig is ilyen nevetős szemei voltak? A meleg tenyere melegséget idéz meg bennem, és remélem, nem sokáig mutogat már. Ez a pillanat is véget ér és már látom, hogy hova mutatott. Megtaláltam a Kisgöncölt, jééééj! De aztán mégsem? De az, Babett, nézd már meg jól! Na, jó, útbaigazítom, amíg iszogat itt nekem. Ahelyett, hogy figyelne, nem igaz, lófarkas leányzó! Összeszedvén magam belekezdek az egészbe és szerintem elég jól elmondom. A kis sörfuvallat, ami amúgy beterít, kissé belezavar az előadásomba, de egészen jól végig bírom mondani, aztán a szokásos: röhögünk egymáson és saját magunkon.
- Nem haragszom, te szurcsókcéltábla, de hogy fognak így beengedni? Lehet, úsznom kéne egy kicsit… mármint reggel, nyugi! – nem szeretné, ha azt hinné, hogy ilyen állapotban nekimennék a víznek, hiszen ennek semmi előzménye nem lenne. Ja, a sörösüveg, mindegy. – Hülyeséget, de tényleg, hidd el. A Nagygönszöl izéjét háromszor bigyózod és odérsz Hajnalra, az meg nagyon világít! Majd olvass utána – mondom nevetve, és keresni kezdek egy zsepit, hogy nagyjából letörölgessem a sört magamról. Jó, nem egy nagy mennyiség azért, és a felháborodásom is érezhetően egy kicsit sem komoly, szóval nem sokáig keresem a zsepit, főleg, hogy Babettnál van a kabátzsebemben. Azt legszebb csaja aztán felpattan és megindul a… arra, nem tudom miért, előzmény nélkül teszi. Viszont már ő sincs a helyzet magaslatán, szóval megbillen, én pedig szintén felpattanok, mert látom, hogy „ebbű baj lesz”. Hát a felpattanásom erős jóindulattal nevezhető csak koordinált cselekedetnek, de sikerül elkapnom Babettet és magam felé húznom, hátha meg tudja tartani magát. Ennek eredményeképpen, mivel jó erőben vagyok, és a 10-es skálán behatárolt 2-es visszafogásból 8-as erősségű lesz, szó szerint magamhoz rántom, és mindketten a földre zuhanunk. Ma már másodjára van rajtam akaratán kívül. Erre mondják, hogy vonzó jelenség valaki, hihihi. Azon kívül, hogy vigyorgok, és a szemeit fürkészem, nem tudok megszólalni, csak behunyom a szemeim és ingatom a fejem.
- Szerintem nem kéne reggelig elmozdulnunk, akkor már nem lehet baj - mondom csukott szemekkel nem sokkal ezután, majd elengedem a kezét, ami most a mellkasomhoz van szorítva. Igaz a másikat nem veszem le a hátáról, azzal tartottam magamon, nehogy megsérüljön. Azt hiszem. – Hova siettél? Nem engedem meg, hogy előttem fürcsizz! – végül kinyitom a szemeim és nevetni kezdek a szép szemeit nézegetve. Baszki Bence, nem vagy normális, tuti, hogy érzi, hogy a szívem mindenfelé csapkodja a bordának hívott ketrecét, nem tudom, hogy miért itt és miért most, de beharapom az ajkamat, mert annyira adja a magát a helyzet megint. Nem fogom kihasználni akkor sem, amíg van némi maradék józan eszem. A lány melegít most mindenhol: a testem, a szívem és a lelkem. De jó egy kicsit önfeledtnek lenni és mindene nevetni, félreérthető szituációkba kerülni és ez az egész… megnyugtat és elvarázsol.