Szinte kikapcsoltam az agyam miközben a fa tövében üldögéltünk, észre sem vettem a fiút csak arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Mikor a nap utolsó sugarai is lebuktak csak akkor riadtam fel a kábulatból.
Jellemző rám az ilyen "kikapcs-üzemmód" mikor egy elbűvölő tájat szemlélek. Csupán egy "sima" felhőt is képes vagyok több percen keresztül csodálni, hát még ha ehhez fogható látványban van részem. Csak most döbbentem rá, hogy milyen bunkón viselkedtem a mellettem kuporgó fiúval. Szegény most biztos azt hiszi nem kedvelem. Bár lehet hogy ő igazából nem is nagyon kedvel engem... hisz az elején olyan kedvtelennek tűnt velem kapcsolatban. De hát ez van... van mikor nem kedveli az egyik ember a másikat - sóhajtottam egyet hangosan.
Miközben ráemeltem kék szemeimet ő szóvá tette az időközben átalakuló temető képét, s közben felemelkedett mellőlem. Elszégyelltem magam, valami ide illőt akartam mondani de nem sok minden jutott az eszembe. S ráadásul mikor körbenéztem még a lélegzetem is elakadt. Most, hogy a nap aranyló sugarai végleg lebuktak nagyon gyorsan sötétedett. Immár a szürkületben egyre ijesztőbb és ijesztőbb alakok és formák tűntek fel a temetőben. Koponyák, vértől vörös keresztek és sírkövek, üres gonoszan tátongó sírvermek bukkantak elő. Megborzongtam a látványtól és én is felemelkedtem a hatalmas és minden bizonnyal nagyon idős fa tövéből. Egymás mellett álltunk a naplementés-sráccal akinek még a nevét sem tudtam. Akárhogy is a nevét azért illendő lenne kipuhatolni - gondoltam magamban - elvégre nem hívhatom örökké naplementés-srácnak, akármilyen vicces és találó is ez a név. Ezért mikor a pillantásunk újra találkozott megkérdeztem: - Hogy hívnak? Ám a választ már nem vártam meg mivel egy másodperc múlva már egy sötét alakot vettem észre a sírkövek között, közvetlen a háta mögött. Köpcös volt, úgy hatott megjelenése mintha lebegne, hajfélesége megtépázott és véres volt. A Hold már előmerészkedett a nappali nyugvóhelyéről és az egyre sötétebb temetőt ezüstös fénnyel árasztotta el. Halkan felnyögtem és a fiú karjába kapaszkodtam, annyira megrémültem a sírok között elősejlő alaktól hogy legszívesebben elszaladtam volna. De ezt nem nagyon jött össze mivel megbénultam. Fejemmel - csak ennyire voltam képes - az alak felé böktem. Abban biztos voltam hogy nem mumus az illető, mivelhogy az én mumusom... egészen más.

Susan


A lány sóhajt egyet - kitudja milyen indíttatásból, én meg elkezdek felállni az immár cseppet sem szimpatikus környezet hatására. A navinés mintha mondani akarna valamit a megjegyzésemre, de végül nem hagyják el szavak a száját, én pedig - végezve a hátsóm  diszkrét leporolásával - az ijesztő temetőt kezdem pásztázni. Ki gondolta volna, hogy egyes hülye humorú idiótáknak nincs jobb dolguk, mint ilyen légkört teremteni itt éjszakánként. Mondjuk nagyon remélem, hogy mindez csak illúzió varázslatok sorának eredménye, mert különben sokkal de sokkal kellemetlenebb dolgok is ránk találhatnak itt. Amúgy valószínűleg csak a képzeletünk fog játszani velünk, hogy minél jobban kikészüljünk, legalábbis tényleg nagyon ajánlom, hogy ez a verzió legyen a valóság.
A díszlet úgy tűnik a lánynak se jön be annyira, mert ő is felkel a földről, és mellém állva pásztázza a koponyákat, meg a bizarr sírkövek tömkelegét... és néhány betemetetlen gödröt. Igazán nem szeretnék most aludni térni...
- Hogy hívnak?
A lány kérdése kicsit visszarángat a jelenbe és ismét szembesülök azzal, hogy egy nem túl kedves navinés gólyával édes kettesben vagyok egy hátborzongató temetőben, ahol egyre furcsább dolgokat vélek látni. Tekintetünk összekapcsolódik egy kis időre, de mikor épp válaszolnék, ő már másfele pillant, méghozzá meglehetősen ijedten. A hátam mögé bámul, az ilyesmi pedig sose jelent jót, ahogy az sem, amikor hirtelen megragadja a karomat. A gesztus egyértelmű, sokszor látni ilyet, főleg filmekben. A nő a mellette álló férfiban keresi a támaszt, mikor valami retteneteset lát. Nekem csupán két problémám akad ezzel az egésszel... Az egyik, hogy mi nem felnőttek vagyunk, akik a filmvásznon teszik magukat, hanem gólyák egy iskolában - vagyis adott esetben a mellette lévő faluban. A másik, hogy én határozottan nem vagyok hős lovag, aki kiáll és megvédi imádott asszonyát, főleg hogy ilyenem nincs is és legutóbb a belém kapaszkodó személy még úgy bánt velem mint akit melegebb éghajlatra kíván. Szerencsére a koloncom nem a jobb kezembe csimpaszkodott, így azzal diszkréten megmarkolom a pálcámat - nagy fegyver egy egy hónapja idejáró kis gólyánál - majd kissé oldalvást fordulok, hogy lássam, mire akarja felhívni a navinés a figyelmemet.
Meglátva a teremtményt - ami tényleg őszintén remélem, hogy csupán egy nagyon rossz vicc - elnyomok magamban egy nagyon hosszú és nagyon cifra káromkodást, amit legszívesebben megismételnék, mikor ismét a lányra nézek aki úgy tűnik teljesen lebénult. Akár valós, akár illúzió, határozottan nem kéne kipróbálni, milyen volna vele egy személyes találka, szóval ideje volna felvenni a nyúlcipőt.
- Jeremy. Gyere!
Mondom határozottan a csajnak, hátha a szavaimmal feltudom kicsit rázni a sokkból, majd finoman igyekszem  kiszabadítani a karom a szorításból, és inkább átváltani egy egyszerű kézfogásra. Ha ez sikerül, akkor a lányt magam után húzva - vagy épp mellette rohanva - neki indulok a temetőnek. Mondanám, hogy tudom merre van a kijárat, de a tökéletesen megváltozott környezet keresztbe tesz a tájékozódási képességeimnek, így találomra indulok el valamerre, leginkább ellenkező irányba attól a förmedvénytől, amit az imént volt szerencsém látni. Nem mintha bárhol máshol sokkal békésebb lenne. Igyekszem higgadt maradni és hajtogatom magamnak, hogy nem lesz itt semmibaj, minden rendben van, ezek csak illúziók, de attól még mindig van bennem némi félsz és ezen a lány ijedtsége se segít. Mindenesetre a józan ész nagyon-nagyon hasznos dolog, szóval jobb lenne nem elhajítani most.
Hamarosan egy kripta közelébe érünk, de hirtelen nem tudom mit tegyek. Menjünk be, kockáztatva, hogy ott valami sokkal-sokkal rosszabb vár ránk, esetleg ami kint van az követ oda is és zsákutcába jutunk, vagy inkább menjünk tovább a nagyvilágba, hátha kijutunk innen?

Oph

Csak megrázza a fejét a leírást hallgatva, próbálva kitörölni elméjéből a képet, ami ezek alapján megjelent lelki szemei előtt. Nem, határozottan nem volt kíváncsi erre a nőre, úgyhogy hálásan fogadta, amikor Oph zenével örvendeztette meg őket.
 - Ez már sokkal jobban hangzik - bólint, ezt az együttest szereti, kedvencei közé tartozik. A többi számukban előforduló rapes részek idegesítik, de ezzel hajlandó kiegyezni, elvégre hála a jó égnek nem erre épül a zene váza.
A köszönetet hallva megvonja a vállát, igazán nem nagy dolog elpakolni néhány poharat, majd vigyorogva bólint a kérdésre.
 - Olyasmi. De véres küzdelem árán legyőztem minden zöldséget! - jelenti be diadalittasan, elvégre az apró győzelmeknek is örülni kell.
Lesújtó pillantással válaszol a megjegyzésre, de leküzdi a késztetést, hogy közölje Ophal, hogy akkor nyugodtan vérezzen tovább. A lány kisugárzása nem sok pozitívval kecsegtetett, ő pedig nem élvezte volna, ha rúg bele még egyet.
 - Akkor bemosakszom - vigyorodik el nem sok jót sejtetően a bólintást látva, majd felemelt kézzel a mosdókagylóhoz lép ő is, mozdulataival megszólalásig hasonlítva egy sebészre, aki nagyműtétre készül. Eleget látott már ilyet, hiszen anyja is ezt a munkát űzte valamikor régen, és azt többnyire megengedte Noelnek, hogy a fertőtlenítésig elkísérje és megnézze, hogy kell csinálni - túl kíváncsi volt a gyerek ahhoz, hogy könnyen le lehessen pattintani.
Nos persze ez akkor volt még, amikor anyjának volt munkája, és nem azzal töltötte a napjait, hogy a hálóban fekve a plafont nézze, néha nagy erőfeszítéssel a másik oldalára fordulva, vagy felemelve egy poharat.
Miután kellően tiszta lett, elővette a fertőtlenítőt meg némi kötszert, és igyekezett minél gyorsabban teljesíteni a harci feladatot, amit a seb kitisztítása, néhány gézlap ráhelyezése és kötszerrel való rögzítése jelentett.
 - Milyen nyaklánc? Mit csinált? - teszi fel automatikusan a kérdést, fürkész pillantást vetve a rellonosra. Nem vájkál - igaz, ebben a tekintetben sem szokta türtőztetni magát, nem tehet róla, érdeklik az emberek -, de nincs is rá szükség, Oph magától folytatja.
Egy pillanatra végigfut a hátán a hideg hallgatva a történetet, nem is a tények miatt - az emberi aljasság már nem sokszor lepte meg -, inkább a lány hangjában csendülő mélységes közöny az, ami borzongásra készteti. Minden porcikájában érzi, hogy a másik már-már haldoklik, nem fizikailag, azt könnyebben viselné talán...de fokozatosan tűnik el belőle minden, ami érzéseket vált ki belőle, és ez a tekintetében tükröződő üresség az, ami egy pillanatra megriasztja Noelt, hiszen szinte bőrén tapintja a jeget, ami körülveszi a másikat.
Ha Oph így folytatja, mindent elveszít, ami emberré teszi.
 - Rohadék - fejezi ki a véleményét egy egyszerű, de annál érzékletesebb szóval. - Megkeressük? - kérdezi harciasan, és fel sem merül benne, hogy esélye sem lenne egy olyan mágus ellen, aki hasonló nyakláncot tud bűvölni. Noelnek mindig is volt valami halhatatlanságérzete, nem tudja felfogni, hogy a veszély nem csak az adrenalinlöketről szól, hanem tényleg meghalhat.
 - Velünk? Hatökör lettem? - vigyorog. - Nincs egyébként semmi említésre méltó. Csak az üvegház forrósodik az idővel, meg lehet dögleni, de Swati bírja. Swati amúgy a denevérem, találtam a barlangoknál egy reggel, aztán úgy döntöttem, hazaviszem. Mondjuk eleinte nem díjazta túlzottan a dolgot - jegyzi meg, ennél a pontnál felemelve a kezét, ami tele van félig gyógyult karmolásnyomokkal -, de mostanra megszokta a társaságot. Ha egyszer eljössz, megmutatom - ömlik belőle a szó, mint általában. A neveléséből valahogy kimaradt az a részleg, amikor közlik vele, hogy hogyan kell csendben maradni, de ez talán a legártalmatlanabb hiányosság, amit elkövettek felmenői. Vagyis inkább amit nem követtek el, lévén az egyik olyan volt, mint a népmese - hol volt, hol nem volt -, a másik pedig alig emlékeztet most már emberi lényre.
 - Nem tom. Tusázik, gondolom Maurice nembácsi válogatott szörnyekkel próbálja megetetni - vonja meg a vállát - Bia úgyis nyer, efelől nincs kétsége -, tekintetében némi kérdéssel. Nem nagyon van hozzászokva, hogy más emberek hogylétéről nála érdeklődnek, ennyire soha nem volt társasági lény, hacsak nem épp gallyra vágta az illetőt. Biát persze nem bántotta...bár lehet, Oph hallott róla, hogy ő mentorálja, ez elég köztudott tény manapság mindenkinek, aki olvas Edictumot.
 - Ha van - csillan fel a szeme a kaja gondolatára. Nála nem kérdés, hogy kér-e, inkább csak az, mennyit.
Közben elpakolja a maradék néhány poharat és tányért, legalább ennyivel kevesebb munkájuk lesz később. Szeret itt dolgozni, egy pillanatig sem bánja, hogy ma már bőven véget ért a munkaideje - Ophal pont váltották egymást -, ahányszor Arvid megengedte, hogy ő is, meg a húga is ingyen egyenek, ez a minimum. Nadia most már rendszeresen ide jár azzal a felkiáltással, hogy náluk borzalmas a menza, valószínűleg azzal a hátsó szándékkal, hogy többet lássa a bátyját, nem volt hozzászokva még, hogy ennyi időre el legyen szakítva tőle.

Noel

- Meghiszem azt, nem hiába éltek túl közel két generációt- ha jól tippelek annyit biztos, és melyik banda ér el ilyen sikert? Ami jó. Nekem tulajdonképp a rappel sincs sok bajom, szerintem ha nem lenne, olyan érzésem lenne, hogy valami hiányzik.
- Behódoltak?- csak a mihez tartás végett. Ha már egyszer legyőzi őket, akkor az a minimum, hogy felemelt.... gyökerekkel viselik a vereséget, bár mondjuk azt épp nem nézném meg, mármint... sok kiálló gyökér, vagyis... abból van elég a kastélyban, nem is kell az Üvegházba menni.
- De ha tényleg semmi... hidd el, volt már ennél rosszabb is- és még csak nem is hazudok. Holmi vér, némi seb, mi ahhoz képest, mait három héten keresztül éltem át? Tényleg, mintha fertőzött szúnyog csípett volna meg... rossz helyen.
- Oké, Dr. Rainsworth, azért nem egy agyátültetés lesz- forgatom meg a szemem egy halvány mosoly kíséretében. Igen, ennyire még képes is vagyok. Annyit harcoltam azért az ürességért, ami most körülölel, hogy még belegondolni is rossz, de megérte, most nem érzek fájdalmat, nem szorítja semmi a mellkasom, és nem akarok hisztirohamot se kapni, sőt.... ez a sztoikus nyugalom az, ami nekem való, és mivel békés vagyok, attól se kell tartanom, hogy olyanná válok, amilyenné nem szeretnék.
- Azt nem tudom, Seren szerint, nem volt kispályás az illető. Viszonyítási alapom meg nincs, de kb olyan lehetett, mint ha random átkoznának Crutiatussal- vonok vállat, készségesen beszélek neki erről, mert már annak is vége... elmúlt és ez a lényeg, nem? Akkor mit őröljem magam rajta. Oké, a tény, hogy van valaki, aki nem szívesen lát egyben, nem valami megnyugtató, de majd nem nyitok ki semmit, amit nekem címeztek.
- De már elmúlt, viszont... látnod kellett volna, még én se tudtam, mikor jön a "roham", egy csomó órát meg büntetőfeladatot megúsztam vele- vigyorgok elégedetten, mert annak ellenére, hogy akkor a legkisebb bajom volt az, hogy milyen órákon nem voltam, vagy mit nem csináltam meg, most már ezt is tudom értékelni.
- Höh, nem szívesen futnék össze azzal, aki ilyet meg tud csinálni, gyanítom nem sok esélyünk lenne, na meg...., ha akar valamit, úgyis tudja, hol talál- vonok vállat kifejezéstelenül. Először sem én kerestem, így feltételezem, nem okoz neki gondot megtalálni, ha hiányoznék.
- Költözz a pincébe, ott ilyenkor hűs van. Két szobatársba került ugyan, de úgy érzem ez a szükséges rossz, a rellon jó hely, és a klubhelyiségben lévő kanapé is nagy- vigyorgok rá, persze nem kötelezem, egyszerűen csak felvázolom neki, hogy most sokan ölni tudnának azért, hogy rellonosok legyenek.
- Mindenképp... hmm... szerinted Lillával jól kijönnének? Ő is rákapott a csipkedésre, komolyan, behalok, ha most kezd kamaszodni- morgok egy sort, aztán csak elmosolyodok. Mintha kb gyerekekről dumálnánk nem is állatokról.
- Azzal meg szerintem látogasd meg Uffot. Fáj bevallani, de érti a munkáját- és hát nem tudom, egy denevérkarmolás lehet fertőző? Mindenesetre jobb lenne elkerülni... asszem'.
- Dehogy, Benji lealázza, ahogy mindenki mást is... én vagyok a mentora- húzom ki magam büszkén, és persze egyből elkapott a versenyláz, na nem mintha Noelnek vagy nekem bármi közünk is lenne a verseny kimeneteléhez, de ez akkor is poén.
- Jah, egy csomót itt hagytak, meg alig voltak, pedig esküszöm, csak vagy háromszor üvöltöttem le fejeket. Dicséretreméltó, de nem értékeli senki- tény, hogy kettőnk közül én viselem rosszabbul az emberi faj azon kategóriáját, aki két rendelés között elregéli, hogy amúgy holnap pinkszoknyát akar felvenni, és társai. Nem tudok velük mit kezdeni. A taplókkal már inkább, még csak rosszul sem érzem magam tőle, hogy úgy beszélek velük, ahogy ők velem.
Betuszkolom a mikroba a kaját, és mihelyst ehető állapotba kerül, a pultra is "dobom".
- Azért röhej, hogy majd' egy hónapja láttuk egymást utoljára, holott elméletileg ház és évfolyamtársak vagyunk, nem?- vagy ez csak engem foglalkoztat, gondolom igen, de na.

Oph

Egyetértően bólogat, a Linkin Park tényleg jó. Napi zenemánia megtárgyalva.
 - Ó igen. Visítás helyett engem dicsőítenek - jegyzi meg áhitatos arccal, elvégre mi sem természetesebb, mint a nagy Noel Rainsworth nevét zengeni az üvegházban, ahol lassan reped az üveg a nagy hangzavartól. Hogyne.
 - Nem-e? - mereszti a szemét Ophra. - Ápolónőkérem, engem félreinformáltak, de súlyosan! - háborodik fel a nemlétező alakkal szemezve, tekintetével tehát jobb híján a levegőt szurkálva.
 - Nem kéne ennyire természetesnek venni ezt az egészet - jegyzi meg. Nem akarja a lányra erőltetni a gondolatait, csak közli a véleményét, amivel azt kezd a másik, amit akar. - Nem, inkább nem szerettem volna látni... - válaszolja a szófordulatot hallva. Hangzásra sem túl kellemes, egyébként sem élvezi nézni, ahogy mások szenvednek.
 - Nem feltétlenül kell elé állni, de lehet jó volna tudni, hogy ki az - javasolja, vagy legalábbis ha magából indul ki, ő tuti felforgatná a fél világot utána, akárki legyen is az, hogy legalább tudjon róla.
 - Mellesleg meg inkább ne akarjon semmit - közli, vetve egy furcsa pillantást Ophra, amiért ennyire lazán veszi. Nem maradt benne semmi küzdeni akarás?
 - Kamaszodó kanári? Ez jó - mosolyodik el. - Nem hiszem egyébként, hogy bármi bajuk lenne egymással, bár kétlem, hogy világraszóló cimborákat faraghatnánk belőle - jegyzi meg. Nem, nem ők fogják a Csőrike és Szilveszter koncepcióját átírni új szereplőkkel és új karakterkapcsolattal.
 - Nekem nincs bajom a szobatársakkal, de nem vagyok túl közkedvelt - vonja meg a vállát. Nem kifejezetten zavarja, ő vidáman szekál tovább mindenkit, csak épp sokan nem díjazzák a humorát. - Plusz nem nagy élmény egy prefektussal lakni együtt. Szerintem meggyőződésük, hogy folyamatosan az ajtó mellett strázsálnék, nehogy kilopózzanak este, pedig bőven lesz*om - teszi még hozzá. Ha tehetné, visszaadná egyébként a jelvényét, de nincs pillanatnyilag senki a helyére, így kénytelen viselni, hiába unja. Sokkal viccesebb volt, amikor még volt valami tétje, hogy merre járkál az éjszaka közepén, ráadásul nem nagyon hiányzik neki a plusz feladat. Igaz, nem kérte a jelvényt se, egyszer csak ott volt az asztalán egy levéllel, hogy másszon be a házvezetői irodába, ahol egy meglehetősen kész helyzethez állították, és máig sem értette, milyen kimondatlan teszten kell keresztülmennie annak, aki rellonos prefektus lesz. Átkozási ráta? Ütőkészség? Valami hasonló lehet, ha magából indul ki.
Uff felvetésére nemlegesen megrázza a fejét, noha semmi baja a gyógyítókkal összességében - néhánnyal már volt dolga, nem zavarják -, ez a példány nem lett a szíve csücske.
 - Nem nagyon hiányzik, hogy folyton bámuljon - jegyzi meg egy szájhúzással, ugyanis az egyetlen alkalom, amikor személyesen találkozott Uffal, a kviddicspályán volt, amikor is a gyógyító, ha nem akadt dolga, végig Noel arcát fixírozta. A fiú megszokta már a kéretlen figyelmet, de ha van rá lehetőség, elkerüli inkább.
 - Amúgy is, ha valami bajom lenne, az most már kiderült volna, nem tegnapiak - teszi hozzá. Nemcsak Oph nemtörődöm sebek terén, és Noel úgy van vele, ha azt a sok évvel ezelőtti balesetet képes volt elviselni, mindent kibír. Igaz, akkoriban majdnem beleőrült a fájdalomba - a gyógyítók szerint kész csoda volt, hogy nem tette -, de itt van, és semmi baja.
 - Azt lesheted - vigyorog, elvégre a kitartás fontos.
Az előkerülő kajának egész gyorsan neki is lát, már egészen négy órája nem evett, ez szörnyű, pótolni kell. Egyetértően bólogat, tényleg csoda, ha csak ennyi idióta vetődik be - az ő kedvence az a típus, aki mindenre rákérdez, a biztonság kedvéért háromszor-négyszer, és lehetőleg a legegyértelműbb dolgokra.
 - Hát ja. De valószínűleg az én hibám, folyton rohanok valamerre, aztán ott van a húgom is, Nad, meg haza is kell járnom, szóval elég könnyű elkerülni - mondja, és tényleg, a folyosókon többnyire noelhurrikán tombol - pillanatok alatt átrohan a helyiségen, embereket borítva fel, tárgyakat kavarva fel a levegőbe, megkezdett tábla csokikat ragadva magával.

Eirian


Egy újabb kiruccanás a faluba. Ma olyan kellemesnek találtam az időjárást, hogy úgy döntöttem kivételesen hanyagolom kicsit a könyveimet és a hétvégi örömöknek hódolva lenézek Bogolyfalvára. Még élénken él bennem a temetői kalandom emléke, így ezúttal elkerülöm az ahhoz hasonló helyeket és inkább maradok a fényes nappali időpontnál. Vicces varázslatokkal futhat össze az ember éjszaka... Néha annyira viccesek, hogy nevetni se tudunk rajtuk.
Egy egyszerű piros pólóban és egy barna rövidnadrágban ballagok zsebre tett kézzel a falu felé, hisz ma semmi se kötelez az egyenruha hordására. Nem mintha bajom volna vele, igazából meglehetősen kényelmes, hogy megvan szabva mit hordjak, de azért néha jóérzés normális mugli öltözékbe vedleni, ahogy a régi szép időkben. Nem esett nehezemre megszokni a talárt az orvosi köpenyek után, amiket a laborokban hordtam, de azért olykor még mindig furcsa érzés, mikor ráeszmélek mi van rajtam. Bár... igazából az egész varázsvilág egy hatalmas furcsa érzés, minden velejárójával, szóval nincs min fennakadni.
Az úton csak néha-néha futok össze másokkal, hisz mostanra aki akart az már nagyrészt leért a faluba, aki pedig ott van, hülye volna ilyenkor visszaindulni. Az ebéd már mögöttünk van, de a délután még hosszú, bőven lesz időm csatangolni sötétedés előtt. Miközben ezt megállapítom, egyszer csak mozgásra leszek figyelmes, egy út menti bokorban. Megállok és összehúzott szemmel nézek oda, óvatosan a pálcám után nyúlva, ám azonnal leeresztem kezem, mikor egy halk nyávogást követően egy barna cirmos kiscicát látok előbújni és rám bámulni. Kölyöknek tűnik még, de már elérte azt a kort, hogy az anyja nélkül csatangoljon, vagy legalábbis most én itt nem látok másik példányt. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd megvonom a vállam és tovább megyek.
Pár percnyi séta után gyanússá válik a füvek zizegése mellettem, így odapillantok és újra a szőrgombóc tekintetével találom szembe magam. Megállok, ő is megáll, engem néz. Felé legyintek a kezemmel és egy "sicc" kíséretében igyekszem távozásra bírni, de nincs sok eredmény, nem igen akar megmozdulni. Sóhajtok egyet, majd fejemet rázva tovább megyek, úgyis mindjárt itt a falu, a nyüzsgő tömegben már nem fog követni ez a kis dög.
Az utcákat járva el is feledkezem az iménti apró követőmről és teljesen belemerülök a nézelődésbe. Egy idő után megunom a boltok kirakatának bámulását és inkább valami pihenő hely után nézek, ahonnan figyelhetem az embereket és mulathatok rajtuk anélkül, hogy kiszúrnának. Végül a játszótér mellett döntök, mert a gyerekek igazán viccesek tudnak lenni, hogy a szülőkről ne is beszéljünk. A zsivaj letagadhatatlan és egy kicsit megmosolyogtat az az önfeledt jókedv, ami a kis lurkókra jellemző. Vicces belegondolni, hogy egyszer én is közéjük tartoztam, sőt nem is olyan rég. Lábaim az épp üresen árválkodó hintákhoz visznek, leülök az egyikre, de épp csak ringatom magam, közben a többieket lesem.
Egyszer csak ismét neszezés üti meg a fülemet a hátam mögül, egy bokorból. Gyanakodva fordulok oda, majd mikor meglátom újra a rám szegeződő macskaszempárt, tagadhatatlan meglepődéssel bámulok vissza rá. Még a ringatózással is leállok, csak értetlenül pislogok. Ez meg hogyan került már megint ide? Vagy most egy másik?
- Te most szórakozol velem?
Intézem a kérdést az állathoz, bár tudom, hogy nem fog válaszolni.

Jeremy

Alexával jöttek ki a játszótérre, lévén nagybátyját valahogy nagyon nehezen lehetett hasonlóra rávenni, és ha néha-néha mégis sikerült, látszott rajta, hogy nincs kifejezetten elragadtatva az ötlettől, hogy órákon keresztül üljön egy padon és anyukákkal meg apukákkal beszélgessen. Eiri rendszeresen felajánlotta neki, hogy akkor hintázhatnának vagy libikókázhatnának együtt, és mindjárt jól érezné magát, de valamiért a férfi erre az ötletre sem volt vevő, úgyhogy általában Alexával, vagy az osztállyal járnak ki ide, nevelőapjával meg inkább társasoznak. Eirinak így is jó, nem is panaszkodik miatta, de nagyon eltökélt volt abban a tekintetben, hogy megmutassa Serennek is, hogy bizony a játszótér jó hely. Egyszer sikerülni is fog neki, bizony.
Épp az egyik mászókán lóg fejjel lefelé, amikor kiszúrja a hinták környékén csámborgó kiscicát - Seren szerint macskadetektor van a lányba építve, az összes kóbor állatot képes volt felszedni az utcáról és hazahordani -, és ennek örömére le is száll a korlátról, hogy megközelítse a négylábút. Mielőtt azonban simogatóhadjáratba kezdene, meghallja a hintában ülő fiú kelletlen kérdését, és a hangnem nem igazán tetszik neki, úgyhogy oda is fordul hozzá, hogy ezt kifejezze.
 - Ne legyél ilyen zord - jegyzi meg, és mivel nagyon öntudatos nyolcévesről van itt szó, rögtön felkapja a kis cirmost és a srác ölébe rakja.
 - Kérj tőle bocsánatot, ő is érző lény - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, arcán meglepő határozottsággal, attól az egyértelmű gondolattól vezérelve, hogy itt bizony most az lesz, amit ő mond, és punktum. Máskülönben..máskülönben? Azt még nem tudja, de biztos kitalál valami "szörnyűséget" - például megmondja a fiú anyukájának -, hiszen nem szabad így viselkedni, főleg nem egy kiscicával.
A jelenetet követően leül a srác melletti hintába, a láncot fogva egy ugrással húzva fel magát, ugyanis nem ér le a lába, de okleveles hintahasználó lévén nem okoz neki problémát a manőver, csak legfeljebb kicsit nagyot szól a csörgés ahhoz képest, milyen pöttöm a lányka.

Eirian


Épp elkezdném fontolgatni a valószínűségét, hogy a macska egy kém, vagy egy ellenem küldött bérgyilkos valójában - bár lövésem sincs miért akarnának kivégezni, előbb legalább egy világpusztító fegyvert feltaláltathatnának velem - amikor egy gyerek bukkan fel mellettem, aki igen rossz néven veszi az iménti kérdésemet a macskához. De most komolyan, mi köze neki ehhez az egészhez? Nem elég, hogy szabályosan leszid engem, utána még azt a szőrzsákot is az ölembe nyomja, keresztül húzva minden tervemet, amik a követőm lerázására irányultak. A kezemmel gesztikulálva hevesen tiltakozom, miközben a nyávogógép kényelembe helyezi magát a lábaimon, mintha ez az egész teljesen rendben volna.
- Hé! Vidd innen ezt a dögöt! Így is idáig követett, most hogyan fogom levakarni magamról?
Nos igen, talán nem én vagyok a megfelelő ember, ha kis kölykökkel akarunk dumálni, de a felháborodásom határozottan jogos. Mi az, hogy kérjek bocsánatot, amikor a macska szabályosan betört a személyes szférámba mindennemű engedély nélkül? Oké a kislány rásegített a dologra, de ez még nem jelenti, hogy én lehetek az új ágyikója!
A szőrgombóc elkezd dorombolni, bár én hozzá sem nyúltam. Döbbenten bámulok az állatra és a további ellenkezéseim bent rekednek, majd sóhajtok egy nagyot, megrázom a fejem és az immár mellettem ülő kölyökre nézek.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha bármit is magára vett volna... De ha ennyire odavagy érte, miért nem a saját öledbe vetted fel?
Hangomból eltűnt immár az ingerültség, vagy a bántó él, inkább közönyös, esetleg némileg kíváncsi, bár tagadhatatlanul bosszant a lábaimon teljes gyönyörökben fetrengő élőlény. Ennek meg mi baja van? Még csak hozzá se nyúltam... Végül felül kerekedek a helyzeten, és egy gyors mozdulattal megragadva átpakolom a kislányhoz, már amennyiben ő nem akadályoz meg ebben.
- Legyen a tiéd, vigasztald meg a lelkét, amiért ilyen gonosz voltam hozzá!
Bátorítom, reménykedve, hogy a macska többet nem jut vissza hozzám. A probléma csak ott van, hogy az imént említett élőlény abbahagyta a dorombolást és rezzenéstelenül engem bámul, mintha azt mondaná "Ezt meg hogy képzelted?". Nekem ez nagyon nem tetszik. Semmi kedvem egy kóbor bolhazsákkal szórakozni, amit vonzok mint egy mágnes.

Jeremy H.
Ha visszagondolok az aznap este történtekre sok dolgot, megváltoztatnék...

Miután megpillantottam azt a bizonyos idegent pár perc kiesett... Csak annyira emlékszem, hogy a naplementés-sráccal szaladok a véres sírok és álmosan ásító sírvermek között. Ekkor már teljesen magamhoz tértem. A levegő elég erősen lehűlt és egy kis felfrissülést hozott számomra. Érdekes - gondoltam magamban - milyen egyszerűen megbízom a naplemetés-srácban... Ám ezen töprengeni most nem volt túl sok időm. A fiú maga után húzva rohant előttem nagyjából egy lépésre és erősen rángatott maga után. Most végre van haszna annak a sok futó-edzésnek, amit az utóbbi időben végigcsináltam, és szándékaim szerint nem is nagyon fogom abbahagyni. Tekintve, hogy ha az iskolában töltött éveim során hasonló különös dolgok fognak velem történni, mint például, az hogy egy különös lényt vélek felfedezni egy elhagyatott temetőben.
A srác láthatóan egy fehér falú, nem túl bizalomgerjesztő kripta felé igyekezett. Az arca gondterhelt volt, azon töprenghetett, hogy bemenjen-e avagy sem. Néhány pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mire én gondolkozás nélkül előre tolakodtam és benyitottam. A romos épület talán még nagyobb félelemmel töltött el, mint az imént látott alak... Felfedeztem, hogy a helyiség oldalán egy hatalmas repedés található. Kilestem rajta és láttam, hogy az alak még mindig az egyik sír felett lebeg.
Azonban néhány bátor elsőéves követte a példánkat és pont ebben a pillanatban léptek be a temető területére. Ügyet sem vetve az ijesztő kísértet félére... Nem tudtam minek nevezni... Bátorság próbát játszottak. Vagyis ki mer elszaladni a temető végébe és vissza? Nagyon úgy tűnt, hogy nem is látják az alakot...

Polgármester bácsi

Igen, elmentem otthonról és nem, nem szóltam Serennek, de ezúttal jó okom volt rá. Konkrétan az, hogy találkoznom kellett Keith-szel. Márpedig nem rángathatom el a kedvenc házvezetőhelyettesemet csak azért, mert látnom kell az én bérgyilkos bátyámat. Valahogy annyira nem illenének össze, hogy az már fáj. Rossz lenne rájuk nézni, komolyan mondom.
Eredetileg szándékomban állt felhívni rá a férfi figyelmét, hogy eltűnök egy időre, de végül úgy döntettem, hogy úgysem fog majd keresni. Miért is tenné? A legutóbbi kis magánszámom után, mikor véresen és cseppet megtépázva végeztem a szobájában, annyira nem örült. A mai napig nem értem, hogy miért, hiszen én tényleg nem így akartam befejezni az estét és még kivételesen szépen is néztem rá, de ha egyszer ő nem értékelte!
Minden esetre, ha tudná az okát, hogy miért is utazom el, egészen biztosan fejbe csapna valamivel. Keith-szel kell találkoznom, ez tény, de hogy milyen ügyben? Konkrétan információi vannak a vámpír klánról, akikkel összetűzésbe keveredtem, én pedig nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Azok a… vérszívók… khm… megpróbáltak megölni. Nos, én bosszúálló típus vagyok. Ez persze nem fenyegetés, de jobb, ha mindenki felkészül rá, hogy előbb vagy utóbb, de kifizettetem velük a számlát.
Abban a reményben szállok vonatra, hogy ha elég emberien közlekedem és megpróbálok beolvadni a tömegbe, akkor nem fognak észrevenni. Kicsi ugyan az esélye, de mégiscsak esély, nem úgy, mintha egyenesen a karjaikba rohannék. Akkor gyakorlatilag már áshatnám is a síromat. Ebben a helyzetben legalább nem kell gondoskodnom virágcsokorról; még.
Kiválasztottam a többi utastól legtávolabb eső fülkét és halkan csuktam be magam mögött. Nem mintha bármi problémám lenne az emberekkel, de a vonatok fényében mindig valahogy sápadtabbnak tűnök, most pedig ez egyáltalán nem javít a helyzetemen. Mindig vannak besúgok. A vámpíroknak meg aztán különösen sok.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutóbb minimum három varázslójuk volt; miért is lennék itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol?

Vérszívó kisasszony

Polgármester bácsi

A gondolataim csak úgy repkednek, miközben kifelé bámulok az ablakon. Nem szeretnék egyetlen foszlányt sem elkapni, csak hagyom, hogy végig folyjanak rajtam az érzések. Fájdalom, düh, szeretet, megbocsájtás, vonzalom; ez mind itt van bennem. Gyűlölöm így végiggondolni, és ha fenyegetnének sem vallanám be, hogy pontosan miről is van szó, elvégre makacsul ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy nekem márpedig nincsenek érzéseim.
Hogy ez miért is jó?
Egyrészt, így senki sem mer majd valótlant állítani rólam és bármelyik hímnemű egyedről, akivel egészen véletlenül összeakadok, másrészt, mert így én magam sem állíthatok valótlant egy bizonyos személyről saját magamnak. Rossz belegondolni, hogy pár héttel ezelőtt Lyra mennyire beletalált a közepébe, én pedig csak egyre szajkóztam, hogy a vére tehet mindenről. Hazudtam neki, magamnak és talán az egész világnak, de ez most cseppet sem érdekelt. Így volt a legjobb. Elvégre, nem mondhatom ki nyíltan azt, amit érzek, azzal csak mindannyiunkat még nagyobb zűrbe keverném.
Meg aztán, most itt van Kornél, aki bár nem a hűség mintapéldánya, de talán valamilyen szinten helyre billen mellette az életem. Vagy nem. A férfiak csak addig figyelnek oda, amíg meg nem kapják, amit akartak. Ez általában egy elég konkrét dolog, nem hagynak túl sokat a fantáziára. A probléma mindössze annyi, hogy én elég könnyen veszem az akadályokat, tehát nem meglepő, hogy jelenleg is tökéletesen egyedül csücsülök egy fülkében.
Hallom, hogy valaki közelít, már azelőtt, hogy meglátnám. A szívverés. Egy pillanatra felrémlik bennem, hogy talán nem kellene ennyire nyugodtan kezelnem a helyzetet, elvégre bármelyik pillanatban megölhetnek, de ez a részinformáció ezúttal hidegen hagy.
Lassan emelem fel a tekintetemet és szinte meg sem lepődöm. Jó a memóriám, nem kell bemutatkoznia ahhoz, hogy tudjam, kivel is van dolgom.
-Nem. –vonom meg a vállamat, anélkül, hogy komolyabb figyelmet fordítanék a férfire.
Az ablak felé fordulok egy pillanatra, majd ismét vissza. Anélkül hagyják el a szavak a számat, hogy komolyabban megfontolnám a mondandómat. Én már csak ilyen vagyok, ha pedig ez bárkit is zavar, hát nyugodtan kövezzenek meg érte.  
-A többi fülke tele van, tehát tulajdonképpen teljesen lényegtelen volt, mit is felelek. Nem igaz? –érdeklődöm csevegő stílusban és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt.

Vérszívó kisasszony

Léna

outfit

Mivel ma nem bal lábbal keltem fel az ágyból, úgy döntöttem, hogy valami jót cselekszem, amivel hasznára válhatok a társadalomnak. Na jó, nem, vagyok annyira önző, hogy olyat tegyek ami számomra érdektelen embereknek is a hasznára válna, de a gondolat éberen tartotta az érdeklődésemet a délelőtt további részében. Miközben fel-alá járkáltam a házban eszembe ötlött egy remek ötlet. Miért ne tehetnék jót a drágával? Meglepem a munkahelyen, mostanában mindig olyan morcosan jön haza, hátha lehetne segíteni ezen a problémán. Igaz, a gondolataim leginkább azon jártak, hogy mit vehetnék fel, mert igazából alig vártam, hogy titkárnőnek is beöltözhessek. Rá kellett döbbennem, hogy az eltartott feleségek élete annyira nem vicces, hiába van ott a bolt, meg Chris az én figyelmem akkor se apad és éreztem, hogy ennél sokkal többre lennék képes. Persze, soha nem voltak az élet irányába akkora elvárásaim, karrier szempontjából legalábbis. Legtöbbször megfelelt nekem ez a szerep, de nem ma. Gyorsan üzentem Emmának, hogy van-e kedve játszani egy kicsit Chrissel és mivel beleegyezett így én is elkezdtem készülődni. Kerestem egy titkárnős ruhát, bár amikor belenéztem a tükörbe, biztos voltam benne, hogy átlag nők nem mernének bevállalni ilyen ruhát, pláne nem a munkahelyükön. Mégsem érintett túlságosan mélyen a dolog, megráztam a hajamat és elköszönve Christophertől és az alkalmi bébicsőszétől már ott sem voltam. Magabiztosan sétáltam be az épületbe, nem törődve a kíváncsi szemekkel, nem zavartak eddig sem,volt időm megszokni. Egyenesen Nate irodája felé tartottam, lassan be biztosan kiismertem magamat folyosók rengetegében. Nem zavart az sem, ha esetleg most nem alkalmas neki, rám mindig kell, hogy időt szakítson. Kopogtatás nélkül léptem be hozzá, de ő persze ki sem látszott a papírok közül. De nem baj, még mindig jót akartam tenni, szóval készítettem neki kávét, közben beszélgettünk egy sort, majd a kezembe nyomott egy halom papírt, hogy vigyem el valami új alkalmazotthoz. Fintorogva vettem tudomásul a dolgot, már ne voltam annyira lelkes, mint amilyennek reggel gondoltam magamat, de ha már itt vagyok és nem bízza rá másra, akkor legyen, hiszen, ezért jöttem. Elindultam ház az ismeretlen hölgy irodája felé, csak annyit tudtam, hogy Lénának hívják és ő is a tanács tagja, akárcsak én. Soha nem árt új arcokkal megismerkedni és bár nem voltam oda az ötletért, szabaddá tettem a bal kezemet és kopogtattam, majd választ sem várva beléptem, igen én ilyen vagyok.
  - Szia. Zavarhatlak egy percre?
Kikukkantok a papírtömeg mögül, igyekszem a legjobb formámat hozni, felveszem a tündérmosolyt és reménykedek benne, hogy az elbűvölő mivoltom nem hagy cserben még egy nővel szemben sem és nem fog rövid úton kitenni az irodájából.

Nicol

Amióta beléptem Bogolyfalva tanácsába, még több papírmunka szakadt a nyakamba. Mondhatjuk talán úgy is, hogy a nyakamba vettem még egy koloncot a többi mögé, csak hogy még kevesebb szabadidőm akadjon, de ha azt az apró tényt nézzük, hogy én mindig is szerettem a munkát, ezzel nem lehet gond. Maximum kevesebbet sütök, valamit valamiért.
Reggel valami oknál fogva nem sikerült a Nap első sugaraival kelnem - nem mintha amúgy bármikor is sikerült volna, mindegy -, és jócskán késésben voltam. Magamra kaptam egy türkiz inget meg egy őzbarna szoknyát, kifésültem a loboncom és a mosakodást követően felkapta a vagy harminc oldalas jelentést, amivel már két napja szenvedtem és loholtam befelé a Minisztériumba. A külsőségek annyira soha sem érdekeltek, de mindig figyeltem rá, hogy bohócot azért ne csináljak magamból és ha lehet, ne szabadidőruhában menjek be dolgozni.
Miután leadtam a feletteseimnek a mappát, rögtön az irodám felé vettem az irányt, hogy elkezdhessem a következőt. És ez minden egyes nap így megy... ha az egyikkel kész vagyok, jöhet a következő. Néha úgy érzem, besokallok és megszöknék, de aztán mindig emlékeztetem rá magam, hogy mit és miért teszek. Előre felé akarok haladni, nem vissza. Nálam nem működik a két lépést előre, egy lépést hátra dolog, az nem én vagyok.
Éppen össze-vissza dobálok egy halom papírt, mert az előbb sikeresen elkevertem egyetlen lapot a hatalmas íróasztalon, amire égető szükségem volna, és egyszerűen nem találom. Kezd felmenni a pumpám, nem kicsit, hanem nagyon, ahogy egyre inkább keresem azt az egy nyamvadt papírt, de sehol sem találom. Most én vagyok a hülye, vak és kiszúrja a szemem vagy valaki szórakozik velem? Paranoiás is vagyok néha, remek.
Már éppen földhöz vágnám az egész stócot, amikor kopogtatnak az ajtón és a résen először csak egy újabb halom papírt látok bekandikálni. Szemöldököm a magasba szökik, ahogy a széles vigyorú nő előbukkan az iratok mögül.
 - Szia. Persze, gyere csak. Remélem, hogy az ott nem munka a kezedbe... - sóhajtok és nyögök fel egyszerre. Ma sem lesz pihenés.

Léna

Amint megkapom az engedélyt, rögtön beljebb sétálok és a hatás kedvéért egyelőre nem mondok semmit. Úgy tűnik, már így is eléggé el van havazva szegény nő, nem akarom rögtön elrontani a kedvét. Pedig ez bizony papírmunka, akárhogy is nézzük, jelentések, tervezetek, feljegyzések és aláírandó papírok. Ezer éve nem volt itt semmilyen rendszer, a Bogolyfalvi dolgok is csak ímmel-ámmal volta vezetve, ide-oda pakolgatták a dolgokat, nem volt rendszer. Most viszont, a frissült vezetőség látja ennek a kárát, mindenki csak kapkodja a fejét és azt sem tudja, melyik agad papírhoz kapjon először. Én személy szerint az összeset kidobnám az ablakon, majd mint aki jól végezte a dolgát elmennék és kilakkoznám a körmömet egy üveg bor társaságában. Persze, én is ismerem a kötelességet és a felelősségvállalást, de szerencsére nem én dolgozok itt, és nem nekem kell eltűrnöm, ahogy irtják az esőerdőt ezért a rengetek számomra teljesen érdektelen dologért. Ugyan én is tudok felnőttként gondolkodni, de ha már felcsaptam lóti-futinak, ennyit igazán megengedhetek magamnak.
  - El kell keserítselek, szerintem az.
A papírtömeg az asztalon landol, megigazítom a szoknyámat és közbepillantok a szobában. Ez sem éppen kellemesebb, mint Nateé, csak kisebb. Ugyanúgy tele van papírral és érezni a kétségbeesés szagát. Nem lep meg, hogy mindenki olyan nyúzottan lép ki innen és ha hazamegy szinte semmihez sincs kedve. Pedig a munkaerő fiatal és lendületes.
  - Szeretnéd, ha esetleg segítenék valamiben?
Igaz, a kérdés nem egészen őszinte, de bocsásson meg érte mindenki, ez a természetemből fakad. Én igyekszem, már amennyire tőlem telik, de mégis kissé hamiskásnak hat a kérdés, amit még a süket is kihall a sorok közül. Úgyhogy, mielőtt választ kapnék, inkább leguggolok és szedni kezdem a papírokat. Néha elolvasom a fejlécüket, de egyik sem ragadja meg igazán a képzeletemet. Gépiesen rakodom fel őket az asztalra, egészen addig amíg egy tanácsos papír nem akad a kezembe.
  - Hallottam, hogy te is tagja vagy a tanácsnak..
Igen, ez valami beszélgetéskezdemény lenne, ennyi telik tőlem és nem több. Megszoktam, hogy a nőknek nem igazán vagyok a kedvence, nem szeretnek a maguk közelébe tudni és beszélgetni se szívesen beszélgetnek velem. A barátaim ez alól kivételek, de az idegenekkel mindig kicsit óvatosabb vagyok.

Pajtikám  

Szerda. Már megint egy szerda esti nap. Hihetetlen, hogy már több, mint 7 napja megint tanulni kezdtem, szinte iszonyúnak mondható. Leot elnyelte valamelyik elkárhozott tag az iskolában, Daniellet inkább nem zargatom, bár amúgy sincs kedvem, Kristóf és Amira úgy festenek, mint egy nagy rakás sz..szappan, Beth nincs itt, tehát a pénztárcám és az öngyújtómmal kézen fogva ügettem le a csárdába. Hosszú szárú farmernadrág, egy koszos szürke ing, könyékig feltűrve alkotta az öltözékemet, kalapomat a nem túl barátságos emberek miatt fent hagytam Baileys társaságában.
Gondolataim elcsatangoltak, miközben beszabadultam a csárdába, kikerültem egy verekedést és a köré sereglett kis csoportot, majd leültem a pulttal szembe. Nem indítottam valami jól az előző hetet, és a helyzet azóta is változatlan, tehát nincs más hátra, mint előre. A pultos megkérdezte, hogy mivel szolgálhat, mire az egyik Jim Bean-os üveg előtte szállt le egy pohár társaságában. Ezekre böktem a fejemmel, és mire rájött, hogy ezt én csináltam, már töltöttem is magamnak, bár nem két gyűszűnyivel. Megmondtam, hogy a végén fizetek majd mindent egybe,  így mihelyst tele töltöttem a poharat, már el is vette előlem az üveget. Vállat vontam egy féloldalas, kaján mosollyal együtt, hiszen úgyis kiszolgálom magam ha akarom. Kezembe vettem a poharat, kettőt kortyoltam belé, ezzel pedig a felét ki is ittam. A whsikey végigmarta a torkom, majd egy kellemes utóízt adva csábított, hogy a többit se hagyjam magára. Mindeközben megfordultam, és az egyre jobban összecsődülő tömeget fürkésztem a verekedők között. Még két ilyen pohár, és azt hiszem én leszek a gyűrű közepében, ahogy magam ismerem. Belekortyoltam ismét a hűsítő italba, de most már egy cseppet sem hagyva az alján. Az egyik nem épp bizalomgerjesztő alkatú pofa a tömegből rám meredt, valamit sugdosott a mellette állónak, mire mindketten engem fürkésztek Álltam a tekintetüket, hisz talán valami izgalmas is lesz az este folyamán. Előre nem gondoltam, hogy milyen igazam lesz..

Pajtás  

Egy újabb hétköznap este, amikor nem tudok magammal mit kezdeni. Viktor tanul - vajon tényleg tanul vagy csak azt mondja? -, így ismét magamra maradok egy jó nagy adag önsajnálattal és magánnyal, just for fun. Unalmamon már csak egy dolog segíthet és úgy hívják: Mátra Máguscsárda.
Nem mondhatnám, hogy az alkoholba fojtom bánatom vagy hogy alkoholista lennék, de azért néha nem árt a kikapcsolódás is a sok önsajnálat és tanulnivaló mellett. Kikapcsol, felszabadít és ha csak kevés időre is, de levetkőzhetem a problémáimat. Olyan terápiaféle, mondhatjuk azt is.
Egy korsó vajsörrel a kezemben becsüccsenek a csárda egyik eldugott sarkába. A legjobb hely az objektumban, mert én látok mindenkit, de nem mindenki lát engem. Tökéletes rejtek- és leshely, nem mintha bárki után is leskelődnék, de hát na. Néha jól esik az ember lányának legeltetnie egy kicsit a szemét, ha betéved egy-két jó pasi. És így történik ez most is...
Összehúzott szemekkel nézem, ahogy egy számomra igencsak ismerős alak téved be és foglalj a el rögtön a helyét a bárpultnál. David. Kissé kezd komikus lenni a helyzet, hogy az arénán kívül mi csak itt vagyunk képesek összefutni. De ha mi összefutunk, akkor ott kő kövön nem marad.
Korsómat felkapva billegek oda hozzá és támasztom meg a pultot. Arcomra egy széles vigyort varázsolok.
 - Üdvözletem, Mr. Bean - röhögök fel hangosan. Lehet, hogy nem volt olyan jó poén, mint akartam, hogy legyen, de ez mellékes dolog. Még kettőt iszik a férfi és nem is fog emlékezni rá.
 - Kicsit érdekes, hogy csak itt találkozunk mindig - hangot adok a gondolataimak, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lenyomok egy puszit az arcára. Már erős whiskey-szagot áraszt, hát mi lesz itt később...

Nicol

Persze van, hogy én is mindent itt hagynék és rohannék világnak, vagy csak haza, hogy elmerülhessek egy kád vízben. Viszont ezt nem tehetem meg, ha valaki lenni akarok. Azt mondják, meg kell dolgozni azért, hogy lehess valaki, na és majd ha lettél valaki, akkor majd csinálhatsz jobb dolgokat is, mint a kemény munka. Persze nem azt mondom, hogy a vezetőknek nem kell dolgozniuk, sőt úgy hiszem, falunk polgármestere is eléggé el lehet havazva mióta hivatalba lépett. Nem is csak ő, az egész Minisztérium fel van bolydulva, mindenki rohangál, mint a mérgezett egerek.
Majdnem sírással nyugtázom, hogy a nő bizony egy újabb adag munkát hozott, holott még az előző kettővel sem vagyok készen. Én nem tudom, ezek ott lent mit csinálnak az első emeleten, de egy kicsit szüneteltethetnék most már a papírokkal való dobálózást, mert lassan, de biztosan meg fogok fulladni.
 - Hát ez remek, mit ne mondjak - csattanok fel fojtott hangon. Nem kenyerem a kiabálás, főleg nem olyanokkal, akik egyáltalán nem érdemlik meg, de nem tudom leplezni ingerültségemet. Kezdenek lemerülni az elemeim, lehetne már hétvége, hogy egy kicsit, csak egy icipicit kikapcsolhassak, mert ez az éjszakába nyúló munka már kikészít idegileg. Ilyenkor szeretem, hogy egyedül élek, nem tudom kin levezetni a mérgem és ez egy jó dolog.
Mivel kihallom a kérdéséből - igen, értek az emberek nyelvén -, hogy igazából nem nagyon fűlik a foga a dologhoz, csak udvariasságból beszél, udvariasan, egy apró mosollyal az arcomon elutasítom.
 - Hagyd csak, elboldogulok majd valahogy. Viszont téged nem igazán láttalak még errefelé. Te is itt dolgozol? - szakadnak ki belőlem a kérdések rögtön. Ilyen a természetem, nem igazán tudok vele mit kezdni. Akinek nem tetszik, az faképnél hagy vagy leüt, ez a két opció létezik.
- Igen, én is beléptem, de nem igazán tudom, jó ötlet volt-e... - mormogok a nem létező bajszom alatt, miközben én is leguggolok és szedegetem össze az iratokat a földről. Diadalittasan emelem ki a példányt, amit kerestem a kupacból, a többit pedig összefogom és visszadobom az asztalra. Majd elrendezem őket, nem lehet mindent egyszerre.

Pajtikám : DDD

Az ember annyira el tud lazulni egy olyan ismerős helyen, ahol mindig szívesen várják. Hát igen, ez a kellemes áporodott, dohos, alkoholos büdös fojtogató szag, egyszerűen csodákat tud tenni a tüdőmmel, a bárpult mögött lévő szekrényen lévő italok pedig a májamban teszik a jótékony hatásukat..
A két gyanakvó ürge egészen addig engem mustrált, ameddig egy lány alakja ki nem bontakozott a sötétből és közeledett felém. Nem is kicsit mosolyodtam el, ahogy Dorie kecses alakja pont felém ringatózott. Talán kissé már szélesebb volt a mosolyom, mint akartam volna, mert azért egy pohár whiskey azért az mégiscsak egy pohárka, na. Sőt, az a béna poén is annyira jól hangzott, hogy vele együtt én is a kelleténél hangosabb felnevettem, de még az sem érdekelt, ha leint a lány.
Már épp válaszolni készültem volna, mikor közelebb hajol, felcsillan a szemem, és egy puszit nyom az arcomra. Ösztönösen a dereka felé nyúlna a kezem, ám valahol a combját érintem, egészen fent, hátul.  Adok a leányzónak én is egy puszit, ám kezem - az a pár ujjpercem - ottmarad fenntartva ezzel a személyes kontaktust.
- Doriekácska .. hú, ennél jobbat is ki fogok majd találni..de szerintem igazad van. Ez a sorsunk, hogy mi mindig ilyenkor fussunk össze. Tehát hogy kerül magácska ide?
Miközben nagyban löktem már neki a beszédet, a pultos megjött. Igen, valahogy én is biztonságosabbnak látom - a pénztárcámnak - , ha nem most akarom kamatoztatni a telekinetikus tudásomat. Még elpazarlok véletlenül egy üveg valamit. Így aztán rendeltem két teljes pohár vodkát kis kakaóval vegyítve.
- Mielőtt elkezdenéd szidni a kakaós vodkát, előbb kóstold meg. Életembe nem ittam még olyan finom alkoholos dolgot, pedig én nem tegnap kezdtem ezt a szakmát. De tudod mit? Fogadjunk valamiben, hogy ízleni fog, mert valami kegyetlenül jó. Mondjuk a következő kört állom én, ha semennyire sem ízlik, rendben? De ha ízlik, akkor az egészet megiszod 2 perc alatt. Megegyeztünk?
Már nyújtottam is felé a kezét, hogy fogadja az ajánlatomat. Azt persze azért nem közöltem vele, hogy mekkora pohárral rendeltem a fickónál, mert nem valami felessel..

Léna


Nem mondom azt, hogy sajnálom, mert akkor hazudnék, ez a munkája ezért van itt. Mégis szánalommal teli arccal pillantok rá, én személy szerint soha nem tudnám ezt csinálni, az iroda mogorva és picike, nincs tér és gyakran van olyan érzésem, hogy falak közelednek és össze akarnak nyomni. Na ez az, amiből én nem kérek, most is önkéntes alapon vagyok itt, de legszívesebben itt hagynám az egészet és hazatopognék. A helyzet az, hogy otthon se tudok nagyon mit csinálni, ott van a bolt, de valahogy ahhoz most nem igazán van kedvem, szóval marad ez, a sok rossz közül még ez az amit jelen pillanatban a legjobban eltudok viselni.
  - Már mindegy.
Az asztalra teszem az utolsó földön heverő papírt, felpattanok és lazán nekidőlök az asztalnak. Nem szeretek egy helyben állni, akár a katonák a sorfalban, attól mindig feszélyezve érzem magamat. Mérlegelem a kérdést, ide-oda pakolom az agyamban, nem tudom, hogy mi lenne a legcélravezetőbb. Nem szeretném, hogy az alapján ítéljen meg, hogy mit keresek itt. Viszont az első benyomás már megvolt, szóval akár az egészet le is lehetne húzni a wc-n, megköszörülöm a torkomat és a fülem mögé túrok egy kósza szőke tincset.
  - Nem, csak segíteni jöttem be. A férjem itt dolgozik.
Összevonom a szemöldökömet, és inkább a papírokat nézegetem, amik az asztalon hevernek. Majd rájön ő, ha annyira akar, igaz, sok ember dolgozik itt és valószínű, hogy Nate nem igazán reklámozta, hogy van otthon egy véla felesége meg egy pici fia, de mégis elég nyilvánvaló a dolog, ez egy falu, mindenki tud mindent.
  - Én is tagja vagyok a tanácsnak, elkél a segítség, még akkor is, ha jelen pillanatban csak koloncnak érzed.
Könnyedén vonom meg a vállamat. Most már elég infót kapott arról, hogy rájöhessen ki is vagyok igazából. A hatás kedvéért inkább várok, kivételesen türelmesen míg leesik neki a tantusz, időm mint a tenger.

Pajtás

Én a két fickót, aki Davidet méregette nem is vettem észre, hiába meresztgettem minden irányba a szemeimet, amíg még a helyemen ültem a sarokban. Most viszont látom, hogy néha-néha felénk sandítanak, de annyira azért nem érdekel a dolog. Sokkal inkább lefoglal a férfi jelenléte, nameg a keze pár centivel a hátsóm alatt. Nem zavar, ó nem, azt hiszem, a múltkori ivászatunk során már sikerült egymás majdnem minden egyes négyzetcentijét végigtapogatni. Csak néhány fontosabb részlet maradt ki, nade ami késik, nem múlik, szokták mondani.
 - Doriekácska? Ez... fenomenális, ha szabad megjegyeznem - jót vigyorgok rajta, majd megvonom a vállam, szokásomhoz híven - Unatkoztam, ennyire egyszerű. Sajnos nekem nem akad minden napra alvómaci, mint egyeseknek.
Meg sem kell szólalnom, már rendeli a piát a pultostól és nem tudom figyelmen kívül hagyni a vodkás akcióját. Nem szeretem a vodkát, az az egyik olyan ital, ami alattomos és hirtelen üt. David is pontosan tudja, hogy ki nem állhatom.
- De csak a te kedvedért kóstolom meg. A nem ízlik opción belül lehet egy olyan alpontot is beírni, hogy a fejedre borítom? Vagy esetleg megiszod az enyémet is... választhatsz. Csak a móka kedvéért - kacsintok rá, közben ujjaim felvándorolnak a karjára és a vállát végigszántva körbefonom nyakán az egyik karom. Szép estének nézünk elébe, és talán úgy tűnhet, hogy csak támaszkodás céljából tettem így, ez nem igazán így van. Tudniillik nem ittam még annyit, hogy bármi problémám legyen az egyensúlyom megtartásával. David amúgy sem nézte eddig sem jó szemmel, ha vajsört ittam, így a másik kezemmel a félig üres korsót kicsit arrébb csúszatom a pulton, hátha valaki megtalálja, akinek aztán tök mindegy, hogy mit iszik.
- Na és mit terveztél mára, drága? Totális részegséget?

Nicol

Nekem sem éppen ez az álommunkám, én sem azért dolgozom most, hogy a jövőben is itt porosodjak az akták mellett az irodában. Szeretnék bevetésekre menni, szeretnék komolyabb feladatokat kapni, képezni magam, de ez mind csak úgy érhetem el, ha felkapaszkodom azon a bizonyos szamárlétrán. Azt pedig nem lehet máshogy elérni, csak kemény munkával.
Hálásan pillantok a nő felé, ahogy leteszi az asztalra az utolsó papírt is. Ritkán akad segítségem errefelé, mindenkinek megvan a saját gondja-baja, senki sem ér rá azzal foglalkozni, hogy a másiknak éppen milyen szinten temeti be az irodáját a papírtenger. Számukra ez egészen mellékes dolog, csak legyen valaki, aki megcsinálja és rendszerezi őket. Hálátlan feladat.
 - Ismerhetem a férjed esetleg? Annyira ismerős vagy nekem, ne haragudj meg érte, nem tudlak hova tenni - még egyszer gyorsan végigfuttatom a tekintetem a jól öltözött nőn, aki mintha egy újság lapjai közél lépett volna elő. Finom, fiatalos vonások. Teljesen biztos, hogy láttam már valahol, de egyszerűen nem jut eszembe, hogy hol. Túlságosan lefoglalnak mindig a dolgaim, talán kicsit szórakozott vagyok és a nem lényeges információkat szelektálom. Jó tulajdonság, de néha idegesítő, ha egy ilyen helyzetben találja magát az ember.
- Óóó - szinte hallani lehet a koppanást, ahogy leesik a dolog. Legszívesebben az előző kérdéseimet visszavonnám, de már nem lehetséges. Érdekes dolog, hogy már másfél éve élek a faluban és a mai napig nem tudtam pontosan megfigyelni annak vezetőit. Még egyszer megnézem a nő arcát, hogy biztos legyek a dolgomban.
 - A polgármester úr felesége, elnézést kérek, sajnos nem sok időm és lehetőségem jutott eddig a falu életében részt venni, így nem esett le először. De akkor gondolom mostantól elég sűrűn fogunk találkozni, a tanács gyűlésein is - kissé elpirulok. Ez az én formám, mindig sikerült érdekes szituációkba kevernem magam.

Pajtikám  

Nem is emlékszem már, hogy hány emberrel ittam én itt, ezen a szent helyen.. Bár azért vannak emlékezetesek, mint mikor Emmával holtrészegek lettünk, vagy mikor Lucassal szanaszét vertük egymást, és a Dories eset sem az utolsó helyen végzi a ranglistán. De minket valahogy mindig itt boronál össze a sors, akármennyire akarjuk vagy épp sem. Ivópajtik lettünk, ez már csak így megy.
- Akkor legyen Dorus-morus. Vagy inkább Dorcus?..Választhatsz.
Míg pár szóban elmesélte, hogy hogy került ide, addig agyam gyártotta a szebbnél szebb neveket, és azok közül is csak a legjobbakat böktem ki mindenre válaszul, amiket eddig mondott.
No persze, az a vodka.. Az az egyetlen alkohol, ami íztelen és szagtalan, ezért könnyen csúszik le az ember torkán, és nem egy sör alkoholtartalmával bír. Emike elég frankón ki tudja ütni magát az ilyennel, ám azért nem árt megjegyezni, hogy két pohártól már nekem is görbék lesznek a szemeim. De ez remélhetőleg egy ilyen este lesz, és ami a legjobb benne: várhatóan nem egyedül leszek.
- Neeem, ilyen eshetőségre nem kerülhet sör. Vagyis sor. Tudom én, hogy ízleni fog az, mert az illata és az íze is egészen olyan, mint a kakaóé, az alkoholos utóízt pedig ismét elnyomja a kakaó. Csak a végső hatás lesz garantált..De ha nagyon nem akar lecsúszni, akkor megiszom.. Vagy beléddöntöm.
Közlöm vele bátorítóan a tényeket, hogy ez bizony nem az a langyi kis iszunk-egy-két-sörikét este lesz. Ránevettem a lányra, mert a zsigereim eléggé azt súgták, hogy tetszeni fog ez a móka. A combján lévő kezem végigsimította a formás hátsóját, míg az ő keze a nyakam köré tekeredett, az enyém pedig a derekát vette körbe.
- Ohóó, ha te azt tudnám, életke! De .. igazság szerint teljesen igazad van. Totál részegséget. De nem egyedül.
Vártam, hogy közbe az ölembe üljön, mert eléggé megkívánta a helyzet, ha csak nem akarta kitörni a derekát. Idő közben megjött a két vizesméretű pohárba töltött vodka kakaóval megspékelve, az egyiket pedig a szabad kezemmel Emi felé toltam, aki - szerencséjére - eddigre már túladott a vajsörén. Ugyanezzel a mancsommal a sajátom felé nyúltam, megvártam, hogy a mestertanonckám is a kacsójába vegye az alkoholt, majd egy koccintást követően megint lehúztam ebből is egy szuszra vagy 2-3 nagy kortyot is.
- Legalább ennyit neked is meg kellene innod ahhoz, hogy esetleg a maradékodat megigyam, cica.
Adtam a helyzetjelentést, míg visszahelyeztem a pultra a poharat és adtam a lány orrára egy puszit. Még eléggé önuralomban vagyok, még ha nem is annak tűnik, de a folytatásban ez nem sokáig marad meg így.

Léna

Bár a nő színtiszta ellentétem volt, meglepő módon mégsem feszélyezett a társasága, nem találtam unalmasnak, vagy semmitmondónak. Ráfért volna néhány divattanács és egy kis rásegítés de nem tettem szóvá, mert mégis annyira beleillet a környezetébe, hogy második vizitre is takarosnak tűnt. Velem ellentétben, de nekem semmire nem volt szükségem, sem sminkre, semmiféle bűbájra, de hát nem mindenki lehet ilyen szerencsés. Ahogy hallgattam őt, még azt is eltudtam képzelni, hogy hosszabb időn keresztül megtudnám tűrni magam mellett, pedig tudatában annak, hogy milyen hosszú élet áll még előttem, ez azért nagy szó.
 - Azt hiszem, ismerheted, valószínűleg találkoztatok is már.
Megengedek magamnak egy halvány mosolyt, máskor sértené az egómat, hogy nem ismernek meg, vagy nem tekintenek rám csodálattal, de egy ilyen semmitmondó iroda kellős középen az egész olyan jelentéktelennek tűnt az egész, hogy még én éreztem volna kínosan magamat. Mivel Lénát a minisztériumi dolgozók közül az okosabbak közé sorolnám, viszonylag hamar esik le neki a tantusz. Nem veszem figyelembe, ahogy végigpillant rajtam, nyilván túl csinos vagyok ennek az istenverte falunak, de mégsem ezért bámult meg. Megvan az eredmény, tiéd a főnyeremény, hurrá.
Az égnek emelem a tekintetemet és nagyot sóhajtok. Valójában imponál, hogy elnézést kér és az ahogyan a szólít, mégis egyszerre ér a dolog kellemetlenül is. Nem várom én ezt el, tőle legalábbis.
 - A polgármester felesége inkább szereti a Nicol megszólítást, Léna.
A nevét egy kissé megnyomom, nyomatékosítva ezzel, hogy egyenlő partnerként tartom számon. Az ujjaimmal megtámaszkodom az asztalon és rápillantok. Irul-pirul, mintha valami kellemetlenségen értem volna és ez a dolog megmosolyogtat, ismét.
 - Miért, mire gondoltál mit keresek itt?
Kíváncsi vagyok rá és reménykedem benne, hogy őszinte lesz velem.

Niki és Runa - csapó kettő.

Pajtás

Nekem is akadt már egy-két szép történetem eme csodálatosan büdös helyen pár emberrel. A legszebb dolog az volt, amikor Seren alkoholmámorban bealudt az egyik asztalnál, Konráddal csak röhögtünk, aztán valahogy - a mai napig sem tudom hogyan - az ágyamban ébredtem reggel. Egyik fiúról sem tudtam semmit, de mentségemre szolgál, hogy épségben előkerültek mindketten. Na az szép volt.
David újabb csodálatos találmányait hallva ismét hangosan felröhögök. Már kezdtem elfelejteni, milyen érzés is ez. Az átlagos hétköznapjaimon nem kenyerem a vigyorgás, általában savanyú képpel mászkálok odabent és még az élő fába is belekötök, persze csak képletesen. Néha egészen kiállhatatlannak tartom még én is saját magam, de hát mit lehet tenni?
 - Tudod mit? Inkább hagyjuk, Mr. Bean, nem megy ez ma neked - vigyorgom bele a képébe miközben ő az összes eszébe jutó lehetőséget előadja. Maradjunk a cicánál, az már egyszer bejött, rövid, egyszerű és könnyen megjegyezhető.
- És honnan tudod, hogy szeretem a kakaót? Úgy emlékszem, az nem szerepelt a múltkori italaink között - nézek rá kicsit bugyután felhúzott szemöldökkel és próbálok komolyságot erőltetni magamra, de nem jön össze, ismét elröhögöm magam - jó, megkóstolom. De aztán remélem hazaviszel, ha már leitatsz.
Mikor megláttam, már akkor teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem az aféle langyi sörikés este lesz, hanem itt durva lerészegedés lesz a vége a dolognak és bár nem ezért jöttem eredetileg, egyáltalán nem bánom a dolgot. Néha ki kell engedni a fáradt gőzt, nemdebár?
- Ahhoz nekem nem kell sok, te is tudod. Lehet, hogy nem leszek olyan élvezetes ivópartner, ha hamar kicsapom magam.
Mivel a helyzet úgy kívánja meg - vagy mi kívánjuk meg -, belehuppanok az ölébe. Mostmár amúgy is mindegy nem? Totálisan nyilvánosan tapizzuk egymást, akkor adjunk már nagyobb okot is a pletykára. Kényelmesen befészkelem magam az erős karok közé, majd elkapom a felém nyújtott poharat és egy jó nagyot belekortyolok. Nem akarok vonakodni, még a végén úgy tűnne neki, hogy nem vagyok nyitott az új dolgokra. Pedig dehogynem, amennyiben azok a javamat szolgálhatják.
 - Eddig jól teljesítek, drága uram? - kérdezem mélyen a szemébe nézve - Egyébként nem rossz a cucc. Hogy találtad ezt ki?
Meg lehet inni és meg is fogom inni, de a vodka az azért vodka és továbbra sem fog a kedvenceim közé tartozni. Azért lehúzok még egy kortyot és már érzem, ahogy az alkohol szép lassan melegíteni kezd belül. Itt még baj lesz.
Az orrpuszin pedig már nem akadok ki. A múltkor még igencsak idegen volt az érintése, mára ez már a múlté. Azóta történt már egy s más.

Pajtikám  

Leszólta a nagy név-adó tehetségemet, pedig már épp kezdtem belejönni. Egy pár pillanat erejéig még igencsak erőltettem az agyam, hogy valami frappánsat válaszoljak, aminek a vége az lett, hogy ránéztem és dőlt belőlem a nevetés. Az én megszólításomra nem tudtam mit mondani, ez neki jobban megy. Nőknél ez a kényszeres név adogatás reflexből jön, én meg erőlködhetek, nem fog eltűnni semmi se a lábam közül. Bár nem mintha olyan rendkívül akarnám, sőt..
- Az a nagy harci helyzet, hogy..évek óta utánad koslatok, szaglászok utánad, minden vizsgapapírodat megnéztem, az eddigi összes szobatársnőddel beszéltem, sőt, még a konyhás manókkal is, hogy mit szoktál inni. Így aztán minden egyes rejtett titkoddal tisztában vagyok, Mucus, szóval innen voltam benne biztos, hogy nem kérsz borsot a kakaós vodkádba, mert a borsot utálod.
Jól esett valamit összehalandzsázni neki, gondolkodás nélkül folytak ki a számon ezek a szavak. A végére, hogy bebiztosítsam a sikert, az egyik szemöldököm kérdőn felvontam, és kicsin múlott, hogy ki nem szakadt belőlem ismét a röhögés azon, hogy hazaviszem-e. Neeem, más terveim vannak vele.. Például egy tóba fojtom.
- Haza, persze! Angliáig elviszlek holnap reggelig. Csak aztán meg ne lepődj, ha holnap Ukrajnában ébredünk fel valahol Csernobil közelében..Hátha elvétem az irányt.
Nem is értem, nem szokásom ennyit beszélni, és nem hiszem, hogy az alkohol ennyire megoldotta a nyelvem. Pusztán csak nagyon jól érzem magam a lány társaságában, ennyi az egész. Meg hát az, aki belemegy velem egy ivós játékba, ...
- Ahhoz, hogy én leigyam magam, vagy hogy te? Amúgy meg voltál már kiváló ivópartnerem, ha nem csal az emlékezetem..
Befejezetlenül hagytam az utolsó mondatot. Mindketten emlékszünk arra az estére, nem fogom neki elmagyarázni. De nem is kell.
Egy rugóra járt az agyunk, mert ahogy közelebb húztam magamhoz, már ült is az ölembe. És ha már lúd, legyen kövér, véletlenül sem engedtem el a derekát a lánynak, még így sem, hogy jobbára a hasán pihent a kezem. És ez még mindig semmi például ahhoz képest, amikor Emma felállt a pultra, sztriptízelt, és végül magába nyakalt még vagy egy jó adag magyaros Fütyülőst. De jó irányba haladunk.. talán még sztriptíz is lesz belőle.
Lényegtelen, nagyon előreszállt a fantáziám, de ahogy letettem a vodkás poharat magam elé, önelégülten vettem észre, hogy azért a másiké sem teli már.
- Tökéletesen szívem. Most a maradékot húzóra!
Jelentettem ki, nyomatékosítva a szavaimat pedig kicsit próbáltam megcsiklandozni a hasát. Remélem bevált ez a terv, mert már azon jár az agyam, hogy mi lesz a következő itóka. Megvártam, amíg teljesen kiüríti a poharát, és amennyiben ez sikerült, mindkét kezem köré fontam és megszorongattam jelezve, hogy nagyon ügyes kislány volt.
- A következő kör: metaxa és gyömbér. Kíváncsi lennék, hogy meddig bírod, bár úgysem mész bele a játékba..
Fordultam hozzá, mihelyst leadtam a rendelést. Valóban érdekelt, hogy az én gyomrommal ő meddig képes versenybe szállni, de az már pozitív jel önmagában, hogy hétköznap itt van, és - talán - legyűrt egy pohár kakaósvodkát.
- El kéne szívni egy cigit.
Jegyeztem meg, vagyis mondtam csak úgy a vakvilágba, míg a szemeiben fürkésztem valamit.

Nicol

Talán néhány embernek furcsa lehet az emberszeretetem meg az, hogy alapjában véve mindenkihez pozitívan állok hozzá és a legjobbat feltételezem róla. Aztán ez a kép vagy megmarad olyannak, mint a kiindulási helyzet vagy szépen lassan kezd leépülni és valami más alakul ki belőle. Ez mindig az éppen aktuális partneremtől függ, nem tőlem.
Nicol tipikusan nagyvilági nőnek néz ki, olyannak, akinek nem sok dolga akad a külsején kívül. Ápolt, látszik, hogy van ideje magára és általában ez az, ami bejön a férfiaknak, nem a lóti-futi, karrierista nők. Totális ellentétei vagyunk egymásnak, mégsem érzem úgy, hogy meg kellene hunyászkodnom előtte.
 - Rendben, Nicol - bólintok egyet, hogy még inkább nyomatékosítsam, felfogtam a dolgot és az erőviszonyok egyenlőségét is.
A nő külsejéből és  - így ha mondjuk azt - a posztjából ítélve felsőbbrendű magatartást néztem volna ki, de kellemesen kell csalódnom. Nem minden az, aminek látszik és örömmel jegyzem le magamnak, hogy Nicol nem rontott eddig a kiindulási helyzetből.
- Igazából azt hittem, itt dolgozol az első emeleten. Mondjuk mint személyi asszisztens vagy hasonló, bár meg kell hagyni, ők nem úgy öltözködnek, mint te - ahogy kimondtam, rájöttem, hogy kissé félreérthető a dolog, igyekszem is korrigálni - Ne érts félre, nagyon csinos vagy, csak én egy ilyenben mondjuk megfulladnék itt - pillantok a ruhájára célzásképp. És még mindig fránya önkontroll-hiány a beszéd terén. Lehet, hogy némasági fogadalmat kellene tennem egy időre, hogy ezekről leszokjak, de valószínűleg azt sem tudnám betartani. Meg kell tanulnom együtt élni a nagy számmal és kicsit átgondolni a dolgot, mielőtt valamit kimondok.