Czettner L. Zora

Susan idegesen igazította meg térdig érő smaragdzöld ruháját. Miközben összehúzta magán a bézsszínű őszi kabátját, érdeklődve tekintett az iskola kapujára. Már átadta házvezetőnőjének a papírjait és most a hölgy kedves szavaira indult a bejárat felé. A szitáló esőben is jól látta a magas kőfalat megszakító hatalmas, fekete vaskaput, amely most lassan és fenségesen tárult ki a lány előtt. Susy lelkét ekkor egy kellemes, megnyugtató és szeretetteljes bizsergő érzés töltötte el. Ahogy elhaladt a faragott oszlopok és rúnákkal telepingált falak mellett megkönnyebbülés járta át a testét. Minden félelmétől megszabadult, és újra félénk izgalommal várta a társait. Mikor már az iskola területén lépdelt mosolyogva pillantott vissza a kapura, ami már ismét zárva őrizte a kastélyban lakók nyugalmát. Mosolya azonban hamarosan leolvadt az arcáról. Hisz félt... Szörnyen félt. Nem akart ebbe az iskolába járni, nem akarta ezt az egészet. Legszívesebben visszaszaladt volna a bagolyfalvi vasútállomásra a szüleihez. Pánik szállta meg Susan szívét. Mi lesz ha nem talál barátokat? Mi lesz ha kiderült a Dolohov-örökség? - Senki sem fog szóba állni velem – kesergett Susan és tiszta, égkék szemeiből ezüstösen csillogó könnycseppek kezdtek csorogni. Elkeseredésében lehuppant a bőröndjére és ott sírdogált csendesen... Mivel külön érkezett úgy sejtette, hogy az esti, undok szürkületben senki sincs a közelben...

Jeremy H.

Mindig is borzasztóan vonzottak a különös dolgok és mivel csak nem rég érkeztem nem volt lehetőségem megcsodálni Bagolyfalva érdekességeit. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem mintha az utóbbi időben nem lettem volna eleget egyedül. De másfajta magányra vágytam. Olyanra ami magába zár, olyanra amely teljes csendben zajlik... Ahogy átléptem a temetőt körülvevő 50 centis kerítést rögvest megpillantottam a sírköveket és a hatalmas kopjafákat. Kicsit bizarr dolog ez - de ahogy beléptem a temető területére azonnal megnyugodtam. Az egész testemet béka járta át. A fehér kövekkel felszórt úton lassan sétálva tekingettem körbe és csodáltam a tájat. Olyan gyönyörű volt, magával ragadó és tökéletes. Úgy éreztem hogy amit látok az csupán egy festmény előttem, nem tűnt valósnak. S mégis éreztem hogy jó helyen vagyok. Körbe óriásira nőtt fák és bokrok zöldellettek. A naplemente pedig narancsfényével megvilágította a sírokat ... és engem is. Úgy éreztem magam mint egy tündér, göndör fürtjeimet a lemenő nap fénye vörösre festette, a szél langyos fuvallata belekapott a térdig érő selyem ruhámba. Nagy levegőt vettem és éreztem hogy kitisztul az agyam... csak a csendre koncentráltam. Észre sem vettem hogy valaki figyel...

Jeremy Hunter (tegnapi folytatása)

A szemeimet lehunyva tartottam... éreztem a nap bársonyos melegét az arcomon. De ekkor eltöltöttek a keserű érzelmek. Fájdalmasan a bal alsó karomba martam és engedtem hogy az oly' sokáig visszatartott könnycseppek leperegjenek az arcomon.
Valaki azonban, nem is olyan távol megköszörülte a torkát. Olyan hirtelen pördültem meg hogy virágos selyemruhám kissé felcsúszott és első pillantásra a göndör fürtjeimtől nem is láttam az illetőt. Remegő kezeimmel hátrafésültem a hajam és ügyeltem, hogy a bal csuklóm takarása megmaradjon. Egy vékony, barnás-szőke hajú fiút láttam meg. Aki az egyik odvas fa tövében csodálta a naplementét. Velem egykorúnak tűnt, így azért kevésbé tartottam tőle... de hát mégiscsak fiú, és egyedül üldögélt a temetőben... ez azért bizarr. Nem mintha én nem így tettem volna, természetesen az üldögélést kivéve - töprengtem magamban. - de az más tészta, az én furcsaságaim minden-bizonnyal elfogadhatóbbak mint az övéi. Tőlem ez már megszokott. mindenki tudja, hogy egy kicsit flúgos vagyok, na és? Most, hogy néhány másodpercig egymás szemébe meredtünk felfedeztem, hogy a srácnak nagyon szép szemei voltak... akinek ilyen szemei vannak biztos nem a pszichopata - elmélkedtem. Csak most eszméltem rá, hogy az arcom még mindig könnyáztatta. Zavarba jöttem és elkaptam a pillantásomat, két gyors mozdulattal megtöröltem majd újra a fiúra néztem. Pár napja mintha láttam volna a kastélyban- igaz nekem új minden szóval belefér ha nem ismerek meg valakit első látásra. Köhintettem egyet majd miután mérlegeltem a helyzetet elindultam a fiú felé...
- Helló - suttogtam. A srác kedvesnek tűnt, de egy picit ellenszenvesnek is... mintha méregetne, talán még mindig egy ázott verébre hasonlítok a sírástól? - estem kétségbe, aztán rájöttem, hogy mi lehet a gond - megzavartam a naplementéjében... de hisze erről nem tehetek, közterület és a naplemente különben is mindenkinek jár. Na, meg ki gondolta hogy lesz társaságom?
- De - válaszoltam a kérdésére, és úgy voltam vele hogy majd kiderül mit gondol rólam, mondjuk kedves tőle hogy megkérdezte...

Czettner L. Zora

Lehajtott fejjel üldögéltem a bőröndömön... Azon töprengve, hogy hogyan tudnék megszökni erről a helyről vagy egyáltalán mi tévő legyek. Hiszen nem tölthetem  az egész életemet ezen a bőröndön... bármilyen kecsegtető is az ötlet.
Ekkor hirtelen egy lány hangját hallottam a közvetlen közelemből. Reflex szerűen megtöröltem az arcomat és lejjebb húztam a kabátom ujját is. Félénken tekintettem lány arcára akinek nagy barna szemei és hasonló színben játszó haja volt. Biztos igazán szánalmasan festhetek - gondoltam magamban.
- Nem mondhatnám. - válaszoltam vállvonogatva. - Inkább csak nem akarok tovább menni. - mondtam egy szuszra.
Fejemben kattogtak a tekervények, észrevettem, hogy a lánynak prefektusi kitűzője van, tehát nyilván csak a kötelességét teljesíti. Ezen kívül az is eszembe jutott hogy valószínűleg nem szabad egyedül üldögélni a kastély parkjában ha az illetőnek azt "parancsolták", hogy menjen fel az új klubhelyiségébe. - Na, szép lesz ha rögtön pontlevonással indítok - szomorkodtam magamban majd felnéztem a kontyos lányra.
- Tudod én nem igazán akartam ide jönni... - jelentettem ki szégyellősen. - nem mintha nem lenne jó suli... sőt - mentegetőztem. Nehogy azt higgye a lány, hogy nem becsülöm a Bagolykő Mágustanodát, mert ez egyáltalán nem így van.

Jeremy H.

A fiú mellett üldögélve kicsit kellemetlennek éreztem a helyzetet. De eszem ágában sem volt beszélgetést kezdeményezni, legszívesebben csak hátra dőltem volna és bele feledkeztem volna a napnyugtába. Ekkor azonban ha egy kicsit kelletlenül is de a fiú feltett egy kérdést. Én erre ugyancsak semmitmondóan válaszoltam: - Nem. - kissé úgy éreztem mintha fájnának neki a szavak amelyeket kiejt a száján. Mintha teljességgel felesleges lennék számára és csupán betanult jó-modorból kérdezősködne.Ez egy picit rosszul esett de hamar túlléptem rajta. Újabb kérdésére megint csak nem valami kifejtősen de válaszoltam: - Igen, elsős vagyok. - és ezzel ennyi volt részemről. Felhúztam lábaimat és nagy levegőt vettem. A fa amelynek tövében letelepedtünk egy kicsit nedves volt de ez egy csöppet sem zavart. Kissé elmosolyodtam mikor a kápráztató fénybe meredtem, olyan volt mint régen. Ez a jó a Holdban és a Napban, sosem változik a járásuk, mindig ugyanolyanok maradnak. Mindkettő megbízható és az egyetlen biztos pont az életben. Miután befejeztem az elmélkedést eszembe jutott, hogy a fiú honnan volt ismerős, egyszer a nagyteremben láttam, ebédnél. A Levita asztalánál ült, egyedül. Ezen - erre tisztán emlékszem - egy kicsit meg is lepődtem, nem mintha én jól éreztem volna magam az engem körülvevő társaságban... Talán még egy órán is együtt tanultunk, de azt hogy melyik a közös tárgyunk, nem tudtam volna pontosan megmondani.
A szemem sarkából jól láttam a fiú arcát. Úgy tűnt mintha az előbb még oldalról engem fürkészett volna de nem voltam biztos ebben, lehet hogy csak beképzeltem - gondoltam.

Szinte kikapcsoltam az agyam miközben a fa tövében üldögéltünk, észre sem vettem a fiút csak arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Mikor a nap utolsó sugarai is lebuktak csak akkor riadtam fel a kábulatból.
Jellemző rám az ilyen "kikapcs-üzemmód" mikor egy elbűvölő tájat szemlélek. Csupán egy "sima" felhőt is képes vagyok több percen keresztül csodálni, hát még ha ehhez fogható látványban van részem. Csak most döbbentem rá, hogy milyen bunkón viselkedtem a mellettem kuporgó fiúval. Szegény most biztos azt hiszi nem kedvelem. Bár lehet hogy ő igazából nem is nagyon kedvel engem... hisz az elején olyan kedvtelennek tűnt velem kapcsolatban. De hát ez van... van mikor nem kedveli az egyik ember a másikat - sóhajtottam egyet hangosan.
Miközben ráemeltem kék szemeimet ő szóvá tette az időközben átalakuló temető képét, s közben felemelkedett mellőlem. Elszégyelltem magam, valami ide illőt akartam mondani de nem sok minden jutott az eszembe. S ráadásul mikor körbenéztem még a lélegzetem is elakadt. Most, hogy a nap aranyló sugarai végleg lebuktak nagyon gyorsan sötétedett. Immár a szürkületben egyre ijesztőbb és ijesztőbb alakok és formák tűntek fel a temetőben. Koponyák, vértől vörös keresztek és sírkövek, üres gonoszan tátongó sírvermek bukkantak elő. Megborzongtam a látványtól és én is felemelkedtem a hatalmas és minden bizonnyal nagyon idős fa tövéből. Egymás mellett álltunk a naplementés-sráccal akinek még a nevét sem tudtam. Akárhogy is a nevét azért illendő lenne kipuhatolni - gondoltam magamban - elvégre nem hívhatom örökké naplementés-srácnak, akármilyen vicces és találó is ez a név. Ezért mikor a pillantásunk újra találkozott megkérdeztem: - Hogy hívnak? Ám a választ már nem vártam meg mivel egy másodperc múlva már egy sötét alakot vettem észre a sírkövek között, közvetlen a háta mögött. Köpcös volt, úgy hatott megjelenése mintha lebegne, hajfélesége megtépázott és véres volt. A Hold már előmerészkedett a nappali nyugvóhelyéről és az egyre sötétebb temetőt ezüstös fénnyel árasztotta el. Halkan felnyögtem és a fiú karjába kapaszkodtam, annyira megrémültem a sírok között elősejlő alaktól hogy legszívesebben elszaladtam volna. De ezt nem nagyon jött össze mivel megbénultam. Fejemmel - csak ennyire voltam képes - az alak felé böktem. Abban biztos voltam hogy nem mumus az illető, mivelhogy az én mumusom... egészen más.

Jeremy H.
Ha visszagondolok az aznap este történtekre sok dolgot, megváltoztatnék...

Miután megpillantottam azt a bizonyos idegent pár perc kiesett... Csak annyira emlékszem, hogy a naplementés-sráccal szaladok a véres sírok és álmosan ásító sírvermek között. Ekkor már teljesen magamhoz tértem. A levegő elég erősen lehűlt és egy kis felfrissülést hozott számomra. Érdekes - gondoltam magamban - milyen egyszerűen megbízom a naplemetés-srácban... Ám ezen töprengeni most nem volt túl sok időm. A fiú maga után húzva rohant előttem nagyjából egy lépésre és erősen rángatott maga után. Most végre van haszna annak a sok futó-edzésnek, amit az utóbbi időben végigcsináltam, és szándékaim szerint nem is nagyon fogom abbahagyni. Tekintve, hogy ha az iskolában töltött éveim során hasonló különös dolgok fognak velem történni, mint például, az hogy egy különös lényt vélek felfedezni egy elhagyatott temetőben.
A srác láthatóan egy fehér falú, nem túl bizalomgerjesztő kripta felé igyekezett. Az arca gondterhelt volt, azon töprenghetett, hogy bemenjen-e avagy sem. Néhány pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mire én gondolkozás nélkül előre tolakodtam és benyitottam. A romos épület talán még nagyobb félelemmel töltött el, mint az imént látott alak... Felfedeztem, hogy a helyiség oldalán egy hatalmas repedés található. Kilestem rajta és láttam, hogy az alak még mindig az egyik sír felett lebeg.
Azonban néhány bátor elsőéves követte a példánkat és pont ebben a pillanatban léptek be a temető területére. Ügyet sem vetve az ijesztő kísértet félére... Nem tudtam minek nevezni... Bátorság próbát játszottak. Vagyis ki mer elszaladni a temető végébe és vissza? Nagyon úgy tűnt, hogy nem is látják az alakot...