Dávid


-Kérek szépen! Szóval, én se vagyok itt olyan régóta, sőt szerintem te kicsit előbb érkeztél, mint én! Egyébként a Levita házba kerültem, szóval hajrá kékek!De, szerencsére, hamar találtam itt barátokat, például Nikit vagy Alexet, akik segítenek nekem mindenben. Niki nekem amolyan örökbefogadóm. Tényleg neked van örökbefogadód? Egyébként sok mindent lehet a Levitába csinálni. Tegnap például hócsatázni voltunk a téli csodaországban. Azt hiszem így hívják. Olyan gyönyörű hely. Érdemes oda ellátogatni. A kviddics tetszik, de nem szeretnék csapattag lenni, viszont a színjátszó szakkörbe szeretnék járni.-mély levegő, néha emlékeztetnem kell magam, hogy levegőt is kell vennem, ha nem akarok mindjárt megfulladni.Bár azt mondják, szép a fulladásos halál, de csak színpadon. Sajnos nem levitás. Kár, pedig tök jó lett volna. Na mindegy.
-A Levitáról jut eszembe, nálunk járt a Mikulás a klubhelységben. Sőt, hozott nekem egy gyönyörű ládikót, amibe a szemem előtt íródott be a nevem gyöngybetűkkel. Ha kinyitom egy gyönyörű dallamot játszik, amitől elmúlik a félelmem. Ráadásul, tértágító bűbájjal van ellátva, szóval bármilyen mennyiségben pakolhatok bele. Berakni bárki belerakhat, viszont kivenni, csak én vehetem ki a dolgokat. Tessék itt is van nálam.-ezzel elő is veszem a ládikámat és átnyújtom Dávidnak. Kíváncsi vagyok a véleményére. Még mindig nem értem, miért kerüli ennyire a karácsonyi témákat. Az arca éppen egy másodpercre, de mintha grimaszba torzult volna. De miért? Mi történhetett vele? És miért nem mondja el nekem? Vajon nem bízik már bennem? Akkor viszont vissza kell szereznem a bizalmát. Bár, lehet hogy jobb volna nem erőltetni a témát. De kíváncsi vagyok. Tudni szeretném mi bántja, hogy hátha, ha valakinek elmondja meg szabadul a rossz élményeitől, és idén talán végre neki is szép karácsonya lesz. Talán. De ahhoz ki kell szednem belőle! Ki is fogom, de azzal még egy kicsit várnom kell. Nem szabad ajtóstul rontanom a házba.
-Hiányoznak a régi barátaid?-egyszerű kérdés de, ha elkezdünk beszélgetni, talán megnyílik.

Amanda Meggie Philips

Untam magam a kastélyban, így hát a falu felé indultam, reménykedve, hogy találok valami szórakozást. Még mindig egymagamban császkáltam, egyelőre csak tervben volt a bandám megalakítása. Egy-két talpnyalóra lesz szükségem, aztán reszkess Bagolykő!
De addig is tennem kellet róla, hogy mind többen és többen emeljék fel a fülüket a Várffy-Zoller név hallatán. Úgy véltem jó úton haladok, a kviddicsmeccsen kiváló játékkal, a párbaj szakkörön pedig nagyvonalú stílusommal tűntem ki a tömegből. Tökéletesen illeszkedett volna a sorba, ha a valami nagy durranást sikerülne összehoznom a faluban.
Konkrét elképzelésem nem volt, egyelőre céltalanul bolyongtam a Fő utczán. Vártam az isteni sugallatra. Aztán kiszúrtam egy apró nézetletérést, egy fiú majdnem fellökött egy lányt. Igen, most tudnék akciózni. A lány megvető kijelentése után azonnal ott termettem, és pálcát rántottam.
- Exagito! - küldtem rá a gáncsoló átkot a fiúra, aki annak rendje és módja szerint szépen orra bukott, majd ijedten elhúzta a csíkot.  
- Nem kell megköszönnöd. - fordultam immár a lány felé, diadalittas arccal. Egyszerűen imádtam magam ilyenkor.          

Ha még egyszer meghallok valami karácsonyi nyekergést, amit az itteniek nagylelkűen zenének neveznek, felkötöm magam, komolyan.
Mindig is utáltam ezt az ünnepet, jobban, mint az összes többit, bár nem mintha nálunk ezek az ünnepek annyira eltértek volna egy átlag hétköznaptól, csak arra világít rá, hogy vélhetőleg soha nem fogom megtudni, milyen egy családdal, egy baromi nagy fa körül álldogálni. Igazából fát is csak képekről láttam mondhatni, mivel Grogoryék nem ünnepeltek, talán hálásnak is kéne lennem ezért, de a hálám és Gregory még véletlenül sem kerülhet egy lapra.
Az elhatározásom, miszerint lemegyek a kocsmába, és majd pár alkoholistával ünneplek, vagy Endrével, elbukott, mivel Endre felszívódott, kint meg olyan hideg van, hogy eszem ágában nincs szétfagyni, még leérek a faluba. Az előbbi nem tépázta meg a lelkem, mármint az, hogy Endrével nem találkoztam, még örülök is neki egy kicsit. Én tudtam, hogy az csak az év egyik kivételes estélye volt, mikor is hajlandó voltam ledobni az álarcom, és ennek ő is szemtanúja lehetett, de a maszk újra rajtam van, és nem hiszem, hogy mostanában lefogom dobni, főleg így az ünnepek között, mindig felhúz....

A kastélyt járkálom körbe, mert szégyen, nem szégyen még mindig nem sikerült teljesen felfedeznem. Hála égnek, mostanában indokolatlan dührohamokat sem kapom, így a múltkorit sem tudom betudni semminek, tényleg csak felhúztam magam valamin... szimplán, és ennek valaki más látta kárát, de már mit számít? Elmúlt nem, hát akkor mit lovagoljak még ezen.
Így nyitok be az egyik ajtón, és megkönnyebbülésemre, egy társalgóhoz hasonló valamit találok... üresen. Na ez az, ami halvány mosolyszerű valamit csal az arcomra. Kapok kávét, és még csak meg sem kell szenvednem érte, plusz senki nem akar csak úgy szimplán megismerni, amitől még most is herótom van, még annak ellenére, hogy voltak páran, akiket én magam kerestem fel, mint mondjuk Lyra, de ő csakis segített, nem volt személyeskedés, életem egyik legjobb délutánja volt. És igen, még mindig  azt kívánom, bár több ember lenne ilyen.
A kávémhoz jutva fogom magam, és kényelmesen leülök az egyok fotelbe, és nyugodtan kortyolgatni kezdem.

Erdős Julianna tanárnő

Mondhatni kellemes időben  a legjobb dolog a kültéri tanulás. Hétvégén azonban nem annyira normális és megszokott dolog ez. Elsétál tehát a kis tóhoz, ahol egy padot keresve elkezd olvasni. Nem sokkal később szembesül vele, hogy megint nincs egyedül. Ráadásul tanár az. Még nagyobb ráadás, hogy azt a könyvet olvassa, amiből a tanár tanít.
Nem tudja azonban, hogy a tanárnő is ismeri-e, ezért bemutatkozik illedelmesen. Kiderül, hogy tudja, ki ő, ezért megint nincsen beszédtéma egy jó darabig. Becsukja a könyvet. Nincs már kedve tanulni. Inkább elmereng a csodálatos tájon, a vízen, a kisebb hullámokon. Csodás ez így, együtt. Nem ismeri igazán a tanerőt, de az ismét megszólal, így neki is meg kell.
-Nem...bírom a hideget...-fordítja fejét a hang irányába és mosolyog. Mint ha semmit sem érezne, éppen a hideg az, ami nem hat rá. A meleg az már más téma. Aztán megint elindulnak kifelé a szavak a szájából.
-De látom maga fázik.- mondja, tovább mosolyogva persze, mert különben elég érdekes arckifejezéseket szokott kihozni magából. Amiket persze mindenki félreért. Azzal a lendülettel el is rakja könyveit a táskájába. Előveszi a vésztartalékát. A csodálatos hőelzáró találmányt, ami most a kávé útját szabályozza. Igen, egy termosz, benne forró csodával. Mindig több műanyag poharat is visz magával, mert ritka, ha egyedül lenne. Kiteszi hát a padra a dolgait, lecsavarja a "hőelzáró találmány" tetejét, és tölt két pohárba. Az egyiket a tanárnő felé nyújtja.
-Tessék. Fogadja el, kérem.-hozzá persze bambán mosolyog, mint ahogy a négyévesek szoktak, mikor legújabb vonalak halmazából álló remekművüket mutatják be.

Karácsonyi bál - Nyeremény átvétel

Az egész napom izgalommal telt, alig vártam, hogy végre elkezdődjön a bál, de a készülődés addig is lefoglalt. A hajamat befontam egy hosszú fonatba és hozzáfogtam néhány csillogó lila selyemszalagot, amik minden lépésemnél felrebbentek, majd visszahulltak.
A ruhámat már sokkal korábban kiválasztottam és nagyon örültem, hogy van alkalmam viselni. Lila színű selyemből varrták, a mellrészét pedig rózsaszín csillogású kövekkel díszítették. Az ujjatlan ruhát pár vékony pánt tartotta a vállamon, alja a földet söpörte, így nem is látszott ki alóla a szoknyával azonos színű, közepes sarkú körömcipő.
A bálra megérkezve megcsodáltam a díszítést és a többiek öltözetét is, majd az asztalhoz ültünk, mert elkezdődött az ünnepség. Alig akartam elhinni, mikor meghallottam a saját nevemet, mint a karácsonyi kvíz győztese. Gyorsan kimentem a nyereményemért és örültem, hogy a nagy sietségben nem estem hasra.
A díjamat csak az után néztem meg alaposabban, hogy visszaértem a helyemre. A kezemben egy hógömböt tartottam, amiről a lány, aki átadta azt mondta, hogy elképzeléseim szerint változtathatom a benne lévő tájat. Azonnal apám házára gondoltam, ami meg is jelent benne. Mosolyogva fejtetőre állítottam a gömböt, hogy felkavarjam benne a havat. A csendes szállingózást nézve arra gondoltam, hogy majd otthon a kastélyt fogom beleképzelni, így mindig velem lesz mind a két otthonom.

Róbert

Éppen morgott magában mikor közeledni hallott valakit magukhoz, elsőre nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki, de mikor meghallotta az átkot visszatekintett a „bűnösre” aki elhasalt majd amilyen gyorsan csak tudott elhagyta a helyszínt. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája és csak egy elégedett hümmögést adott ki, majd a közbelépőre tekintett, miután lépteit megszaporázva eltűnt a zavaró személy.
Nem volt ismerős neki az illető, de megeshet, hogy valamilyen órán már találkoztak, de annyi diák jár ide, nem jegyez meg mindenkit csak úgy.  Mikor végigtekint a fiún és látja az elégedettséget rajta, kicsit összeráncolja a homlokát elsőre, ám a stílusból ítélve nem akárkivel van dolga, így hamar kisimul az arca. Elhangzik, hogy nem vár hálát tőle a fiú. Azért még sem hagyja annyiban, ezt az eléggé vicces és igazán felemelő pillanatot valahogy meg kell köszönnie, viszont egészen eddig csak némán méregette őt, most adja hangját is a pillantások mellé.
- Igazán megérdemelte, ami azt illeti. - mondja elég hűvösen, majd közelebb lép és hozzáteszi.
– Azért én megteszem, köszönöm.
Mondja egy fél mosollyal, majd felméri egy kicsit az időjárást, igazából már körülnézett és nem szívesen mászkálna a hidegben tovább. Függetlenül a megérkezett társaságtól, valami melegebb helyen kezd el gondolkodni, viszont illetlen sem akar lenni, és nem ragaszkodik, már, ha a fiú sem, az egyedüli folytatáshoz, így rákérdez.
- Eléggé hideg van, nem tudom te hogy vagy vele, de én bemennék, mondjuk oda.- Mutat a közeli kocsmára.
– Fogalmam sincs, tervezel e valamit, de ha nincs más dolgod, hálám jeléül meghívlak.
Mondja kedvesebben az előző megnyilvánulásaihoz képest neki. Nem akart ma nagyon bulizni, meg a ház oldalát se akarja kirúgni, de egy fél órát megejthet ott. Majd legfeljebb nem iszik semmi komolyat, csak egy üdítőt. Nem illetlen, megvárja a fiú reakcióját, majd elindul az imént említett irányba. Vagy egyedül, vagy a fiúval együtt amennyiben az úgy dönt.

Elemi mágia 1.óra

Nem sikerült. Enikő feszülten várta, hogy történjen valami, de nem sikerült mozgásra bírnia a vizet. Csalódottan bámulta a gömböt, majd a tanárnő kérdésére bólintott egyet.
- Az új varázslatok se sikerülhetnek mindig elsőre- vonta meg a vállát és minden figyelmét a tanárnőre összpontosította. Előtte is ugyanolyan gömb jelent meg, mint Enikő előtt, aztán Erdős gyakorlott mozdulatokkal hullámokat gerjesztett. Apró, finom mozdulatokkal dolgozott. A víz is nyugodtan, egyenletesen hullámzott.
Koncentrálni kell, Enikő úgy érezte, ez a titka mindennek, meg persze a helyes mozdulat. De néha olyan nehéz kiüríteni a fejét. Ilyenkor már csak azért is össze-vissza szaladgálnak a gondolatok a fejében.
- Furcsa érzés elképzelni, hogy én vagyok a víz- mosolyodott el.- Azt hiszem ez az elem állt mindig a legközelebb hozzám, és itt is biztonságban érzem magam mellette. De most olyan furcsa, hogy itt van előttem ebben a gömbben.
Enikő ujját belemártotta a langyos vízbe.
- Én szilárd, ő folyékony, de ebben a gömbben olyan műnek érzem az egészet. Nem természetes. Tetszik érteni mire gondolok?
Enikő az ujjával még kavargatja egy kicsit a vizet, aztán a tanárnőre néz. Felidézte, hogy az imént milyen mozdulatokkal használt a tanárnő, aztán összeszedte magát és csak a vízre koncentrált. Újra elképzelte, hogyan fog apró hullámokat kelteni, aztán felemelte a kezét és megpróbálta "terelgetni" a vizet.

Ophelia


Izgatott, csillogó szemmel rontok be a Társalgóba, ugyanis a folyosón az a pletyka szállt, hogy van itt egy igazi hóember. Mármint persze nem élő meg minden, de hóból, jégből, meg minden. Vigyorogva rontok be a Társalgóba, és jártatom körbe mohón a szemem. Uramisten, olyan vagyok, mint egy 5 éves kisfiú. Hát igen, gyermeki lelkem ilyenkor karácsonykor bizony előtör. De a csillogás a szememből és a széles, várakozó vigyor hamar eltűnik, hiszen néhány tálca süteményen, a kandalló ropogásán, forró csoki és mézeskalács illaton és egy számomra ismeretlen lányon kívül nem sok minden van a Társalgóban. Még karácsonyfa sincs, nem hogy hóember. Csalódottság ül ki az arcomra, és állok meg az ajtóban, ami lassan becsukódik mögöttem.
- Hát ez nem jött össze... -motyogom magamban, végül tekintetemet a számomra - még - ismeretlen leányzóra emelem.
- Szia! Nyugi, nem vagyok őrült, bocs, hogy így betörtem. Azt pletykálták, hogy egy igazi hóember van idebent, de ezek szerint tényleg pletyka volt. - jegyzem meg és levetődöm az egyik fotelba, a kandallóhoz közel. Eszembe sem jut, hogy esetleg zavarnám a lányt, vagy ilyesmi. Persze, ez egy közös helyiség, szóval elég kínos lenne, hogyha a csajszi fogná magát és elküldene innen engem.
- Amúgy mizujs? - fordulok felé vigyorogva és átnyúlva a fotel karfáján, a kezemet nyújtom a lány felé, kissé kitekeredve:
- Caius Randy Woodrow, hívj ahogy akarsz, mindhárom nevemre hallgatok. -mutatkozom be vigyorogva, a szokásos szövegemmel. Hű, de régen mutatkoztam már be bárkinek is. Általában a saját korombeliekkel lógok, őket pedig már ismerem.
- Eridon. - teszem hozzá büszkén a házamat is, majd kíváncsian pislogok a lánya, hogy vajon totálisan idiótának néz-e, vagy csak egyszerűen bolondnak és gyerekesnek.

Szendrődy tanár úr

A levegő kicsit javít a kedélyállapotomon, de még mindig  egy időzített bombának érzem magam, ami bármikor robbanhat. És ezt nem akarom. Emlékszem, amikor utoljára keltem ki magamból, újra kellett tatarozni egy szobát, plusz Gregory ide száműzött, de hogy ő honnan tud erről a helyről, az rejtély. Hiába az apám, legalább is papíron, utálom. És akit utálok, azzal nem fogok leállni cseverészni, de szerintem ez egyértelmű.
Már kezdem érezni, hogy hidegebb van a vártnál, de nem érdekel, hiába tudom, csak magammal cseszek ki, mert én fogok bezsebelni egy tüdőgyulladás, még sincs az az Isten, hogy oda visszamenjek, legalább is addig nem, amíg el nem tűnik onnan az a rengeteg ember.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha szimplán Amszterdamban maradok, ott jó volt, ó de még mennyire, de itt. Ez az egész hely bazira idegen nekem, és mindenféle előítélet nélkül mondhatom, hogy szenvedés lett itt, legyen bármennyi évről is szó. Akikkel eddig találkoztam, mások, mint én, nagyon, és ha mindenki ilyen... na nem mintha én lennék a megtestesült barátkozás, de azért pár egyén szokott lenni, akiket elviselek, de itt...
Sóhajtok, mivel egy hangot hallok, és mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy itt üljön, bátran merem feltételezni, hogy engem szólítottak meg, na de minek. Ez egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, bennem sosincs késztetés, hogy odamenjek valakihez, ha egyedül van, de gondolom, csak én lehetek ilyen elcseszett.
- Üdv- motyogom némi akcentussal a hangomban. Komolyan, francia lévén az angolt előbb megtanultam, és könnyebben, mint a magyart, és az jobban is megy, de nem hiszem, hogy itt az angolommal annyira boldogulnék. A franciáról nem is beszélve.
Ahogy leül mellém az illető, a szemöldököm magasba szalad, majd fél perc múlva egy beletörődő sóhajt hallatok.
Oké, akkor beszélgessünk... persze, miért is érdekelne másokat, hogy nekem ez nem megy, és alapból kedvem sincs hozzá, na de mindegy.
- Bent sok az ember... nem bírom a tömeget- vonok vállat, sose szégyelltem eme hiányosságomat, sőt úgy alapból semmit. Gregoryra fogok mindent, miatta vagyok ilyen, hát tessék.
- És te?- gond nélkül tegezem le, nem lehet sokkal idősebb nálam, és amúgy is, itt úgyis mindenki tegez mindenkit nem? A szemeimben némi érdeklődés csillan, ami csodával egyenlő, ha rólam van szó, de hát mégis csak egy ismeretlen valakiről van szó, és most nem is akarok tapló lenni.
- Mikor kijöttem, még nem hitte volna, hogy itt ennyire hideg van- motyogom szinte magamnak, mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez őt nem érdekli. Fázósan fonom össze a karom a mellkasom előtt, és úgy vizslatom az idegent itt mellettem.
- Ophelia- biccentek, majd pár másodperc múlva, hezitálva nyújtom az egyik kezem, mert nekem is mindig nyújtották, amit persze nem tudok mire vélni, de ha itt ez a szokás...

Teljesen kikapcsol az agyam, ami jó, de ugyanakkor meglepő is. Nem hittem volna, hogy lesz ebben a porfészekben olyan hely, ahol még én is elviselhető tudok lenni, persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, de most szemet hunyok efelett, és élvezem, amíg tart.
Még a kávé is finom, de meg merem kockáztatni, hogy ezt csak az elvonási tünetek mondatják velem, hisz már jó ideje nem voltam a faluba. Mellesleg ide még a karácsonyi vinnyogás se szűrődik be nagyon, hivatalosan is ez lett a kedvenc helyem.
Épp kortyolnék egy újabbat az italomból, mikor valaki szó szerint beront. Félrenyelek, ezért hangos köhögésbe kezdek, és ha a szemeimmel ölni tudnék, a srác már tuti holtan esne össze. Mert igen, egy eléggé látszólag hiperaktív srác készült a frászt hozni rám, teszem hozzá sikerrel. Na ennyit arról, hogy ez lesz a kedvenc helyem.
A mentegetőzés hallatán felvonom a szemöldököm, mint aki tényleg kételkedik a srác épelméjűségébe, persze nekem egy szavam nem lehet, ezen téren én sem mondhatom magam full normálisnak, de az már egy másik sztori, és köze nincs ahhoz, hogy veszettül keresnék egy hóembert... na mindegy.
- Az érdekes lenne-  vágom hozzá egyből, még a szemöldököm is felszalad. Persze már megint ez a fránya mugli gondolkodás. Én úgy gondolom, ha itt lenne hóember, hosszútávon már csak egy tócsát csodálhatnának, de persze, ki tudja, mire képesek még ezek.
Úgy tűnik, mégse eléggé visszataszító a kisugárzásom, mivel a srác fogja magát, és leül. Ilyenkor jön a kérdés, vajon, mit ronthattam el. Esküszöm, próbálom én mindenféle módon távol tartani magamtól az embereket, de mint ahogy mellékelt állapot is mutatja, ez csak nem akar összejönni. És akkor most agyalhatok, hogy hogy lehetnék még ennél is visszataszítóbb, hisz a srácot is úgy méregetem, hogy lássa bármikor képes vagyok pálcát rántani, ami igaz is, csak használni nem nagyon tudnám, de itt leszögezem, hogy fejlődtem, már  van pár átok, ami simán megy.
Felvont szemöldökkel meredek a kézre. Erről le kéne szoktatni úgy mindenkit, mert... mert az nem járja, hogy én legyek a bunkó, csak mert nem áll szándékomban mindenkivel fizikai kontaktust létesíteni, sőt... Aztán mégis csak egy sóhajtás kíséretében a kezem nyújtom én is.
- Ophelia.... és Navine- halvány mosolyszerű valami suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut, Endre szerint a süveg nem tévedett még soha akkorát, mint mikor engem oda osztott, lehet még a végén igaza lesz.
- Mellesleg... ha hóembert   szeretnél látni, javasolom építs egyet, nem hiszem, hogy itt megmaradna- teszem hozzá bár erősen kétlem, hogy ez őt érdekelné. Majd az ajkamba harapok. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhúzzam a kezem, és még taplónak se tűnjek közben? Micsoda jó kérdéseim vannak...

Lil


-Hát igen, elég félelmetesen nézel ki!* Elmosolyodok. Megkapom a rántott sajtot és elkezdem enni. Gyorsan haladok, mert eléggé éhes vagyok. Eridonos a lány. Ha tippelni kellett volna, először a Levitára gondoltam volna, bár még nem annyira tudom, hogy mik a különbségek a házaknál.
- Reménykedem, hogy jó lesz. * Egyre kevésbé félek a kígyótól. Nem lehet olyan nagy ragadozó, ha ennyire közel engedi magához a lány. De az is lehet, hogy csak ismeri, és akit nem szeret, csak arra támad. Még nincs mínusz pontom, legalábbis annyi, hogy rám támadjon. Elmesélem neki a rövid történetem, ő meg a sajnálatát fejezi ki. Nem szeretem, amikor ezt mondják, mert nem tudják mi volt akkor. Ezért inkább nem is beszélek erről, mert akkor nem érzem megint hibásnak magamat. Közben befejezem az ételt. Azonnal jön egy manó, aki elviszi. Megköszönöm, majd újra a lányra nézek. Teljesen igaza van abban, amit mond, örülnöm kéne, de nem megy, mert az én hibám volt.*
-Igen, a legnagyobb kincs.* Legtöbbször. Teszem még hozzá magamban. Nem mindig hiszek ebben, de erről miért kéne mindenkinek tudnia. Voltak rossz napjaim, de azért olyanban még nem gondolkodtam. Élni azért jó. Aztán elmeséli ő is a történetét. Neki sem volt unalmas. Egészen szomorú. Nem tudom elképzelni a szüleim nélkül az életet. Ők elég sok mindent tettek értem. Egyik ok, hogy itt vagyok és mindent normálisan meg tudok csinálni.*
- Megint csak azt tudom mondani, hogy gratulálok a testvérednek.* Megsimogatom a haját, ennyit még megcsinálhatok. Ránézek az órámra és már eléggé elment az idő, lassan indulni kéne.*
- Még nem nagyon ismerem ezt a helyet, egyszer körbevezethetnél, persze csak ha szeretnéd. * Elmosolyodok. Tényleg szeretnék még vele találkozni, megbízok benne, és ahogy látom; ő is bennem. Jól el lehet vele beszélgetni, ami már régen ment nekem.
- Köszönöm!* A kezemet az ajkamhoz emelem, és lassan felé irányítom. Ez a jelnyelven a köszönöm, ugyan úgy más nyelveken is. Utoljára még ránézek, majd elhagyom a Konyhát. *  

Jaj, de szeretem én a havat. Ahogy nagy pelyhekben esik. Ha pedig egy éppen az orrom hegyére pottyan addig nézegetem, amíg az el nem olvad. Persze csak egy nagy fehér pacát látok az orrom hegyén, de én attól még nagyon jól elszórakozok vele. Most is éppen egy ilyen hópihét sikerült megtalálnom, de ez sajnos hamar elolvadt. Na, nem baj. Most úgyis hóangyalkát akarok csinálni.
Nevetve hanyatt fekszem a rét friss hótakaróján és csinálok egy szép nagy hóangyalkát. Piros bojtos sapkám, ami a fejem tetejét védi a hideg széltől egy kis glóriát is tesz a buksim közepére, amit én most, hogy már felálltam a hóból egy elégedett mosollyal konstatálom, aztán pedig lehajolok a hóba, hogy egy szép pofás kis hógolyót formázzak. Egy piros egy ujjas kesztyű virít az kezemen, ami melegen tartja ujjacskáimat, így nyugodtan csűröm-csavarom, gömbölyítem azt a hógolyót, hogy aztán odategyem a hóangyalkámnak a ruhájára, mintha az lenne a hatalmas gomb rajta. Pont ahogyan az én fehér kabátomon is van, ami nagyon jó meleg és puha a belseje. Néha ezen szoktam elaludni, olyan jó pihe-puha. De most ezt nem igazán érezni, mivel olyan jól be lettem bugyolálva, hogy csodálom, hogy mozogni képes vagyok. Nem szeretek fázni, ezért jól felöltöztem odabent. Még vastag harisnyát is húztam a fekete farmernadrágom alá, amit térdig a vastag talpú, meleg csizmám borít. A nózim persze piros, ilyen hidegben mindig úgy nézek ki, mint Rudi, a Mikulás rémszarvasa. Persze tudom, hogy ő nem létezik. Már jó pár éve megtudtam. Had ne mondjam, hogy mekkora trauma is volt az a számomra. Megtudni, hogy a mikulás nem létezik, olyan, mintha azt mondanák, nem lehet többé csokit enni, vagy gumicukrot. Képtelenségnek tűnik a dolog.

Chuck Welch

Mostanában nem sétálgatott ok nélkül. Elkezdődött a tanév, és leköltözött a faluba. Sokat mászkált, de akkoriban nem. Csak órákra. De elérkezett a hétvége is, ami elég unalmasnak bizonyult, így szokását hamar visszahozta.  Felvett tehát egy kényelmes, csinos ruhát. Ha valaki meglátja biztos néz nagyokat hozzá. Térdig érő kékes szoknyában és egy farmerkabátban indult útnak. Elindult a faluba először céltalanul, majd okkal a játszótér felé. Régen hintázott, de most sem arra vágyott, csak beleülni és nosztalgiázni.  Elkezdték már út közben is elárasztani gondolatai. Mikor kicsi volt sokat futkosott testvérével szülei birtokán, ami mostanra már az övék.  Jó is volt, de az az idő már elmúlt. Felnőttek, és ide is tanulni jött, na meg persze élni. Gyermeki vonásai megmaradtak már nem az.
Ezen gondolatai között éri el célját. El is indul a hinták felé, de észreveszi, hogy nincs egyedül. Barátkozó szelleme arra késztette, hogy közelebb menjen. A fiú melletti hintába beülve megszólal.
-Szia. Nem zavarok?-mosolyog is hozzá. A tapintat nem halt ki belőle, nem akar zavarni, ha a másik magányra vágyna. Az udvariasság kedvéért azért be is mutatkozik.
-Sharlotte Johanson vagyok.-nyújtja felé a kezét.-Téged hogy hívnak?

Oké, én őrült vagyok, egy épeszű ember ide be nem teszi a lábát...
Elvigyorodok, hisz pont ezért választottam ezt a dohos, penészes, és még ki tudja, milyen helyet. Már rájöttem, hogy én akárhová megyek, mindig megtalál valaki. Mintha az egész suli, kutassuk fel Opheliát, és vágjuk haza a cseppnyi jókedvét is csoporttá alakult volna.
És tehetek én bármit, mehetek én bárhová, valaki folyton megjelenik, hol az utolsó percekben csupán, hol vagy órákon át fáraszt. Ez nekem nem megy, nem bírok jó pofát vágni valakihez, aki ha csak tudat alatt is, de az idegeim tépázza.
Itt viszont jó, biztonságos, és a penészszag is elmúlik egy idő, talán, mert az orrom már hozzászokott. Mindenesetre már egy ideje bújok itt a jegyzeteim fölött görnyedve. Természetesen csak mert a szobámban sem vagyok egyedül. Oké, lehet, velem van a baj, mert túlzottan antiszociális vagyok, de akkor tessék ezt tiszteletben tartani.
Talán, ha egy pszichodoki megmondaná...
Felsóhajtok, nem, nem ér annyit az egész, hogy hagyjam, valaki az agyamban turkáljon, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mikor mi játszódik le bennem. Ebből nem engedek soha, mondhatni kőbe van vésve, és eddig  büszkén kijelenthetem, nem sikerült megszegnem ezt a fogadalmam, sőt még egyet sem. Mondhatni a régi énem még szilárdan áll, de ez nem biztos, hogy jó. Az az Ophelia, aki idejött egy időzített bomba, ezt már bebizonyítottam, nem hiába kerültem Bagolykőre, annak ugyanis valahogy ki kellett derülnie, hogy nem vagyok átlagos. Még most is önelégült mosoly kúszik az arcomra, ahogy visszaemlékszem a törött kristályokra, szétzúzott falakra.... Gregory arcára. Na az megért mindent, bárcsak láthatnám úgy még egyszer.
Egy egér fut el, mire elégedetlenül horkantok fel. Na ez a szertár adta mellékhatás, de még ezt is képes vagyok bevállalni pár perc nyugalomért.

Jessie

Jessie válaszai egyáltalán nem lepnek meg, természetesen nem voltam számára egy kellemes emlék, ezt elismerem.
-Ha szeretsz fókásat játszani, akkor felőlem mehetsz. - mondom gúnyosan, de azért a vigyoromat megtartom és egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni. A lány erőtlen lökése nagyjából semmilyen hatást nem váltott ki belőlem, kicsit meginogtam, de sikerült talpon maradnom.
-Nézd már, de kis pimasz valaki. Mi van kicsikém, bököm a szemedet talán?
A mondat közben kinyújtom a kezemet Jessie arca felé, a tenyerembe fogom az állát és kicsit oldalra fordítom a fejét. Közben újra elkezdek vigyorogni, komolyan nem tudok betelni a helyzettel. Remélem azért nem fogja megharapni a kezemet vagy valami hasonló, azt azért szeretném elkerülni.
-Tanja anyámmal van. A jelek szerint nem örökölt mágiát, szóval megnyugodhatsz, nem hiszem, hogy látni fogod sűrűn. - mondom erős éllel a hangomban és elengedem az állát. Tisztában vagyok vele, hogy Jessie a háta közepére kívánja Tanját és ezt nem is szereti véka alá rejteni. Én pedig megvédem a húgomat, már amennyire kitelik tőlem, persze.
A mostohahúgom nagyokat pislog, nem tudom eldönteni, hogy rajtam csodálkozik vagy esetleg látott valamit, így hátrapillantok a vállam felett, de nem látok semmit sem. Biztos bedilizett, vagy csak az alkohol jótékony hatásait élvezi éppen.
-Egyébként, ha állítólag nem bírod a fejemet, akkor minek jöttél ide egyáltalán? Ha ez lenne igaz, akkor távol maradnál tőlem. Furcsa vagy.
Magam sem tudom, hogy ezt most miért mondtam, csak kikívánkozott belőlem. Egyébként nem tudom megérteni a nőket, hátha most kapok valami épkézláb magyarázatot Jessie-től. Bár amilyen állapotban van... nem remélek tőle semmit sem.

Ophelia

~ Hű, már alig várom, hogy kipróbáljam. ~
Gondolatai egyre csak a táskájában lévő holmik körül forogtak. Nemrég szerezte be őket. Volt a csomagban mindenféle édesség; csokibéka, mindenízű drazsé, láva karamella, trükkös rágó, két méterre nyúló gumicukor...De ami miatt ennyire izgatott lett, az a Szikrás Varázs Csillagszóró. Állítólag a kihulló szikrák visszapattannak háromszor, és csak utána halnak el, közben pedig színt váltanak. Tomi már alig várta, hogy felérjen a hálókörletbe, és kipróbálja szerzeményét. Nagyon izgatott lett, mint mindig, mikor úgy érezte, tilosban jár. Igazából úgy sejtette, az iskolavezetőség nem kifejezetten díjazza, ha valaki pirotechnikai játékokkal szórakozik a kastély falain belül. Bár lehet, hogy ez inkább a Tomiéná komolyabb durrogtató eszközökre igaz ez a szabály, de ez a fiúnak igazából mindegy.
Még sosem érezte ilyen messzinek az Eridon tornyot. Épp befordul az egyik sarkon, mikor megtorpan.
~ De mi van, ha a toronyban épp vannak? ~
Körbekémlel, nem lát senkit.
~ Itt biztos nem lát meg senki. ~
Mielőtt még alaposabban átgondolta volna, már a kezében is volt a tűzijáték, s pálcájával szikrát csiholva meggyújtja annak végét.
- Wow...
A csillagszóró végéből mindenféle színű szikrák pattannak ki, amik a földről és a falakról színt váltva pattannak vissza.
- De jó...
Mosolyog a látványon, azonban az öröme gyorsan bent reked, mikor léptek zaját hallja a folyosó sarkán túl. Ész nélkül dobja be a csillagszórót az első keze ügyébe eső ajtón, ami történetesen a szertár, aztán jobb ötlete nem lévén ő is utána megy.

Trullus, Petrificus Totalus, Tarantallegra...
Mondogatom magamba az átkokat. Ráhajtottam a tanulásra, most, hogy úgy áll a szénám, ha Lyrától veszek különórákat, tehetek szintvizsgát. Őszintén, reménykedtem benne, hogy ő is benne lesz, a múltkori kis óránk is egész kellemesen telt, leszámítva a verejtékcseppeket. Azért bízom benne, hogy legalább az elején, de kizárólag elméleti síkon maradunk, még mindig nem érzem jónak magam ebben a varázslás dologban, és igen talán, mondom talán, egy kicsit félek is attól, hogy a levegőbe küldöm az egész kócerájt. Így könnyebb, a kastély lakóinak nagyobb része a faluban van, így a kastély már-már üres.
Az Erkély felé veszem az irányt, mondván, egy kis levegő nekem is jár, nem? Persze a kezemben egy bögre kávé, anélkül egy tapodtat se, főleg, mert az segít ébren maradni. Mit ne mondjak vannak kissé unalmas részek a jegyzetekben, de tuti, arra fogna kérdezni, és ezek nem olyan tárgyak, amikből nyugodt szívvel készíthetnék puskát, na meg... nem is tudom, azt hogy kell. Eddig semmi szükségem nem volt rá, ha jobb jegyet akartam, megdupláztam a magántanár órabérét. igen, Gregory rávezetett,  hogy így meg lehet oldani a dolgokat, azt viszont nem tudom, itt mit szólnának hozzá.
Kilépve az ajtón, összébb húzom a kabátot magamon, mert egyből megcsap a hideg, majd egy nagyot szippantok a friss levegőből. Oké, megfagyok, de legalább nem alszok be az állott légkörtől, ami a klubhelyiségünkben uralkodik. Jó pont.
Nem csodálom, hogy senki nincs itt, így nyugodt szívvel sétálok el a korlátig, hogy aztán onnan járjam be tekintetemmel a helyet, ami láttatni engedi magát. Egy dolog van, amit pofátlanság lenne megcáfolnom, ugyanis a hely maga tényleg gyönyörű, csak ne lenne minden áldott nap heringparti. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy kezdenem kéne valamit már a túlzott antiszociális jellememmel, vagy legalább is egy kicsit megnyílni, Sibelle - a nő aki nevelt, és aki mindent tud rólam- is ezt mondta, de a francba is... az piszok nehéz.

A mandragórát átugrom, mivel azt sikerült már az eszembe vésnem, ráadásul visítani is hallottam. Igen, valahogy elfelejtették megmelíteni, fülvédőt nem ártana felvenni, így talán nem csoda, hogy megadtam neki a legutáltabb növény címet. Persze erről egyet sem kérdeztem meg, mármint arról, hogy mi a véleménye erről, elég volt csak egyszer hallani azt az éktelen visítást, aztán padlót fogni ahhoz, hogy tudjam, soha többé nem akarok olyat látni. Márpedig, ha én nem akarok, akkor nem is fogok ugyebár.
Ezért sem járok sem bájitaltanra, sem legendás lények izébizére, mert egyszerűen nem érdekelnek. Az SVK, az átváltozás és a Bűbájtan már annál inkább, mugli ismeretre meg csak azért megyek be, hogy röhögjek a tudatlanokon.
Épp becsuknám a jegyzeteim, mikor egy izzó valami repül be az ajtón, elém úgy pár méterre. Felsikítok, mert ez hirtelen jött, majd szikrázó szemekkel lesek a srácra, aki vélhetőleg a tettes.
- Normális vagy? Talán előbb meg kéne nézni, hogy van-e bent valaki? És ha rám dobtad volna?- igen, kiabálok, mert azért na, nem kéne ennyire felelőtlennek lenni. Igen, megint magam féltem ahelyett, hogy megtudnám, mi is volt az, nem is érdekel, csak az érdekel, hogy kis híján lehet felgyulladtam.

Ophelia

Mikor becsukja maga mögött az ajtót, rájön, hogy jobb lett volna előbb körülnézni, mielőtt dobálózik. De ő végül is nem tehet róla, odakint megijesztették, ezért történt az egész. Ezt persze hiába is próbálná elmagyarázni a lánynak, aki úgy döntött, hogy a pókhálók közt tölti idejét.
- Ööööö...bocsi.
Eléggé meg van szeppenve ahhoz, hogy mást ne nagyon tudjon egyelőre hozzátenni a dologhoz. na jó, azért egy kicsit rosszul érzi magát, amiért ilyen ormótlanul rátört a másikra.
- De azért nem kéne kiabálni.
Teszi hozzá kissé sértetten. Hát persze, végül is nem történt tragédia, és különben is, a csillagszóró olyan szépen ég még mindig. Szerencsére úgy bűvölték meg, hogy ne terjedjen a tűz. Legalábbis a leírásban ez szerepelt. Máskülönben aligha merte volna meggyújtani, vagy egyáltalán megvenni.
- Különben is, minek nézegettem volna, ez csak egy raktár. nem gondoltam, hogy baj, ha megijesztem a pókokat vagy ilyesmi...
Találja meg a hangját az első megilletődöttség múltán.

Oktávia


Alig pár nap alatt annyi melegség és jóérzés szorult belém, hogy félek, mérgezést kapok vagy valami hasonló. Az emberek mind olyan kedvesnek tűnnek, nem csoda, ha kicsit hiányzik a velem szemben tanúsított jó öreg flegma hozzáállás, netalán kötekedés. Szó, mi szó, a Bagolykőben elkényeztetnek. Még senki sem akarta lehúzni a fejem a wc-n, összekötni a cipőfűzőimet, töklevet önteni a házi dolgozatomra és egyéb hasonló kedvességeket. Mindenesetre nem akarom hamis biztonságérzetben ringatni magamat, úgyhogy továbbra is gyanakodva tekintek minden hozzám közelítő lényre. Az elmúlt három év a Durmstrangban nem volt hiábavaló. A kérdés csak az, hogy ezt hogy írjam meg anyámnak? Mármint eddig annyira megszoktam, hogy folyton hazudok a levelekben, hogy nevetségesnek tűnik őszintének lenni, pedig életemben először nincs okom másképp beállítani a dolgokat.
A falura már régóta kíváncsi voltam, a szabad hétvége alatt azonban csak ma délután sikerült lejutnom. Az első dolgom az volt, hogy feladtam a levelet anyámnak, ami szűkszavúan összefoglalta, hogy jól vagyok, nem kell értem aggódni, de küldjön még egy-két pár zoknit. Az ugyanis sosem árt. Aztán a nyakamba vettem a falut és minden fontosabb helyre ellátogattam, de éppen csak pár percet töltöttem a boltokban, mert se pénzem, sem időm nem volt, hogy shoppingoljak.
Mire az utolsó üzletből is kiléptem, a tanszerboltból, már elég késő volt. Mindamellett még vétek lett volna nem kihasználni az utolsó órákat, így az első szembejövő táblára ráböktem, találomra, aztán habozás nélkül benyitottam a Pillangóvarázs teázóba.
Első látásra valami nagyon flancos helynek tűnik, be sem megyek, csak állok az ajtóban és a távozást fontolgatom, de mielőtt még kiléphetnék, egy hajszálcsíkos mellényes úriember finoman megragadja a vállam és beljebb tuszkol. Persze ezt is csak finoman. Aztán darálni kezdi a szövegét, amiből én alig tudok kivenni pár szót és csak zavartan bólogatok minden második mondatára, mire ő tovább tuszkol a függöny felé, aztán eltűnik.
Meglepetten nézek körül. Az előbbi flancot és világosságot most felváltja a sötét. Erős fűszerillat csapja meg az orromat, amolyan émelyítő.
Szóval ez lesz a teaház  - állapítom meg magamban, ahogy beljebb lépek a puha bársonyszőnyegen. Egész kis hangulatos hely – döntöm el és helyet foglalok az egyik alacsony asztal mellett, majd a menüt kezdem el böngészni.

A tekintetemből simán kiveheti a másik, hogy ebben az esetben többre lesz szüksége egy öhh... bocsinál. Komolyan, van az mondás, hogy, ha a szemével ölni lehetne... Nos, az én tekintetemtől nem halna meg, kínok között vergődne és csak aztán. Igen, határozottan Navinés jellem... és ez most irónia volt. A szerencse csak annyi, hogy bírom kontrollálni magam, nehezen ugyan, de még nem sikerült ellepnie teljesen az agyam annak a bizonyos vörös ködnek. Persze remegek, mert megijedtem, nem szoktam hozzá, hogy valaki égő dolgokat dobál felém, hiába nem tudta, hogy bent vagyok, alapból nem zárt térben kéne ilyesmivel szórakoznia, éghető dolgok között. Persze ezt nem fogom a fejéhez vágni, mert nem is tudnám jelenlegi körülmények között, meg... meg majd más megmondja neki. Rideg mosoly kúszik az arcomra, a szemeim még mindig hidegen méregetik.
- Örülj annak, hogy kiabálással megúsztad, meg mernék esküdni rá, hogy más nem lenne ennyire.... elnéző- igen, hallottam hírét a rellonosoknak, és hogy őszinte legyek, szívesen összefutnék egyel, talán még jól is kijönnénk. A hallottak alapján az ő jellemük jobban hasonlít az enyémhez, mint drága háztársaimé, de mint mondtam, mindenhová kell egy fekete bárány. Na azt a kijelentést nem kellett volna hozzáfűzni. Minden idegszálam megfeszül, és ökölbe szorítom a kezem.
Nyugalom Ophelia, mély levegő...
- Oh, tehát féregnek tűnök?- a hangomból ugyan csöpög a gúny, de jóformán mindenem kisugározza, hogy erre nem szeretnék helyeslő választ hallani, mert bármit lehet mondani rám, hogy bunkó vagyok, öntelt, hisztis, felvágós, alattomos, csak azt nem, hogy csúf... rengeteget küzdöttem érte, szóval tényleg nem kéne.

Ophelia LaFonde

*A legjobb időszak a kastélyban. Alig vannak itt, mert tanítási szünet van. Vagy lemennek a faluba, vagy hazalátogatnak. Én is nemsokára ezt fogom tenni, de még van pár napom itt. Eléggé messzinek tűnik az az idő, mikor láttam a családomat. inden évben egy nagy rokoni karácsonyt csinálunk a szentestén és utána való napokban pedig járjuk a közelben élő családtagok házát. Testvéreim is hazajönnek aznap és így mindenkit láthatok. Ők az egyik legbiztosabb pont az életemben.
Az Iskolát is megszerettem. Az a néhány ember, akit ismerek kedvesek és a többi diákkal sincsen még bajom. A kis Lilt láttam már régen, pedig egyszer össze kéne futni vele. Majd megkeresem.*
~A házukhoz még sem megyek, mert lehet, hogy megesznek.~*A gondolatra elmosolyodok, mert felrémlik bennem a találkozásunk. Aranyos és ő volt itt az első és az egyetlen, akinek meséltem az életemről.
A folyosókat járom, amik panganak az ürességtől. Egy farmerkabátot viselek, amire egy sálat veszek fel, mert tervezem, hogy majd kiegyek. Még nem arra veszem az irányt, hanem a kastély annak a felébe, ahol ég annyira nem jártam. Elég furcsa, hogy nem ismerem még a Kastélyt, de a legtöbb napom azzal telt, hogy elmegyek egy órára, utána pedig vissza a szobába és ott valamivel elszórakoztatom magam.
Otthon sem voltam nagy közösségi ember. Ott volt Norbi és a tesók. Volt egy zenekarunk. Ez elég furcsán hangzik, mert hogy tudnák zenélni, ha nem hallom, de ez nem így van. A zene egy rezgés és a dobolásnál érezni lehet. A gitározás és az éneklés nem nagyon menne, de a dob az fontos számomra.
A Déli részen lehetek nagy eséllyel és az első szinten. Benyitok az egyik ajtón. Elcsodálkozok, mikor megcsap a hideg levegő. Szorosabbra húzom magamon a kabátot és kilépek. Aztán fordulok is vissza, mikor észreveszek egy lányt odakint, de aztán megállok. Gúnyos mosoly tapad az arcomra. Már rég szórakoztam. Odaállok mellé és megszólítom.*
- Szia...Úristen valami nem stimmel. Nem hallom a hangomat. Mi lehet vele? Te hallod?* Kétségbeesett fejet vágok és a fülem felé nyúlkálok. Elég hangosan próbáltam mondani, de majd kiderül mi lett belőle.*

Ophelia

- Elnéző?
Hüledezik Tamás.
- Begubózol mint valami szobanövény, aztán meg neked áll feljebb, ha nem vesznek észre?
Láthatóan nem hat a fenyegetőzés sőt, Tamásban kezd kialakulni egyfajta csak-azért-is hozzáállás. Bocsánatot kért, vagy nem? Akkor meg nem érti, mire ez a nagy felhajtás. Különben is, nem történt semmi, nem égett ki a lány ruhája vagy ilyesmi. Bár ahogy alakulnak a dolgok, Tomi kezdi azt kívánni, bár történt volna valami.
- Nem, nem tűnsz féregnek.
Kezdi dacosan összeszorított szájjal.
- Először is nem férget mondtam, hanem pókot. Tudod, az a gusztustalan szőrös izé, ami ott mászik a fejed felett.
Persze nem mászik ott semmi, a zajtól különben is mind elmenekült, de azért jól esett így mondani.
- Másodszor pedig még póknak sem nézel ki. Inkább olyan vagy, mint egy utálatos kis béka, aki mindent felfúj.
Levegőt présel a szájába, amitől arca kissé felpüffed, hogy jelezze, mire is gondol a lány kapcsán.

- Igen, mint látod nem rántottam pálcát, viszont hallottam, hogy bizonyos pincelakóktól nem áll távol ez a cselekedet- jelentem ki monoton hangon, s csak reménykedem abban, hogy felfogja ennek a súlyát. Azt már nem tudom elmondani, hogy nem tudnék semmit kezdeni a fadarabbal, igenis jól megy már pár átok.
- Bocsánat, hogy mertem feltételezni, hogy vannak itt olyan értelmes emberek, akiknek nem áll szándékukban felgyújtani a kócerájt. Szerintem kezeltesd a terrorista hajlamaid mielőtt még tényleg megsérül valaki- pirítok rá mellőzve a begubózós részt. Mi köze van ahhoz, mit keresek itt? Csak felvonom a szemöldököm, nem félek holmi pókoktól, sem az egerektől, ha így lenne, vélhetőleg már sokkal előbb kikerültem volna innen.
- Ez az bókolj még, kérlek- gúnyosan felnevetek, közben a szemem forgatom. Persze ideges vagyok, nem is kicsit, de még mindig türtőztetem magam.
- És most, hogy lenyugodtam... nevet, házat, évfolyamot- alattomos vigyorra kúszik az ajkam. Hol van az megírva, hogy nem adhatom ki prefinek magam. Amúgy is, már rég szívattam meg bárkit is.

Tamás

  

Ophelia

Érti a célzást, csak nem igazán érdekli. A rellonosoknak sem szabad jobban varázsolniuk, mint a többi diáknak, azt meg egyenesen kikéri magának, hogy jobban értenének az ilyesmihez, mint mondjuk az eridonosok. Persze mindez jobban hangzana, ha azt mondhatná, hogy "mint ő, Tomi", de sajnos az a helyzet, hogy ő még nem sok mindenhez ért a mágia terén. Nem baj, a fenyegetés általánosságban hangzott el, akkor nem csúsztatás általánosságban védekezni.
Mikor meghallja a prefikre jellemző szöveget, ijedtében elsápad. Ajkába harapva próbálja meg visszaszívni az iméntieket.
~ De várjunk csak... ~
Kel fel benne a gyanú.
- Hol a prefektusi jelvény?
Kérdez az iménti hangneméhez képest jóval visszafogottabban. Azért nem ejtették a fejére, ha kicsit bátrabb lenne, valami olyasmivel vágna vissza, hogy "kérem, igazolja magát". Mindeközben azon gondolkodik, mit fog válaszolni, ha netán a lány csak úgy ingujjból előhúz egy prefektusi jelvényt.

Talán nekem mégis a magány a tökéletes társ. Hozzátenném, eddig sem feszítettem meg magam annak érdekében, hogy kezdjek valamit ezzel a mások szerint tarthatatlan állapottal, egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs szükségem senkire. És még így, tizenhat éves fejjel is ezt gondolom, csak hozzátenném a cseppnyi félelmem is. Félek attól, hogy ha el kezdek ragaszkodni valakihez, őt is elveszik tőlem, vagy saját akaratából mond le rólam, mindkét eset megtörtént már. Az anyámat a szemem előtt ölték meg, mikor öt éves voltam, az apám úgy döntött, hogy nem kellek neki, ezért lepasszolt ahhoz a döghöz. Így talán érthető a karácsonyhoz való szkeptikus hozzáállásom. Sose ünnepeltük meg, egy átlagos hétköznap volt. karácsonyfát jobb híján csak filmekben láttam, meg az árusító helyeken akkor még csupaszon. Nem volt sem pulyka, sem ajándékok. Gregory általában tajtékzott, mikor megkóstoltam Sibelle bejglijét, mondván ez nagyon hizlal. És akkor Boldog karácsonyt Ophelia. Nem járkáltam temetőbe, na nem azért, mert kész akarva tartottak vissza, nekem nem volt erőm ahhoz, hogy lepörgessem magam előtt azt a jelenetet, ami még most is rendszeres látogatója a rémálmaimnak, és tudtam, ha elmennék anyám sírjához, ez elkerülhetetlen lenne, plusz nem akartam összefutni apámmal, haragszom rá, hiába küldte pár éve azt a levelet, addigra már újraépült a védőburkom, és masszívabb lett, mint valaha. Mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy itt vagyok már jó ideje, és egyetlen ember nincs, akit a barátomnak mondhatok, még azok is csekély számban vannak, akikkel emberi módon viselkedtem. De nem bánom, nem fogom hagyni, hogy bárki is bármi fogást találjon rajtam.
Sóhajtok, nem értem miért agyalok mostanában ilyesmin, nem értem, miért kell folyton megerősítenem ezt a szikla szilárd elhatározásomat, hisz nem tűnik úgy, hogy át kéne gondolnom, hajlandó vagyok-e szemet hunyni efelett, márpedig csak akkor szoktak mérlegelni, nem?
Szerencsére egy hang meggátol abban, hogy tovább folytassam az agykerekeim forgatást, és rendesen összezavarodjak a végére. Persze halkan felmordulok, nem hiányzott a társaság, az sose hiányzik.
- Passz, szerintem elhagytad. Menj és keresd meg- oké, aláírom, hogy nem ez a legkedvesebb módja a lereagálásnak, de akkor is, ráadásul már már üvölt.
- Figyelj, mivel lereagáltam a dolgot, valószínűleg hallottam is, így talán egy cseppet visszavehetnél a hangerőből, mielőtt kiszakítod az én dobhártyám- fordulok felé, miközben képzeletben jól vállon veregetem magam. Ez egész.... normálisra sikeredett.

AJÁNDÉK ÉRKEZETT!

Az ő baja, hogy szemet huny efelett, én biztos nem tenném. Főleg, ha még az illető idősebb is. Láttam Lyrát, ahogy egy kis hangszerrel rendet tesz egy csapat lázongó diák között, ennyi épp elég ahhoz, hogy megválogassam, kivel szemben feszegetem a határaim. Persze nekem nem kenyerem az erő fitogtatás, büszkén kijelenthetem, hogy épp elég visszataszító tudok lenni ahhoz, hogy ne kelljen varázslathoz folyamodnom, és még csak meg sem feszülök belé. Nem hiába sok évnyi rutin végre kamatoztatja magát, talán még meg is köszönném Gregorynak a közreműködését jelenlegi jellemem kialakulásában, ha nem utálnám annyira, mint amennyire utálom.
A vigyorom csak nő, ahogy a srác szépen fokozatosan elfehéredik, szinte lépésről lépésre szemtanúja lehetek a folyamatnak, így el is könyvelem magamban, hogy ezért a látványért bizony megérte füllenteni.
- Látod? Ennyi erővel kifoghattál volna egy olyan alakot is, akinek van, és nem úsztad volna meg. Legközelebb ha egyszer olyat teszel, amit nem kéne, legalább nézz körül- forgatom meg a szemem, de a csoda az egészben, hogy a hangom jóval higgadtabb, mint pá perccel ezelőtt.

Csak szó nélkül forgatom a lapokat és vakargatom a fejem. Ebben az egy teázóban szinte annyiféle tea van, mint otthon a vodka. Egy-egyre egyenesen rácsodálkozom. Ilyen most tényleg létezik?
Mivel nem igazán értek a teákhoz, próbálok az ismerős kulcsszókra szorítkozni, mint a citromfű, menta, erdei gyümölcs, gyömbér... Igen, ez lesz az, a gyömbér. Az mindig az otthoni karácsonyi hangulatot idézi fel bennem. Talán meglepő, de ezen kívül nem nagyon érzek honvágyat. Jól érzem magam itt, csak most éppen megiszok egy otthon ízű teát. Nincs ebben semmi rossz.
Már intenék is a pincérnek, de a kezem véletlenül egy formás fenékbe akad. Az első pillanatban fel sem fogom, hogy mi történt. Óvatosan felpillantok és szemügyre veszem a fenék tulajdonosát is. Önkéntelenül is elpirulok, de mindenek előtt gyorsan zsebre vágom a kezem és egy nagyon halk és alig érthető elnézést motyogok és próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet. Ekkor jut el az agyamig a lány kérdése, hogy akarok-e vele ülni. Te nagyságos Raszputyin, csak nem azt hitte, hogy fel akarom szedni? Ugye nem gondolt ennyire tahónak? Mindenesetre gondoljon is bármit, most ide akar ülni.
 - Hogyne.. ülj csak le. Bocs, hogy elfoglaltam a helyedet – kérek pár perc leforgása alatt már másodszor elnézés. Kisimítok egy belógó tincset a szememből és félrehúzom a lábamat, hogy ezzel helyet biztosítsak a jövevénynek, aki csak most van alkalmam alaposabban szemügyre venni a félhomályban.
Legalább nem egy tanárnő – könyvelem el magamban megkönnyebbülve és hogy ne legyen olyan kínos a csend, gyorsan bemutatkozok.
 - Tamás vagyok. Meglehetősen új, de te ismerősnek tűnsz valamelyik óráról. SVK vagy bájitaltan, már nem is tudom. Elsős vagy te is? - vetem fel a kérdést, bár ha tényleg rá emlékszem, akkor egyértelműnek kéne lennie.
 - Éppen rendelni készültem. Nem vársz még valakiket, nem vagyok útban? - kérdezem meg a biztonság kedvéért, mert furcsa számomra elképzelni, hogy rajtam kívül még beül egy teázóba csak úgy magányosan. Meg aztán a túl sok idegen egyszerre nem biztos, hogy jót tenne a névmemóriámnak. Így is egy csomó mindenkinek elfelejtettem a nevét, akivel eddig találkoztam.  

Ophelia

- Pff...sejtettem.
Veti oda felbátorodva, mikor kiderül, hogy a lány nem is prefektus. Persze az előbb nem volt olyan nagy a szája, de most nem ez a lényeg.
- Tájékoztatásul közlöm, hogy az a lény, aki sötét zugokban húzza meg magát, mint például szekrény, ágy alatt vagy szertár, és ijesztgeti az embert, nem a prefektus, hanem a mumus.
Most, hogy így kimondta, nem is tűnik túl nagy képtelenségnek, hogy nem egy diákkal, hanem egy felzavart mumussal van dolga. Mindez azonban csak egy pillanatig tűnik valószerűnek.
~ Áh, egy mumusnak lett volna prefektus jelvénye. Különben is, milyen beteg elme már az, akinek egy ordibáló szőke lány a legnagyobb félelme? Különben is, én nem is félek, csak egy kicsit megijedtem. ~
Ezt elég gyorsan lezárja magában, mikor is észreveszi, hogy mindeközben leégett a csillagszóró. Hát szép, inkább azzal volt elfoglalva, hogy vitatkozzon valakivel, akinek még csak a nevét sem tudja ahelyett, hogy a háromszor visszapattanó szikrákat nézte volna. Emiatt nem lesz jobb a kedve.
- De tudod, mit? Jó, legközelebb észben tartom. Most pedig magadra hagylak a pókjaiddal.
Azzal, mivel már nincs miért maradnia, kifordul a szertárból, és becsukja maga mögött az ajtót...lehet, hogy egy kicsit erélyesebben, mint illő lenne. Egy pillanatra felsejlik benne, hogy nem egészen úgy viselkedett, ahogy kellett volna, de ez nem tart sokáig.
~ A lányok tiszta idióták. ~
Vonja le magában a tanulságot az események tükrében.