Adrian Black
INAKTÍV
cigarette daydream
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
|
xxTudja. Aligha hiszem el, hogy tudná, hiszen még én is nehezen tudom csak megfogalmazni, egészen pontosan mi is volt a baj. Nem ő volt kevés. Emellett megrendíthetetlenül kiállok, nem ő nem volt elég, és nem amiatt történt, mert önmaga volt. Emily tökéletes, nem csak a maga módján, hanem minden elképzelhető módon, tökéletes, és képes mindent neked adni önmagából, hogy boldognak lásson. A probléma bennem volt. Talán túl hamar megszoktam, belekényelmesedtem, talán a tudat volt az, hogy tehetnék bármit, ő akkor is velem lesz, a meggyőződés, hogy Emily-t képtelenség elveszíteni, hogy Ems lénye, a jelenléte garantált. Megkaptam tőle mindent. Őszintén, tényleg megkaptam tőle mindent, és én is tudom, hogy talán soha nem fogok találkozni még egy olyan emberrel, aki ennyire fog szeretni mint ő. Ezért nem szeretném, ha magában keresné a hibát. Ez viszont, egy olyan dolog, amit nem tudok befolyásolni.
- Nem, Ems - megingatom fejem, ahogy tovább nézem őt. Egymásnak szorulnak az ujjaim, ahogy felszusszanok. Azt kívánom, bárcsak elültethetném a fejében az igazságot, vagy ha nem is, bárcsak képes lenne gyűlölni engem, amiért nem becsültem meg őt. Akkor sokkal könnyebb lenne, akkor tudnám, hogy tisztában van az értékeivel. - Te megadtál nekem mindent, amire szükségem van - végig a szemébe nézek, nem engedem el a tekintetét, fogva tartom őt a pillantásommal. Azt akarom, hogy higgyen nekem, hogy elfogadja ezt. - Az nem a te hibád, hogy amire szükségem van, és amit akarok, nem ugyanaz - nem, erről, tulajdonképp, egyikőnk sem tehet. Megpróbálhatnék változtatni magamon, de nem sikerülne, ez olyan dolog, amit az ember nem tud egyik napról a másikra felülírni.
Felszusszanok. Alapvetően nincs bajom a kérdésekkel, nincs bajom az emberi kíváncsisággal, az viszont halványan birizgálja a tűrőképességem, amikor valaki nem tudja elfogadni a nemet válaszként. Ha azt mondtam, nem bántott, az azt jelenti, hogy nem bántott, és ami köztünk történt, az ugyanúgy nem tartozik rá, ahogy Coltonra sem az Emily-vel való kapcsolatunk részletei. Ez valami családi betegség lehet náluk.
- Nem történt semmi olyan, amit ne tudnék kezelni.
Tényleg borzalmasan gyerekesen hangzana, ha elkezdenék arról siránkozni, hogy rám ugrott, hogy elverjen, majd lehordott szinte mindennek. - És szeretném, ha őt nem vonnád kérdőre, rendben? - nyilván nem tilthatom meg neki, nem vagyok az apja, és különben is, felnőtt már, azt csinál, amit akar, de kimondatlanul hálás lennék azért, ha nem avatkozna ebbe bele. Ennél egyértelműbben pedig aligha hozhatnám ezt a tudtára.
- Nem haragszom rád, ő a testvéred.
Akkor haragudtam volna, kiabáltam volna vele és követeltem volna, hogy magyarázza meg, de azóta lenyugodtam. Joga van hozzá, hogy elmondja neki. Elvégre, Cole az egyetlen stabil pont az életében.
- Mi? - tekintetem értetlenül rezdül meg az arcán. Nem, eddig sem volt szükségem Cole engedélyére, most pedig végképp nincs mire megadnia, ettől függetlenül meglepődöm, marhára meglepődöm, és először el sem hiszem. Elvégre, gyűlöl engem.
|
|
|
|
|
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV
Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
|
Adri
Nézem őt. Tekintete a tekintetemben. Tekintetem a tekintetében. Régebben, amikor még csak fel-felfedeztem a tényt, hogy szerelmes vagyok belé, nagyon sokszor kerültem a pillantását, mert zavarba jöttem tőle, a szép szemektől, az átható pillantásától. Most is szerelmes vagyok belé, most is elpirulok, ha ennyire mélyen néz a szemembe, érzem, ahogy a kislányos izgalom egy pillanat alatt lesöpör a lábamról. De már tudok a szemébe nézni, már nem zavar, ha az izgalom, a zavar, a vágy kiül az arcomra. Őszinte, nyílt érzéseim vannak, és hálás vagyok, amiért már nem kell titkolnom őket. Amikor tudja, és amiért tiszteli az érzéseimet. Nem érdekel, hogy mit mond Cole Adrianről, sem azt, hogy Adrian Cole-ról, a saját tudásomra támaszkodom, a saját tapasztalásaim alapján hozok ítéletet velük szemben, és egyikük sem tud befolyásolni. Adrian tisztel engem. Tisztel, mint barát a barátját. Tisztel, mint férfi a nőt. Tisztel, mint társ a társát. Attól még, hogy már nem vagyunk egy pár, nem szűnt meg a tisztelet egymás iránt, és tudom, hogy nem fog haragudni rám, csak mert még nem múltak el az érzéseim.
- Örülök, hogy kielégítő voltam a számodra.
Felelek őszintén, de ahogy kimondom, már tudom, hogy ez nagyon rosszul hangzik így, és nagyon félreérthető, és hála Merlinnek, hogy ilyen korán csak ketten vagyunk itt. A szemeimet lehunyva rázkódok a visszafolytott nevetéstől, kezem a szám elé kapva.
- Hú, de szerencsés, hogy nem irodalmi nyelvet oktatok.
Lenne baj azt hiszem, és a sok tiniterhességet visszavezethetnénk arra, hogy ennyire kétértelműen tudok fogalmazni. A fonásaimat rendezve keresem meg újra a tekintetét, a szemem mosolyog, ahogy a szám is.
- Nem hibáztatom magam, ha te sem hibáztatod magad.
Ez nem az ő hibája, és ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Eszemben sem volt hibáztatni őt, egyetlen pillanatig sem. Hazudhatott volna nekem ott kint, mutathatott volna másik emléket, mondhatta volna, hogy csak viccel, de nem tette, őszinte volt velem.
- Nem fogom.
Rázom meg a fejem aprót, mert eszemben sincs. Nem mondom, ha Adrian szét lenne verve, akkor nyilván az első utam Cole-hoz vezetne, hogy mégis mit művelt, és akkor nem lennék kedves. De nincs baja, láthatóan jól van, talán lelkileg bántotta a testvérem. Ennek sem örülök, de egyik sem szent, és pont elég sérelem van mind a kettejüknél.
- Megkérdeztem tőle, hogy mellettem állna-e a jövőben, ha úgy döntenék, hogy gyereket akarok, mert mostanában gondolkoztam ezen, hogy néhány év múlva, lehetne, és akkor mondta, hogy elfogadja a tényt, hogy az életem része vagy, hogy fontos vagy nekem.
Azt hittem, nehezebb lesz erről beszélni, hogy nehezebb lesz vele beszélgetni, de nem az, és ennek nagyon örülök. Viszont, ahogy így beszélek, eszembe jut még valami.
- Ugye, attól még, hogy nem vagyunk együtt, az életem része maradsz?
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
Ambrózy Henrik- rezi - ígyeMinden eshetőséget megvizsgáltunk már az élősködőknél, ami csak szóba jöhetett és egy tanoncom dobta be az ötletet; mi van ha fekete mágia van a hátterében? És baszki, hát tényleg! Nem elég, hogy én sem találkoztam még ilyennek pályafutásom során, de a szakkönyvek sem említenek még csak hasonló eseteket sem, és akármelyik kollégámat kerestem fel, nem tudott segíteni, mert elképzelése sincs róla mi lehet, náluk nem történt ilyen. A tojásokat is tüzetesebben átvizsgáltuk ám azok, vagy a frissen kikelt kicsik sem fertőzöttek, tehát csak és kizárólag a felnőtt példányokat támadja meg ez a gusztustalanság. És hogy mi a megoldásom rá? Nyugtató és szépen kiszedegetni a pikkelyek és bőrük alól csipesszel. Egy bájitalom, egy gyógyszerem sem segített, ami elűzte volna őket, így maradt a drasztikusabb megoldás. Mindenki készségesen áll a dologhoz és ha kell, akkor hajnalig ülnek az elbódított sárkány mellett és szedegetik ki belőlük a férgeket. Mert ezek azok. Lassan lépkedve közeledek a rezervátum étkezője felé, gondolataimba merülve nem is figyelem merre megyek igazából, csak megyek, de végül csak-csak kikötünk vendégemmel az étkezőben. Az egyik asztalhoz lehuppanva állam alá támasztom összekulcsolt kezeimet, miután a papírhalmot lerakom kettőnk közé Henrik felé fordítva azt. - Az egész két és fél hónapja kezdődött, ha jól számolok - kezdek bele most még végtelennek tűnő mondandómba, és csak remélhetem, hogy érthetően fogalmazom meg a lényeget. - Semmi előjele nem volt, a sárkány egyik pillanatról a másikra kezdett el lebetegedni. És igen egy sárkány volt fertőzött az elején. Levertség, láz, akár egy komolyabb megfázás tünetei - orrnyergemet összeszorítom, ahogy próbálok visszaemlékezni minden részletre. Minden kell, mindent el kell mondanom, mert nem tudhatom mi a fontos és mi nem az, ezt az előttem ülőnek kell eldöntenie. - Leszedálnunk sem kellett, simán közelebb sétáltam hozzá - lélegzetvételnyi szünet. - És akkor láttam meg a dögöket - kinyitom vendégem elé letett dossziét, ahol az első kép készült a férgekről. - Semmit nem tudunk róluk, mindenkivel beszéltem, aki csak eszembe jutott, sehol semmiféle információ - mélyet sóhajtok, amikor meghozza kolleginám a kávémat. Bólintok egyet, de rögtön folytatom is. - Belsőszervet nem támadnak, izmot sem, közvetlen a bőr alatt és a pikkelyek alatt lelhetők fel - lapozok egyet a papírlapoknál, hogy felbukkanjon a következő kép. - Első nap csak pár darab, amiket eltávolítottunk rögtön - lapozok. - Következő nap több tucat - csend, majd pár perc bambulás után folytatom csak mondanivalóm. - Bocsásson meg - mosolyodom el szégyenlősen. - Szóval több tucat, amik vérrel táplálkoznak, tehát élősködő-férgekről beszélünk valószínűleg - ismét lapozok a meglepően vaskos dossziéban, hogy a rajzok és feljegyzések mellett a féreg felépítését és minden egyéb hasznos információt is, amit eddig sikerült kiderítenem, lásson. - Az eltávolítása sem mindegy, akár egy kullancs. Ha a szívószerve bent marad, de a testét eltávolítjuk, akkor méreganyagot fecskendez ki - elhallgatok. Mégis honnan tudjuk ezt? Maradjunk annyiban, hogy meg volt az ára, de okoltunk belőle, és immár sokkal okosabban és precízebben járunk el. - A méreganyag még vizsgálat alatt van, de féregből annyit adok, amennyit csak szeretne, hogy neki tudjon állni - mosolygok rá a férfira biztatóan, és csak reménykedem, hogy mindent elmondtam, és legalább tud segíteni, ha csak minimálisan is, a férfi. Ő az utolsó esélyem ennek a problémának a megoldására. - Istenem! - kerekednek ki a szemeim, miközben kávés poharamat emelem ajkaimhoz. - Ne haragudjon, kér egy kávét? Esetleg mást? - nincs is jobb, mint egy őszinte bemutatkozás a neven túl, nem? Tőlem most megkapta ezt Henrik, akármennyire is kellemetlen. Az itt dolgozók legalább már hozzászoktak, és alapból is furcsa is idegen embereket látni, akik egyáltalán nem illetékesek vagy érdekeltek az itt élő sárkányok életében. Ideje lesz hozzászokni, ki tudja meddig marad a férfi.
|
|
|
|
|
Ambrózy Henrik
Tanár, Mestertanonc Tanár, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos
HeRNik | naGIGÁThor
RPG hsz: 247
Összes hsz: 1267
|
Ophelia C. Brown
Romániai Rezervátum | a titkos kór nyomábanTulajdonképpen szó nélkül követi a nőt egészen az étkezdéig, ahol a szőkével szemben foglal helyet. Tulajdonképpen meg sem lepi az a fajta készültség, amivel Ophelia előrukkol. A mappát már azelőtt kinyitja, hogy ő megtehetné. Henrik eleinte a nőt figyeli és a beszámolóra koncentrál. Aztán lepillant a képre és összevonja szemöldökét. Nagyjából egészéből lehetetlennek tűnik, hogy ilyen férgek előfordulhassanak Ázsián kívül, de nem szól semmit, figyelmesen végighallgatja a nőt.
- Köszönöm, nem kérek semmit - kedvesen mosolyog, ahogy visszautasítja a felkínált kávét, de hát tényleg nem kér. A hallottak után pedig minden étvágya elment, mivel pontosan jól tudja, mivel van dolguk. Legalábbis így elöljáróban biztos benne.
A tünetek egyértelműnek tűnnek, de az a helyzet, hogy maga sem hiszi el, amit hall és lát. És bár úgy tűnik, nagyjából összerakta a képletet, gyógymódot hirtelen nem tud rá. Ismer olyat, aki igen, de akkor a procedúra még hetekig is elhúzódhat, addig pedig a sárkányok egytől-egyig ki fognak pusztulni. Lapozgat a dossziéban és elolvassa az orvosi és anatómiai vizsgálatok eredményét, hogy megalapozhassa véleményét. Végtelenségnek tűnő perceken keresztül burkolózik némaságba, majd végre becsukja a mappát és a nőre néz.
- Nincsenek jó híreim - kezdi komor arccal. - Tudom, mik ezek, de aki ismeri a gyógymódot, nem tudom, mikor érne ide - széttárja karjait, majd ismét a dosszié után nyúl, hogy elővegye azt a képet, amin a férgek le vannak fotózva. Elég undorító látvány, az egyszer biztos. - Elég sok kultúra mágiáját sikerült tanulmányoznom és teljesen biztos vagyok benne, hogy ez kínai eredetű. Az ő fekete mágiájuk a Ku, ez pedig azon belül a Gu. Több fajtája is van, de ez a leggyakoribb, az aranycsíkozású férgek - ekkor az lény hátán végighúzódó sárgásnak ható csíkra mutat. Ha a fényen néznék meg, bizonyára aranyszerű lenne és természetesen oda is el fognak jutni, de egyelőre kímélné mindkettejüket. - Lehetnének kígyók, rovarok, egyéb csúszómászók is, de a férgek a legáltalánosabbak. A jellemzőjük, hogy általában a gyomorban telepednek meg, de a sárkányok esetében gondolom egyszerűbb volt őket a pikkelyek alá helyezni. Rendkívül gyorsan szaporodnak és fertőzőek, emberre is, úgyhogy sürgősen kezdjenek hálát adni, amiért nem kapták el - merthogy bár evidensnek tűnik, hogy bizonyos higiéniai feltételeket betartanak, s így kerülik el a további problémákat, sajnos nem az. Erre az is kitűnő bizonyíték, hogy a férgek mérget tartalmaznak.
- Nem agresszív faj, szép lassan falja fel áldozatát. Kimerültséget, lázat okoz, szép lassan pedig annyira legyengíti az egész immunrendszert, hogy az élőlény meghal. Az ősi időkben ezekből a gusztustalanságokból démonokat és rossz szellemeket idéztek meg, de az idők folyamán rájöttek, hogy önmagukban is kellően életveszélyesek lehetnek - hátradől a székén és az asztalon kezd dobolni, majd egy laza mozdulattal becsukja az előttük heverő mappát. Kinéz az ablakon és látszik rajta, hogy nagyon erősen gondolkozik. Az igazság az, hogy legfeljebb akkor tudna egy hangyányit segíteni, ha fekete mágiát használna, csakhogy az tilos, ráadásul mivel sohasem gyakorolta, csak az elméletét tudja, könnyen lehet, hogy megöli a rezervátum lakóit. Aki pedig segíthetne... Nos ő Kína szerte igyekszik megfékezni a rejtőzködő, igen nagy csoportot alkotó fekete mágusok ténykedéseit. - Mindenképp szeretném élőben is látni a férgeket. A szaporodásukat talán tudjuk kontrollálni, azonban a látszat ne tévessze meg. Folyamatosan bocsátanak ki magukból mérget, csak nem halálos dózisban. Addig kínozzák az áldozatot, míg szó szerint feladja az életét és nem küzd tovább. Csodálom ezeknek az állatoknak a kitartását és hozzáteszem, ha nem szedegetnék ki minden nap az új példányokat belőlük, ma itt nem lennének sárkányok - ez tulajdonképpen egy dicséret annak ellenére is, hogy roppant veszélyes, amit csinálnak. Egyetlen cseppje az állat mérgének elegendő ahhoz, hogy a paraziták megjelenjenek az emberen, az viszont ezer százalék, hogy egy ember feleannyi ideig se bírná ki, mint egy sárkány. Konkrétan pár nap alatt megölnék a férgek.
- Teljes karantén kell azokra a sárkányokra, amik fertőzöttek, szeretném ellenőrizni azt is, milyen körülmények között távolítják el a férgeket, de legfőképp Önt kell kérnem, hogy még egy ideig tartson ki. Van egy jó barátom, de hetekbe is telhet, míg ide tud jönni - kezével átnyúl az asztalon és csupán egyetlen pillanatig, de bátorítóan megszorítja a nő kezét és arcán átsuhan az együttérzés árnya. Tényleg sajnálja ezeket a sárkányokat és végtelenül tiszteli a nőt, amiért kitart. Az egész mozdulat talán kevesebb, mint egy pillanat és a kezét már vissza is húzza - semmiképp sem akar tolakodó lenni -, a dossziét pedig magához veszi. - Lássuk azokat a férgeket.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Más a MasaA mosolyra mosollyal reagálok, még akkor is ha nem teljesen őszintén boldog az a mosoly Masától. De mosoly, és az is valami. És nem, valóban nem sajnálom Bélát. Nagyon nem volt fair, amit tett, szóval nem érdemli meg sem a sajnálatomat, sem az együttérzésemet. Igaz, hogy haragudni sem haragszom rá. Mondhatni semleges.
Szerencsére hamar elválunk a fiútól, vagyis ez inkább neki szerencse. Ki tudja, lehet hogy még tetéznénk azt a büntetést valamivel. Esetleg olyannal, hogy egy szál kötényben tegye mindezt, vagy hasonló cikis dolog. Mondjuk én inkább csak asszisztálnék az ilyen ötleteknél. Ahogy bandukolunk visszafelé abban van valami szokatlan. Hallgatunk mindketten. Vagyis inkább az a szokatlan, hogy Masa milyen hallgatag. Már nem is mosolyog egyáltalán. Nem szólítom meg, nem különösebben zavar a némaság. Szeretek a csöndes kastélyban barangolni. Pedig mennyire féltem én ettől régen! Most meg annyira élvezem, hogy sehol senki.
Zavaró tényező? Hát az nehezen lehetne a lány. Nem vagyok túlzottan fellegek felett járó állapotban lelkileg, úgyhogy gond nélkül koncentrálok a teendőimre. Ha mellettem állna, vagy teszem azt a jeges padon ülne, hát akkor sem okozna gondot, hogy mindent a normális állapotába hozzak. Anélkül, hogy bármi baja esne Masának. Csacsoghatna is nyugodtan, akkor sem zavarna. Ahogy elkészülök helyet foglalok és a terem berendezését csodálgatom időnként a lányra pillantva. Persze a szemem sarkából mindig nézem a vonásait, próbálom felmérni a hangulatát. Leül és nem tud nyugton maradni, kezeivel piszkálgat mindent, amit ér. Zavarban van. Az nem jut az eszembe, hogy amiatt is, hogy én nem szólalok meg. De nem akarom lerohanni igazából. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen.
Enyhén félrebillentem a fejem, amikor végül megszólal, elraktározva magamban azt is, amit mond és azt is ahogyan mondja. Megrázom a fejemet, amikor Bélát említi. Nem kell bocsánatot kérnie azért, hogy nekem kellett elintéznem azt a majmot.
- Semennyire. Nem vagyok valami nagy kviddics rajongó. Valakik játszanak valakik ellen. Az egyik csapat veszt, a másik nyer – vonom meg a vállamat. Számomra ez bőven elégséges információ a sportról. Ennél több úgysem marad meg bennem. Se a pontállás, se az, hogy ki sérül meg, vagy ilyenek. Ha mondjuk Danka játszik akkor azért ennél kicsit jobban figyelek, legalább annyira, hogy azt tudjam, hogy őneki nincs baja. De pár nap alatt elfelejtem akkor is, mindent amit addig megjegyeztem a meccsről. Szóval most sem tudom, hogy mire utal a lány. – Mindenki hibázik néha. Van, hogy csak kisebb hibákat követnek el, van hogy nagyobbakat. De itt vagy, élsz. Gondolom senki más sem halt meg, vagy került nagyon durva állapotba. Szóval olyan oltári nagy gubancot nem csinálhattál.
Persze ezt lehet, hogy ő máshogy látja. Meg a csapattagjai is, ha például miatta veszítettek el egy meccset. De az csak egy meccs, még bőven van esélyük megfordítani az állást meg minden. Azt hiszem nagyon naiv vagyok ezzel a sporttal kapcsolatban.
- Gondolom akkor az Eridon ellen játszottatok. Nem volt szép Bélától, hogy ilyen övön aluli ütést mért rád. Úgy, hogy rajtakaptuk a szabályszegésen – megcsóválom a fejemet, hiszen ez tényleg nem fér bele a fejembe. Mit képzelt? Hogy majd megúszhatja ha a porba tiporja a prefektust? Iszonyat peches napja volt akkor a fiúnak, hogy én is pont itt voltam. Ezen a ponton viszont eszembe jut, hogy pontosan mi is történt és finoman remegni kezdek. Hozzám ért a fiú! És mégis, képes voltam megőrizni a józan eszemet, és helytálltam ebben a helyzetben. A megfutamodás lett volna pedig az alap reakcióm. Eddig zubogott az ereimben az adrenalin, de most, hogy már megoldódott minden, már kiürült teljesen és én majd’ megfagyok a hirtelen ürességtől.
- Hogy érted, hogy félre akartál vezetni? – teszem fel a kérdést, hogy eltereljem a figyelmemet. A tényleges kérdés inkább az lenne, hogy miért. Jobb kezemmel szórakozottan babrálni kezdem a köves karkötőmet, bár nem szükséges lenyugtatni magamat, pusztán megszokásból teszem. Hogy csináljak valamit. Néha-néha rápillantok Masára, de már nem kielemzős célzattal, csupán érdeklődően.
|
|
|
|
|
Zippzhar Mária Stella
Egyetemi hallgató, Animágus, Legilimentor, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos
minden lében villa
RPG hsz: 673
Összes hsz: 6318
|
Laura a ma uraa kviddicsmeccs után pár nappalBeigazolódni látszik a sejtésem, miszerint nem igazán követi figyelemmel a kviddicses dolgokat. Persze, valószínűleg ha tudna mindent, nem nézett volna értetlenül Béla szavai után rám. Az, hogy nincs tisztában a történtekkel kicsit oldja bennem a feszültséget, lejjebb ereszkednek a vállaim. Ha vannak akikhez nem ért el a dolog, akkor talán nem is olyan nagy a pletyka mint képzeltem. Megmosolygom a hozzállását, miközben sokadik csomómat kötöm a fűzőkre. Ha én is így fognám fel, hogy valaki nyer, valaki veszít, lehet könnyebb lenne, de nem teszem. Kikerekedett szemekkel nézek fel rá, hogy mit akar a mindenki él dologgal, majd egy néma Ó-ra húzódik a szám, ahogy kifejti. - Hát öhm, nem, tényleg nem, de... Azért ne ehhez mérjük szerintem a hibákat - ha valaki meghalt volna, azt hiszem most tényleg nem beszélgetnék itt ilyen kedélyesen. Már amennyire ezt kedélyesnek lehet nevezni, ugye. Elnevetem magam, ahogy rákérdez az ellenfelünkre, hiszen na, ha erről is csak találgat, akkor tényleg nem kell attól tartanom, hogy a következő pillanatban kinevet. Jó, valószínűleg egyébként sem kellene, de hát a paranoia nagy úr. - Hagyjuk is, nem fontos. Véletlenül sajt magamra ütöttem egy gurkót, de... Mindegy, tényleg nem fontos - ingatom meg a fejem a dologra, ejtve ezzel a témát. Elmondtam neki, hátha így kevésbé éri váratlanul ha egyszer mástól hall a dologról, de nem akarok jobban belemenni. Úgy láttam, hogy nem érinti túl mélyen az egész kviddicsesdi, így nem tartom jó ötletnek sokáig húzni a témát. Nem vágyom arra sem, hogy vigasztalni kezdjen, azt már megtették páran, de nem lett tőle sokkal jobb. Valahogy ha meg vagy győződve róla, hogy a te hibád ami történt, nem sokat érnek az ellenkező szavak. Végül ő maga az, aki rákérdez az érzékenyebb topikra. Zavartan felpillantok rá, majd a két cipőt kezdem el egymáshoz kötözni. Mintegy jelképes gesztus, hogy nem szaladhatok el, így próbálom rávenni magam, hogy igyenis fejezzem be amit elkezdtem, mondjam ki amit ki kell mondanom, ne futamodjak meg a válaszadás elől. Nos, ha most felállnék, hasraesnék. Sóhajjal keresem a tekintetét, de Laura sem csak rám figyel, mintha átvenné zavart hangulatomat, ő is babrálni kezd amit ér. Fura nézni, és megsajnálom, hiszen úgy érzem hogy miattam érzi magát kellemetlenül, azért amiért én gorombán viselkedtem vele. - Hát - kezdek bele bizonytalanul, nem tudva hogyan fejezzem ki magam. - Odakint azt mondtam, hogy láttam valamit, pedig ez nem volt igaz. Az, hogy Béla végül itt volt, csak egy nem várt... Körülmény, és az egész hadonászás ott meg minden... Az csak azért volt, hogy lehetőleg ne vedd észre, hogy elkomorodtam tőled.Lassan, darabosan adom elő a mondandómat, menet közben keresgélve a szavakat. Amint rájövök, hogy hogy hangzott az utolsó mondatom, már szólalok is meg újra, hiszen ez így olyan mintha őt hibáztatnám, pedig tényleg nem szeretném, csak... Nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. - Mármint nem úgy értem, nem tőled - na mondjuk ez sem igaz - vagyishogy tőled, igen, de nem azért mert... Vagyis, ááh - abbahagyva a nadrágom piszkálását túrok a hajamba két kézzel, ahogy megpróbálok kihozni a mondataimból bármi értelmeset. - Én csak... Bence miatt.Nem lett sokkal tisztább, de ez már nem tűnik fel, elgondolkozom. Hol a navinés buli ugrik be, hol magamat ostorozom azért, hogy nem vagyok képes legyűrni magamban a féltékenységet.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Más a MasaTalán ha nem lennék annyira reménytelen eset seprűnyélen ülve, akkor lehet hogy meglátnám a kviddics szépségeit. Így nem igazán. De ettől még megértem azt, hogy másoknak igenis fontos, mások szeretik, élvezik csinálni. Ha a barátaim vannak így vele akkor persze támogatom is őket, meg szívesen végighallgatom a meséjüket egy-egy meccsről. Hogy később mennyi marad meg belőle a fejemben? Hát nem sok. A lényeg az igen, főként az, hogy ők hogyan vélekednek, hogy éreznek az adott eseménnyel kapcsolatban.
Annál nagyobb baj pedig szerintem nem történhet ha valaki életét veszti egy meccsen. Szerintem. Mások szerint egy elhibázott ütés is tragédia. De attól tényleg nem kell tartania Masának, hogy kinevetem, csináljon bármiféle bajt is. És máris sikerült kicsit oldanom a hangulatát azzal, hogy ennyire tudatlan vagyok. És még meg sem kellett erőltetnem magam hozzá.
- Gurkót? De hát azok nem arról híresek egy egyenesen arrafelé repülnek amerre ütik őket az emberek, nem? – kicsit elbizonytalanodom, bár valószínűleg jól tudom. Megütnek egy gurkót, az megy egy ideig abba az irányba amerre ütik, aztán irányt váltanak. Nekem teljesen belefér a dologba, hogy visszafordul arrafelé, amerre ütötték. Az már más kérdés, hogy Masa esetleg nem vette észre, hogy megint őt célozza az a gonosz. De ez akkor sem akkora nagy tragédia. Öngólt rúgni, vagyis dobni. Na az sokkal nagyobb szégyen. Ezt nem osztom meg vele, ahogy nézem ő már nem kíván erről beszélni. Bátorítóan rámosolygok, hiszen ez még tényleg nem a világvége.
Nem, tényleg nem csak őt figyelem. Viszont ennek nincs köze az ő hangulatához. Sokkal inkább ahhoz, hogy tényleg most kezdek csak rádöbbenni, hogy mi is történt. Nem éreztem úgy eddig sem, hogy gorombán viselkedett volna velem. Másképp, mint szokott az tény. De nem volt annyira más, hogy szembetűnő legyen, hogy arra gondoljak hogy én okozom a dolgot. Amikor azonban beszélni kezd akkor felpillantok rá. Érdekes, amit mond. Szóval tulajdonképpen csak mázlija volt, és jól jöttek ki a dolgok. Velem van a baja. Fel is vetődik rögtön a kérdés bennem, hogy mit tettem? Még a szemöldököm is felszalad enyhén. Legjobb tudomásom szerint semmit nem követtem el ellene.
Sok időm nem jut sem az önmarcangolásra, sem pedig a töprengésre hiszen már folytatja is tovább. Próbálja valahogy elmondani az egészet. Azt világosan látom, hogy nem könnyű erről beszélnie. De hogy mi van a háttérben, hát arra nem jövök rá. Talán nem is jönnék rá sose. Így hát amikor kimondja Bence nevét azonnal eltátom a számat és csodálkozó arckifejezéssel nézek Masára.
- Bence? Mi van Bencével? – teszem fel reflexből a kérdést. Jóban vagyok a fiúval, szoktunk beszélgetni, elhülyéskedtünk. Csereüzletet bonyolítottunk le. De mi van vele, ami miatt ő … áá. Csak nem? Töprengve szemlélem a lányt, még mindig azon gondolkodva, hogy vajon jó-e sejtésem. De ez csak egyféleképpen derülhet ki. – Nem tudom, hogy esetleg mit láttál vagy hallottál … de … engem nem érdekel Bence. Csak barát.
Képtelen vagyok megállni, hogy el ne mosolyodjak, annyira emlékeztet ez a beszélgetés egy másikra. Egy régi beszélgetésre, amikor én voltam abban a helyzetben, mint most Masa. Kicsit mások voltak ugyan a körülmények, de ez a ’csak barát’ téma az teljesen megegyező. Nyílt és őszinte tekintettel keresem a lányét. Az igazat mondom. Soha nem is érdekelt engem az a fiú. Vajon jó a megérzésem? Masának többet jelentene Bence?
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
Ambrózy Henrik- rezi - ígyeZavartan mosolygok a férfira, aki annak ellenére, hogy először van itt, ráadásul egy elég kellemetlen szituáció végett, nem tűnik zavartnak vagy kétségbeesettnek, ellentétben velem. Soha, semmi nem fogott ki rajtam a sárkányokkal kapcsolatban, jött ez a szar, és az évek során, amiket megúsztam, szerintem most egyszerre szakadt a nyakamba. Kétségbeesve próbáltam megtalálni a megoldást. Krémet, gyógynövényt, bájitalt, bármit, ami segíthet a kedvenceimen, de felsültem és ennél nagyobb törés az életemben még soha nem történt, és valószínűnek tartom, hogy nem is fog. Borzalmas! Mondandóm befejeztével mélyet sóhajtok, tekintetem Henriket fürkészi, aki pedig némasági fogalmat tett láthatólag az elkövetkezendő tíz évre, mert minden másodperc egy évnek tűnik, amíg hallgat. Rosszabbnál rosszabb opciók száguldoznak a fejemben, de kifelé próbálom higgadtságomat mutatni, amit már olyan jól megtanultam az elmúlt két hónap alatt. Az elején pánikoltam minden helyzetben, egy szót nem lehetett hozzám szólni, annyira az arcomra volt írva a kétségbeesés, pedig egyáltalán nem jellemző rám, hogy elvesztem a higgadtságomat. Aztán jött egy pont, amikor ismét megtaláltam a kemény önmagam, és kifelé is ezt mutattam, a légkör is rögtön nyugodtabb lett, én pedig egyszerűbben tudtam koncentrálni a fontosabb dolgokra. Például, hogy találjunk a közelben egy fekete mágia kutatót vagy hozzáértőt. Henrik minden egyes szavát iszom, de szívem olyan hevesen ver, szavakba sem tudom önteni. Kezeimet ismét állam alá teszem összekulcsolva, kávém az asztalomon landol, és türelmesen várom, amíg a férfi a végére ér. Szemeimet körülbelül a mondandó közepén hunyom le, hogy ne törjek ki, hogy ne csattanjak fel. - Az elején kiadtam mindenkinek, hogy védőruhában, védőbűbájjal mehetnek a sárkányok közelébe - válaszolom elfúló hangom. - Ez alól nincs kivétel - rázom meg a fejem kicsit. Egyszer én voltam a kivétel, de ez nem releváns, mivel nem lettem fertőzött, valószínűleg már észrevettem volna. Ha kezelés nincs, akkor elég a védőbűbáj, de aki kezeli is őket, annak a védőruha kötelező, mert aki nem teszi meg, azt páros lábbal rúgom ki a rezervátumból. - Szóval azt mondja, hogy valaki ezeket az ázsiai démonokat szándékosan hozta a rezervátumba - vonom le a konzekvenciát gyorsan. Agyam olyan sebesen pörög, hogy még én sem tudom követni a gondolatok tömkelegét, amik folyton ostromolják agyamat. - Fantasztikus! - csattanok fel, tenyeremmel az asztalra csapva. Székemen hátradőlök, ujjaimmal kezdek el dobolni az asztalon, kávémat ajkaimhoz emelve nézek át az üvegfalon, ahol a csapatom dolgozik. - Egy kérdésem maradt, Henrik; miért? Miért hoz be valaki egy romániai rezervátumba egészen Kínából ilyen férgeket? - tekintetem a férfiéba fúrom. Erre az egyetlen egy kérdésre érdekel a válasz jelenleg, ha már a gyógymódra heteket kell várnunk. A férfi sokkal több segítséget nyújtott, mint amire számítottam eddig bárkitől is, kivéve persze az itt dolgozó emberektől. Keresztbe vetett lábam folyamatosan jár, és egyszerűen nem tudom palástolni dühömet és talán... kétségbeesésemet? - A karantén az első férgek megjelenése óta meg van - motyogom orrom alatt. - Mikor tudna ideérni az illető, aki megtudná őket menteni? - emelem tekintetem az előttem ülőre. Kávémra rámarkolok, kortyolok egyet belőle, majd folytatom. - A pénz nem számít, ahogy Önnél és a kedves menyasszonyánál sem - haloványan elmosolyodom. Ennyit a saját házról, amire a tudatom megjelenése óta gyűjtök körülbelül, ám ez fontosabb. Természetesen a rezervátumnak van megtakarítása az ilyen és hasonló esetekre, de nem elég, főleg, hogy ennek a pénznek a fele, elment az utánpótlásra. Nagyon sokan nem bírták elviselni a férgek látványát, így ők kihullottak, de a régi csapat, azok, akik itt vannak azóta, amióta én is, természetesen hősiesen küzd. Bókja jólesik, de a kétségbeesésemet még ez sem tudja elillantani. Valószínűleg semmi nem fogja tudni eltüntetni, amíg meg nem oldódik ez az egész. - Eddig kilenc fertőzött sárkányunk van. Aki először produkálta a tüneteket kritikus az állapota, de megteszünk minden tőlünk telhetőt - dörzsölöm meg szemeimet. - Már egy vérátömlesztésen is túl vagyunk - sóhajtok egy mélyet. Fáradt vagyok, és a koffein tart életben, amióta ez az őrület elkezdődött, és attól félek, hogy látszik is rajtam. Fogytam hat kilót, és még szerencse, hogy nagyon jó alapozót és korrektort használok, amik elrejtik a hatalmas Gucci karikáimat a szemem alatt. Megilletődve fogadom, ahogy Henrik, ha csak egy pillanatra is, de megszorítja folyamatosan járó ujjaimat az asztallapon. Meglepődöttségemet felváltja egy zavart mosoly, amikor elhúzza a kezét. Mindenki támogat ebben, aki számít, de egy ilyen embertől, aki most lát először bele ebbe az egészbe, mégis máshogy esik. - Igyekszem - kifújom a levegőt, és meglepődve tapasztalom, hogy lábam járása is abbamaradt. Bólintok egyet felé, majd mosolyogva, kávémmal a kezemben indulok meg a laborok felé. Egy szót nem szólok az odavezető úton, annyi gondolat van a fejemben, hogy félő, ostobaságot mondanék, és azt most nem kockáztathatom meg. Zsebemből előhalászva a kulcsot nyitok be a labor elzárt előterébe, hogy elkezdhessük a fertőtlenítést. - Nos, ez kellemetlen lesz - kezdek bele. - De kérem vetkőzzön le alsónadrágra és álljon be a kabinba, majd húzza fel azt a ruhát. És ha lehet a szemét tartsa csukva, a baleset elkerülése végett, hiába csak nyaktól lefelé fertőtlenít. Egy vakság még nem kellene a nyakamba - mutatok először az ideiglenes kabinra, majd a steril ruhára. Mindenki védőbűbájjal védett a laborban, de elővigyázatos vagyok, így, mint embereket is le kell, hogy fertőtlenítsük a biztos miatt. Ennél nagyobb biztonságot még Merlin sem tudna kitalálni, de komolyan. Zavartalan állok az ajtóhoz, amire ráfordítom a kulcsot, ám nem fordulok vissza, ugyanúgy háttal állok Henriknek.
|
|
|
|
|
Zippzhar Mária Stella
Egyetemi hallgató, Animágus, Legilimentor, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos
minden lében villa
RPG hsz: 673
Összes hsz: 6318
|
Laura a ma uraa kviddicsmeccs után pár nappalKínosan nevetgélek, ahogy de, pontosan fején találja a szöget. Gurkó, igen, ami arra van hogy elüsd. Ahaam, tudom én is, de hát ha egyszer képtelen vagyok rendesen koncentrálni arra amit csinálok? Akkor meg is érdemlem... - De - bólintok végül, ráérezve, hogy azért ez csak szorul még némi magyarázatra. - Magam elé ütöttem, csak aztán elbambultam, és belerepültem.Szomorú dolog ez a terelősdi. Persze, lehetne ezt normálisan is csinálni, nyilván nem úgy fárad le a pályáról minden játékos mint én, de persze nem kizárt, hogy szimplán én vagyok az, aki nem odavaló. Kinyitom, majd összetárom a szám ahogy visszakérdez, hogy mi van Bencével. Egészen eddig nem tudtam mit, hogyan és mennyit fogok neki elmondani, de megadom magam, és a tervemben már a "mindent" szerepel. - Tudom, én csak... - szép az elhatározás, de bajok vannak a megvalósítással. - Mármint, ő is ezt mondta, és nem is feltételeztem, de - a nyökögés megmarad, abbapedig megintcsak nem gondolok bele, hogy a nem feltételezés akár sértően hangozhat a lány számára. Rózsaszín szakállas Merlinke, kit áltatok? Nem gondolok én itt semmit, csak mondom ami a számra jön. - Csak láttalak titeket a navinés bulin, aztán hallottam, hogy volt egy házibulitok is, és féltékeny lettem azt hiszem - hangom nem több motyogásnál, ahogy próbálom úgy megmagyarázni a dolgot, hogy ne rontsam tovább a helyzetet. - És ő is mondta, hogy csak barátok vagytok, mielőtt összejöttünk, hiába, nem tehetek róla, de akaratlanul az jutott eszembe amikor megláttalak, érted?Elég elkeseredett szemekkel nézek fel rá, hiszen ahogy megpróbálom megfogalmazni miért is érintett kényelmetlenül a találkozás, már számomra sincs túl sok értelme. Kínomban az már fel se tűnik, hogy a nagy magyarázkodás közben elkotyogom azt is, hogy történt ez-az a vizes barlangban, amikor áthívtam Bencét a levitába. Jó, persze, a kviddicspályás megmozdulásom után biztosan tudja ő is... Vagy mégsem? A bénáskodásomról sem értesült. Akkor erről miért tette volna? Vagy pont hogy a fiúhoz fűződő kapcsolata az ami miatt hallhatta a dologot? Nem beszéltünk arról Bencével hogy ezt az egészet mennyire verjük, vagy nem verjük nagydobra, de azt hiszem ha én megcsókoltam egy stadionnyi ember előtt... Hát, valahogy nem tudnék haragudni, ha beszélt volna a dologról másoknak. Egyébként sem tudnék, de így? Biztosan nem.
|
|
|
|
|
Ambrózy Henrik
Tanár, Mestertanonc Tanár, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos
HeRNik | naGIGÁThor
RPG hsz: 247
Összes hsz: 1267
|
Ophelia C. Brown
Romániai Rezervátum | a titkos kór nyomábanNem öröm neki sem, hogy ilyen hírekkel kell szolgálnia. Mi több, talán ő maga jobban el van keseredve, mint Ophelia, ugyanis Henrik, bár szakértője a fekete mágiának, mindannyiszor megrökönyödve áll a valós esetek előtt. Egészen más egy országban kutatni, meg könyvek fölött ülni, mint a valóságban tényleg beleszaladni egy-egy ilyenbe. Hozzáteszem, a férfi által leginkább kutatott terület épp Afrika és Ázsia volt, mivel ezek az utolsó kontinensek, ahol bizonyos országokban legálisan lehet gyakorolni a fekete mágiát. Persze tudott, hogy másutt is gyakorolják, csak éppenséggel ha ott akarod tanulmányozni, be kell lépned az adott szektába, ami egyet jelent a halálos ítéleteddel, legalábbis törvényi szempontból.
Látja a nőn, hogy teljesen ki van merülve. Két és fél hónap... Eszméletlenül hosszú idő, ő pedig minden valószínűséggel nap nap után talpon van és küzd ezekért az állatokért, ahogyan az emberei is. Erejükön felül próbálják megmenteni a rezervátum lakóit, bár sajnálatos módon sokukon már nem fognak tudni segíteni.
- Ez egy nagyon bölcs döntés volt. Beláthatatlan következményekkel járna, ha elkezdene terjedni a dolgozók között - próbál nem vészjóslónak vagy ijesztőnek tűnni, azonban kötelessége figyelmeztetni Opheliát erre az eshetőségre is. Az ember szervezetébe jutva ezek a paraziták úgy falják fel őket, hogy mire észreveszik, minimum maradandó károsodást szenved az illető, arról nem beszélve, hogy a testbe kerülés után szinte azonnal hordozóvá és fertőzővé is válnak. Jelentsen ez konkrét érintést vagy cseppfertőzést. Nem játék.
- Nem démonok, de azokat is lehetne belőlük csinálni a megfelelő varázslatokkal, igen. De ha ez lenne a cél, már rég megtették volna. Nem szükséges a gazdatest halála a démon megidézéséhez - bár nem akarná feltétlenül kijavítani, mégis szükségszerű, hiszen ha tényleg ez volna a szándék, feleslegesen fertőzték volna meg majd az egész rezervátumot. Elég egyetlen áldozat, pár perc benne a féregnek is elég ahhoz, hogy megkezdhessék a szertartást. - Erre még én sem tudom a választ. Az is lehet, hogy nem Kínából van. Mivel sem a Minisztériumok, sem más szerv nem képes felfedni a fekete mágusok hálózatát, az is elképzelhető, hogy ezek kézről-kézre járnak - széttárja karját. Azt ő sem tartja valószínűnek, hogy valaki egészen Kínából utazott volna idáig, hogy beültethesse ezeket a lényeket. Sokkal inkább valakinek volt biztos hozzáférése hasonlóhoz. - Nem akarom elkeseríteni, de a fekete mágia csak úgy, a semmiből sohasem jelenik meg, mindig van egy használó. Egy dolgot tudok tanácsolni: nézzen körül a környező laborokban. Járjon utána, hová küldhettek ilyen állatokat, akár vizsgálati célból is. Az újságban nem reklámozzák sem azt, ha kapnak, sem azt, ha vizsgálnak hasonlót. Lehetséges, hogy meglovasították az egyik példányt. Önnek talán vannak ehhez megfelelő kapcsolatai - persze, ha bárki azt gondolja, hogy a férfi lezártnak is tekinti ennyivel, akkor nagyon téved. Mindenképp megereszt pár levelet erre-arra, hogy utánakérdezzen, hogyan kerülhetett pont ide. És különben is, ki akarna ilyesmivel szórakozni?
- Lehet, hogy már holnap, lehet csak egy hónap múlva. Nehéz megtalálni és még nehezebb kimozdítani a helyéről. Mivel fekete mágusok után nyomoz, lételeme az inkognító - hogy honnan ismer ilyen embereket? Hosszú sztori. Mindenesetre Jianyu az egyik legjobb felderítő, ő az ázsiai fekete mágia szakértője és mondhatni nincs olyan mágiatípus, amire ne tudna gyógymódot. Ez az ő szakterülete. Ha valaki, ő bizonyosan képes segíteni. - Az ő nevében nem tudok nyilatkozni, de én mindenesetre semmilyen összeget nem fogadok el. Szerintem Lilla sem. Nem ezért jöttünk - Henriknek elvei vannak. Ez most egy vészhelyzet, a sárkányok kezelése rémesen költséges és, bár Jianyu minden bizonnyal szintén ingyen fog dolgozni, az a mennyiségű gyógyszer, ami ide kelleni fog, bőven felemészti majd a rezervátum éves költségeit. Képtelen volna pénzt elfogadni ezért.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de őt valószínűleg el fogják veszíteni. Igyekszünk majd minél többet megmenteni, de a legsúlyosabb egyedek állapota lehetséges, hogy visszafordíthatatlan. Ez még kiderül, de javaslom, hogy gondolkodjon el az altatásukon. Szenvednek és, ha a kezelések nem fognak hatni, minden fennmaradó napjuk kínzás lesz. De szerencsére itt még nem tartunk, bízzunk a legjobbakban - egy biztató mosolyra húzza ajkait, majd ahogy a nő megindul, némán követi. Bele sem mer gondolni, mit tenne ő a másik helyzetében. Persze neki most könnyű okosnak lenni, mégsem hiszi, hogy egy fikarcnyival is jobban meg tudná oldani ezt a szituációt. Rengeteg szervezés, át nem aludt éjszakák, lelki megterhelés és anyagi kiadás ez. Minden szempontból megterhelő és minden tiszteletet megérdemel ez az egész csapat, de leginkább a vezető: ha ő nem fogja össze őket és marad a talpán, akkor vége mindennek.
- Mivel szeretném látni azokat a férgeket, ígérem csukva tartom majd a szemem, de csak akkor, ha maga is - szemtelen mosolyra húzza ajkát, hogy a helyzet komolyságát és a levegőben lévő feszültséget oldja, majd egyszerűen besétál és nekiáll vetkőzni. Hát, erre mondjuk nem volt felkészülve, de tudván, mit akar épp megnézni, hatszor ennyi tortúrán is keresztül menne. Felölti a védőruhát, hagyja, hogy a fertőtlenítés végigmenjen - természetesen mindent az utasításoknak megfelelően hajt végre - és, amikor kész, nyílik a kabin ajtaja. - Az a helyzet, hogy még sohasem láttam élőben ilyen férgeket - miközben beszél, könnyedén lép ki a védőruhájában és amint lehetősége nyílik rá, a nőre néz beszéd közben. - Mivel minden nap több tucatot szednek ki az állatokból, érdemes volna megnézni, mitől pusztulnak el. Ha például a túlzott hideg vagy túlzott meleg, egy adott zaj vagy anyag képes csillapítani a szaporodásukat, már haladtunk valamit.
|
|
|
|
|
Zippzhar Mária Stella
Egyetemi hallgató, Animágus, Legilimentor, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos
minden lében villa
RPG hsz: 673
Összes hsz: 6318
|
LauraMasa- Köszi, hogy csatlakozhattam - vigyorgok át a másik lányra, ahogy kicsit elészaladok, majd lelassítva bevárom. Furcsa lehet neki, hogy ide-oda szaladgálok mikor már eleve kocogunk, de nem bírok magammal, izgatottan változtatom a tempót, arra azért figyelve, hogy neki ne kelljen igazodnia hozzám. Mióta csak a talajról figyelem a kviddicsedzéseinket, rengeteg felesleges energiám gyűlt össze, így úgy döntöttem, hogy edzésben tartom magam, és futni kezdek. Egyedül azonban tutira elunnám magam, így megkérdeztem Laurát, akiről egyébként is tudtam, hogy szokott futni, nem tarthatnék-e vele. Hát, mint a mellékelt ábra is mutatja, nem mondott nemet. Jólesően nyújtóztatom ki a lábaimat amikor egy rövidebb részen határozottan begyorsítok. Pár méter után hátrapillantok, és lassítva sorolok be Lau mellé, ezúttal a másik oldalára. Fecsegek neki össze-vissza, mint akinek jobb dolga sincs, és a hosszú kihagyásnak köszönhetően egyszerűen hiába érzem hogy fáradok, valahogy mégsem fáradok el igazán. Amikor végül megállunk, csípőre tett kézzel pillantok körbe a hajnali réten, majd amikor úgy ítélem meg, hogy a lihegésem kicsit alább hagyott, a lány felé fordulok. - Szeretnék mutatni valamit, velem jössz egy kicsit? - kérdezek rá egyenesen félrebiccentett fejjel, majd ha követ, megindulok a fák felé. - Itt van rögtön - szólok hátra, majd nagyjából a harmadik-negyedik fasor mögött, ahol már elég sűrű a lombozat ahhoz, hogy nappal is árnyékos legyen az aljnövényzet, megállok egy alacsonyan fűbe szúrt piros-narancssárga napernyő mellett. A tetéjere egy picit már szétázott papírdarab van feltűzve, körülötte pedig rengeteg földbe szúrt fa evőpálcika. A cetlin "NE GYERE KÖZELEBB, NE BÁNTSD, EZ FONTOS!!" felirat díszeleg, és bár itt-ott elmosódott a tinta, én ki tudom venni, elvégre én írtam oda. A tetején csillog a hajnali harmat, de ami még jobb az az, hogy alatta is. - Tadaaam - fordulok színpadiasan Laura felé, majd mivel ebből valószínűleg semmit nem értett meg, hozzáteszem - bemutatom minden idők legkirályabb harmatgyűjtési módszerét.Azt elfelejtem hozzátenni, hogy ugyan miért is kell ez, de... De mégiscsak Masa vagyok vagy mi a szösz, aki ráadásul eléggé izgatott az elkészítendő bájitalom miatt.
|
|
|
|
|
Thomas Middleton
KARANTÉN
cinnamon roll
RPG hsz: 800
Összes hsz: 3957
|
LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x
Felhúzom vállaimat és aztán ejtem is vissza őket. Nem tudom, ki mióta tudja. Szerintem a tanárok nyilván a kezdetektől tudják, hogy egyetlen gyereket oktatnak és pontoznak és vizsgáztatnak. Liam bácsi meg szerintem azóta látja a helyzetet, amióta megismerte személyesen őket... őt. Őket. Tutira azonnal rájött. Vagy ha nem is azonnal, gyorsan. Biztos vagyok benne. Ő hihetetlenül okos és kiváló megfigyelő. Minden, ami én nem. Meg különben szerintem az iskolatársaink jó része is tudja. Nem lehet, hogy nem. Oké, mondjuk valószínűleg azért, mert ők is úgy vannak, mint én eleinte. Nem ismerik annyira őt. Őket. Őt. Zavarodottan bólogatok. Igen, hittem neki. Igen. Miért ne hittem volna? Igaz. De akkor ez azt jelenti, hogy nem szabad hinni másoknak? Mondjuk nem hazudott. Ő ezt így tudja. Ő a mai napig így tudja. Ők így tudják. Nem mondom, hogy gyorsan, ám mindenképpen csillapodni kezd szívem heves kalapálása, légzésem heve, ahogy ölelésével támaszt ad nekem. Kinyitom a szemem, mikor pict elhúzódik. Még mindig elég átláthatatlan, ám talán valamivel nyugodtabb tekintettel figyelem őt. Magamba szívom minden szavát, mellyel megerősíti, hogy itt van és ő az. Az én Laurám. Ezen még el is mosolyodom. Egészen haloványan, ám megtört arcomon köszönetteljesen világlik. Csak hallgatom tovább barátnőmet és bólogatok neki. Így gondolok mindent én is, csak most nehéz ilyen egyszerűen látni. Ez pedig főleg szokatlan nekem. Szeretek mindent egyszerűen és világosan látni, mert valójában máshogy nem is tudok. Nem úgy értem, hogy nekem minden fekete és fehér, hanem úgy, hogy letisztult. Ez meg most minden, csak nem az. Mármint ebben a pillanatban, ebben a sokkos állapotban. - Az ELMÉben vannak. Egy Mágikus Elmeintézet - teszem hozzá, mi az, mert rájövök, a lány talán nem tudja. A pontos neve most nem jut eszembe, de nem is olyan érdekes - Írtam nekik levelet, de nem feleltek még - folytatom színtelen, erőtlen hangú feleletem. Kezeim a lány derekába, karjába kapaszkodnak. Szemeim bár nem állnak már könnyekben, igazán fáradtnak tetszenek továbbra is, ahogy egész, szedett-vedett valóm.
|
|
|
|
|
Theon Delacroix
INAKTÍV
"Az a fura rellonos srác"
RPG hsz: 311
Összes hsz: 869
|
Életem tanárnőcije
Napok óta mérgezett egérként rohangál minden gyermek a kastélyban, ez pedig csak egy dolgot jelenthet; közeledik a vizsgaidőszak. A többiekkel ellentétben Theon nem veri nagy dobra az ügyet. Tudja magáról, hogy eszes kölyök, s ha nem is tanult volna semmit sem egész ittléte alatt, akkor is összetudna hozni legalább egy átmenésre valót. Ám a plusz prémium reményében, s hogy nyaljon a tanároknak, sok szorgalmit megcsinált és gyarapította is a tárházát elég rendesen, úgyhogy a többiekkel ellentétben ő nyugodtan tengeti mindennapjait. Lehet túlságosan is nyugodtan. Mostanában nem történik semmi. A Rellonban is mindenki csak tanul, a szobatársait sem tudja elrángatni sehová, mert a tankönyveik és jegyzeteik árvízében úsznak a helyiséggel együtt. Theory-nak is megvan a saját magánélete... Ez a nyár mégsem annyira buli, mint azt a közösségi életbe tartozók állítják.
Unottan sétál hát le a kastélyhoz tartozó egyik kedvenc szegletébe, a Fénylő Lelkek Udvarába, hogy aztán ott megmártóztathassa szemeit a gyönyörű virágok Kánaánjában. Azonban a növények s egyéb művészi gyönyörökön kívül ma más is várja odalenn. Egy magányos leányka ül az egyik padon, ölében egy csomó papírral. Theon nem sokat tétovázik a dolgon, gondolva, hogy egy újabb tanuló diák az, megközelíti áldozatát. Nem tesz semmi komolyat, csak leül a nőegyed mellé, s egyik könyökét felteszi a pad támlájára, majd megtámasztja vele fejét.
- Gondterheltnek tűnsz. Segíthetek elvonni egy kicsit a figyelmedet ezekről a csúnya irományokról? - Érdeklődik nyájasan, már-már negédesen, ahogy szabad kezével kiszabadítja a nő ujjai közül a lapokat, majd az ülőalkalmatosság mögötte lévő területére helyezi őket.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Thomas hétköznap késő délelőtt | o
 Furcsa ez nekem. Ha a tanárok tudják a kezdetektől, akkor mégis milyen dolog az, hogy nem mondják el azoknak, akiket nagyon érint a dolog? Komolyan nekünk kellene rájönnünk ilyen dolgokra? Nem értem. Én ezt egyszerűen nem értem. Ereimet jeges áradatként tölti el a düh, annyira, hogy most az egyszer, őszintén, végtelenül hálás vagyok, hogy nem negatív kitörésű az elemi mágiám. Ettől az egésztől meg tudták volna kímélni a fiút! Értem én, hogy orvosi titoktartás, meg hogy csak a hozzátartozók meg egyéb marhaság... De könyörgöm, tényleg csak a család tudhat erről? A legjobb barát meg szenvedjen? Ezt. Nem. Tudom. Felfogni.
Hogy az iskolatársak meg mit tudnak, na azt meg hagyjuk szerintem. Elhisznek mindent, amit hallanak. A portréktól, egymástól, tök mindegy. Hogy ők tudják-e, hogy Zsombiék egy személy? Most már talán igen. De eddig? Nem hiszem.
- Hidd el az így van jól. Hogy hiszel a barátaidnak, hogy bízol bennünk. És nem azon töröd a fejedet, hogy most vajon igazat mond-e vagy sem. Zsombiék sem csaptak be, csupán azt mondták neked, amit ők igaznak tudtak. Nem a te hibád – hátha most már jobban el tudja fogadni ezt a tényt, hogy egy kicsit nyugodtabb. Hiszen az, érzem, ahogy lassan alkalmazkodni kezd a szervezete az enyémhez. Követi a ritmust automatikusan. Hiszen itt egy másik test, ami meleget és biztonságérzetet ad, és megnyugtató a szívverésének a hangja, a légzésének üteme. Ösztönös az igazodás. A simogatásom üteme is erre készteti őt.
A szavaim hatására pedig még egy aprócska mosolyt is kapok válaszként. Sok mindent mondhattam volna neki, de annál lényegre törőbben és egyszerűbben nem tudtam volna kifejezni, ahogy végül tettem. Az a két szó kifejez mindent, és úgy látom, hogy átment az üzenet. Elérte a hatást.
- Biztos fognak majd. Lehet, hogy még nem szabad leveleket fogadniuk. Majd érdeklődünk a hogylétük felől – valóban nem hallottam még az intézményről, ezt jól sejtette. A hangszínéből kiérzem, hogy ez is érzékeny terület. Aggasztja, hogy még nem hallott felőlük. Biztos valahogy fel tudjuk venni a kapcsolatot vagy az elmeintézettel, vagy a családdal, hogy információhoz jussunk Zsombiékról. És igen, az is biztos hogy én magam is utána fogok járni ennek az egésznek. Nem is kell kérni rá. Ha meg már látogathatók, ha Thomas szeretné el is megyek vele. Hát hogyne tenném? A barátnője vagyok. Támogatom, amikor arra van szüksége. Mellette állok.
Nem szorít már annyira erősen, mint az előbb, én viszont még nem engedek az ölelés szorosságából. Továbbra is tartom őt. A szabad karommal addig vándorlok felfelé, amíg az ujjaim a hajába nem túrnak. Egy icipicit ráfogok a tarkójára, mialatt a fejemet a vállára hajtom. Finom jelzés ez, amivel azt próbálom elérni, hogy utánozzon. Nyugodtan hajtsa csak rám a fejét, hunyja le a szemét, pihenjen egy kicsit ebben a cseppnyi kis békében, amit kínálni tudok neki. Nem oldja meg a problémát, nem tünteti el a gondokat varázsütésre, de kezdetnek egy bújás és egy váll, amire rá lehet tenni a minket terhelő súlyok egy részét; hát pont megteszi.
|
|
|
|
|
Nérel Danka
INAKTÍV
bukott angyal
RPG hsz: 131
Összes hsz: 364
|
Party squad  Tehát először vegyünk két szülinapot, aminek az ünneplése elmaradt az események sűrűjében, csak pár jókívánságra maradt idő. Aztán kelleni fog egy beszélgetős nap, eltárolt ötletekkel. A végeredmény egy nagyon lelkes én és az ötlet, hogy ünnepeljünk születésnapot a Balatonnál, négyesben. Most is épp egy óriási fagyival a kezemben mosolygok a többiekre, amint visszafelé kaptatunk a balatonfüredi hotelünkbe. Igazából a szüleimé, de ezen különleges alkalomra kaptunk két szobát és az ünneplős termet is nekünk adták erre az estére. Szinte olyan, mintha mi is fizető vendégek lennénk. De csak szinte, mert a helyet a mi dekorációinkkal kell feldíszítenünk és nekünk kell takarítanunk magunk után. A dekor kellékek már a táskámban lapulnak, reggel korán keltem, így volt időm leugrani az egyik mugli bevásárlóközpontba pár dologért. Aztán a nagy sietségben elfelejtettem kivenni őket a táskámból, ezért strandolásnál is velünk fognak tartani. Talán nem bánják, hogy megnézhetik a strandot velünk. Amúgy nem túl sok mindent szereztem be, néhány csomag lufi, egy tízes és egy hetes gyertya és Lau ajándéka lapul benne. Az ajándékot közösen vettük neki, már amikor megbeszéltük, hogy nem kérünk ajándékokat, akkor tudtam, hogy én meggyőzőm a másik kettőt és veszünk neki valami olyat, ami a mi kis kalandunkra emlékezteti majd őt. Végül egy "I love Balaton" feliratú karkötőre esett a választásom. Nem túl sok, de ha ránéz, ez az emlék fog róla eszébe jutni. Vagy legalábbis remélem.
- Ez a málna egyszerűen isteni - mutatok a fagyimra, és nézek a többiekre, aminek következtében véletlenül belenyomom az ujjam az említett ételbe, de nem túlságosan zavar. Könnyedén lenyalom a cukros masszát és folytatom az evést. Nem vagyok biztos benne, hogy a parton egyáltalán szívesen látnának fagyival, figyelembe véve a sok-sok ételes standot, ami minden fürdős hely elengedhetetlen kelléke. Ezért egy pad felé biccentek és végül rákérdezek.
- Leülünk egy kicsit? - ez egy picit úgy hangozhat, mintha nem bírnám a sétát, pedig még csak most kezdtük. Bár ha az ember sokszor teszi meg egy nap, akkor biztosan idegesítővé válhat, az utcák viszont némileg kárpótolnak. Nem hiába emlegetik a helyet a Balaton északi partjának fővárosaként.
|
|
|
|
|
Dana Straw Berry
INAKTÍV
°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
RPG hsz: 622
Összes hsz: 1355
|
- Mondom én! - beigazolódott a gyanúm, miszerint a lány kviddics csapatban játszott, hiszen látszott is rajta, hogy ügyesen manőverez, érti, mi a dörgés, szóval nem is tudtam volna elképzelni azt, hogy nincs benne egy adott csapatban.
- A könyvtár szuper lesz, azt ismerem és akkor tuti nem kerüljük el egymást. Délután három körül jó neked? - tudakoltam meg tőle kedvesen az időpontot. Addigra már Hápi is felébredt, mert a délelőtt nagy részét alvással és evéssel töltötte.
- Köszi! Annyira cuki lehet, nagyon kíváncsi vagyok rá! - utaltam Masa cicusára. Mindig is szerettem a cicákat, annyira édesek voltak a maguk módját, na meg persze önállóak, amit igazán tiszteltem bennük.
- Jaj, ne. Nagyon parázok a vizsgaidőszaktól, ne is említsd! - tekintettem félénken a lányra. Nem volt egyszerű megtanulnom azt, ami egyáltalán nem érdekelt, egyedül azt voltam képes normálisan elsajátítani, ami hozzátartozott az érdeklődési körömhöz. Reméltem, hogy a nehezebb tantárgyakat megúszom egy elégséges jeggyel, a többi pedig nem számított, mert biztos voltam benne, hogy várakozáson felülivel vagy kiválóval áthidalok rajtuk.
- Értem. Hát, biztos nem voltál még jó buliban. Na, majd egyszer elviszlek egy klasszba. Meglátod, jó lesz! Remekül fogunk szórakozni! - nevettem a lányra, végül is miért is ne mehetnék vele szórakozni? Majd elviszem egy olyan partira, ami neki is tetszik, aztán szuper lesz minden.
- Mondd csak, milyen zenéket szeretsz? Mármint zenei stílust? - kérdeztem tőle a szemébe nézve, hiszen a válasza alapján derül ki, hogy milyen buliba leszünk majd hivatalosak. Persze, ha neki is van hozzá kedve...
- Oké-zsoké! Én sem tudom, hogy mit szeretnék majd csinálni. Egyelőre nem is érdekel a téma, majd alakul valahogy. Tudod, én a mának élek - osztottam meg Masa-val az elképzelésemet a jövőmmel kapcsolatban.
- Amúgy neked sikerült beilleszkedni teljesen a suliba, a házad társaságába? Én egész jól elvagyok, de azért kevés olyan ember van, akit tényleg közel tudhatok magamhoz - közöltem vele, miközben megpördültem a seprűmmel, majd elé vágtam, aztán lassan visszatolattam mellé. Nem is értettem, miért voltam vele ennyire őszinte, hiszen alig ismertem, de valahogy ő egy olyan ember volt, aki előtt úgy érezhettem, hogy kicsit megnyílhatok, ezt a lehetőséget pedig ki is használtam.
|
|
|
|
|
Thomas Middleton
KARANTÉN
cinnamon roll
RPG hsz: 800
Összes hsz: 3957
|
LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x
Közelsége, szavai úgy hatnak rám, mint másra a nyugtatószerek. Lassan csepegnek ereimbe, szétáradva testemben és eltompulok bár tőlük, egyúttal így nyugodtabb is leszek. Persze, valószínű, a bágyadást a kimerültségem is okozza, amely a feszültségemnek köszönhető, ami már tegnap óta jellemez. Azóta puszta porhüvelyként kóborlok, mert a lelkem elzárta magát valami elől, amit nem tudott feldolgozni. Egyedül nem. Most Lau segítségével ráléptem az útra, ám azután, hogy így kiadtam magamból, ismét kissé üresnek hatok. Mostmár viszont nem frusztrált ez a kongó test, hanem elgyötörtségbe lazult. Átadom magam az ölelésnek és hagyom irányítani magamat. Arcom vállgödrébe simítom, szemem lehunyom és bőrére szusszanok. Karjaim körbefonják őt. Alvókaként szorítom magamhoz, ahogy az otthonban tettem egy-egy adományként kapott, puha kisállattal. Zsong a fejem, tagjaim fáradtágtól lüktetnek. - Esetleg... leülhetünk és... lehetünk így? - suttogom kérésem nyakába, amely csoda, hogy egyáltalán kijött belőlem. Hogy egyáltalán bennem megfogalmazódott és az főleg, hogy aztán ezt képes voltam barátnőm tudtára adni. Ezt szeretném. Csak így lenni vele. Ameddig csak lehet. Elválunk egymástól, ám mindössze azért, hogy helyet találjunk magunknak. Hívogat engem a lépcső. Úgy érzem, nem akarnék ennél messzebb menni. Odavonom hát a lányt. Gépies mozdulatokkal leveszem táskámat, leülök az egyik fokra, ő pedig csatlakozik hozzám és ismét menedékre lelek ölelésében. Egy ideig egyenletesen lélegzem, lágyan fogva őt, majd zaklatottabbá leszek, erősebben markolva hátára, utána megint enyhülök. Ezek váltogatják egymást, ahogy kiszáll belőlem minden és csak Laura összpontosítok, majd ahogy belám nyilall mindaz, amire ráeszméltem. Az élet eközben körülöttünk zajlik tovább, ahogy egész nap nyüzsgött, csak én álltam mozdulatlan a kellős közepén. Most azonban nem kell már egyedül lennem. Már van, aki tudja, miért váltam jégszoborrá és amíg fel nem olvadok, véd attól, hogy összetörjek.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Más a Masa- Megsérültél? – teszem fel a legfontosabb kérdést végre. Oké, a gurkó rossz, csúnya gonosz aljas módon nekiáll megtámadni Masát, ahelyett, hogy az ellenfelet célozná. Az oké, hogy a lány nem figyelt, de lehetett volna annyi tisztesség abban a labdában, hogy elugrik az útjából. Na, van még valakinek kérdése, hogy miért is nem kviddicsezem?
Tudja? Bence is azt mondta? Miért kerültem én egyáltalán szóba közöttük? Most már az összes pénzemet fel merném tenni arra, hogy igazam van: Masa féltékeny. De pont rám? Jó, mondjuk a féltékenység nem válogat, én aztán tudom. Én is az voltam. Tudom milyen pocsék. Csupán én egy fotó miatt. Ő meg látott is a fiúval. Igaz, hogy egy fél kviddics-csapat elfért volna kettőnk között, hiszen nem én pacsiztam meg ilyesmiztem Bencével. Az Dana volt. Szóval, miért pont rám?
- Tehát elhitted neki, de mégse tudtad kiverni a fejedből a gondolatot – szűröm le a lényeget az elmakogott történetéből. Nem veszem sértőnek, hogy nem feltételezte, hogy bármi közöm lenne Bencéhez. Igaza van. Abban mi a sértő?
Na álljon meg a menet! Mielőtt összejöttek? Elkerekedik a szemem, ahogy felfogom ezt az információt. Ez új nekem. Teljesen. Jó, nekem sok minden új az tény. De a lényeg, hogy nem hallottam eddig róla, se Bencétől se mástól. Nem szokásom belemászni mások magánéletébe, belekérdezgetni sem, még ha észre is veszek dolgokat akkor sem.
- Örülök nektek! – mosolyra húzódik a szám, ahogy gratulálok neki. Hiszen ez jó! Majd sóhajtva mesélni kezdek neki. – Egy ideje már nem találkoztam Bencével. Mármint persze sokszor látom, meg köszönünk, de körülbelül ennyi. Amúgy sem beszélgettünk sose az érzelmi dolgainkról – vonom meg a vállamat, ahogy kifejezem azt az egyszerű tényt, hogy nem mondott nekem semmit a fiú.
- Meg igazából, el is voltam foglalva a saját szerelmi életemmel, amiről persze ő nem tudott. Különben biztos mondta volna, hogy nagyon kedvelek valakit – most én hadoválok össze-vissza. Hiszen az addig rendben van, hogy a lányoknak elmondtam a dolgot … kénytelen is voltam. Ahogy kinéztem az Udvar után, hát még szép, hogy kiszedték belőlem. De nem mondtam el még senkinek rajtuk kívül. Főleg nem úgy, hogy én hozom fel a témát. Viszont szeretném egyszer s mindenkorra letisztázni Masával azt, hogy tőlem azt nem kell félnie. Se most, se máskor. Veszek egy nagy levegőt, és lesütöm a szememet, majd kibököm.
- Szóval nekem már jó ideje tetszik Thomas. Nemrég meg … hát … szóval. Együtt vagyunk – még így is csak kinyögni sikerül, na nem azért mert annyira nehéz beszélni róla. Inkább azért, mert a ’járunk’, ’összejöttünk’ és egyéb szavak olyan furcsán hangzanak nekem. Még nem sikerült a megfelelő kifejezést megtalálnom, ami leírja a dolgokat úgy, ahogy szeretném. Felpillantok Masára, enyhe pírral az arcomon. Ez most a vallomások estéje úgy néz ki. De hát mi mást csinálhatna két prefektuslány az őrjáraton? Megbüntetnek valakit, majd átbeszélik a szerelmi életüket.
- Amúgy, én is voltam féltékeny. Tudom mennyire pocsék, és mennyire irracionális az egész – vonom meg a vállamat, jelezve, hogy nem vettem magamra a dolgot. Azt azért remélem, hogy ezek után kikerülök majd a képből, és nem lesz többé rám féltékeny. Hiszen tényleg semmi oka nincsen rá.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
Thomas hétköznap késő délelőtt | o
Csupán valahol mélyen a tudatalattim legelrejtettebb zugában sejlik fel a gondolat, hogy mennyire szoros ölelésben tartom Thomast. Hogy sugallom neki ennek az érintkezésnek a fenntartását. És hogy irányítom őt. Meghittség is van ezekben a mozdulatokban, de amit ténylegesen érzékelek az az, hogy megnyugtatom őt. Nem tolakszik be a fejembe semmi zavaró gondolat, semmi olyasmi, ami miatt zavarban érezhetném magam. Pedig magamat ismerve bőven lenne okom erre most. Milyen furcsán működik az emberi agy, nemde?
Amint rám helyezi a buksiját automatikusan lecsukódik a szemem, nincsen szükségem arra, hogy lássam mi zajlik körülöttünk. Most csak mi vagyunk, semmi más nem számít. És bár neki van szüksége erre az ölelésre, mégis megnyugszom én is. A jól leplezett dühöm lassan elpárolog, a mérhetetlen szomorúság is csillapodik, amit amiatt érzek, hogy mit kell átélnie a fiúnak. A rossz érzésnek is nyoma veszik, ami rám tört, amikor arról beszélt, hogy semmi sem az, aminek látszik. Valahogy ez a mondat és az a tény, hogy került engem … nos nem volt kellemes. Mintha attól tartott volna, hogy én sem vagyok igazi, az érzéseim csak hazugságok. Hogy ez az egész csupán csalfa káprázat. Aztán persze megértettem, hogy miről is van szó igazából és már egy ideje nem érzem azt a szúró fájdalmat a gyomromban. Megértem, hogy miért került.
- Hát persze. Ameddig csak szeretnéd – felelem neki halkan, megsimogatva a fejét. Csupán miután elenged tudatosul bennem, hogy még így is tekintettel van rám. Szeretné ha minél tovább így maradhatnánk, szüksége is van rá. Mégis megkérdez. Hiszen lehetnének rossz érzéseim akár az ölelés hosszúsága miatt. Eddig még nem volt ilyen, ennyire sokáig még sosem voltunk egymás karjaiban. De nagyon szívesen teljesítem a kívánságát, mindenféle gond nélkül.
Hagyom magam a lépcsőhöz terelni, megvárom amíg elhelyezkedik, majd leülök mellé. Amennyire közel csak tudok, hogy hasonlóan ölelhessem, mint az előbb. Amikor rátörnek a feldúltság hullámai, megnyugtatóan simogatom a hátát, hogy enyhülhessen. Hogy újra nyugodtan tudjon lélegezni, és ne kapaszkodjon annyira görcsösen. Csendesen üldögélünk, egy szót sem szólva. Nincs is szükség szavakra. Meghagyjuk hát a közelünkben elhaladó embereknek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltünk így, itt a lépcsőn ücsörögve. Már biztos javában benne járunk a délutánban. Néha ki-kinyitom a szememet, de nem adom jelét annak, hogy abba kellene ezt hagynunk. Egyszerre motoszkálásra leszek figyelmes a közelünkben, majd a látóterembe egy cetlire írt üzenet jelenik meg, ami azt tudatja velem, hogy nincs okom aggódni, elmarad az óra. Hatalmas vigyorgó arc van még rá rajzolva. Pislogok gyorsan párat jelezve, hogy vettem az adást, majd később kifaggatom a csoporttársamat, hogy mi is történt pontosan. Most már tényleg semmi akadálya, hogy addig maradjunk amíg … hát takarodóig ha kell.
Thomas egy újabb meghatározhatatlan időtartam után megmoccan, felemeli a fejét és lassan kibontakozni készül. Már sokkal jobban néz ki, mint korábban. Nyomok egy puszit az arcára, felállok és kinyújtózkodom. Megvárom, míg a fiú is felveszi a táskáját, igazítok a nyakkendőjén majd kézenfogva elindulunk kifelé a kastélyból. Nem kell elmondanom neki, hogy lemegyek vele a kandallóig. Teljesen magától értetődik, hogy nem hagyom magára.
|
|
|
|
|
Lóránt Bence
INAKTÍV
MT (marha tehetséges)
RPG hsz: 581
Összes hsz: 1794
|
Larcsihengület
 - Értem, jókislány vagy - ingatom meg végül a fejem. Hát biztos, majd ötödéven jön rá a kalandvágy majd, amikor kíváncsi a többi házra, vagy mondjuk egy pasira. Láttam még már sok csodát, igaz Denis? De hát nem tudom nevetésre bírni a golymókos viccelődésemmel sem - oké, az csak félig vicc, de mindegy - de azért összeszorított félig nevetős ajkakkal végighallgatom, hogy neki undi az egész.
- Csinál ő bárkinek - nevetek fel, de végül is ezt is annyiba hagyom. Hát, ha neki nem jó, hogy nem kell összetaknyozni az egész szobát, amikor náthás, lelke rajta. De akkor meg nem elég környezetvédő, nemde? Hiszen rengeteg papírzsebkendő megy el, amíg tart a megfázás. Úgy tűnik környezet- és állatvédő lettem, mert a golymók így még jól is lakik. 2in1.
- Ezek szerint - teszem szét a kezeimet, mert tudok sok lányról, akik jó sok percet ott tudnak tölteni a tükör előtt és nekem ugyanúgy néz ki a hajuk, amikor kijönnek a toalettfrissítésről, mint amikor bementek. Szóval ja, csak meg ne tudják, még a végén Laurára azt mondják, hogy igénytelen. Én mindent ki tudok nézni bárkiből.
- Csak egy embernél? A frászt hozod rám. Nehogy meghalj nekem itt - aggódó pillanatokkal jutalmazom meg a próba után őt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lehetek valakire. Kár, hogy ez a hatás negatív volt, mert ha egy szép lány elájulna a közeledésemtől, akkor az nyilván azt jelentené, hogy mennyire menő gyerek vagyok. Pedig maximum hazamenő vagyok, szóval... Azért kicsit megnyugtató, hogy majdnem mindenkire így reagál, és némileg irigykedek azért az egy emberért, akinél viszont máshogy van. Milyen megkönnyebbülés lehet Laurának, hogy nem mindenkinél nézi meg a mettlachit közelről. Talán...
- Akkor ő a pasid, vagy ő lesz? Már akitől nem ájultál el. Kézenfekvő lehetőség, nem? - morfondírozok kicsit, mert ha még neki bejövős a srác, vagy lány... végül is nem mondta, hogy ki. Remélem nem valami rokona, mert akkor viszont szívás.
Sajnos csoki nincs nálam, szóval marad a távozás lehetősége, én már nem próbálkoznék nála még egy etappal falfehér kisasszonynál.
- Okéság van, maradunk. Innentől ezen a héten nem láttok - gondolok a tabletre, amit széjjel fogok nyúzni. De lehet, hogy széllyel, mert alig bírok a bőrömbe maradni. Fel kéne vennem a hátamra, és elszállítani, úgyis gyengébb most egy kicsit, nem? Jól van már Bence, nyugi van. De akkor is! Hol van a tabletem béjbe? Ide vele gyorsba, mert kimegyek a boltba. Azt hiszem izgulok.
- Majd szólj, ha mehetünk, igazán nem akarlak siettetni - dőlök hátra, és behunyom a szemem addig, amíg el nem megyünk a tabletemért. Igen, az enyém, a drágaságom! //Köszönöm a játékot! *--*//
|
|
|
|
|
Vajda Eszter
Auror, Animágus, Legilimentor, Végzett Diák
bossy
RPG hsz: 181
Összes hsz: 904
|
L I L I Á N A- Ezt csak Ricsi tudhatja - ennél jobb tanácsot nem tudok neki adni. Nekünk kettőnknek valahogy a vérébe van írva a kiszámíthatatlanság, hogy bármikor hozhatunk olyan döntést, ami soha nem vallana ránk. Ha könyörögne nekem, hogy mondjak valami mást, valamit, ami segíthet, akkor sem tudnék. Néha csak próbára tesszük az embereket magunk körül, hogy lássuk, mennyit bírnak még, néha egyszerűen csak átlépjük a határaik, hiszen megtehetjük, néha pedig azt várjuk, hogy beismerjék, megtörtek. Fogalmam sincs, Lilinek mit kell tennie a helyzetében, hiszen azt, hogy az öcsém mit vár tőle és a kapcsolatuktól, hogy épp mit játszik vele, azt egyedül, csak és kizárólag az öcsém tudhatja. Én pedig nem fogom kiszedni belőle.
- A véleményünk aligha képes megváltozni - elvégre, Ricsi és én, több mindenben hasonlítunk egymásra, mint azt az ember gondolná, és ha hinnék mindenféle spirituális mesében, egészen biztosan azt mondanám, azért, mert egy napon születtünk. - de időt fordít rád, szóval... - nem mondhatom, hogy minden jóra fog fordulni. Nincs kizárva, hogy csak büntetni akarja, hogy látni szeretné, hogyan szenved a tettei következményeitől, és azt sem állíthatom biztosan, hogy már úgyis vége. Alapvetően, ha csak haragszik rá, Lili sokkal jobban járhat, ellenben, már csak magamból kiindulva, ha esetleg megundorodott, azt nehéz lesz mindkettejüknek átlépni. De, mint azt említettem, nem vagyok Ricsi, hogy következtetéseket vonjak le.
Szemöldököm megemelkedik, ahogy visszakérdez. Elég időt töltött már el a környezetemben ahhoz, hogy tudja, nem ismétlem meg magam, és abban az esetben is hamar vesztem el a türelmem a hirtelen érkező jótét hullámmal együtt, ha szándékosan akarja valaki újra elmondatni. Egyszeri ajánlat, nem kötelezi semmire, és ha nem gondoltam volna át, nem is dobom fel. Nem akarok szoros kapcsolatot kötni vele, határozottan nem ő lesz az új legjobb barátnőm, de abban az esetben, ha helyrejönnek közte és a testvérem között a dolgok, jó lenne, ha legalább ismernénk egymást. Rendesen.
- Nincs mit.
Aprót szusszanok a kérdésére. Nem türelmetlenül, nem feszülten - bár tény, hogy az én világomban még nem értünk arra a szintre, hogy életvezetési tanácsokat adjunk egymásnak -, inkább csak felfrissítem a vérkeringésem. Elpillantva a horizont felé gondolkozom el egy pillanatra, végül megrázom a fejem, ahogy tekintetem visszatalál hozzá.
- Nem, nem igazán. Én addigra már elég sokat utaztam, elég sok mindent kipróbáltam, és rengeteg emberrel találkoztam, szóval - aprót vonok vállaimon, ahogy ismét megingatom fejem. - nem éreztem úgy, hogy valami kimaradt volna az életemből, vagy, hogy időre lenne szükségem, hogy megismerjem magam. - Még mindig állítom ugyan, hogy sosem mondhatjuk el biztosan, hogy ismerjük magunk. Elfogadhatjuk magunk, szerethetjük önmagunk, és tisztában lehetünk a képességeinkkel, de az élet bármikor fordíthat a világon körülöttünk, bármikor visszaeshetünk nullára. - Viszont ez egy olyan dolog Lili, amit neked kell tudnod.
|
|
|
|
|
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV
Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
|
Balatoni nyárÉn I 08.18.Meglepetten, de boldogan fogadtam el az invitálást. Pár hete még nem ismertem itt senkit, és lám, a házam nem hazudtolta meg önmagát, olyan gyorsan befogadtak, hogy még én is csak meglepetten pislogtam. Észrevétlenül kerültünk egymáshoz egyre közelebb és közelebb, de hogy bánom-e? Ugyan dehogy, sőt, épp ellenkezőleg, jól érzem magam a társaságukban. Meg aztán van ingyen műsor is, Dankával az első sorból nézhetjük végig, Laura és Thomas hogyan csiszolódnak össze, napról-napra jobban odafigyelve egymásra. Aranyosak, és én mosolyogva figyelem őket, de sok más korombelitől eltérően nem vágyom hasonlóra. Majd talán egyszer. Kedélyesen pillantok Dankára, miközben egy lecsöppenni készülő részt nyalok le a saját fagyimról. Szerencsére már ismét önmaga, így nem is tart órákig mire lesétálunk a strandra. Na persze, ha még mindig le lenne lassulva, a fagyi is rég szétolvadna mire meg tudná enni, aztán biztosan nagyon szomorú lenne. - A mogyorós is fini - somolygok rá vissza, ahogy meglátom, hogy belenyúl a gombócba. Tovább szélesedő mosollyal nyújtom felé a tölcsért, egy kérdő szemöldökfelvonással. - Megkóstolod?Persze az ajánlatom nem csak neki szól, bárki kérhet kóstolót, amíg el nem fogy a gombócom. Nekitámaszkodok a pad szélén lévő szoborszerű virágládának, a többiek felé fordulva. Vállamon ott libeg a vászontáskám, benne a fürdőruhámmal, és egy kis palack vízzel, valamint a pénztárcámmal, amit szerencsére most nem felejtettem el elrakni. A pálcámat, és minden más cuccomat a szobában hagytam, nehogy valaki megtalálja aztán baj legyen belőle. A bőröndöm mélyén lapul jópár csomag rágcsálnivaló, kesudió, mandula, mogyoró és hasonló magvak, valamint egy kis édesség is, amiket a születésnaposoknak hoztam. Tudom, tudom, nincs ajándék, de ez mégsem olyan ajándék ajándék, inkább figyelmesség, amivel mindenki csak jól jár. Remélhetőleg mindenki talál majd kedvére valót, és nem cipeltem őket potyára.
|
|
|
|
|
Moon Jang Geum
INAKTÍV
RPG hsz: 41
Összes hsz: 349
|
TheonIng / sapkaMár épp megszállna valami ihletféleség, de tényleg, már megindul a kezem a lapon, hogy kaméliák helyett valami szövegszerű is kerüljön rá. Az ihlet helyett azonban a papírom száll el, jobban mondva csak ki a kezeim közül, ahogy a mellém telepedő fiú úgy dönt, jár nekem a pihenés. Nooos, ezzel nem teljesen tudok egyetérteni. Az még egy dolog, hogy letegez, mert az ilyesmit sosem szándékoztam komolyan venni, fel sem veszem tehát. De az a hangsúly. Az a mézes-mázos hangsúly, ahogy megszólal, és felajánlja rettentő önzetlenül, hogy kiveri a gondolatokat a fejemből, na az felborzolja a pihéket a tarkómon. - Pardon? - kérdezek vissza, lehelletnyit arrébb húzódva, hátha ezzel csökkenthetem a cseppet sem kellemes távolságot magunk között. Jobban megnézve kiszúrom talárja zöld szegélyét, fehér haját, egyedi vonásait, és kezd rémleni, hogy az alsóbb évfolyamok valamelyikében láttam már az órámon. Igen, igen, még szorgalmit is adott be, persze hogy emlékszem, ő az egyik francia iker. Egész finom brownie-t sütött, bár simán lehet hogy keverem valamelyik másik pöttömmel. Vagy kuglófot? Elsős, vagy másodikos lehet inkább? - Éppen a vizsgátokat csúnyáztad le - teszem hozzá felvont szemöldökkel, miközben leemelem sapkám a fejemről, engedve hogy az eddig csak lazán a hurkon átfűzött hajtincsek most a hátamra hulljanak. Jó, erre a hírre nem tudom mit várok, hogy fog reagálni, én a helyében tuti lefújjolnám még egyszer, most már csak azért is mert vizsgapapír. A diákok valamilyen fura oknál fogva általában nem szeretik a vizsgalapokat. Megkísérlek átnyúlni mögötte, hogy visszaszerezzem a jegyzeteimet, vállalva, hogy ezzel együtt kénytelen leszek közelebb hajolni a fiúhoz is.
|
|
|
|
|
Vajda Eszter
Auror, Animágus, Legilimentor, Végzett Diák
bossy
RPG hsz: 181
Összes hsz: 904
|
T H E O N D E L A C R O I X
x eszterNem kell marha sok ész ahhoz, hogy az ember eldöntse, mit szeretne enni - és mégis, egy-egy elhatározás mögött végtelennek tűnő vívódás rejlik. Máris komplikáltabbá válik a helyzet, ha két személyről beszélünk. Ami az egyiknek kell, azt a másik nem szereti, esetleg, egyenesen undorodik tőle, nem kell, nem kívánja, nem akar onnan enni, és még sorolhatnánk.
Az embernek elég csak rám néznie ahhoz, hogy levonja a következtetést: ez a gebe életében nem evett mást salátán kívül. A social mediaban is elég sokszor kapom meg a hasonló kommenteket, "ennem kéne egy sajtburgert", "el sem férne bennem egy Big Tasty menü" és hasonlók, az igazság viszont az, hogy én sem vetem meg a gyors kaját. Nem eszek minden nap, már csak azért sem, mert rohadt egészségtelen, ettől függetlenül ha megkívánom, hát megeszem - ebben az esetben pedig vagy elmegyek érte, vagy sehogy.
Ezért vagyok most is itt, csak így, egyedül. Az egyik egyszemélyes asztalhoz leülve várom a két menüt - elfogyott a hús, és tekintve, hogy ez sem egy McDonalds, sem egy hasonló nagyvállalat, ahol pikk pakk megvan minden (azért van egy szint, ami alá már nem adom) -, elvitelre. Lábaim keresztbe téve egymáson veszem elő a telefonom, már csak megszokásból is magam elé fektetem az asztal lapján, miközben közelebb húzva a kemény papír étel- és itallapot kezdem böngészni azt. Ugyan a szokásosat rendeltem - mindig a szokásosat rendelem -, azért jó tudni, mit tudnak még kínálni, arra az esetre, ha valami isteni villámcsapás folytán fellángolna bennem a változatosság iránti vágy.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
MasaMegszoktam már, hogy rendszeresen futok reggelente. Ha nem is minden nap, vagy minden másnap, de mindenképpen többször egy héten. Azt is megszoktam, hogy egyedül teszem ezt. Igazából szeretek is egyedül futni, hagyom a gondolataimat szabadon csatangolni, mialatt monoton emelgetem a lábaimat. Mégis örömmel egyeztem bele, hogy Masa csatlakozzon hozzám.
- Nincs mit – felelem neki tartva a tempómat. Tényleg kicsit szokatlan, hogy cikázik körülöttem, mint egy őzgida de korántsem zavaró. Addig nem, amíg meg nem torpan előttem. Mert akkor nemes egyszerűséggel elütöm és átesem rajta. Elmosolyodom, ahogy elsprintel mellőlem, én is mindig így fejezem be a futkosást. Pár kör sprinttel. Még pár kör laza kocogás, és el is jutok odáig. Masa szegény kénytelen félbeszakítani az elmélkedését, bár nem úgy tűnik, mint aki nagyon a szívére veszi. Hamarosan aztán sétálásra veszem a tempót, majd meg is állunk.
Nem lihegek, nem merített most le ez a kis kocogás. Többet szoktam azért, de most ugye próbáltam igazodni Masához. Az addig rendben van, hogy kviddicsezik, de az még nem jelenti azt, hogy a futkosást is bírja hosszú távon. Felvont szemöldökkel biccentek neki, jelezve, hogy kíváncsivá tett, mehetünk. Az első fák elérésekor azonban megtorpanok. Még mindig rühellem az erdőket, még mindig nem akaródzik bemenni oda.
- Oké – motyogom, amikor biztosít róla, hogy már nincs messze amit mutatni szeretne. Lassan és alaposan körbenézve követem őt, amíg meg nem látom a napernyőt. Egy ideig tanulmányozom a földbe tűzött botocskákat, a rajtuk lévő bevonatot, és a talajt borító vizet. Elmosolyodom a látványra.
- Nem rossz, és mihez kezdessz ennyi botnyi harmattal? Valami okkal csináltál harmat-telepet? – pillantok rá a lányra kérdően. Ügyesen megoldotta, hogy egy helyen sok harmat legyen, de vajon miért fontos ez neki? És főleg hogy gondolja azt a gyűjtést? Hiszen egyelőre csak harmatos minden. Nem tudom megállni, hogy az egyik evőpálcikáról ne mozdítsam el a vízcseppeket, takaros kis labdává összeállítva azt. A levegőben köröz a napernyő alatt, bár ha kihoznám onnan sem lenne semmi baja. Mindehhez oda sem pillantok a vízlabdára. Masát figyelem érdeklődve.
|
|
|
|
|
Theon Delacroix
INAKTÍV
"Az a fura rellonos srác"
RPG hsz: 311
Összes hsz: 869
|
Életem tanárnőcije
Valami itt nagyon nem stimmel. Meg sem figyelve reppenti át a másik oldalra a papírokat, így azokból nem eshet le neki a szituáció, azonban a nő valakire nagyon emlékezteti őt. Pocsék arcmemóriával rendelkezni, s arra hagyatkozni egy ilyen helyzetben egyáltalán nem előnyös, de most mit tudna tenni, ha ez a helyzet? A húgát sem ismerné meg, ha nem hasonlítani kilencvenkilenc egész kilenc százalékban rá. Talán látta már valahol a folyosón, az is lehet, hogy ő is egy rellonos nebuló, de megeshet esetleg, hogy egy tanárával hozta össze a sors. Ugyan, azért az elég abszurdum lenne, nem? A tanárok csak úgy nem pihengetnek lenn az udvaron random lapokat olvasgatva! Ők nyilvánvalóan nagyban élvezik az életet odafenn, s együtt csámcsognak a legújabb, diákok által szolgáltatott pletykákon. Ugye?
- A vizsgáinkat? Oh, szóval szereted a szerepjátékokat! Rendben, ha nagyon szeretnéd, lehetek a rossz kisdiák, akinek jól elláthatod a baját- harapja be alsó ajkát a mondat végeztével, ahogy elképzeli, hogy ez a csinos lány valamelyik pedagógusának öltözve dorgálja őt. Az érzéseit csak tetézi a tény, hogy a nő most még közelebb van hozzá, mint bármely fajtársa valaha is. Talán az anyukája volt legutoljára ilyen távolságban tőle, de az kicsit sem ér fel ehhez a mennyei pillanathoz. Azonban még mindig fájóan távol van tőle, így rásegítve egy kicsit a dologra, hónalja alá nyúlva húzza oly' közel a másikat, hogy arcuk csak egy pár centiméter távolságra legyen. Pajkosan felkapja hát a papírokat, s szabad kezével - mely' nem a lányt öleli -, még messzebb taszítja őket, egyenesen le a földre. Nem lesz már ezekre ma itt szükség, sokkal izgalmasabb dolgok várnak kettejükre.
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
Ambrózy Henrik- rezi - ígyeA mentsváram - mert magamban már csak így hívom a férfit - minden szavával próbál megnyugtatni, de kőkemény valóságot mondja. Zsong az agyam a sok újonnan jött információtól, és csak az tud járni a fejemben, hogy Henrik ismerőse vajon mikorra ér ide? Napok, hetek, akár hónapok? Nekem nincsenek hónapjaim, sőt talán már heteim sincsenek, az első megfertőzött sárkány állapotát nézve. Ha nagyon őszinte akarok lenni, már kitöltöttem a szükséges dokumentumokat az elégetéséről, hogyha eljön az idő, akkor ne kelljen vele bajlódnunk, csak cselekedjünk. A beszélgetés folytatódik, és most rajtam a sor, hogy némaságba burkolózva tegyem meg a laborig vezető utat; fel kell dolgoznom a lehetőségeket, az információkat, és mindent, amit vendégem mondott. Amik mellesleg egyáltalán nem kecsegtetnek sok jóval, még akkor sem, ha minden biztonsági intézkedést, ami tőlem tellett, megtettem, akár a sárkányokat akár az embereimet nézem. Úgy vagyok vele, ha már a kilencből egy sárkányt meg tudunk menteni, akkor boldog leszek, és úgy fogom álomra hajtani a fejem, hogy mindent megtettem. Háttal Henriknek mosolygok a frappáns válaszra. Lehet meg kellett volna említenem a levélben, hogy olyan alsót vegyen fel, ami nem üt át a hófehér anyagon, és mondjuk nem rajzfilm figurás, de már késő bánat, én úgy gondolom. Ha pedig megtörténik, akkor legalább jót kacagok két hónap után... mondjuk nem úgy tűnik az éppen fertőtlenítő alatt álló férfi, mint aki rajzfilm figurás alsót hord, de ugye más az, amit az embereknek mutatsz, és más az, aki tényleg vagy. És valahogy a kettő soha nem egyeztethető össze. Amikor meghallom a hangját, kissé összerezzenek, de semleges arccal fordulok felé. Éppen annyi ideig nézem az előbb felhozott területet, amíg konstatálom, hogy nem üt át az alsónadrág színe az anyagon, majd zavartalan és közben válaszolva kezdek el én is vetkőzni. - Mínusz negyven fokig mentünk el, de csak hibernálódtak - dobom le felsőmet magamról az ajtó mellett álló padra, miközben a fülke felé lépkedek. - Miután kivettük őket ellenőrzésre, körülbelül két perc múlva ismét mozogtak, így a fagyasztás kizárva, éppen most készülünk elő a plusz fokok elérésére - a fülke ajtónak támaszkodva veszem le magassarkú cipőmet, majd nadrágomat, amit a felsőm mellé dobok. Ha nem mondtam volna, nem tartozom a szégyenlős nők közé, és már azért sem, mert ha bikiniben vagyok, akkor is ugyanennyit látnak az emberek, és lehet itt nekem jönni azzal a szöveggel, miszerint a fehérnemű intimebb. Nem, nem intimebb, kedvesem, mert ugyanannyit mutat, mint egy bikini. Azért mert már a neve és a funkciója a ruhadarabok még ugyanazok maradnak. Mélyet sóhajtva lépek be a fülkébe. A fertőtlenítés hamar véget ér, óvatosan lépek ki és veszem fel a fehér ruhát, ami nekem is oda lett készítve. - Szóval a hideg nem jött be, de rajta vagyunk a megfelelő meleg hőmérséklet megtalálásán, ami elpusztíthatja őket - folytatom mondandómat ott, ahol abbahagytam. Kettőt koppantok az ajtón, ami hamarosan kinyílik és elénk tárja a labor steril és már-már vakítóan fehér színét. - Üdvözlöm a birodalmam másik felében - mosolygok rá a mellettem álló férfire, ahogy belépek a helyiségbe, még drámaian körbe is mutatok. Kár lenne tagadni, hogy a munkám nagy részét a terepen való tartózkodás és a labor közt való ingázás teszi ki, főleg most, ebben a krízishelyzetben, de ha szükséges, akár ketté is szakadok azért, hogy meg legyen oldva a probléma. - Jöjjön - mutatok Henrik arca előtt a megfelelő irányba, el is indulok arra, ahol a kísérlet alatt álló férgeket tartjuk. Az összes undormányt tíz milliliteres fiolákban tartjuk a könnyebb hozzáférhetőség miatt. - Hol szeretné kezdeni? - hajolok kissé előre, hogy jobban szemügyre vehessem az egyik fiolatartó edény mellett lévő dossziét. Kezeimet hátam mögé teszem, így meredek a pár sorra, ami a papírra van vetve. Gyorsan kiegyenesedem, hogy megkeressem kollégámat a helyiségben, de sehol nem találom, így jobb híján a drasztikusabb eszközhöz kell folyamodnom. - Andrei! - dörren a hangom, amivel annyit érek el, hogy mindenki csendben marad, majd jobb oldalamról jön egy hang, aki szerint Andrei ebédszüneten van. Hah, de jól megy valakinek, bassza meg! - Ki volt beosztva mellé? - szegezem kérdésem a nemrég érkezőnek, miközben a legfelső papírlapot Henrik kezébe nyomom. Nincs rajta sok minden, csak életem legszebb mondata: "115°C-on elolvadnak". Ennyi, nem más, nincs más írva a papírra, mindössze ez a pár szó, én pedig nem tudok róla! Mégis mi az anyám folyik itt?! - Mindegy, nem is fontos. Nekem erről miért nem szólt senki? - engedem lejjebb hangomat, mert azzal, hogy ingerült vagyok és mérges nem érek el semmit. Nem is szeretnék én lenni az elviselhetetlen főnök, aki mellett lehetetlen dolgozni, főleg, hogy rengeteget köszönhetek az éppen itt állóknak, vagy akik éppen falatozgatnak. A választ várva emelem pillantásom Henrikre. - Ne haragudjon - hunyom le szemem egy pillanatra. - Hajlamos vagyok elragadtatni magam, főleg mostanában - orrnyergemet összecsippentve esik le a tantusz; a kávém kint maradt.
|
|
|
|
|
Juhász Laura
INAKTÍV
Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
|
BenceHatározott bólogatásba kezdek, ahogy levonja a konklúziót. Bizony, úgy van. Jó kislány vagyok. Nem mondom azt, hogy nem fordulnak meg a fejemben ebbe a képbe kevésbé illő dolgok; de mivel nem teszem meg őket így teljességgel igaz az állítás. És azért elég ütős érv kell ahhoz, hogy én kihagyjak egy órát szándékosan például. Pedig minden alkalommal eljátszadozom ezzel a gondolattal, amikor bájitaltanom van. Ötödévbe jön rám a kalandvágy? Oh, hát van nekem kalandvágyam, de csak bizonyos keretek között.
- Bárki másnak csinálhat, az nem zavar – zárom le én is a témát a golymókkal. Nem teszem hozzá, hogy ne előttem tegye, mert az már tényleg szőrszálhasogatás lenne csak. El tudok fordulni, amíg a kis állatka teszi a dolgát. És de, környezetvédő vagyok, textil zsebkendőt használok, ha Bence mindenáron tudni szeretné.
Felkuncogok, hiszen most egyetért velem abban, hogy én nem vagyok lány. Legalábbis nem olyan, mint a legtöbb. Nem különösebben zavar a dolog, mindig is kilógtam a többiek közül. Ugyan mégis mitől változott volna ez meg most?
Kezdem nem érteni, hogy miről beszél viszont. Az jó, hogy egy emberrel meg tudtam csinálni ezt a kézfogósdit. Hatalmas nagy előrelépés! Bence mégis megijed inkább tőle. Pedig, most már kettőnél tartunk igazából, hiszen vele sem ájultam el. De erőltetni nem fogom ennél jobban tovább. Valószínűleg már ezért is kapni fogok a fejemre Rileytól. Csak annyira de annyira megörültem annak, hogy sikerült nemrég, hogy kíváncsi voltam, hogy tudom-e reprodukálni a dolgot.
- Jaj dehogy haa … lok meg – kikerekedő szemekkel nézek Bencére, ahogy eljut a tudatomig mit is mond. Mi? Ki a pasim? Miről beszél? Akitől nem ájultam el bemutatkozásnál az Liam bácsi. Hát hogy a viharba lenne ő a pasim?
- Neeem – felelem éneklő hangon, majd rögtön el is vigyorodom. Teljesen más dolgokról beszélünk, viszont azzal amit mond rájöttem arra, hogy eleve nem fogalmaztam neki pontosan. Van még valaki. De ő sose okozott gondot. Oké Bence, akkor 3 ember van. Más kérdés, hogy ebből kettő valószínűleg minden nehézség nélkül el tudná érni, hogy elájuljak és pánikba essek. Szóval még is csak egy marad.
- Akiről én beszéltem az egy felnőtt férfi. Egy ismerősöm rokona. Bemutatkoztam neki, amikor találkoztunk és akkor nem ájultam el. Szóval nem, nem a pasim, nem is lesz a pasim. Nincs itt semmi kézenfekvőség – szándékosan nem világosítom fel Thomasról. Túlságosan friss még az ottalvós élménye, na és persze azé, amire rájöttem ott. Képtelen lennék most beszélni róla, anélkül hogy paprikapiros ne legyek. A szoba persze kezdi szépen átszínezni magát rózsaszínre, majd fokozatosan sötétedik be, amíg szándékosan nem terelem el a figyelmemet inkább egy szelet csoki felé. Máris megjelennek zöldes, kékek, sárgás foltok a falon. Határozottan vidám mintát alkotnak.
Pár percig még ücsörgünk, aztán elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy lassan feltápászkodjak a kanapéról. Teszek pár óvatos lépést, majd mivel nem tapasztalok semmi furcsaságot határozottan fordulok vissza Bencéhez.
- Rendben vagyok, mehetünk! – a fiú persze azonnal felpattan, én némileg lassabban követem őt az ajtóhoz. Mielőtt becsuknám magunk mögött az ajtót még visszanézek, hogy nem hagyok-e itt valamit esetleg. Majd elindulunk a navine felé, hogy végre Bence rátehesse a mancsát a tabletjére.
|
|
|
|
|
Eleonore Santos
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
♔ | ♪ | ☞ BP; Wait for it Halványan mosolyogva vonja meg a vállait. Sosem vetette meg a mugli eszközöket, és kivételesen könnyű a kommunikáció, ha az ember családja az óceán túloldalán táborozik.
- Igazából csak a játékfelkérésekről maradsz le egyébként - legyintett egyet. - Minden mást el lehet intézni hagyományosan is, csak néha körülményesebb.
Nem figyel arra, hogy túllépett egy határon, elvégre Eugént olyan embernek tartotta, aki szól, ha valami nem tetszik neki. Bár már belekezdtek egy közös üzletbe, ami fixen összeköti az életüket még egy jó darabig remélhetőleg, nyugodtan le tudná rázni Elliet, ha akarja. Nem tette, szóval felesleges ezen pörögnie.
Korábbi idegessége alább hagyott egy kissé, amikor észrevette, hogy már meg is kapta a kért italt. Ujjaival az üvegen dobolni kezdett, de csak mintha zongorázna.
- Szomorú lenne? - kérdezett vissza elrévedve. - Eddig nem vettem észre ezt. Mármint megtanultam, hogyan kell kihámozni a valós mondanivalót a felesleges körítés mögül, amit mindig megkapok. Ezzel is csak tanítottak.
Elcsodálkozott saját magán, hogy mégis mikor lett ennyire optimista. Amikor megérkezett Magyarországra, talán akkor szemlélte utoljára ennyire vidáman a helyzetét, azóta csak rosszabb lett minden. Vagyis egyre több sikert ért el, mindene megvan, amire vágyott, de ugyanakkor felesleges stresszt pakolt magára.
Hogy kizökkentse magát az egoista pillanatból, inkább újra Eugénra szegezte tekintetét. Hiába egy szerettéről volt szó, nem tudta megállni, hogy ne kuncogjon. Nem fájt (neki legalábbis) az igazság, viszont annál inkább jól esett hallani.
- Igazából csak én vártam el többet, mint amit teljesíteni lehet - helyesbít egy kicsit. Talán mindig is védeni fogja, talán nem. De jó pár dolog miatt hálás lehet, és majd egyszer ezt fogja látni.
Egy kósza tincset a füle mögé tűrt, ajkaira végre őszinte mosoly kúszott.
- Azt még nem tudom, egyelőre nem vagyok beosztva sehová. Te mit terveztél?
|
|
|
|
|
Eleonore Santos
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
 ♔ | ♪ | ☞ Cake & Talk Hattie sajnos nem beszélt elég ideig, de Ellienek igazából elég volt egyetlen másodperc is, hogy azonnal ráharapjon a következő falatra. Megpróbálhatta volna gyorsan aprítani a mennyei sütit, de az őszintén akkor vétek lett volna, hogy saját magát is képes lett volna halálra ítélni. Így maradt az a pár csendes pillanat, míg lenyelte.
- Pedig mesések lettek. Beismerem, hogy először nem tudtam, hogy menyire fog passzolni a berendezéshez, de a végeredmény tökéletes lett. Bonnie is jól mutat - bólogatott aprókat. - Majd azért benézhettek nyugodtan - tette még hozzá. Afelől nem tudott, hogy a két lány mennyire ismerték egymást, de nem tartotta lehetetlennek.
- Szerencsére még jól megy. Habár izgultam a pub miatt, mert nemrég ment el az egyik legmegbízhatóbb dolgozónk - szomorúan gondolt Jonasra. Persze bízott benne, hogy jobb helyre ment el és örült a sikereinek, a hiánya azért még mindig észrevehető volt. - De sokan segítenek mindkét helyen, és most már én is olyan undi főnökasszony lettem, aki csak ránéz a dolgozókra, amúgy érdemi munkát nem csinálok - folytatta egy fokkal vidámabban. Jó ideig nem is fog beszállni sehova, mert a tanítás melletti szabadidejét a picinek fogja szentelni.
- Szerinted a picinek spanyol, magyar, vagy valami angolos neve legyen? - kérdezte komolyan. Hattie nagyszerű volt a sütik névadásában is, és igazából ez állt a legközelebb a gyerekek névadásához Ellie szótárában. Mind kettő fontos és felbecsülhetetlen értékű, így nem is kérdés, ki az, akitől első szinten tanácsot kér.
|
|
|
|
|
