Lagger

Fruzsina hamar beleunt a süti lebegtetésébe, ahogy általában minden másba is. Gyorsan be is fejezte a dolgot, visszaeresztve a finomságot a táncára, a pálcáját pedig újra a talárjába rejtette.
- Szeretek varázsolni - jegyezte meg, csak mert látta, hogy a másik figyelte, mit csinál. Tényleg így volt, ahogy mondta, bár azt már semmi pénzért sem mesélte volna el, hogy miért is ez a nagy szeretet. Ő muglik között nevelkedett, nem is épp a legjobb körülmények között, a varázsvilág pedig egyfajta megváltás volt számára, egy új élet kezdete. Nem mintha egyébként érdekelte volna, ebből milyen következtetésekre jut Lagger.
Ő is csak egy aprót bólint a lány szavaira egyetértése jeléül. A hobbi témára ráncolja a homlokát, elgondolkodik egy pillanatra, mit is nevezhetne hobbinak.
- Nem igazán van. Nincs is rá időm, mert félállásban lent dolgozom a faluban az Ajándékboltban. Rengeteg lehet ott kapni, dísztárgyakat, ékszereket majd feltétlenül nézz be! - reklámozta egy kicsit a boltot. A boltról midig szívesen beszélt. Büszke volt magára, amiért dolgozik, pénzt keres, ellátja magát.
- Nem lenne kedved csinálni valamit...? Nem bírom ezt a punnyadást! Csak most le vagyok eresztve. Általában nem vagyok ilyen nyugis - sóhajtott fel, majd nyújtózkodott egyet. Jobban szerette ha folynak körülötte az események, csinál valamit, nem pedig egy kanapén terpeszkedik céltalan beszélgetést folytatva. Máskor már kitalált volna valami őrültséget, de most semmi ilyesmi nem volt a tarsolyában. Úgy meg aztán nem is lehet őrültségeket elkövetni, ha az ember gondolkozik rajta.  

Fruzsina

 Lagger figyelmesen hallgatta Fruzsinát. Megjegyezte magában, hogy ha majd eljut Bogolyfalvára, feltétlenül benéz az Ajándékboltba. Hirtelen szerepet cseréltek, a lány mondott többet két szónál, nem o, és ez egy pillanatra levette a terhet a válláról. Megjegyezte magában, hogy talán mégis jobb várni, amíg valaki téged szólít meg, mert elküldheted, ha túl fárasztónak találod. Ez az egy baja volt Fruzsinával; a lány kivívta belőle azt, hogy meg akarjon felelni neki, és ez járt egy bizonyos teherrel. Ez részben azért lehetett, mert o idősebb volt Laggernél, de a személyisége egy gyengébb embert, mint például Lagger, egy cseppnyi félelemre utasított. Ahogy ezen gondolkozott, nem is igazán figyelt Fruzsinára, csak fél füllel, így hát kicsit zavarba jött, amikor rajta volt a válasz sora.
 - Hm... nem is tudom. Talán majd máskor - vonta meg a vállát. Nem volt kedve semmilyen őrült ötlethez, és nem tudhatta, Fruzsina mit forgat a fejében. - Ami azt illeti, kicsit el is álmosodtam. Örülök, hogy megismerkedtünk.
Azzal felállt a kanapéról, lesöpörte a morzsákat a talárjáról, és komótosan elindult a hálószobája felé.

Tolland

Ancsa nagyban habzsolta a krémes finomságot, s eléggé összerezzent, mikor nyílt az ajtó. Csak remélni tudta, hogy egy újabb manó lépett be a helyiségbe, de miután megfordult, minden kételye elszállt. Egy diák állt előtte, első tippre egy eridonos. Ancsa zavartan állt a konyhában, kezében maréknyi süteménnyel. Csak remélni tudta, hogy nem ismeri fel, mivel elég kellemetlen lenne, ha híre megy a prefektuskisasszony falánkságának. Köszönés helyett csak lassan biccentett, majd megkínálta a fiút egy kis sütivel. Illetve mondta, nyugodtan szálljon be, van kaja bőven.
- Neved, házad, évfolyamod?- tette el a rettegett kérdéssort Ancsa teli szájjal- Ugye tudod, hogy a takarodó már rég elmúlt? Mit keresel fél tízkor a konyhában?
A hasa már teljesen tele volt mindenféle finomsággal, ezért egy kis rövid keresgélés után talált egy régies bögrét. Előszedett egy bontatlan doboz tejet, majd kiöntött magának pár decilitert.
- Kérsz?- tette le elé tejes dobozt, gondolván, hogy majd önt magának, ha kér.
További egy perc telt el néma csendben, amikor csak a csámcsogás töltötte be a helyiséget- no meg a sepregető, pakoló manók. Egyet-kettőt jól szemügyre is vett a rellonos lány. Nem igazán szíveli őket, van bennük valami félelmetes. Csak megvonta a vállát, és próbált nem rájuk összpontosítani, mert a végén még kialakul egy újfajta fóbiája.
- Hm, kóstold meg ezt a linzert! Isteni finom! Milyen sütiket szeretsz? Szoktál cukrászdába járni?
Ancsa még bekapott egy muffint, de ezt is alig bírta befogadni a gyomra. Feladja, gondolta magában. Ha még egy falatot is megesz, akkor garantált a plusz két kiló felesleg, úgyhogy vissza kell fognia magát.  

Amikor közli velem, hogy ez igen... nos akkor már láttam a vesztemet. Elképzeltem magam előtt, ahogy leugrik a bárszékről, majd azt egy határozott mozdulattal ellöki. A szék nekicsapódik valaminek és darabjaira törik. Ezután a szemei kidüllednek, és vérbe kezdenek úszni. Fogait csikorgatja, és vicsorít hozzá. Mindemellett pedig az izmai kidagadna, a haja pedig égnek áll. Ilyen kinézettel kezd el haladni felém, de olyan lassított felvételbe, mint ahogy a filmekbe szokták mutatni. Én eközben hátrálni kezdek. Felborítok három széket, neki megyek egy boszorkánynak, aki megátkoz, miközben a véres szemű fiú csak felém tart ökölbe szorított kezekkel, miközben dörmög mellé olyanokat, hogy: Most meghalsz! Neked véged!. Végül pedig nekimegyek még valaminek, seggre ülök, ő pedig. Hát inkább nem folytatom, mert sok a vér, és 18-as karikát is átlépő jelentek következnek.
Már majdnem elindult a meleg lötty a lábam szárán, amikor is.... csak az italt sajnálja. Arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, ami egyre szélesebb, és szélesebb, és szélesebb lesz. Hamarosan hangot is kiadok magamból kuncogás formájában, ami átvált nevetésbe, végül pedig éktelen röhögésbe török ki. Szerintem az előbbi stresszhelyzetet úgy tudom csak lereagálni, hogy röhögőhörcsögöt, akarom mondani röhögőgörcsöt kapok. Pszichológia az egész, de most nem kezdem el ecsetelni.
Látom, hogy a fiú egy egyszerű varázslattal helyreteszi, amit én elrontottam, de nem tudok megszólalni. Amúgy nekem eszembe se jutott volna, hogy ezt egy egyszerű pálcamozdulattal el lehet tüntetni. Mennyire okos, azta!
A kérdésre miszerint ráérek-e, csak biccentek, hogy igen, de a nevetéstől rendes választ nem tudok adni. Már a könnyeim is ömlenek a szemeimből, a hasfájásról már ne is beszéljünk. Levegő után kapkodok, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerül is.
Követem a fiút, majd az egyik asztalnál lehuppanok a székre. A nevetésem már csillapodik, így végre nem mindenki engem bámul olyan nagyon csúnyán. Én is követve a fiú példáját leveszem a kabátomat, és a támlára teszem, ezután pedig koccintok vele.
- Egészségedre! -
A fiú kérdése közben én iszom egy kortyot a sörből, majd mit sem törődve, hogy az orrom alatt ott a sör habja, válaszolok neki.
- Igazából fogalmam sincs. Talán kellett egy kis adrenalinlöket. Azt pedig itt bőőőőőven megkapom... - nézek körbe a helyiségbe, így utalva a sok rossz arcú alakra.
- Ezek szerint, ha jól sejtem, akkor te igen sűrűn szoktál ide járni. Ennyire adrenalinfüggő vagy, esetleg szimplán szereted a veszélyeket, vagy nem akarsz tovább élni, és arra vársz, hogy...-
Nem fejezem be a mondatot, hanem inkább egyik kezemet vízszintesen elhúzom a nyakam előtt. Ezzel elmagyarázva, hogy mire is gondolok.
Hamarosan a bemutatkozást is letudjuk, így már nem kell esetleg, Hé öcsi!-nek vagy Hé szépfiú!-nak szólítanom, ha azt akarom, hogy rám figyeljen.
- Nagyon örülök Endre. Én Odett vagyok! -
Széles mosolyát én is egy olyannal viszonozom, ha nem szélesebbel.
- Melyik ház becses képviselője vagy? -
Nem mernék most tippelni, szóval nem mondok inkább semmi butaságot.

Silana

Tökéletes karácsonyom volt, talán a legtökéletesebb amit eddig megéltem, na meg...hát mindenkinél boldogabb voltam. Az oka pedig, hogy a legszebb karácsonyi ajándékot kaptam a menyasszonykámtól, amit csak kaphattam volna. A kislányunk huszonnegyedikén jött világra, a kis csöppség pedig a Caroline Effi Elwood nevet kapta. Igaz, hogy koraszülött, de már egészséges, mint ahogy Laura is.
Kicsattantam a boldogságtól az elmúlt időszakban, főleg azután, hogy hazaengedték a lányokat. Az asszonykám nem igazán hagyja, hogy bárki is hozzányúljon a lányunkhoz, és hát kicsit hogy is mondjam...depressziós lett. Szörnyű, hogy amikor nem tartja Linnyt a kezében, akkor a tükör előtt szörnyülködik. Már az eszem megáll tőle. Mindegy, végül is tudtam milyen kis hisztis, és leginkább csak mosolygok rajta.
Ezen a csodás vasárnapon úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a babával amíg Laura pihen. Ráfér, mert eléggé kialvatlan. Én sem vagyok a toppon, de még mindig jobban vagyok, mint ő.
Elkészültem, aztán evés után "elloptam" a bébit. Babakocsi, és már indultunk is a minifaluban. Már szinte úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet, így azon kívül, hogy néha felpillantottam, végig Linnyt néztem.
A vége egyébként a sétának persze az lett, hogy amint elhaladtunk a cukrászda előtt, megkordult a gyomrom, a számban összefutott a nyál ahogy az itt készített csokoládétortára gondoltam.
Egy perc kellett hozzá, hogy a babakocsit behurcoljam a kis ajtón, majd mintha mi sem történt volna, odatoltam egy asztalhoz valahol középtájon, és a kabátom levétele után helyet foglaltam.

Ryan

Silana egyik nap kimozdult a kastélyból, hogy szemügyre vegye Bagolyfalvát. Eltervezte magában, hogy benéz minden lehetséges helyre. Nagyon érdekelte a sárkányos bolt, a hangszerbolt de legfőképpen a cukrászda. Rajong a csokiért, és ezt nem tudja letagadni. Régen, Egyiptomban, a sok csípős és furcsa ízek között mennyei felüdülés volt egy-egy trüffel vagy csokigolyó. "Valahogy mindig a hazámra terelődnek a gondolataim... De Magyarország is a hazám, félig magyar vagyok! Folyton ezen elmélkedek, inkább maradjunk a csokinál."
Ezért az első házikó amibe belépett a Czukorvarázs Cukrászda volt. Takarosan berendezett helyiségbe lépett, szépen elrendezett asztalokkal, hangulatos világítással. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. Megkocogtatta a zsebében csilingelő pénzt, és elindult az asztalok között.
Egy babakocsi!
Megszaporázta lépteit, és letérdelt a pici mellé.
- Szia picur! Milyen aranyos! Hogy hívják? - az első mondatot a babának címezte, a többit meg a mellette ülő férfinak. Valószínűleg az apja. Nem volt ideje rendesen megfigyelni a férfit, majd sort kerít rá.
- Mennyi idős? Öhh mármint a pici... Nem baj ha leülök?
A kínos szituáció miatt muszáj volt mozognia, ezért felállt és leült a férfival szemben.
- Udvariatlan vagyok, hogy be sem mutatkoztam. Silana vagyok. Silana Blueflower, uram - pajkosan uramozta a fiatalembert, mert nem volt túl öreg. Az illem, az illem. Amit ő nem nagyon ismert, de azért próbálta betartani.
Remélte, hogy sürgés-forgásával nem zavarta meg a picit.

Katkó és a távozó Endró

~ Minden rendben van, látom, hogy ők is jól érzik magukat. ~ Visszafelé tartok az asztalunkhoz, és most jövök rá, hogy nem is válaszoltam eddig semmilyen kérdésre. Minek is tettem volna? Kell egyáltalán? Illik, talán illik, szóval most összeszedem magam, és közben elérem a régi székemet, beszuszakolódom Katkó mögött és lecsüccsenek vigyorogva.
- Na, szóva’ dágáim az va’, ho Endricek etanáta, ez Nadine akar lenni, csah Apám csinátatta a póót. De ige’, nekeis tesszik, ezér’ hordóm é sígy mé’ egy kis piko…piki…pokio…pikentóriája is van az egésznek. – vigyorgok, a beszéd nem annyira megy, de ez nem gátol meg abban, hogy folytassam. Mivel már nagyon biztosan ülök, csak hallgatom a figyelmeztetést, amit Endre mond.
- Jó, nem iszok többet főnök… vagy, apa? – felröhögök, mert szerintem igen vicces, hogy Endre az apámnak képzeli magát, és most én is annak. Milyen jó fejek lennénk pedig, együtt járnánk kocsmázni és megbeszélnénk a dolgokat, meg nyomatnánk a "Darcot". Meg a biliárdot, mert abban is béna vagyok, és ha már itt élnénk nagy békességben az majdnem, hogy kötelező. Mármint jónak lenni ezekben a játékokban. Este meg két pofa sör mellett Apa segítene megírni a leckét bűbájtanból. Ezek aztán igazán jó kedvre derítenek, intek „apának” aki elmegy tőlünk.
- Te se igyá’ már többet, mer’ izé, tuod. – ingatom a fejem jobbra-balra, és még egy kacsintást is beleviszek e szép manőverbe. Mivel kettesben maradtunk e szép hölgyeménnyel, illetve én maradtam vele együtt, felkönyökölök az asztalra és felé fordítom vigyorgó tökfejemet.
- Milyen gonosz má’, hogy itt hajott, mi Kadi? – teszem fel a kérdést és egyre jobban azon gondolkodom, hogy meg kéne csókolnom. ~ Mert miért ne? Szinte úgy lángol a szeme, hívogat, hogy menjek közelebb a számmal és tapasszam az övére. Má’ nem az övére… érted. ~ Vitatkozom magammal, de persze nem merek cselekedni. Mert ha innék még két sört, megtenném, de ha nem ittam volna egyet oda is tudnék menni, így aztán marad a várakozás.
- De amúgy meggondoltam téged, vagyis magam. Nem vagyok olyan jó a Darcba, még kinevetné, azt akkor aztán vége a dógoknak, igaz? – réveteg tekintetemben alig-alig látszik értelem, viszont remekül csinálom az egészet, úgy érzem. Teljesen jól vagyok, semmi sem akadályoz meg abban, hogy most már visszamenjek a kastélyba…minek is? Mindegy, volt ott valami dolgom… Felpattanok, majd Katkóra nézek.
- Figyejj, mivel nem akarsz megcsókolni, talán vissza kéne kísérnélek tégedet, különbeh még úgy járz, mint Janó, a medve, akit elraboltak a mókusok, aztán nem ment haza és kiírták, hogy vége. – még a mutatóujjam is felemelem figyelmeztetésképpen. Hogy a mese így volt-e már nem tudom, meg, hogy a szereplők is ezek voltak-e, azt sem, de mintha valami ilyesmi lett volna.
- Szerintem későn van, és még elkésünk, aztán megbüntethecc, mer’ repektus vagy. Én meg nem bírom a fentrőtámaszt. – a vállaim automatikusan vonódnak meg, és várom, hogy elinduljunk innen… oda.

*Ákos beszéde szándékos elírásokat tartalmaz, mert részeg. Kérem ne javítsátok.*

Pöttöm

Már csak két lépés kellett volna a kastély bejáratáig, de Félix elkapta. A saját súlyának dupláját becipelni az ajtón nem volt tervben, amikor lendületett vett, így Farkas tehetetlenül behátrált a hóba kistestvére (majdnem 180 cm) hatására. Na ekkor vette kezdetét az igazi bírkózás. Farkas több ponton is megbánta, hogy az elején meggondolatlanul havat masszírozott testvére nyakába. A kabátja és pulóvere felcsúszott a derekán, és az így bőráhez férkőző hó szörnyen lehűtötte a fiú harci kedvét. Azért csak teljes erőbedobással csépelte testvérét, mert még nem volt veszve a küzdelem. A végére kihoztak egy szinte szokásosnak mondható döntetlent, azaz előbb fáradtak el, mint sikerült volna két vállra fektetniük a másikat.
A latyakos alsógatya gondolatára Farkas szívesen felnevetett volna, de helyette letüdőzött egy kis hót, úgyhogy annyira nem örült. Miután összeszedte magát, kisóhajtotta a választ:
- Ez volt a cél!
A dereka még mindig kint volt és fázott, így nem sokáig pihegett a földön, hanem felkászálódott és felrántotta testvérét is. Ilyenkor nem kellett tükörrel bajlódnia: csak ránézett Félixre, és sejtette, hogy pontosan ugyanolyan ázott a haja és piros az arca, mint a másiknak. És valószínűleg ugyanannyira is fázik.
- Na, gyere, Pöttöm, hátha lélekmelegítő welcome drink is jut ahhoz a térképhez.
Egy-kettőt vert öccse vállán, mellkasán, nem mintha ettől az sokkal kulturáltabban nézett volna ki. Eztán maga mögött hagyva a hatalmas amorf hóangyalkát, amit hempergőzésükkel kreáltak a fehér vászonra, visszakapaszkodott a nagy bejárati ajtóhoz, és belökte az épület kapuját.

Jessie

Különösen fáradtan ébredtem. Az éjjel későn sikerült csak elaludnom, s még nehezebben kellett felkelnem.
Hogy a reggeli álmosságomat elűzzem, mely már napok  óta kísért, többféle módszert kipróbáltam. Nem segített szobám fürdőjének hideg vize, sem a fagyos téli levegő szele, de még más elfoglaltság sem tudta megszabadítani testem ettől a tehertől. Így aztán nem volt mese... Elő kellett kapnom fekete melegítőnadrágomat, a hozzá passzoló pulcsimat, alatta egy ujjatlannal. Töltenem kellett egy flakonba szépen vizet. Majd miután ezekkel végeztem, a vállamra dobtam a törölközőm, s az edzőcipőm felhúzása után az erőnlét terme felé vettem az irányt.
A kastélyban furcsa volt a levegő. Mindenki a maga dolgára ment, ezt a helyet pedig nagy ívben kerülték. Ebben az időben, most így délelőtt egy árva lélek sem volt körülöttem. Kissé csalódottan futni kezdtem néhány kört a futópályán, hogy bemelegítsek. Utána egy laza gimnasztikát terveztem, s gondoltam a kezembe kapok egy kosárlabdát és elkezdek vele valamit csinálni. De valahol hiányzott, hogy nem jött senki, mert egyedül azért nem az igazi. Akkor sincs gond, maximum a gépekhez ülök le súlyzózni vagy ilyesmi..
Aztán a futásba egészen jól belejöttem. Csak róttam a köröket és semmi kedvem nem volt leállni. Jólesett kiadni magamból a feszültséget és csak futni, futni és futni. Gondolataim pedig közben sokfelé cikáztak. Elkalandoztam... Mégis kellemes volt úgy futni, hogy önmagamért teszem, nem más parancsolja, nem időre megy, szabad akaratból teszem. Kicsit azért kezdtem izzadni és kimerülni. De legalább pikkpakk felébredtem!

Anna

A lány kedvesen fogadta. Ennek igazán örült, mivel nem volt kedve feszengeni... Nagyon kipihent volt, és ez a feltöltött érzés egészen jól esett neki. Nem akarta, hogy bárki kizökkentse belőle. Ez, mint említettem nem így történt, sőt meg is kínálta Tollandot egy süteménnyel. Majd feltett egy sorsdöntő kérdést, amire a válasz hamar érkezett:
-Tolland Clotan vagyok, levitás, elsős. -a formaságok megtörténtek, most egy izgalmasabb kérdés következett, ami a fiút meglepte.- Nem tudtam sem ebédelni, sem vacsorázni. Úgy döntöttem tanulok... de elaludtam. Tudom nem szép, de őszintén szólva ez volt a legjobb dolog amit tehettem -hazudtolta meg saját magát, de őszintén így érzett, ami furcsa volt számára. -Nem tudtam mikor van takarodó, bár sejtettem, hogy már túlléptük. És te, hogy hívnak? Mi szél hozott ide, ezen a késői órán? -ugyan a lány látszólag idősebb volt Tollandnál, mégsem félt ilyen hangnemben beszélni vele, hiszen az elejétől fogva nagyon barátságos volt. Úgy érezte nem kell különösen koncentrálnia a beszédstílusára. A lány még tejjel is megkínálta. Micsoda bűntárs...-állapította meg magában viccesen, és ezen el is mosolyodott. Nem hitte volna mikor lefeküdt az ágyba tanulni, hogy az egész napja csak szabályszegésből és semmittevésből fog összeállni. A legfélelmetesebb az volt ebben a helyzetben, hogy egy percig sem bánta, hogy ott van, és nem akart visszatérni hálókörzetébe.
A lány javaslatára megkóstolta a linzert, ami tényleg nagyon finom volt. Nehezen tudta elképzelni, hogy ezt a finom süteményt a háta mögött ténykedő manók készítették, koszos kis ujjaikkal...
-Nem, nem szoktam cukrászdába járni. Itt az iskolán belül is sok az édesség.- mondta. Bár ez félig meddig rossz válasz volt, hiszen az iskolai édesség nyilván eltér egy cukrászdaitól. Leginkább ideje nem engedte meg neki, hogy eljárjon kényeztetni magát. Bogolyfalván is csak egyszer járt még.
-Te gyakran jársz az iskolán kívülre? -kérdezte a fiú, majd felhörpintett egy nagy pohár sütőtök levet.

TESÓ

 Kezdtem egy kicsit elhanyagolni magam, semmi sport csak amíg lemegyek a boltig és vissza. Na meg az állandó étkezés. Persze nem látszott meg rajtam, de nem is szeretném a jövőbe sem, ezért inkább teszek ellene. Jobban szeretem, ha a szabadban tudok edzeni, otthon mindig kihasználtam a nagy birtokot, és csak ha a gépeken edzetem akkor mentem zárt helységbe, de most a hideg nem csábított annyira plusz nem szeretek nagyon felöltözni.
  Korán ebédeltem, így nem kellett féljek, hogy rosszul leszek az étel miatt. Felvettem egy fekete futónadrágot, egy kék toppot, és egy hozzáillő kék tornacipőt. A hajamat nem hagytam szabadon, mert csak akadályozna, inkább szoros lófarokba kötöttem, és feltettem egy hajpántot is. Egy hátitáskába bedobáltam egy töröközőt meg egy üveg jéghideg vizet. És indulhattam is. Szerencsére egy év alatt megtanultam, hogy mi hol van az épületben, ezért csak nagy ritkán tévedek el.A folyosó kihalt volt, mindenki inkább a jó meleg szobájában, esetleg velem ellentétben ebédelnek..ebéd időben.
  Az erőnlét termébe már volt egy hímnemű aki a futópályán rótta a köröket. Gyorsan végigmértem a srácot, már amennyit láttam belőle. Első pillantásra is megtudtam állapítani, hogy a fiú a helyesebbik fajtából való. Aztán levettem a tekintetem róla, és körbenéztem a terembe, és egyből megakadt a tekintetem a gépeken amik a bejárat mellett voltak el helyezve. Úgy terveztem, hogy a futógépen kezdem, és majd meglátom, hogy merre tovább. Ledobtam a gép mellett a táskám, és felálltam a futógépre. Figyeltem a ritmusra és a légzésre is, de félszemmel a srácot néztem. A fejembe mint csak egy magyar szám ment a fejembe, vagyis annak is csak a refrénje.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, megpróbáltam nem az edzőtársamra figyelni, hanem csak magamra. Kirekesztettem a dallamot is a fejemből, és minden egyéb zavaró gondolatokat.
Csak futottam.

Öltözet.

Samantha


Szerencsére nem kellett sokat várnom, hamar kihozták egy bögrében a rendelésemet, majd letették elém az asztalra. Egy apró mosollyal az arcomon bólintottam, mire a manó elviharzott. Köhécseltem egyet, majd beleittam a kávémba. Miután lenyeltem, felnéztem és csak akkor vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, sőt, egy lány le is ült velem szembe, ugyanahhoz az asztalhoz. Mostanában lelankadt a figyelmem, szinte semmit se veszek észre, semmire se tudok tökéletesen összpontosítani. Kezd idegesíteni, de azért remélem hamarosan visszatér a már jól megszokott Alex.
- Helló. Visszaköszöntem, azért egy kis udvariasság még maradt bennem. Újra beleittam a kávémba, most valahogy nem éreztem magamat beszélgetős kedvemben, de majd ahogy alakul. Alig telt egy pár másodperc, az egyik manó ismét megjelent az asztalunknál, kezében két tányérral, rajta pedig az egyik legfinomabb sütivel, a tiramisuval. Hirtelen nem értettem miért is kaptuk a sütit, de mikor a lányra pillantottam, rögtön gyanítottam, hogy ő lehet a ludas a dologban. Letettem a bögrét az asztalra, és szinte már mohón nekiestem a sütinek. Egyik falat után jött a másik, majd egy kicsit leálltam. Ismét a velem szemben ülőre pillantottam, aki már szinte kacérkodóan vigyorgott rám, majd megszólalt. Meglepődtem kérdésén, de úgy döntöttem ideje egy kicsit megváltozni. Itt még senki se ismer, nem tudják milyen vagyok. Lehet, hogyha egy picit máshogy viselkedem mint ahogyan azt megszoktam magamtól, jobb életem lesz itt. Egy kicsit elgondolkoztam ezen, majd mikor visszatértem a jelenbe, ismét köhécseltem egyet, és szóra bírtam magam.
- Attól függ, mire is gondoltál. Mondtam, majd a lányra kacsintottam, és újra bekaptam egy falat sütit. Ha már kaptam, ki kell használnom az alkalmat. Nem biztos, hogy máskor is lesz még ilyen.

Pöttöm

Talán az apró új-zélandi isi miatt várta azt Farkas, hogy nagyobb lesz a sürgés a kastélyban. Bár csak tizedannyi diák lakott ott, mint ebben az iskolában, kisebb is volt az épület, így mindig mindenhol láttál kósza diákokat. Kívülről, ránézésről persze nem lepődött meg, hogy a Bagolykő ilyen sötét és elhagyatott, de azért mégis remélte, hogy valami családias meleg fényű dologba csöppen majd bele, mint otthon.
- Úristen, Félix! Mi van, ha itt akkora a szigor, hogy a gyerekek minden idejüket a szobájukban kell töltsék, ha nincsenek óráik?
Amiket eddig hallottak a Bagolykőről, abból nem gondolta volna ezt, de a mellékelt ábra mégis mást mutatott. Farkas aggódni kezdett egy kicsit.
- Hová hoztak minket?
Ő maga észre sem vette a huzatot és az ajtón betoluló havat, de amikor ikre riasztotta, máris megragadta a másik kapuszárnyat, és taszított rajta egyet, hogy kicsukják a telet. Most aztán rájuk zárult a sötét, hideg kastélycsarnok.
Félix itt is talált lelkesedni valót, és éhezve valami kellemesre a zord helyiségben Farkas érdeklődve ment oda a serleghez, amire Félix mutatott. Tényleg nem tűntek nagyon biztonságban lévőknek.
- Ki tudja, lehet, hogy ide csak rendes kölykök járnak, akik nem rongálnak kupákat.
A következő kérdés épp Farkas következő gondolatához idomult.
- Dehogy vagyunk jó helyen, mondom, ide csak jó gyerekek járnak - kacsintott testvérére cinkosul.
- Azért csak nézzünk körül.
Ekkor kordult meg a gyomra.
- Te, nem lehet, hogy mindenki vacsorázik, azért feledkeztek meg rólunk?

TESÓ

Pöttöm

- Ja, képzeld el! Útnakindulunk, de jön a bagolyköves kommandó, és lekapcsol még a határ előtt. Ha egyszer a hatalmukba kerítenek, nem fognak elengedni. Már megtudtuk, hogy itt láncra verik a diákokat, most már az övék vagyunk.
A fantázia ilyen őrült elszabadulása inkább Félix specialitása volt, de néha Farkas is megengedhette magának a képtelenségek összehordásának eme luxusát.
- Ó, bocsánat. Jártak - felhúzta képzeletbeli kesztyűjét... - Szerinted kirúghatnak minket? Vagy kimoshatják az agyunkat? Lehetséges, hogy itt fogunk megjavulni?
A gondolat elborzasztó volt. Ők ketten olyan jónak tűntek együtt. Így lettek teremtve, ilyenre, és ennek így is kellett lennie. A szüleik szerették őket még akkor is, ha sok bosszúságot okoztak nekik, ebben Farkas sosem kételkedett, hát akkor meg mi a probléma? Nem kell megváltozniuk.
A báty lelombozva kapargatta a házkupát védő üvegbura szegélyét. Biztosan a komor kastélyhangulat nyomta így el. A gyomra megint megkordult.
- Ja, a vacsora. Ömm - szétnézett, de csak köveket, nagy zárt ajtókat, és egy széles lépcsősort látott felfelé. Odafent zászlók csüngtek súlyosan. A terem kongott, semmi féle emberi hangot nem hallottak, amely nyomán elindulhattak volna. Az hétszáz, hogy depresszióba fog esni ezen a nyomasztó helyen. Hiányoztak neki a régi iskola nagy ablakai a sok beáradó fénnyel, a vidám arcok, a barátok, a melegség. Főleg a melegség, mert az átázott ruhája még mindig túlságosan hűtötte és a haja is csöpögött. Ja, a vacsora.
- Ha lenne morzsám, megenném, öcsi - horkantottam tesóm Jancsi és Józsikás ötletére.
- Szerintem a kastélyokban a pincében van a konyha, vagy nem? - vont vállat végül. - Kereshetünk egy lejáratot. Vagy menjünk éppenhogy felfelé, ott legalább van egy vörös szőnyeg.
Az első szín ezen a komor helyen - gondolta.
- Talán egyéb kellemes dolgokban végződik az a folyosó.

TESÓ

Izé, sietek

Elfáradtam...
Szerettem volna valami normális sportot is, nem csak futni. Miután jó pár kört lefutottam, lihegve odamentem a cuccaimhoz. Meglepetésemre már volt ott egy lány is, kicsivel távolabb, a futógépeknél. Szívesen köszöntem volna neki, de mindketten elfoglaltak voltunk. A kosárhoz azonban mindenképp kellene embereket találnom.
Lazábbra vetkőztem, majd a törölközőmmel megtöröltem magam. Szerencsére nem izzadtam meg olyan nagyon. Nyakamban a törölközővel odanyúltam a vizes flakonért, majd kortyolgattam párat.
Csak akkor kezdtem érezni igazán, hogy mennyire kifullasztott ez a futás, bár kétségkívül nem volt lazának mondható. Megterheltem magam, így szükségem volt egy kis pihenésre, mielőtt másba kezdtem volna.
Odasétáltam a lányhoz, aki a futógépeknél volt.
-Hello! Miért nem a futópályán futsz? -kérdeztem kíváncsian- Amúgy üdv -intettem neki egyet barátságosan. Amíg megy a gép, nem tanácsos kezet fogni vagy valami. Meg lányokkal azt illik?
-Figyelj, beállsz kosarazni? Nem vagyunk sokan, egyelőre csak én vállalkozom erre, de remélem benne vagy és a labdajátékok iránt is érdeklődsz. Attól meg, hogy béna leszel, nem kell félni. Én sem vagyok profi -vigyorodtam el, majd magamnak a mondat másik végét megtartottam. Valahogy úgy szólt, hogy: de béna sem... De erről jobb, ha nem tud egy ideig, másképpen nem egyezne bele a játékba, ami nem jó. Egyedül kéne akkor játszanom.
-Hogy döntesz?

Endre

Január 1. délután

*Szenteste óta havas az idő, de ez nem érintette a professzorékat, mert szokásosan Lengyelországban karácsonyoztak, csak 1-jén értek vissza. A kislány, ahelyett, hogy elfáradt volna még játszani is szeretett volna. Lengyelországban sokkal hidegebb volt, mint nálunk, és ott már elolvadt az összes hó, így érthetően tetszett neki a táj, amikor megérkeztek. Még csak 4 éves lesz, minden évben lenyűgözi a hó, minél nagyobb és frissebb, ő annál jobban élvezi a benne való játékot.
Végül sikerült rávennie az anyját, hogy ebéd után, de még sötétedés előtt kimenjenek a játszótérre, ahogy hétvégén szoktak. Sajnos iskolaidőben nagyon ritkán érnek rá, így kicsit nehezen, de beadta a derekát. Egy alapos (Jagelló földhöz szokott) beöltözést követően elindultak a hófödte bagolyfalvi játszótérre, ahol a kislány a játékokkal nem törődve egyenesen a hóba vetette magát. Ez nem feltétlen baj, hiszen nem örülne az anyja, hogy ha véletlen lecsúszna valamelyik játékról.*
- Riri, ne legyél sokat a hóban, nehogy átázzon a ruhád! *Lehet, hogy más szülő vízhatlanító bűbájjal látta volna el a ruhát, ám Véda nem híve ennek, a gyereknek meg kell tanulnia, hogy mit lehet bűbájjal, és bűbáj nélkül csinálni.*

Véda

Endre

*A kislány teljesen fel van pörögve, már a sapkája is vizes, annyira belefúrja magát a hóba, körülbelül 3 perc alatt 8 hó angyalka jelent meg a hóban, Véda már csak mosolyogva rázta a fejét. Javíthatatlan, kis csibész a lánya, de legalább nem lesz nehéz elaltatnia este. Már csak erre is nagyon jók a játszótéri látogatások. Annyi hátránya ugyan van, hogy ilyenkor általában mindig kitérőt is szeretne tenni a kislányka a cukrászdába, meg az ajándékboltba, meg az ég tudja még, hogy hová. Ez a kettő mindig felmerül, de valamikor egész extrém helyeket talál ki, mint a hangszer bolt, meg a kocsma. A hangszerbolt még valamilyen szinten érthető is, hiszen a nővérei mind a ketten egész jól értenek a hangszerekhez, de a kocsma? Igaz, az egyik nővére nem biztos, hogy éppen a leghatározottabban utasítja el az ott árult nedűket, viszont minden kétséget kizáróan nem vitte ilyen helyre, és nem beszélt ilyen dolgokról a kicsivel.
Végül arra a következtetésre jut, hogy el kéne kezdeni lemozogni az ünnepekkor felszedett plusz kalóriákat, és erre a legjobb mód, ha egy picit futkározik a gyerekkel. Az egészséges kezével gyúr egy hógolyót (szigorúan nem jéggé), és a kislány felé hajítja, aki nevetve felsikít, és egy másikkal megdobja az anyját, miközben tovább kacarászik.*
- Ha visszamentünk a kastélyba, jól megfürdesz egy nagy kád meleg vízben! *Mondja miközben lesöpri a havat a sapkájáról, mert nem szeretné, ha az övé is elázna. Ekkor hátulról egy hangot hall. Meglepődött, hogy egy férfias hangot hall, hiszen az apukák nem nagyon járnak errefelé, ilyenkor meg pláne nem. Lassan megfordul, miközben hátba kapja egy hógolyó. *
- Szép délutánt! *Köszön vissza egy kicsit meglepődötten. Egy fiatal fiúra egyedül pláne nem számított. Picit szétnéz mellette, hogy esetleg nem-e lapul a háta mögött egy kisgyerek, vagy valahol a közelében nem futkározik, de végül arra a következtetésre jut, hogy határozottan egyedül érkezett ide. * - Mondjuk... hetente, ha tehetjük többször. És te? * Kérdezi, bár fura egy kérdés volt, hiszen ha egyedül van nem sok semmit tud itt csinálni. Vivien jól elvolt a hintán, meg mindenféle virágokat lövöldözött a pálcájával, de az Vivi volt.* - Itt laksz a faluban, vagy nálunk tanulsz? *Teszi fel a következő kérdést, miközben ezúttal a haját súrolja egy jéggé gyúrt hógolyó.* - Kicsim, nem szabad ilyen keményre gyúrni, mert veszélyes! *Utasítja a kislányt, aki azonban nagyot kacag, és ismét az anyjához vág egy kőkeményre gyúrt hógolyót. Anyukája ekkor a fiút figyelmen kívül hagyva odamegy a kislányhoz, elmagyarázza neki, hogy nem szabad ilyet csinálni, mert veszélyes, emiatt most visszamennek a kastélyba, és korábban fekszik le.A kislány némi hiszti után belement, elbúcsúztak Endrétől, és pár perc múlva eltűntek a kastély ajtaja mögött.*

TESÓ

Sharlotte Johanson


Érdekes beszélgetésbe csöppenünk; eleinte elég barátságtalanul viselkedik mindkét fél, aztán végül megenyhül a szívük és elkezdenek viszonylag normálisan beszélgetni. A lány válaszol: navinés és másodikos. Viszont valamit nem ért, ezért meg is kérdezi.
- Hogy hogy kéne? Megbuktál, vagy mi? - kérdezi kicsit értetlenkedve. Chuck hamar a kedvenc témájára vált, a zenére. A lány jó műfajjal kezd, aztán folyamatosan csökkenti a színvonalat, amely elkezd zuhanni és végül menthetetlen állapotában meghal. Chuck azon kezd gondolkodni, hogy egy ember hogyan szerethet ennyi műfajt, aminek jó része meg sem felel a zene fogalmának; de hát, ő tudja mit szeret, ezt csak ő döntheti el. A lány visszakérdez, ezért Chuck válaszol, ha már felteszik neki is a kérdést.
- Hát én dióhéjban Punk-rock, metál, nu metal, metalcore és death-metal rajongó vagyok. Van egy bandánk is, amivel korszakváltásra készülünk... - hamar rájön, hogy be kéne fogni, mert a részletek nem érdekesek és fölösleges azzal traktálni a másikat, ami több, mint valószínű, hogy nem érdekli. Most jöjjön valami más téma. Nem kell túl sokat gondolkodni, hogy feltörjön hősünkben valami nagyon elmés.
- A sporttal hogy állsz? - teszi fel a kérdést kíváncsian, mert érdekli a válasz. Hirtelen eszébe jut, hogy a koncert után két nappal barátaival kipróbáltak egy nagyon jó mugli sportot, amit focinak hívnak és ilyen furcsa szerkóba kell átöltözni, még sisakot is kell viselni. Rögtön megtetszett Chuck-nak, mert elég agresszív sport, szinte mindent lehet benne. Nekimenni a másiknak, lecsapni, stb... Egyszóval király volt, jól kifáradtak, ez is örökre szóló élmény marad. Kedvence akkor is a szervezett bunyó marad, abban az egyben verhetetlen... Ismét elkalandoztunk, térjünk vissza a játszótérre Sharlotte-hoz. Kezd elég hűvös lenni, hűvösebb a kelleténél. Újabb témán gondolkodik, viszont úgy érzi, lassan fel kéne állni és sétálni, mert fázik a hátsó fele. Még bírja a hideget egy kis ideig, de nem túl sokáig, majd valamikor feláll. Zsebre dugja ismét a kezét; azért hűvös van pulóverben. Hiába, a Metallicás minta sem védheti örökké. Tetkós, izmos teste meg aztán végképp nem, csak a háj melegít. Na jó, nem ártana valamiről beszélni is, nem csak a gondolatokban merengeni.
- Mivel foglalkoznak a szüleid? - ez az ártatlan kérdés egy kis gondolkodás után kicsit gáznak hallatszik. Na mindegy, most már nem változtathat a kimondott szavakból formálódott kérdéseken. Az ő anyukája valószínűleg most is a Minisztériumban húzza az igát, apja meg még külföldön "metálkodik" és ezzel sokszorosát keresi, mint felesége. Sebaj, az a lényeg, hogy sok pénzt visz haza. Furcsa, hogy Brian a basszust szolgáltatja, Chuck pedig szólós és énekes; érdekes.

Endruci

  

Sharlotte

 Hmm... Azért arra kíváncsi lennék, hogy mégis miért olyan közkedvelt ez a hely. Úgy látszik, többen is szeretnek ide lejárni az iskolából, ami arra következtet, hogy többen is szeretnek titokban alkoholt inni. De lehet, hogy csak én gondolom így. Inkább azt nézném ki a legtöbbjükből, hogy még nagy dobra is veszik. Hiszen, miért is titkolnák ezt a fajta tevékenységet? Biztos azt hiszik, hogy ezzel még menőbbek, akárcsak a muglik Világában, pedig egyáltalán nem az. Én sem azért jöttem, hogy ezzel nagyzoljak, különben is csak egy vajsör lett ennek az egésznek a vége, aminek majdnem a fele, az asztalon landolt. Szerencsétlenség, naivság, hülyeség. Ha ez a három szó nem lenne rám jellemző, nem is én lennék ez a személy. Bár, hozzávehetjük az őrültetés a többit. Vicces, ugyanakkor elkeserítő számomra, hogy még én magam is így látom a személyiségemet. Talán el kéne beszélgetnem valakivel, de az is lehet, hogy szimplán csak abba kéne hagynom néha a vitát önmagammal és olyanokra figyelnem, amik körülöttem történnek. Dolgok, amik jelentősek lehetnek számomra, mégsem veszem észre őket. Plusz le kéne szoknom arról, hogy újabb kérdéseket teszek fel önmagamnak és döntések elé állítom magam. Vagy csak szimplán pofon kéne vágnom magam. Igen, talán ez lenne a legjobb megoldás és észhez térnék végre. De akkor miért nem tettem meg eddig? Talán azért, mert annyira hozzászoktam mindenhez, hogy egyszerűen már nem vettem észre és csak úgy elúszott minden előttem, mint egy jelentéktelen kis semmiség. Bah... Ideje, hogy megálljt parancsoljak magamnak.
Amikor a lány bemutatkozott, elmosolyodtam és belekortyoltam az italomba. Igazán üdítő volt, ráadásul még meleg is, aminek a hatására én magam is felmelegedtem kicsikét. Igen, ez kell most nekem. Ez segít abban, hogy kicsit tisztán gondolkozhassak, de lehet, hogy nem. Az sem baj. Néztem, ahogy a lány szimplán lehajtja a nedűjét és elmosolyodtam. Úgy látszik, a mai fiatalok jól bírják az alkoholt. Na jó, én magam is fiatal vagyok, de egyáltalán nem iszom és erre büszke vagyok. Éljek, én! Mentegetőzését hallgatva elnevettem magam, és csak azután szólaltam meg.
- Ugyan, hagyd már! Egyáltalán nem hiszem, hogy alkoholista vagy. Különben is, ha az lennél, akkor már rég az asztal alatt feküdnél, ahogy minden egyes nap - ujjaimmal a poharamon kopácsoltam. Én úgy látom az alkoholistákat, ahogy leírtam a lánynak, hisz én már csak tudom, milyenek ők valójában. A nagyanyám - amikor még élt -, ha nem engem ugráltatott, akkor bizony whiskeyt iszogatott. Fáj bevallanom, de igenis hiányzik. Senki nem tudja igazán, hogy milyen kapcsolat volt köztünk. Igazándiból, még én sem tudom, pedig azóta rájöttem egy, s másra vele kapcsolatban. Tudom, hogy szeretett, de mégis engem okolt, amiért anya meghalt. De most már késő gondolat. Legalább együtt lehetnek. Amint visszaért Sharlotte, rögtön jött a szokásos kérdés.
- Eridonos vagyok, ízig-vérig piros - nem szóviccnek szántam az utolsó két szót, mégis az lett belőle. Ez van, ha az ember túl sokáig gondolkozik valamin és egyszer csak, valamit kinyög. Ez az én szerencsém. Remélem, hogy most már nincs sok ebből a szerencsétlenségből és az időből sem, hogy végre kilépjünk 2012-őt és belépjünk 2013-ba.
- És te, melyik házba jársz? - kérdeztem én is. Nem tudtam eldönteni igazán, hogy melyik házba is járhat, de a Levitát és az Eridont már kapásból kizártam. A Levitát azért, mert nem igazán olyan, mint a többi kék, az Eridont meg, tudjátok miért.
- Egyébként, hogy-hogy egyedül töltöd a Szilvesztert? - hogy miért kérdeztem? Nem tudom, hiszen ezt a kérdést akár magamnak is feltehettem volna, de választ nem hiszem, hogy tudnék adni rá.

Endre &Áki - zárás

Hiába, hogy Endre nagyon magabiztosan próbál megnyugtatni, hogy Ákossal minden rendben lesz ha kimegy a hidegre, ettől még aggódok a csapattársam miatt. Egyelőre ugyanis nem vagyunk odakint, bár én már nem bánnám ha arrafelé vennénk az irányt. Illetve komolyan megfordul a fejemben, hogy jobban tenném, ha inkább én is elengedném magam, és kérnék valami töményet. De mindezek helyett csak a forralt boromat iszogatom. Nem lenne okos dolog, ha ahelyett, hogy támogatnám Ákost csak én is kiütném magam. Egyébként sem vagyok az í típus.
Közben Endrének meg aztán a visszatérő Ákosnak hála megvilágosodok én is, a fiú pólóján lévő kis hiba ügyében. Így már teljesen érthető, és tényleg csak egy betűben különbözik a Navine-től, de nekem elsőre mégis a női név jutott eszembe róla. De ez a tény már teljesen jelentéktelenné válik amellett, hogy Ákosnak már kisebb bonyodalmat okoz a beszéd is. ~ Majd támogathatjuk felfelé a kastélyba... Remélem hányni nem akar. ~
Ezek után Endre bejelenti, hogy távozik. Erre aztán igencsak szúrós, szemrehányó pillantásokat küldök felé. Elfelejthetem a többes számot a gondolataimból, mert ezek szerint csak én fogom visszatámogatni Ákost. Majd. De egyelőre kettesben maradunk, ami jelenleg egyáltalán nem jön be. Nem mintha bajom lenne Ákossal, csak jobban szeretem ha józan és lehet vele értelmesen beszélgetni. De hát mit csinálhatnék? Elköszönök Endrétől és visszafordulok Ákos felé. Furcsa dolog így látni őt eléggé kifordulva magából, most nem igazán hasonlít visszahúzódó, aranyos önmagára. Egy darabig még vicces volt, de már nem az.
- Az! Ezért még számolok vele - motyogom Endre után nézve, aki éppen elhagyja a helyiséget, nem hiszem, hogy Ákos rendesen odafigyelne a szavaimra.
- Igaz. Majd legközelebb darcozunk. - hagyom rá a fiúra. Örülök, hogy meggondolta magát, és nem nekem kell lebeszélnem róla.
Eléggé meglepődök, amikor a fiú felpattan az asztaltól, a szavaira meg aztán csak még jobban merednek a szemeim, és elpirulok. Nem értem miért kellett ezt ilyen nagy őszinteséggel közölnie, de lényegében a fiúnak igaza van. Eszem ágában sincs a közeljövőben csókolózni vele, bár, hogy egy másik helyzetben miképp reagálnék, azt nem tudom...
- Nem szeretnék úgy járni, úgyhogy kísérj! - mosolygok a fiúra és én is felállok.
- Szerintem ezt majd ne emlegesd az edzésen. És egyébként sem azzal büntetnélek - jegyzem meg vigyorogva, miközben magamra veszem a kabátomat, és a nyakam köré tekerem a sálam. Ákos is összeszedi magát, némi segítséggel a részemről, ugyanis a jobb keze sehogy sem akarja megtalálni a kabátja ujját, de végül mind a ketten menetkészek vagyunk. Anélkül kijutottunk a csárdából, hogy Ákos akár egy széket is fellökött volna, majd a tél hidegben elindultunk a kastélyba.

Bátyóka <3

A gumicukorkészletemet, ha egyszer is megtalálná Olika, akkor tuti, hogy nem maradna belőle csak egy kis csomaggal, mert azért gondolna rám annyira, de a többit tuti mind betermelné, pont ahogyan azt is, amit én hoztam most neki. Na igen, tudom, hogy mivel lehet őt megfogni. Ha netán valami nőszemély el akarná őt hódítani, akkor tőlem kellene tanácsot kérnie, én értek hozzá nagyon. Csak hát előtte annak a bizonyos nőszemélynek át kell mennie a Hella vizsgán, ami egy szörnyen bonyolult vizsga. Eddig még senki sem ment rajta át. Vagyis talán egy valaki. Még Olika régi barátnője, akinek már nem tudom a nevét. Mindegy is. Annyira azért nem szerettem. Mindenkivel nagyon-nagyon kritikus vagyok. Fordítva ilyesmire még nincs gond. Nem foglalkoztatnak a kisfiúk sem és a nagyfiúk sem. Nem, nem.
 - Á, nem menne az nekem. Tudod azok a nagy Eridonosok nem szeretik a Navinéseket, úgy vettem én ezt észre. Most mond meg, engem nem szeretni?! Na, mindegy, nincs mit tenni, én oda a piros zászlóaljba sose jutok be. - Sóhajtok egy nagyot beletörődötten és még egy kicsit meg is görbítem a hátamat, aztán vissza felegyenesedek, mert a bátyus bizony engem kinevet. Szokás szerint, amit nem hagyhatok csak úgy annyiban. Még a végén fejemre nő ez a gyerek! Ezt anyu mondja mindig. Aztán apa megmondja neki, hogy már a fejére nőtt, mert ez a nagy kópét megzabolázni nem lehet.
 - Olyan csúnya vagy, hogy mindig kinevetsz! - Még össze is ráncolom a homlokomat és a nyelvemet is kinyújtom rá, aztán pedig jöhet is az, amikor is én be akarok bokszolni annak, aki a bátyust be meri feketíteni. De ő az eridonos szuperhősöm szépen lenyugtat. Megrántom a vállamat. Sokáig nem tart ez engem lázban. Elég könnyen váltogatok hangulatot és dolgokat is. Persze amit és akit szeretek azt nem cserélem le. Így van még mindig vele Tyutyu is. Na, meg a bátyust se cserélnem le semmiért és senkiért sem. Nem, nem. Ő az én bátyusom. Nem adom! Csak esetleg kölcsönbe. Arról lehet szó.
 - Igen, igen. Hallottam. Ne tagadd, te csibész! Amúgy meg már nem tudom ki mondta. Elfelejtettem. Tudod, ami nem fontos, azt nem mindig jegyzem meg, mert nem érdekes. Na, jól van, ha azt mondod, hogy nem vagy szerelmes, akkor elhiszem. De aztán meg ne lássalak valahol valakivel, mert megharagszom. Amúgy te nem akarsz kimenni valamelyik kviddicsmeccsre majd. Azt hiszem legközelebb a ti csapatotok játszik majd. De lehet keverek valamit. Na mindegy. Szóval nem akarsz kijönni velem rá? Naaaa, bátyuuuuuuus! - Jöhet a kiskutya szem, meg a vuki kérlelés. Ha ez nem használ, akkor pedig jöhetnek a könnyes szemek. Érzelmi zsarolás csúnya dolog, ezt már anyu is megmondta, de én ki akarok menni egy meccsre. Punktum. Meg sok minden mást is akarok azért. Például egy kis nyuszit.
 - Karácsonyra már megvetted az ajándékokat? Tudom, még messze van, de ha még nem vetted meg, akkor elmegyünk együtt venni anyuéknak? Semmi ötletem sincs apunak. De anyunak tudom, hogy mit kell venni. Parfümöt. - Nagyon tudálékos fejjel jelentem mi, hogy én bizony pontosan tudom, hogy mire is van anyunak szüksége. A kedvenc parfümje nálam van, ami meg maradt neki abból már kevés van. Szóval itt a remek alkalom a parfüm ajándékozásra.

Pöttöm

Farkas hagyta, hogy öccse válasszon útirányt. Neki mindig is jobb volt a szimata az ilyenekben. Félix rátalált a célra vagy problémára, Farkas pedig szépen kidolgozta a kivitelezés tervét. Illetve ez nem pont az a helyzet, mert a probléma itt rögtön adott volt: egy éhes ikerpár épp most érkezett az iskolába, a gyomruk korgott, és fogalmuk sem volt, mi merre van a kastélyban, ugyanis ahogy a welcome drink, úgy a fogadóbizottság is elmaradt a bejáratnál. Inkább Félix másik nagy erősségét használhatták itt ki, mégpedig a komoly intuíciós képességét. Már kb 18 éve együtt léteztek (ha beleszámítjuk a magzati hónapokat is, márpedig miért ne számítanánk bele, hiszen már ott jól kiismerték egymást), és a statisztikák alapján Félixnek nem egyszerűen szerencséje, hanem jó megérzései voltak.
- Szerintem itt se működnek az elektronikus cuccok. A telefonjaink is bekrepáltak már a faluban. Persze leskelődő manók még mindig lehetnek a páncélokban - közölte "megnyugtatóan" a báty.
Míg Félix nagyon belemerült valami tájkép alapos fixírozásába, ő jobban körbenézett. Ha a páncélok alkalmasak lettek volna a kikérdezésre, akkor ikre inzultálását biztos nem hagyta volna szónélkül a kibeszélt és megfogdosott szobor. Ezért hát a festmények során futtatta végig tekintetét, hátha egyikben épp egy közlékeny felfedező bújik meg, aki már felfedezte a konyhát, és ezt a tudást meg is osztaná velük. Nem látott első blikkre embert ábrázoló képet, de Félix találhatott valamit, mert szüksége volt konzultánsra a dologban. Farkas odaballagott az említett festményhez. Nagyon közel hajolt hozzá, hogy kideríthesse, mi az a folt. Aztán megnézte távolról is az összképet, hátha megérti.
- Hát nem vagyok valami nagy művész... de szerintem ezt elrontották.

Inedra

Kedves Naplóm!
Túléltem a
Nem!
Apa azt
Lényegtelen!
Nemrég
Nem megy ez nekem.
Elhajtottam a tollat, ami hangosan koppant a szemközti falon és becsúsztattam a naplómat a rejtekhelyére –a fiókomba, ahol egy szemfüles sárkány őrizte. Fogalmam sincsen, miért éppen sárkány, de valahogy örző-védő szerepében ez tűnt a legmegfelelőbbnek… amikor öt éves voltam és még tízig számolni is komoly nehézséget jelentett.
Felsóhajtottam és odamásztam az ablakpárkányra. Befészkeltem magamat és az utcát kezdtem bámulni. Nem tudom, mi vonzott, talán csak úgy akartam tenni, mintha nem lennék annyira egyedül, mint amennyire éreztem magamat. Minden egyes nap reménytelenebbnek tűnt az előzőnél. Apa egyre többet tűnt el, Benjivel nem volt alkalmam hosszabban beszélgetni és Zoé óta senkivel sem találkoztam. Határozottan unalmas volt az életem. Fel kellett volna dobnom valamivel, de sajnos nem vagyok egy akcióhős, sőt még csak szuperhős sem, tehát letehetek róla, hogy hirtelen betörik az ajtómat és végre felpörög az életem.
A gondolat hirtelen jött, de a legutóbb is nagy segítséget nyújtott az édesség, amivel Zoé meglepett. Ettől az új ötlettől vezérelve kaptam fel a kabátomat és írtam egy cetlit apunak, hogy ne keressen, majd miután azt felragasztottam a hűtőre kiviharzottam az ajtón. A jeges szél az arcomba csapott, de nem érdekelt, csak meneteltem előre.
Szerettem volna egy rövid időre átlagos tinilány lenni. Csak egy kicsit úgy tenni, mintha az életem egyébként nem állna a feje tetején. Belöktem a cukrászda ajtaját és azonnal az egyik üres sarok felé vettem az irányt. Kabátomat a székemre akasztottam, fekete hullámaim pedig a vállamra csusszantak. Felemeltem az étlapot és kizártam minden mást az agyamból, csak arra koncentráltam, ami épp előttem állt –nevezetesen az evésre, amit jó lenne néha nem elfelejteni.