Nem titkolja, hogy meglepte Ophelia bocsánatkérése, nem számított rá, hogy a lány ilyesmivel rukkol elő, arra meg főleg nem, hogy mindezt szemtől-szemben fogja tenni - úgy tippelt volna, még legalább hetekig kerülgetik majd egymást az üvegházban, míg végül elsimulnak a forrongó kedélyek és Oph is képes lesz a szemébe nézni.
 - Hát itt a bibi. Hogy várhatod el, hogy komolyan vegyelek, ha se gyűrű, se csokor? - kérdezi felont szemöldökkel, elvégre ez volna a minimum, ha már ilyen mélységekig vitték a kapcsolatuk fonalát. - Nem tudom, mi lesz velünk így - sóhajt teátrálisan, majd a lányra vigyorog, hogy elvegye a helyzet élét. Nem akarja annyira megbeszélni, amit Oph a fejéhez vágott a lepukkant kis szobában, nem érdekeli a téma eléggé, elvégre pontosan tudja, hogy az ex-navinés igenis komolyan gondolta, amit mondott, bár ennek ellenére nem készül elsétálni mellette, sem máshogy viszonyulni hozzá, mint eddig.
 - Túl van tárgyalva - jegyzi meg a bocsánatkérésre végül, mert valóban úgy érzi, nem kell megtárgyalniuk semmit, legalábbis részéről, ám a saját függetlenségét hangoztató mondatra érkező kérdésre egy szemforgatással felel.
Felsóhajt, nehéz úgy megbeszélni valamit a másikkal, ha az elhülyéskedi, amikor az előző pillanatban még egy véresen komoly bocsánatkérést hallhatott, amire mellesleg személy szerint szüksége sem volt, mert nem érezte, hogy a másiknak van bármi oka is arra, hogy kifejezze a sajnálatát a történtek miatt, amikor Noelt szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta a viselkedése.
 - Csak közöltem, hogy ne számíts rám, és ez továbbra is áll - vonja meg a vállát. - Egyébként felesleges volt bocsánatot kérned, mondtam, hogy nem tartozol nekem semmivel, és úgy is gondoltam - teszi még hozzá. A lány tőle azt csinál, amit akar, őt nem érinti meg a kiakadása sem most, sem a jövőben: kedélyesen elhaverkodik vele, abban hiba nincs, de nem veszi magára a problémáit és nem érez kényszert arra, hogy megmentse a lányt önmagától. Elég neki a saját élete, érdeklődésen kívül nem foglalkozik a másikéval, és előbbi tekintetben is csak azért, mert kíváncsi, hogy reagálnak az emberek bizonyos helyzetekre. Csúnya kifejezéssel azt is lehetne mondani, hogy játszadozik.
 - Te. Tanultál - mereszt rá nagy szemeket, ilyenről még Ophelia pályafutása során nem nagyon hallott. - És ugyan mit? Még szünet van - ráncolja a homlokát zavartan.
 - De jó, csináljunk valamit. Van ötleted? - vigyorog a lányra, mert...mert szabálytisztelő, jól nevelt prefektus ez a Noel.

Szerintem ez a nap bőven megér annyit, hogy pirosra színezzük, és nem... nem azért, mert nőbajokkal küzdök, hanem mert... ohh könyörgöm, mikor vetemedtem én arra, hogy belássam, valamit elcsesztem?
- Jó, tudom, még ezt is elcsesztem, de figyu, legközelebb a gyűrű, meg a csokor mellé szerenádot is adok- egyezkedek serényen, mert nehogy már emiatt "dobjon", akkor inkább nyilvánosan leégetem magam, bár a hangommal nincs semmi gond, a zuhanyrózsa is megmondta.
Mosolyogva biccentek, mert örülök, hogy ennyivel letudtuk a dolgot, konkrétan örülök, hogy nem kell horribilis mélységekbe mennem, mert fogalmam sincs, mit hoznék ki belőle. Na, jó, ha lenne "teremtsünk egészséges kapcsolatot embertársainkkal" óra, elhasalnék, mert nem hogy gyatrán megy, egész idáig meg se fordult a fejembe, hogy bárkivel is egészséges kapcsolatot teremtsek. Pár percig meredek rá, majd miután sikerül felfognom, mire is érti, vigyorogva bólintok.
- Ott már komoly bajok lennének, ha arra kellene vetemednem, hogy számítsak valakire. Sajnos, ezt nem osztogatják a piacon, meg valahogy az empátiát se, így nem hiszem, hogy fél áron hozzájuthatnék egy ilyen készséghez- tűnődök el egy kicsit. Amúgy, sokkal könnyebb lenne, ha tényleg tudnék magamnak érzéseket venni, legalább megspórolnám az energiát, mert ami nincs, azt cefet nehéz magamba erőltetni.
- Akkor... nem tudtad volna azelőtt mondani, mielőtt szemet hunyva a büszkeségem felett, ilyen merényletre vetemedtem?- bár, a helyében én se így kezdtem volna, hogy oké, fogalmam sincs, mit akarsz, de ne kérj bocsánatot, mert amúgy nem hat meg. Vélhetőleg... sokkalta hülyébben éreztem volna magam, mint most.
- Sok felesleges szabad időm volt, és hát... valahogy túl kell élni a másodikat. Jah, egyébként szoktam- vonok vállat, ugyanis tényleg nem áll messze tőlem ez a cselekedett, ha nem így lenne, Seren se engedett volna át, és még ő is megmondta, az elmélettel semmi gond, csak pálcát ne adjanak a kezembe. Jó, nem pontosan így, de a lényeg ez volt, és én is tudom.
- Uhh, menjünk barlangot mászni. Jó, tudom, hogy sötét van, de nem érdekel. Tök poén lesz, vagy nem, de akkor is, és még ott sose jártam- lelkesedek be egyből, mert már szándékomban állt meglesni azt a helyet is, csak na.... nem volt kedvem.

Glyniss

Henry furcsán nézte, ahogy Glyniss "megtisztítja" a kabátját, de utána vállat vont és követni kezdte a lányt. Nemsokára megpillantotta a padot, amiről a lány beszélt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott egy ilyen padon.
- És Glyniss, sokszor szoktál ilyen dolgokat művelni? - kérdi érdeklődve. - Mert ha csak a sütikre pályázol, akkor inkább szólj; szerzünk valami legális helyről. - neveti el magát. Közben felfigyel egy srácra, aki hasra esik a jégen. Henry nem különösen gonosz lélek, de ezt különösen viccesnek találta.  

Henry

Lezuttyan Henry mellé a padra, felhúzza a lábát és úgy helyezkedik, hogy szembekerüljön vele. Falatozni kezdi az egyik kékszínű muffint, közben jut a megmaradt habból az orrára is. Glyniss érszrevétlenül eszik tovább, majd a fiú kérdésére nevetve válaszol.-Nem megy ritkaság számba, hogy valamit elkövessek  a saját szent célom érdekében.És nem csak süti van a listámon.-magyarázza. -A boltból vagy más legális helyről való sütiszerzés, ahogy te mondtad, abban mi a kihívás? Itt nem a lopásra gondolok, csak csináljunk olyat, ami izgalmas. Te még nem tettél soha rossz fát a tűzre?-kíváncsiskodik, majd meglátja, mit figyel Henry. -Elég rusnya egy csúszás volt a fiú részéről. Meg kéne mutatni neki, hogyan táncolnak a jégen a  profik.-"vagánykodik" félig az elesett fiún nevetve.

Glyniss

Érdeklődéssel hallgatja Glyniss mondandóját, tetszik neki, amit hall. Henry mindig is kedvelte azokat az embereket, akik képesek voltak tenni is azért, amit akarnak. Még akkor is, ha az a cél egy süti. Közben ő is elkezdi enni az egyik sütijét. A süti jobban néz ki (csak nézett) mint amilyen az íze. Henrynek túlságosan szokatlan volt ez a fajta íz, az enyhén kiszáradt tésztát, pedig rengeteg habbal kompenzálták. Fancsali képpel de tovább ette a sütit, nehogy úgy nézzen ki, mintha megbánta volna ezt a kalandot. Idővel végzett az első süteménnyel. - Szerintem még túl sok is volt az a rossz fa, amit a tűzre tettem. - válaszolta Glynissnek. - Amúgy meg néha nem árt, ha nyugi van, például ha cukrászdában esszük a sütit, akkor legalább nem kell feltörölni azt a tojásos szutykot, amit az "akció" közben magunk után hagyunk. - nézett tettetett morcossággal a lányra. - De azért tényleg kellenek az ilyenek is, én is szeretek rosszalkodni, szóval, ha ilyenre vetemednél, akkor előtte keress meg. - folytatta mosolyogva. Még egyszer kipillantott az ablakon, és a kinti hűvösben még mindig azt a szerencsétlen gyereket próbálják felkaparni.
- Ez egy felhívás keringőre? - nézett komolyan Glynissre. - Akkor szaladjunk, mutassuk meg nekik, hogy kik a jég királyai.

Henry

Örömmel hallgatja, hogy társra lelt rosszcsontkofásban és ez a műfaj, ha lehet így nevezni, a fiútól sem áll távol.-Hát igen, néha egy kis plusz munka összejön a feladat teljesítése közben. Bár ez is csak a móka része.-ért egyet a fiúval.-Nem felejtem el, és feltétlenül, ha bármi szokatlant szeretnék tenni. Egyedül egyébként sem olyan izgalmas.-fejti ki mosolyogva.-Na és ha szabad kérdeznem, mi volt a legrosszabb fa, amit a tűzre tettél?-kérdi sejtelmesen.
Eközben ki- ki tekinget ő is az ablakon, a fiúnak csak nem megy a jégen megállni, majd Henry kérdésére azonnal rávágja.
-De még mennyire! - majd felugrik a padról, maradék muffnijait a zsebébe süllyeszti, és a legközelebbi kijárat felé szalad. Útközben még visszanéz csillogó szemmel Henryre, nehogy lemaradjon, majd mikor mellé ér, kilöki az ajtót és nekiszalad a frissen kialakult jégpályának. A srác már többé- kevésbé kikászálódott a pálya szélére, így Glyniss nekifutásból végigcsúszik a jégen, egyelőre esés nélkül, majd a második kört fél lábon teszi meg szintén sikeresen. –Na, ezt csináld utánam!-kiáltja oda Henrynek a pálya túlsóvégéről.
ről.

Glyniss

Henry is felpattan a padról, és követi a lányt. - Az maradjon az én titkom. -válaszolja. Ekkor ő is rámegy a jégre, és Michael Jackson híres Moonwalk mozdulatába kezd, utána tovább csúszkál. A fiú aki az előbb ugyanitt elesett, már sikeresen felkelt és eliszkolt a jég közeléből. Henry bemutatja Glynissnek az összes műkorcsolya mozdulatát, amit még kisgyerek korában tanult meg. Bár korcsolya nélkül nehezen, de elég felismerhetően kivitelezi őket.
- Remélem senki nem fog holnap felköszönteni. Egy ismerősömnek ma van a szülinapja, és hát... gondolhatod. Bár Április 2. nem olyan nagy cucc, de akkor is.- mondja Glynissnek csúszás közben. Henry egy pillanatra nem figyel és ő is hasra vágódik a jégen, és eléggé beüti a fejét. Szédelegve, de sikerül lemásznia a jégről, ahol egyszerűen fogja magát és lefekszik.(Kellett nekem holmi befagyott pocsolyán szórakozni.) -gondolta magában. Megpróbált felülni, kevesebb mint több sikerrel.

Henry

Henry sejtelmes válasza csak még jobban felcsigázza a lány kíváncsiságát, de nem kérdezősködik tovább. A jégre kiérve, kűrjei befejezése után a partról biztatja  Henryt és ugrálva ujjong a teljesítményén.-Egy műkorcsolyázó veszett el benned, úgy látom.-kiabálja. A Moonwalkon különösen jót kacag Glyniss, mert Henry kitűnően utánozza. Majd a fiú véleményén a szülinapjáról kissé elcsodálkozik. -Nem szereted, ha felköszöntenek? Hát, ha senki nem tudja, akkor nem is fognak, és ha már én tudom, akkor akár kívánhatok neked ma is boldogat, legalább nem kell holnapig várni.-mondja kedvesen mosolyogva. Glyniss csak figyeli Henry korcsolyázását, amikor egyszer csak a fiú elterül a jégen. A lány elég távol áll tőle és gondolkodás nélkül megindul a csúszós felületen keresztül a fiú felé, hogy felsegítse. Ám a nagy lendülettől odaér ugyan a fiúhoz, viszont megállni már nem tud, a jég és a szárazföld közti részen megbukik a cipője orra, így Glyniss a fiún landol.-Upsz, ezer bocsánat.-vörösödik el zavarában .
-Legalább most már nem csak a fejed fáj.-próbálja egy kis humorral elütni a kis balesetet, majd még mindig vörös arccal, lemászik Henryről és leül mellé a földre.-Fel tudsz ülni? Vagy teljesen agyonnyomtalak.–viccelődik ám komolyan érdekli jól van-e a fiú.

Keith
A beköltözés - folytatás

Rálelt legújabb kedvencére. Igen, Keith az, de mivel Trillian mellett csak nehezen férne el a fészekben, kénytelen hagyni, hogy szabadon kószáljon. Talán csináltathatna neki egy külön ketrecet, rakna be gumicukrot meg kispárnát, mindent, amire csak szüksége lehet. Igaz, ha józanul végiggondoljuk, sokkal izgalmasabb lesz természetes környezetében nyomon követni a gyermeket, mert több esélye van, hogy egészen véletlenül levarázsolja a fejét. Rá kéne kötöznie magát az úr hátára... Őrültebbnél őrültebb ötleteinek árvizét csak az fékezi meg, hogy szóba kerül az unokahúg.
-Miért hasonlítok rá? Neki is vörös a haja? Vagy fél a vakondoktól? Szereti a túrós rétest? A kislábujja furán pici a többihez képest? Van fülbevaló gyűjteménye? – Érdeklődik lelkesen, miközben elcsöpögtet magáról néhány információt, amit Keith kénye-kedve szerint felkanalazhat, ha óhajt. Bezzeg, ha a vörös törpe tudná, hogy Ririről volna szó, odáig lenne meg talán vissza is, ahogy a jó öreg Zsákos Bilbó is megírta egyszer a Nagykönyvbe. Ráadásul az is kiderül, egy háztársával áll szemben, ami még inkább fokozza vad örömét.
-Úúú, akkor tudom, hol fogsz aludni! – Lelkesen tapsikol, hiszen végre hasznos feladatot is betölthet. Megmutathatja egy eltévelyedett gyermeknek a helyes irányt. Nem rest azon nyomban elindulni, és katonásnak kicsit sem nevezhető ugrándozással vezeti be a srácot a Kastélyba, no, nem mintha olyan könnyű lenne eltévedni ezen a pár méteren.
-Menj csak bátran! – Tuszkolja maga előtt a Bejárati Csarnokba az úriembert, aztán rájön, hogy ez így kevésbé hatásos, úgyhogy miután beléptek, megrángatja a kezét.
-Várj, várj! Valamit elfelejtettünk, jajj, ne! – Elkezdi visszafelé húzni újdonsült ismerősét, hogy ismét csak a szabad ég alá kerüljenek, majd oda pattog elé, és egy lendületes ugrással Keith karjaiban terem. Mármint csak akkor, ha az el is kapja, máskülönben szétloccsan a földön, akár egy adag guanó.
-Ez az új közös otthonunk, úgyhogy vigyél át a küszöbön! – Mondja roppant komolysággal hangjában, majd villant egy hatalmas vigyort mellé. Igaz, hogy ők nem egy pár, még kevésbé házasok, de mindig irigyelte a romantikus filmekben látott hölgyeket, akiket így cipeltek be a házba. Ezen a késői órán volt itt az ideje, hogy maga is kipróbálja, milyen érzés. De a katarzis elmarad, helyette inkább mintha zavar támadna a lelkében, ahogy felpillant a szőkeségre. Mindeddig azt hitte magáról, hogy ilyen érzelemre csak nagyon szélsőséges helyzetben képes, ezek szerint tévedett. Ha Keith viszi, és nem átrúgja a bejáraton, akkor pillanatokon belül újra két lábbal a földön áll.
-A filmekben ez sokkal jobban mutat – Állapítja meg vidám vállrándítással egy szemvillanásnyi idő után, addig is alig észrevehető csodálkozás suhan át arcán. Úgy dönt, későbbre halasztja az önelemzést, hiszen most van jobb dolga annál.
-Húúú, egyébként szörnyen nézel ki! – Bókol a tőle telhető legkedvesebben, miközben rámutat a fehér köpenyre. Mintha tanyáról szabadultak volna, és ott is a röffencsek között túrták volna a sarat. De akár iszapbirkózó edzésről is érkezhettek volna, ennyi erővel.
-Anyukád biztos leszidna, ha látná, mennyire nem vigyázol a ruháidra! – Teszi még hozzá, mintha lényegében nem is tehetne róla, hogy meghempergőztek a földön.

Leonie
beköltözés, 2. felvonás, március 29. éjjel fél 12 körül.

- Váuhuhuhuhu...- Suttogja izgatottan, miközben egyre közelebb érkeznek a Kastélyhoz. A haja ennek megfelelően kel életre, és néha úgy látszik, hogy még a ládája is meg-megemelkedik egy pillanatra. Az a néhány csendes másodperc közöttük, amíg csak a tücskök zenéjét, a ritmusos lépteiket és a ládája kereke alatt ropogó kis kavicsokat hallgatták, elég volt neki, hogy ismét átjárja a beköltözés tüdőt feszítő izgalma. Őszintén szólva,  míg Leonie beszél, nem nagyon tud másra koncentrálni, de lehet, hogy ez azért van, mert a vörös folyamatosan előtte ugrál.
- Szőke és öt éves...úgy tudom szereti a túrós rétest, de nem beszélgettem vele a vakondokról. - Újra elvigyorodik és rápillant a mellette rohangáló lányra. Igazából nem is bánja, hogy elterelik a figyelmét a gyönyörködéstől, mert Leonie legalább olyan érdekes élményt biztosít.
- Szuper...mázlim van. - Jegyzi meg nevetve. Simán el tudja képzelni, hogy Leonie csak egy lökött falulakó, aki valahonnan szerzett egy jelvényt, és most poénból össze-vissza fognak császkálni a kastélyban anélkül, hogy bármelyikük is ismerné a helyet - aztán eljön a napfelkelte, Leonie eltűnik, ő meg felébred a vonaton, mert a szemébe sütött a lenyugvó Nap, és rájön, hogy az egészet csak álmodta.
A legkisebb ellenszegülés nélkül tűri, hogy a prefektus szó szerint betuszkolja őt a csarnokba és már jönne az újabb ámuldozós O, mikor -ma már sokadjára- megragadják a karját, és igen erélyes módon elkezdik kifelé húzni. Már éppen örülne, hogy legalább a ládája a kezében maradt, mikor eléri a gömbvillám, ő pedig reflexből elengedi a ládáját, hogy az jó nagy visszhangot kelthessen az egész csarnokban. A jó hír az, hogy legalább talpon maradt, Leonie pedig éppen hogy, de elkerülte a márvánnyal való kellemetlen találkozást.
- Szóval errefelé az a szokás, hogy a lányokat a karunkban visszük át a küszöbökön? Kellemetlen, állítólag még másik 500 lánnyal lakok egy helyen. - Kérdezi vigyorogva, miközben egy apró kis igazító dobás után hősiesen belép a csarnokba. A Hold szépségesen megvilágítja őket, a csarnokban csak a portrék békés szuszogását hallani, Keith pedig állatira örül, hogy Leonie nem nehezebb a súlyánál, mert komoly bajban lenne, ha egy 60-65 kg környékén járó lány vetődött volna rá ilyen hirtelen.  
- Nem sok filmet láttam életemben, de ígérem, hogy ezentúl minden küszöbön át foglak vinni. - Ehhez természetesen kijár egy katonás szalutálás, csak a tenyerét a halántéka helyett a szívére helyezi, de még ez a rövid fegyelmezettség se tart sokáig, mert megint felhangzik csengő nevetése.
- Legalább többen felfigyelnek rám és van ürügyem beszélgetni velük. A szokásos segítségkéréses duma már úgy is unalmas, így mondhatom, hogy épp most verekedtem át magamat egy csapat sárkánytojás-csempészen. - Magyarázza lelkesen, miközben beljebb húzza a ládáját, ami eddig félig kilógott a kastélyból.
- Anyának nem is valószínű, hogy feltű...azta! - Itt természetesen helyet kell szorítani a Kviddics és a Házkupa megcsodálásának, meg a freskóknak, a tudósok portréjának, a hirdetőtáblának és legfőképpen a pontversenyt jelző homokórának - Keith időközben felrohan a márványlépcsőn, zajosan maga után vonszolva a ládáját.
- Ezek a freskók a kastély alapítását ábrázolják? Gyönyörű munka. Nézd csak, Leonie... - Kérdezi ragyogó arccal, áhítatosan felfelé bámulva. Sajnos a rossz fényviszonyok miatt csak egy-egy apró jelenetet lát rendesen, de azok körvonalát lelkesen rajzolja a levegőbe, jó magasra kinyújtva bal karját és hosszú mutatóujját, mintha csak cirógatná a képeket. Ilyenkor már nem nagyon tud mit csinálni, önkéntelenül is feltör belőle egy gyönyörködő sóhaj, és valószínűleg ugyanebben reménykedik a lány esetében is, mert a neve említésekor féloldalasan rámosolyog. A művészsuliba járó összes barátjának elmesélte, hogy ahová megy, ott olyan sokat fog tanulni a festészetről, mint eddig soha, mert itt valódi, rég elhunyt művészekkel beszélhet majd.
- Arra mi van? - Kérdezi végül felocsúdva, csillogó szemekkel a nyugati kastélyrészhez vezető folyosó felé mászkálva. Most, hogy bent van, meglehetősen felfokozódott a mászkálási vágya/kényszere, és feltett szándéka, hogy Leonie-t is elcipelje magával.

Keith

-Szőke és öt éves? – Kérdez vissza összeráncolt homlokkal. Akkor nem is… ja, hogy szereti a túrós rétest! Így egészen más a dolgok fekvése. Máris jóval közelebb érzi saját lelkivilágához az ismeretlen hölgyikét.
-Képzeld! – Fog bele szokásos hangszálkoptatásába. – Én is ismerek ám egy kislányt, aki szőke és öt éves! Ide jár az iskolába. Azaz nem ő, hanem az anyukája jár ide. Mármint itt tanít. Az anyukája. A kis Szotyola meg itt lakik vele. Szóval érted! – Próbálkozik a magyarázattal, de mondandója elég darabosan hagyja el ajkait, és most hadd ne használjak ehhez hasonlatot… Koncentrációs képességének hiánya arra fogható, hogy ő Leonie, de per pillanat közrejátszik a Szőke Herceg varázslatos haja is, amit még maga Johnny Bravo, de Son Goku vagy éppen Medúza is megirigyelhetne, olyan csodásan áll. Száll. És a Taft hatása még mindig tart. Nem úgy, mint Leonie nyugalma. Akár a fény; tudjuk, hogy idő kell hozzá, míg elér egyik pontból a másikba, mégis olyan gyors, hogy nem érzékeljük. Vöröskénknél is tisztában vagyunk vele, kell lennie nyugalmi állapotnak, csak szabad szemmel nem láthatjuk azt.
-Nem minden lányt! – Bár mókásabb lett volna, ha ráveszi az uraságot, ezentúl minden hölgyet pakoljon át egyesével a küszöbön, valamiért mégsem érzi jó ötletnek. Cipeljen inkább malteros vödröt, attól is kicombosodik.
-Hanem az összes prefektust. Pontosabban… azokat a prefektusokat, akik éppen meg akarnak büntetni. – Azért megnézné, mondjuk Amira milyen fejet vágna, ha Keith megpróbálná felkapni, és átvinni egy küszöbön. De még ennél is jobb eshetőség lenne Noel… Bizonyára nagy visszhangot verne az iskolában, hogy az erdő környékén elásott eridonost találtak.
-Húúú, sok ajtó van ám itt! – Nyilván lelkesedik az ötletért, hogy cipeltesse magát. Legutoljára apukája vitte kézben, óvodás korában, és azt nagyon szerette. Most meg e kiszemelt Keith emelte meg, ami majdnem ugyanolyan mókásnak hatott.
-Megígérem, hogy nem eszek annyi csokit, hogy ne legyek olyan nehéz. Vagy mindig kicsit többet eszek, és egyre izmosabb leszel. – A végén a srác kész bodybuilder lesz, Leonie meg akkora, hogy kifolyik a kezei közül. Szép kilátások. Apropó szép kilátás. Mire a kis törpe feleszmél, a kis herceg már rég felfelé lohol a lépcsőn. Az sem lehetne zajosabb, ha egy tank beparkolna a kastélyba, de úgy, hogy a falon át megy be. Erre aztán kénytelen elvigyorodni, mint jó prefektus, és már lohol is áldozata után, nehogy megszökjön előle.
-Még sosem figyeltem meg őket – Vallja be töredelmesen bűneit, mihelyst a sráchoz ér. Annak kinyújtott kezét követve pedig az említett freskókra pillant. Őt magát jobban leköti az, hogy Keith mennyire lelkesedik a művészet iránt, mint a művészet maga.
-Szereted a festészetet? – Kérdezi lelkesen, merthogy erről mindjárt eszébe jut Tóni bácsi, akihez ezek szerint el kell rángatnia eridonos társát. Bizonyára nagyon jól kijönnének egymással, de miközben ezen morfondírozik, már újra más téma merül fel. Felfedezőtúra. Ajajj, ez az, aminek igazából nem tud ellenállni.
-Te most akarsz körbenézni? Nem félsz, hogy elkapnak? – Egy pillanatra megvillantja szőke énjét, majd homlokára csap nagyot nevetve.
-Igaz is! Már elkaptalak, el ne feledjem! – Villant egy sokat sejtető gonosz vigyort. Vagyis annak szánta, de nem biztos, hogy hatásos volt pandás sapkával a fején.
-Akkor nézzük meg, és megtudod, mi van arra – Indul el ugrándozva az említett folyosón, de hogy ne érje szó a ház elejét, illetve az úr se tévedhessen el a kastélyban, elkapja a karját, és már cibálja is maga után. Éljen az éjszakai túra!

Glyniss

- Ööö.. hát nem tudom hogy jól vagyok-e. Fáj a fejem. De semmi baj, legalább neked nem lett bajod. - mondja erőltetett mosollyal. Mivel felülni elég necces, ezért odakúszik a fal mellé és annak veti a hátát. - De, azért tudják. Csak nem szeretem a felhajtást. - válaszolja Glynissnek. Azon gondolkozik hogy most csak kicsit vagy teljesen tűnik hülyének hogy a 3° fokban ott fekszik a földön, de annyira nem érdekli mert még egy csöppet sem fázik, szóval elüldögél ott. Bár lassan ideje lenne bemennie, mert hát késő is lesz, és nincs rajta kabát. Megfázni meg nem szeretne. - Lehet el kéne mennem megnézetni magam mert eléggé furán fáj a fejem. - mondja fájdalmas képpel a lánynak. Ekkor megerőlteti magát, és sikerül felkelnie. Nem pont egyenes járással, de odasétál Glyniss mellé.

Henry

Henry nem néz ki valami fényesen, kissé sápadt arccal dől a közelükben magasodó fa törzsének.-Igen az lesz a legjobb, ha bekísérlek a gyengélkedőre. Gyere segítek felállni.-Nyújtja a kezét, miközben ő is talpra kercmerg.-Lehet szülinapodra kapsz egy könnyű agyrázkódást. Csak, hogy valami bíztatót is mondjak.-teszi hozzá egy félmosollyal. Ha szükséges Glyniss felajánlja vállát, hogy rátámaszkodhasson Henry, ha nem, akkor a fiút szemmel tartva halad a kastély felé egyenesen a második emeletet célozva meg.

Zora

 Tiffany még egy hete sem érkezett meg az iskolába, de már is otthonosan mozgott a falak közt. Sok éjszakai út eredménye képpen egész jól kiismerte a kastélyt, s megtanult hangtalanul és vigyázva közlekedni.
 Az az napi órái is eseménytelenül teltek, számára legalábbis még nem volt semmi érdekes, ami tényleg felizgatta volna. Miután egy fél órát forgolódott a szobájába és a klubbhelyiségbe útnak indult-ezennel a konyha felé. Általános, egyszerű göncöket rángatott fel magára: szoros gatya, laza top és sport cipő. Vörös loboncát kibontva hagyta, így elterítette fehér vállát, s kihangsúlyozta szeplős arcát, jég kék szemeit.
 Hamar leért a keresett ajtózhoz, és pár másodperc múlva bent is volt a sűrgő-forgó manók közt. Egy kisebb csoport azonnal le is rohanta, és pukkedlizve elkisérték a legközelebbi asztalhoz, majd már el is kezdték hozni a finomabbnál finomabb dolgokat. Mikor már fél konyha ki volt pakolva a lány elé, tőle szokatlan kedvességgel megköszönte a kis lényeknek, majd töklé és csokoládés puding mellett döntött. Ezeket maga elé húzta, s elmélázva kezdte kanalazgatni az édességet, miközben az asztalon hagyott ételeket rakosgató manókat nézte.

Tiffany Elswood

   A mai napom ismételten a megszokott egyhangúságban telt el. Reggel kelés, aztán öltözés, reggeli és órák. Napközben ebéd, aztán még néhány óra, és végül ezek után péntek lévén egy kis pihenés. Egész héten rosszul aludtam, álmatlan éjszakákkal kellett szembenéznem, hogy mi okból, az számomra is ismeretlen. Néhány óra alvással kellett túl élnem az egész hetet, plusz még nem ártott volna egy kissé kinyitni a tankönyveket - nem csak porfogás céljából -, és belelapozgatni, hogy majd ne legyek én is a vizsgaidőszakban a vizsgák körüli őrület megszállottja. A vicces az egészben az, hogy ezt minden tanév elején elhatározom, és pontosan addig tart. Az év elejéig. Aztán az első néhány hétben vagy mindig közbejön valami, vagy szívesebben csinálok mást. Most, amikor éppen időm engedné, olyan fáradtan mászkálok az iskolában, hogy örülök, hogy az órák nagy részét túlélem. Ma délután is, amint a tanítás véget ért, már mentem is vissza a Navine toronyba, és eldőltem, mint egy darab fa, ugyanakkor körülbelül egy óra alvás után megint kipattantak a szemeim a drága diákok zajára. Ezért sem szeretem a tömeget, mindenki megzavar mindenkit, és nem hagynak elég életteret egymásnak az emberek.
   Néhány órán keresztül még szenvedtem, próbáltam visszaaludni, mondanom sem kell, sikertelenül. Mikor aztán a fő közösségi helyszín vacsora után áthelyeződött a klubhelyiségbe, az esélyeim lecsökkentek nullára. Felvettem egy fekete buggyos melegítőt, egy rózsaszín toppot, és a tetejére egy sötétszürke pulcsit egy ugyanilyen tornacipővel párosítva. A konyhába igyekeztem valami ehetőt és természetesen egy bögre kávét keresni, ha már kihagytam az esti étkezést. A manók természetesen mindkettőben szívélyesen a segítségemre siettek, és miután az első bögre kávémon túl voltam, visszanyertem a lélekjelenlétem egy bizonyos százalékát, és körülnéztem a helyiségben. Egy elsős-forma kislány ücsörgött az egyik asztalnál, nem mondom, hogy elveszettnek tűnt, de abban is biztos voltam, hogy nem teljesen találja a helyét. Közelebb sétáltam hozzá, és egy műmosolyt varázsolva az arcomra, megszólaltam.
   - Hát te meg mit keresel erre?
   Ami azt illeti, semmi kedvem sem volt a jópofizáshoz, de legalább a látszat legyen meg, hogy egy segítőkész prefektus vagyok. Majd rájön a kislány később, hogy mennyire nem jókor találkoztunk. Ebben az állapotban nem vagyok képes rá, hogy a kedves-Zora legyek.

Zora

 Teljes nyugodságban kanalazza a pudingot, mikor egy lány téved be a konyhába. Tiff látja rajta, hogy igen kótyagos, így nem szól hozzá. Mondjuk amúgy sem elegyedne most beszélgetésbe senkivel, főleg, hogy a lány nagyobbnak tűnt nálla, s az egyetlen amiben a vörös reménykedett az az, hogy a másik nem prefektus. Ezen az első héten már a harmadik...vagy negyedik büntetés lenne. Talán sikerült rekordot döntenie: Egy hét alatt szerzett legötbb büntetés. Még büszke is lenne rá. Elvigyorodott e gondolaton, majd arca vissza is komorul, mikor az ismeretlen megszólalt.
- Csak kaja -emeli fel a kis pudingos tálat, és vissza fordul, próbálva "finoman" jelezni, hogy nincs beszélgetős kedvébe. Nincs türelme jópofizni, meg kedves lenni, de tudja, hogy ha túl goromba a végén tényleg kap egy külön díjjat. Így inkább csak belebámul a tálkába, és tovább eszi az édességét.
 Vesz egy mély levegőt, majd végül ugyancsak hamis mosollyal megfordul, és végig méri a jövevényt.
-És te? Mi járatban erre? -kérdi erőltetett kedves hangnembe. Megfordul a székén úgy, hogy mostmár szembe legyen a lánnyal.

Leonie
beköltözés, 3. felvonás, március 29. éjjel fél 12 és háromnegyed 12 között.

A bejárati csarnok és a folyosó
- Igen-igen, ő lesz az, Zelei Viki. Ő a másod-unokatesóm. - Vidáman bólogat, hiszen ez azt jelenti, hogy a kislány beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és naphosszat fel-alá rohangál a kastélyban, hogy minél több bagolykövessel ismerkedhessen meg. Persze előfordulhat, hogy Leonie-hez már csak a híre jutott el, Keith-t az se érné váratlanul.  
- Találkoztál már vele? - Semmi kétsége nincs afelől, hogy a két lány remekül kijönne egymással; Leonie-t könnyebb a réten babázva elképzelni, mintsem egy unalmas mágiatöri órán a mágusok nemzetközi kapcsolatait magolva.  
Aztán, mikor már a festményeket nézik és Leonie a részletes tárlatbemutatás helyett Keith érdeklődési köréről kezd kérdezősködni, a srác nem áll meg egy aprócska pillanatig tartó csalódott tekintetet, de ezt a Vörös talán már nem is látja, hiszen időközben a titokzatos folyosó felé fordulnak.
- Imádom. Eddig egy művészeti suliba jártam otthon, ezért jöttem csak másodikban...Te foglalkozol valami ilyesmivel? - A hanghordozása az utolsó mondatig őrzi az előbbi mély gyönyörködést, majd egyszerűen hagyja magát továbbrántani és ad a lánynak egy fültől-fülig vigyort. Őszintén reménykedik, hogy fog találni olyan diákot, akivel közösen élhetnek a művészet tiszta szenvedélyének, hozzászokott már ahhoz a társasághoz - de ha Leonie véletlen nem ért ehhez, hát az se baj, majd Keith mesél neki, feltétlenül mesél, mondjuk ha túljutnak a Harsogó portrék folyosóján.
- Mi ez a hely? - Kérdi hangosan, befogva az egyik fülét. Nem túl valószínű, hogy elér a lányhoz a hangja, a portrék kellemetlen ordítozása mindent elnyel. A dumapartijuk különösen sértő most, az éjszaka kellős közepén, és bár Keith töretlen érdeklődéssel megbámul minden festett alakot, mégis kihasználja az első adandó alkalmat, hogy beforduljon egy ajtón.

Konyha

- Imádom ezt a helyet! - Közli lelkesen, az ember az arcára nézve azt várná, hogy ugrálni és tapsikolni kezdjen, de ehelyett folyton csak húúú-zik és vigyorog. Pedig a merész kijelentését még az ajtóból teszi - ahol természetesen már rutinszerűen felkapja a lányt, hogy átlépje vele a küszöböt - az igazi ámulat csak a konyha belsejében éri, mikor két manó fut oda hozzájuk, hogy kielégítsék az igényeiket. Nincsenek most itt sokan, a legtöbben a kastélyt takarítják, a konyhában csak néhány mosogat, meg seper, méretre szabott kis seprűjükkel.
- Leonie, húú! - Be kell vallani, hogy kifejezőképessége mesés, pedig az ezt követő percekben ez csak fokozódik - ügyetlenül hagyja, hogy a bőröndjét a falhoz tolják és, hogy lesegítsék róla a felismerhetetlenségig koszos, hófehér utazóköpenyét, miközben úgy forgatja a fejét, mint egy kisgyerek.
Két perccel később már az asztalnál ül, türelmesen várva a sonkás szendvicsére, a muffinra és a forrócsokira, immár kabát és bőrönd nélkül, a manókat ugyanis lehetetlenség volt lebeszélni arról, hogy felvigyék a cuccát az Eridonba - kis híján szívrohamot kaptak, ha belegondoltak, hogy Keith a sáros kabáttal összekoszolhatja a frissen suvickolt márványlapokat.
Az összes hirtelen bevált változás ellenére Keith továbbra se néz ki teljesen hétköznapinak, legalábbis az emberek általában nem feltétlenül gondolják ezt, ha meglátják őt a mostani élénk színű, furcsa alakzatokkal telenyomott selyemingében, amin ráadásul úgy tűnik, hogy a körök és a szaggatott szélű fogaskerékhez hasonlító minták kedvük szerint pulzálnak és gördülnek erre-arra az anyagon. Ezen kívül csak egy tiszta, igen újnak látszó világos trapéznadrágot visel, néhány pecsétgyűrűt és még néhány nyakláncot, amik a szokásostól kissé eltérő kivágással rendelkező ing belsejébe futnak.
- Leonie, muszáj elvinned a nagyterembe, a trófeaterembe és az erkélyre is! - Közli szenvedélyesen, miközben olyan csillogó szemmel néz az őt épp kiszolgáló manóra, mintha legszívesebben örökbe fogadná.
- Milyen érdekes helyek vannak még? Ismersz bagolyköves történeteket?

Tiffany Elswood

  Hagyom, hogy a manók kivegyék a kezemből az üres kávésbögrét, és amíg újratöltik, harapok egyet a fánkból. Túl édes... Egy fintorral visszarakom a tányérra, de mikor megkérdezik, nem kérek mást helyette. Lehet, hogy nem is vagyok igazán éhes, inkább csak fáradt. Ránézek az apró manó arcára, és egy széles mosollyal megköszönöm nekik a fáradozásaikat mindkettőnk nevében, majd elküldöm őket pihenni. Úgyis nemsokára kelhetnek, hogy kitakarítsák az egész kastélyt utánunk, diákok után, és annak ellenére, hogy nekik ez a dolguk, erre teremtették őket, úgy gondolom, hogy túl nagy dolog lenne elvárni, hogy még ilyenkor is a mi kívánságainkat lessék. Persze, tudom, nagy örömmel megtennék, de azért ők is élőlények és szükségük van a pihenésre.
   Odasétálok az egyik konyhaszekrény mellé, viszonylag közel a lányhoz,  és nekidőlök a kávémat kortyolgatva. Érzem, ahogy a koffein megteszi a hatását sokkal éberebb vagyok, viszont a hangulatom még mindig nem változott. Nem is vártam, hogy majd a forró italtól fog, a célom az ébrenlét elérése volt.
   - Ugye tudod, hogy az iskolában van vacsora is? Van egy szép, tágas termünk rá, ahova az összes kisdiák egyszerre befér a tanárokkal együtt.
   A magam részéről nem sűrűn látogatom, tekintve, hogy ott általában a legnagyobb a tömeg az egész kastélyon belül. Legtöbbször korán megyek, hogy az elsők között bejussak, és végezzek még mielőtt megtelik, vagy pedig ellátogatok ide. Nem azt mondom, hogy a kislánynak nem szabad, nyilvánvalóan a konyha mindenkié, még ha a tanárok nem is nagyon szeretik látni, hogy külön kiszolgáltatjuk magunkat a manókkal. De az tény, hogy elmúlt a takarodó ideje. És egy ilyen kislánynak nem kellene és nem szabadna egyedül mászkálnia a nagy és sötét kastélyban.
   - Oh, ami engem illet, csak a kötelességemet végzem.
   Meglepően kedvesen mosolygok rá, majd kortyolok még egyet a kávémból. Mostanra az egész konyha elcsendesedett, a manók hallgattak rám, és elvonultak aludni, vagy legalábbis pihenni. Jól tették, nekem is ez lenne az első, amit csinálnék, ha tudnék. Kár, hogy az insomnia nagyon is nagy hatással van rám.

Keith

-Hogy találkoztam-eee? – Kérdezi szörnyülködve, mintha Keith legalábbis leragadt volna a Föld lapos elméletnél. Hiszen egyértelműbb nem is lehetne, hogy ők ketten Ririvel hatalmas barátnők és játszópajtik. Már csak az hiányozna, hogy odamenjen a sráchoz, és megkocogtassa a homlokát: „Hahó, van odabent valaki?” De a kis vöröskében van annyi lélekerő, hogy visszafogja magát.
-Imádom a kis Szotyit. Legszívesebben hazavinném magammal, de biztos hiányozna az anyukájának, szóval nem tehetem meg. – Igazán elszontyolodik egy pillanatra, amiért nem veheti gondozásába a kislányt, de csak felvillan előtte egy boldogító gondolat, mint úgy általában mindig.
-Úúú! – Mondja. – Úúúúú! – Teszi még hozzá, miközben befarol Herci elé, aki még mindig pont úgy néz ki, mintha belevezették a kettőhúszat. Annyi, hogy nem rángatózik, mint ahogy azt a filmekben látta.
-Legközelebb játszhatnánk együtt! Azt mondta, van új kifestője, és kipróbálhatnánk! – Lelkesen tornázik az úriember auráján, és egészen biztos benne, hogy a srác legalább olyan nagy vágyat érez a közös kifestőzéshez, mint ő. Hiszen látszik, hogy érdeklődik a művészet iránt! A kettő pedig szorosan kapcsolódik egymáshoz, ugyebár…
-Akkor Neked tudnod kell festeni! Majd mutasd meeeg! Anyukám is ilyesmikkel foglalkozik ám, úgyhogy biztos jól kijönnétek. Én kevésbé örököltem a művészi hajlamokat. Leginkább az a baj, hogy nincs türelmem leülni, és szöszmötölni egy képpel vagy szoborral vagy ilyesmi. De táncolni szeretek, csak az sem megy művészi szinten. – Az ő higanymozgása pedig igazán Csillag Születikbe való. Tud almát szedni, búvárkodni, de még permetezni is, és ezeket a figurákat mind kedvenc bátyjától tanulta. Egészen bizonyos benne, hogy egy-egy iskolai bálon hódítani lehetne velük.
-De például jól állok modellt! – Igaz, hogy a harsogó portrék miatt egyetlen szavát sem lehet már érteni, de nem számít, mert ő sem igazán fogja fel, mit kérdez tőle újdonsült pajtása. Ugrik kettőt, amivel éppen a Konyha ajtajához ér, és superwoman pózba vágja magát. Ő így festetné le magát. De mire közölhetné az úriemberrel, mi lenne a teendője, az már fel is kapta, és átcipelte a küszöbön. A kis törpicsek nem állhatja meg, hogy ne visítson örömében, mert ez az egész olyan vicces. Hozzá is tenné, hogy ha már ilyen kedves a srác, akkor repítse egészen az asztalig, de hirtelen annyi manócska tolul a képbe, hogy elfelejti, mit akart, és inkább nevetve próbálja meg mindegyiket külön üdvözölni, s mire feleszmél, már ott ücsörög ő maga is a szőkeség mellett, kakaóra és túrós rétesre várva.
-Aztaaa! Neked milyen jó az inged! – Feltérdel a padra, és teljes testtel Keith felé fordul, majd elkezdi őt tapizni. Nem olyan igazi cukros néni módjára, inkább csak ámuldozva a klassz cuccokon, amit pajtása visel. S mintha a srác ott sem lenne, vagy legalábbis csak egy baba volna, megfogja a kezét, és elkezdi közelről tanulmányozni a gyűrűket, majd meg is próbálja őket leszedegetni. Persze idővel feltűnik neki, hogy legalább engedélyt kérhetne a műveletre.
-Óóó! Izééé… - Kínos kuncogás, és enyhén kipirulva elengedi a kezét. – Felpróbálhatom? – Csak pár másodpercig érzi magát valóban zavarban, amit maga sem tud hova tenni, mivel a szekrénybe már biztosan nem férne be. De mikor végre megérkezik a kívánságuk, újra visszazökken.
-Elviszlek persze! Oda is, meg még egy csomó helyre! Itt minden tele van izgalmas dolgokkal – Ez olyannyira igaz, hogy a vöröske is egyből lázba jön tőle. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy képtelen megülni a hátsóján, és felpattanva, hevesen gesztikulálva kezd beszélni. Ami csak akkor lehetne jobb, ha nem lóbálna egy szelet túrós rétest a kezében, amivel minden egyes mozdulatnál beteríti Keith-t.
-Az iskola környéke a legjobb! Van itt tó is meg erdő, ahol még én sem jártam sosem! Vagy a faluban, képzeld, van kísértet járta ház is! Igaz… - Kap észbe hirtelen – Az tilos a diákoknak! Oda ne menj! – Mindezt akkora szigorral adja elő, amekkora csak telik tőle.
-Kérsz rétest amúgy? – Nyújtja felé a már megrágott darabot, miközben visszahuppan a padra.

Leonie
beköltözés, 3. felvonás, március 29. éjjel fél 12 és háromnegyed 12 között.

A lelkes üdvözlő manótömeg feloszlása után a széken ücsörögve, alkarját az asztalra támasztva, ámuldozva vizsgálja a régimódi konyha nagyságát, mikor Leonie másodpercekkel később lehuppan mellé és rögtön alapos tanulmányozás alá veti a ruháját. Keith felvont szemöldökkel, vigyorogva nézi a Vöröst, nem ellenkezik akkor se, mikor a lány a kezéhez nyúl, és a gyűrűit kezdi babrálni.
- Várj...- Kezdi rögtön, mikor a lány ráeszmél arra, mit is csinál, és villámgyorsan elengedi Keith-t, aki reflexszerűen azonnal utána kap a kezének.
- Persze, tessék. - A vigyorból egy szelídebb mosolyra vált, és a lány kezébe adja mind az öt gyűrűjét; a bal kezén hármat viselt, a kis, középső és hüvelyk ujján, kéket zöldet és türkizt, míg a jobb kezén a mutató-és gyűrűsujján pihent egy vörös-narancssárga páros.
- Ha akarod, neked adom az egyiket. - Közli széles-széles vigyorral az újdonsült ötletét. Belegondolva tényleg szívesen adja, de különösebben hiányozni se fog neki, tucatnyi gyűrű lapul még a bőrönd mélyén. Ha boldog, nagyon adakozóvá válik, márpedig ő általában boldog. Folyamatosan újra és újra felvillanyozza Leonie lelkesedése; ő maga is nevet, miközben folyamatosan tisztogatja az arcát és a haját a ráfröccsenő túrótól, aztán könnyedén harap egy falatot a rétesből anélkül, hogy kivenné azt a lány kezéből.
- Hogyhogy nem voltál még az erdőben? Mióta is vagy itt? Majd együtt elmegyünk! Hallottam, hogy hatalmas birtokon terül el a suli. Képzeld csak, micsoda képeket lehet itt festeni! - Lelkesen bólogat, miközben automatikusan ő is a lány felé nyújtja a félig befalt sonkás szendvicsét, ami még a túrós rétes után is finom. Gyorsan eszik, de már elég régen volt vacsoraidő.  
- Te voltál már a kísértetházban? - Kérdezi játékosan csábítgató jelleggel. Egyelőre nem gondolja komolyan, hogy tényleg az lesz az első, amit majd megnéz a faluban, de Leonie-nak maximum az érdeklődését sikerült felkeltenie azzal, hogy elmondta, mennyire tiltott hely.
Néhány korty forrócsoki után, ami a kinti hideg, téli este után kellemes melegséggel árasztja el, jóleső sóhajjal tolja gőzölgő poharát a lány felé. Az a furcsa érzése van, mintha még mindig délután lenne, nehéz, de izgalmas elképzelni, hogy körülöttük mindenki alszik, és maximum néhány ismeretlen, járőröző prefektusnak fognak feltűnni a folyosón rohangálva.
- Nem is tudom, Véda hogy tud megbízni Ririben. Sose téved el a birtokon? Délutánonként biztos vigyáznom kell majd rá. - Ezzel egy kicsit visszakanyarodik az előző témához; akkor az elvárhatóbbnál egy kissé lelkesebben egyezett bele a közös kifestős játékba, de úgy néz ki, hogy Leonie-nak, vagy Leonie ötleteire nem nagyon tud nemet mondani.

Keith

Minden leánygyermek álma, hogy gyűrűt kapjon. És hogy egyszerre ötöt is? Úgy vigyorog, mintha óriásnyalókát lóbálnának az orra előtt. Persze, sokkal hatásosabb lett volna, ha mindeközben Keith féltérdre ereszkedik, de hát ő sem érthet mindenhez, ugyebár… Leonie így is roppant lelkesen vizslatja meg az ékszereket, és mindegyiket felhúzza jobb kezének ujjaira.
-Ugye szerinted is jól állnak? – Kérdezi derűsen, miközben kicsit megrázza kacsóját, hogy megmutassa, igazából az összes lötyög rajta. Mintha egy kifejlett malamut nyakörvét próbálná egy csivavára rakni. Annyi a különbség, hogy Leonie nem olyan idegesítő, mint az a lábtörlő.
-Tényleg megkapoooom? Úúúú, köszönöööm! – Örömében beleveti magát a szőkeség nyakába, és ezzel egyúttal le is sodorja a padról. Az esés azonban a legkevésbé sem úgy sül el, ahogy azt egy romantikus könyvben ábrázolnák. Ugyan a srácon landol, de sikerül határozottan beletérdelnie a büszkeségébe. A gyűrűk szanaszét gurulnak, és talán Keith más részei is velük tartanának, ha nem lenne rajta nadrág.
-Óóó, te jó ééég! – Sikkant fel ijedten, miközben ma már másodjára mászik le a sérültről. – Jajajj, ugye nem fáj nagyon? Ne haragudj! – Mivel lányból van, maximum csak megpróbálhatja átérezni, de fogalma sincs, mekkora károsodást okozhatott. Remélhetőleg nem szakította meg egyetlen mozdulatával a Coltrane vérvonalat.
-Jajj, kérjek rá jeget? – Hajol egészen közel a sráchoz csupa aggodalommal arcán. Állítólag a jég használ, ha valaki beüti valamijét. – Egyébként a vöröset szeretném. – Teszi hozzá édesen ártatlan mosollyal arcán, miközben a manóktól, akik hamar össze is gyűjtötték az ékszereket, visszaveszi őket. Majd nagy-nagy bocsánatkérő szemekkel, tulajdonosuk kezébe nyomja őket az említett kivételével. Már persze, ha az úr még él, és hajlandó is folytatni a kommunikálást.
-Biztos jól vagy? Van itt indián gyógyító bácsi, aki tud segíteni, ha kell – Valóban aggódik diáktársa sorsáért, vagyis inkább leendő gyermekeinek sorsáért, akik talán meg sem születhetnek eztán… de azért, hogy oldja a hangulatot kicsit, gyorsan áttér a kísértetházas témára, miközben /ha már egyszer felkínálták/ beleharap a szendvicsbe is.
-Én voltam ám a kísértetházban! – Büszkén kihúzza magát. – De el is kaptak, és büntetőmunkáznunk kellett. Pedig nem is csináltunk semmi rosszat, csak játszottunk apa ajándékával. Eleresztettünk egy csomó kiskatonát, és nagyon vicces volt ám, csak Mira nem értékelte... – Méltatlankodik nagyban, mert ő olyan ártatlan volt az ügyben, mint egy ma született fehércápa. S míg az eseten gondolkodik, automatikus elfogadja a felé tolt forrócsokit, hogy bekortyoljon. Roppant idilli a hangulat ahhoz képest, hogy mint felelősségteljes prefektusnak, már régen ágyba kellett volna rugdosnia újdonsült ismerősét.
-Szerintem Véda néni nem engedi el olyan messzire Ririt, hogy elveszhessen. – Vigyorog Keith-re, majd betöm egy jó nagy adag rétest a szájába. Mármint a sajátjába, hiszen Hercit már így is eleget molesztálta.
-É’ ’ívzse’ vigyádnég.. – A lényeg, hogy roppant kulturált a hölgyemény. Gyorsan lenyeli a falatot.
-Vagyis no… én szívesen vigyáznék Ririre délutánonként. Meg kéne enni, olyan aranyos! – Egy pillanatra felcsillan a szeme, mintha valóban elgondolkodott volna az ötleten, de helyette inkább a forrócsoki után nyúl, hogy belekortyoljon. Nem mintha nem állna ott előtte a kakaója.
-Magunkkal kéne vinni az erdőhöz. És akkor Te lefesthetnéd, ahogy mi játszunk – El sem tud képzelni jobb kompozíciót ennél. És el is várja, hogy Keith helyeseljen rá, különben nagyon szomorú volna.

Mary

Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… február 11. éjfél környékén

-Te tudsz sütni? – Ámuldozik egy sort. A vöröske sokkal inkább tartozik e téren az elkényeztetett kategóriába. Ha otthon van, anyuci vagy a mama mindig elé rakja, amit éppen megkíván a hölgyemény. Ha mégsem, akkor rohan bármelyik másik családtaghoz, hogy menjenek el valahova enni. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ahányszor csak be próbál segíteni a konyhában, kárt tesz magában vagy a környezetében. Roppant figyelmetlen és béna tud lenni a kis törpe.
-Húúú, csináljunk sütit együtt is! – Ismét felpattan a helyéről, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. De még inkább azért, mert képtelen egy percig is nyugton maradni, hiába a kései óra.
-Készíthetnénk egy hatalmas adaggal, és körbekínálgathatnánk a folyosón! – Nem szándékszik elvenni az iskolai ügyeletes cukros nénik helyét, de egy kis kedveskedés a diáktársaknak sosem árthat. És Leonie még van is olyan jóhiszemű, hogy úgy gondolja, egy rellonos sem borítaná a fejére tálcástul az ajándékot.
-Jajj, az unalmas büntetőmunkák a legrosszabbak! Azt hiszem, nem lenne szívem olyat adni senkinek – Mélázik el egy pillanatra Mary ötletén. Az élet fricskája, hogy még csak sejtése sincsen róla, második évét már prefektusként kezdheti meg. A felvetés is nevetségesnek tűnik, bár láttunk már szőke nőt autóba ülni, úgyhogy ez sem nagyobb meglepetés annál. Elkalandozásából Mary gonosz kacaja ébreszti fel, amitől neki is nevethetnékje támad.
-Hááháá… há… hát… ez tényleg roppant ijesztő volt! – Veregeti meg kedélyesen a lány vállát, miközben visszapattan az asztalra, és sarkaira ülve fordul a hölgyemény felé. Még mindig rázkódik a válla az elfojtott röhögéstől, mikor a Szőke Herceg életbevágó kérdése felmerül.
-Ahham… saját mese – Bólint nem egészen nagy meggyőződéssel. Nehéz egy olyan embernek megmagyarázni, hogy nem kell megfulladni, mielőtt jön az a bizonyos Herci, aki naponta kétszer elolvassa a Hófehérkét, mióta meg tudja különböztetni a betűket a számoktól.
-Szerintem pedig az lenne igazán csodás, ha egyszer állnék az erkélyen, és a lovagom odalent várna rám. És akkor felkiáltana: „Rapunzel! Rapunzel, ereszd le a hajad!” – Mindezt természetesen szélesen gesztikulálva, fantasztikus színészi játékkal kíséri, egyszer az asztalon pipiskedve, egyszer pedig a földön igazán daliásan, attól függ, kit alakít éppen.
-És akkor én leengedném a hajam! – Ismét felpattan az asztalra, előre rázza loboncát, ami maximum arra lenne elég, hogy egy papagáj felkapaszkodjon a válláról a feje búbjára, de semmi többre.
-Szóval jah… - Lehuppan a hátsójára, és csupafog vigyort ereget meg Mary felé, aki talán már kezdi érezni Leonie őrültségének súlyos mélységeit.
-Igazán romantikus lenne. – Megvonogatja a vállát, miközben áttér a medvés kérdésre.
-Az azééért… - Az első, hogy át kell gondolnia, mennyire avassa be beszélgető partnerét saját kis világába. Végül egy szempillantás alatt sikerül döntenie.
-Szeretem a medvéket – Sóhajt fel derűsen. -Te nem? Már régóta akarok egy ilyen nagyooot! - Kezeit széttárva mutatja, milyen hatalmasat kíván a szíve.
-Olyan jó lenne vele aludni, pedig igazából van egy csomó plüssöm, de nekem akkor is kell még egy... - Nem zavarja, hogy ez a téma látszólag sehogyan sem kapcsolódik az iméntiekhez.
-Neked van medvéd? - Kérdi izgatottan a hölgyet. Ha van, akkor talán belopózhatna hozzá, és ellophatná...

Leonie

Egyetértőleg bólogat és tovább majszolja a szendvicsét, pont mint egy szelíd, puha állatka, akinek fogalma sincs róla, mekkora veszélyek leselkednek rá a közvetlen környezetében - pedig Leonie határozottan az egyik legveszedelmesebb ember, akivel összehozhatta a vicces kedvű Sors, és ezt igen hamar kénytelen megtapasztalni, amikor is Gömbvillám úgy dönt, hogy elképesztő hálájának egyetlen megfelelő kifejezőeszköze Keith megcsonkítása. Szóval következik a repülő vörös mókus, ijedt, meghökkent nyikkanás, hangos puffanás, ordítás, fájdalmas sziszegés.  
- Áááááh...- Nyögi elhalóan, némi tehetetlen dühvel a hangjában, miközben elvesztve minden férfiúi büszkeségét, könnybe lábadt szemmel magzatpózba vágja magát, hogy ezzel az egyébként teljesen kiszolgáltatott pozícióval is védhesse a Sebesültet. Leonie aggódásából abszolút nem fog fel semmit, az egyetlen amit érzékel az a fájdalom és az alaktalan vörös hajkupac, ami bosszantóan csikizi az arcát, holott ő hol a hátára, hol az oldalára fordulva igyekszik csökkenteni ezt a hosszú percekig múlhatatlan, ragaszkodó szenvedést.
- Jézusom...- Nyekegi érezhetően magasabb hangon, enyhén kivörösödött arccal, mikor eljut oda, hogy észrevegye a körülötte álló manósereget. Keith ritkán érzi magát zavarban, de igen, igen, ez határozottan egy olyan pillanat az életében, aminek emléke hetek múltán is egy fájdalmas fintorral társul majd.
- Nem. Nem kell jég. - Csak pihegni tud, de a jég gondolata elég rémisztő ahhoz, hogy erőt vegyen magán és a szánalmas fetrengéséből megpróbálja feltornázni a hátát a falra. Őszintén szólva nem túl vonzó terv, hogy egy ilyen letaglózó sokk után még össze is vizezze a nadrágját, hátha azt hiszik, hogy bepisilt.
Mindenesetre némileg kiül az arcára a halálfélelem, amikor Leonie újra felé nyújtja a kezét, benne a gyűrűivel, és tartózkodó testtartással veszi át az ékszereket, lehetőség szerint úgy, hogy véletlenül se érintkezzen a bőrük - a végén legközelebb pestist, vagy maláriát kap tőle, de a legjobb esetben is csak azt tudja elképzelni, hogy Leonie hatalmas, vastag, hegyes körmöket növeszt, amiket aztán Keith mindenféle testrészébe belemélyeszt, hogy garantált legyen a hosszan tartó, kínzó halál. Hiába, egy ilyen eset után minden srác máshogy tekint a bántalmazójára.
A fájdalom mindeközben enyhül, de hangja még mindig kába.  
- Te tuti meg fogsz ölni egyszer. Mit gondolsz, meddig bírom melletted? - Nagyjából ennyi lenne a reakciója arra, hogy Leonie megitta a fél forrócsokiját, elhívta egy közös játszó délutánra Ririvel, és elmesélte a kísértetházas kalandjait. Hitetlenkedve, most először kissé nehezményezve, sötéten, kissé mérgesen néz a lányra, de ahogy csukott szemmel a falnak veti a fejét, enyhén izzadt, az arcába hulló tincsek alatt előmászik egy fájdalmas kis mosolyféle, sőt mi több, aztán egy rövid, gúnyos, prüszkölésbe fulladt nevetés után úgy dönt, egyelőre nem vág Keith-alakú lyukat az ajtón.
Ennek az egyik legfőbb oka nyilván az, hogy nem bír elmozdulni a fal mellől.
- Azon gondolkoztam, hogy Wonder Woman igazából egy szuper képességű amazon, tehát feminista, folyton férfiakat gyilkol, mégis állandóan kirakják a mellét, míg Supergirl, a cukros pompom-lány figurát folyton éretlen libának ábrázolják. - Az, hogy az agya újra felesleges dolgokkal foglalkozik természetesen egyértelmű bizonyítéka annak, hogy kezd magához térni. Talán más értelme nincs is a kijelentésének, de az ő esetében könnyen hozzá lehet csatolni azt a művészi felfogást, hogy most magán érzi a Leonie-t megszálló Wonder Woman férfiakra mért megalázó bosszúját. Ki így, ki úgy.
- Ismerem én az avantgardisták sebezhető férfi modell képét, de kérlek, ezt ne csináld többször. - Elmosolyodik? Most tényleg, még a szeme is nyitva van, és Leonie-t fürkészi vele. Épp azt próbálja elképzelni, hogyan tudná ábrázolni egy elvont kortárs művön keresztül azt a kínt, amivel a megszállt kicsi lány azt imént nyilván puszta ihlet-gyűjtő tapasztalatszerzésből megajándékozta. Lassan a merev, görcsös tartása is enyhülni látszik - kérlelően kinyújtja a karját a forrócsoki után, ő maga azonban a földön marad.  
- Ha védőfelszerelésben kell melletted járnom, kifestőt se tudok színezni, de még a küszöbön is nehezen foglak átvinni...az a minimum, hogy eztán tényleg érdekes helyeket mutatsz. - Tulajdonképpen ideje is továbbállniuk, épp ezért a közeljövőben megvalósítható tervei közé veszi, hogy a forrócsoki elfogyasztása után megpróbál felállni és úgy menni, mint egy normális ember ahelyett, hogy egy furcsa, a nyereg által bántalmazott cowboyt utánozzon.

Keith

Sejtelme sem volt róla, hogy ekkora fájdalmat okozhat azzal, ha valakinek egyes szerveit felküldi a gyomrába. Pedig csak egy apró, villám- vagy még inkább kanalamgyors mozdulat volt… ráadásul olyan kis szerencsétlenül fetreng a földön Keith, s bár hölgyünk roppantmód, sőt annál sokkal jobban sajnálja, mégis fel-feltör belőle a kuncogás. Harapdálja is belülről ajkát, és mindenféle égieket hívogat magában, hogy legyenek oly’ kedvesek, és a kávészünetük alatt segítsenek már, hogy ne nevesse ki hangosan az úriembert.
-Tényleg hívni kéne gyógyítót. – Aggodalmaskodik tovább, és még az is átfut parányi agyacskáján, hogy esetleg meg kéne tapogatni, nem tört-e el valamije a Szőke Hercegnek. Nem venné a lelkére, ha miatta érne véget egy ilyen vérvonal. Bár be kell vallani, Keith most kevésbé hasonlít a daliás és méltóságteljes álomképre, ami hölgyünk belső szeme előtt lebeg.
-Jajj, mondd, mit segítsek? – Esetleg lehetne benne annyi tapintat, és arrébb mászhatna egy felet, hogy ne premier plánból bámulja a jelenetet. Eszébe nem jutna, hogy ez most mennyivel zavarba ejtőbb az úriembernek, mint neki. Azt viszont határozottan a szívére veszi, hogy Herci láthatóan megrettent, mikor felé közelített, még akkor is, ha oly’ közeli a gyász. Akarom mondani sokkélmény. Megadóan felemeli kezeit, majd összefűzi karjait maga előtt. Így aztán egy ujjal sem érhet a hadirokkanthoz.
-Úgy sajnálom – Motyogja zavartan maga elé. Valószínűleg nem élné túl, ha Keith most örök haragot fogadna ellene. Egyrészt azért nem, mert a szőke varázserőben jóval felülmúlja, másrészt… az legyen az ő nem túl nehezen kitalálható titka.
-De működik még? Tényleg meg kéne nézetned – Szerencsétlenebb társalgást le sem folytathatna, mint amit éppen művel nagy igyekezetében. Csak Keith mellett még kevésbé tud viselkedni, mint úgy általában.
-Becsszó, nem akartalak megölni. Ha meg akartalak volna, akkor gondolom, akad itt kés a konyhában vagy sütő… - Folytatná tovább is, csak elhangzik egy bizonyos kérdés. Elkerekednek a szemei, és magában lepörgeti az összes Szőke Herceges mesét, amiről valaha hallott. Ott csak az örökkön örökké létezett, mint időbeli fogalom, és már nyitja is a száját, hogy ezt közölje az úrral. De gyorsan befogja. Mármint szó szerint rátapasztja tenyerét a szájára, mintha rosszul lenne, pedig ez nem rókafuttatás ellen szükségeltetik, sokkal inkább a hangos eszmefuttatások ellen. Jesszus… mi ütött belé?
-Áááööhhkmm.. – Nyilatkozza minden cseppnyi értelmét összekaparva. – Iiiizééé… - Teszi még hozzá elmésen, megvillantva kifinomult humorát is.
-Mi? – Teljesen elmerült buta gondolataiban, mikor végre Keith hangja kizökkenti a rózsaszín habpamacsok közül. Eleinte úgy néz újdonsült, megcsonkított ismerősére, mint valami ufóra, de végül csak feléled, és saját kis elmélázós közjátéka után elvigyorodik, mintha mi sem történt volna.
-Akkor nem leszek Wonder Woman. Nem akarok én senkit megölni. – Győzködi tovább legelső áldozatát. Szerencsétlen Coltrane úrfi, vajon sejtette, hogy ilyesfajta beavatási szertartáson kell átesnie, mikor beköltözik az iskolába? Csak híre ne menjen, mert az amúgy is ritkaságszámba menő férfiegyedek inkább délre költöznek, és vissza sem jönnek többé.
-Óóó, ígérem, jó leszek! – Lelkesedik fel igazán, mikor végre kap egy halovány mosolyt, és örömében még meg is szorongatja a srác bokáját egy pillanatra, mivel pont a lábánál ücsörög. Végül aztán felpattan a forrócsokiért, két tánclépéssel az asztalnál terem, majd ugyanilyen hipersebeséggel már bele is nyomja Herci kezébe az italt.
-Óóó, talán csináltathatnánk valami pihekönnyű védőruhát Neked – Kezd bele fesztelen fecsegésébe. – Persze sosem fog többet ilyen előfordulni, de jobb az elővigyázatosság. Csaaak… - Összehúzott szemöldökkel csücsörít egyet. – Azért még átviszel a küszöbön, nem? Mert azt úgy kell! -Szinte már hagyomány vált belőle.
-Ha érdekes helyet szeretnél még ma látni, akkor mennünk kell – Egy ugrással talpon van, és egy vigyorral kinyújtja kezét a kis rokkant felé.
-Mindened megvan? – Oké, egy kis szemtelenség csak kicsúszik még a végén. Bár a földön semmi nem gurult a gyűrűkön kívül, szóval maximum az önbizalmát veszthette el a srác. Apropó gyűrű. A sajátját felhúzta hüvelykujjára, s most úgy parádézik tovább.
-Siessünk, mielőtt még más is elkap rajtam kívül – S szokásához híven húzza maga után a szőkeséget. Nem érdekli, hogy az mennyire van éppen megrettenve a közelségétől.

Leonie

- Hát, igen, egy kicsit. Nem sokfélét, de amit igen, az finom. Szerintem legalábbis. – gondol vissza a csokis sütire, amit még szobatársainak csinált. Pillanatok alatt bekúszik a torta is, amit Sharlotte-al ütöttek össze. Igen, az felejthetetlen, sőt jövőváltó élmény volt, persze ez már nem konkrétan a sütinek köszönhető. Habár, ahogy nézzük… Persze igaz, azt a sütit nem egyedül csinálta, és a lány nélkül kicsit elveszett is lett volna, de végül is összejött a dolog, és már egyedül is elboldogulna vele.
- Jó, benne vagyok! – vigyorog a lányra. Eddig nagyon szimpatikus neki a vicces, és életvidám hölgyemény, akkor pedig biztos süti csinálás közben sem lankadna a kedve. Ami az egészet mókássá teszi, a móka szeretettel van telítve, a nélkül pedig nem jó a süti.
- Hmm… Ez nem egy rossz ötlet! De héj! Akkor már szervezhetnénk egy nyílt napot, ahol lehet versengeni, és ott osztogathatnánk. Tök jó lenne! Vaaagy lehetne nyílt éjjel! Akkor bulisabb lenne az akadályverseny. Mert arra gondoltam. De lehet párbaj is, ezt majd a résztvevők eldöntik, lehetne választani, vagy minden részt venni… Meg mindenféle játék! – sorolja lelkesen hirtelen jövő ötleteit. Végül is, nem lenne olyan rossz egy ilyen nyílt nap… Vagy éjjel. Vagy legyen nyílt huszonnégy óra? Az még jobb lenne! Ráadásul legálisan csavaroghatnának éjjel a szabadban… ~ Hű, ha Leonienak tetszik az eddigi ötlet, felvetem ezt is…~ határozza el magában.
- Akkor valami olyan kellene, hogy nem lesz ideje unatkozni a „bűnösnek”, és akkor az lesz a legjobb bünti a világon – két tekintetben is. – kezd el most már ezen tanakodni. De viszonylag elég hamar elveti ezt a gondolatszálat, helyette inkább bemutatja a vörösnek kacaj-tudományát.
- Tetszett? Örülök, ha megfelelő! – vigyorog a vállveregetésre, és reakcióra. Igazán örül, majdhogynem mindig ilyen reakciót várna, bár nem mindig kapja meg. De arra rájött, hogy bizonyos röhögésformáktól a nővére frászt kap, szóval ha zavarja, csupán nevetnie kell, ezzel egyszerűen kiűzve testvérét a szobából.
- Saját? Na, halljuk! - néz vigyorogva a vörösre, és feszültségmentesen bár, de figyel. A hölgyike mutatványán csak mosolyog, és nagyon élvezi a mókás előadást. Mikor Leonie elérkezik a darab végére, Mary lelkesen - és jó hangosan - tapsolni kezd.
- Bhravó, bhravó, bhravisszimóhóóó! Ilyen tökéletes előhadást még nem látott a világ, mily' megthisztelő, hogy khegyed épp szerény szhemélyemnek vhólt kedvhes bemutatni! - dicséri az elődást, francia akcentust utánozva, teljes odaadással és elragadottsággal.
- Ighen, bizonyhára az vólna. - helyesel bólintással, még mindig az akcentust használva.
- Szeretem a medvégtet, ig... Mármint, igen, a medvéket. Igen. Szóval igen, szeretem őket. - bólogat hevesen. - De az nem nagy kicsit? És ugye nem élőt akarsz, csak plüssöt? Azt be tudsz szerezni szerintem eeeekkorát is... - mutatja ő is a mértéket. A következő kérdésre csak a fejét rázza. - Nem, nekem csak egy kis plüsskutyám van, amit még a nővéremtől kaptam pár éve. - adja meg a választ, és felhörpinti maradék kakaóját. Mivel kérne még, odaszól egy manónak, hogy csináljon még neki - persze szépen kéri, az illem az fontos. Miután megkapta a gőzölgő italt, és megköszönte, ismét a vöröshöz fordul:
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még nem vagyok álmos, és igazából te se tűnsz annak. Szerinted mit csináljunk? - érdeklődik. Egyedül maradni nem szeretne, így reméli, Leonie nem tervez visszamenni a körletébe, egyelőre legalábbis.

Ruu

Abi

Elképzelni sem tudja, vajon mihez fog kezdeni ezek között a falak között. Jó jó, eldöntötte, hogy most próbálkozni fog a barátszerzéssel, de az messze nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek hangzik! Már attól is liftezik a gyomra, hogy most akkor beszélnie is kellene majd, meg ismerkedni, meg... uhh, sok lesz ez. És lám, azonnal jön is az első próbája egy rénszarvaskutató leányzó képében. Rénszarvas- itt már eleve legelő, emésztő, bőgő, nagy koronás állatokra gondol, nem egy plüssre. Elvégre egy plüss az olyan.... ritkább a rendes állatnál, ugye, Runa?
Nemsokára azonban ez a félreértés szépen tisztázódik: szó sincs egy hús-vér állatról, csak egy vörös orrú plüssemlős kerestetik, aki lehet, hogy előszeretettel szökdös meg a gazdája elől. A gazdának pedig most mutatkozott be hadarva nagy zavarában, de ahogy elnézi, a lány nem igazán van ebben a létsíkba. Rögtön beindul a védekező mechanizmusa, bár a kezét még nem ereszti le, csak bambán, esetlenül ácsorog ott, mint valami kis szerencsétlenke, egyik lábáról a másikra illeg és nem tudja hová rakni magát, hogy most beállt a rettegett csend. Végül nyel egy nagyot és elkezdi leereszteni a kezét, mikor a másik végre feleszmél és kínálni kezdi. Elvörösödik és leszegi a fejét zavarában, mert a kinyújtott keze és a lány búzakorpás kekszes zacskója mintha azt sugallná, hogy kérte azt a kekszet, könyörgött érte.
-Ühm... Talán majd később.- motyogja megsemmisült vörös arcot vágva. Persze nem szokott kéregetni, sőt inkább koplal, de akkor sem kuncsorog csak úgy. Kizárólag vészhelyzetben kér bárkitől bármit is. Jó vagy rossz szokás, azt nem tudja, de ő ehhez igazodik és fog is még jó darabig. Most meg úgy érzi, hangyányit hülyén jött ki a helyzet, de ez száz százalék, hogy csak az ő agyában van így. Most persze ő merengett el annyira, hogy arra eszmél, már két kérdés is nekivágódott az űrből.
-Őőőő.... Nem szökök. Most jöttem... az iskolába... új vagyok. Elsős. Öhh.... Runa.- mondja el a nevét még egyszer a biztonság kedvéért. Nem gyanús dolgokat jött művelni, nem is szökni próbál egy olyan helyről, ahova éppen csak beíratták, hanem csak megérkezett egyszerűen.
-Segítsek megkeresni Rudolfot?- egész halkan peregnek ajkairól a szavak. Hölgyünk nagyon kell hegyezze a füleit, ha kíváncsi Runa mondandójára.

Kunigunda

Glyniss nem tudja kivárni a vacsoraidőt egész napos korgó gyomra után, így elindul a konyha felé némi uzsonnára szert tenni. Egyébként is, egész nap a padban ücsörgött vagy éppen rohangált teremről teremre. Nem volt ideje enni sem, persze a reggeliről is lemaradt, mert a lustaság mégiscsak fontosabb, mint az étel maga, így csak darab keksz jutott neki egész napra, amit az egyik csoporttársa nyomott a kezébe, mikor már nem hallotta a tanárt Glyniss korgó gyomrától.
Leérve a konyhaajtó előtt megáll, bekopog, bár a nagy zsivajtól valószínűleg meg sem hallották a benntartózkodó manók, attól függetlenül határozottan benyit az ajtón és üdvözli a bennlévőket. -Szép jó napot kívánok! Hogy vannak?- érdeklődik a manók iránt, akik sürögnek- forognak a konyhában. -Maradt egy éhes diáknak valami apróság?-próbálkozik a manók lelkére hatni egy kis étel reményében.

Mary
Zárás

-Óóóó, milyen jó ötleteid vannak! – Csapdossa össze kezeit okos fóka módjára. Bár a párbaj kivitelezhetőségében kicsit kételkedik, hátha megjelenik valami édesszájú rellonos, és leátkoz mindenkit a talpáról.
-Éjjeli móka? – Csillan fel a szeme hirtelenjében. Neki persze egyből az jut eszébe, hogy egy rakat diákot be kéne vonni, és csoportosan szabályt szegni. Nem ám még engedélyt kérni a tanároktól meg prefektusoktól… (hozzátenném, a kishölgy itt még nem is sejti, hogy egy ilyen ötlettel jövendő státusza alatt vágja a fát)
-Kiszökhetnénk az erdőbe, és az lehetne a feladat, hogy érjenek el hozzánk úgy, hogy nem kapják el őket. Természetesen a végén jutalmat osztogatnánk. Mondjuk túrós rétest! – Már hogyan ne érne meg egy próbálkozást minden diáknak egy adag rétes. Hiszen annál nincsen finomabb a földön! Még a fejük fölött kardként lebegő büntetőmunka sem riaszthatna el senkit.
Közben még gyorsan előad egy kisebb színdarabot, és Mary reakcióján igazán felbuzdulva félig megfullad a nevetéstől. Mókás lány ez Mary, eztán biztos sokat fogja még zaklatni, hogy játszanak együtt. Nem utolsó sorban valósítsák meg együtt világmegváltó… izé… iskolamegváltó terveiket. Érzi a lányban az kellő ambíciót egy ilyen akcióhoz.
-Lehet, hogy egy élő medve könnyen leharapná a fejem – Morfondírozik hangosan, miközben ismét feláll, hogy a hölgyeménnyel szemben helyezkedjen el. Egyszerűen képtelen a hátsóján megmaradni, maximum, ha odaragasztják az ülőalkalmatossághoz.
-Ha lesz egy eeeekkora plüssmedvém – Szintén mutogatja a gigantikus méreteket – Kirakom a Nagyterem elé egy táblával a kezében, hogy „ingyen ölelés” – Egy nyaralás alkalmával ezt élő embereknél látta, hát milyen jó érzés is volt minden ismeretlen körbeölelgetni!
-Nem is tudom Mary… inkább menni kéne! – Teszi hozzá végül sajnálkozva.
-Még ki akarom festeni az egyik szobatársamat álmában – Vigyorogva megvonogatja a vállát. Valamelyikük tuti örülne neki, úgyhogy sietnie kell vele. Odapattog az asztalhoz, és felkapja a megbűvölt is rádióját.
-Jössz Te is? Együtt biztos elég hangosak leszünk ahhoz, hogy elkapjanak a folyosón. – Ha követi Mary, ha nem, ő bizony kipattog a folyosóra, és irány az Eridon.

Glyniss

A konyha a mai nap folyamán úgy tűnik kimondott népszerűségnek örvend. Többen is megfordulnak itt nassolni való után kutatva, ám az a diák aki a túlbuzgó házimanók kezeire kerül általában nem ússza meg egy kisebb lakomával az ölében. A manók pedig ma igencsak kitettek magukért, pompás étkeket kínálnak és kóstoltatnak.
A kis vörös sárkányt követve nemsokára egy újabb rellonos példány lép a színre. Csak pár napja tartózkodik az iskolában, igazi "friss húsnak" számít, aki még nem igazán tudja hány óra... Tulajdonképpen most is az étkezőt keresi, ám húsz perccel ezelőtt valahol elnézte a fordulót és most itt kötött ki. Amint lépi át a konyha küszöbét egy kifelé iramodó, jól lakott felsőbb évfolyamos diákcsorda kis híján felkeni az ajtóra, de a lány fürgén átslisszan két vihogó kamaszfiú között, erősen védelmezve a fején levő barna kalapot. A kalap szent, a kalap sérthetetlen és ugyanez érvényes a többi harminckilenc darabra is.
Megigazítja tökfödőjét, majd egy árnyalattal világosabb, nagy gombokkal díszitett, térde közepéig érő kabátja zsebeibe süllyeszti kacsóit és körbenéz. Persze, hogy minden normális ember elhagyta már a kabátot és a kardigánt, de hősnőnk valahogy nem tartozik bele ebbe a kategóriába. Csendben nézelődik, ismerkedik a zsúfolt és hangos, de annál finomabb illatú helyiséggel. A nagy sürgés-forgás közepette észreveszi Glyniss-t is, aki ugyan még idegen számára, így azt sem tudja, hogy voltaképp háztársak. Zsebre dugott kézzel odaslattyog mellé. Nem lép túl közel, amolyan tisztes távolságból óvatosan méregeti a lányt. Mivel nem kenyere a tolakodás és a letámadás, tulajdonképpen a barátkozás sem, ezért csak első körben ennyit szól:
- Egy karéj zsíros kenyeret, hogy lehet itt szerezni, nem tudod? Nagyon kajás vagyok. - pislog a lányra mélybarna szemeivel kérdőn, majd egyik kezét kihúzza zsebéből és megkocogtatja egy poharakkal egyensúlyozó manó fejecskéjét aki látszólag már nagyon szenved a számára kiosztott feladattal, de ugyanakkor az is kivehető, hogy velük is szeretne ám foglalkozni, így most mélységes dilemmába keveredve csak ott pattog izgatottan a két lány körül.