Hosszú nap volt ez a mai, amit a könyvek fölött görnyedve töltöttem, de őszintém el sem tudom mondani, hogy az elmúlt egy órában miről olvastam. Nem volt semmi komoly, csupán eredménytelenül próbáltam a bepótolni a hiányosságaimat. De az unalom végül elhatalmasodott rajtam, társaságra vágytam.
Először a konyhába mentem, hogy valami ebédszerű után nézzek. A manók elhalmoztak mindenféle földi jóval így egy órán keresztül alig tudtam megmozdulni. Bár jól laktam, de az eredeti célt nem értem el...emberekkel akartam csevegni, nem pedig házimanókkal. Így könnyes búcsút vettem tőlük és elindultam vándorútra. Fogalmam sem volt merre menjek. Néhányszor eljött mellettem pár kósza diák, akik vagy későn  ebédeltek, vagy valami más dolguk van de sehol egy olyan ember aki csak úgy lézeng. Nem mintha én olyan könnyen barátkozós lennék, soha nem mernék odamenni, talán ha jó hangulatban vagyok...vagy majd kicsattanok az örömtől. De most ez nem így van, sok a baj, sok a probléma.
Észre sem veszem, hogy már a nyugati szárnyban vagyok...automatikusan fordulok be az első ajtón és mikor becsapódik mögöttem az ajtó, mintha éber álomból térnék magamhoz. Körbepillantok és összevonom a szemöldökömet. Úgy látszik a lábam mindig a legjobb helyre visz. Bár itt nem tolongnak az emberek, azért mégiscsak ez a társalgó. Beljebb sétálok és nagy nehezen tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül.
-  Szia
Intek tétován, majd elindulok a kandalló felé és leülök elé. A lány mindazonáltal nagyon ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy honnan. Mindenesetre meghagyom neki a választás lehetőségét. Ha akar beszélgetni, akkor természetesen nem fogom elzavarni, de az sem fog zavarni, ha ez esetleg nem történik meg. Egyenlőre elvagyok azzal, hogy bámulom a lángokat.

Zoé

Egészen belemerülök a gondolataimban, miközben bámulom a fel-fel csapó lángokat. Minden eszembe jut, az utóbbi hónapok, a rajzolás, a családom, a zene és Benji. Pár perc alatt minden terítékre kerül, amiről mostanában az életem szól. A múlton nem szoktam töprengeni. Azt nem tudom megváltoztatni, az soha nem lesz másképp, minek hát visszagondolni rá? Jövő pedig...nos az én meglátásom szerint jövő sosincs, mindig csak jelen van. Így jelen pillanatban most észre kellene vennem, hogy itt van egy lány és vele foglalkozni, nem pedig más dolgokkal foglalkozni, mondjuk például a tűz bámulásával. De rá kellene jönnöm, hogy ezt nem tudom kontrollálni. Soha nem voltam százas...miért lenne ez most másként?
Azonban a lányka bátor (csak még nem tud róla) és megszólít. Illetve, először csak visszaköszön, amire hümmögök egy sort, de amikor megszólít, nos el kell telni egy fél percnek, hogy újrainduljon a rendszer. Alig láthatóan megrázom a fejemet, mint aki épp most jött fel alfából és felé fordítom a fejemet.
-  Zoé vagyok. És te?
Lassan felé fordulok, de csak a felső testemmel, a lábaimat továbbra is melegítem és magam mögött támaszkodva veszem fel vele a szemkontaktust. Szeretek annak a szemében nézni, akivel beszélgetek. Na meg, most indokot kaptam arra, hogy jobban megnézhessem, hogy kihez van szerencsém. Sok diákot ismerek látásból de tudatalattim egyfolytában azt az infót küldi, hogy egynél már biztosan többször találkoztam vele. Megköszörülöm a torkomat és ismét kérdezek.
-  Navines vagy esetleg? Tudod, elég ismerősnek tűnsz.
Már csak a miheztartás végett is. Nem akarom kikérdezni, nem én vagyok titkos ügynök, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, azért tettem a hozzá a második mondatot. Aztán meg, lehet, hogy bakot lőttem az egésszel és akkor már indokolt lesz az, hogy ez idiótának nézzen és gyorsan felhúzza a nyúlcipőt.

Zoé

Hát ez besült. Egy ideig úgy nézek rá, mintha ő lenne az, aki lemaradt egy körrel és nem én. Tényleg bemutatkozott volna? Nem emlékszem...ez mondjuk nem meglepő. Vállat vonok és megpróbálok úgy tenni, mintha semmi nem történt. Nem tudom miért vagyok zavarban, az ilyen dolgok gyakran megtörténnek velem, de azok az emberek akikkel általában ilyenkor beszélek már meg sem lepődnek volna.
-  Bocsáss meg, általában odafigyelek.
Az pedig már nem az én hibám, hogy a gondolataim nincsenek összefüggésben a külvilággal történtekkel. De most már elhatározom, hogy azért is oda fogok figyelni. A tekintetemet rá függesztem és most már teljes egészében odafigyelek, mivel nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki ő.
-  Hát, ahogy vesszük.
Még egy mosolyt is megeresztek. Navinesnek vallom magamat, ez igaz, de mestertanonc vagyok, ami azért nem ugyanaz. De még mindig a ház diákjának vallom magamat. Egy ideig csöndben figyelem, majd kissé meglepődök, amikor a teával és a süteményekkel elindul felém. Persze, a mi házunkba járnak a legtündéribb tündérek akik csak élnek ezen a kerek világon. De ez azért mégis csak több mint amit egy félig idegentől vártam volna. Nyújtom a kezemet a tányérért és a bögréért. A tányért leteszem magam mellé a földre és belekortyolok a teába.
-  Nagyon finom lett, köszi.
A legtöbb embert a csönd feszélyez. Állítólag négy másodperc kell ahhoz, hogy a beállt csönd kezdjen kínos lenni, de engem valamiért nem zavar, soha nem zavart. Végül mégis úgy döntök, elég volt a hallgatásból, felkelek a földről, megfogom a tányért és a bögrémet és odasétálva hozzá, mellé ülök. Ennyit azért megérdemel, ha már hozott nekem sütit.
-  Miért pont a társalgó Shar?
Nem tudom, hogy becézik, viszont ez megtetszett, ha nem tetszik neki, akkor majd szól, de ha nem mond semmit, akkor marad.

Zoé

Előbb vagy utóbb ki fog bontakozni a párbeszéd. Véleményem szerint minden kezdet nehéz, de csak rajtunk múlik, hogy a folytatást is az lesz-e. Én viszont nem szoktam kellemetlenül érezni magamat, egyik szituációban sem. Ha valakinek nincs hozzám kedve, akkor majd tovább áll. Jelen helyzetben még túlságosan kezdeti stádiumban vagyunk ahhoz, hogy meg tudjam határozni, hogy az előbb felsorolt kettő közül melyik áll fent. Viszont én megcselekedtem amit a képzeletbeli megkövetelt tőlem, ideültem, kedves és előzékeny vagyok és próbálok emberien társalogni, már amennyire tőlem telik.
-  Szóval, a dolgok csak úgy megszoktak veled történni?
Nem mintha mással nem ez szokott volna történni, de ha valaki szándékosan, mesterségesen akarja előidézni a dolgokat, akkor soha nem sül ki belőle olyan jó, mint amikor a véletlen hozza össze a randit, ez tapasztalat. De lehet, hogy csak én gondolom megint túl a dolgokat mint ahogy az általában történni szokott. Szerencsére a lány annyira még nem ismer, hogy az arcomon felismerje a jeleket.
-  Igazából szerettem volna valakivel beszélgetni, mert a gondolataim már megőrjítettek.
Vállat vonok, belekortyolok a teába, majd bekapok egy szelet sütit. Nem szeretném tovább részletezni a dolgot, mert feleslegesnek éreztem. Nincs az ideje annak, hogy egymás bánatos, koszos lelkét mossuk. Ő sem mondott nekem semmi személyeset én pedig pláne nem fogok ilyen dolgokról beszélni, mert akkor oda lesz az a kis jókedv is, amit a sütemények és az új keletű ismeretség szolgáltatnak.
-  De igazából, igazad van. Ha adsz neki esélyt, a dolgok...csak úgy megtörténnek.
Rámosolyogok, és egy picit magam elé bámulok...hát igen, a legtöbb dolog...csak úgy megtörténik, nincs felette befolyásunk.

Zoé

Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy felfogjam amit a kedves háztárs beszél és meg kell mondjam, egyetértek vele. Bár nevezhetjük sorsnak vagy véletlennek, a végeredmény ugyan az. A dolgok megtörténnek...ha akarjuk, ha nem. Meggyőződésem, hogy a sorsunkat nem irányíthatjuk, valahol meg van írva a történetünk és minden el van döntve.
-  Talán igazad van, a megtervezett dolgok soha nem úgy sülnek el, ahogy te akarod. Legalábbis nálam így van.
Most mondjuk erre rácáfolok, mert társaságot szerettem volna, lehetőség szerint valami értelmesebbet és láss csodát megkaptam, egy háztárs személyében. Bár itt egy kis hang a fejemben megszólal, miszerint nem terveztem, pont ide jönni...a pontos terv az volt, hogy lássak a nap folyamán embereket. Ez most akkor egy felsőbb hatalom, vagy csak az elszántságom jele? Azt hiszem, kezdek belezavarodni.
-  Nem lenne baj a gondolatiddal, ha..úgy mint a legtöbb ember, tudnád őket valamilyen szinten befolyásolni. De én szánt szándékkal soha nem tudtam őket a helyes irányba terelni és ráerőszakolni bizonyos dolgokat.
Például, hogy ne gondoljak valamire, vagy, hogy a könyvre koncentráljak, ahelyett, hogy összefirkálnám a lapok széleit. Mindig is csak a baj volt velem. Akkor volt minden tökéletes, ha nem erőszakoltam rá magamat a dolgokra, hanem szépen megjött a kedvem hozzá.
-  Ebben egyet kell értenem veled.
Újabb korty, újabb süti. Lassan elfogy minden, de valamiért el is megy a kedvem a édességtől. Bár egy lány az ilyen dolgokat soha nem veti meg, nekem most mégis sok volt egyszerre...túl fullasztó, annak dacára is, hogy ittam rá teát. Sóhajtva leteszem magam elé a bögrét, és az ujjamat végighúzom a peremén, újra és újra. Valamit mindig muszáj csinálom.
-  Köszönöm, mára azt hiszem, elég volt. De te...te mindig ennyi édességet eszel?

Zojééé

-  Főleg akkor ha valamilyen felsőbb erő elrendeli...akkor te hiába hadakozol a sorsoddal.
Ez tapasztalat. Az ellenkezőjéről engem úgysem lehetne meggyőzni, még ha akarna sem. Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem lenne képességem, nem szerettem volna bele Benjibe, ne lennék most itt...és még sorolhatnám. A végzetnek, vagy sorsnak, vagy nevezhetjük bárminek olyan ereje van, ami fölött ember nem dönthet és nem befolyásolhatja. Örülök, hogy találkoztam valakivel, akivel hasonlóan vélekedünk a világban végbemenő érdekességekről. Ez a dolog kellemesen hat rám, úgy érzem nem vagyok egyedül és nem vagyok csodabogár sem. Hiszen ritka találni bárki hasonszőrűt.
Figyelem ahogy mozgolódik, úgy látom egy percig sem tud nyugton ülni. Hol a teáját rakosgatja ide-oda, hol pedig süteménnyel tömi magát, ami számomra roppant szórakoztató. Én is ilyen vagyok, egy percig sem tudok megálljt parancsolni magamnak, de jelen esetben nekem csak az ujjaim járnak az asztal lapján, mintha a zongora billentyűi lennének, ha elég erősen koncentrálnék, még magam elé is tudnám őket képzelni, de nem akarok ennyire elkalandozni, mert akkor nem tudnék figyelni a beszélgetőpartneremre ami pedig nem vetne rám jó fényt.
-  Nem vagyok annyira édesszájú, illetve, szeretem az édességet, meg a csokit, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tudnék nélküle élni.
Miközben beszélek, összevonom a szemöldökömet, mivel ez egy jogos kérdés. A legtöbb lány isteníti az édességet, főleg a csokoládét. De én nem szeretek annyira majszolni. Ha valakivel le akarom kötni magamat, inkább a labdámat dobálom, vagy rajzolok valamit, vagy olvasok. A csokievés és a sütizés csak nagyon ritkán kerül be a repertoáromba.
-  Ohh köszönöm, mindenképp tudatni fogom, ha valamire szükségem van, de remélem megtudsz nekem szerezni bármit, néha elég extra kívánságaim vannak.
Felnevetek és megálljt parancsolok az ujjaimnak, bár, úgysem fogom sokáig kibírni.

Zojééé

Gilbert általában nem volt ellenséges, inkább kicsit távolságtartó- bár szívesen beszélgetett másokkal, inkább csak felületes, hétköznapi témákról, még ha ki is buktak belőle komolyabb kérdések. Azokat egyébként sem szerették az emberek. El tudta képzelni, hogy nehéz lehet most elfogadni derült égből villámcsapásként jött hasonlóságukat és a tényt, hogy talán jobban érti a másikat, mint az azt szeretné. De az, hogy nem futamodott meg, valahol bíztató jel volt. Ahogy megismételte a nevét, picit elmosolyodott és biccentett. Aztán az eddig írtak fölé, a margóra firkantotta a válasz és kérdését.
Hívj nyugodtan Gilnek, vagy ahogy szeretnéd. Jelent valamit a neved?
Kíváncsi volt, mert szerette az érdekes, idegen hangzású szavakat és neveket. Alapból a Minnára emlékeztette, de az női, illetve japánul annyit tesz, mindenki. Aztán visszakapta az álarcát és erős késztetést érzett, hogy azonnal fel is vegye, újra elrejtve magát, de... itt ültek egymás mellett, a válluk időnként összeért és már úgyis látta őt. Nem érezte így helyesnek, úgyhogy csak magához szorította a fekete, tollas maszkot, míg csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy a másik fiú elolvassa a neki szánt sorokat. Figyelte az arcát, ám alig valamit tudott leolvasni róla, csak a tekintete változott a szavaktól. Végül Min elvette a pennát, nála pedig a ceruza maradt, de nem bánta- nézte, ahogy megtölti az oldalt, ám nemcsak a szavakat, a betűket és formájukat is leste.
Az első mondatra csak egy idézetet kanyarított, vele azonos magasságban a szemközti oldalra, egyikét azoknak a gondolatoknak, amik leginkább megfogták. Sokat olvasott, mert a szavakból, történetekből merített ihletet kicsiny, zárt világában.
"Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában."

//K. Gibran//

Aztán megállt, gondolkodva, és kisebb szakaszokban válaszolt, ahogy a gondolatok megszülettek, talán töredékesen.
Nem hiszem, hogy annyira okos lennék, csak igyekszem mindent megérteni. Nem tudtam visszaütni és nem is lett volna értelme. Gyenge vagyok hozzá. Az én szememben ez volt a könnyebb út- elbújni, nem vágni vissza, nem is reagálni, csak várni, hogy elunják. De a nyelvemre nem nagyon tudok lakatot tenni.
Igazából nem lehet visszafordulni. Nem tudod meg nem történtté tenni a dolgokat. Ám ettől még nem kell hagynod, hogy mások irányítsák az életedet.
A változáshoz mindenkinek idő kell és szerintem nehéz, sok dolog befolyásol és visszahúz. Én is próbálkozom, rá akarok jönni, milyen vagyok valójában, anélkül, hogy másoknak akarnék megfelelni.
Ha segítséget kérsz, tudnod kell, miben és kitől. Végig kell gondolnod, hol van a legnagyobb baj és onnan indulni el- lehet, hogy sok dolgot te is meg tudsz oldani. Tulajdonképpen az, hogy beismered, hogy segítségre van szükséged, az első ilyen lépés.
Elsőre nem értette meg, hogy az utolsó mondat kimondatlan kérés volt- elvégre ő, aki odáig sem jutott el, hogy megváljon álarcától, aligha lehetett sikertörténet és igazi követendő példa. Megszokta, hogy önálló legyen, hogy inkább ne kérjen segítséget, hanem saját erejére támaszkodva próbáljon boldogulni. Ott volt, vagy lett volna a nagyi, de őt nem lehetett mindennel terhelni és úgy érezte, épp elég, ha az öreg, sokat megélt hölgy a szeretetét adja. De ahogy másodszorra olvasta, rájött, mi fölött siklott el, és felnézett, pár pillanatig bizonytalanul fürkészve Mint, mielőtt lassan, tétován elkezdte volna írni az utolsó sort.
Ha szeretnéd, megpróbálhatok segíteni. S cserébe, ha sikerül, lenne egy kérésem.
Nem árult el többet, mert tudta, mennyire összezavarja az embereket, ha ilyesmivel áll elő; s pont a kívánság milyensége miatt kötötte a sikerhez.

Érdekes, ma mindenre számítottam, csak egy ilyen beszélgetésre nem. Ráadásul a lány elég fiatal ahhoz, hogy ilyen életfelfogással rendelkezzen, de lám, csalódhatok én még pozitívan a fiatalságban. Az tuti, hogy én ennyi idősen nem voltam ilyen tág látókörű, sokkal inkább elvarázsolt, aki hitt még a csodákban...csodák ma is vannak, de inkább hívjuk őket a meglepetés erejének, az igazi csodák elég ritkák, még a varázslók között is.
-  Ohh olyankor elég nehéz megállni, de amióta itt vagyok, már kifejlesztettem magamban ezt a képességet. Itt mindig rengeteg finom étel van. Ha nem figyelünk oda a végén majd csak gurulni tudunk a folyosókon.
Ahogy elképzelem a jelenetet, rögtön felnevetek. A jónak mindig nagyon nehéz ellenállni, ez tény. Főleg, hogyha ennyi csokiról meg sütiről meg mindenféléről van szó. De azt hiszem én már túl tapasztalt vagyok, egyszer mindenki eléri ezt a szintet, kivéve Zora...ő rengeteg édességet eszik.
-  Akkor mindenképp hozzád fordulok majd, ha szükségem van valamire, de vigyázz mert szavadon foglak.
Előkerül a dorgálós anyucis hangnem. Még az ujjammal is figyelemre intem, a színjáték végén pedig, úgy ahogy szoktam felnevetek, egész jó hangulatom kerekedett így a végjátékra.
-  A legtöbb gyümölcsöt nagyon szeretem, De a kedvencem az dinnye és az eper. És neked?
Összevonom a szemöldökömet. Tényleg ezek lennének a kedvenceim? Mindig más kedvencem van, attól függ melyiknek van épp szezonja. Miközben várom a választ, kipillantok az ablakon és megmerevedek, sötét van. Tényleg ilyen késő lenne? O alakot formáznak az ajkaim miközben felkelek a székről, el fogok késni.
-  Ne haragudj, de mennem kell. Azért remélem még találkozunk, biztos megtalállak a Navineben igaz?
Miközben beszélek már indulok is az ajtó felé. Le fogják harapni a fejemet és ezt nem csak képtelesen értem. Már épp kinyitom a társalgó ajtaját, amikor visszafutok a lánykához és nyomok egy cuppanósat az arcára.
-  Nagyon örültem, Sharlotte.
Bólintok és már szaladok is kifelé, végig a folyosókon.

David

Shar

Mikor megjött a bagoly, egy darabig gondolkodtam, hogy visszaküldöm egy üzenettel, miszerint tartsa csak meg, vagy égesse el a cuccaimat, de az egyik kedvenc, é igen jó minőségű pólómról volt szó, tehát minden egyéb visszajelzés nélkül eresztettem útjára a baglyot. Nem nagyon tudtam, hogy mit tegyek majd, azon túl, hogy kikapom a kezéből a cuccomat, hozzávágom a testvéréét és valami bocsánatot kiugatok a fogaim közül.
Nem siettem el a dolgokat, bőven 8 után értem be, úgy negyed kilenc tájékán. Egy kissé szűkített farmer fölé egy kék inget vettem, felső három gombját nyitva hagyva, hogy levegőhöz jussak és ne nézzek ki úgy, mint valami beképzelt ügyvéd. Ujjának hosszát könyékig lerövidítettem, és az olyan rég használt kalapomat fejemre tettem. Pedig hogy hozzám tartozott ez is! Talán most ez megint megváltozik, mert szeretem ezt a modellt.
Hamarabb leértem, mint akartam, és a cigarettámnak messze nem értem a végére. Sóhajtottam egyet, és mielőtt a társalgóba léptem volna, még egyet szívtam belőle majd kipöccintettem az ablakon egyenes a sötétségbe. A füstöt még kieregettem az ablakon, amit ezután becsuktam és végül beléptem a tágas helységbe. Órámra pillantottam, és valóban, még csak 13 volt. Illetve az ő számára már. És még mindig itt találtam. Fel-alá koslatott, és mikor benyitottam, mintha megijedt volna tőlem. Kicsit különböző érzések kavarogtak bennünk, de igazából nem haragudtam rá. Annyira legalábbis nem. Elég rendesen megfáztam, ráadásul a ruháimnak is búcsút mondhattam egy időre, de valószínűleg ha tudnám a végkimenetelét annak a napnak, akkor se változtatnék rajta. Így végül már egy mosoly terült szét az arcomon, mikor betettem magam után a keretébe az ajtót és odaléptem a lány útja mellé. Gondoltam, hogy nem hagyja abba a járkálást, így csak az útja szélére álltam, amit folyton megtett ide-oda menet közben.
- Nyugi, nem a baltás gyilkos vagyok, vagy legalábbis most nem.
Végül úgy döntöttem, nem várom meg, amíg abbahagyja, tehát kényelembe helyeztem magam a kandalló előtt. Eleinte mintha farkasszemet akartam volna nézni a tűzzel, végül egészen elrévedt a tekintetem, gondolataim pedig elmásztak egészen egy másik helységig, ahol kibékültem Vele. Ott is így ropogott a tűz.
Észre se vettem, hogy arcom önkéntelen mosolyra húzódott Még ha nem is tudom, hogy merre van most a barátnőm, attól azt még tudom, hogy Ő kell. És nem csak most vagy 1 évig. Ő Az.

David

Bájitalos bódétól eddig
Alexi

Még a bódénál:
Nem is folynak a könnyeim, csak csordulnak, amikor viszont a fájdalom kerül előtérbe, és szóba, kicsit magamra veszem. El is húzódom, csípőre vágom a kezem, és kérdően tekintek az előttem lévő, fess úriemberre.
- Tényleg úgy nézek ki, mint akinek fáj valamije? Vagy baja van?
Morcolom a szemöldököm is, és ok, most igen, így nézhetek ki, de előtte nem. Jesszus, ezek a fiúk nem tudják mi a különbség az örömkönnyek, és a fájdalom, rossz könnyek közt. Aztán elmosolyodom, mert ott ül, és rám figyel, meg minden, és megint kijönnek azok a fránya sós cseppek.
- Gyere, menjünk valamerre el!
Szólítom fel, majd hagyom, hadd jöjjön ő is, hiszen tudom, hogy allergiás a segítségre. Legalábbis az ez irántira. A fejem kicsit eltekerem, és nyújtom a folyosó felé, aztán nyújtom a kezem, és elvonulunk, valamerre arra, de nem maradunk ott....

Társalgó:
Lassan érünk le, de ez a séta nekem így is nagyon soknak tűnik. Nagy levegőt veszek, mert jelenleg nincs itt bent senki rajtunk kívül, és ettől a tenyerem is izzadni kezd, a jó hír viszont az, hogy a szemem tiszta, és száraz. Mármint nedves, de csak normálállapotában, nem könnyesen nedves.
- Ülünk kanapéra? Gyere, segítek.... Ha gondolod.
Teszem hozzá gyorsan, mert eszembe jut, hogy Alexről beszélünk, nem pedig valaki másról, de én meg segíteni akarok neki. Segíteni, és segíteni, mást nem. Meg mellette lenni, mert az olyan megnyugtató, és jó dolog. Nem is tudom, miért. De a délelőtt folyamán még ne teljesen ezt éreztem. Mi a csuda volt abban a narancs ízű, narancslészerű valamiben?

Dalmi <3

Alex

Nem megsérteni akartam a szavaimmal, mondataimmal Alexet, és emiatt megint könnybe lábad a szemem, mert látom rajta, hogy ő így értette. Pedig nem ám. Én nem akartam, tényleg.
A társalgóba sétálunk, és gurulunk, melyiket melyikünk végzi, aztán amikor hellyel kínálom, akkor inkább csendben maradok, amikor a székben marad. Megértem én tényleg,  és rá kell jönnöm, hogy ostoba vagyok.
- Ne haragudj, nagyon ostoba vagyok.
Fejtem is ki, és hajtom le a fejem, már ülőhelyzetben, a közeli kanapé szélére helyezkedve, hogy ő is oda tudjon ülni, és ne kilométerekről beszélgessünk. Így ülök nagyon nagyon sokáig, mire egyikünk megtöri a csendet. De az nem én vagyok. Meghallgatom a kérdést, mindet, aztán kicsit elgondolkozom a dolgokon, és az egyik ujjamat a számhoz téve kezdek válaszolgatni, hüppögések közepette.
- Hát tudod, hüpp. Nem éreztem semmit sem, csak hüpp... annyit, hogy jól érzem magam. hüpp. és akkor megittad azt a bájitalt, és hát én me... hüpp... meg nem is tudom.
Csak könnyek, közben mosolygósság, meg minden, ami kell, és amikor felnézek, tehát most, akkor csak sóhajtok egyet, és folytatom, remélem, hogy sírás nélkül.
- Szóval amikor megittad azt a löttyöt, akkor megváltoztál. Picit rövidebb lett a hajad, és olyan tök aranyos voltál, olyan igazi fiú.
Veszek egy nagy levegőt, és máris bocsánatot kérek.
- Mármint azelőtt is igazi voltál, csak utána, nem is tudom.
Egy kicsit elgondolkodok, és kibököm, amit eddig nem tudtam a nyelvemre venni.
- Alex. Te vagy a leghelyesebb, legaranyosabb fiú, akivel találkoztam eddig. Nem tudom, hogy hogyan nem vettem mostanáig észre, de ez így van. Tetszik a szemüveged, a széked, az inged, és a nadrágod.
Megint lehajtom a fejem, hiába, ilyenkor ez van, a kezeim pedig már az ölemben hevernek.
- És minden, ami te vagy.
Ez csak úgy kijött, na... Hát ez van, ez van bennem, és most már ő is tudja. És kezdem emiatt kicsit kényelmetlennek érezni a helyzetet, így mocorogni kezdek, és fészkelődni, amíg nem felel.

Dalmi

Alex

Bocsánatkérés elfogadva, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy miért kéri azt. Legszívesebben elrohannék, vagy a térdei elé csüccsennék, és úgy néznék rá, a térdem összekulcsolva, és azon támaszkodva.
Aztán nem történik semmi ilyen, és nem is mondok semmit, csak leülök, aztán megérzem meleg bőrét a kezemen, és végigfut rajtam a hideg, meg még egyszer, mire elered a könnyem, és beszélni kezdek.
Szépen végighallgatja, és ennek örülök, mert azt sem tudom, miről beszélek. Miután befejezem, csak ülök némán, és nézek lefelé, egészen addig, amíg meg nem kérdi, hogy mi lesz.
Ez, be kell vallani, nem esett jól, mintha madarat lőttek volna le a levegőből. De elviselem, nagy vagyok, és erős. Legalábbis remélem. Csak megrántom a vállam, mert fogalmam sincs, mi lesz, vagy hogy lesz, bár reménykedek én ám sok mindenben. Ezt persze magamban tartom, ráharapok a nyelvemre, és csitt lesz a nevem, aztán megint csak hallgatok. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen a reakciója.
De bárcsak ne tenném, hanem inkább a szavába vágnék, vágtam volna. De nem teszem, mert illedelmes vagyok, és különben is... Az ő szavaiba?
Persze, most bánt, meg minden, de a mondat második fele valahogy kissé meg is nyugtat. Meg nem is, mert ezt nem képzeltem ám én így. Kicsit gondolkodom, és csak kidől belőlem a következő mondat.
- Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam.
Rázom meg picit a fejem, és csak lógatom a lábam. Aztán felemelem a fejem, de csak picit, hogy valamennyire lássam az arcát, és az azon lévő kifejezést. Csalódottság, és kicsi, vagy inkább nagy letörtség.
- Ha gondolod, elmehetünk, és lezárhatjuk most ezt a témát. Nem kell beszélni róla, úgyis elmúlik egy, maximum két nap.
Vagy hét, vagy hónap, de reménykedjünk, hogy előbbi, hiszen hallottam, amit az előbb mondott. Ennek ellenére mégiscsak még valami, még utoljára eszembe jut egy nagyon nagy marhaság.
- Szabad megölelni? Minden nélkül, csak megölelni, és semmi több.
Szemem szinte könyörgő, ami most látható is, hiszen felemeltem az állam. De aztán ez a kifejezés szinte rögtön el is tűnik, és átadja helyét az egyszerű közömbösségnek, mindennek, csak nem árulkodó jeleknek.

Dalmi

Gilbert

*Bólintok egyet a nevére, majd gondolkozóba esek. Emlékszek, hogy régen anyukám mondta még a nevem jelentését és jól ki is nevettem. Talán azért, mert akkor még túl nyálas volt. Most visszagondolva a jelentésükre, röhejesen nem illik a mostani énemre. Ez eléggé hátul áll a listában, amit magamra használnék. Megfogom a pennát és írni kezdek.*
Min = Fény
Woo= Segítség
Anyám úgy fordítja fényadó, de szerintem iszonyúan nem illik rám ez a név, valahogy a Rellon is igazolhatja. Neked?
*Inkább most az udvariasság szólt belőlem, mint, hogy muszáj lett volna nekem tudnom, bár egy kicsit érdekelt, hogy hátha Ő is egy olyan nevet kapott, ami a vezetőegyéniséget vagy a nyíltat jelenti. A többi családtag nevéről nem tudok semmit, mert nem nagyon volt vacsoratéma. A sajátomat is csak azért tudom, mert édesanyám szokása volt fényhozónak szólítani. Nem volt túl kellemes, mikor az óvodában így hívott el a többiektől. Elolvasom a lefirkantott idézetet. Bár mondhatnám, hogy nem értettem, de olyan egyszerű volt, még is sok bonyodalom volt benne. Ez az egy mondat rengeteg mindent feltételez. Megtudom, hogy hasonlóak vagyunk, hogy tudja a titkomat, és hogy neki is van egy. Ezzel az a probléma, hogy én nem tudom az övét. Sok mindent tudok róla, de azt nem, hogy melyik a sötét titka, talán még nem is mondta el. Minek is kellene elmondania? Igaz, én sok mindent elárultam neki, de Gilbert is nekem, ha meg lenne még több titka, kell egy bizalom, amitől megosztaná. Nem tudok mit írni az idézetre. Egy csöppnyi művészet sem szorult belém, az irodalom irányából. Akárhogyan töröm a fejem, semennyi idézet sem jut az eszembe, inkább megvárom, míg folytatja az írást.
Két felől lehet Gil személyiségét megközelíteni, ahogy Ő tette, és ahogy Én, nézőpont kérdése. Talán a visszahúzódottsága miatt páran piszkálják majd és kiközösítik, de még mindig jobb, mintha félnének az embertől. Őt nem veszik észre engem néha a hír is megelőz, közben pedig látom a pillantásokat. Ezért volt jó ebbe az iskolába jönni. Senki sem tudta, hogy ki vagyok, legalább is egy ideig azt gondoltam. Mira az egyetlen, rá se számítottam. Próbálok beleolvadni a tömegbe, de lehet, hogy néha nem sikerül. A véleményem még mindig nem változott a srácról. Érettebb egyes felnőtteknél is. Az írásnak az első felével nem értek egyet, de ezt nem teszem szóvá. Aztán megint jön az az okosság, ami magamban nincs meg. Ő így is tud tanácsokat adni, hogy nem bízik meg magában én, ha még tökéletes lennék, úgy sem tudnék.  Félnék ekkora terhet a vállamra venni, elég a sajátom.
Lehet, hogy nem tőle kellett volna segítséget kérnem? Gondolkodok, hogy miért mondja azt, hogy meg kell gondolni, hogy kitől kéred a segítséget. Vagy csak nem akarja megtenni. Én próbáltam egyedül megváltozni, de könnyebb volt a visszavágással védekezni, mint, hogy csak simán elsétálsz. Ezt hívják forrófejűségnek? Nem is értem, hogy most miért tárulkoztam ki ennek a fiúnak, akiről még azt sem tudom, hogy milyen házba jár. Levitásnak tippelném. Van valami olyan jelenléte, ami kihozza az emberből minden titkát. Most kéne elrohanni, de most már kíváncsi vagyok a teljes válaszára. *
~Futás!* Ez a szó hasítja végig a tudatomat, de még sem mozdulok. Túl késő. Akkor kellett volna még megtennem, mikor letéptem az álarcát. Örök harag, de annyival vége is lett volna a kapcsolatunknak, de most már nem tudok úgy elmenni mellette, mintha semmi sem történt volna. Sok dolog lejátszódik a fejemben a kérését illetően. Lehet, hogy azt akarja takarítsak ki a szobájában, vagy, hogy legyek kedves, akár azt is, hogy készítsek ki valakit akit nem szeret, de valahogy bízok benne, így elveszem a pennát.*
Ha sikerül.

Chaske Tsosie
 

Sosem szeretett csak úgy egyedül járkálni a kastély ezen részein. Nem volt túl közel semmi sem, és a sok portré között, kicsit elveszettnek érezte magát. Tudta, hogy a régi arcok akik a festményekről néznek rá, már úgysem bánthatják, de kibeszélni ettől függetlenül még nyugodtan kibeszélhetik.
Ahogy elhaladt, az egyik szép hölgyike előtt, hallotta, amint a háta mögött egyből elkezdődik a sugdosás, arról, hogy milyen pórias ruhákban jár, és, hogy a haja mint a napon hagyott szalma. Nem vette jó néven ha kibeszélik, ám most elsiklott felette, ugyanis igencsak ki volt öltözve, az alkalomhoz illően, és ezt ő is tudta, mivel pont a festmények miatt vette fel az új fehér csipke berakásos nyári ruháját, természetesen egy meleg blézerrel, és egy ugyancsak meleg harisnyával. Beszélni kívánt a festményekkel, bár nem tudta, hogy hogyan is kezdje. Köztudottan félénk lány volt, és köztudottan két ballábas. Ezért történhetett meg az, hogy épp amikor az egyik festménytől a másikig ment, nem hagyhatta ki, hogy végigcsússzon a sima és fényes parkettán, ám amikor meg kellett állni, akkor megállás helyett a lába megbicsaklott, és úgy hasra esett, hogy a harisnyája kiszakadt, és a szakadás helyén elég durván meghorzsolta. Szép lassan el is kezdett vérezni.
- A franc essen bele. Hogy az ördög vigye el a pokol legmélyebb bugyrába és ott égesse cafatokra. - szitkozódott kissé hangosan, és remélte, hogy nem hallja meg senki, hiszen hogy is illett volna ez egy prefektushoz.
Megpróbált felállni, ám túl hirtelenre sikeredett, ezért azzal a lendülettel vissza is pattant. Valószínűleg kiment a bokája is. Remek.
Tudta, hogy nem messze innen van a Gyengélkedő, bár abban is biztos volt, hogy jó darabig nem megy el innen. Inkább dúl-fúl egy kicsit magában, az ostobaságáért.

Inedra Pote

*A mai napot főleg azzal töltöttem eddig, hogy az iskolai gyengélkedőben tevékenykedtem. A polcokat feltöltöttem a saját gyógyhatású készítményeimmel, leltárba vettem, hogy mi mindenre lesz szükség nagyobb mennyiségben egy iskolában. Majd ezen főzetek közül hozzá is láttam azok elkészítéséhez, amelyekhez minden hozzávalóm megvolt. Berendeztem a gyengélkedőhöz tartozó szobát is, bár ez nem vett igénybe kimondottam sok időn, mivel elég kevés holmim van, amit kirámolhattam volna az utazóládámból. Főleg csak ruhák, néhány könyv, és egyéb alapvető dolgok, az útjaim során gyűjtött ereklyéket, feljegyzéseket, az igazi értékeimet nem állt szándékomban elővenni a láda rejtekaljából. Egész sokáig elbíbelődtem a teendőimmel, jól esett a magány, hogy volt időm kissé átgondolni magamban a dolgokat.
Nem igazán tűnhet fel annak, aki nem ismer igazán, tehát igazából senkinek, hogy milyen izgatott is vagyok az itt létem miatt. Sok felé jártam, megtanultam, hogy alkalmazkodjam minél gyorsabban és hatékonyabban a környezetemhez, ami abból áll, hogy igyekszem mindent megfigyelni. Márpedig ez a tevékenység eléggé leköti ahhoz az embert, hogy ne legyen ideje lelkendezni a látottakon. A különbség csak az volt, hogy eddig - egy-két kivételtől eltekintve - csak vendég voltam, azért kerestem fel mágusokat és különös helyeket, hogy tanuljak. Az, hogy most rangban egy kastélynyi tinédzser felett állok, akiket ha szükséges maximálisan el kell látnom, tényleg teljesen új terület számomra. Rossz érzés bevallani, de egy kicsit megijeszt a felelősségtudat. A másik oldalról viszont élvezem a kihívást, és azt, hogy ténylegesen segíthetek valakin a tudásommal. Megnyugtató, hogy tudom, most itt fogok élni huzamosabb ideig, és legalább addig biztos a jövőm, nem kell arra figyelnem, vajon nem terhes-e a jelenlétem, vajon mi lesz velem holnap.
Ám ahogy rendezem a gondolataim, elkészül a főzetem, kissé csalódottam konstatálom, hogy semmi dolgom sincs. Már hozzá vagyok szokva, hogy mindig történik valami, mindig van valami érdekes, amivel foglalkozhatok. Most viszont nincs már dolgom, mint várni. A tétlen várakozás azonban nem kenyerem, így gyorsan el is határozom, hogy sétálok inkább a kastélyban, megismerkedem egy kissé az új lakhelyemmel. Mondhatnám, hogy otthonom, de nem érzem így, már nagyon régen nem volt olyan hely, amit az otthonomnak tekinthettem volna.
Lassú léptekkel indulok el a folyosón, megszemlélek mindegy egyes falikárpitot, és percekig tanulmányozom a kilátást az ablakokból. Hamarosan egy olyan folyosószakaszhoz érek, ahol jobbról és balról is hölgyek festményei tekintenek rám. Az én figyelmemet azonban nem ők, hanem a folyosó közepén, a földön ücsörgő lány köti le. Az nem is kérdés, hogy nem jó kedvében üldögél a padlón. ~ Végre egy kis tennivaló! ~ Fut át az agyamon, az pedig már más kérdés, mennyire jó dolog az, hogy így tudok örülni annak, ha valaki megsérül. Ruganyos léptekkel megközelítem a lányt, és a helyzethez képest, a várhatónál kicsit talán nagyobb vidámsággal szólítom meg. *
- Hello! Segítek.* angolul beszélek, a magyart valószínűleg soha nem fogom megtanulni, és nem is érzem égető szükségét a dolognak. Igazából nem vagyok kimondottam beszédes típus, most nem ragozom túl a dolgokat. Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy megállapítsam, a lány bizonyára elesett. És azt sem hiszem, hogy nagyon ellenezné a segítségem, bár ki tudja. Azt már régen megtanultam, hogy az emberek néha nagyon kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Leguggolok a lány mellé, csöndesen figyelem egy kicsit.*
- A horzsolást azonnal megoldom, de majd be kell mennünk a gyengélkedőbe, és egy pillanat alatt rendbe teszem a bokád is. Kificamodott. * közlöm vele teljesen természetesen. Viszont csak akkor látok, hozzá az előbb említettek kivitelezéséhez, ha a lány beleegyezését adja. Az éppenséggel meg sem fodul a fejemben, hogy kezdhettem volna a bemutatkozással is, hiszen csak tegnap érkeztem - csak az igazgatóval beszéltem, így nem valószínű, hogy az egész kastély tudja, hogy ki vagyok és mi vagyok. *

Chaske Tsosie

Mivel felállni nem igazán tudott, megnyomkodta a bokáját, hogy hol is fáj tulajdonképpen. Igazából ebből csak az sült ki, hogy a bokája még jobban elkezdett sajogni, úgyhogy inkább hagyta is had fájjon. A sebével igazán nem tudott mit csinálni, maximum csak annyit, hogy felitathatta a pulcsija ujjával a kiszivárgott vért. Ez is rettentően csípett, úgyhogy ezt is hagyta inkább. Majd később lemossa, ha kikecmergett innen.
Hirtelen lépéseket hallott, és szörnyen boldog lett, hogy van akkora szerencséje, hogy erre járjon valaki, aki tud neki segíteni. Azután, a lépések hangját követte a hozzájuk tartozó ember is. A lány hirtelen nem is tudta, hogy mit csináljon, elfusson vagy esetleg több kevesebb sikerrel megpróbáljon úgy tenni, mintha itt se lenne, ugyanis a férfi, mert férfi volt, aki jött eléggé ijesztő alak volt, tipikusan az az ember aki egy nézésével eltöri mindkét lábad. Ám ahogy Inedra meglátta az arcát, rá is jött, hogy ez az akárki igazából nem akar rosszat. Nem húzott elő a zsebéből egy kést, vagy a cipőjéből egy pisztolyt, úgyhogy Inedra igencsak megnyugodott.
-Szia!Vagyis Helló, vagyis Jó reggelt...akarom mondani estét. - a lány rendkívül össze volt zavarodva, ugyanis hirtelen semmi nem jutott az eszébe angolul, de végül megtalálta a hangját, és tudott válaszolni, ám kicsit zavarban is volt, ugyanis a furcsa idegen azonnal a segítségére sietett, leguggolt mellé, és furcsán nézte őt, ami eléggé feszélyezte a lányt.
Mire bármi mást kérdezhetett volna az idegen rá is tért a lényegre, és ő bőszen bólogatva egyezett bele a segítségbe. Tudta, hogy egyedül úgysem tudna mit csinálni, és ha ez a valaki meg is akarná őt támadni, vagy bántani akkor már rég megtette volna. Na meg a kisugárzásában is volt valami, ami arra sarkallta a lányt, hogy nyugodtan megbízhat benne.
-I..Inedra vagyok. És a kastély legbénább tanulója. - utóbbit egy szemforgatással.  - Köszönöm a segítséget. Bár ez nem túl megszokott, egy maffiózó idegentől, akinek még a nevét sem tudom. - nem is értette, hogy miért mondta ezt, de azért voltak fenntartásai. Egyáltalán nem akart rosszindulatúnak tűnni, hiszen a férfi még segíteni is akart rajta, szóval úgy döntött inkább megpróbál csöndben maradni.
Azt nem igazán értette, hogy hogyan is tudná itt azonnal megoldani a horzsolást, úgy hogy nem volt nála semmi, de bízott benne, hogy sikerrel jár.
Ha Chaske-nak sikerül meggyógyítani őt, akkor a segítségét kéri, bár valószínűleg a férfi is látja, hogy egyedül nem tud lábra állni.
- Kérhetnék egy kis támaszt? A bokám még mindig rettenetesen sajog. - kérte a lány, és remélte, hogy útjuk a Gyengélkedőbe vezet majd. A lány ezúttal összeszedte minden angoltudását, amit csak tudott, de még így is csak az alap mondatok és nyelvtan jutott eszébe, amiért szidta is magában az anyját, aki kiskorában tanította.

* Valószínűleg csak szakmai ártalom, de általában ha "helyzet van" előbb a sérüléseknek szentelem a figyelmemet, és csak ezek után az elszenvedő alanynak. De lehet, hogy ez csak a személyiségemből fakad, ezen még nem gondolkodtam. Mindenesetre most is csak azután koncentrálok a lányra, hogy felmértem, egy horzsolással és egy bokaficammal van dolgom.
Nem tudok elsiklani a tény felett, hogy a lányt igencsak sikerült zavarba hoznom, és láthatóan nem is fektet belém maximális bizalmat. Emiatt persze nem hibáztathatom, hiszen soha nem találkoztunk még korábban. Az emberek többsége pedig már csak ilyen bizalmatlan. Igazság szerint nekem is új, hogy olyas valakit, a jövőben valószínűleg sok olyan egyént lássak el, akiket egyáltalán nem ismerek. Eddig főleg olyanok fordultam hozzám gyógyítói segítségért, akiket már előzetesen ismertem, a tudásomat egy ilyen szűk körben kamatoztattam. Az viszont elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hogy - akármennyi időt is töltsek  Bagolykőn - egy seregnyi diákot igazán megismerjek. Ilyesmire nem is vágyom.
Meg aztán azt is tudom, hogy a külsőm nem feltétlenül vonzó egy fiatal lányka számára, de hogy valójában miért a nagy zavartság, arra csak Inedra megjegyzése adja meg a választ. *
- Maffiózó? Ilyet se mondtak még. * hümmögök eltűnődve, egy halvány mosollyal a szám sarkában. Nem nagyon tetszik, hogy Inedre rámutat a tényre: fogalma sincs ki vagyok. Ennél egész biztos, hogy udvariasabban is feltehette volna a kérdést. Ugyanakkor, ha mindig szóvá tenném, ha valami bántja a fülem, másból se állnék, mint rápirítanék az illetőkre. Így inkább lenyelem a békát, bár azért magamban megjegyzem a dolgot. Egyébként sem hiszem, hogy könnyebben elnyerném a kastélylakók szimpátiáját, ha Inedra, aztán az elmondása alapján még ki tudja hányan, egy morcos, rigolyás, humortalan, megsavanyodott emberként mutatkoznék be. *
- Oh, a nevem Chaske Tsosie, csak tegnap érkeztem a kastélyba, és mostantól én fogom ellátni az iskolában a gyógyítói teendőket. * adom meg a választ Indre indirekt kérdésére. A hangom jó kedvűen cseng, de azért Inedra érezheti a hanghordozásomból az enyhe élt, még az előbbi megjegyzésére utalva, másrészt pedig azt, hogy büszke vagyok a képességeimre.
Közben, heves bólogatással megkapom az engedélyt, hogy végezzem a munkám. Előveszek egy apró fiolát a zsebemből, cseppentek pár cseppet a barnás folyadékból a bal tenyeremre, majd gyakorlott mozdulatokkal fél kézzel visszazárom a fiolát és is teszem azt. Egy ilyen kis adag fertőtlenítő szinte mindig van nálam, hátha szükség lesz rá. Bár Inedra horzsolása egész tisztának tűnik, de én már csak ilyen precíz és maximalista ember vagyok. A bal tenyeremet ráteszem a lány sebére, és lassan körkörös mozdulatokkal simogatom a területet, miközben lehunyt szemmel koncentrálok. Az nem kellemes élmény, amikor a seb először találkozik a fertőtlenítővel, de ahogy simítok párat a seben, a csípő érzés már el is múlik, és mire a műveletet egy szűk fél perc alatt elvégzem, a horzsolás helyén már friss, rózsaszín bőr van. *
- Persze, gondoltam. * bólintok a lány kérésére, majd segítek neki felkelni a földről. Majd a továbbiakban is támaszt nyújtok neki, miközben lassan elindulunk a gyengélkedő felé. *  

Erkélyesek - Adri, Leonie, és srácok, ha jöttök, na meg a Javasbácsi
Előzmény: Erkély

Nem mondható esemény mentes napnak a mai Mary számára. Épp elég izgalom, hogy kikecmergett a Navine körletéből az órákon kívül, nem hogy ilyen közelről végigélvezhessen egy addig ismeretlen, tini-szappanopera jelenetet. Merthogy idő közben biztossá vált: Ez nem csak szappanoperaszerű, ez egy szappanopera. Habár ehhez eddig sem fért kétség. Egy élettel teli lány, aki megcsalással vádolja háztársát, ki ezek szerint több annál, mikor hirtelen betoppan a képbe két másik, kik előbb okoznak fájdalmat, minthogy kérdeznek. És ez még semmi, ugyanis egy másik fiú is érkezik, ki úgy véli, járnak az először említett hölgyikével. Idő közben az állítólagos megcsaló lelép a színről, mikor is kezdetét veszi a szeretlek-nem szeretlek vita, kicsit más párbeszédi megfogalmazásokkal. De nem telik belé sok idő, a kiviharzott fél úgy dönt, visszatér. Perceken belül pedig a fölösleges ötödik, illetve Mary, kap is a fejére, nyakába, hátába, kicsit még a lábára is. Egészen pontosan valami trutyit, mely fagyasztó érzést keltő hatása ellenére égési, és húzós fájdalmakkal jár. De ha csupán ennyi volna a probléma, Marynk hálát adna az égnek, de sajnos ennél egy cseppet drasztikusabb a helyzet. Ezt ildomos így érteni, ugyanis a kis Navinés szó szerint elkezdett zsugorodni, és még a nagy, korábban trutyit tartalmazó fémvödör is kinyilvánította nemtetszését fejének, mi nincs túlontúl jó hatással se a lány közérzetére, sem pedig látására.
- Nem hiszem, hogy ők voltak... Várj, mi az, hogy pont velem? - kérdi meglepődött arcot vágva Adriót. Igyekszik bármire odafigyelni, és összpontosítani, ami eltereli figyelmét a fájdalomról, meg a hülye trutymó érzékeléséről. Ennek érdekében pedig képes a legapróbb csekélységen is fennakadni. Érzi közben, hogy valami nincsen rendben vele. Valami baj van, de az a baj nem a trutyi, és fájdalom, hanem... ~ Miért érzem úgy, hogy alacsonyabb vagyok? Miért kezdett el nőni körülöttem... Minden? Á, biztos csak káprázik a szemem! ~ A gondolatmenet végén hevesen megrázza fejét, összeszorított szemekkel. Mikor pár másodperc múlva kinyitja, hiába égeti bőrét a ragadós valami, a hidegség érzése mégis elnyomja azt az ijedtséggel karöltve, és remegni kezd.
- Miért vagytok nagyobbak vagy húsz centivel!? - néz körül ijedten. Nem lehet ilyen mértékű hallucinációja... Vagy mégis? Még jobban megüthette fejét az a vödör, mint sejtette...
- Igen, tudok jönni. De siessünk, mert nem tudom pontosan, hol is van, és... Istenem, én összemegyek! - kezd pánikolni, és sietve kirohan az ajtón. Együtt mennek hát tovább a gyengélkedő felé. Mary már-már rohan, közben fokozatosan veszítve méretéből. Semmi kedve véglegesen elfogyni, mégis egyre kisebb, és kisebb lesz. Mire végre eljutnak a gyengélkedőig, már csak nyolcvan és hetven centi között van a mérete, azonban trutyi már alig fellelhető rajta. A fájdalom kezd múlni a zsugorodással egyetemben, és a hangja is vékonyodik. A végére igazi kis törpe lesz belőle. Vagy semmi... Épp ezért, minél előbb be kéne jutni a gyenguszra vezető ajtón.
- Kinyitná valaki? Nem érem el a kilincset... - szólal meg, mint aki magába eresztette volna három, héliummal felfújt lufi tartalmát.

II. felvonás
Erkélyjelenet folytatása

Már unta a sok rizsát meg hegyi beszédet, amivel az ő és egymás lelkére akartak hatni, egyetlen vágya volt, hogy elmenekülhessen. Nem kell neki a tinidráma, ez az amiből mindig is szívesen kivonta volna magát, mert nem az ő stílusa. Most is inkább csak bután néz, mint értelmesen szól, meg próbál nem nevetni Adrika lehengerlő stílusán, ahogy éppen osztja két diáktársukat. És ilyenkor azt hihetné az ember, hogy több meglepetés már nem érheti őket, de az igazi Máricsuri forgatókönyvírók sosem adják fel, szóval jön egy vödörnyi flatty, ami egyenesen Mary nyakában landol. Kis vörösünk először nem győz eléggé frászt kapni a hirtelen fordulattól, aztán pedig annak hatásától.
-Mary! Te összemész! – Állapítja meg a helyzet magaslatán állva, a valószínűleg mindenki számára látható tényt. Gyorsan összekapja magát, és a fiúkákkal alig foglalkozva odaugrik a lányhoz, de nem mer hozzáérni, nehogy maga is elkezdjen összemenni. Te jó ég! Nem akar még a mostaninál is törpébb lenni, már éppen elfogadta önmagát, nem akar újra terápiás kezelésekre járni.
-Menjünk! – Ért egyet hevesen bólogatva a szőkével, és már rohannak is a gyengélkedőre. Talán nem ártott volna babakocsit is hozniuk magukkal, Mary számára kevésbé lenne fárasztó úgy az út.
-Nyitom! – Odaszökken a Gyengélkedő ajtajához, és kivágja azt. Szó szerint beesik Mary előtt a nagy hévtől, de egy pillanattal később már el is áll az útból, hogy a többiek bejöhessenek.
-Csókolom! – Köszön hangosan, bár körbe sem nézett, hogy van-e itt valaki rajtuk kívül. Azért lehet, hogy nem ártana, ha jönne a segítség, mert szegény Mary roppant ramatyul néz ki, és valószínűleg nem szeretne örök életére ilyen kis pici maradni. Bár vállalhatna munkát eztán, mint kerti törpe, nincs is egészségesebb, mint a szabadban lenni a nap huszonnégy órájában.
-Ha ilyen maradsz, hazavihetlek? – Vigyorog a lányra. Semmi gúnyolódás, teljesen komolyan gondolja. Lenne egy saját babája, és biztos remekül tudna gondoskodni róla, csak néha felejtené el megetetni…
-Vennék Neked sok szép ruhát, meg mindent, amit szeretnél! Csak vigyáznod kéne a nyulammal, mert alig kisebb nálad, csak szőrösebb. Lehet, hogy féltékeny lenne, és meg kéne vele birkóznod… - Sosem vezérelné rosszindulat, de tényleg kezd jót mulatni a lányon. Hát szégyen, de ez a kis vörös semmit sem tud elég komolyan venni.
-Ha hozzád érünk, mi is összemegyünk? - Adri felé fordul lelkesen – Nem próbáljuk ki? Csak a kisujjunkkal! Képzeld csak el, egy mini kisujj! – Jót mulat a szeme előtt lebegő látványon, a szőkeség meg a mindjárt lecsapja, amiért ilyen idegesítő.